Közép-ázsiai utazás - 09

hőség méltán aggodalommal tölté őket el Bokharába utazásunk iránt.
Elmenék tehát Sükrullah-hoz, a kinek Khivában annyi hálával tartoztam,
elbucsúzni, s valóban megindultam, midőn a nemes aggastyán mindenkép le
iparkodott beszélni szándékomról, a legborzasztóbb képét tárván ki
előttem Bokhara Serifnek (a nemes Bokharának.) Elmondta, hogy milyen
gyanakodó s áruló politikát követ az emir, hogy nem csak az angolokkal,
de minden idegennel ellenségesen bánik. Nagy titokkép még azt is
elbeszélte, hogy néhány év előtt még egy oszmanlit is, kit a meghalt
Resid pasa katonai tanitóul külde Bokharába, orgyilkosul megöletett az
emir, midőn két évet Bokharában töltvén, vissza akart menni Sztambulba.
Ezen aggodalmas lebeszélést Sükrullah részéről, a ki elejénte tökéletes
hitet tanusitott dervisségem iránt, most nagyon feltünőnek találtam s
azon gondolat villant meg agyamban, hogy ez az ember, ha nem ismert is
reám, még is többszöri érintkezésünk folytán észrevette alakoskodásomat
s most hihetőleg egészen mást gyanit személyemben. Ezen nemeslelkü agg
férfiu, ifjabb korában egyszer Heratba Todd őrnagyhoz küldetett (1839),
több izben pedig Sz. Pétervárra s Konstantinápolyba is, s nekem
elbeszélte, hogy gyakran és örömmel érintkezett ő a frengi-kkel. Meg
lehet hogy akkor fogalmat szerzett magának a mi gondolkozásunkról s
tudományos törekvéseinkről, s engem azért fogadott kiváló barátságába és
oltalma alá. Midőn kezét csókra nyujtá, szemeiben könyek csillogtak; ki
tudja milyen érzelemből fakadhattak azok!
A khánra is ráadtam bucsuáldásomat, ki felszólitott, hogy visszafelé
Khivának vegyem utamat, mivel egy követet akar velem Konstantinápolyba
küldeni, hogy az uj szultántól átvegye a szokásos megerősittetést. Én
erre azt feleltem, hogy a jövendőről vétek gondolkozni, majd meglássuk
mit fog a sors (kiszmet) rendelni. Minden barátomtól s ismerősömtől
elbucsuztam, mielőtt távoztam volna Khivából, a hol csaknem egy egész
hónapot töltöttem.


IX. FEJEZET.
ELUTAZÁS KHIVÁBÓL BOKHARÁBA. – HÁROM UT. – GODZSE. – KHANKA – AZ OXUS ÉS
RÉVE. – NAGY HŐSÉG. – SURAKHAN. – VÁSÁR. – JAPKENARI. – AKKAMIS. –
TÖJEBOJUN. – SAJÁTSÁGOS BESZÉLGETÉS EGY KIRGHISZ ASSZONYNYAL A NOMÁD
ÉLETRŐL. – TÜNÜKLÜ. – A TEKKÉKNEK ALAMANJA. – A KARAVAN, VESZÉLY ÁLTAL
FENYEGETVE, VISSZAFORDUL TÜNÜKLÜBE. – KÉNYTELEN A SIVATAGBA KICSAPNI. –
SZOMJUSÁG. – ELHULLÓ TEVÉK. – SORKUTUK. – MEDEMIN BULAG. – EGY HADZSI
HALÁLA – VIHAR. – SZERZŐ VESZEDELME. – VENDÉGSZERET FOGADTATÁS A PERSA
RABSZOLGÁK KÖZÖTT. – A NEMES BOKHARA“ ELSŐ BENYOMÁSA.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Et nous marchions à l’heure de midi traversant les souffles brûlants et
empestés qui mettent en fusion les fibres du cerveau…_
_Je m’enfonce dans une plaine poussièreuse dont le sable agité ressemble
à un vêtement rayé._ – Victor Hugo, _Omaïah ben Aiëdz_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Midőn utra készen lassankint összegyülekeztünk a Tösebaz árnyas
udvarában, csak akkor láttam igazán, mily áldott befolyással volt Khiva
vallásossága a mi koldus karavánunkra. A rongyos öltözetek nyoma csak a
legszükmarkuabbaknál vala még észrevehető; a rongyos prémes süvegek
helyét, melyeket a turkmanok között fogadtunk magunkévá, hófehér
turbánok foglalták el, minden tarisznya tömöttebb lett s öröm volt
látni, hogy még a legszegényebbnek is volt szamarkája. Velem is nagy
változások történtek, mert egy egész szamárral és egy fél tevével
rendelkeztem; s mig az egyik magamat vitt, a másik málha zsákomat
szállitá, mely ruhanemükkel, kéziratokkal, a miket összevásárolgattam, s
eleséggel volt tömve; mert most már nem fekete lisztet vittem utra, mint
a sivatagban, hanem fehér pogácsával (juhzsirban kisütött apró
tésztanemü), rizszsel, vajjal s még czukorral is elláttam magamat. Csak
öltözetemet nem akartam megváltoztatni. Kaptam ugyan egy inget, de nem
vettem azt magamra, mivel ezen fényüzési czikk elpuhithatott volna, s ez
még most korán lett volna.
Khivából Bokharába három ut között válogathattunk: _a)_ Hezareszp és
Fitnek felé; ezen vonalon Kükürtlü mellett történnék az átkelés az
Oxuson, _b)_ Khanka és Surakhan-on keresztül, a folyam jobb partján, két
napi járó sivataggal, Karaköl-ig, _c)_ a folyamon fölfelé, mely vonalon
Ücsudsak mellett történik a szárazra kiszállás. Minthogy a szárazon
utazásban állapodtunk meg, a két ut közötti választást Ajmed nevü
kervanbasinkra biztuk, a ki Bokharából való tadzsik volt, a kitől
tevéinket bérlettük egy velünk jött khivai ruhakereskedővel együtt, s a
ki ezen évszakra a Khankán keresztül vivő vonal mellett nyilatkozott,
melyet legbiztosabbnak és legkényelmesebbnek tartott.
Junius 27-én már jó késő délután volt, midőn a végtelen áldás
osztogatástól s ölelésektől szabadulva, Khivát az Ürgendzsi kapun át
elhagytuk. A tulbuzgók közől sokan egy félórányira utánunk loholtak,
nagy buzgóságuk forró könyeket sajtolt ki szemeikből s kétségbeesett
hangon kiabálták utánunk: „Ki tudja mikor lesz Khiva ismét oly nagy
szerencse részese, annyi kegyes férfiut láthatni vendégül falai között!“
Társaimat, kik magasan ültek tevéiken, ez nem zavarta, de nekem
ugyancsak nagy alkalmatlanságomra volt, alacsony szamaramon a barátság
számtalan bizonyitéka, mig végre ezen jámbor állat is megsokallván a mi
sok, türelmetlen lett, s nagy örömemre elvágtatott velem. Csak mikor már
jól előre jártam, akkor állapodtam meg, de sokáig kelle a kantárszárat
ránczigálnom, mig rábirhattam füles hippogryph-emet, hogy vágtatását
sebes koczogásra változtassa. Midőn pedig még ebben is akadályozni
akarám, megboszankodott, s ekkor hallatá első izben harsogó szavát,
melynek terjedelmét, hajlékonyságát s erőteljét jobb szerettem volna
távolból megitélni.
A Khivától két mérföldnyire eső Godzseben háltunk meg, melynek
mindamellett hogy jelentéktelen városka, még is van kalenterkhane-je
(szálló dervisek számára) a minthogy Khiva és Khokand legkisebb
helységeiben is vannak ilyen beszállók. Innen Khankáig szakadatlanul
mivelt földön keresztül vitt utunk, az egész uton bőven volt kitünő
szeder, s minthogy az én csacsim folyvást pajkos kedvében volt, s egyre
jóval a karaván előtt járt velem, elég érkezésem volt a hüvelykujnyi
nagyságu gyümölcscsel lakozni. Khankába is, a hol épen heti vásár volt,
előbb érkeztem meg mint a többi karaván, s beszállottam a
kalenterkhanéba, mely a kis város legszélén, a patak partján, jegenye és
nyárfák árnyékában volt. Két félig meztelen dervist találtam ott, a kik
épen mákonyuk déli adagjainak élvezéséhez akartak látni, engem is
megkináltak jókora adaggal, s nagyon elbámultak felette, hogy nem
fogadtam el. A helyett tehát theát készitettek számomra, s mig én azt
ittam, az alatt ők a mák-mérget nyelték. Félóra mulva mindaketten a
boldogok országában voltak, s mig az egyik alvónak arczvonásain a benső
örömálmok nyomait vettem észre, a másikon a halálos rettegés vonaglásait
láttam.
Szerettem volna bevárni felébredésöket, hogy meghallhassam a szép álmok
leirását, hanem karavánunk épen keresztül ment a városon, s nekem hozzá
kelle csatlakoznom; mivel innen kis óra járásnyira az Oxus partjához
kell vala elérnünk, s ha az idő engedi, még ma átkelnünk. Hanem ez a kis
darab ut nagyon rosz volt, egyre az iszapot és mocsárokat kelle
kerülgetnünk, s csak estére érkezhettünk el a folyó partjához, a hol
elhatároztuk, hogy ott hálunk meg a szabad ég alatt.
Az Oxus, melyet itt, valószinüleg a tavaszi esővizek áradatai
következtében rendkivül szélesnek találtam, érdekes látványul szolgált,
sárga hullámaival s meglehetős sebes folyásával. Az innenső part, a
mennyire csak a szem látott, fákkal s szanaszét elszórt havlikkal
(udvarok) volt befűzérezve. A tulsó oldalon is födözött fel beljebb a
szem a mivelésre mutató jeleket, s északi irányban ugy tünt fel az
Ovejsz Karajne hegység, mint valami függőlegesen lógó nagy felhő. Az
Oxus vize a medrében nem oly jó izü iható, mint a belőle származó
csatornákban és árkokban, hol a lassubb folyásnál fogva kissé már
megülepedett a homok. Itt ugy ropogott a viz a fogak alatt, mintha
valami homok-kalácsba harapott volna az ember, de néhány percznyi
ülepedés után élvezhető volt. A mi az Oxus vize édességét és jóságát
illeti, erről a turkesztaniak azt tartják, hogy nincs hozzá fogható az
egész földön, még a Nil Mubarek (áldott Nilus) vize sem ér fel vele.
Elejénte azt hittem, hogy a jó iz azon örömnek tulajdonitandó, melyet
éreztünk, midőn a vizetlen sivatagból partjához értünk. Azonban el kell
ismernem, hogy a mennyire tapasztalataim terjednek, a vizre
vonatkozólag, magam sem ittam sem Europában sem Ázsiában akár folyam-
akár forrás vizet oly felségeset, mint az Oxus vize.
Másnap jókor reggel az átkeléshez készültünk. Itt is, valamint Görlen és
Hezareszp mellett is, s mindenütt, az államéi a révek, ez magánosaknak
adja azokat haszonbérbe, kiknek az idegen utazók közől csak olyanokat
szabad átszállitaniok a tulsó oldalra, a kik el vannak látva a khantól
petek-kel[29] (átkelési jegy), a mit csekély pénzért szolgáltatnak ki. A
hadzsiknak közös utlevelök volt, de én külön adattam magamnak, a mely
igy szólott: „A határőröknek és vámosoknak tudtokra adatik, miszerint
hadzsi Molla Abdur-Resid efendinek engedély adatott. Senki által se
legyen háborgatva.“
A rendőrség semmi ellenvetéseket se tett; csak azon volt felakadás, hogy
mint hadzsik nem akartunk fizetni az átszállitásért oly jármüvön, mely a
kháné, s a révész egy ideig erre nem akart ráállani. Végre beleegyezett,
hogy nekünk megteszi azt a jótéteményt, miszerint magunkat, málháinkat
és szamarainkat átszállitja ingyen a tulsó oldalra. Az átszállitás
délelőtt tiz órakor kezdődött s csak naplementekor értük el a magas
partot, mely a surakhani csatorna mellett nyulik el jobbról. Magán a
nagy folyamon fél óra alatt tul lehettünk volna, hanem a folyó sebes
árja messzire levitt, s mig a tulsó oldali ohajtott ponthoz, majd le
majd felfelé evezve elérhettünk, eltelt a nap, még pedig olyan hőséggel,
a minőt keveset tapasztaltam életemben. A főfolyamon meglehetősen jól
ment, hanem a mellék ágakon minden tiz lépésnyire megfeneklettünk a
homok zátonyokon, s ilyenkor mindig ki kelle embereknek szamaraknak
szállani a dereglyéből, mig ismét lengővé nem tétetett, s ujra
beszálltunk, a mint elegendő vizre kapott. A szamarak ki s be
szállitása, kivált néhány megátalkodott csökönyös páráé pokoli munka
volt; a legtöbbet ugy kellett kézen ki s be rakosgatni, mint valami
magukkal tehetetlen gyermekeket. Még most is nevetnem kell, ha eszembe
jut, hogyan vette az a horihorgas hadzsi Jakub kisded szamárkáját a
hátára, lábait a mellén összefogván, mig az a jámbor állat reszketve
helyezé el a fejét koldus gazdája nyakán.
[ÁTKELÉS AZ OXUS FOLYÓN.]
A megnevezett parton egy napig kelle Surakhánnál várakoznunk, a tevék
megérkezésére. Jun. 29-én elindultunk, s az özbeg lakossággal biró
Japkenarinak (csatornapart) nevezett vidéken keresztül utaztunk, mely
mindenütt át van csatornákkal szeldelve. Japkenari egy nyolcz mérföldyni
hosszu s öt-hat mérföldnyi széles oázt képez, s meglehetősen miveltetik.
Ezen túl kezdődik a sivatag, s Akkamis-nak nevezett szélén jó
csordajárások vannak, s kirgiszek lakják. Akkamis mellett a karaván
lassan folytatta utját, hanem a kervanbasi, én, meg még két társunk, kik
biztak szamaraik gyorsaságában, kitértünk a közel fekvő Surakhanba, a
hol hetivásár volt, eleségünket kipótolni, vagy igazabban mondva, egy
kicsit mulatni.
Surakhan jó föld fallal van bekeritve, kevés lakház van benne, s
leginkább azon 300 boltból áll, melyek hetenkint kétszer felnyittatnak s
a környék állandó lakói és a nomádok által megkerestetnek. Az
Emir-ül-Umera, vagy a khán testvér bátyjának tulajdona, a kinek itt szép
kertje van. A bevásárlással utitársaimat biztam meg, s magam elvonulék a
város kapuja előtti kalenterkhaneba. Itt több dervist találtam, kik a
beng (kenderből készitett opium) és dzsersz gyilkoló élvezése folytán
már csontvázakká össze aszva, s alakjokból iszonyuan kivetközve hevertek
sötét czelláik nyirkos talaján. Midőn bemutattam magamat nekik, szivesen
fogadtak s kenyeret és gyümölcsöt hozattak számomra. Én pénzt akartam
adni, a mire ők jót nevettek. Azt hallottam később, hogy közülök többen
már több mint 20 esztendeje nem vettek pénzt a kezökbe. A környék
kitartja derviseit, s a nap folytán valóban láttam több előkelő özbeg
lovast odaérkezni, kik közől mindegyik hozott valamit, a miért egy
csilim-et (pipát) kapott, a miből kedvencz mérgét szivta. Khivában
legkedveltebb bóditó a beng, és sokan gyakorolják ezen bünt, minthogy a
bor s más szeszes italok élvezését tiltja a korán, s a kormány halállal
bünteti azok éldelését. Minthogy már késő volt az idő, kimentem a
vásárra, társaimat felkeresni, s csak fáradsággal tudtam a hullámzó nép
között utat törni magamnak. Minden ember lóháton volt, vevők ugy mint az
árusok, s mulatságos volt nézni, mikor a kirgisz asszonyok
kimiszszel[30] megtöltött nagy bőrtömlővel ülve lovon, a tömlő csapját a
nyeregből irányozták annak a ki kimiszt kér, a szájába, és pedig annyi
ügyességgel mind a két részről, hogy nagy ritkán ment egykét csöpp
félre.
Társaimat megleltem s elindultunk a karaván után, mely már öt órával
járt elöttünk. Rendkivül meleg nap volt, szerencsére még is lehete
itt-ott kirgisz sátrakat találni, noha a föld homokos volt, s csak
közelednem kelle, tüstént ott termettek az asszonyok tömlőikkel, s
valóságos czivakodás támadt közöttük, ha nem fogadtam el mindegyiktől
egy italt. Szomjas utazónak italt nyujtani rekkenő nyári időben: a
vendégszeretet legmagasabb fokának tartják itt, s valóságos jót tesz az
ember a kirgiszszel, ha alkalmat nyujt neki ezen erény gyakorlására. A
karavánban már a legnagyobb nyugtalansággal vártak bennünket, minthogy a
mai naptól fogva csak éjjel valánk utazandók, a mi nekünk is nagy
enyhülésünkre volt, állatainknak is. Tehát megérkezésünk után tüstént
utra keltünk s varázsszerü látvány volt, fényes holdvilágnál a
tovahaladó karaván, melynek jobbja felől az Oxus hullámai hömpölyögtek
tompa morajjal, balfelől pedig Tatárország iszonyu sivatagja terült el.
Másnap reggel a nevezett folyó partjának egy domborulatán ütöttünk
tábort; ezen tájékot Töjebojun-nak azaz: tevenyaknak nevezik, hihetőleg
a part görbületeiről, s bizonyos hónapokban a kirgiszek tanyáznak rajta.
Tiz órányi idő alatt három kirgisz családot láttam, melyek egymás után
legfölebb három óráig laktak közelünkben, s felszedkezvén tovább mentek.
Pompás képét láttam rajtok a nomád életnek, s a mint egy kirgisz
asszonynyal ezen állhatatlan életről beszélgettem, ezt felelé a kirgisz
nő: „Csak nem lehetünk olyan lusták mint ti mollák, s nem tölthetünk egy
egész napot egy helyben! Mozognia kell az embernek, mert ime a nap, a
hold, a csillagok, a viz, az állatok, a madarak és halak mind-mind
mozognak, csupán csak a halott és a föld fekszik mozdulatlanul!“ Több
ellenvetést akartam tenni a bölcselkedő nomád asszonyságnak, ki épen a
sátor felszedésével foglalkozott, midőn távolból kiabálás hallatszék,
melyből csak ezen egy szót: büri! büri! (farkas! farkas!) vehettem ki. A
kirgisz nő villám sebességgel elsietett a távolabb legelésző nyájhoz, s
lármájával azt eszközölte, hogy a farkas egyetlen egy birka kövér farkát
vivén magával, megszaladt. Szerettem volna a visszaérkezett nőt a
farkasok mozgásának előnyeiről kikérdezni, de nagyon el volt szomorodva
vesztesége felett, s én mentem a karavánomhoz.
Naplemente előtt utnak indultunk s szakadatlanul a folyó közelében
haladtunk, melynek magas partjai csaknem mindenütt füzekkel, magas fűvel
vagy bokrokkal vannak benőve. Ámbár a Khiva és Bokhara közötti utat mint
járottat rajzolák nekem, mostanig még is csak határőröket s barangoló
nomádokat láttunk, de utazót egyet sem, minélfogva nagyon
elcsodálkozánk, látva, hogy öt lovas sebes lépést felénk tart. Khivai
kereskedők voltak, kik Karaköl felől négy nap alatt értek ide Bokharából
s azon örvendetes hirt hozták, hogy az utak egészen biztosak, s
holnapután majd az ő elmaradt karavanjukkal is találkozni fogunk.
Midőn Khivából távozánk, hire volt, hogy a Tekke turkmanok, miután az
emir hadseregével távol vala Bokharától, veszélyessé tették az ezen
városba vivő utat, s kervanbasink táplált is titkon aggodalmakat; most
tehát minden aggodalomnak egyszerre vége lett, s bizton reméltük, hogy
hat vagy nyolcz nap alatt elérkezünk utazásunk czéljához, mely idő alatt
ugy hittük hogy az Oxus és Karaköl között csak két napot fogunk viztelen
sivatagon tölteni. Másnap reggel egy hajdani erősség romjai, Tünüklü
mellett ütöttünk tábort, egy kis csúcsos dombon, mely alatt az Oxus
folyik s melyet ezen oldalról a legszebb virány borit. Innen a
legészakibb irányban visz egy ut a Khalata-Csöli-nek vagy
Dzsan-batirdigan-nak[31] (életrontó) is nevezett homoksivatagon
keresztül, melyen azonban csak hideg télen nagy hóesés után szoktak
járni, ha a karaköli ut a turkmanok miatt nem biztos, kik ezen évtájban
a befagyott Oxuson átkelhetvén, mindenfelé kalandoznak.
A hőség napról napra tikkasztóbb lett (julius első napjaiban valánk), de
nem nagyon volt terhünkre, mivel egész nap egy hatalmas folyó partján
tartózkodván, az édes viz bővében pihengeténk. Mily nagy örömünkre volt
ez, midőn Kahriman Ata, vagy a Gömüstepe és Khiva közötti nagy sivatag
egyéb helyei eszünkbe jutottak! De fájdalom, csakhamar megzavartatánk
kellemes gondolatainkban, s néhány kalandozó turkman szeszélye nagy
veszélybe döntött bennünket, a mely mindnyájunkra iszonyu halált hozott
volna, és a melyből csak a sors különös kedvezése mentett ki, a minthogy
most az egyszer kénytelen vagyok az oszmanoknak igazat adni.
Már hajnalodott jul. 4-én, midőn ma éjjeli utunkban két félig meztelen
emberre bukkantunk, a kik már távolból kiáltoztak karavánunkra, s mikor
már közel voltak hozzánk, ezt kiabálva: „egy falat kenyeret! egy falat
kenyeret!“ összerogytak. Én a legelsők közül való voltam, a ki kenyeret
és juhzsirt nyujtottam nekik, melyből egy keveset evén, elbeszélték,
hogy Hezareszpből való hajósok, kiket egy tekke alaman naszádjuktól,
ruháiktól és kenyeröktől megfosztván, meztelenen bocsátott el. A rablók
150-en voltak, s az itt tartózkodó kirgiszek nyájára ólálkodnak. „Az
Isten szerelmeért, fussatok vagy rejtsétek el magatokat, mert néhány óra
alatt bizonyosan találkoznotok kell velök s habár kegyes zarándokok
vagytok, még is mindnyájatokat meztelen, s állataitok és eleség nélkül
fognak a sivatagban hagyni, mert a kafir (hitetlen) tekke mindenre
képes.“ Kervanbasinknak, a kit már két izben megraboltak s életét is
csak nehezen tudta megmenteni, nem volt ezen tanácsadásokra szüksége,
mert alig hallotta a tekke és alaman szavakat, tüstént visszafordulót
vezényelt, s oly sebesen hozzá látott a visszautazáshoz, a mint csak
birtak a szegény, teherrel megrakott tevék sietni. Tevékkel turkman
lovak elől menekülni akarni, természetesen képtelenség lett volna,
azonban a mi számitásunk szerint 150 lovas csak reggel felé lehetett a
vizen átszállitva, s a mig ők vigyázva jönnének az uton, addig mi talán
visszaérhetnénk Tünüklübe, s megtöltvén viztömlőinket, a Khalata homok
sivatagba vehetnők magunkat, a hol legalább lehetséges számunkra a
megmenekülés. Roppant erőfeszitéssel megérkeztek állataink, egészen
kimerülten Tünüklübe. Itt meg kelle legeltetnünk s pihentetnünk fáradt
barmainkat, különben lehetetlen lett volna a sivatagban az első állomást
is megtennünk; nagy aggodalmak közt tölténk tehát három órát, mig a
tömlők megtöltettek s megtétettek az előkészületek az irtóztató uthoz.
A khivai ruhakereskedő, kit már egyszer megraboltak a turkmanok, ez idő
alatt rábeszélt több hadzsi társat, kiknek tele volt az erszényök, de
bátorsággal nem birtak, hogy inkább rejtőzzenek el az Oxus partján levő
bokrok között, mintsem a kervanbasival menjenek a szaratan napjaiban
(kanikulában) a sivatagba, hol a szomjanhalásnak vagy a tebbad (forró
keleti szél) általi megöletésnek mennek elébe. Oly élénken festette a
veszélyeket, hogy többen elszakadtak tőlünk; ehez járult még, hogy a
folyamon megjelent egy üres hajó, s minthogy a hajósok a parthoz
közeledvén ajánlkoztak, hogy elszállitnak bennünket Hezareszpbe,
mindenki ingadozni kezdett, s kis idő alatt csak 14-en maradtunk, kik a
kervanbasi tervétől el nem állottunk. Egész utazásom egyik legfontosabb
pillanata volt ez. Elgondolám, hogy a visszatérés Khivába elronthatná
egész utazási tervemet, életveszély ugyis fenyegetett mindenütt, tehát
előre; jobb az elemek dühe, mint a zsarnokok kinzása által veszni!
Maradtam a kervanbasival, s hadzsi Szalih és hadzsi Bilal is ott
maradtak. Fájdalmas volt az elválás jelenete oly régi, összeszokott
utitársaktól; a kisded hajó már el akart a parttól indulni, midőn a kik
benne valának, fal-t[32] ajánlottak. A kövecskék kiosztattak, s még alig
jelenté hadzsi Szalih szakértő szeme a szerencsés kimenetelt, midőn
csaknem valamennyi elvált hadzsi ott hagyta a hajót s hozzánk tért.
Minthogy már készen volt minden, az ujabb ingadozás elháritása
tekintetéből gyorsan elindulánk, s még nem szállott le a nap, midőn
Tünüklü romjaitól oldalvást a Khalata felé vivő uton menénk.
Elgondolhatja az olvasó, mit érezék társaimmal együtt, miután már
ismeretesek valának előttünk a sivatag rémségei. Gömüstepéből Khivába
májusban utaztunk, most pedig juliusban valánk; akkor találtunk
esővizet, most még keserü forrásokat sem; leirhatlan vágygyal csüggtek
szemeink a tőlünk jobboldalt mind jobban távozó Oxuson, melyet a lemenő
nap végső sugarai kétszeres szépen beragyogtak. Még az indulás előtt jól
megitatott tevék is kifejezésteljes szemeikkel sokáig arra tekintettek.
Már egyes csillagok láthatók voltak az égen, midőn a homok sivatagot
elértük, a legnagyobb csendben haladva, nehogy a turkmanok, kik
alkalmasint igen közel voltak hozzánk, de az éj setétében – a hold csak
igen későn jövén fel, meg nem láthattak – meghalljanak. A lágy talaj
elfojtá az állatok léptének neszét, s csak attól féltünk, hogy
szamarunk, melynek hangja az éjben messze elhallott, kedvet talál kapni
a dalolásra, és nevetnem kellett azon óvszer felett, mely mindannyiszor
alkalmaztatott, valahányszor az hangversenyét megkezdeni készült. Éjfél
felé oly helyre értünk, hol mindenkinek le kelle szállnia, mert a szamár
ugy, mint a tevék térdig süppedtek a finom homokba, mely itt szakadatlan
domblánczolatot alkotott. A hüvös éjben még csak kiálltam a folytonos
menést a homokban; de reggel felé észrevettem, hogy kezem a szakadatlan
botra támaszkodástól dagadni kezd, málhámat tehát a szamár hátára
raktam, magam pedig a tevére ültem, mely ugyan nehezen lihegve haladott,
de a homokban mégis jobban elemében volt, mint én sánta lábammal.
Julius 5-ki reggeli állomásunknak igen kecsegtető neve volt.
Adamkirilgan-nak (azaz: azon hely, hol az emberek elvesznek) hitták, s
csak egy tekintetet kellett vetni a láthatárra, hogy az ember ez
elnevezés helyességéről meggyőződjék. Képzeljen a t. olvasó elláthatlan
homoktengert, mely majd mint a viharjárta tenger, magas homokhabokat
vet, majd, mint egy tónak csendes szellőtől alig megingatott tükre,
aprózott hullámzásban nyúlik el. A légben madarat, a földön még bogarat
sem lehet látni; csak itt-ott tünnek szemünkbe az enyészet szomoru
nyomai, elveszett emberek s állatok csontjainak alakjában, melyeket
minden arramenő egy halomra hord össze, hogy utmutatóul szolgáljanak.
Alig szükség emlitenem, hogy itt fedezve valánk a turkmanok ellen; mert
nincs az a ló a világon, mely e homokban csak egy állomásnyit is képes
volna menni; de hogy az elemek nem fognak-e akadályt gördíteni utunkba,
e gondolat még a legnagyobb keleti közönyösséget is megrendité; a mint
ezt társaim komor tekintete az egész khalatai uton csalhatlanul
bizonyitá.
A kervanbasi szerint Tünüklütől Bokharáig ezen ut mindössze hat napig
szokott tartani, melynek fele homokban, másik fele szilárd, itt-ott
fűvel benőtt lapályon vezet keresztül, melyet az év bizonyos szakában
még pásztorok is felkeresnek. Már előbb megpróbált számitásunk szerint
tehát, tekintve kulacsaink tartalmát, csak egy, vagy másfél napig tartó
viz szükségtől lehetett okunk félni; de már első nap észrevettem, hogy
az Oxus-vize meghiusitandja számitásunkat, mert a becses ital minden
gazdálkodás daczára aránytalanul fogyott, a mit én a napnak, vagy a viz
saját kigőzölgésének tulajdoniték. E felfedezés után kétszeres
figyelemmel őrzém kulacsomat, a miben a többiek is mind utánoztak, s
mulatságos látvány volt, a mint mindenki alva magához szoritá kulacsát.
A roppant meleg daczára öt-hat órát kelle minden nappal mennünk, mert
minél előbb kiérünk a homokból, annál kevésbbé kell a veszedelmes tebbad
széltől[33] félnünk, mely a kemény sikságon csak lázrohamokat okozhat,
de a homokban az egész karavánt pár pillanat alatt megölheti. A szegény
tevék tehát nagyon megerőltettek; elfáradva az éji futásban léptek a
sivatagba, s nem csuda, hogy a hőség és homokbanjárás kinjaitól nehány
közülök megbetegedett, s kettő már a mai (julius 6.) állomáson, melynek
neve Sorkutuk – megdöglött. Sorkutuk sóskutat jelent, s kellett volna is
itt kútnak lenni a tevék megitatására, de a viharok már egészen
betemették, s legalább egy napig kellett volna ásnunk, hogy
használhatóvá tehessük.
A három napnyi nyomasztó hőség már a tebbad nélkül is elvette minden
erőnket, s ketten szegényebb utitársaink közől, kiknek gyengébb állataik
mellett gyalog kellett menniök, minden vizöket megiván, annyira
megbetegedtek, hogy rá kellett őket kötnünk tevéikre, mert sem menni,
sem ülni nem birtak. Emellett még betakartattak, s a mig csak szólni
tudtak, „vizet! vizet!“ – volt egyetlen szavuk. Fájdalom, még legjobb
barátaik is megtagadták tőlök az életadó italt, s midőn harmadnapra
(jul. 7.) Medemin Bulag[34] elé értünk, egyiköket a halál már megmenté a
szomjuság borzasztó kinjaitól. Azon három testvér egyike volt ez, kik
Mekkában atyjukat vesztették. Jelen voltam, midőn a szegény lelkét
kiadta. Nyelve egészen fekete volt, torka szürkés fehér, különben
vonásai nem nagyon eltorzulva, csak ajkai voltak összezsugorodva,
minélfogva szája nyitva állt. Alig hiszem, hogy ily beteg állapotban a
viz segitett volna rajtuk, s valljon honnan kaptak volna? Borzasztó
nézni, mint rejti el az atya fia, a testvér testvére elől a vizet; mert
ennek minden cseppje élet, s a szomjuság kinaival szemben hiába keresünk
önfeláldozást, nemeslelküséget, mint más veszélyben.
Három nap óta utazván már a sivatag homokos részében, el kelle érnünk a
szilárd talaju sikságot, és ezzel az északnak nyuló Khalatahegységet is
megpillantanunk; de fájdalom, csalódtunk. Tevéink nem birtak már járni,
s ennélfogva még a negyedik napot (jul. 8.) is a homokban kellett
töltenünk. Csak bőrpalaczkomban volt még mintegy hat pohárnyi vizem,
melyből csak cseppenként mertem inni, s igy persze nagyon kellett a
szomjuságtól szenvednem. Nagy ijedtségemre nyelvem már közepén kissé
feketedni kezdett; rögtön megittam vizem felét s már mentve hittem
magamat; de másnap (jul. 9.) reggel felé az égetés erős fejfájás
kiséretében mind érezhetőbbé vált, s mire délfelé a Khalata hegységet
felhő alaku körvonalaiban észrevettük, fokonként enyészni érzém erőmet.
Minél közelebb értünk a hegységhez, annál inkább fogyott a homok, s
minden szem körül tekintve valami nyájat vagy pásztorkunyhót keresett,
midőn a kervanbasi s emberei egyszerre egy közeledő porfellegre
figyelmeztetének, s nekünk gyorsan le kellett szállnunk tevéinkről. A
tevék már megérezték a közelgő tebbadot, s hangos, erős orditás közben
letérdeltek, hosszu nyakukat a földre lapiták, s fejöket a homokba
iparkodtak rejteni. Mi védfalul használtuk őket, s alig térdeltünk
mögéjök, a szél tompa morajjal zúgott el felettünk, mintegy két ujjnyi
vastag homokréteggel boritva el bennünket, melynek első szemei
tüzesőként égettek. Ha csak hat mérföldnyivel belebb talál a sivatagban,
mindnyájan menthetlenül elvesztünk volna. E szélnek lázat és hányást
okozó hatását nem igen vettem észre, csak a levegő lett utánna nehezebb
és nyomasztóbb.
Ott, a hol a homok végkép megszünik, három különböző ut látható; az
egyik, mely 22 mérföldnyi hosszu, Karakölön visz keresztül, a másik – 18
mérföld – a sikon közel Bokharáig, a harmadik – 20 mérföld – a hegységen
át, hol ugyan van viz, de melynek meredek sziklás ösvényein teve nem