Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 01

  
  THURY ZOLTÁN
  ÖSSZES MŰVEI
  
  MÁSODIK KÖTET
  EMBERHALÁL ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
  
  
  
  GYOMA 1908
  NYOMTATJA ÉS KIADJA KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁSZ
  
  EMBERHALÁL ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
  THURY ZOLTÁN ÖSSZES MŰVEI
  MÁSODIK KÖTET
  
  
  
  GYOMA 1908
  NYOMATOTT A KIADÓ KNER IZIDOR KÖNYVNYOMDÁJÁBAN
  
  
  EMBERHALÁL
  
  I.
  A báró erdejét már Isten tudja, mióta vágták a parasztok. Nem is vágták,
  csak lekopasztották esztendőről esztendőre a százados öreg fákról a
  galyat, összenyalábolták s hazavitték. A hogy másutt megvan a borszüret,
  ugy itt fát szüretelt a sok szegény falusi. Jó előre megbeszélték, hogy
  mikor mennek ki csapatostul az erdőbe, ilyenkor hajnalban fölpakolták
  már a sok nyomoruságos taligát, a mire föltelepedett a gyermek- meg az
  asszonynépség s a szegény emberek lassu meggondoltságával, lusta
  tempóban megindult a falu, neki az erdőnek. Napközben aztán többször is
  megfordultak a taligák az erdő és a falu közt, némelyek, a kapzsiabb
  népség közül annyi galyat szedtek össze, hogy karácsony táján, a mikor
  még a koldus is csinál valami kis ünnepséget, egy-két taligával eladtak
  belőle a városban is s hazahoztak helyette egy szép zöld fenyőágat, meg
  sok apró szines gyertyát és papiroson csüngő pojáczaszivet, kosarat,
  diót, a hogy ez már illendő ilyenkor.
  Az öreg báró nem sokat törődött velük. Az valami nagy politikus volt,
  miniszter is, fenn lakott a fővárosban, s kisebb gondja is nagyobb volt,
  mint a tarbereki erdő. Esztendőről esztendőre hevertek az asztalán a
  kasznárja levelei a nélkül, hogy jóformán csak el is olvasta volna. A
  helyett nagy beszédeket mondott, a miről ugy emlékeztek meg otthon az
  uradalom körül a kisbirtokos urak, hogy: a báró már megint verekedett.
  Ujjé, de hogy kiporolta az ellenzék bundáját! A mikor az öreg báró
  meghalt, a fia következett a dominiumba. Ez aztán gazda volt s egy
  perczig se türte tovább szó nélkül a tarbereki erdőben a
  rablógarázdálkodást. Azt mondta, hogy ő maga is letudja vágni a fáját,
  nem kér segítséget s egy kopogósra fagyott novemberi hajnalban, a mikor
  megint kigyülekezett az erdőszélére a sok taliga, puskás urasági hajduk
  fogadták a parasztokat.
  – A kinek fa kell, menjen az udvarba. Az ispán ur czédulákat ad ki. Egy
  taliga ágnak egy-egy pengő az ára.
  – Mi, hogy egy pengő?…
  – Egy pengő, éppen annyi.
  A sok paraszt összebámult. Sehogyse tudták megérteni a dolgot. Egy-egy
  kis kompániába szedelőzködtek, megdöbbenve tanácskoztak: – egy pengő… a
  fáért… aztán megint egy rajba gomolyodott össze mind a férfi az asszony,
  körül a taligákban sivalkodott a sok gyermek, fáztak, némelyik a ló elé
  feküdt, hogy az állat meleg párát fujjon az arczába s nem mozdult a sok
  emberből egy se.
  Dél felé kijött a biró s azt mondta, hogy igazuk van. Ne hagyják
  magukat. Ha a báróé az erdő, hát az övé, vigye a hova akarja, de az
  aprófa meg a száraz ág a falué. Vágják már harmincz esztendeje. Délután
  pedig jött a zsandár, elvitte a birót. Erősen összeszorították a
  csuklóit a lakatos lánczczal s ugy hajtották maguk előtt, meglökdösve
  egyszer-kétszer a puska agyával, mint a lovat. A parasztok jajgatva
  indultak utánuk, de a káplár a bajonettet mutogatta nekik s azt mondta,
  hogy belevágja valakibe. Az asszonyok az emberek elébe állottak s
  mormoló, izgalmas csendesség lett, olyanforma, mint valami veszett
  káromkodás, a mi csak az ember belsejében háborog.
  Haza nem akart menni senki. Most már eléggé megbeszélték a dolgot,
  hallgattak. A sok nagy csizma kopogott a zuzmarás, dermedt füben,
  egymásra néztek, de mindenikben egyformán dolgozott az elkeseredés dühe.
  Az éhes pillantásuk fölfalta az erdőt, most már a fáját is, az egészet.
  Sompolygó, tétovázó tehetetlenséggel bámulták pár lépésnyire maguk előtt
  ezt a beláthatatlan rengeteget s még mindig nem voltak elkészülve arra,
  hogy mit csináljanak.
  Az egyik odamorgott a másiknak.
  – Az asszony előtt restelli az ember. Ide bolondítottuk őket, aztán most
  meg olyanok vagyunk, mint a tolvajok.
  Perczről-perczre sötétedett s várandósabb lett a hangulat. Közelebb
  bujtak egymáshoz, mindenik mondani akart valamit. Azért még csak sunyi
  találgatás volt az egész, egyik a másikból akarta kinézni, hogy vajjon
  mit gondol. Némelyikben már lihegett a düh s egyszer aztán nekirontottak
  az erdőnek. Egy-két nekivadult ember ment elül magasra emelve a fejszét,
  mint valami zászlót s a többi utána. Most már ordítva szabadult ki
  belőlük mind a hang, a mit eddig magukba fojtottak, rohantak előre a fák
  közt és megint az övék az erdő. Messzire kihallatszott a fejszecsattogás
  meg a hangos össze-vissza lárma, a mivel nekiestek a nagy uri jószágnak.
  Ez már nem volt a csöndes tallózás, hanem a nekiéhezett emberek dühe,
  pusztítás, ostrom a más tulajdona ellen. Mikor már ilyenre fajult a
  dolog, siránkozni kezdtek az asszonyok.
  – Baj lesz belőle… baj lesz…
  – Elvitte a zsandár a birót. Vágjad! A tied!…
  – Baj lesz belőle…
  A hajduk futva mentek vissza a faluba. A báró mindenfelé telegrafált,
  zsandárt, katonát kért. Mi fővárosi ujságirók akkor mentünk le, a mikor
  már három nap óta dulták az erdőt a parasztok s azt kiabálták: minden a
  mienk! – Előbb csak biztatták egymást ezzel, mentséget keresve a
  pusztításra, a mitől megijedtek, aztán már annyiszor mondták, hogy
  elhitték, meggyőződésük lett.
  – Az apám is vágta, meg a nagyapám is!…
  A mi vonatunkkal már egy félszázad katona is érkezett egy főhadnagygyal
  s a sok városi ur, meg a csendes katonacsapat együtt ment ki az erdőbe.
  
  II.
  A parasztok összefutottak, a mikor közéjük ment a tiszt. Zavarosan,
  össze-vissza kiabáltak s most már az asszonyok lármáztak a
  leghangosabban.
  – Mit akarnak?… A mienk, minden a mienk… Hagyják békében a szegény
  embert, ha dolgozik…
  Az asszonyok nekimentek a katonáknak is, a kik hosszu sorban, a puskára
  támaszkodva jámboran egymásra bámultak s nem igen tudták, hogy miről van
  szó.
  – Menjetek innen, hagyjatok nekünk békét…
  Egy szőke, hosszu gyerek csendesen, egy kicsit reszkető hangon szólott
  rá egy erős, kövér asszonyra, a ki a puskáját akarta kirángatni a
  kezéből.
  – Tovább néném, tovább innen, ne bajoskodjék… Akkor már mintha sejtette
  volna, hogy mi lesz a dolog vége, kérni kezdte. – Menjen haza, menjenek
  haza mind.
  Egy káplár arra jött s durván tovább lökdöste az asszonyt.
  – Mars, mars!
  Azalatt szóhoz jutott a főhadnagy.
  – Emberek, a maguk javára beszélek. Menjenek haza… Baj lesz. Azért
  jöttünk ide, hogy magukat kizavarjuk az erdőből, mert az az uraságé.
  Irás van róla… Ha nem mennek szépszerével, másként beszélek. A katona
  nem tréfál. Lássák, mennyi van itt.
  – Mink se vagyunk kevesen.
  – Azok szurnak, lőnek.
  – Itt a fejsze.
  Ezt egy ember mondta, de a mint belekongott a hangja a csendbe,
  egyszerre kiabálni kezdett mind.
  – Nem megyünk, minden a mienk…
  Körülvették őket az asszonyok s most már össze-vissza, a dühbe
  belesáppadva kiabáltak.
  – Nem megyünk! Menjenek maguk, mi dolguk van itt!?
  Egy gyerek rögöt hajított bele a tömegbe. A kemény sár a tiszt lábai
  előtt puffant szét. Még nagyobb lett a lárma, rekedt vad ordítozás
  töltötte be a hideg, tiszta reggelt. A tiszt várt. Mikor észrevették,
  hogy nem veszti el a fejét, csendesebben lettek, csak a kik hátrább
  állottak, a tájékozatlanok kiabáltak még, egyenkint hallgatva el, a mint
  észrevették, hogy mindig kevesebben és kevesebben vannak.
  Végre szóhoz jutott a főhadnagy. Körölnézett, keresett egy értelmesebb
  arczot s a mikor megtalálta, magához intette az öreges, komolyképü
  parasztot.
  – Ismeri az órát?
  – Igen.
  Kivette az óráját s megmutatta neki.
  – Nézze mennyi van most?
  – Félkilencz.
  – Magyarázza meg a barátainak is, a mit mondok. Mostantól számítva két
  óra hosszáig várok. Azalatt kitakarodhatnak az erdőből. Ha akkor még
  ember lesz itt, másként diskurálunk. Értette?
  – Igen tiszt ur, hanem nem megyünk ám… Előbb hozzák vissza a birót…
  – Micsoda birót!
  – A kit elvitt a zsandár.
  – Az a zsandár dolga. – Mielőtt elment volna, még egyszer visszafordult.
  – Emberek, minek mondanék maguknak mást, mint a mi igaz. Higyjék el
  nekem, hogy baj lesz, ha nem engednek. Mi nem vagyunk zsandárok, a ki
  bekiséri ezt vagy azt, hanem a ki velünk jön össze, az itt is marad a
  gyepen.
  A parasztok lármázni kezdtek.
  – No, no, talán nem olyan hangosan.
  – Még hangosabb is lesz, ha a puska kezd beszélni.
  A tiszthelyettesek leheveredtek a köpönyegekre a katonák előtt. A kadét
  sápadt volt s izgatottan beszélt a főhadnagy fülébe, de csak halkan,
  hogy ne hallják meg a katonák.
  – Nem katona kell ide. Háboru ez? Ilyen népség ellen indítanak minket…
  Átnézett a parasztokhoz és megirtózott. – Mennyi asszony, gyermek, öreg
  ember. S hátha igazuk van?
  A főhadnagy rászólott.
  – Hallgass.
  Odaát szervezkedni kezdett a másik tábor. Egyre fenyegetőbb lett a
  hangjuk s nemhogy fogytak volna, de mindig tömörebb és nyüzsgőbb lett az
  emberboly, a mibe összegabalyodtak. A mutató pedig szaladt a nagy ezüst
  órán, a mit maga elé tett a főhadnagy a köpönyegre. Egy óra letelt már,
  a mikor ujra feléjük indult a főhadnagy. Most már vele ment a
  tiszthelyettes is, közelről akarta látni ezeket az embereket s ő is
  mondott valamit németül, a mit nem értett meg senki. Mikor látta, hogy
  hiába beszél, idegesen hadonászott, mutatta a kardot meg a revolvert, s
  fölintett az égre. A parasztok komoran fordultak el tőle.
  A főhadnagy megint előkereste a maga emberét.
  – Volt katona?
  – Voltam.
  – Milyen sarzsi?
  – Káplár.
  – Tud németül?
  – Nem.
  – Hát ki tud?
  – Senki.
  Erre elővett a zsebéből egy irást, csapkodni kezdte a kezével a
  kiterített lapot s most már ő is elvesztette a nyugalmát.
  – Maguk bolondok, meg vannak veszve. Ide nézzenek. Bele van irva a
  parancsba, hogy ha nem megy szép szerivel, hát lövünk. – Kirántotta a
  kardját és lökdösni kezdte azt a parasztot, a ki legközelebb állott
  hozzá. – Nem megy? Takarodjon! Mars, mars! Nem akarom a vesztüket,
  bolondok.
  – Nem megyek. A mienk az erdő. Nem parancsol itt az ur. Az enyém, meg
  ezeké…
  – A király mindenütt parancsol…
  – Itt még az se… Az itt mind a paraszté. Apám is, meg nagyapám is
  vágták.
  A főhadnagy elhallgatott s intett a tiszthelyettesnek.
  – Jer.
  Visszamentek s ujra végigheveredtek a köpenyegeken. A katonák mozogni
  kezdtek, megigazítottak magukon egy szijjat, némelyik a bajonettet
  próbálta kihuzni a hüvelyből, ujra visszacsapkodva, hogy vigan jár-e, az
  elfogultságukat akarták beletakargatni a hiábavaló mozgolódásba s
  odasandítottak a tisztek felé a köpenyegre, a miről kifehérlett a nagy
  ezüstóra. A mutató rohant előre a számok között. Elül az altisztek
  számítgatták a perczeket s minden nagyobb numerusnál, a mit áthágott az
  időszántó kis aczéllécz, érezték, hogy átszalad rajtuk a hideg.
  Tul pedig munkához láttak a parasztok. Ujra fölfogták a fejszét s
  nekimentek a fáknak. Olyan volt a munkájuk, mintha a halállal
  birkóznának. Szakadt róluk a verejték, a vén emberek ledobták magukról
  az ujjast, kiabáltak: – Neki hé! Vágjad! – A gyöngébbek erőre kaptak a
  többi fanatizmusától s biztatták magukat, nagyokat rikkantva: – héjjé!
  Ne félj pajtás! – Szétszóródtak hosszu ritka sorba, döngött fejszéik
  alatt a sok korhadt nagy fa, a mint belesuhintottak, némelyik
  megreszketett, a taligák felé pillantott a tisztásra s szeretett volna
  fölkapni egyre a sok közül és elnyargalni, de már nem volt ereje ahhoz
  se, hogy szembeszálljon a lázzal. Sunyin, remegve pillantottak a tisztek
  felé, a kik egymással sugdostak s biztatták egymást.
  – Ne félj! Nem lő, nem mer…
  Ujra közéjük ment a főhadnagy. Halvány volt, tétovázva beszélt s
  nagyokat nyelt, a mig egymás mellé rakta a szavakat.
  – Nem mennek, kendtek?
  – Nem, a maga erdejébe ur a paraszt is.
  – Nem hisznek nekem?
  – Nem.
  Az egyik fölemelte a fejszét s a főhadnagy felé suhintott vele.
  – Leütöm az urat, ha nem megy innen.
  A főhadnagy is kardot rántott s végigvágott a fejszés ember arczán. Még
  magához sem tért a tömeg, már nálunk volt. Rekedten kiabált.
  – Hapták! Hapták! Menjenek az urak a katonák háta mögé.
  – Mit akar… mi lesz?… Főhadnagy ur?…
  – Kimennek-e az erdőből, vagy nem?
  A parasztok megrőkönyödve, egymásba bujva, vártak s csak a szájasabbak
  ordítottak.
  – Nem, az Istennek se… Egy életünk, egy halálunk…
  A tiszthelyettes egy fa mögé állott s hozzátámaszkodott vastag
  derekához. – Reszketett, majd hogy hanyatt nem bukott, mint egy tuskó.
  – A ki akar, menjen, a mig tud.
  A fa mögé ment a kadéthoz, valamit akart neki mondani, de a mikor látta,
  hogy milyen állapotban van, szó nélkül ott hagyta. Megint a parasztok
  felé tartott s a dühtől reszketve kiabált.
  – Marhák, barmok! Ki innen…
  A parasztok egyszerre követ, rögöt, tuskót dobáltak feléje. Egy kemény
  rög a homlokán találta s föltaszította a feje tetejére a sapkát. Széles
  vörös szalagban indult meg a homlokáról a vér, végig az arczán, le a
  zubbonyra. A parasztok veszettül ordítoztak, most már közelebb jöttek s
  kopogni kezdett a sok kő és keményre fagyott sár a katonák fején. –
  Neki, üsd agyon! Verd a kutyát! kiabálták a tulsó oldalról. A főhadnagy
  zsebkendőjével a vért törülgette le a szeméről, hogy lásson. Mikor
  visszanézett a legényekre, látta, hogy azok is véresek már, kettőt
  közülök puskára fektetve vonszol hátra a többi. Lihegett, levegő után
  kapkodott s még egyszer átkiabált a parasztokhoz.
  – Ki az erdőből! Ki…
  Mikor ujra kőzápor repült el a feje fölött, félreugrott a katonái elül
  és vezényelt.
  – Tüz!
  Egyszerre dördült el valamennyi puska s aztán nagy csend lett. Iszonyu
  füst takarta el a világot, nem lebegve magasabban, mint az ember szeme s
  aztán hallatszott, hogy dübörög a föld a sok csizma dobogása alatt, a
  mint rohantak el a másik oldalon. A taligákban nyerítettek a lovak,
  aztán egymásután összeakadva, egymásba gomolyodva rohant végig a mezőn
  mind, a gazdátlanokat magától vitte haza a ló őrült vágtatással. A fák
  között pedig halottak és sebesültek feküdtek sorjában nyögve, jajgatva,
  némelyiknek az utolsó sóhajtását fogta föl az, a ki éppen ráhajolt, egy
  öreg paraszt pedig a könyökére támaszkodva siránkozott, a mig mindig
  gyöngébb és gyöngébb lett a hangja.
  – Mert egy kis fát gyüjtött az ember télire, egy kis forgácsért, a mit
  összeszedtünk…
  
  
  VIRÁGFAKADÁS
  A völgyecske, ahova Dobiék elmenekültek a forróság elől, egy kis
  falucskához tartozott a lomniczi csucs alatt. Nem lakott benne senki s a
  Dobiék kis paraszt házikóján kivül csak egy magányosan álló nagy szürke
  épület volt benne. Átjárt rajta a szél, kis rácsos ablakairól
  lepattogzott az üveg s ha kiömlött falai közül a levegő, penészt hozott
  magával és pinczeszagot. Ugy látszik, hogy sohse korrigálta meg rajta
  senki a hibákat. Egyszerre csak elkezdett vedleni s azóta folyton
  pusztul vén, összerepedezett falán és mohás tetején minden. Nem is volt
  benne egyéb, mint néhány kapa és ásó, meg czövekek, a melyeknek már
  majdnem lerohadt az alja; egy pár másfélöles vászon, a mire kék és sárga
  katonákat pingált a regiment valamelyik müvészi hajlamokkal felruházott
  káplárja s a melyeket ugy összelődöztek már a bakák, hogy több volt
  rajtuk a csirizes papir mint a festék s a fal mellett egymás folytában
  deszkapalánkok, a melyekből várat lehet összeszegezni háborus időkre. A
  völgy felett van pedig az a mező, a hova kijártak a katonák lőni. Az
  övék volt a ház is s hogy nem szándékoznak lemondani a jussukról, azt
  bizonyítgatták mindennap. Reggel nyolczkor végig marsirozott e völgyön
  három baka. A ház előtt megállottak glédába, a káplár kommandirozott és
  sok hókusz-pókusz után kivált az egyik baka s odaplántálta magát az ajtó
  elé, a mi felett sárga táblán a kétfejü sas volt lefestve, este
  nyolczkor megint eljöttek s uj katonát hoztak a régi helyett, a kit
  elvittek magukkal.
  Ez volt a nap egyetlen eseménye a völgyben, azután aztán csend és csend
  mindig, nyugalom, a mi nem végződik be az éjszakával, hanem örökös. A
  család aludt itt a völgyben. Még a kis házi veszekedéseiket is otthon
  hagyták. Az öreg Dobi mindig elégedett volt, az asszony kevesebbet
  jajgatott, semmi se volt drága meg rossz s legboldogabb volt a gyermek,
  a ki még sohase látott nyarat ilyen közelről, s most belevetette magát a
  meleg szeretetbe, a mivel körülvette az egész szépséges szerelmes
  természet és uszott benne gyönyörüséggel, csapongó, naiv jókedvvel,
  énekelve, kaczagva, néha elsírta magát a nélkül, hogy tudta volna:
  miért. Most kezdett nőni a szive itt a harmatos világban.
  Ha rászóltam néha, az se történt komolyan.
  – Te kis bagoly, tizenhét éves vagy már, jöjjön meg az eszed.
  – Olyan szép itt…
  – Ugyan Julis ne légy olyan bolond, most már megint hova szaladsz?
  Mindenfelé… A nyakára esett a széles szalmakalap s csak arra riadt meg,
  a mikor a szomszéd ház előtt olyan hangosan, mintha csak egy századot
  vezényelne, kiabálni kezdett a káplár.
  – Hapták! Prezentir! Anc, cvájj, anc, cvájj…
  Kiállították a silbakot, egy szép nagy szál legényt, a kinek keskeny
  sárga zsinór volt a zubbonya ujjára varrva s elmentek tovább. A kis
  leány csak éppen, hogy tudomásul vette, hogy önkénytes sétál a másik ház
  előtt s egy kicsit megsajnálta, hogy mennyire unhatja majd magát. Arra
  is gondolt, hogy hoz neki egy regényt s ezen jól mulatott. Elképzelte a
  katonát egyik karján a puskával, a másikban pedig könyvvel s
  önkénytelenül is hátrafordult még egy pillantásra. A katona is
  rámosolygott s ezzel aztán egyelőre vége is szakadt az ismeretségnek. A
  leány beszaladt a házba s csak délután került elő. Akkor már óvatosabb
  volt. A bokrok közt leskelődött a katonára. Látta, hogy a küszöbön ül és
  czigarettázik.
  – Ej haj, kényelmesen fogja fel az állapotot a vitéz ur.
  Mikor a katona elmosolyodott, kiváncsi volt, hogy mi juthatott olyan
  hirtelen az eszébe.
  – Valami hunczutság, az, az… csinos fiu, szép a szeme, meg barna, az
  benne a szép…
  Visszament s ki akarta hivni az anyját, hogy megmutassa neki a
  katonáját. A két öreg azonban okosabban használta föl a napot. Az egyik
  a diványon, a másik pedig egy nagy székben aludt. Erősen dobogott a
  szive a futástól s mig megállott a küszöbön, majd elsírta magát. Nem
  tudta, hogy mi baja van, de nagyon szerette volna valakinek megmutatni a
  katonát. Mig lassan visszament, most már valami különös félelmet érzett.
  Mintha átszaladt volna a testén valami hideg, a mi megborzongatta, aztán
  meg egyszerre forróság tolult a fejébe, érezte, hogy mindjárt kicsattan
  az arcza. Támolyogva esett le egy vén fa alá s folyni kezdett a szeméből
  a könny. A szivére tapasztotta mind a két kezét és sírt, egészen
  odaengedve magát a boldogságnak, a mi eltöltötte. Végig feküdt a gyepen,
  a fejét rátámasztotta egy vastag gyökérre s érezte, hogy lassan-lassan
  elzsibbad benne minden, előbb a lábai, aztán a szive s a feje, a
  hangtalan világba. Reszketni kezd, jó szagu párák ölelgetik, simogatják
  s már lehunyta a szemét is. Egyszerre azonban talpra ugrott s szabadon
  ment ahhoz a bokorhoz, a honnan előbb a katonára leskelődött. Látni
  akarta ujra s az estére gondolt, a mikor majd másikat hoznak helyébe s
  ez meg elmegy és soha többet vissza nem jön. Ezt meg se akarta érteni. –
  Zavaros bolondság volt rá is gondolni. Visszajön, bizonyosan vissza.
  A katona pedig a küszöb mellett végig esve aludt. A forróság elaltatta.
  Az egyik arcza bele volt temetve a porba, a másikkal mosolygott. A leány
  egy darabig nézte s csak azután ijedt meg, most már miatta. Arra
  gondolt, hogy most mindjárt este van s ha ugy találják, megbüntetik.
  Most már rémülten kiabálni kezdett.
  – Katona ur, kérem, önkénytes ur! Ébredjen föl! Mit csinál? Hogy
  alhatott el?
  A katona pedig csak aludt. Nem hallott semmit. Megmozdult, legyintett a
  kezével, de nem ébredt föl. A gyermek erre már nagyon mérges lett,
  idegesen topogott a bokor mögött s szidni kezdte.
  – Nem szégyenli magát? Ilyen katona? Ébredjen!
  Hiába volt minden. A leány gondolkodva megállott, kétségbeesve
  töprengett, hogy mit tegyen, mohó pillantással méregette a kerítést,
  hogy át tudna-e ugrani rajta. A tehetetlensége keserüséggel töltötte el,
  reszketett a nagy izgalomban, s a mellett folyton kiabált el-el csukló,
  mindég gyöngébb hangon.
  Katona, hallja, mi lesz magával, ébredjen, ébr…
  Egyszerre elrohant a ház felé, át a veteményágyakon, hogy rövidebb
  legyen az ut. Benn még aludtak az öregek. A vén Dobi feje felett függött
  a falon egy pisztoly. Azt hamar leakasztotta s szaladt vissza a
  kerítéshez. Azt már nem tudta bevárni, hogy egészen odaérjen, hanem
  magasra tartva a fegyvert, elsütötte már az uton. Mire kiesett a kezéből
  a pisztoly, már talpon volt a katona is és bámulva nézett arra, a hol a
  lövés nyomán még mindég egy tömegben gomolygott a füst. A leány pedig
  majdnem összerogyott a nagy ijedségben s a bokor mögül veszekedett vele.
  – Elaludt, felköltöttem. Hiába kiabáltam nem ébredt…
  – Hallottam valamit, kedves volt.
  – Az, az… Ilyen katona, nem szégyenli magát – s leesett a bokor mellé,
  mert már nem tudott állani a lábán. A többit már sírva mondta, a jobb
  karját tapogatva, mert nagyon megrántotta a pisztoly a kezét.
  – Bezárták volna, biztosra veheti. Álmos…
  A fiu akkor már mellette térdelt és a kezét fogta.
  
  
  A SZINÉSZ
  Késő este volt már, mire a kocsi hazaérkezett az ifiurral. Sok idő telt
  el a pakkolással, meg egy-két helyen az uton is megállottak a diákok egy
  kis borra, örömére a nagy napnak, a melyen örökre becsapták maguk mögött
  a nagy szürke ház kapuját. A mint aztán jöttek a keresztutak, a melyek
  közül az egyik elvisz Gerebenre, a másik Pásdra, a harmadik Berekbe,
  mindig kevesebb lett a kocsi. Utoljára egyedül maradt az ifiur, Kósa
  Ferencz tekintetes urnak a szép nagy gyermeke, a ki most már lehet
  minden, nyitva áll utja, kezében van rá a papiros.
  Az öreg ur megropogtatta a gyerek kezét s nagyon elítélte magában az
  asszonyt, hogy ugy össze-vissza csókolja a fiát és még sír is boldog,
  mosolygó arczczal. Mikor észrevette, hogy lassankint az ő szeme is
  megnedvesedik, a mint a szép nagy derék legényt nézi, elfordult s
  kibámult az ablakon, pedig semmi egyebet nem látott az üvegen keresztül,
  mint a veranda vadszőlő falát, csupa zöldet, a mi éjjel fekete,
  egybefoly a nagy sötét világgal.
  Mikor a háta mögött már nagyon beszédes lett az öröm, békétlenkedve
  vágta el az utját minden szerető szép szónak.
  – Vacsorát adj asszony, vacsorát…
  A mikor már egy kis bort is ittak, akkor kiáltott egyszerre nagyon
  meglepetve a fiára az öreg.
  – Hát a bajuszkádat hová tetted?
  Erre az asszony is rápillantott fiára s összecsapta a kezeit.
  – Az bizony. Egész este éreztem, hogy valami idegenforma van benned. Mit
  csináltál? Talán beteg voltál s elhullott?
  Az ilyen öreg asszony mindig gyanakodik a betegségre, a mely ott
  ólálkodik a fiatal erős ember háta mögött s egyszerre csak lecsap reá.
  Ha nem öli meg, mert hát az még se megy csak ugy könnyen, megcsufolja
  valahogyan. Letarolja a szép göndör haját, teleszórja az arczát
  bibircsóval vagy egyéb kárt csinál benne.
  A fiu azonban megnyugtatta őket. Előbb egy kicsit elpirult, azután
  azonban hamar kivágta a feleletet.
  – Levétettem, hogy jobban nőjjön. Nem, nem volt semmi bajom.
  – No hála Istennek.
  Sokáig az asztal mellett maradtak. Künn szitálni kezdett az eső, a lassu
  permeteg csendesen zizegett a tetőn s a mint körös-körül mindenfelé
  lecsurgott a millió finom csepp, mintha elzárta volna a külső világtól a
  hombárszerü nagy falusi házat, a minek semmi formája, de az egész, ugy a
  hogy ott áll, csupa nyugalom, csupa jó mód.
  Mikor sokáig hallgattak, egyszerre a fiuhoz fordult az öreg s elmondta a
  nagy kérdést, a mi mindig elkövetkezik, ha az ilyen nagy fiu
  kiszálasodik már a tanár urak keze alól s beindul az életbe a kezében
  egy nagy darab papirossal, a melyen sok okos ember a keze aláirásával
  igazolja, hogy a ki megérdemelte, az érett.
  – Aztán gondolkoztál-e azon is valamicskét, hogy mi lesz belőled? Velem
  ne törődj, nekem mindegy. Doktor, prókátor… no mi akarsz lenni?
  – Szinész leszek, erre határoztam magam.
  Mindjárt lelohadt azonban a bátorsága és kapkodva kezdte el okát adni az
  elhatározásának.
  – Nagy hajlamon van reá, nem is lehetek egyéb, szépen szavalok, mindenki
  mondta, az igazgató is… Gondoltam, hogy megharagszol érte, de képtelen
  vagyok lemondani…
  Az öreg pipált, a nélkül, hogy csak a szempilláit is megmozdította
  volna, az asszony pedig a varrást az ölébe ejtve hallgatta a fiut. Nagy
  csend lett, ijesztő hangtalanság, a mi telve van sejtelmes félelemmel,
  hogy mi következik reá. A lámpa körül az utolsó tánczot járta egy
  szárnyas bogár s az öreg asszony ollója, a mint a keze reszketett, néha
  odakoppant az asztalhoz. A két öreg egymásra pillantott. Az ember
  rettenetes füstgomolyagot fujt a levegőbe, aztán meg a pipájával volt
  elfoglalva egy hosszu perczig, nagyon szuszogott s azután beszélt, a
  mikor már ujra alig látták egymást a nagy füstben.
  – Én, fiam én haragudnám? Dehogy, az is pálya… A ki derék ember, az csak
  derék ember marad ott is… A hogy akarod, nekem nincs szavam hozzá.
  – Nincs?
  – Dehogy van. Itt is vannak szinészek, a kaszinó nagytermében… Anyád
  ismer közülök néhányat. Ide jönnek szalonnáért, meg turóért, meg hát a
  mi ugy akad itt-ott egy kis maradék. Ezek szegény fráterek, az
  igazgatójuk se egészen jóravaló ember, hanem ezt nem azért mondtam, hogy
  talán el akarnálak ijeszteni. Te nem ilyen akarsz lenni…
  – Dehogy.
  – Tudtam, fenn valahol Pesten ugy-e? Oda is kell intelligens ember, a
  pénzkezeléshez, meg ilyesmihez… Csak aztán valahogy el ne számítsd
  magad, hogy ráfizess…
  – Szinész, apám, az nem kezel pénzt.
  – Bizony nem sokat… Persze, persze, hát te csak ugy játszani akarsz?
  – Igen.
  – Szép; az még szebb. Énekkel vagy csak ugy? Különben az mindegy, a
  fődolog, hogy ott légy s kiképezd magad valami jó iskolában. Addig is
  majd elnézünk ezekhez a szegényekhez is itt ni. Jól játszanak. Néha
  anyád még az uton is mindig kaczag rajtuk, a mint hazafelé jövünk. Van
  köztük egy nagyon jól nevelt derék fiu is. Ugy a magam korából való
  ember, ügyvédségig vitte s akkor csapott fel, mert a hivatása oda
  vonzotta. Azt mondja, hogy nagyon vágyott a szinészségre. Most már
  szeretnők bedugni valahova a telekkönyvhöz, vagy a járásbirósághoz;
  hanem nem igen megy a dolog. Azt mondják, hogy az ilyen embernek nincs
  maradása, az most már megy bolondjába erre, arra, nem lehet használni.
  – Miket játszik?
  – Mindenfélét, a mit odairtam neki. Nem rajta áll. Ugy tánczol, a hogy
  fujják a literátus emberek. Majd megnézzük holnap. Asszony, mit
  játszanak holnap a szinészek?
  – Valami szomorut…
  – Kell a kutyának.
  – Sekszpirtől.
  – Bánom is én…
  – Hát majd holnapután. Pedig az az izé, az az ügyvéd ilyen szomoru
  darabokban szokott föllépni. Jó fiu szegény, megérdemelné, hogy ő is
  vigat játszék. Az jobb lehet, ugy-e?
  Mikor egyszer a határról jöttek be, a falu végén egy csomó czigánygyerek
  állotta el a kocsi utját. Az öreg urnak tetszett ez a kellemetlen kis
  had, leszállt a kocsiról s diktált nekik, hogy mit csináljanak.
  – Három bukfenczet te kölyök, a levegőben, ugy; most háromszor kiáltsd
  el nekem: vivát! Most állj a fejedre, ugy…
  Mikor tovább mentek, még mindig kaczagott.
  – Kis komédiások, azt kell nekik csinálni, a mit én mondok, akárcsak a
  szinházban, ha valami irófajta ember azt mondja, hogy itt vége a
  felvonásnak, hát vége. S az lehet aztán kellemetlen egy szinész
  embernek, ha benne tart még az érzelem s nem kiabálhat tovább. Én már
  ugy vagyok vele, tudja az Isten, hanem hát ez az én privát gusztusom,
  nem beszélem bele senkinek, hanem hát nem hiszek nekik. Nekem ne
  óbégasson kottából…
  – De édes apám…
  – Ezt nem neked mondtam, csak ugy a levegőbe… A purdénak nem nagyon