Közép-ázsiai utazás - 13

adatik el. Egy fajta, a damascirozott pengék, melyeknek aranynyal vagy
ezüsttel kirakott nyelök van, valóban müvészien van készitve, és
tartósság s finomságra nézve a leghiresebb angol készitményt is
megszégyenitheti.
Több khán és mollához szóló ajánlólevelek között, melyekkel barátaim
elláttak, egy Karsiba is szólt, bizonyos Isan Haszanhoz, ki itt nagy
tekintélyben állt. Meglátogattam és barátságosan fogadott. Azt
tanácsolá, hogy miután itt minden barom, de különösen a szamár nagyon
olcsó, vennék egyet, s a kevés pénzen, mely fenmaradt, mint minden
hadzsi teszi, vásárolnék kést, tűt, czérnát, üveggyöngyöt, bokharai
zsebkendőt, de különösen carneolköveket, melyek Indiából hozatnak be, s
itt olcsók, mert a nomád népek között, melyeken át kell haladnunk, ezen
árukon lehet valamit nyerni, vagy legalább is jobban eltengődni; egy
tűért vagy nehány üveggyöngyért (mondsuk) sokszor kenyeret s dinnyét,
egész napra elegendőt, lehet kapni. Láttam, hogy a jó embernek igaza
van, s a kungrati mollával még az nap a nevezett czikkekből
bevásároltam, s mig khurdzsinom egyik oldala kézirataimmal volt
megtöltve, a másik rövid áruk raktárának használtatott fel, s igy egy
időben antiquárius, divatkereskedő, hadzsi és molla voltam, ki ezenkivül
melléküzletként az áldás, nefesz, amuletek s más csodás dolgok
eladásával is foglalkozott.
Csodálatos átváltozás! Épen egy éve lesz, hogy e sok üzletem volt, s
most négy fal közé bezárva, naponkint nyolcz-tiz órán át kell irnom. Ott
nomádokkal bajlódtam, kik az üveg-korallok közül a legvilágosabb szinüt,
az amuletek közül azt választották ki, melynek szegélyei a
legvastagabban voltak piros szinnel ellátva; most kiadókkal, kritikával
s a közönséggel van dolgom, kiknek különböző óhajai bizonyára nehezebben
teljesithetők, mint egy egy fiatal turkmannő vagy barna dsemsidileány
divatizlése.
Egészen meglepetve voltam, hogy Karsiban nyilvános mulatóhelyet
találtam, minőre nem csak Bokharában és Szamarkandban, hanem magában
Persiában sem bukkanhatni. Ez ugyan is nagy kert, mely a Kalenderkhane
(koldusház) szerény nevét viseli, a folyó partján fekszik, nehány
fa-sora s virágágya van, s hol a beau monde délutáni 2 órától kezdve
napnyugvás utáni egy óráig időzik. Több helyütt gőzölgő szamovarok
vannak felállitva, melyeket mindig több zárt társaság környez. E vig
csoportok látása a Közép-Ázsiában utazóra valóban gyér jelenség. Karsi
lakosai különben kitünnek vigságuk s gondtalanságuk által, s a bokharai
khánság sirazi-ainak tartatnak.
Három napi itt tartózkodásom után Molla Iszhák (ez volt neve társamnak,
a kungrati mollának) s más két hadzsi társaságában Kerkibe indultam,
mely innen 14 mérföldnyire van távol, s melyhez csak egyetlen egy út
vezet. Karsitól két mérföldnyire nagy faluba értünk, mely mint
hallottam, gazdag is, s melynek neve Fejzabad; átmentünk s az éj egyik
felét egy czisterna romjaiban töltöttük el, melyek itt nagy számmal
vannak, s mind Abdullah khán idejéből származnak. Bár mindenütt
bátorságos a vidék, még is figyelmeztettek, hogy Karsitól kezdve
vigyázzunk, miután itt oly turkmanok is vannak, kikben nem lehet bizni.
Szamarainkat a rom egyik szögletébe helyeztük el, s az előrészben
podgyászainkra lefeküdvén, felváltva éjfélig aludtunk, mikor is
elindultunk, hogy a déli hőség előtt érjük el a kitüzött állomást. A dél
még messze volt, midőn a Szengszulak cziszternához érkeztünk. Midőn ezt
távolból sátrak s legelő állatok által körülvéve láttuk, megörültünk;
most már biztosak voltunk, hogy vizet találunk, mi előbb kétséges volt,
miért is szamarainkat vizkészlettel terheltük meg. A cziszterna
kupolaalaku magas boltozata, bár már 200 évnél idősb, még egészen
sértetlen, s igy nehány fülke is, melyek az utazónak árnyékot nyujtanak.
A cziszternát, mely völgy mélyedésben fekszik, tavaszkor a köröskörül
olvadó hó, valamint az esőviz teljesen megtölti. Most a viz csak három
lábnyi magas volt; a Kungrat és Najman törzsekbeli özbegek 200 sátra
által vala körülvéve, kiknek egészen meztelen gyermekei az állatokkal
együtt lubicskoltak a vizben s jóizét kissé elronták. Minthogy innen
Kerkiig hat mérföldet szoktak számitani, állatainkra nézve e
meglehetősen nagy utat éjjel akartuk megtenni s a napot alvásra
használtuk fel. Nyugalmunk azonban sajnosan megzavartatott, mert a nomád
leányok csakhamar észrevették koralljainkat és teve s lótejjel telt nagy
fatálakkal siettek elő, hogy cserekereskedésre meghivjanak.
A nap nyugta után egy óra mulva elindultunk. Csöndes, szép éj volt s
alig mehettünk négy órán át, midőn mindnyájan az álom által legyőzetve
pihenésre leültünk s a kantárral kezünkben elaludtunk. Csakhamar nehány
lovas riasztott fel, kik vigyázatlanságunkat szemünkre hányták s
tovaindulásra intettek; felugrottunk s részint gyalog, részint
lovagolva, a mint a nap fölkelt, megérkeztünk az Oxushoz, melynek
innenső partján van a kis váracs, a tulparton pedig meredek magaslaton a
határvár s körülte Kerki városka.
A két magaslat között folyó Oxus majdnem kétszer oly széles, mint a Duna
Pest s Buda között. A vizroham azonban igen nagy, de ennek daczára több
zátony van, s minthogy kissé lejebb ragadtattunk, átkelésünk három egész
órán át tartott. Ha az átkelés a legkönnyebb, t. i. a nyári hónapokban,
midőn a folyam a legjobban megáradt, mindig jó félóra telik bele, mert
hallatlan, hogy valamely vizi jármü itt átkelhessen a nélkül, hogy a
hajósok a vizbe ne menjenek s azt kötélen ne vontassák a kevésbé mély
helyeken át. Szerencsére a hőség nem volt oly nagy, mint Khanka melletti
átkelésünkkor, s csak keveset kellett szenvednünk. A hajósok elég
emberségesek voltak s nem fogadtak el tőlünk átkelési dijt. Alig hogy
azonban a tulsó partra megérkeztünk, a kerkii kormányzó derjabegije
feltartóztatott s arról vádolt, hogy megszökött rabszolgák vagyunk, kik
Persiába, eretnek hazájukba akarnak visszatérni, s arra kényszeritett,
hogy minden holminkkal a vár belsejébe menjünk, hogy ott maga a
kormányzó által hallgattassunk ki. Elgondolhatni meglepetésemet e gyanu
felett. Három collegám, kik arczjellegük s beszédük által azonnal
elárulták eredetüket, nem is értettek ez alatt s csakhamar szabadon is
bocsáták azokat. Ellenem több kifogás volt, de midőn láttam, hogy
szamaramat erővel akarják elvenni, dühbe jöttem, s a tatár-török nyelvet
a konstantinápolyi szójárással fölcserélve, átadtam utlevelemet s
erélyesen követeltem, hogy mutassák meg azt a bi-nek (kormányzó) vagy
pedig személyesen bocsássanak hozzá.
Lármámra a vár topcsubasi-ja (a tüzérség parancsnoka), született persa,
ki rabszolga volt, s e helyzetből emelkedett fel a parancsnoki
tisztségre, a derjabeginek valamit fülébe sugott. Ez után magához vont s
elbeszélte, hogy Täbriszből, szülővárosából, többször volt Stambulban, s
a rumi embereket igen jól ismeri, legyek nyugodt, velem, valamint
holmimmal semmi baj sem történik; minden idegennek azonban alá kell
magát vetnie a vizsgálatnak, mert minden szabaddá lett hazatérő
rabszolgának itt a határon két arany vámot kell fizetnie, és sokan, hogy
magukat átcsempészszék, különféle álöltözködéshez folyamodnak. Ezután
nem sokára megjött a szolga, ki utlevelemet a kormányzónak megmutatá, s
ezzel együtt öt tengét adott át, melyet a bi ajándékozott nekem a
nélkül, hogy koldultam volna.
Minthogy Kerki a határvár, s a Heratból vezető uton ugymondva Bokharának
kulcsa, részletesebben akarjuk leirni. A vármüvek, mint emlitém, két
részre vannak osztva. A jobb parti vár igen kicsiny, csak négy ágyuja
van, s béke idején csak nehány őr lakja. A tulajdonképeni vár a
baloldalon, a magaslaton épült kastélyból áll, melyet három fal vesz
körül s melyben, mint hallottam, 12 vas s 6 sárgaréz ágyu van. A falak
földből épültek, de meglehetősen erősek, különösen a legalsóbb, mely 5
láb széles és 12 láb magas. A vár körül van a városka, melynek 150 háza,
3 mecsetje, kis bazárja s 1 karavanszeraja van, jó fal s mély árok is
veszi körül. A lakosok özbegek és turkmanok, kik kevés kereskedést, több
földmüvelést üznek. A város falának közelében van a hires Kerki imam
sirja, ki sok exegeticus munkát irt. A Kerki tartomány Csardsuj
vidékétől a Hadzsi Szalih (hibásan Hodsa Szalu-nak nevezett) révig
terjed az Oxus partján, oly messzire, a meddig e folyam csatornái
folynak. E vidéket az Erszari-turkmanok lakják, kik az egyetlenek, kik
adót fizetnek az emirnek, hogy a többi törzs ellenségeskedése irányában
biztositva legyenek. A bokharai emirnek ezelőtt az Oxus tulpartján még
más birtokai voltak, melyeket a győzelmes Doszt Mohammed khán foglalt el
tőle, ugy hogy most Csardsuy és Kerki kivételével mi sem maradt meg
neki.
Minthogy nagy sajnálatomra azt hallottam, hogy Molla Zeman, a Bokharából
Heratba menő karaván feje, csak 8 vagy 10 nap mulva érkezik meg ide,
tanácsosnak tartottam ez időt inkább a turkmanok közötti utazással, mint
Kerkiben eltölteni, s Molla Iszhák társaságában Kizilajak és
Haszanmenekli törzsökhöz mentem; ezek közt nehány molla volt, kik
barátaim társaságában Bokharában láttak. Az erszari-turkmanok, kik csak
200 évvel ezelőtt költöztek ide Mangislakból, s 40 év óta ismerik el
Bokhara fensőbbségét, a turkmanok nemzeti jelleméből igen keveset
tartottak meg. Csak félnomádoknak nevezhetők; nagy részük földmiveléssel
foglalkozik, s a kizárólagos marhatenyésztők is törzstársaiknak vad
jellemét, de az ősi erényeket is elveszték. Bokhara civilizáló
törekvései elvették tőlük a kardot s derék természetességüket, s a
koránt és vallási képmutatást adták cserébe. Elfelejthetlenek a
jelenetek, melyeket házigazdám, egy legtekintélyesb turkman isan házában
láttam. Khalfa Nijaz a szentességet, tanultságot és tekintélyt atyjától
örökölte, egy tekkie-je (klastroma) volt, hol bizonyos társaságot
alakitottak, mint Bokharában. Ehhez még izn-et (engedélyt) nyert
Mekkából a szent költemények (kaszide serif) felolvasására, s ha
olvasott, vizzel telt csészét szokott maga elé tétetni, melybe minden
költemény befejeztekor beléköpött. A szavak szentségétől áthatott nyál
azután mint csodás gyógyszer adatott el a legtöbbet igérőnek. Az
erszarik csak egy tulajdont tartottak meg a turkmanoktól csonkitatlanul,
a vendégszeretetet, melyben minden idegen részesittetik, maradjon az ott
egy napig vagy egy évig, mert a tadsikok kivételével egész Turkesztanban
e közmondást: „Hôte et poisson, en trois jours poison“ még nem ismerik.
Házigazdámmal az ova-jától két napnyi, Kerkiből négy vagy öt napnyi
járásra, s a régi Belkh-től csak öt órányi távolra levő Mezari Serifhez
(a nemes sir) is tettem kirándulást. Minthogy azt állitják, hogy ez
Alinak sirja, egész Turkesztanban fontos bucsujáró helynek tartják. A
csodás sirt, Sahi Merdan Ali-ban (a hősök királya, t. i. Ali), mint
Mezart szintén szokták nevezni, a történet feljegyzése szerint Szandsar
szultán (1150) idejében találták meg. Minthogy Belkh köröskörül romokkal
van elboritva, melyek a div-ek (ördögök) idejéből még kincseket
tartalmaznának, a nevezett szultán itt ásatásokat tétetett, s ez
alkalomkor fehér kőből készült táblát találtak, melyre ez volt irva: „Ez
Alinak, Ebutalib fiának, a nagy hős és a próféta társának sirja.“ E
körülmény ránk nézve csak annyi érdekkel bir, mert belőle kimutathatjuk,
hogy a régi Belkh romjai (melyet a keletiek Ümm-ül-biladnak a városok
anyjának neveznek), öt órányira terjedtek. Ma csak nehány földhalom
mutatja a helyet, hol a régi Baktra állt, s az ujabb romokból csak egy
félig összedőlt mecset méltó az emlitésre, melyet Szandsar szultán,
szeldsuk fejedelem épittetett. Belkh ugyanis a középkor kezdetén az
iszlami civilizatio főhelye volt, s akkor Kubbet-ül-Iszlam, az iszlam
kupolájának neveztetett. Feltünő, hogy itt ugyan oly nagyságu és
minőségü téglákat találtam, mint a jomutok közötti romokban, de egyet
sem fedezhettem fel ék-irattal. Az ásatásokat kétségkivül nagy siker
követné, de ezek csak akkor lennének lehetségesek, ha valaki 2–3000
európai szurony ajánló levelével lenne ellátva.
A mai Belkhnek, mely Turkesztan afghan tartományának főhelyéül
tekintetik, s hol a szerdár helyőrségével együtt tartózkodik, csak télen
van lakosa, minthogy már tavaszkor a legszegényebb is a magasabban fekvő
Mezárra vonul, hol a hőség nem oly nyomasztó s a levegő nem oly rosz,
mint a régi Baktra romjai között. Mig ez a veszélyes skorpiók
sokaságáról hirhedett el, az előbbeninek a csodás piros rózsákról (Güli
szurkh) van jelentékeny hire. E virágok Alinak állitólagos sirján[54]
nőnek s valóban szinre s illatra nézve a legszebbek, melyeket valaha
láttam. A babona, mely különben az átültetés kisérletét már előre
meghiusitá, azt beszéli, hogy e virágok más földben, sőt magában
Mezarban is nem tenyésznének.
Hosszas várakozás után végre értesitve lettünk a herati karaván
megérkeztéről. Kerkibe siettem azon hitben, hogy az utazást
folytathatom, midőn a hazatérő rabszolgák által fizetendő vám felett
keletkezett viszálykodás az elutazást ismét elhalasztá. Molla Zeman
karavánjában ugyan is körülbelől 40 szabaddá lett rabszolga volt,
részint Heratból, részint Persiából, kik védelme alatt, melyet a
szegényeknek drágán kellett megfizetni, indultak haza, mert ha
magányosan mennek, azon veszélynek vannak kitéve, hogy az uton ismét
elfogatnak, s másodszor adatnak el. Bár Zeman az összes
határhivatalnokokat jól ismerte, még is, valahányszor csak átkelt,
mindig baja volt és pedig nem annyira a dij, mely itt meg van állapitva,
mint a rabszolgák száma miatt, melyet ő mindig meg akart kisebbiteni, a
hatóságok pedig nagyobbra tenni. A kit nem ismernek, mint rabszolgát
fogják meg, s minthogy ez ellen mindenki védelmezni akarja magát, a
lármának, veszekedésnek nincsen hossza vége. Végül még is mindent a
kervanbasi tetszésére kell bizni, ki 100–150 utas közül, kik alája
vannak rendelve, csak azokat nevezi meg szabaddá lett rabszolgáknak, kik
arczvonásuk, beszédök vagy más ismertető jelek folytán
félreismerhetlenek. Általában a csavargók s oly utazók, kiknek nincs
határzott czéljuk, a legtöbbször gyanusittatnak, s minthogy ezek
leginkább hadzsiknak szokták magukat nevezni, Molla Zemannak az a
politikája, hogy Bokharában, a mennyire csak lehetséges, minél több
hadzsit hoz össze, s ezeknek soraiba aztán rabszolgáit mint álhadzsikat
rejti el.
Egész napig tartott, mig az árucsomagok, emberek, tevék, lovak és
szamarak megvizsgálva lettek; végre útra indultunk egy vámhivatalnok
kiséretében, ki szigorún ellenőrködött, hogy valljon valamely mellékúton
nem csatlakoznak-e más utazók a karavánhoz. Csak midőn már túl voltunk a
lakott részen, mely egyszersmind Bokharának is határa, tért vissza a
hivatalnok, s mi utunkat a sivatagon át folytattuk, melyen keresztül az
Andkhuj khánságot két nap alatt voltunk elérendők.
Mig a csöndes éjjelen, jól megrakott csacsim virgonczan tova poroszkált,
először villant át agyamon az örvendetes gondolat, hogy a bokharai
khánság már hátam mögött van s most visszatérőben vagyok a kedves nyugat
felé. Elgondoltam, hogy utazási tapasztalatom ugyan nincs sok, de
visszahozom a legdrágábbat, – életemet; és szivemet alig csillapithatám
le azon örömérzés alatt, hogy talán további utamon is a szerencse által
kisértetvén, elérem Persiát, legforróbb vágyaim Mekkáját. Karavánunk,
mely 400 teve, nehány ló és szamárból állt, hosszu lánczolatot alkotott,
s miután egész éjjel derekasan haladtunk, késő reggel Zejd állomásra
érkeztünk, melynek nehány kútja van rosz vizzel, s mely Kerkitől hat
mértföldnyire fekszik. Mint mindjárt az első állomásnál észrevettem, a
karavánban kivülem még sok más egyén volt, kik vágyva tekintettek
Közép-Ázsia legdélibb határára. Ezek a szabaddá lett rabszolgák valának,
kikkel mi hadzsik együtt csoportosodtunk, s kik között a legszomorúbb
viszonyokat fedeztem fel. Mellettem egy az öregség alatt meghajlott apa
volt, ki fiát, egy 30 éves férfiút Bokharából váltotta ki, hogy honn
hátrahagyott menyének a férjet, unokáinak az atyát visszaadja. Az ár 50
arany volt, oly összeg, mely a szegény öreget koldusbotra juttatá, de ő
igy szólt: „Inkább elszenvedem a szegénységet, minthogy fiamat lánczok
között lássam.“ Hazája Khaf volt Persiában. Nem messze tőlünk egy más
egyén feküdt ugyan e városból, egy még erőteljes, de a bánatban
megőszült férfiú, kitől a turkmanok nehány évvel ezelőtt elrabolták
nejét, nővérét és hat gyermekét. A szegénynek egész évig kellett
Khivában és Bokharában utaznia, hogy a rabszolgaságban sinylődő
családját megtalálhassa. Hosszu keresés után megtudta, hogy neje, nővére
s két legifjabb gyermeke a rabság sulya alatt elveszett, a fenmaradt
négy gyermek közül csak kettőt válthatott ki, mert a másik kettőért, kik
csinosan felnőtt leányok voltak, igen magas váltság-díjt követeltek. Ott
ült egy fiatal herati, ki ötven éves anyját váltá ki. A nő csak két
évvel ezelőtt, midőn Heratból Gurian-ba férje s legidősb fia kiséretében
ment, lett megtámadva s miután a férfiakat, kik védelmezték, a turkmanok
lándzsái és kardjai alatt látta elhullani, véghetlen szenvedések után
Bokharában tiz aranyon adatott el. Most kettős árt kellett fizetni, mert
a vevőben felismerték fiát, s a gyermeki érzelmeket uzsorás módra
kizsákmányolták. Még egy szerencsétlent kell fölemlitenem Tebbeszből, ki
nyolcz év előtt jutott rabságba, s két év előtt atyja által váltatott
ki. Apa és fiú hazatérőben, szülővárosuktól csak három órányi távolban
támadtattak meg a turkmanok által, visszakisértettek Bokharába s
eladattak. Most mindketten ismét megszabadultak s hazájukba tértek
vissza.
De minek fessem tovább e sötét képeket? Sajnos, hogy ezek csak egyes
vázlatok ama fájdalomtelt csapásokból, melyek ama vidékeket, különösen
azonban Persia észak-keleti részét, évszázadok óta pusztitják. Ugy
tartják, hogy a tekketurkmanok közül jelenleg 15,000 lovasnál több
éjjel-nappal rablómerényleteken töri fejét, s könnyen elképzelhetjük,
hogy e zsákmányszomjas rablók mily sok házat és falut, mily sok családi
boldogságot rombolnak szét.
Zejdből délfelé indultunk el. Az egész vidék sivár, sik sivatag, melyen
csak itt-ott terem a kórónak egy neme, a tevék kedvencz takarmánya.
Meglepő, hogy ez állatok mint szakaszthatják le nyelveikkel és nyelhetik
le a növényt, mely a legdurvább kezet is megsebezhetné. Folytonosan
délnyugati irányban haladtunk s a távolban nehány lovast mutattak a
karaturkmanok törzséből, kik rablásra leselkedtek s megtámadták volna
karavánunkat, ha oly számosan nem vagyunk. Este felé letelepedtünk. A
kalandorok kétféle irányban, hozzánk egész közel vágtattak el, de miután
nehány lövést küldöttek utánuk, nem kisértették meg másodszor.
Napnyugvás után egy órával útnak indultunk s egész éjen át nagy
vigyázatossággal haladván, a legközelebbi reggel Andkhuj város romjai
közé érkezénk.
A karaván az egykori város végén a khán csiharbagjához közel telepedett
le, az összes utazókkal, kik a lakók elhirhedt rablási vágya miatt a
kervanbasi védelme alól nem mertek eltávozni. Mint hallottuk, itt nehány
napi tartózkodás volt elhatározva, mert a vám miatti tárgyalások,
melyeket a khán vagy első vezire személyesen vezettek, rendszerint
hosszura nyultak. A khán, szokás szerint, kezdetben rendkivüli nagy dijt
követel az emberek, (az az rabszolgák), állatok és árukért; de minthogy
alkudni lehet vele, a dijak leszállitása egyes egyedül a kervanbasi
ideje és ügyességétől függ. Hogy ez unalmas üzletnél ne legyek jelen, a
többi hadzsival a városba mentem. Itt egy régi medresze hűs árnyékában
akartam pihenni, s a bazáron áruimat árulni, hogy azoknak eladásából a
napi élelmet fedezzem s egy kevés pénzt is szerezzek. A romokban sokáig
kalandoztam, mig a khán lakása közelében, egy mecset udvarában
helyezkedhettem el. A bazár csak nehány boltból állt, hol kenyeret, s
két vagy három raktárból, hol kis mennyiségü vásznat s kész ruhákat
árultak. Jelenlétünk a piaczot némileg megélénkité, nők és gyermekek
reggeltől estig állták körül kirakott áruinkat, de még sem volt keletük,
mert pénz helyett gyümölcsöt s kenyeret hoztak s oly országban, hol 50
dinnyét adnak egy tenge-ért, a nyers termény-cserébe nem
bocsátkozhattunk. A dinnyék koránsem oly jók, mint az Oxus partján
termők; de feltünő, hogy e sivatag alaku vidéken, melyet a Majmeneből
ide folyó kis sós patak csak kevéssé öntöz, a gyümölcs, gabna és rizs
nagy mennyiségben terem. Nyáron e patak vizét, melynek rosz izét a
lakosok már megszokták, az idegen alig ihatja, s bár nem oly ártalmas,
mint a bokharai, mint mondják, mégis sok rosz következménynyel jár. Az
éghajlatnak is rosz hire van, s egy persa vers joggal mondja:
„Andkhujnak keserü sós vize, égő homokja, mérges legye, sőt skorpiója is
van; ne dicsérd, mert ez a valódi pokol képe.“ Mind e hátrány daczára
Andkhuj 30 évvel ezelőtt még igen virágzó volt s 50000 lakost számlált
volna, kik a finom fekete, nálunk asztrakánnak nevezett báránybőrrel
Persiába nevezetes kereskedést üztek, s Bokharával, hol e czikk első
minőségben található fel, nagyban versenyeztek.
Andkhuj tevéi is a legkeresettebbek egész Turkesztanban, különösen
azoknak egy faja, mely ner-nek neveztetik, s a nyak és mellről lefüggő
gazdag szőr, karcsú termet és ritka erő által tűnik ki. Most ez állatok
már ritkán találhatók, mert maguk a benszülöttek is részint
kivándoroltak, részint elvesztek.
Molla Iszháknak egy földije lévén itt, ki egyike volt a
legtekintélyesebb imámoknak, s minket többször meghitt magához, alkalmam
nyilt az itt lakó papi notabilitásokkal megismerkedni, és meglepetve
láttam azon nagy rendetlenséget, mely itt úgy az igazságszolgáltatási
mint vallási ügyekben uralkodott. A kazi kelan (főbiró), ki Bokhara és
Khivában nagy tekintélyben állt, itt a gúny tárgya; kiki azt teszi, amit
maga eszével helyesnek talál, s ajándékkal a legégbekiáltóbb bűnt is
jóvá lehet tenni. A lakosok ennélfogva Bokharát, mint az igazságosság,
jámborság s földi nagyság példányképét emlegetik, és boldogoknak éreznék
magukat, ha az emir őket kormánya alá venné. Egy öreg özbeg megjegyzé,
hogy még a frengik (angolok) is, isten bocsássa meg bűneiket, jobbak a
mostani müszülman kormánynál. Hozzá tevé, miszerint emlékszik még egy
hekim basira (Moorcroft?), ki atyjának házában halt meg, még Hajder emir
korában; ügyes varázsló és jó orvos volt, s csak rajtaállt, hogy
gazdaggá legyen, és mégis mindenki, még az asszonyok iránt is szerény s
leereszkedő volt. Többektől kérdezősködtem ez utazó haláláról, mindenki
azt mondta, hogy lázban halt meg, a mi valószinűbb is a
megmérgeztetésről szóló elbeszélésnél.
Andkhujnak jelenleg vagy 2000 háza van, melyek a várost teszik, s
mintegy 3000 sátra, melyek vidékén, s a sivatag szélén és oázain vannak
elszórva. Lakóinak számát 15000-re teszik, nagyobbrészt alieli
turkmanok, özbegekkel és kevés tadsikokkal vegyest. Andkhuj annak előtte
úgy, mint Khulum, Kunduz és Belkh, önálló khánságot képezett; de
minthogy a herati főúton fekszik, az emlitetteknél jobban volt a
bokharai és afghanisztani khánok megtámadásainak kitéve. 1840-ig, azt
mondják, meglehetősen virágzó állapotban volt. Bokhara főuralma alatt
állt, és az Oxus felé diadalmasan előnyomuló Jar Mohammed khánt kellett
fentartóztatnia. Ez négy hónapig ostromlá a várost, s végre rohammal
bevévén azt, kiraboltatá és romba dönté; a lakosok nagy része pedig,
mely már nem menekülhetett, az irgalmatlan afghanok fegyvere alatt hullt
el. A mostani fejedelem, Gazanfer khán, hogy a végveszélyt kikerülje, az
afghanok kezébe adta magát, a mi egyrészt Bokharát, másrészt a szomszéd
Majmenét tette elkeseredett ellenségeivé; és mialatt mi Andkhujban
voltunk, a belkhi szerdarral személyesen kellett részt vennie egy
ütközetben e város ellen, melyben a kis Majmene mindkettőjöket megverte.
Karavánunkban ezalatt furcsa dolgok történtek. A vezir, a khán távolléte
alatt megakarván gazdagodni a szerfeletti vámokból, már összeveszett a
kervanbasival. A szóvita csakhamar vad verekedéssé fajult, s miután a
lakosok a karavánnak fogták pártját, mindkét fél komolyan fegyverkezni
kezdett s a legvégsőre is kész volt. Szerencsére a jó indulatu,
szelidlelkü khán visszatért hadjáratából, eligazitotta a vitás ügyet,
leszállitván a vezir tulságos taksáit, s azon figyelmeztetéssel
bocsátott el minket, hogy vigyázzunk az úton, mert a turkmanok,
felhasználva a politikai zavargásokat, nagyobb csapatokban folyvást
bekalandozzák az utakat. Ettől azonban nem féltünk, mert karavánunk
Andkhujban kétszeres számra növekedvén, nem volt okunk a rablók
megtámadásaitól tartanunk.
Még az nap délután felkerekedénk, és az Andkhujtól egy órányira fekvő s
gyülhelyül kitüzött Jeketut-nál ütöttünk tábort. Innen éjjel folytattuk
utunkat, s első állomást a Majmene-ből folyó patak partján tartottunk,
melynek medre némely helyen igen mély, partjai pedig fákkal sűrűn be
vannak nőve. Andkhujtól Majmenéig 12 mértföldnyinek mondják az utat,
melyet a tevék két nap alatt tesznek meg. Ez állomásig négy mértföldet
mentünk volt, s a hátralévő nyolczat könnyen megtehettük volna, ha a
második állomást, Khajrabadot nem kellett volna titokban megkerülni, s
reggelig Majmene határát elérni. Khajrabad ugyanis ekkor afghan kézben
volt, s a kervanbasi méltán óvakodott azt megközeliteni, mert az
afghanok rablásszerű vámszedéseitől még béke idején is van mit félni.
Könnyen képzelhető, mint bánt volna most ezen város katonai
parancsnoksága a karavánnal, ha ez kezei közé kerül. Nehány khajrabadi,
kik a karavánban voltak, s szülővárosukhoz közel, attól el akartak
válni, kényszerittettek az utat velünk együtt folytatni, mert féltünk,
hogy elárultatunk, s felfedeztetés esetében az afghanok az egész
karavánt kifosztották volna. Bár a szegény tevék nagyon meg voltak
terhelve, mégis déli tizenkét órától fogva másnap reggeli nyolczig
szakadatlanul mentünk; a túlságosan elfáradt állatok útközben
elhagyattak, s nagy volt az öröm, midőn másnap reggel szerencsésen
elértük a majmenei khánságot. Ez állomásnak különben az emberkéz által
készitett akadályokon kivül még más nehézségei is voltak, mert mint egy
kilencz mértföldnyire Andkhujtól a vidék mind domborubbá, s Majmenehez
közeledve mind bérczesebbé lesz. Ezenkivül még a veszélyes Batkak nevü
ingoványos térség egy részén kellett áthatolnunk, melyen a forró
időjárás daczára is mély volt az iszap, s ebben tevéink és szamaraink
sokat szenvedtek. Nekem erős állatom volt, de apró lábai nagyon gyakran
besüppedvén, végre megúnta a sok felkelést, és csak nagy lárma, kérés és
húzavona után sikerült Bálám e lovát puha fekhelyéből ismét járásra
birni.
Egy kis, Akkale nevü váracs mellett ütöttünk tábort, mely négy órányira
fekszik Majmenétől. A kervanbasi, hogy megköszönje istennek a szerencsés
megmenekvést, két birkát ajándékozott a hadzsiknak. Én mint senior,
felszóllittattam az ajándék elosztására; egész nap pecsenyéztünk
kenyerezés helyett, és este közös erővel egy telkin-t énekeltünk el,
melyet egy zikr-rel kisértettem; azaz teli torokkal kétezerszer
kiáltottuk: ja hu! ja hakk! Innen jelentetett meg érkezésünk Majmenébe,
estve felé egy vámtiszt, egy udvarias özbeg jött mindent felirni. Még
éjjel megindultunk, s másnap reggel Majmenébe érkeztünk.


XIII. FEJEZET.
MAJMENE. – POLITIKAI ÁLLÁSA ÉS FONTOSSÁGA. – AZ URALKODÓ FEJEDELEM. –
FÉLTÉKENYSÉG BOKHARA ÉS KABUL KÖZT. – DOSZT MOHAMMED KHÁN. – ISAN EJUB
ÉS MOLLA KHALMURAD. – MAJMENE VÁR ÉS KHÁNSÁG. – MEGSZÖKÖTT OROSZ
FEGYENCZEK. – MURGAB FOLYÓ ÉS BALA MURGAB. – DSEMSIDIEK S AFGHANOK. –
TÚLSÁGOS VÁM. – KALE NO. – HESZARE. – ADÓK ÉS ROSZ IGAZGATÁS
AFGHANIÁBAN.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Wild warriors of the Turquoise hills, and those_
_Who dwell beyond the everlasting snows_
_Of Hindoo Kosh, in stormy freedom bred,_
_Their fort the rock, their camp the torrent’s bed._
Moore. _Veiled Prophet_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mielőtt Majmenébe bevonulnánk, e vidék politikai viszonyaival akarom az
olvasót megismertetni, mert nevezett város e tekintetben fontos szerepet
játszik, s némi előleges megjegyzéseket elkerülhetlenekké tesz. Az
Oxuson innen Hindukusig és Heratig elterjedő vidék örök idők óta
folytonos háborúskodások s viszályok szinhelye volt; részint a rajta
fekvő apró rabló államok részéről, melyek közől csak Kunduzt, Khulumot,
Belkhet, Akcsét, Szerepult, Siborgant, Andkhujt és Majmenét emlitem,
részint a szomszédos bokharai és kabuli emirek részéről, kik, hóditási
terveik elősegéllése végett vagy a viszálkodást szitották azok közt,