Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 04

Kétszer-háromszor eljött s már megkérte a leányt. Az öreg Böszörményi
olyan közönyösen vette a dolgot, mintha idegenekről volna szó, neki csak
Jenő volt valami az egész családban. A kapitányék sem ellenkeztek,
visszagondoltak arra, hogy nekik is milyen rosszul esett volna, ha
utjokat állják. A farsangon Klárikát hazavitte az ura. Négylovas,
csengetyüs fogaton robogott ki az udvarból, a vőlegény uri pompáján
meglátszott, hogy nem kell aggódni az uj asszony miatt, hanem az mind
nem változtatott a dolgon. A leány elment, a kapitány meg a felesége
csak ezt érezték az egészből. Szomoruan tértek vissza a szobákba s
nagyon fájt nekik, hogy egygyel már megint kevesebben vannak. A gyerekek
az asztalról elcsent torták felett birkóztak s nem mondta nekik senki,
hogy viseljék magukat becsületesen. – Valami borongós, szürke hangulat
maradt utána, bajos megszokni az életet igy. Most történt meg először,
hogy a kapitány is és a kapitányné is visszakivánkozott a városba.
Nagyon unalmas kezdett lenni a hosszu tornáczos ház s talán a Jenő dolga
se ugy fordult volna, ha bennmaradnak. Klárika is várhatott volna a
férjhezmenetellel, nem volt miért ugy sietnie. A két nagyobb fiut is
nemsokára vissza kell küldeni a kollégiumba, akkor aztán csak a Pista
marad itthon. De ő is iskolába fog járni, alig látják naponkint egy pár
órát, nem jól van igy no, sehogy sincs jól. Az öreg Böszörményi még a
Jenő leveleit is eltagadja, pedig látták néhányszor, hogy az ő irásával
érkezett egy-egy boriték. Fél, hogy beleszólnának majd a nevelésbe s
elrontják a gyermeket. Érezték, hogy itt falun nagyon ki vannak téve
szeszélyének, de nem tudtak ellene semmit tenni. Ha szólottak, perpatvar
lett belőle, ettől pedig irtóztak, bár az öreg majdnem kereste rá az
alkalmat. Nem az lett az életük, a minek előre elképzelték.
Egymás előtt is megjelentették az uj állapotokat. Féltek egymás szeme
közé nézni. Beállott náluk az az idő, mikor a férj hallgatva megy el
napokig a felesége mellett s az asszony pedig a férjét kerüli el.
Mindketten magukat érezték hibásnak. Mikor egészen maguknak éltek,
tudták volna, hogy mit tegyenek, kibeszélték volna magukat mind a ketten
a szivük szerint, de itt ez sehogy se ment. Maguk se tudták, hogy miért.
Az a csenddel, gonddal, bajjal telített levegő rájuk nehezedett, nyomta
a mellüket, nem tudtak szabadulni tőle.

IV.
Mikor nagyon elgondolkozott azok felett, a kik körülötte éltek, a
kapitány csak visszatért mindig a Jenő nevéhez. A másikak kamaszok
voltak és semmi jót sem igértek, ez a fia volt az, a kinél megnyugodott
egy-egy perczre. Már nem bánta, akármi is lesz belőle, fődolog, hogy
derék ember, jó nevelést kapott, helyén van a szive, ez megállja majd a
helyét. Nem igen hitte, hogy valami nagyon szeretné azt a pályát, melyet
a nagyapja választott számára, hanem majd talán beletörődik. Nem
boszorkányság az, meg lehet szokni, ha az ember egyedül van s nincs
felesége, a ki leköti.
Mikor elvégezte a katonaiskolát, egyszerre kinevezték hadnagynak. A
kinevezési okmányt hazaküldte s az öreg diadalmasan lobogtatva hozta át
a kapitányékhoz.
– Látod?
Nagy idő óta ez volt az első este, hogy együtt vacsorázott mind a két
család. Az öreg kikergette a fiukat a szobából, nem szerette őket maga
körül s mintha megbékült volna a vejével. Barátságos volt, jól evett,
mesélt a gyermekkorából s néha csillogó szemekkel fel-felpillantott a
szoba tetejére, mintha ma szük volna neki a négy fal. Vágyott a
levegőre, elmagyarázott negyvennyolczból egy egész hadi manövert,
hadonászott a botjával; nagyot ütött egy-egy kőre s odáig ment, hogy
karöltve sétált az udvaron vejével. De azért féltette tőle Jenőt, ezt
kilehetett érezni minden szavából. Ha más ember lett volna közelében,
mással beszélte volna meg a dolgokat, a kapitány csak annak köszönhete a
szerencsét, hogy ő volt a faluban az egyetlen kaputos ember s előtte
esett legjobban az öregnek a dicsekvés.
– Igy lesz, ugy lesz! Lovat veszek neki, a milyet csak kiván, pénzt kap,
a mennyi kell.
– Mikor látjuk?
– Jaj, abba még sok idő telik. Messze helyezték el.
– Hova?
– Valahova a Dunántulra.
– A várost, a várost…
– Azt nem tudom – és ugy tett az öreg, mintha igazán nem tudná. Magában
azt gondolta: – ugy-e, ugy-e szeretnéd látni? Elcsavarnád a fejét. Azt
már nem engedem. Aztán politikusan tette hozzá:
– Ha majd megirja, meglátogatom.
– Én is elmegyek – tört ki a vágy a kapitányból.
Az öreg megijedt, mintha arról lett volna szó, hogy most egyszerre
elveszik tőle a katonáját. Olyan volt mint egy gyermek. Gyorsan utját
akarta vágni minden veszedelemnek.
– Hogy jöhetnél, csak nem hagyod itt Klárit? A ház se maradhat férfi
nélkül. Te majd máskor. Vagy majd haza is jön, hiszen irja, hogy a mint
csak lehet, eljön.
– Mutassa meg apám a levelet.
– Eltévedt valamerre, de ne félj, hazajön, haza okvetlenül.
Ezzel sokáig hitegette a vén Böszörményi a kapitányt. Egyszer aztán meg
is jött a fiu.

V.
Mikor leszállott a kocsiról, az öreg Böszörményi nem tudta elfogni csak
magának, pedig látszott a szemeiben, hogy irigyel mástól minden olyan
hangot, a mi a Jenő szájából jön, hogy irigyelte, mint gyermek a másik
gyermek játékát, mintha arra neveltette volna föl ilyen szép fényesre,
nagyra, hogy babázzék vele. Szeretett volna végigsimogatni a mentéjén
mindent, a mi aranyos, a fényes kardját, megcsókolgatni csákóján a
rózsát s mindig ott volt az arczán az a megelégedett vonás, a mely azt
kiabálta: az én müvem, az én müvem!
Jenő majd térdreesett az anyja előtt, mikor meglátta a szegény, törődött
alakot. Egészen magához akarta ölelni, csókolta a kezét, alig jutott
szóhoz.
– Hogy vagytok édes anyám, apám, hogy vagytok?
Az öreg félt közbeszólni, csak nézett és szorongott hátul. Nem tetszett
neki sehogysem a dolog. A beköszöntés nem elég katonás. Aztán bántotta,
hogy neki csak egy kézcsók jutott s rá akart kiáltani: Én tettelek azzá,
a mi vagy! – de csak elhallgatott. A szép nagy fiut kézről-kézre adták
az apja, meg az anyja, beszélni se tudtak, csak nézték egymást,
belevágtak egymás szavába, mindenki kérdezett és senki sem felelt.
Végtelen örömükben majd hogy el nem ment az eszük. Enni se tudtak, a fiu
pedig fáradt és éhes volt, de mikor a szájáig vitt egy falatot, mindig
eszébe jutott valami, a mit még nem mondott s kaczagva intett, hogy nem,
nem lehet mindent egyszerre, majd rendben, szépen sorjában beszél el
mindent. Az öreghez alig volt egy-egy szava. A vén embernek látni
kellett, hogy ő itt minden nagy áldozata után is csak a harmadik
személy. Ez dühbe hozta.
– Gyerünk aludni, mondta Jenőnek.
– Nálunk alszik, védekezett egyszerre a kapitány és Klári.
– Itt maradsz.
Az öreg már nem tudta tovább türtőztetni magát, majdnem reszketett
dühében.
– Az ebadtát! Hozzám jösz, ha mondom!
Annyira kikelt a szinéből, hogy megijedtek tőle. Engedni kellett.
– Jó, jó, majd holnap Jenő, holnap.
De a fiu menetközben odasugott apjához:
– Maradj fenn apám, ha az öreg már elaludt, visszajövök.
– Jól van, sugta vissza nagy örömmel a kapitány. Tovább adta a hírt a
feleségének és motyogtak csendesen, ne hogy áthallatszék a vékony falon.
– Visszajön még.
– Ma?
– Ma.
– Szegény fiu!
– Látod, milyen jó szinben van? Csupa egészség.
– Csupa élet. A mienk ő mégis.
– Nem az apámé. Hiába erőlködik az öreg.
Tul a falon valami leesett a földre. Erre nagyon megijedtek. Egyszerre
csendes lépteket hallottak a folyosón, az óra ketyegésétől alig lehetett
meghallani, a mint kinyilt az ajtó. Egyszerre ölelték át egymást mind a
hárman. Csak az asszony sírt, de olyan csendesen, hogy attól ugyan nem
ébred föl odaát az öreg.


LEÁNYVÁSÁR

I.
Bodó Ferenczné olyan fiatal és csinos volt, hogy maga is átbálozhatott
volna még egy-két farsangot, hanem idő előtt megvénítette a leánya, Ida.
Három fia is volt, de azok nincsenek mindig az anyjuk mellett s kisebbek
is voltak, mint a leány. Ida az első gyermeke s majdnem együtt fejlődött
az anyjával. Mire az anyja szép harmincznyolcz éves, a nyugodt
életmódban jól megtelt, finom fehér arczu asszony lett, a leány is
szinte észrevétlenül hosszu szoknyához jutott, udvarlókra tett szert s
egyszer csak kirepült a világba egy fehér szalagos rózsaszin ruhában. Az
apja megforgatta egyszer-kétszer, megelégedetten simogatta meg a haját s
évelődni kezdett az asszonynyal.
– Nagy lányod van és mégse akarsz vénülni. Nem szégyenled magad.
Bodóné akkor nem is érezte, hogy vénülne. Arczával és hajával együtt
fiatal maradt a lelke is. Ő maga dicsekedett el a lányával s kézenfogva
hordozta magával Idát, mintha hozzá lett volna nőve. Mutogatta, valami
önérzetes mosolygással beszélt róla, mintha azt is mondani akarná, hogy
csak szép anyának lehet ilyen leánya. Igazán bájos is volt. Minden
kaczérság nélkül, egyszerüen önmagával hódított. Üde volt még rajta
minden, szép volt akkor is, ha pirult, akkor is, ha mosolygott s még ha
sírt is, a mi akkor esett meg vele igazan komolyan, a mikor először
tagadtak meg tőle egy ruhát. Bodó nem volt olyan gazdag, hogy idő előtt
elkezdhette volna a toilettevásárlást. Várjon reá a leány addig, mig
szüksége lesz reá. Most még kedves és vonzó karton szoknyában is.
Bodóné csak telt és szépült, de már később ennek a szépségnek ápolásra
volt szüksége. Sokat ült a tükör előtt, uj formákba szedte vastag fonatu
fekete haját s már kissé türelmetlenül elevenítette föl arczán a
szineket. Nem akart elveszni a leánya mellett. Az anya hiusága mellett
is sok maradt benne a szép asszonyból, a ki mig csak lehet, nem hagyja
magát. Ment minden, a mig észre nem vették, hogy már erőlködik. Akkor
eloldalogtak mellőle az emberek, vagy kezdtek tulságos tiszteletteljesen
bánni vele. Addig sok fiatal ember nyüzsgött körülötte, bálban,
hangversenyben versenyeztek egymással, hogy melyik vigye utána a
legyezőjét s ki adja fel a belépőjét, most néha megesett, hogy csak a
férje járt a háta mögött.
– Fogy a gárdád, mondta is egyszer Bodó tréfásan s ő is nevetett a
dolgon, pedig abban a perczben érezte, hogy keserüség szalad át a
lelkén. Előtte, anyja régi udvarlói közül is elhódítva néhányát,
mulatott a leánya. Üdén kaczagott, csaknem repült a tánczban, s a kis
város bálterme olyan szint vett föl, mintha csak a Bodó kisasszony
mulattatására élne ez a jókedvü világ.
A szép harmincznyolczéves asszony nem tudta elhallgattatni magában a
szemrehányásokat.
– Ezért szültelek, neveltelek nagyra?
Nem volt senkije, a kinek elmonhatta volna, a mit gondolt. Magában
érlelődött benne a panasz s észre se vette, hogy már ugy néz a leányára,
mintha gyülölné. Nem igy nevezte volna azt az érzést, a mely kifejlődött
benne, ő csak azt hitette el magával, hogy a hálátlanság igazságos
büntetése az a harag, a melyet nem tudott leküzdeni. Észre se vette,
hogy nem tudja olyan gyöngéden megfogni a leánya kezét, mint eddig, s
hogy már természetévé vált irigy féltékenysége, melyet eddig menteni
igyekezett.
– A kis béka – igy emlegette magában s terhére volt már akkor is, ha
látta. Sokat küldötte a barátnőihez, maga nem igen kisérte el sehova, s
amikor semmi egyéb kifogása nem volt, inkább azt mondta, hogy beteg s
egész délutánokat áthevert egy diványon bekötött fejjel, pedig semmi
baja sem volt. A ház kezdett felfordulni. Senki se érezte magát olyan
jól benne, mint eddig. A fiukat sem tartották rendben. Bodó csak
kapkodott erre-arra. Olyan gyorsan szakadt a nyakába ez a változás, hogy
azt se tudta, merre keresse az okát. A kis leány pedig élte a világát. A
kis rózsaszin ruha hol ebben, hol abban az utczában jelent meg, de soha
sem egyedül. Hozzászegődtek a gavallérok, fecsegtek, nevetgéltek, hogy
az anyja haragszik vagy nem, abból keveset vett észre, mert annak is
érdekében volt, hogy ne árulja el gondolatait.
– Valamit kell már tenni – mondogatta magában Bodóné. Utolsókat
kapkodott, mint a ki fuldoklik s egy perczre se jutott eszébe, hogy
voltaképen lelketlenség, a mint gondolkozik. Egészen természetesnek
találta ezt a gyorsan kifejlődött ellenszenvet a gyermeke iránt.
– Rászolgált, kiérdemelte – igy mentegette az érzéseit, pedig a szegény
kis lány csak szép volt és fiatal.

II.
A sok fiatal ember közül egyszerre kivált egy nem nagyon fiatal s nem is
nagyon csinos kereskedő, Stolz ur, s minden teketória nélkül megkérte az
Iduska kezét. Senki se tudta, hogy honnan vette ehhez a merész lépéshez
a bátorságot, csak annyit láttak, hogy néhány nap óta feltünően sokat
suttogott Bodónéval. A dolog különben nem valami nagy szerencsétlenség.
A Stolzék háza ismeretes a határon tul is, szolid, derék vállalat,
tekintély a gyapjuban és lenben.
Bodó nem fogadta nagyon szivesen a kérőt, a szegény ember telve volt
aggodalommal. – Szereti-e a leány? Föltalálja-e magát mellette, itt-e
már az ideje, hogy kiadják a házból? Találnak-e a természeteik?
– Mit habozol? – kérdezte az asszony már egy néhányszor és már egy kissé
ingerülten is.
– Nem akarom szerencsétlenné tenni.
– Eh, ne szalaszd el az alkalmat csupa aggódásból. Menjen, itt az ideje.
Van valami kifogásod Stolz ellen?
– Félek, hogy te nagyon sietsz.
– Addig sietek, a mig van miért.
Azt tette a mit az asszony akart. A kis leánynak alig volt beleszólása a
dologba. Gyorsan ment minden. Ezt nem Stolz ur akarta igy, mert ő a
komoly, megfontolt cselekedetek embere volt az üzleten kivül is, hanem
Bodóné. Nagy buzgalommal lökdöste ki leányát a házból. Az ura olyan
bután nézte az egészet mint a kit fejbe vágtak s nem tud gondolkozni.
Mikor igazán elment a leánya azzal a jól megtermett, derék, komoly
emberrel, nagyot sóhajtott s kimeresztette utánuk a szemét. Valami
rosszat érzett a jövendőben és ez szomorította.

III.
Bodóné pedig megfiatalodott vagy tiz esztendővel. Előszedegette a
régebbi ruháit s megint az a kaczagó szép asszony lett a ki volt.
Folytatta ugy, a mint elkezdte. Adott még magának egynéhány esztendőt s
ezt a kis időt még szépen akarta keresztülélni. Azután már lehetetlen
lesz minden. Eljön az az idő, a mi az ilyen mulató asszonynak a halál
kezdete, nem lehet már letagadni az éveket, fátyolozottabb lesz a hang,
meg kell barátkozni a gondolattal, hogy vénülünk. Addig is előre! Mig a
férje kopaszodott mellette és őszült, őt szörnyen leszólták a többi
asszonyok. Ugy mulatott, mint egy betyár, aki már érzi, hogy jönnek a
zsandárok. Udvaroltak neki, tánczoltatták, pezsgőzött is néha, a szemei
égtek, rohanva ment előre az utján. Telhetetlenül szivta magába az
életet, tiltott, édes gyönyörüségeivel együtt. Bodó szájtátva,
lecsüggesztett fejjel bámult; három ember helyett dolgozott, sok pénzt
kellett előteremtenie a szép asszony feleségének.
– Éljen az élet! – mondta az asszony a maga emberei között.
– Jaj de nehéz már, – sóhajtott Bodó s ugy törülgette a homlokát, mintha
ki akarta volna szorítani belőle a vért is.
A leány pedig sehogy se vált be a Stolz-házban. Ennek a hires czégnek
mindég másfajta asszonyai voltak, nem ilyen gyerekleányka, a ki a czicza
mellől jött az üzletbe. Nem értett semmihez.
Stolz ur tanítani akarta, de nem igen volt türelme hozzá. Mig
haszontalanul vesződött a magyarázatokkal, az asszonyka önkénytelenül is
csak a lelke ürességét látta s megijedt attól a nagy távolságtól, a mely
közte és férje között áll. Keveset foglalkozott lány korában azzal, hogy
mi lesz majd azután, ha férjhez megy, de mégis egészen másképen képzelte
el az asszony helyzetét, a férjet, a környezetét, mindent, mindent,
mindent, Stolz uréknál szörnyü nagy szerep jutott ki a numerusoknak, az
asszonyka megijedt, ha arra a sok vonalozott nagy könyvre nézett, a
melyekkel a férje foglalkozott s a melyekbe ugy elmélyedt néha, hogy
alig vette észre háta mögött az asszonyt. Csupa kiváncsiságból átnézett
egyszer a vállán, hogy vajjon mit csinál, de nagyon mogorván mordult rá
Stolz ur:
– Maga ehhez ugy sem ért.
Ebbe bele is nyugodott az asszony. Nem igen érdeklődött semmi iránt, a
férjétől pedig idegenkedett, mert Stolz ur egészen olyan idegen és üres
volt számára, mint a könyvek. Köröttök tolongott a nagy város, de ez sem
érdekelte. Megrémülve érezte néha, hogy mennyire egyedül áll s
felülkerekedett lelkében a kérdés, hogy: mindig igy lesz hát ez? Csak
annyit érzett, hogy ha igy kell tovább is lemorzsolnia a napjait,
elviselhetetlen lesz számára az élet. Jobban közelébe akart férkőzni az
urának, erősen föltette magában, hogy ezután már ugy gondolkozik róla,
mint a hogy más asszonyoktól látta otthon, tiszteli, megbecsüli,
szereti, de mint a gyermek, mindig csak holnapra tüzte ki a munka
kezdetét.
– Holnap reggeltől máskép lesz minden, – ezzel vigasztalta magát.
Annyira nem volt tisztában semmivel, hogy az érzelmekből is leczkét
akart csinálni.
– Kérem érdeklődjék egy kicsit – mondta néha Stolz ur, s látszott rajta,
hogy boszankodik.
Az asszonyka egy perczre felrezzent, ölébe hullatott kezei megmozdultak
s igért mindent, mintha csak nagyon megijedt volna ujra.
– Érdeklődni fogok, igen igen…
Sehogy se ment. Lassankint valami csendes nembánomság vett erőt rajta,
napról-napra messzebb ment Stolz urtól. Már nem félt, hanem irtózott
tőle. A folytonos együttlétben megunta és meggyülölte a husos arczát,
kifejezéstelen szemeit s magában őt vádolta minden veszteségeért.
Megismert néhány fiatal embert s ugy gondolta, hogy mindenkinek inkább
lenne a felesége, mint éppen a Stolz uré. Miért jött közéjük ez a hájas,
numerusokkal teli ember, miért tolakodott bele az életébe. Mikor egy-egy
lányismerőséről hallott hirt, megsiratta a maga lányságát, vénült és
fonnyadt. Kesernyés lett a modora, csupa elhallgatott szemrehányás,
sokat sirt és még többet ült hallgatva, mozdulatlanul, eltompulva egy
helyen. Olyan volt, mintha már nagy mult állana a háta megett, pedig
csak most kellett volna kezdenie az életet, ha mással kezdhette volna
el. Sokszor napokig nem mondott többet, mint _igen_-t és _nem_-et a
kérdésekre, lassan, csendesen pusztult Stolz ur mellett.
Végre a férje is megunta a dolgot, pedig nagy türelemmel áldotta meg az
Isten. Nem, nem való ez az asszony a Stolz-házba. Még próbált. Elkezdett
kedves lenni, de akkor még gyülöletesebb lett az asszony előtt, máskor
meg dühöngött, ha már nagyon kijött a sodrából, de ez se használt
semmit.
– Érdeklődni fogok, mondta az asszony, – de nem tudott.
– Készüljön, mondta egyszer Stolz ur – délután utazunk.
– Jól van – felelte az asszony.
– Nem is kérdi, hova?
– Mindegy.
– Hazaviszem.
– Jól van.
– Igy tovább nem mehet.
– Nem.
Este már visszaadta Idát Stolz ur az anyjának. Nem az volt, a kit két év
előtt elhozott. Bágyadt, erőtlen teremtés, a ki még a maga dolga iránt
se tud érdeklődni. Semmi megjegyzése sem volt, a mikor Stolz ur azt
mondta az anyjának:
– Mama, itt a leánya, maradjon is itthon.


AZ ÉJSZAKA

I.
Akik egy-két esztendő óta ülnek egy asztal mellett, sok mindent
össze-vissza beszélnek. Az én társaságom is régi és bizalmas. A ki nem
tetszett az embereink között, azt már kinéztük az asztal mellől. Igy
járt nem rég egy fiatal olasz is. Szép bariton hangja volt, hanem
tulságosan rosz nyelve. Folyton pletykát hordott közénk, mint valami
megsavanyodott vén leány, mindenkiről tudott valamit hazudni, sohase
tudtuk, hogy mikor kezdi el a meséit rólunk. Most már bizonyosan
bemártott valamenynyiünket valamelyik más társaságban. Elmesélt rólunk
sok roszat, a mit nem követtünk el, bizonyosan azt is mondta, hogy
bambák vagyunk egytől-egyig s azért nem tudott közöttünk maradni s e
mellett veszedelmes bombavető, világfelfordító gazemberek is, a kikkel
nem érdemes szóba se állani.
Pedig alig politizálunk egész este egy-két szót. Annyi országból
kerültünk össze, hogy a mig mindnyáját letárgyalnók, nem jutna idő
egyébre. Csak egy veszedelmes ember van közöttünk, egy bizonyos Vronszki
nevü lengyel. Erről beszélhet az olasz, a mit akar, mindent elhisznek
felőle.
Különös ember. Már harminczkét éves és csak most jutott hozzá, hogy
pingálni tanuljon. Eddig egyebekkel volt elfoglalva. Három esztendeig
tömlöczben volt Varsóban s ez az idő nyomokat hagyott a testén is,
lelkén is. Homloka telve van ránczokkal, mintha föl volna szántva,
szemei tüzesek, de olyan mélyen be vannak ásva üregeikbe, mintha hamuból
világítana elő a parázs, arczán nagy gond és keserüség borong. Haja,
szakálla rendetlen, hosszu és meggörnyedt testéről ugy lóg le a ruha,
mintha egy fogason függne minden darab, czipője, kézelője, gallérja csak
nagy ritkán tiszta, olyan az egész ember, mintha az üstökénél fogva
huzták volna elő egy ószeres raktárból. A feleségét és a kis fiát otthon
hagyta s azt mondta, hogy majd csak akkor hozza el őket, ha egy kis
pénzt szerez, hogy nekik is adhasson. Ez azonban vagy nagyon későn lesz
meg, vagy soha, mert csak az akarata nagy, tehetsége pedig semmi sincs.
Hisz, rettenetesen hisz magában, azért nem mernek vele őszintén
beszélni, csak jobban elkeserítenék, de ki nem gyógyíthatnák mániájából,
hogy nagy, hatalmas müvész lesz valaha.
Idióta mindenben, nemcsak magával szemben. Csupa szélsőségekben csapong,
olyan a fantáziája, mint egy sas repülése. Fel, fel szikla tetejére!
Csak gazembereket és erényhősöket, rabokat és zsarnokokat, feketét és
fehéret ismer. Tele van eszmével, vágygyal, dühhel s egy perczben
imádkozni és veszettül káromkodni is tud, ugy a mint elragadják az
indulatai. Semmi se normális benne. A ki messziről nézi, az előtt
nevetséges is. Csak a maga zagyva hitvallásának szeretne megnyerni
mindenkit, fanatikus misszionáriusa mindannak, a mi a lelkében felgyulad
s a mit nem tudhat rendszerbe szedni ugy, hogy mások is megértsék, mert
maga sincsen teljesen tisztában semmivel. Ide is, oda is csapkod, mindig
forr, lebeg testében valami, a mit elmondani nem tud és sokszor olyan,
mintha már félig elhagyta volna az esze. Azt hiszem, hogy igy fog
elégni. Egyszer csak összeesik, hamu lesz belőle. Nagy indulataihoz
cseppnyi az ereje.
– A királyok! – kiáltotta egyszer s rácsapott az asztalra – a
királyoknak köszön a világ minden romlást. Mondom, no mondom, ne
vágjanak bele! Ők a nemzetek megölői. Ráülnek egy-egy országra s mi már
alig birjuk. Játszák az Istent s olyan közönséges semmik, mint én, vagy
más. Átkozott valamennyi.
– Van jó is talán közöttük, Vronszki ur.
– Nincs. Ha jó, menjen hát dolgozni, mint más. Ne egyenek meg minden
ember kenyeréből egy darabot. Ugy néz fel reájuk sok bolond, mint a
feszületre. Ez a czudarság! Miért olyan bambák az emberek? Ezt mondják
meg nekem. No, feleljenek rá.
A társaság egy részét megvette az a meggyőződés, a melylyel beszélt,
mások pedig azért nem szólottak bele a dologba, mert ugyis tudták, hogy
hiábavaló minden ellenmondás. Ez a szegény ember beteg lesz, ha vitáznak
vele, csak akkor van elemében, ha hisznek neki. Ilyenkor boldog, érzi,
hogy hódít, kipirul, ujjong.
– Nem adok el királynak sohse képet. Ha hallom, hogy meg akarja venni:
nem eladó! Inkább meghalok éhen, vagy összetépem az egész vásznat.
Apró darabokra tépdelt egy ujságlapot, mintha a vászon lenne s
körülnézett, hogy hisszük-e mindnyájan, a mit mondott. A
szomszéd-asztaloknál hüledezve néztek össze az emberek, – borzasztó,
borzasztó, ilyet mondani! Egy katonatiszt kiosont az ajtón. Ő nem
látott, nem hallott semmit, rá ne hivatkozzék majd senki.

II.
Már festett, de a királyokkal még soha se jött összeütközésbe. Annál
több baja volt a kiállításokkal. Visszautasították itt is, ott is azokat
a csodálatosan megfestett képtelen ideákat, a melyekkel jelentkezett.
Eladogatta mindenét ugy, amint vették, alig került ki így is a
kenyérrevalója. Lassankint kezdett rájönni arra, hogy hiába beszél,
semmi sulya sincs a szavának. Valami nagyobbra készült, mondta is egy
párszor:
– Ölni, ölni kell már, máskép nem megy semmi.
A királyok után következett az egész világ, czudar, haszontalan minden,
csupa aljasság, tányérnyalás. Azután az Istent káromolta. Az sem segít
már! Napról-napra foszlott le róla a ruha, észre se vette, hogy a
könyöke kiállt a kabátból s elrojtosodott a nadrágja alja, mint egy nagy
keszkenő széle. Mintha végső vonaglásban élne, ugy kapkodott levegő
után. A mienk nem volt jó neki, más, más, a mi az ilyen ember lelkét
élteti. Egyszer titkos társulatot akart összetoborzani. Hogy mi legyen
vele, azt nem tudta volna megmondani, csak valami nagyot akart. Másik
órában már lemondott róla, ilyen emberek semmire sem valók. Az egész
világ felégetni való. Kiválni belőle, ez lehet az egyetlen igaz hivatás.
Felszállani, megtisztulni…
A felesége megunta már odahaza várni, utána jött a kis fiával együtt.
Megirta előre, hogy jön, de ez a levél olvasatlanul hevert a férje
valamelyik zsebében. Vagy az is meglehet, hogy elolvasta, hanem rögtön
el is feledte; nem törődött semmivel, egy-egy perczre szaladt át az
agyán, hogy családja is van, de akkor sem maradt utánuk semmi nyom a
szivében. Mikor az asszony megérkezett, dühbe jött.
– Mit kapaszkodnak belém!
Ez se tartott, csak egy pillanatig, azután rájuk se gondolt. Ha ott
ültek az asztalnál, észre se vette őket.
Az asszony mindig kisirt szemekkel jött közénk és sokat panaszkodott. A
gyermek soha. Csendesen meghuzódott az asztal végén. Tizenkét esztendős
lehetett, de sokkal többnek látszott. Valami csendes, gyöngéd aggodalom
volt a vonásaiban, a mikor az apjára nézett s figyelemmel kisérte minden
mozdulatát. Talán ez nem tetszett benne az apjának, mert ha rá is
pillantott, hamar másfelé fordult. Mikor a mások arczán is ugyanazt a
gyöngéd aggódást látta, még idegenebb lett.
– Mit bámulnak ugy reám!
Magyarázatot nem hallgatott meg, csak ugy odacsapott kezével a levegőbe:
elég, köszönöm. Nem is próbálta mérsékelni senki. Csak haladjon a maga
utján, tudja az Isten, hogy hol lesz a vége ennek az utnak.

III.
Az asszonyon határozottan meglátszott, hogy része van a férje
nyomoruságában. Halvány, kicsi teremtés volt, csak sápítozni, sóhajtozni
tudott. Nagyon alkalmatlan lehetett a férjének, mikor még törődött vele
és most sírva beszéli el, hogy mint hagyta ott éjjelenkint csak azért,
hogy a társaival mindig zajosabban és több keserüséggel beszélje meg a
világ dolgát.
– Mit akar a világgal, ha családja van? Törődjenek a nőtlen emberek a
világgal, azok tehetik. Egy házas embernek első a családja, ugy-e?
– Persze.
– No, mondtam én neki, de rám se hallgatott.
– Majd máskép lesz minden.
– Az lenne jó. Forduljon a dolog vagy erre, vagy arra. – Hogy mi ez az
_erre_ és mi az az _arra_, azt nem mondta meg, csak sóhajtott. Nem igen
tudtunk neki mondani semmit.
A Vronszki arczán pedig néhány nap óta valami sunyi tervezgetés ült ki.
Zavaros vonásai között is lehetett olvasni, hogy valamire készül.
Kettőzött figyelemmel, szinte reszketve és félve leste apját a gyermek.
Nem szólott senkinek, de mintha minden perczben azt mondta volna
magában: most, most! – arra készült, hogy oda ugrik az apja mellé és
föltartja, ha tenni akarna valamit. Szegény kis fiu többet szenvedett,
mint az anyja, mert jobban látott. Valami korai ösztön adta meg neki azt
a férfira valló éles szemet, a melylyel be-bepillanthatott az apja
lelkébe. Látta, hogy forr valami benne és félt. Pár nap óta folyton
kisérte, észrevétlenül a nyomában volt mindenütt s figyelte a kezét,
szemeit, hangját.
Vronszki nem tudott róla semmit, ő szabadon közeledett a végzete felé s
ehhez nem kivánt tanut. Minket is ritkábban keresett fel, ha jött is,
gyorsan elment. Sokat szaladgált az utczákon czél nélkül s ha elfáradt,
odaült egy-egy ház falához, mint egy koldus.
Tegnap sebesen ment feléje egy kocsi. A lovak majd letapostak egy
utczaseprő asszonyt s az ágaskodó paripák e perczben nagyobb uraknak
látszottak, mint a mekkora asszonyság egy ilyen szegény asszony. Már
alig volt tiz lépésnyire a kocsi, a mikor Vronszki gyorsan kikapta
zsebéből revolverét s rálőtt. A gyermek elkiáltotta magát a háta mögött:
Apám! Az emberek összeszaladtak, egy rendőr elvette tőle a revolvert, a