Thury Zoltán összes művei (2. kötet) - 06

fiatal, előtte van egy dicsőséges pálya, egy és más körülmény könnyen
utját állhatja. Váljunk el törvényesen.
Az asszony várta, hogy ez lesz a vége a beszédnek s nem is tett rá semmi
különös hatást az ajánlat. Eddig és ezután, egészen mindegy lesz az.
Eddig se használta a férje nevét soha. Az öreg ur folytatta.
– Ez bizonyára áldozat neked, de nem kivánom ingyen.
– Nem kérek semmit érte.
– Mindegy, a költségeket én fedezem. Ugy illik, mert én gazdagabb
vagyok. Ha valamiben szolgálatodra lehetek, rendelkezzél velem.
– Nincs semmire szükségem.
Az öreg közelebb huzta székét az asszonyéhoz, egy kis melegség derengett
az arczán. Egy pillanatra ugy mutatta, mintha megsajnálta volna az
asszonyt s lágyabban is szólott hozzá ezután.
– Kérlek szépen, még türelmeskedj egy perczig. A mint tizenegy
esztendeig nem nyitottam be ezt az ajtót, ugy nem fogom felnyitni ezután
se. Ez a negyedóra arra való, hogy kibeszéljük magunkat. Én nem vagyok
vad ember, láthatod. Fiatalabb koromban sem voltam az, hogy lennék hát
most, hogy alig emelem a karom. Nem hallja senki, hogy mit beszélünk s
egy ilyen vén ember előtt fel lehet áldozni egy kicsit a büszkeségből.
Mondd, nincs szükséged semmire? Szivesen adom.
– Nincs.
– Jól van hát. A fiadat sem akarod látni?
– Nem.
– Nem akarnál talán inkább falura menni, gazdaasszony nélkül van egy
majorom. Ha gondolod…
– Nem, nem.
– Sajnálom…
Szemző ur bizonyosan most kelt föl, mert mosdóvizért kiabált a másik
szobában s káromkodott. Mind a ketten egyszerre az ajtóra néztek. A
férfinak majdnem szurt a tekintete, a mint átnyilalott a levegő, az
asszonyét pedig elöntötte a sokáig visszafojtott sírás. Nem tudott már
tovább hazudozni, mikor meghallotta ezt az embert. Ráejtette fejét a
kezeire s a könnyein át, keserüségének szabad folyást engedve, mondta:
– Csak ezt az embert vigyék el innen valamerre, ha lehet.


TAMÁS

I.
Fölösleges szószaporítás lenne, ha a harmadik leányról is annyit
beszélnék, mint a másik kettőről. Elég az, hogy Róza – igy hivták –
legidősebb volt a testvérei között és mégis legkésőbb ment férjhez.
Nagyon válogatós volt kérőiben s utoljára is, mikor kifogyott belőlük s
már olyan idős volt, hogy okvetlenül férjhez kellett mennie, ha nem
akart vén leány maradni, egy részeges és csunya irnokkal kellett hogy
megelégedjék. Azzal beköltözött a városba s rövidesen elzüllöttek mind a
ketten. A szegény asszony már meg is halt s két árva leánykáját az
árvaházban nevelik. A nagyapjuk, egy gőgös hétszilvafás ur, maga elé se
bocsátja őket. Eddig talán már ki is kerültek valahova cselédnek, a
családból senki se szereti, ha róluk beszél az ember.
Róza már elszalasztott egy csomó jóravaló pártit, mikor a másik két
leány hosszu ruhát kapott s hire ment, hogy megint van már két nagy
Bessenyey leány. A fiatal embereket nem ijesztette el a száraz, csontos
Róza a maga fanyar, vénleányos kedélyével, már számba se vették, hogy ő
is ott van a házban. Örültek, ha elbujt valamerre, mig ők Klárika és
Berta körül udvaroltak. Lassan-lassan azonban kimaradtak a fiatal
emberek a két kisebbik leány mellől is, mert két olyan kemény ellenfél
lépett föl, a kikkel nem birtak volna versenyezni. Az egyik egy szomszéd
földbirtokos. Esetlen, csupa félszegség, a neve is Tamás s ilyen
tamásformáju volt az egész ember. Keveset beszélt, de ha szólott,
okvetlenül ostobaságra nyitotta fel a száját. Utóbb már, ha valami
megjegyzése sikerült is, azt is bambaságnak vették és rá se hallgattak,
mert nemcsak a szavai értelme, de a hangja, arcza, minden mozdulata
olyan volt, hogy semmi okosat se tudtak elhinni róla. Ő volt a szülők
kedvence s el volt határozva, hogy az egyik leánynak hozzá kell mennie.
Hogy melyiknek, azt még nem tudták, az attól függöt, hogy kit választ
majd a másik fiatalember, a kit meg a leányok szerettek.
Ez volt Török Lajos honvédfőhadnagy ur. A császári hadseregből lépett át
ezzel a ranggal a honvédséghez mindjárt a szervezés után, százada a
megye székhelyén állomásozott. Nagy gavallér volt. Mindig olyan tiszta
és fényes, mintha skatulyából szedték volna ki, a mellett mosolygó,
jókedvü, s eleven eszét jól fel tudta használni abban a társaságban, a
hol ugy néztek reá, mint valami kiskirályra. Szegény Csige Tamást sokat
boszantotta, de hát ezt természetesnek vette mindenki, még Tamás is, a
ki mindamellett megtisztelésnek vette, ha a főhadnagy ur, bár
tréfálkozva is, leereszkedik hozzá. Általában csak fölnéztek reá az
emberek, de nem le, s mikor látták, hogy komolyan jár Bessenyeyékhez,
egyszerre elrebbent a fiatal urak társasága. Ő azonban nem igen tudott
számot adni magának arról, hogy melyik leány érdekelte inkább. Ugy
találta, hogy nagy nevelés kell mindkettőnek, talán tovább is állott
volna, de már akkor kopaszodni kezdett a tarkóján s látta, hogy nincs
sok idő a várakozásra. Megmaradt hát Klárika mellett. Ez fiatalabb és
csinosabb volt, mint Berta, sokkal értelmesebb is, könnyebben beleszokik
majd abba a helyzetbe, a mi egy katonatiszt feleségére várakozik. Berta
akkor sokat sírt s az eljegyzés után nagyon összeszidta Tamást, a miért
a lábára lépett. Nem volt igy megelégedve a dologgal és sóhajtva
irigyelte Klárikát.
– És én Tamással maradjak? – kérdezte tőle keserüen s ugy érezte, hogy
gyülöli a hugát. Az pedig nem látott, nem hallott semmit, boldog volt
Lajossal. Együtt tartották meg a két esküvőt. Nevetve beszéltek még
azután sokáig arról, hogy mint nézett ki Tamás a főhadnagy mellett.
Mintha akkor érezte volna meg ő is a félszegségét, elhuzódott az emberek
közül s nagy, fehér keztyübe dugott kezei reszkettek. Ugy felmordult,
mint egy megbántott medve, a mikor egyedül maradt a feleségével.
– Nem lehet mindenki katona, ugy-e Berta?

II.
Azóta csak egypárszor látták egymást. Tamás majdnem félt felkeresni a
sógorát, ha nagy ritkán bekerült a városba. Idegenül érezte magát náluk,
maga se tudta volna megmondani, hogy mi a baja, de nem találta meg a
helyét a régi szobákban, a hol minden nagyon városias volt, Lajos is,
Klári is és a gyermekek is. A fiu Tibor, a leány Lili, nincs ilyen
nevekhez szokva a falusi ember. Az ebéd is hatféle étel és csupa olyan
kanalak, villák, a mivel nem egykönnyen lehet elbánni, arról szó sincs,
hogy az ember egy csontot tisztességesen lerághasson – szóval rosszul
érezte magát, s ha csak szerét tehette, el se ment hozzájuk, megszállott
a temető mellett, régi fogadójában, együtt ebédelt a korcsmárossal,
alkudott, garasoskodott, s ezzel az emberrel, a ki iskolatársa volt, el
is pletykázott Lajosékról.
– Ki nem állhatom őket, magasan hordják az orrukat, – mondta, mig a
kenyéren felszeldelt egy darab szalonnát. Feléjük se nézek.
– Jól teszi Csige ur. Minek?
Bertából olyanforma asszony lett, mint a milyen férfi volt az ura,
lompos, kicsinyes és hanyag. Nem sokat törődött semmivel, a gyermekei
mindig mocskosak voltak, a kertje telve burjánnal, az ebéd mindig késett
s az ő konyháján soha se főtt jól se a hus, se a vetemény. Minek? Ugyis
megette Tamás. Nem érezte semmi szükségét annak, hogy az ilyen férfi
mellett erőt vegyen eredeti hajlamain. Nem akart neki tetszeni. Lenézte,
néha ugy érezte, hogy szivesen csapna valamit a fejéhez. Napról-napra
gyámoltalanabbnak, butábbnak tünt fel előtte, sírt és átkozta a napot, a
melyen hozzá ment.
Mikor Török házassága után megkapta az első előléptetést s Klárika
eldicsekedett vele, sokáig magánál hordozta a levelet s még kevesebbet
törődött az urával, mint eddig.
– Most már kapitányné lennék – gondolta magában félve, s mikor
meghallotta, hogy Tamás kopog a nagy csizmával végig a folyosón, nem
tudta már tovább magába folytani a keserüséget. Rákiáltott, a mikor
benyitott a szobába:
– Te ember! Törüld meg a lábadat! Szégyen melletted élni… Ne nézz olyan
bambán! Miért házasodik az ilyen hülye? Eredj!
– Mi lelt?
– Semmi, miért jösz be sáros lábbal? – Lajos kapitány lett, Klári irta.
Az embernek valami kis világosság gyult ki az agyában. Nem szólott
semmit, de azután már nem tudta olyan csendes béketüréssel fogadni a sok
rendetlenséget. Kétféle szint vett föl az arcza. Az egyik a régi maradt,
de a másikon meglátszott, hogy gyanakszik és fájdalmat okoz neki az,
hogy a felesége még mindig arra a régi katonára gondol. Ilyenkor
látszott rajta, hogy gondolkozik, valami elevenebb vonás jelent meg az
arczán s majdnem szurt a szeme, a mint olvasni igyekezett az asszony
lelkében. Feltüntek neki az ellenmondások, a miket azelőtt észre se vett
volna s azt a parányi hiuságot, a mi még benne is meg volt, bántotta az,
hogy mellette nyolcz esztendeig sem tudta elfelejteni az asszony a régi
embert. Sokszoros mértékben érezte a félszegségét és tudatlanságát.
Előbb csak szégyenlette magát. Minden perczben összehasonlításokat
kellett, hogy tegyen maga és Lajos között, szinte könyezett tehetetlen
dühében és fájdalmában, a mikor látnia kellett, hogy mindenben kisebb.
Aztán megmaradt állandóan ebben a tudatban, hanem lassan megérlelődött
benne valami gyülölet a sógora iránt, nevet nem tudott volna adni az
érzésnek, de érezte, hogy ki nem állhatja azt az embert. Ez volt az
agyában mindig, s akárhogyan is, de szerette volna ezt meg is mutatni
egyszer, hogy érezze az a másik is. A mint a kapitány nőtt, ugy
gyarapodott az ő keserüsége is. A felesége arczán is mindig látta, hogy
sokat gondol arra, a kire ő, s ez még jobban elkeserítette. Lajost
kezdte ugy emlegetni: az őrnagy ur, vagy később, az alezredes ur, Klárit
pedig mind a ketten csak ugy emlegették: a nagyságos asszony.

III.
Rövid levélben jelentette be Török, hogy pár napra eljön Gerebenre, ha
szivesen látják, magával hozza az asszonyt meg a gyerekeket is. Csak
jöjjön, – mondta Berta, itt elférnek. Ugy tett, mintha egy cseppet sem
törődnék velük, hanem azért egyebet se dolgozott, csak a fogadásukra
készült. Rendbe hozta a szobákat, a férjét beküldte a városba, hogy
vegyen magának és a gyermekeknek is czipőt, ne járjanak csizmában, a mig
itt lesznek az urak. Egész nap alig szólott egy-két szót; a földet
nézve, nehéz lélekzettel járt egyik szobából a másikba, ellódította a
gyermekeket az utjából, a mig egy-egy perczre leült pihenni, ölébe
hullatott kezekkel olyan mozdulatlan maradt, mint egy darab fa.
A mikor a vendégek megérkeztek, elsőnek Török ugrott le a kocsiból s
lesegítette Klárit. Berta a tornáczról nézte őket s testvérével
foglalkozott, mig Török a férjét karonfogva feljött a lépcsőn.
– Milyen derék legény ez a Lajos – mondta Klárinak – s hogy megvénült az
én emberem. Nagyot nyelt utána, mert érezte, hogy nem tud olyan jó
kedvvel beszélni, mint a hogy akarna. Tamás szánalmasan nézett ki az
alezredes mellett. Lábai meggörbültek, mintha eddig csak a csizmaszár
tartotta volna őket egyenesen s nem tudta, hogyan viselje magát. Lajos
barátságos és szeretetre méltó volt, tréfázott, de több szeretettel,
mint valaha, mikor még együtt udvaroltak.
– Még most is olyan vén medve vagy sógor? Tudsz-e még diákul? –
Megveregette a sógor széles hátát a tenyerével s nem huzódott a
gyermekektől se, a mikor piszkos tenyereikkel neki mentek a fényes
ruhájának.
– No te Pista! De megnőttél. Át tudod-e ugrani ezt a kardot? – Fölemelte
és elébe tartotta a kardját, de a gyerek szepegve az anyja kötényébe
dugta a fejét. Berta majd elfakadt sírva. Arra gondolt, hogy mennyire
másformák lennének ezek a gyermekek, ha Török volna az apjuk.
Bosszankodva látta, hogy a férje jól érzi magát, le van fegyverezve
azzal a pár nyájas szóval, a mit oda dobtak neki, mosolyog és minden
szertartás nélkül nyitja fel az ajtót. A Klári lábán, a mint meglebbent
a ruhája, kilátszott a finom fekete selyem harisnya. Berta ilyedten
huzta vissza a maga lábait, nehogy meglássák a kitaposott czipőjét s
egyszerre ellepte az irigység.
Török észre is vett valamit, mert gyorsan hozzá ment és kérdezte:
– Sógorasszony, csak nem vagyunk alkalmatlanok?
Az asszony már összeszedte magát s nyugodtan felelt:
– Ugyan, hogy gondolja?
Mindig megmaradt azért az asszony hangjában valami idegenkedés. A férje
már nagyon alkalmatlan volt, mindig kétrét görnyedve állott az alezredes
mellett, a városi gyermekek se tudtak sehogy se összebarátkozni ezekkel
a kis vademberekkel, nem ugy ütött ki a látogatás, mint a hogy Törökék
várták. Néha megpróbálták, hogy bizalmasan elbeszélgetnek majd az egymás
dolgáról, de sehogy se ment, mindjárt elakadtak. A harmadik nap már
unták egymást, a vendégek valami elfogadható hazugságon gondolkoztak, a
mivel tovább állhassanak, Berta pedig sóhajtva kérte az Istent, hogy
vigye el már őket innen, mert így még kiállhatatlanabb neki ez az élet.


A KIS GRÓFNÉ

I.
Volt egyszer egy kis grófné, akkorácska, mint egy jó nagy hajas baba.
Feje is a babáéhoz hasonlított. A szemei alatt mindig égett az arcza,
mintha örökös láza volna s ez a szin minden átmenet nélkül csapott át a
fehérbe. A haja szőke, de olyan rövid és ritka, hogy alig lehetett egy
kis kontyot összecsavarni belőle a feje tetején, a szemei világos kékek,
csupa szelidség bennük, de semmi mélység, ajkai pedig olyan pirosak,
mintha karminnal festette volna be. Törékeny, finom kis teste csupa
ideg, szegény kis asszonyka sokat szenvedett e miatt. Mindent
sokszorosan érzett, persze a bántást is, a miből szintén kijutott a
része.
Szép nagy ember volt a férje, ur tetőtől-talpig. A kis gyermekasszony
ugy nézett föl reá, mintha imádta volna, leste mozdulatait, határtalanul
tisztelt benne mindent s keserü szemrehányásokat tett magának, a miért
olyan gyarló semmiség ő, a szép nagy ember mellett. A gróf is szerette a
kicsi asszonyt, de sokszor alkalmatlan lett neki a nagy ragaszkodása s
ilyenkor türelmetlen volt. Ha napokig elmaradt a háztól, a kis grófné
nem tett neki szemrehányást, csak nagyon bánatosan nézett reá. – Nem
szeretsz már, azt mondta a szeme. A férj boszankodott, jobban szeretett
volna egy derekas összeveszést, mint ezt a néma panaszt.
– Nem köthetem mindig magamhoz, mondta s ugy tett a könyökével, mintha
el akarná lökni magától.
– Nem is kivánom – sietett mentegetőzni nagyon megijedve az asszonyka.
– Hát mi baja van akkor?
– Semmi, semmi, boldog vagyok.
– Ne vágjon akkor édesem furcsa képeket. Társaság is kell néha az
embernek.
– Kell bizony, hagyta rá gyorsan a feleség.
– Az örökös turbékolást megunja az ember, kinevetnének a cselédek.
A kicsi asszony azt gondolta magában, hogy ő soha se unná meg. Nagyon
édes ugy az élet, ha csak ketten vannak s ha az urának jó kedve van. Be
kell várni. Várt türelmesen, csendes tipegéssel járt föl s alá a
szobákban, ha egyedül volt, ezerszer föltette magában, hogy engedelmes
jó kis asszony lesz s majd akkor bizonyosan megkapja a jutalmát. Az a
szép nagy erős ember az ölébe veszi, lovagoltatja a térdén, játszik vele
olyan játékot, a miben ütni fogják egymás kezét, ő megránczigálja a
bajuszát is az urának, ha fél hogy leesik, átöleli azt az izmos nyakat s
kezet csókol szépen, mint a hogy ez egy engedelmes jó gyermekhez illik,
a mikor vége van a mulatságnak. Csak magában számítgatta a napokat: ma
se, tegnap se, tegnapelőtt se játszottunk, már három napja, bizonyosan
holnap se lesz jó kedve, ez már négy nap – sóhajtott. Istenem, Istenem!
Utóbb már gyakran nagyon sokáig kellett várnia, mig a szép nagy embere
leereszkedett hozzá s megengedni kegyeskedett, hogy az ölébe üljön.
Szomoru dolog ez nagyon egy olyan szerelmes asszonyra nézve, mint a
milyen a piczike grófné. Hova lesz igy az ember? Egészen elsírja magát
nagy titokban s megsavanyodik a nagy bánatban.

II.
Az asszonyka meghült a jégen, vagy talán egyéb baja esett ennek a
törékeny kis jószágnak, most is tanácskoznak még rajta az orvosok.
Tulságosan finom idegei kegyetlenül megsinylették a bajt, akármi volt
is, egyszerre megtagadták a szolgálatot. A kis fehér asszony ugy feküdt
az ágyban, mint egy porczellánbaba, nem tudta megmozdítani sem a karját,
sem a lábát, csak szelid szeme kutatott ide-oda a szobában, nagyon
keresve valakit. Nehezen lélegzett, néha majd elfulladt, féltek, hogy
még a reggelt sem éri meg. A grófot a kártya mellől hivták haza,
boszankodott is, mert igen sokat vesztett már s vissza akarta nyerni a
pénzét. Mikor azonban meglátta a beteg asszonyt, egyszerre elfelejtett
mindent. Megijedt mozdulatlanságától, lerogyott az ágy szélére s
értelmetlenül, zagyván beszélt, mert nem volt képes rendbeszedni az
agyát.
– No, Mariska, kicsike, mi lesz, mit akar? Beszéljen! Hol fáj! Édes
kicsi betegem, no… no…
A doktorok elkergették az ágytól, de csak visszajött ujra. A halvány
merev arczocska gyöngén elmosolyodott a párnán s szeretett volna
fölemelkedni, de nem birt. A gróf kiolvasta szeméből a vágyát, karjai
közé vette. Az asszonyka boldogan lehunyta a szemét s csendesen
suttogott valamit.
– Ne fél, nem leszek beteg.
– Ne is, Márika, ne is!
Az asszony már rég ideje először hallotta ezt a kényeztető kedves
megszólítást. A nagy erős ember még sokszor ismételte s olyan erősen
szorította magához a kis beteg testét, mintha a magáéból akarna meleget
adni bele.
– Márika! Márika!
Az asszony folyton mosolygott, boldogság ömlött el az arczán. Meghalni
akart ebben a nagy szerelemben. A férfi egyszerre érezni kezdte, hogy
mellén csendesebben kalapál az asszony szive s rémülten felugrott.
– Doktor, segítsen!
Az orvosok kituszkolták a szobából s pár percz mulva már jelentették,
hogy uj baj nincs, csak a régi, azzal, azzal bajos lesz elbánni.

III.
A bénaság lassan-lassan leköltözött a lábakba. A kicsi asszonynak megint
kigyult az arcza, beszélt, szörnyü hamisan, de azért nagyon kedvesen
énekelt az ágyban, nevetett – csak járni nem tudott. Mikor már eléggé
megerősödött, beleültették egy szomoru háromkerekü székbe, majd
elveszett benne s igy tolták egyik szobából a másikba, meg ki a kertbe,
jól betakargatva, mint a kis gyermeket. Egész nap csicsergett a sok nagy
keszkenő között, összebeszélt annyi sok badarságot, a mennyit egészséges
korában soha, kedvet kapott az élethez s tréfát csinált szegényke a nagy
bajából.
– Nincs nálam nagyobb asszonyság, mindig kocsin járok.
– Édes kis betegem! – igy szólította az ura s szeretettel simogatta
végig a rövid szőke haját. – Járunk mi még gyalog is, az lesz ám az
uraság!
– Huzzál a tóhoz, ott jó lenni.
– Miért Márika?
– Ott brekegnek a békák.
Mindenben örömet talált. Ha egy napsugár a térdén tánczolt, nevetett
neki, tapsolt örömében, ha valamelyik bátor galamb ellopta a kezéből
kenyeret; s édes nyugalom ömlött el az arczán, ha arra az erős emberre
nézett, a ki reggeltől estig szivesen, az unalom legparányibb vonása
nélkül tologatta le és föl a kocsiját.
– Édes, kedves jó uram…
Gyermekes önzéssel beczézte, simogatta a béna lábait. Ezek nélkül nem
lenne olyan boldog. Szeretne ugyan néha szaladni, vagy fölmenni a
hegyre, mint eddig, de nem, mégis jobb igy. Közel van mindig hozzá az
ura s milyen nagyon szereti. Jó igy élni, betegen.
Egyszer nagyon megijedt. Az orvosok ujra összeültek tanácskozni s
kimondták, hogy el kell mennie a sárban fürödni. Mi lesz, ha meggyógyul?
Ujra napokig kell sóvárognia az ura után, most pedig mindig az övé.
Istenem, Istenem, de szomoru lenne.
– Majd jövőre, később, hagyjanak csak itthon, hagyjanak…


AZ ÖREG GAZDA
A nagy Derék familiában a legkisebb legény volt az öreg gazda. Ősi
hagyomány volt ez. Valamelyik szépapjuknak, mikor még a bölcsőben
gőgicsélt, azt mondta az apja, hogy: te, te kicsi öreg gazda. Az ember
nagy szeretetében sokszor öreg barátját _kis fiamnak_ nevezi s a kis
öcscsét _édes apámnak_ szólítja. Ez az a nyelv, a melyben minden meg van
engedve s még a képtelenség is fölirható a nagy szeretet rovására. Mikor
aztán egy kis Derék megszületett, azonnal megkapta a czimet is. Piczi
eper száján két oldalt fehér cseppekbe gyült az édes anyatej, de azért
már öreg gazda lett a házban. Az is maradt mindaddig mig valami utána
következő kis öcs ki nem ütötte a méltóságból.
Általában a Derék familiában kevés becsülete volt a leánynak. Csak fiu,
mindig fiu kellett nekik, mert az teszi erőssé a családot és a nevet. A
lányok nem kaptak semmi titulust bölcsőikben s ha már felnőttek, nagy
hamarosan igyekeztek férjhez adni őket.
– Hamar, hamar, ki a familiából; – mondták az öregek.
Minden Derék generáczióban volt egy-egy Pál is. Ez is a hagyományok közé
tartozott. A legöregebb Derék Pál alapította meg a családot mostani
mivoltában. Addig parasztok voltak és szegények. – Az nemességet és nagy
vagyont szerzett s azt mondta, hogy: addig lesztek derék familia, a mig
Pálok lesztek. Lehet ez csak olyan szólás-mondás is, hanem azért az
utódok hivek maradtak hozzá. Igy aztán néha nemcsak ifjabb, legifjabb és
legeslegifjabb, hanem pataji, fekete, fehér, jókedvü és szomoru Pálok is
voltak a familiában, a mint ezt a falujok, koruk és természetük magával
hozta.
Egyszer aztán megszakadt a sorozat. Mintha ketté metszték volna késsel a
Derék familia könyvét. Nem következett senki. Az öreg Pál megelégedett
egy fiatal Pállal – az öreg gazdával – no meg akadt még néhány leány is
a háznál, de azok nem számítottak. Szépek voltak, kedvesek voltak, jól
is mentek férjhez, de hát mi haszna van ebből a familiának?
Az öreg gazda pedig rosz utra tévedt. Keveset tanult és sokat rajzolt.
Az apja szakszerü gazdát akart nevelni belőle s festő lett.
Az öreg Pál dühöngött, a mikor meghallotta, hogy a fiu kiszökött
Münchenbe. Irt neki egy mérges levelet, az volt benne, hogy ne merje a
család becsületes nevét pacsmagolók közé vinni és hogy nem ad egy
krajczárt se tovább, no meg, hogy lelövi az utczán, vagy bárhol, a hol
találja. A nagyasszonynak is elolvasta a levelet. A jó néni kissé
erősnek találta a kitételeket, ámbátor, hogy ő is nagyon haragudott, a
miért a fiu letért a becsület utjáról. Az öreg Pál azonban semmit sem
változtatott az iráson, hanem elküldte ugy, a mint meg volt irva.
– Hadd érezze a kezem sulyát – mondta s dobogó lépésekkel, roppant
nagyokat pöfékelve járt föl s alá annak a Derék Pálnak a képe alatt, a
ki azt mondta, hogy: addig lesztek derék familia, a mig Pálok lesztek. A
legrégibb Pál meg lehet elégedve. Ugy lesz a dolog, hogy meg kell halni
annak a kölyöknek éhen, vagy visszajön az apjához kezet csókolni. A
nagyasszony sem hagyott föl a haraggal, mert rettenetes dolog az, hogy
az ember ilyen nagy bánatra szolgál rá az anyaságával, hanem azért egy
dobozba csomagolva kiküldött a rosz fiunak egy sütet friss pánkót az
idegen országba. Az öreg Pál ugy mutatta, mintha nem tudna semmit a
dologról, csak magában mormogott.
– Abból ugyan nem él meg, küldjed, küldjed.
Azt persze nem tudta, hogy a nagyasszony ezüst tallérokat süttetett bele
a tésztába. Aztán együtt duzzogtak, szóval nagyon haragudtak arra a
kölyökre, a ki igy letért a becsület utjáról, holott tudja, hogy ő az
öreg gazda a háznál.
Mikor haza küldte az első képét, egy napig föl se bontották a ládát.
– Vissza fogom expediálni – mondta az öreg Pál s körülnézegette a láda
szélén a szögeket, hogy vajjon megbirja-e az utat Münchenig. Megbirja,
holnap visszaindítják. Jól le van szegezve. A nagyasszony is
helybenhagyta az ötletet. Vissza kell küldeni, hadd lássa, hogy semmi
örömet sem szerez a szüleinek s eltévelyedettségével a sirba viszi őket.
Ezt éreztetni kell vele okvetlenül, egyszerüen vissza fogják küldeni a
mázolást. Mikor aztán az öreg Pál lefeküdt s horkolni kezdett a jó álmu
öreg emberek módjára, a nagyasszony szép csöndesen kisompolygott a
szobából, a szekrény tetejéről leszedte a szerszámokat, harapófogót,
vésőt, kalapácsot s a láda mellé térdelve, nem sokat törődve azzal se,
hogy bepiszkolja a szép öregasszonyos ruháját, fölfeszítette a födelet.
Majd visszakapta a fejét, mikor megpillantotta a képet. Az ő házuk volt
a vászonra festve s a nagyasszony a verandán állott a festményen, olyan
hiven és igazán, mintha csak élne. Beszaladt az öreg Pál után s
fölzavarta az ágyból.
– Gyere, gyere, öregem, mutatok valamit.
– Olyan sietős?
– Az, az.
Ketten is megnézegették a képet. Az öreg Pál haragudott egy kicsit,
mikor látta, hogy a láda föl van bontva, hanem aztán ugy tett, mintha
megbékülne.
– Szép, szép, jól el van találva.
– Hát engem nem látsz öregem, én is ott vagyok.
– Látlak, jól van találva, akkurátusan jól van, hanem hát engem miért
nem rajzolt oda? Ugy látszik, hogy mégis csak jobban szeret téged, mint
engem. – Aztán zsörtölődött és megint nagyon haragos volt. – Sebaj, nem
adok neki egy krajczárt se.
– De sokba kerülhetett szegénynek a festék meg a vászon…
– Azt megfizetjük, nem kivánjuk ingyen, a fáradságáért is adunk valamit.
Nem vagyunk koldusok, mint ő.
A fiu pedig megátalkodottan tovább folytatta a mesterségét s azon közben
sok levelet irt haza. Jól megy a dolga, szeretik odakünn az édes apja,
meg az édes anyja helyett is, egy kicsit fáj neki ugyan, hogy itthon
annyira haragusznak reá, de hát mit tegyen? Követnie kell a hivatását.
– Hát kövesd ebadta – mondta az öreg Pál.
Egyszer aztán még botrányosabb hir érkezett tőle. Házasodik. Egy öreg
kollégájának a lányát veszi el. Nagyon kedves kis kisasszony a
menyasszonya.
Igaz ugyan, hogy csak németül és francziául beszél, de hát nincs is
szüksége más nyelvre. Haza ugy se jön soha, mert itt nagyon haragusznak
rájuk. Az öreg Pál hangosan betüzgette el a levelet s aztán sokáig
hallgatott.
– Tudsz-e németül? – kérdezte aztán a nagyasszonyt.
A nagyasszony csak vállait vonogatta s nagyon elkényszeredett arczot
vágott a kérdésre.
– Hát francziául? – kérdezősködött tovább az öreg Derék.
– Nem tanultunk mi ilyen hiábavalóságot – mondta a nagyasszony.
– Hát beszélj a menyeddel. Kellett ez neked?
– Miért éppen nekem? Te se tudsz semmi idegen beszédet.
– Nekem nem is kell, mert én szóba se fogok állani velük.
– Én se – és most már megint nagyon haragosak voltak. Mind a ketten
külön-külön megírták a fiunak, hogy a biblia szerint, a ki nem tiszteli
az apját és anyját, rövid életü lesz a földön s hogy a Derék familia
vére olyan vér, a melybe nem elegyedett még se német, se franczia, se
sváb. Inkább próbálja meg kiengesztelni őket és jöjjön haza. Nehezen fog
ugyan menni, mert nagyon haragusznak, hanem azért meg lehet próbálni.
Egyszersmind semminemü áldásra ne számítson, ilyen áldatlan frigygyel
pedig nem fog sokra menni. Az öreg Pál a maga levelében még azt is
megirta, hogy lelövi, akárhol találja, mint a kutyát, mert nem türi a
családján ezt a gyalázatot. A nagyasszony pedig azt irta a levele
végére, hogy nagy titokban ugyan, de mégis szeretné látni annak a német
kisasszonynak a portréját s inkább szeretné, ha barna lenne, mint szőke,
mert ő is barna volt fiatalabb korában, mig meg nem őszült abban a nagy
keserüségben, hogy ilyen eltévelyedett fiut szült a világra. Egyebekben
mellékel száz forintot bokrétára s ha diszmagyarban akarna esküdni, hát
elküldi a csattokat és lánczokat, a miket még a legöregebb Pál kapott
ajándékba a királytól. Hadd bámuljanak a németek.
A fiu azzal felelt, hogy már késő minden, mert megtörtént az esküvő. Ő
frakkban állott az oltár elé…
– Gazember – mormogta közbe az öreg Pál.
– – – a leány pedig fehér selyemben esküdött.
– Persze németül, szép lehetett. Az ilyen házasság nem is érvényes! –
kiáltotta az öreg s megrugta a lábainál heverő kutyát, a mely pedig
igazán nem tehetett arról, hogy ilyen botrányok eshetnek meg a mai
világban.
A kis asszonyka pedig nagyon roszul viselte magát. Előbb egy franczia,
aztán egy német levélben csókolt kezet az öregeknek, de nagy haragos
megjegyzéssel ment vissza mind a két ákom-bákom.
– A ki velünk beszélni akar, az tanuljon meg magyarul, – vágta ki az
öreg Pál.
– Talán visszafordíttatjuk öregem valakivel magyarra, – tanácsolta a
nagyasszony.
– Nem kell – kiáltotta az öreg. Ugy tetszik, hogy te nem is haragszol
reájuk.
– De igen, igen, mondta a nagyasszony.
Egy év mulva kis leánya, két év mulva másik kis leánya született a német