Közép-ázsiai utazás - 11

különben nem csunya barnák volnának, a sok otthonüléstől telve vannak
sebhelyekkel.
Bokhara az északkeletnek folyó Zerefsanból (aranyszóró) kapja vizét,
melynek medre mélyebben fekszik a városnál, s ezt nyáron át csak fukarul
képes ellátni. A viz csatornán át jön a városba, mely ugyan elég mélyre
van ásva, de nem tartatik tisztán, – a Dervazei Mezar kapunál, a viz
állásához képest minden 8 napban vagy két hétben egyszer. A már a
városba folyásnál szennyes hullámok megjelenése mindig örömteljes
esemény a lakosokra nézve. Először a népség fiatalja s vénje az árkokba
és vizmedenczékbe ugrál megförödni, aztán a lovak, tehenek s szamarak
fürösztetnek meg, s miután a kutyák is felfrissitették benne magokat,
megtiltatik a belejárás, s a viz valamivel tisztább lesz, de mégis telve
van már mindenféle piszokkal s miasmákkal. Igy láttatik el vizzel a
„nemes“ Bokhara, hol a tanitványok ezrei tanulják azon vallást, mely
fennen hirdeti, hogy „a tisztaság a vallásból származik.“
Sohsem fogom feledni a kormánynak ugy, mint a népnek azon vallási
iparkodásait, melyeket Bokharában láttam. Akárhányszor hallám, hogy
„Bokhara az iszlam valódi támasza“; de e czimét kevésnek találom, s
talán az iszlam Rómájának nevezhetném, mert Mekka és Medina annak csak
Jerusáleme. Bokhara érzi e felsőbbséget és büszkén dicsekszik vele az
iszlam minden népei, sőt maga a szultán ellenében is, a ki pedig
hivatalosan a vallás fejének van elismerve, kinek azonban nem birják
megbocsátani, hogy tartományaiban a frengik befolyása sokat
meghamisitott. Mint oszmanli gyakran kérdőre vonattam, hogy mért nem
ölet meg a szultán minden frengit, kik országában laknak és dsiziét
(adót) nem fizetnek, miért nem visel évenként vallásháborut (dsihad),
bár minden határain túl hitetlenek laknak; miért nem viselik az
oszmanlik, kik csak mégis szunniták és az Ebu Hanife törzséhez
tartoznak, a turbánt, és a szabályszerüen bokáig érő hosszu ruhákat,
miért nem hordanak hosszu szakállat és rövid bajuszt, mint a „minden
világi teremtmények dicsősége“ (igy hivják a prófétát), miért mondják el
a konstantinápolyi ugy, mint mekkai szunniták az Ezant (felhivás imára)
énekelve, a mi nagy bün, miért nem lesznek mindnyájan hadzsikká, mikor
oly közel laknak a szent helyekhez s. a. t.
Mindent elkövettem, hogy a derék oszmanlik becsületét a vallás dolgában
megmentsem, s habár néha pirulva el kelle mondanom a „pater peccavi“-t,
bensőmben csak szerencsét kivánhattam a törököknek, hogy a
„meghamisitott iszlam“ befolyása alatt némely jó tulajdonságokat és szép
jellemvonásokat vettek fel, míg a tiszta vallás partjain mosdó
hitsorsosaiknál csak rút hazugságot, szenteskedést és tettetést
találunk. Gyakran kelle részt vennem a Khalka-ban (gyürü vagy kör);
midőn t. i. a jámborok ima után közel egymáshoz egy körben leguggolnak,
hogy tevedsüh-be (elmélkedés) vagy a mint a nyugati mohamedánok mondják,
murakebé-be elmélyedve isten nagyságáról, a próféta dicsőségéről és a
földi lét semmiségéről elmélkedjenek. Ha az idegen ez embereket fejökön
nagy turbánnal, szemöket lesütve, ölbe csüggő karokkal e helyzetben
látja, azt kell hinnie, hogy mindnyájan fensőbb lények, kik a földi lét
terhét le akarják magokról vetni, s az arab mondást: „a világ
szemétdomb, s a kik utána vágyódnak, kutyák“ mélyen felvették magokba.
Tovább szemlélve őket, látjuk hogy a mély elmélkedésből sokan még
mélyebb álomba merültek, de, ámbár vadászebekként hortyognak, nem szabad
rajta csudálkoznunk, vagy rá megjegyzést tennünk, mert a bokharai
rendreigazitana, s mondaná: „Ezek a férfiak már annyira vitték, hogy még
hortyogás közben is istenre s a lélek halhatatlanságára gondolnak.“
Bokharában a külszint mindennél többre becsülik. Minden városnak van egy
reiszje (vallásfelügyelő), ki derejével (négy águ korbács) az utczákon s
más nyilvános helyeken fel s alá járva, vizsgálatokat tart a vallásból,
s a tudatlant, legyen bár hatvan éves öreg, a gyermekiskolába küldi 8–14
napra, ima idején pedig mindenkit a mecsetbe kerget. Hogy az az öreg
aztán tanul-e vagy alszik az iskolában, hogy a mecsetben mindenki
imádkozik-e, vagy félbenszakitott napi munkájára gondol, ahhoz senkinek
semmi köze. A kormánynak nem kell egyéb, mint külszin, a belsőt csak
isten ismeri.
Felesleges emlitenem is, hogy azon szellem, mely a vallás-gyakorlatot
átlengi, nagy befolyással van a kormányra s a társadalomra is. A népség
irani vére, – mert Bokhara lakosainak öt hatodát persák, mervik és
tadsikok teszik, – ugyan némi mozgékonyságot szül a bazárban s a
nyilvános helyeken, de a magán lakásokban minden sivár, egyhangu. E
körökből, melyekben a vallás és a kormány felvigyázó rendszere oly
zsarnokilag lép fel, számüzve van minden öröm és jókedv. Az emir kémjei
behatolnak a családok szentélyébe, s jaj annak, ki a vallási formák,
vagy az emir tekintélye ellen mer véteni. Az örökös zsarnokság ez
embereket annyira megfélénkité, hogy férfi és nő, még ha négy szemközt
vannak, sem merik az emir nevét a nélkül kimondani, hogy hozzá ne
tennék: „isten éltesse 120 évig!“ A szegény emberek nem is gyülölik
uralkodójokat, a kényuri önkény fel nem tünik nekik, mert azt a
fejedelmi méltóság szükséges alkatrészének tekintik. Naszrullah emir, a
mostani bokharai fejedelemnek atyja, uralkodása utolsó éveiben kegyetlen
kéjencz volt; az erkölcsi romlottságot halállal büntette, de maga a
legvérlázitóbb módon sérté alattvalói becsületét. Igen kevés család
maradt gaztetteitől menten, s még is mindenki óvakodott csak a
legcsekélyebb roszalást is kifejezni. A mostani emir Mozaffar-ed-din
khán, szerencsére jó indulatu ember; vallás és erkölcsök tekintetében
talán szigorubb atyjánál, de ő maga sem vádolható semmi büntettel, s
ezért a nép végtelen dicsőitésekkel és magasztalásokkal beszél róla.
Az emir, kit később Szamarkandban láttam, 42 éves, közép termetű, kissé
kövér, de kellemes tekintetű ember, szép fekete szemekkel, és ritkás
szakállal. Fiatal korában egy évig Karsiban, 18 évig Kerminehben
müködött, mint kormányzó, s mindig szelid, jóakaró bánásmódja által tünt
ki. Szorosan apja kormányelveit követi, s molla és jámbor müszülmán
létére esküdt ellensége minden ujitásnak, legyen bár annak hasznáról
meggyőződve. Uralkodásra léptekor pecsétjébe e jelszót véseté:
„Uralkodás igazság által“, s ez elvet mainapig a leghivebben követi, a
mit a sok, e tekintetben felőle szárnyaló hir is bizonyit. A mi
nézeteink szerint természetesen kissé szigoru az olyan
igazságszolgáltatás, mely szerint az emir mehterjét (rangra a második
udvari hivatalnok) kivégezteté, mert, – a mint neki Khokandba jelenték,
kétséges tekintetet vetett egy udvari rabszolganőre. Meghóditott
tartományban sem volna szabad igazságos fejedelemnek azt tennie, a mit
az emir tett Khokandban; de a bokharai khánnak e hibák megbocsáthatók.
Nagyjai iránt, kik azt valóban gyakran meg is érdemlik, igen szigoru,
minden csekélységet halállal büntet; de a szegényebb osztályokat kiméli
s a Filkus és Musperver (elefántölő és egérápoló) nevezet, melyet a nép
adott neki, csak becsületére válik. Nevezetes az, mily fáradsággal
iparkodik az emir mindazt megakadályozni, a mi népét azon szerény s
egyszerű helyzetéből kiemelhetné, melyben mainapig, véleménye szerint,
boldognak érzi magát. Fényüzési czikkek s más drága portékák behozatala,
valamint a lakás és ruházatban üzött pompa keményen meg van tiltva, s e
tekintetben senki elnézésre nem számolhat. Szerdari kul-ja
(főparancsnok) Sahrukh khán, ki Persia királyi családjának egy
mellékágából (Kadzsar) származván, Asztrabadból, hol kormányzó volt, ide
menekült, és sokáig nagy tiszteletben tartatott, persa módon akart itt
élni, s nagy költséggel teheráni modorban egy emeletes házat épittetett
magának, melyen más fényüzési czikkeken kivül üvegablakok is voltak. A
mint mondják, a ház 15,000 tillába került, a mi Bokharában roppant
összegnek tekintetik, s ugy volt kiállitva, hogy még az arkot (palota)
is elhomályositá. Az emir kezdettől fogva tudta az épitést, de megvárta,
míg a ház egészen elkészült; ekkor Sahrukh khán egyszerre vallás elleni
kihágással vádoltatott, elfogatott és számüzetett. Háza az emirnek
jutott, s ennek még a névleges értékénél is többet akartak adni, de ő
lerontatá, s még azon romokat is, melyeken némi diszitések maradtak,
megsemmisitteté. Csak fája adatott el minden fényüző gúnyjára 200
tilláért egy sütőnek.
Saját háztartásában is nagyon különbözik az emir atyjától. Alig felét
találtam azon szolgaseregnek, melyet Khanikov ur Naszrullah udvaránál
látott, s mint mindent, a mit Bokharában észrevett, gondosan s nagy
pontossággal leirt. Mozaffar-eddin khánnak, csakis vallási szokásból
négy törvényes s mintegy 20 törvénytelen felesége van; az előbbiek
benszülöttek, ezek rabszolganők, s a mint a nép bona fide hiszi, csupán
a gyermekek szolgálatára tartatnak, kik 16-an vannak; 10 leány, vagy –
ha ugy tetszik – herczegnő s 6 fiu (töre). A két legidősebb leány a
szerepuli és akcsei kormányzókhoz ment férjhez, de e városok az afghanok
kezébe esvén, a vők ez időben mint tárczanélküli királyok éltek az emir
vendégszeretetéből. Általában véve a hárem, melyben az emir anyja, egy
volt persa rabszolganő (Kademgiahból Mesed mellett), és nagyanyja, Hakim
Ajim parancsolnak, példás szemérmessége és tisztaságáról hires.
Laikusnak halálbüntetés mellett meg van tiltva, nemcsak belépni, vagy
belenézni, hanem még magát belegondolni is; csak jámbor sejkhek, és
mollák bocsáttatnak be, kiknek lehellete (nefesz) elismert szentségü. A
mi hadzsi Szalihunk is meghivatott, hogy khaki szifát (egészségi por
Medinából) vigyen. A harem kiadásai ruhákra, konyhára s más
szükségletekre igen csekélyek. A nők nemcsak saját öltönyeiket, hanem
még az emir ruháit is varrják, ki, a mint tudva van, igen takarékos, és
mindent szigoruan ellenőriz. Azt mondják, hogy az emir asztali költségei
naponként nem rugnak többre 16–20 tengénél (20–30 angol shilling); a mi
különben valószinü is, mert ritkán találni asztalán jó falatot, s az
egész ebéd juhzsirral főtt pilauból áll. „Fejedelmi ebéd“-ről Bokharában
nem lehet beszélni, mert itt uralkodó, hivatalnok, kereskedő, kézmives
és paraszt egy és ugyanazon ételből él.
A ki sokáig bolyongott Közép-Ázsia sivatagjaiban, Bokharában, daczára
minden nyomoruságnak, fog valami fővárosiast találni. Volt jó meleg
kenyerem, kaptam theát, gyümölcsöt s főttételt, két inget is
csináltattam magamnak, s a civilizált élet kényelmeit annyira
megszerettem, hogy szinte nehezemre esett, midőn barátim felszólitottak,
tennék készületeket az utra, mert még a tél beállta előtt el akarnak
érni távol keleti hazájukba. Szándékom volt őket egyelőre Szamarkandig
kisérni, mert itt könnyen találkozhatnám az emirrel s ekkor társaságuk
nagy hasznomra lehetne. Itt kellene aztán megválnia, ha Khokandba és
Kasgarba menjek-e, vagy Karsin, Kerkin és Heraton keresztül egyedül
térjek-e vissza. Derék barátaim, hadzsi Bilal és hadzsi Szalih
iparkodtak rábeszélni, hogy maradjak velök; de, hogy visszatérésem
esetére is segitségemre lehessenek, egy herati kervanbasival ismertettek
meg, ki 150 tevével mulatott Bokharában s innen 3 hét mulva haza
szándékozott. Molla Zeman-nak hitták e kervanbasit, ki rég ismervén
barátaimat, ezek testvérként ajánlottak neki, s el lön határozva, hogy
azon esetre, ha Szamarkandból vissza akarnék térni, három hét mulva
Kerkiben az Oxus tulpartján találkozunk. Ezen első lépés, mely az
utitársaimtól való elválásra emlékeztetett, rám mint rájok nagyon
leverőleg hatott; s csak a bizonytalanság vigasztalt, mert képzeletemben
a Kasgarba, Akszuba s a mosuszban gazdag Khotenbe való utat, – mely
tartományokban előttem még nem volt európai ember, végtelen érdekesnek
találtam.
Azon hely azonban, hol Molla Zemannal találkoztam, különös emlitést
érdemel. Egyike volt azon karavanszerajoknak, melyek a rabszolgákkal
való kereskedésre szánvák, s melyet le kell festenem az olvasónak. Az
egész négyszögü épületben van 30–35 czella, melyeket három nagykereskedő
részint saját, részint csak a turkmanoktól bizományba kapott áruik
számára rakhelyül bérelt ki. A mint tudjuk, a karakcsi, nem várhatván
sokáig a pénzre, a maga embereit egy jobb módu turkmannak szokta eladni,
ki őket Bokharába viszi, s ezen átviteli kereskedés által – első kézből
kapván az árukat – sokat nyer rajtok. A min a fővárosbani
tartózkodásának első napjaiban tul bir adni, azt eladja, a többit a
hajhász (dellal) kezében hagyja, ki aztán a valódi nagykereskedést üzi.
Bokhara és Khiva piaczain az emberek három éves koruktól a hatvanadikig
eladatnak, hacsak különös testi hiba miatt nyomorékokká nem lesznek. A
vallás szavai szerint csak hitetlenek adhatók el rabszolgák gyanánt; de
e törvényen a szenteskedő Bokhara túl teszi magát; és a siíta persákon
kivül, kiket molla Semszeddin (1500) hitetleneknek nyilvánitott,
akárhány szunnita hitsorsosaik is rabszolgákká tétetnek, előbb verések
és bántalmazások által kényszerittetvén, hogy magát siítának adja ki.
Csak a zsidó képtelen, azaz méltatlan a rabszolgaságra. Ezen megvetés
különben nagy örömére válik Izrael fiának, mert a turkman kirabolja
ugyan, de testéhez hozzá nem nyul. Azelőtt a hinduk is ki voltak véve,
de ujabb időben sokan járván Heraton és Bokharán keresztül, a tekkék,
vagy szarikok uj szabályt állitottak fel. Visnu szerencsétlen imádója
előbb müszülmánná tétetik, aztán siítává kell lennie, s csak e kétszeres
vallás-változtatás után részesittetik azon tiszteletben, hogy vagyonából
kifosztatván, rabszolgává lehessen.
Az eladásra kiállitott férfi-rabszolga nyilvánosan megvizsgáltatik, s az
eladónak kezeskednie kell árujának mindazon szellemi vagy testi
bajaiért, melyek netalán később napvilágra jönnének. A rabszolgára nézve
azon óra, melyben a kereskedő kezei közül megmenekül, a legnagyobb öröm
órája; mert, a mint mondják, még a legkeményebb bánásmód, mely a
szolgaságban vár reá, sem oly nyomasztó s kinos, mint azon idő, melyet a
raktárban mint áruczikknek kell töltenie. A rabszolgák ára a szerint
változik, mint a turkmanok politikai körülményei, több vagy kevesebb
alkalmat nyujtanak nekik alamanjaikat a szomszéd országokba küldeni. Még
most egy izmos férfinak legmagasabb ára 40–50 tilla (13 shillingjével
számitva) volt; de a persáknak Mervnél történt megveretésök után, midőn
18,000-en közülök egyszerre elfogattak, 3–4 tilláért lehetett egyet
kapni.
Tizennyolcz napi időzés után nem tartóztathatám többé barátaimat;
indulnunk kellett a szamarkandi utra. Mindenkitől csak kézszoritásokat,
de senkitől egy fillér alamizsnát sem kapván, a bokharai élet nagyon
megviselte financziánkat. A mit Khivában megtakaritottunk, elfogyott,
sőt szamaramat is el kellett adnom, mint sok másnak, s az utat fogadott
kocsin kellett folytatnunk. Karavánunk nehány Khodsendből és Khokandból
való tagja már itt megvált tőlünk s megindult rövidebb utjára; csak az
endidzsániak és khinai-tatárok maradtak együtt, kik azonban Bokharából
különböző utakon mentek Szamarkandba. Én, hadzsi Szalih, hadzsi Bilal s
társai elhatárzók az egyenes utat választani, mig a többi gyaloglók
Gidsdovanon keresztül akartak menni, hogy a szent Abdul Khalik[45]
sirjához zarándokolhassanak. Miután sok bokharai kisérni akart Mekkába
való visszatértemben, sok cselt kelle használnom, hogy társaságukat
elkerülhessem, mert mindkét félre nézve kissé kellemetlen lett volna, ha
a Kaaba helyett a Themze partjain állunk meg.
Búcsut vettem minden barátom és ismerősemtől. Rahmet bi ajánlólevelet
adott Szamarkandba, s megigértem, hogy ott az emirnél tisztelkedni
fogok. Azon khokandi kocsi, melyet Szamarkandig béreltünk, Baveddin
faluig előre küldetett, mert e bucsujáróhelyet szokás szerint másodszor
is meg akartuk látogatni.
Baveddin falu két órányira fekszik Bokharától, s a mint már emlitők,
temetkezési helye a hires Baha-eddin Nakisbendnek, egy hasonnevü szerzet
alapitójának, és mindazon vallási tulfeszitett eszméknek, melyek által a
keleti iszlam a nyugatitól különbözik. Helyén kivül volna itt
részletekről beszélni, csak annyit emlitek, hogy Baha-eddin, mint
Turkesztan nemzeti szentje, második Mohammedként tiszteltetik. A
bokharai ember szentül meg van győződve, hogy e kiáltás: „Ja Baha-eddin
bela-gerdan! (Oh Baha-eddin, baj-elháritó!) őt minden veszélyből
megmentheti. Még a távol Khivából is gyakran elzarándokolnak ide.
Bokharából hetenként egyszer szoktak kijárni, s a várossali közlekedést
300 bérszamár tartja fenn, melyek a Dervaze Mezar előtt állnak s nehány
pulért (kis rézpénz) bérbe adatnak. Ámbár az uton sok helytt mély a
homok, ez állatok mégis szokatlan sebességgel rohannak rajta, s feltünő,
hogy visszatéréskor csak sok veréssel lehet őket haladásra nógatni. A
bokharai ezt azon ragaszkodásnak tulajdonitja, melylyel még az állatok
is viseltetnek a szent iránt, s azért örömmel futnak sirjához, de nem
szivesen távoznak onnan.
A sir kis kertben van, melynek egyik oldalán mecset áll, a melyhez csak
vak és nyomorult koldusoktól lakott udvaron át lehet jutni, kik
szemtelenségökkel még római és nápolyi rangtársaikat is megszégyenítik.
A sir homlokrészén van a hires Szengi murad (a kivánság köve), mely a
jámbor zarándokok homlokdörzsöléseitől már meglehetősen el van kopva s
ferdén áll; magán a siron több kos-szarv és egy zászló, meg egy seprő
van, melyet sokáig használtak Mekkában a szentély tisztogatására.
Többször megkisérték már az egészet egy bolthajtás alá hozni, de
Baha-eddin, valamint Turkesztan egyéb szentjei, jobban szereti a szabad
levegőt, s azért minden épület, mit sirja fölé emeltek, csakhamar
összeomlott. Ezt a sejkhek beszélik, a szentek ivadékai, kik sorban őrt
állnak a sirnál, és képtelen szemtelenséggel tudtokra adják a
zarándokoknak, hogy ősük különös barátja volt a hetes számnak. A hetedik
hónapban született, hét éves korában könyv nélkül tudta a koránt, hetven
éves korában halt meg, s azért az adományok és alamizsnáknak, melyek
sirjára letétetnek s a sejkh tulajdonává lesznek, legalább egyszer hétre
kell rugniok, s nem szabad csekélyebbeknek lenniök.


XI. FEJEZET.
BOKHARÁBÓL SZAMARKAND FELÉ. – A CSÖL MELIK NEVÜ KIS SIVATAG. – AZ ÚT
NÉPESSÉGE A HÁBORU MIATT. – SZAMARKAND. – HAZRETI SAH ZINDE. – TIMUR
MECSETJE. – VÁR (ARK). – TIMUR ELFOGADÓ CSARNOKA. – KÖKTAS, VAGY TIMUR
TRÓNJA. – KÜLÖNÖS ZSÁMOLY. – TIMUR ÉS TANITÓJÁNAK SIRJA. – SZERZŐ
MEGTEKINTI TIMUR VALÓDI SIRJÁT A FÖLD ALATT. – KORÁN FOLIÓBAN, HIR
SZERINT OSZMANTÓL, MOHAMMED IRNOKÁTÓL. – KOLLEGIUMOK. – RÉGI
OBSZERVATORIUM. – GÖRÖG ÉS ÖRMÉNY KÖNYVTÁR, DE NEM MINT ÁLLITTATIK,
TIMUR ÁLTAL RABOLVA. – NYILVÁNOS ÉPÜLETEK ÉPITÉSI MODORA, NEM KHINAI,
HANEM PERSA IZLÉSBEN. – A MAI SZAMARKAND. – LAKOSSÁGA. – DEHBID. –
SZERZŐ ELHATÁROZZA HOGY VISSZATÉR. – AZ EMIR MEGÉRKEZÉSE. – SZERZŐ
TALÁLKOZIK VELE. – BÚCSUZÁS A HADZSIKTÓL, S ELINDULÁS SZAMARAKANDBÓL.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Hinc quarto die ad Maracanda perventum est… Scythiae confinis est
regio, habitaturque pluribus ac frequentibus vicis, quia ubertas terrae
non indigenas modo detinet, sed etiam advenas invitat._ – Q. Curtii Rufi
libb. vii. et viii.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Bokharából Szamarkandba vezető uton egész karavánunk két szekérre
olvadt le, melyek egyikében én hadzsi Szalihhal, másikában hadzsi Bilal
ült az övéivel. Nádgyékény védett a nap ellen, s nekem nagy kedvem lett
volna szőnyegemre végig dőlve pihenni, de lehetetlen volt, mert e
kezdetleges alkotásu jármű döczögése mindenfelé hajigált. A folytonos
odaütődéstől nemcsak fejünket sértők meg, hanem az első órákban ugy
éreztem magamat, mintha tengeri-betegség szállt volna meg; és sokkal
többet szenvedtem e szekéren, mint a tevén, melynek hullámzó mozgásától
eleinte nagyon féltem. A szegény lónak, – e nehéz, széles taliga elé
fogva, melynek idomtalan s nem is teljesen kerek kerekei a mély homok-
vagy iszapban csak nagy nehezen gördülhetnek, – a kocsist s abrakos
zsákját is kell vinnie, s a turkmannak igaza van, ha azt mondja hogy:
nem tudja miként fogják magukat a bokharaiak a tulvilágon azért
igazolni, hogy a lóval, e legnemesb állattal, oly rosszul bántak.
Minthogy Baveddinből éjjel indultunk el, kocsisunk, ki khokandi
születésü volt s az utakat nem ismerte tökéletesen, eltévedt. Igy éjfél
helyett csak hajnalban érkeztünk Mezar nevü kis városkába, mely
Bokharától 5 tasnyira (ferszakh) van távol s a Szamarkandba vezető uton
első állomásnak szolgál. Itt csak rövid ideig állapodtunk meg s délután
Sejkh Kaszimba érkeztünk, hol nehány collegánkkal találkozánk, kik
Gidsdovánon át mentek, s késő éjig pihentünk.
Bár már az előtt is sok csodás dolgot beszéltek nekem a culturáról, mely
a Bokhara és Szamarkand közti területen virágzik, talán kissé túlzott
várakozásaim ma még nem teljesedtek, habár az ut mindkét felén, kevés
kivétellel, mindenütt müvelt földet láttunk; s csak a legközelebbi
reggelen lettem meglepetve, midőn a Csöl-Melik kis sivatagon áthaladva –
mely 4 órányi széles s 6 órányi hosszu, s melynek karavanszeraja s
vizfogó medenczéje van – a kerminehi kerületbe léptünk. Itt, tehát
utazásunk harmadik napján, majd minden órában, sőt sokszor félóránként
egy-egy kis Bazarlidzsaj-on (vásárhely) haladtunk át, melyekben több
vendéglő s élelmikereskedő volt, s a folytonosan főlő óriási szamovarok,
mint a civilizatio és kényelem non plus ultrái bukkannak fel. E
falvaknak Persia és Törökország falvaitól egészen különböző jellegük
van; a parasztházak jobban el vannak látva a föld terményeivel, s ha
csak több fa volna, azt lehetne mondani, hogy a pontuszi hegyektől
kezdve, mert itt ér véget a szabad vegetatio, ez az egyetlen pont, hol
nyugati vidékeinkhez hasonló virány található fel.
Délfelé Kerminehben állapodtunk meg, kedves kertben, beárnyékolt tó
partján. Barátaim társasága folytonosan becsesb lőn előttem, mert
elválásunk ideje már nem volt távol, s nehezen szokhattam a gondolathoz,
hogy a nagy utat Szamarkandból Európába vissza, egy magamnak kell
megtennem.
Kerminehből napnyugvás körül indultunk el, mert a hűs éj a sokat
sanyargatott állat számára némi megkönnyebbülést nyujtott; éjfélkor két
órán át pihentünk s állomásunkat a legközelebbi reggelen értük el, még
mielőtt beállt a hőség. Az uton sok helyütt részint egész, részint
töredezett mérföld-mutatókat találtam négyszög kövekből[46], melyek még
Timur idejéből származnak, mi nem meglepő, miután Marco Polo Oktaj khán
idejében szabályos posta-utakat talált. Különben az egész uton
Bokharától Kasgarig még láthatók volnának az egykori cultura nyomai,
melyek sokszor bár megszakasztva, de messze be Khináig még észrevehetők.
A mostani emir is ki akarja magát tüntetni s hogy a nép
álszenteskedésének hizelegjen, az ut mellett több helyütt kis
terasse-alaku magaslatokat állittatott fel imádkozásra, melyek, mint
rögtönzött mecsetek, minden arra menőt kötelességének teljesitésére
intenek. Igy minden korszaknak megvannak a maga törekvései.
A mai éjt Mir faluban a mecsetben töltöttük, mely csinos virágkert
közepében magaslik. Nyughelyemet a tó közelében készitém el s nagyon
elcsodálkoztam, midőn éjfélkor egy csoport veszekedő turkman riasztott
fel. Ezek ama tekke-lovasok voltak, kik a Khokand elleni hadjáratban az
emirnek segélycsapatokul szolgáltak, s most a kirgiszektől elfoglalt
zsákmánynyal Mervbe tértek haza. Az emir civilizálni akarta őket s
közülök többeknek fehér turbánokat adott, hogy a vad szőrös
bőr-süvegeket letegyék. A meddig az emirnél voltak, a turbánokat csak
elviselték, az uton azonban, mint hallom, mindnyáját eladták.
Mir-ből Kette Kurga-ba (nagy vár) érkeztünk, mely kormányzói székhely,
hol a leghiresebb vargák vannak az egész khánságban. Minthogy a várba,
melynek magas falai és mély árkai vannak, éjjel nem vonulhatni be, a
karavanszerajok egyikében maradtunk, melyek a váron kivül az uton
csoportosodnak. Itt minden kocsikkal volt tele, s általában az utakon
feltünőleg nagy élénkséget találtam, minthogy a hadjárat foglalkodtatá a
jármüveket Bokhara és Khokand között. Kette Kurgan-ból külön ut vezet a
sivatagon át Karsiba, mely négy órányival lenne rövidebb, mint a
Szamarkandból oda vezető ut; az utazóknak azonban vizet innen kell
magukkal vinniök, mert ez uton a sivatagon át az állatok számára ugyan
több, az emberek számára azonban csak kevés kút van. A theaárus-bódé
előtt kocsisokat és parasztokat hallottam politizálni, mi itt a vidéken
inkább van megengedve, mint Bokharában. A szegény emberek el voltak
ragadtatva, midőn emirjök hősi tetteiről szóltak; azt beszélték, hogy
Khokandból Khináig nyomult előre, s miután Keleten mindent meghóditott,
Irant, Afghanisztant, Indiát és Frengisztant is, melyeket szomszédos
országoknak tartottak, Rúmig akarja elfoglalni, hogy igy a világ a
szultán s az emir között megosztassék.
Ötödik s utolsó állomásunk Szamarkand előtt Daul volt, miután a
jelentékenyebb Karaszu-t elhagytuk. Az ut nehány magaslaton át vezetett,
melyekről a balról emelkedő nagy erdőségek láthatók voltak. Azt mondták
nekem, hogy ezek az ut felében Bokharáig terjednek, s hogy a khitaj és
kipcsak-féle két özbeg-törzs tartózkodási helyéül szolgálnak, kik az
emirrel sokszor jagi-k (ellenségek,) s minthogy erdőikben minden zugot
pontosan ismernek, nem oly könnyen támadhatók meg. Bár Szamarkand
történeti jelentőségét illető nagy várakozásaimat már Bokharában
körülbelől lehűtötték, még is kimondhatlan kiváncsiság fogott el, midőn
a keletre fekvő Csobanata hegyet mutaták meg nekem, melynek aljában
terülne el vágyaimnak Mekkája. Szorgosan körültekinték s midőn két óra
mulva egy halomról ereszkedtünk le, jól mivelt vidék közepén pillantám
meg Timur városát. Meg kell vallanom, hogy a szines kupolák és tornyok
első hatása, melyek a reggeli nap sugáraitól teljes fényben ragyogtak,
sajátságos és igen vonzó volt.
Minthogy Szamarkand mind multjának varázsa, mind a távolság miatt,
Europában valami rendkivülinek tartatik, meg akarom kisérteni, miután
ecsetet nem használhatok, a város körrajzát tollal előtüntetni. Kérem
tehát az olvasót, üljön taligámra, s igy keleti irányban az előbb
emlitett hegyet fogja megpillantani, melynek teke alaku ormát a házikó
koronázza, hol Csobanata, a juhászok szent patronusa nyugszik. A hegy
aljában terül el a város, mely terjedelemre oly nagy, mint Teherán;
nincs ugyan oly sűrün épitve, de a kimagasló épületek és romok által
sokkal magasztosb tekintetet nyujt. A szemet leginkább meglepik az
éjszak-keleten emelkedő magas, kupolaalaku épületek, a négy medresze
(pistak), melyek távolból ugy tünnek fel, mintha egymással szomszédosak
lennének. Ha kevéssel előre megyünk, előbb kis csinos, majd pedig jobban
befelé délnek, impozánsabb kupolát találunk, az előbbi Timur sirja, az
utóbbi Timur mecsetje. Épen előttünk, a város dél-nyugoti szegélyén, egy
halmon a vár emelkedik, mely körül még más épületek, részint mecsetek,
részint sirok vehetők észre. S ha most az egészet sűrün lombos kertekkel
vegyitve elképzeljük, Szamarkandról halvány fogalmunk van, melyet a
persa közmondással kisérhetünk: „Mikor lesz a hallás az, a mi a látás?“
Hogy a jó hatás, melyet a távolban élvezhetni, a közeledéskor, különösen
pedig a városba bevonuláskor teljesen elenyészik, alig kell megemliteni.
Szamarkandban természetesen, hol e tapasztalás oly sokba kerül, a
csalódás legkeserübb, s midőn a Dervaze Bokharán át bemenve, hosszu uton
temetőn keresztül kellett vonulnunk, hogy a város lakott részéhez
jussunk, eszembe jutott a persa vers: „Szamarkand az egész föld focusa,“
s kedvetlenségem daczára jóizüt nevettem. A bazárnak csak innenső felén
tértünk be egy karavanserajba, hol a hadzsik ingyen kapnak lakást; de
még ez estén magánházba hivattunk meg, mely a bazár tulsó felén, Timur
sirja közelében volt. Örömteljesen voltam meglepve, hogy házigazdánk az
emir hivatalnoka volt és pedig az, ki a szamarkandi palota
felügyeletével vala megbizva.
Minthogy az emir megérkezése Khokandból, hol győzelmes hadjáratot
fejezett be, nehány nappal későbbre volt bejelentve, utitársaim miattam
elhatározták, hogy Szamarkandban mindaddig várni fognak, mig az emirt
látom s a visszatérésre más alkalmas hadzsitársakat találok. Az időt
azon látnivalók megtekintésére használtam fel, melyekben e város,
szegényes külseje daczára, Közép-Ázsiában a leggazdagabb. Mint hadzsi, a
szenteknél kezdtem, minthogy azonban minden, még a csak történeti érdekü
is, szent legendával van egybekötve, kötelességem is lett, mi óhajom