Közép-ázsiai utazás - 08

másrészt meg nem birt eléggé csodálkozni felettem s igy szóla hozzám:
„De az isten szerelmeért, mi birt téged reá efendi, hogy ezen borzasztó
országokba jöjj, még pedig Sztambulból, abból a földi paradicsomból?“ Én
pedig mély sohajtással ezt felelém neki: Oh pir! (papi főnök) s kezemet
szemeimre tevém, a mi a tartozó engedelmesség jele. A jó öreg, a ki
meglehetősen mivelt müszülman volt, könynyen kitalálhatta, hogy valamely
dervis-rendhez tartozom s a pir-em küldött ezen utra, mely kötelességét
minden mudir (valamely dervisrend ujoncza) élete (koczkáztatásával is
teljesiteni tartozik. Ezen fölvilágositásnak megörült, még csak a
dervis-rendem nevét kérdé tőlem, s midőn Nakisbendi-t nevezém meg
előtte, mindjárt tudta, hogy Bokhara a czélja zarándoklásomnak. Tüstént
lakást akart számomra rendelni a nevezett medreszében, de én nem fogadám
azt el utitársaimra hivatkozván, s távoztam azon igérettel, hogy nem
sokára meg fogom őt ismét látogatni.
Midőn visszajöttem a karavánszerajba, ott azt mondták, hogy utitársaim
már el vannak helyezve egy tekkie-ben, egy az utazó dervisek számára
beszállóul használni szokott kolostorszerü helyiségben, melynek
Tösebaz[25] a neve; oda mentem tehát magam is, s ugy találtam, hogy az
én számomra készen tartottak egy czellát. Alig léptem jó barátaim közé,
mindnyájan távollétem oka felől kérdezősködtek, és sajnálkozva mondták,
mily kár, hogy nem voltam jelen, s nem láthattam, mint kellett annak a
nyomoru afghaninak, a ki engem compromittálni akart, nem csak ő általuk,
hanem a khivaiak által is szidalmaztatva s piszkolva elvonulnia. Nagyon
jó, gondolám magamban, ha a nép között felmerült gyanu elenyésztetett; a
khánnal majd csak könnyen boldogulok, mert Sükrullah-baj bizonyára
tudatni fogja vele ittlétemet, s minthogy Khiva uralkodói a szultán
irányában mindenkor a legnagyobb tiszteletet tanusitották, a mostani
uralkodó is bizonyára fog tenni kisérletet, egy efendinek magához
szerzésére; sőt az is lehetséges, hogy engem, ki a legelső
konstantinápolyi vagyok, a ki Kharezm-be (Khiva politikai neve) eljöve,
még kitüntetésekben is részesitnek.
Gyanitásom nem csalt. Másnap egy jaszaul (udvari tiszt) jöve hozzám, kis
ajándékot hozván számomra a khántól s azon parancsot, hogy ma estére
menjek el az ark-ba (a palotába) s adjam rá a khánra fatihámat, mivel a
hazret (ázsiai uralkodó czime, a nálunk szokásban levő felségnek felel
meg) sokat tart rá, hogy egy, a szent országból jövő dervis áldásában
részt vegyen. Megigértem, hogy engedelmeskedni fogok s egy óra mulva
elmenék Sükrullah bajhoz, a ki, miután jelen ohajtott lenni az
audientián, elkisért a király közel eső palotájába, s utközben rövid
utasitásokat adott azon szertartásokra nézve, melyeket az uralkodó
irányában kellend követnem. Azt is elbeszélte, hogy milyen feszült
viszonyban van a mehter-rel (olyan belügyminiszterféle), a ki őt
vetélytársának tekinti, mindenben kárára törekszik, s megeshetik, hogy
engem sem fogadand, mint a ki ő általa vezettetem be, a
legbarátságosabban. Minthogy a kusbegi s a király testvér bátyja
hadjáratban voltak a csaudorok ellen, ideiglenesen a mehter volt a khán
legelső hivatalnoka. A bevett szokás ugy parancsolá, s reám nézve
szükséges is volt, hogy előbb nála mutassam be magamat, mivel azon kapu
bejáratánál levő előudvarban lakott, mely egyenesen a khánhoz vezete s
hivatalhelyiségét egy tornácz alatt ütötte volt fel.
Minthogy ezen órában jóformán mindennap arz, azaz: nyilvános kihallgatás
tartatott, a királyi lak főbejárása, valamint minden egyéb helyisége,
melyeken keresztül menénk, telve volt mindenféle osztály-, kor- és
nembeli kérelmezőkkel, kik a legközönségesebb házi öltözetökben, sőt az
asszonyok közől többen gyermeköket karon tartva, vártak az audientiára;
be nem irnak senkit, s az bocsátatik be leghamarább, a ki legjobban tud
előre tolakodni. A tömeg mindenütt szolgálat készen félreállt utunkból,
s engem rendkivül megörvendeztetett, midőn észrevettem, hogy az
asszonyok ujjal mutogatnak rám, mondván: „Ime ez az a Konstantinápolyból
való dervis, most áldást fog khánunkra mondani; az Isten hallgassa meg
szavait.“
A mehtert, a mint előre értesitve valék, egy tornácz alatt találtam,
emberei között, a kik minden szavára helyeslőleg mosolyogtak. Barna
bőrén s a melléig leérő nagy szakállán meg lehete látni, hogy szart,
vagy is persa származásu. Esetlen öltözete, kiváltképen nagy prémes
kucsmája jól illett esetlen vonásaihoz. Midőn feléje közeledni látott,
mosolyogva szólott valamit környezetéhez. Én bátran közeledém hozzá,
komoly arczkifejezéssel üdvözlém őt, s a főhelyet foglalám el, mint a
dervisek illetékes helyét, a társaságban. Miután elmondám a szokásos
imákat, melyekre mindenki rámondta, szakálát simogatva, az amen-t, a
szokásos udvariassági formaságok váltattak fel kölcsönösen a mehter közt
s közöttem. A miniszter szellemdusnak akart látszani, s azon
megjegyzéssel állott elő, miszerint Konstantinápolyban a dervisek is jó
neveléssel biró emberek, s arabul is beszélnek (noha én csak a sztambuli
szóejtést használtam). Elmondá továbbá nekem, hogy a hazret, (e szónál
mindenki felállott ülő helyéből) engem látni kiván, s hogy nagyon
szeretné ha a szultántól, vagy teherani követétől néhány sort hoztam
volna magammal. Én erre azt felelém, hogy az én utazásomnak nincsenek
világi czéljai, hogy senkitől semmit se kivánok, s csupán személyes
biztonságom okáért hoztam magammal egy fermant, mely el van látva
tugr-val (a szultán pecsétjével). Ezzel átadtam utlevelemet a mehternek,
a ki tiszteletteljesen megcsókolván és homlokához dörzsölvén a nagyuri
jelt, felkelt, hogy utlevelemet kézbesitse a khánnak, s nem sokára azzal
tért vissza, hogy lépjek be a kihallgatási terembe.
Sükrullah-baj lépett be előbb, nekem nehány pillanatig várakoznom
kellett, a mig megtétettek a megkivántató előkészületek; mivel ámbár ugy
voltam bejelentve mint dervis, bevezetőm nem mulasztá el megjegyezni
felőlem, hogy én Konstantinápolyban minden előkelő pasát ismerek, s
ennél fogva azon kell lenni, hogy minél jobb benyomást vigyek innen
magammal. Nehány percz mulva két jaszaul tiszteletteljesen karon fogott,
a függöny felgördült, s ott láttam magam előtt Szejd Mehemmed Khan
Padisahi Kharezm-et, vagy közönségesebben szólva, a khivai khánt, egy
terrasse-féle emelvényen, bal karjával egy selyembársonyszerü gömbölyü
párnára támaszkodva, jobbjában pedig rövid, arany kormány-pálczát
tartva. A megszabott udvari szertartáshoz képest felemelém kezeimet,
ugyanazt tették a jelenlevők s a khán maga is, s elmondék egy kurta
szurát a koránból, azután két Allahumu szella-t és egy szokásos imát; a
mely Allahumu Rabbena-val kezdődik, s az átalános amen-nel és
szakál-simogatással fejeztetett be. Midőn a khán még fogta a szakállát,
mindenki ezt kiáltá: „Kabul bolgaj!“ (Hallgattassék meg a te imád!) s én
az uralkodóhoz közeledém, ő pedig oda nyujtá nekem kezeit, s miután
megtettük a muszafehát[26], néhány lépésnyire hátra vonultam, s ezzel a
szertartásnak vége volt. Most a khán kérdezősködni kezdett, utazásom
czélja felől, s hogy milyen benyomást tettek reám a turkmanok, a nagy
sivatag és Khiva? Azt felelém, hogy sokat szenvedtem, de a hazreti
dzsemal mubarek (áldott szépség) látása által dúsan meg vannak
jutalmazva szenvedéseim; köszönöm Allah-nak, hogy ezen rendkivüli
szerencsében részesültem, s azt hiszem, miszerint a kiszmet (fátum) ezen
kegyét jó előjelnek tekinthetem utam további folytatására nézve. Noha
iparkodtam az itt érthetetlen sztambuli szóejtés helyett az özbegit
használni, még is kénytelen volt a király egyetmást tolmácsoltatni
magának. Azt is kérdé tőlem, hogy mennyi ideig szándékozom itt maradni,
s el vagyok-e látva az utazáshoz szükségesekkel? Én azt feleltem, hogy
előbb meg akarom a khánság áldott földében nyugvó valamennyi szentnek
sirját látogatni, s csak azután fogom utamat folytatni; arra nézve,
vajjon elvagyok-e látva a szükséges kellékekkel, azt válaszolám, hogy mi
dervisek efféle földi kicsiségekkel nem gondolunk. Az a nefesz (szent
lehelet), a mit pir-em (rend-főnököm) utravalóul adott, képes négy öt
napig minden táplálék nélkül életben tartani, s nekem nincs egyéb
kivánságom, mint az, hogy 120 esztendeig éltesse az Isten ő felségét.
Ugy látszék, hogy szavaim tetszésben részesültek, mivel ő királyi
felsége méltóztatott kegyelmesen meghagyni, hogy 20 aranyat és egy derék
izmos szamarat adjanak nekem. Az aranyakat nem fogadám el, azon
megjegyzéssel, miszerint nálunk derviseknél bűn, pénz birtokában lenni;
hanem a legmagasabb kegy másik bizonyitékát hálás köszönettel
elfogadtam, s szabadságot vettem magamnak azon szent törvényt
emlékezetbe hozni, a mely fehér szamarat ajánl a zarándok utjára, s én
azt ki is kértem magamnak. Már távozni akartam, midőn a khán megkért,
hogy legalább arra a rövid időre, a mit fővárosában fogok tölteni,
legyek az ő vendége, s mindennapi élelmezésemre fogadjak el udvari
khaznadarjától naponkint két tenge-t (körülbelől másfél frank.) Az
ajánlatot szépen megköszöntem, zár-áldást mondék és távoztam. Haza
siettemben az előudvarokban és bazárokban hullámzó nép mindenütt
tiszteletteljes Szelam alejkum-mal üdvözölt. Csak akkor vettem szabadon
lélekzetet, midőn czellám négy fala között egyedül valék, s nem kis
megelégedésemre szolgált, hogy az a szörnyü kiélt kinézésü khán, a kinek
minden arczvonása a kimerült, tompaelmü s embertelen zsarnok hű képét
ábrázolja, irányomban kivételesen jó volt, s most már, a mig időm
engedé, háboritatlanul járhattam kelhettem a khánságban. Egész este
előttem lebegett a khán alakja, mélyen beesett szemeivel, ritka szakálu
állával, fehér, halavány ajkaival és rezgő hangjával. Milyen szerencsés
véletlen az, az emberiségre nézve, – elgondolám magamban gyakran – hogy
a sötét babonás hit ilyen zsarnokok vérszomjának s hatalmának korlátokat
tud szabni.
Minthogy a khánság belsejébe nagyobb kirándulásokat szándékoztam tenni,
ennélfogva minél rövidebbre akartam szabni a fővárosban tartózkodásom
idejét; a mi érdemes volt a megtekintésre, annak megnézéséhez nem nagy
idő kellett, ha a khán, a hivatalnokok s előkelő kereskedelmi világ
meghivásai annyi időt nem raboltak volna el. Elterjedvén hire, hogy a
királyi kegy részese vagyok, mindenki vendégének ohajtott hadzsi
társaimmal együtt, s valóságos kín volt reám nézve, napjában hat, sőt
nyolcz meghivást is elfogadni, s a divó szokás szerint minden háznál
enni inni valamit. A hajam borzad még most is, mikor eszembe jut,
hányszor kellett napfelkelte előtt, 3–4 óra között éhgyomorra hozzá
látnom egy juhfarkzsirban úszó rizszsel telt nagy tálhoz. Mint
sovárogtam ilyenkor a száraz, kovásztalan kenyér után, a mivel a
sivatagban éltünk, s mint szerettem volna ezen gyilkos fényüzést az
üdvös szegénységgel felcserélni.
Közép-Ázsiában átalános szokás, még a legjelentéktelenebb látogatáskor
is, a deszturkhan-t (egy többnyire szennyes durvaszövetü tarka
asztalkendő, melyen két embernek való kenyér van) felteriteni, s a
vendégnek legalább néhány falatot ennie kell. „Nem lehet többet enni“,
ezt a kifejezést a közép-ázsiaiak hihetetlennek s ugyancsak
faragatlannak tartják. Az én hadzsi collegáim e részben minden
alkalommal fényes tanuságot tettek bon ton-jukról s én nem birtam eléggé
bámulni, hogy nem pukkadnak meg attól a nehéz pilav-tól, mert egy napon
kiszámitottam, hogy naponkint mindegyik egy font juhfark-zsirt, s két
font rizst vett magához, (a kenyeret, sárga és fehérrépát s retket nem
is számitva) s ehez még minden tulzás nélkül, vagy 30–40 nagy leveses
csésze zöld theát megivott. Az efféle hőstettekben én természetesen
nagyon hátra maradtam, s mindenki csodálkozott felette, hogy a
könyvekbeni nagy jártasságom mellett, ilyen tudós ember létemre, olyan
kevés neveléssel birok.
Nem kevésbbé üldöztek a szép elmüek, tudniillik Khiva város ulemái. Ezek
az urak, kik előtt Törökország és Konstantinápoly mindennél fölebb való,
sok meszele (vallási kérdés) iránt tőlem kivántak felvilágositást, mint
a török-iszlambeli tudományosság fő képviselőjétől. Mennyire
boszantottak ezek a roppant nagy turbános hájfejü özbegek, mikor azon
szabályokra vitték a beszélgetést, hogy hogyan kell a kezeket, lábakat,
a fej elejét hátulját megmosni, hogyan kell a szent hit rendeletei
szerint ülni, járni, fekünni, alunni stb. A szultánt (mint Mohammed
elismert utódát) s főembereit Khivában mindezen fontos törvények
végrehajtásában mintaképül tekinték. Törökország császára ő felségét itt
olyan müszülmannak képzelék, a ki legalább ötven rőfös turbánt visel,
kinek mellén alól ér a szakálla, a kinek ruhái a lábujjain tul
terjednek, s életét koczkáztatná a ki affélét merne beszélni, hogy a
szultán a haját és szakállát à la Fiesco nyiratta le, ruháit pedig
Dusetoye késziti Párisban. Valóban sokszor nehezemre esett, hogy ezen
jószivü s szeretetreméltó embereknek nem adhaték kellő felvilágositást;
de hogy merhettem volna azt cselekedni, annyira ellentétes
felfogásainkat tekintve! Majd ha Bokharába érkezünk, ott
körülményesebben fogunk ezen tárgygyal foglalkozni; itt csak is azért
érintettük, mivel ez volt a legelső pont, melyen a keleti és nyugati
iszlam-polgárosodás között létező különbség érdekes kérdésével
legelőször érintkeztem.
Minthogy a Tösebaz (kolostor), a melybe szállásolva valánk, a nagy
viztartónál és mecsetnél fogva, melyet magába foglal, közhelynek
tekinteték, mindig tele volt az mindakét nembeli látogatókkal. Az özbeg
fején kúp alaku prémes süveget, lábain idomtalan nagy bagaria csizmát
hord, s nyáron egyedül hosszu ingéből áll többi öltözéke. Később magam
is ezen ruházatot használtam, mert a mig az üng tiszta, egy ingben még a
bazárban megjelenni sem tartják illetlennek. Az asszonyok teke-szerü
turbánjaikkal, melyek 15–20 orosz zsebkendőből vannak összetekergetve, a
legtikkasztóbb hőségben is sűrü ruházatukba burkolózva s lábaikon nagy
idomtalan csizmákat viselve kénytelenek nagy vizes korsóikat haza
czipelni. Egyszer-másszor megállt ajtómnál egy-egy asszony, s egy kis
khaki-sifát (egészség-port)[27] és nefeszt (szent leheletet) kért,
elpanaszolván valóságos, vagy csak képzelt baját. Nem tagadhatám meg
ezen szegény teremtések kérését, kik között többnél meglepő hasonlatot
vettem észre Germania lyányaihoz; lekuporodtak ajtóm előtt, én pedig
ajkaimat oly formán mozgatva, mintha imádkoznám, megtapogattam a testük
fájdalmas részét, s erősen oda leheltem háromszor; erre azután rendesen
mély sohajt hallatott a szenvedő, s többen álliták, hogy azon
pillanatban enyhült a fájdalmuk. A mik Európában a dologkerülőkre nézve
a kávéházak, ugyanazok Khivában a mecsetek udvarai, melyekben rendesen
nagy viztartó van s gyönyörü platán és jegenyefák árnyalják. Noha még
csak junius elején valánk, a hőség már is tikkasztó volt, s nekem még is
ablaktalan szobámban kelle folyvást kuttognom, mert alig mentem le a
kellemes árnyu fák alá, azonnal körülfogott egy csoport nép, s a
legbohóbb kérdésekkel ostromolt. Az egyiknek vallásbeli oktatás kellett,
a másik azt kérdé: van-e a világon még több olyan szép hely mint Khiva?
a harmadik meg egyszer mindenkorra hiteles tudomást akart szerezni
arról, vajjon csakugyan Mekkából kapja-e a nagy szultán mindennap
ebédjét vacsoráját, még pedig ugy, hogy az a Kaabatól egy percz alatt
érkezik el egészen be a konstantinápolyi császári palotába? Ha tudnák a
jó özbegek mennyi Chateau-Lafitte és Margot diszité Abdul Medsid korában
a császári asztalt!
A platánok alatt tett ismeretségeim között érdekes volt az, melyet
hadzsi Iszmaellel kötöttem, a ki mint konstantinápolyi mutattatott be
nekem, s a ki özbeg származásu létére a nyelvben, ruházatában s
taglejtésében valóban annyira hasonlitott a sztambulihoz, hogy meg kelle
őt mint földimet ölelnem. Hadzsi Iszmael ugyanis 25 évet töltött a török
fővárosban, sok előkelő házban ismerős volt, s állitá, hogy N. N.
házában látott engem egyszer másszor, sőt az atyám házára is emlékezett
a ki, szerinte, molla lett volna Topkhaneben.[28] Én a világért se
hazudtoltam volna meg, sőt biztositám őt, hogy nagyon jó hirben maradt a
neve, s alig várják visszaérkezését. Hadzsi Iszmael, saját elbeszélése
szerint, nevelő, fürdős, szijjgyártó, szépiró s vegyész és ez utóbbik
minősége következtében varázsló mesterségeket üzött a Bosporus mellett.
Szülő városában nagy embernek tartották, főkép varázsló mestersége
folytán. Házában többrendbeli apró, vegyészi lepároló készlete volt, s
minthogy növény-levelekből, gyümölcsből s más egyébből olajat tudott
késziteni, elképzelhetni, miszerint földiei száz meg százféle elixirt
kértek tőle. A tehetetlenség ellen Törökországban is nagyon keresett
ma’dzsun-ok (decoctumok) itt nagy becsben tartattak. Hadzsi Iszmael sok
ideig allott mesterségével a khán szolgálatában; hanem ő felsége nem
tartotta meg a kiszabott életrendet, azon egyszerü oknál fogva, hogy nem
birt Cupido nyilainak ellenállani; s ennek természetes következményei, a
pettyhüdés és csúz nemsokára beköszöntvén, a khán megharagudott udvari
orvosára, elcsapta, s helyébe egy matrónát fogadott, a kinek nagy hirben
valának csodaszerű orvoslatai.
Ez a jó asszonyság arra a szerencsés gondolatra jött, hogy a beteg
királynak 500 adagot rendelt abból a szerből, melyről azt mondják, hogy
az ó testamentombeli hires zsoltárköltő királyra jó hatással lett volna.
Az ilyen orvosi rendelet elkészitése Europában kissé nehezen menne,
hanem a khivai alkotmány mellett könnyen ment az, s a szegény beteg –
mint mondják, – már bevett vagy 50–60 lapdacsot, midőn tapasztalni
kezdé, hogy a gyógyszernek egészen ellenkező hatása van, a miért aztán
fejével lakolt a rosz tanácsadó. Ez nem sokkal a mi megérkezésünk előtt
történt, s a legutóbbik orvosi rendelet a már emlitett bivaly-tej volt.
Épen azon idő alatt midőn Khivában mulattam, ismét szolgálatába akarta a
khán hadzsi Iszmaelt fogadni, mint bűvészt, orvost és lőporgyártót; de
ez nem fogadta el, mely vakmerősége bizonyára a fejébe került volna, ha
a babonás uralkodó mert volna a csodatevő emberrel kikötni.
Khivában egyébiránt magam is, hadzsi collegáim is, fényes sikerét láttuk
az áldás és szent lehelet osztás üzletének. Én ezen isteni árukért
mintegy 15 aranyat szereztem. A khivai özbeg, nyilt őszinteségü, de
bárdolatlan; mindamellett a legszebb jellem Közép-Ázsiában, s én
elmondhatnám, hogy itt töltém legkellemesebb időmet, ha a mehter és
Sükrullah közötti vetélykedés nem lett volna reám nézve kissé
veszedelmes. A mehter ugyanis pártfogóm iránti gyülöleténél fogva
mindenben ártalmamra törekedett, s minthogy törökségemet nem vonhatta
többé kétségbe, a khánnal azt kezdte elhitetni, hogy én csak színleg
vagyok dervis, s nagyon valószinü, miszerint a szultánnak valami titkos
küldetésében utazom Bokharába. Az ármánykodásról értesülve lévén,
legkevésbbé sem csodálkozám el rajta, midőn audientiám után rövid idő
mulva másodszor meghivatott a khán magához. Nagy volt a hőség, s nekem
valóban nehezemre esett, hogy csendes nyugalmamból kibolygattak, s
kiváltképen kellemetlen volt az, hogy a palota azon terén kelle
keresztül mennem, a hol a csaudorok elleni hadjáratból küldött foglyok
kivégeztetésének kelle végrehajtatni. A khán, ki nagy társaságban volt,
azzal fogadott, hogy azt hallotta felőlem, miszerint a világi
tudományokban is gyakorlott vagyok, s virágos insa-val (stilus) birok;
irjak tehát neki néhány sort sztambuli modorban; nagyon szeretné azt
látni. Jól tudtam, hogy ez a mehter mesterkedése folytán történik, a ki
ügyes szépiró hirében állott, s hadzsi társaimat kikérdezgette felőlem.
Elővettem tehát az iróeszközt, s a következő sorokat irtam: „Felséges,
hatalmas, rettenetes király és ur! A Te királyi kegyedbe mártott
legszegényebb és legalacsonyabb szolga szemei előtt tartván hogy: „Külli
khattatun dsahilun“ – minden szépiró bolond – (arab közmondás), e mai
napig nem sokat foglalkozott szépirási tanulmányokkal és csak arra
gondolva hogy: „Her ajib ki padisah mipe szended hüner eszt“ – minden
hiba erény, mely a király tetszését megnyeri (persa közmondás),
bátorkodott ezen sorokat legalázatosabban benyujtani.
A czimzések szédelgős magassága, mely egyébiránt szokásban van
Konstantinápolyban, nagy mértékben megnyerte a khán tetszését, a mehter
pedig sokkal ostobább volt, hogysem megértette volna czélzásomat.
Leültettek, s miután kenyérrel és theával megvendégeltettem, a khan
felszólitott, hogy menjek hozzá beszélgetni, s társalgásunk tárgya
ezuttal kizárólag a politikára terjeszkedett ki. Dervis jellememhez
hiven maradva, minden szót ugy kellett belőlem kicsikarni. A mehter
minden kifejezésemet mohón leste, hogy gyanitásait megerősitve láthassa,
de miután minden törekvése sikeretlen volt; ismét kegyteljesen bocsátott
el a khán s felszólitott, hogy vegyem fel napidijamat kincstárnokától.
Én azt mondám, hogy nem tudom a lakását; erre egy jaszault rendeltek
mellém, a kinek más parancsokat is végeznie kellett, s örökké borzasztó
marad a visszaemlékezés azon jelenetekre, melyeknek az ő jelenlétében
valék tanuja. A legvégső előudvarban mintegy 300 csaudor hadifoglyot
találtam, kiknek teste rongyokkal vala fedve, s a haláltól való félelem
és éhség által néhány nap óta kinoztatva már is olyanok valának, mintha
a sirból kikelt halottak volnának. Már el voltak különözve két
osztályra, t. i. olyanokra, a kik még nem valának negyven évesek, s
rabszolgákul lehete őket eladni vagy elajándékozni; és olyanokra, a kik
állásuknál vagy koruknál fogva akszakal-oknak (őszszakálloknak, avagy
vezérszereplőknek) tekintettek, s a khán által reájok mért büntetés alá
estek. Az elsőbb osztálybeliek tiz- tizenötével, vas nyakló-karikákkal
egymáshoz lánczolva kisértettek el, a másik osztálybeliek pedig türelmes
megadással várták iszonyu sorsukat, s mint valami összekötözött bárányok
jelentek meg hóhéraik kezei között. Mig többet az akasztófához, vagy a
vérpadra vezettek, egészen közel hozzám láttam, hogy nyolcz öregember a
hóhér intésére hanyatt elterült a földön. Ezen helyzetben összekötözték
kezeiket és lábaikat, s a hóhér sorban kiszurkálta szemeiket,
mindegyiknek a mellére térdelvén, s a mint irtóztató munkáját
végrehajtá, késéről a megvakitott áldozat ősz szakálába törülgeté le a
vért. Irtóztató jelenet volt az, midőn e hóhérmunkának befejeztével a
szegény vének kezeiről lábairól leszedettek a kötelek, s ők kezeikkel
tapogatózva iparkodtak felállani. Némelyek összeütötték fejeiket, mások
erővesztetten a földre rogytak s izonyu tompa nyögéssel kinlódtak. A mig
élek, mindig iszonynyal fogok ezen jelenetre emlékezni.
Ezen sorok bizonyára borzadással töltik el az olvasó lelkét;
mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy ezen kegyetlenség csak
visszatorlása volt egy nem kevésbbé iszonyu barbarságnak, melyet a
csaudorok a mult télen elkövettek, egy özbeg karavánon. Ugyanis egy 2000
tevés gazdag karaván, Orenburgból Khivába jövet, utközben megtámadtatott
s tökéletesen kifosztatott. A zsákmányban telhetetlen turkmanok,
mindamellett hogy ezen rablás által sok orosz áru birtokába jutottak, az
utazóktól, (kik többnyire khivai özbegek valának), még eleségöket is
elszedték s ruházatuktól is megfosztották őket; minek következtében
többen éhen haltak, mások megfagytak a sivatagban, annyira elpusztitván
őket a sanyaruság, hogy 60 emberből csak 8 került haza életben.
A hadifoglyok ezen hajmeresztő büntetése egyébiránt épen nem tekinthető
kivételesnek Khivában, mint átalában egész Közép-Ázsiában nem tudják, mi
a kegyetlenség; ezen eljárást ott egészen természetesnek tartják, mivel
azt a bevett szokások, törvények és vallás egyhangulag helyben hagyják.
A mostani khán, a vallás oltalmazójának hirére ohajtott szert tenni, a
mit ugy vélt elérhetni, ha a vallás ellen elkövetett minden legkisebb
kihágást a legnagyobb szigorral megbüntet. Egy sürüen elfátyolozott nőre
egy mellék pillantást vetni elég volt arra, hogy a bünös a redzsm által
kivégeztessék, mint a vallás rendeli. A férfit felakasztják, az asszonyt
az akasztófa közelében melléig beássák a földbe s megkövezik. Minthogy
Khivában nincsen kő, tehát a végrehajtáshoz keszek-et (kemény hantokat,
rögöket) használnak. Ezen eljárás által a szegény szerencsétlen áldozat
már a harmadik negyedik dobásra egészen beporoztatik, s vértől csorgó
teste iszonyuan eltorzittatik, mignem utolsó leheletével vége szakad
kinszenvedéseinek. A khán nemcsak a házasságtörést, hanem a vallás
szabályai ellen elkövetett egyéb bünöket is halállal büntette, ugy, hogy
uralkodása első éveiben az ulemáknak csillapitaniok kellett nagy
vallásos buzgalmát, s még sincs oly nap, midőn valaki a khán kihallgató
tereméből ezen végzetteljes szavakkal: „Alib barin“ (vigyétek) ne
vezettetnék el.
Szinte feledém megemliteni, hogy a jaszaul elvezetett a kincstárnokhoz,
napidijamat kifizettetni vele. Azonnal ki lettem elégitve; hanem ezen
urat olyan különös foglalatosságban találtam, melyet el kell beszélnem.
Épen a khilat-ot (tisztelet-ruhákat) rendezte, azon ruhákat t. i.,
melyek a hősök jutalmazására a táborba küldetnek. Négy féle selyem
öltözetek voltak azok, mind rikító szinüek s nagy arany himzetü
virágokkal, s hallám, mint osztályoztatnak négyfejü-, tizenkétfejü-,
huszfejü- és negyvenfejüekre. Minthogy a ruhadarabokon sehol se tudtam
festett vagy himzett fejeket fölfedezni, kérdést tettem, hogy miért
nevezik igy? s azt kaptam feleletül, hogy az egyszerü öltözetet olyan
vitézek kapják jutalmul, a kik négy ellenség fejét vágták le, s a
legszebb negyven levágott ellenség fejnek a jutalma. – „Egyébiránt,
mondák, – ha ez Rumban nem szokás, jöjj el holnap a nagytérre, ott majd
láthatod ezen ruhák kiosztását…“ – Másnap valóban láttam mintegy 100
lovast egészen porlepetten a táborból megérkezni, mindegyik vezetett
néhány foglyot, köztük nőket s gyermekeket is, vagy a ló farkához, vagy
a nyeregkápához kötve, ezenkivül még egy nagy zsák volt mögötte a
nyeregre felkötve, melyben vitézségének bizonyitékai, a levágott
ellenségfejek valának. A nagytérre megérkezvén, mindegyik átadta a
khánnak vagy valamelyik országnagynak ajándékul hozott foglyoait, azután
leoldván a zsákot, megfogta a két csücskét, s ugy rázta ki tartalmát
mint valami burgonyát; a szakálas, vagy még anélküli fők oda gurultak a
jegyzőkönyv kezelőjéhez, kinek szolgája egy halomra rugdosta össze, mig
néhány száz össze nem gyült. Mindegyik hős nyugtát kapott az általa
beadott fejekről, s néhány nap mulva kikapta értök a jutalmat.
Mindazáltal az erkölcsök és szokások nyersesége mellett is, s noha ilyen
borzasztó jelenetek fordulnak elő, még is Khivában és tartományaiban
töltém a legszebb, legkellemesebb napokat, a dervis álruhában tett egész
utazásom alatt. Ha már egyátalában a hadzsik iránt mindenfelé igen
szivesek voltak, én irántam megkülönböztető szivességet s megelőzést
tanusitottak, s akárhol mutattam magamat nyilvánosan, a mellettem
elmenők, a nélkül hogy koldulnom kellett volna, pénzt, ruhanemüeket s
egyéb ajándékokat szórtak számomra. Nagyobb összegek elfogadásától
gondosan ovakodtam, a mi ruhaféléket kaptam, sokat elajándékoztam
belőlök kevésbbé szerencsés utitársaim között, még pedig ugy, hogy a
legszebb, legjobb darabokat mindig az ő számukra válogattam ki, a
legszerényebb legszegényesebbeket pedig magamnak tartottam, mint egy
jámbor dervishez illett. Mindamellett nagy változás történt
állapotomban, s megvallom, nem kis örömemre szolgált, hogy most már
derék izmos erős szamárral, pénzzel, ruhával és eleséggel jól ellátva
fogom innen folytathatni utamat.
[AZ EMBER-FEJEK ÁRÁNAK KIFIZETÉSE – KHIVÁBAN.]
Kalandjaim könyvének jókora két fejezettel nagyobbitásához bőséges
anyagot szolgáltathatnának, a miken átestem, a miket tapasztaltam, az
ország belsejébe, egész Kungrat-ig terjedő kirándulásaim alatt; de nem
akarom olvasóimat untatni olyan részletezésekkel, melyekben a már
előadott szokások, jellemzetek és gondolkozásmódok ismétléséből lenne az
uj kép összeállitva. A vizen felfelé Kungrattól Khiváig 18 napi út van.
Ötödfél nap alatt mentem Kungratba az Oxuson lefelé, Sükrullah ipával.
Visszautazásunkhoz szárazon két annyi idő kellett. Az Oxusnak mind a két
partja lapályos és átalában véve jó mivelt s eléggé népes, kivéve a
balpart azon részét, a hol, Kanli átellenében az Ovejsz Karajne hegység
emelkedik. Kanli és Kungrat között egy három napi járó puszta terül el;
ellenben a tulsó oldalt, főkép a hol a karakalpakok laknak, őserdők
rengetege fedi. Midőn visszaérkeztem Khivába, barátaim már beleuntak a
várakozásba, s unszoltak, hogy induljunk másnap, mivel az egyre növekvő