Közép-ázsiai utazás - 20

ősnépség lakja, s még 400 évvel ezelőtt a Namengan, Endigan és
Mergolan[105] kiválóbb városok az övék voltak volna. Jellemükre nézve a
khokandi tadsikok nem sokkal jobbak mint bokharai testvéreik.
Megjegyzendő, hogy nyelvük nyelvtani alakra, valamint szóbőségre nézve
gazdagabb, mint a többi tadsikoké. Ez különösen Khokandban áll, melynek
lakosai egy nyelvet beszélnek, mely Rudeki, a legrégibb persa költő
szójárásából, ki született bokharai volt, sokat megtartott. Khokand
többi városában, nevezetesen pedig a khinai határon, tadsikok igen
gyéren találhatók.

_3. A kaszakok._
A legszámosb nép a khánságban. Nomádéletet élnek a Csaganak tó és
Taskend közötti hegyes vidéken, s a khánnak ugyanannyi adót fizetnek,
mint Khivában. A khokandi kirgizek között nehány tehetősb van, kik
Hazreti Turkesztanban, vagy más helyeken házakat birnak, de ezekben soha
sem laknak. A kirgizek különben nagy számuk daczára, minthogy kevés
bátorságuk van, a khánságban csekély befolyással birnak.

_4. A kirgizek._
Vagy is a tulajdonképeni kirgizek, kikről nálunk minden kaszak igy
neveztetik, a khánság déli részeiben laknak, Khokand és Szarik Köl
között, s harcziasságuk miatt az egyik vagy másik kormánypárt
rendszerint felhasználja felforgatási terveinek kivitelére. Sátraik
számát 50,000-re teszik, tehát körülbelől annyira, mint a
tekke-turkmanokét.

_5. Kipcsak._
Ez véleményünk szerint a legrégibb s legeredetibb török törzs, mely e
nagy család minden törzse között, melyek Komultól az Ádriai tengerig
elszórtan élnek, valamint arczjelleg, ugy jellem, nyelvben és
szokásokban régi nemzetiségéhez a leghivebb maradt. A kipcsak név mesés
etymologiája, mint azt Rasid-eddin Tabibi elbeszéli, olvasóinkat kevéssé
fogja érdekelni. Előbb hatalmas törzs létezett volna e név alatt, s a
jelenlegi kipcsakok, bár csak 5–6000 sátorral vannak, azt állitják, hogy
Desti Kipcsak[106], a mint a keleti történeti forrásokban Turkesztan
régtől fogva neveztetik, őseik által lett elfoglalva és benépesitve.
Csekély számuk daczára a kipcsakok Khokandban még most is a
kormányügyekre a legtöbb befolyással vannak; ők nevezik és teszik le a
khánokat, és sokszor megtörtént, hogy lovasaik közől csak valami 500
elfoglalt valamely várost a nélkül, hogy az Khan ellenük fellépni mert
volna.
A török nyelvben, melyet a kipcsakok beszélnek, egyetlen egy persa vagy
arab szót sem fedezhettem fel, s nyelvjárásukat a legjobb átmenetnek
lehet tekinteni a mongol és dsagataj nyelv között. A kipcsak arczjellege
is ép oly viszonyban áll Közép-Ázsia többi török fajához, mint a nyelv.
A ferde szemre, szakálltalan állra és kiálló arczcsontokra nézve
hasonlók a mongolokhoz, nagyobbára kis termetüek is, de ügyes
mozgékonyságuk csodálatra méltó. Bátorságban, mint már emlittetett, a
kipcsakok tulhaladják Közép-Ázsia összes népeit, s kétségkivül maradt
fen bennük a leghivebb kép ama nagy hordáról, mely egész Ázsiát
felforgatá s átalakitá.
A khokandi khánság különféle kerületekre oszlik, melyek, mint mindenütt,
ugy itt is, a legnevezetesb városok nevéről neveztetnek el. A főváros
Kkokand[107], vagy Khokandi Latif, t. i. a bájos Khokand, mint a
bennszülöttek nevezik, szép völgyben fekszik, s kerületére nézve hatszor
oly nagy, mint Khiva, háromszor oly nagy, mint Bokhara, s négyszer
olyan, mint Teherán. A város déli részét, hol a khán lakása van, csak a
legujabb időben vették fallal körül, az északi nyitva van. A lakosok s
házak száma aránylagosan kicsiny, mert a házak mellett nagy
terménykertek terülnek el, ugy hogy itt-ott negyedórát kell menni, mig
10–15 ház mellett haladhatni el. Az épités tekintetéből maga a khokandi
is Bokharának szokott előnyt adni, e főváros mibenlétét tehát könnyen
elképzelhetni. Csak a négy mecset s a nagy bazár kis része van kőből
épitve. A bazárban kizárólagosan orosz árukat, belföldi selyem- s gyapot
kézmüiparczikkeket, valamint mesterséges bőrmunkákat kaphatni. A
nyergek, ostorok s más lovaglási szerszám, melyek a khánság fővárosában
készittetnek, különös hírnek örvendenek.
Khokand után Taskend emlitendő, a khánság első kereskedelmi városa, hol,
többek állitása szerint, jelenleg sok tehetős kereskedő van, kik
Orenburgba és Kizil Dsarba (Petropavloszk) nagy kereskedést üznek.
Taskend, melynek átmeneti kereskedése van Bokhara-, Khokand-, s a khinai
Tatárországgal, Közép-Ázsiának egyik legfontosabb városa, mely után az
oroszok titokban törekszenek, s melytől, mint már emlittetett,
legvégsőbb előőrseik (Kale Rehim) csak nehány napi járásra állomásoznak.
Ha Oroszország egyszer e katonailag is fontos helyet elfoglalja, könnyü
szerrel fogja majd a bokharai és khokandi khánságokat is hatalmába
keriteni; mert a mi az orosz szuronyoknak nem sikerül, elérik majd az
egyenetlenség által, melyet a sz.-pétervári udvar a két khánság között
szakadatlanul szít.
Taskend után a legnevezetesb helyek következők: Khodsend, melynek
körülbelől 3000 háza és sok gyára (hol aladsát, a gyapotszövetek egy
nemét készitik), 18 medreszéje s kétszer annyi mecsetje van; Mergolan,
nagy város, a khokandi tudományosság főhelye, hol jelenleg a Khodsa
buzurk, a Makhdum-aazam rend főnöke tartózkodik. E főpap a jelenlegi
bokharai emirtől, ki mint győző vonult be, megtagadta az áldást a
nélkül, hogy az emir ezért megbüntethette volna. Endidsam, hol a
khánságban a legjobb atreszt, nehéz selyemszövetet készitik; Namengan,
melynek vidékén van a kipcsakok fő letelepedési helye. Ezeken kivül
emlitésre méltók: Hazreti Turkesztan, Khodsa Ahmed Jaszavi-nak nagy
tiszteletben tartott sirjával, kinek az erkölcsről s vallásról irt
könyve (Mesreb)[108] még ma is a nomádok s a khokandi letelepedetteknek
egyik kedvencz olvasmányuk; Sehri Menzil és Dsuszt, hol a hires kések
készíttetnek, melyeknek a hiszari kések után Turkesztanban a legnagyobb
áruk van; Sehrikhan, hol a legjobb selymet tenyésztik, és Ós, a khánság
keleti oldalán, melyet Takhti Szulejman, Szulejman trónjának is
neveznek, és évenként számos zarándokok látogatnak. Maga a bucsujárási
hely egy dombon van, mely Ós városa közepében emelkedik, s hol nagy
négszög kövekből épült s oszlopokkal ellátott régi épület maradványai
között márványból vágott trónt mutatnak, s a helyet is megjelölik, hol
Ádám, ki az iszlam-tanok szerint az első próféta volt, földmüveléssel
foglalkozott volna. Ez utóbbi mese nagyon jól van kigondolva; mert
szerzője a nomádoknak a földmüvelést mintegy vallási kötelességnek
akarta előtüntetni.
Ós régészeinkre nézve minden esetre nem érdektelen. Nagyon valószinünek
látszik, hogy a romok s nevezetesen az oszlopok, mint azokat nekem
leirták, görög eredetüek s ha Sándor legkeletibb gyarmatát akarjuk
fölkeresni, könnyen juthatni ama gondolatra, hogy Ós az a pont, melyen a
merész macedoniai óriás birodalma legkeletibb határát valamely épitési
emlékkel jelölte meg[109].
A mi a khokandi khánság politikai viszonyait illeti, önállósága ép oly
régi, mint Bokhara és Khiváé. – A jelenleg uralkodó család azt állitja,
hogy egyenesen Dsengiz khantól származik, mi azonban nagyon
valószinütlen, minthogy ennek családját Timur megfosztá a tróntól s
Baber után, ki Timur utolsó ivadéka volt Khokandban, a Sejbani-k ép ugy,
mint más törzs-fők a kipcsakok s kirgizek közűl, felváltva foglalták el
a kormányt. A család, mely jelenleg a trónon ül, vagy jobban mondva,
ezért Bokharával háborut visel, kipcsak eredetü, s csak nyolczvan év óta
áll az ügyek élén. A khokandi intézményekre az arab s ó-persa elemek a
legkevesebb hatással vannak s a Jaszao Dsengiz (a Dsengiz
törvénykönyve), szolgál zsinórmértékül. A khánt trónraléptekor egy fehér
nemezen magasra emelik, s a világ mind a négytája felé nyilakat kell
röpitnie[110].

A BOKHARA ÉS KHOKAND KÖZÖTTI HÁBORÚK.

_A) Naszrullah Emirrel folytatott háboru._
A Bokhara és Khokand közötti ellenségeskedések már régi eredetüek.
Miután a Sejban-ház vette át az ügyek vezetését Turkesztanban, Khokand,
nehány város kivételével, melyeket a kipcsakok nyertek, a bokharai
khánsággal volt összeolvasztva; később elszakadt s önállósága idejében
legnagyobb reszt a keleti szomszédokhoz, Kasgar, Jarkend és Khoten
városokhoz csatlakozott, melyek akkor még függetlenek voltak. Miután
azonban ezeket a khinai császár birodalmával egybeolvasztotta,
Khokandnak, mert a keleti ellenség nagyon hatalmasnak látszott,
Bokharával való viszálykodásait ismét meg kellett kezdenie, s a háboru,
mely Közép-Ázsiában való tartózkodásunk alatt folyt, csak a Mehemmed Ali
khokandi khán és Naszrullah emir közöttinek folytatása volt.
Mehemmed Ali khán, kit a khokandiak ujabb korbeli legnagyobb
uralkodójuknak neveznek, egyrészről kétségkivül sokat tett, hogy a
terület megnagyobbitása s a belső jólét előmozdítása által khánságának
bizonyos fényt szerezzen; de másrészről fölkelté a telhetetlen
Naszrullah emir irigységét. Ez azért boszankodott leginkább, hogy a
khokandi khán Khivával, Bokhara főellenségével egyesült, s nagybátyját,
vetélytársát, ki Khokandba menekült, az ottani udvarnál barátságosan
fogadta. Mások okul emlegetik a vendégszeretetet is, melyben Conolly
kapitány részesült. Egy szóval a két khánság közötti viszálykodásra
ürügy elég sok volt, s a kitörés elkerülhetlennek látszott.
Miután Mehemmed Ali khan 1839-ben az oroszokat Sehidannál[111] tönkre
tette, az emirrel való összeütközést közelnek tartván, elhatározta, hogy
inkább maga lesz a támadó fél. A bokharai határ ellen vonult tehát,
elfoglalá Oratepét, s már Dsizakot és Szamarkandot fenyegeté, midőn az
emir, miután a megkisértett ármányok eredménytelenek maradtak, nagy
számu özbeg lovassággal s az ujonnan szervezett hadsereg (Szerbaz) 500
emberével, parancsnokuk és szervezőjük Abdul Szamed khan vezetése alatt
ellene indult. Mehemmed Ali tanácsosnak látta a visszavonulást.
Naszrullah három hónapon át ostromlá Oratepét s végül elfoglalta; a
véres boszu azonban a lakosokat legelkeseredettebb ellenségévé tette, s
alig hogy Bokharába visszatért, már is az utóbbiak Mehemmed Ali khannal
egyetértve, a bokharai őrséget megrohanták s a katonákat és tiszteket
lekonczolták.
Alig értesült Naszrullah ez esetről, azonnal nagy sietséggel s
valószinüleg még nagyobb haraggal minden rendelkezés alatt levő haderőt
öszszeszedett, s Oratepe ellen indult. Mehemmed Ali most is
visszavonult, s a lakosság egy része, az elkeseredett emirtől való
félelemből követé. Ezuttal azonban nem sikerült előle kitérni,
Naszrullah lépésről lépésre nyomában volt s Khodsendnél csatára
kényszerité. Mehemmed Ali khan a csatával a nevezett várost is elveszté
s minthogy visszavonulásában magát üldöztetve s fővárosát fenyegettetve
látta, a győző elé parlamentaireket küldött. A béke Kohne Badem mellett
köttetett meg. Mehemmed Alinak Khodsendet sok más helylyel át kellett
engednie. De hogy a béke a két felet nem engesztelheté ki, könnyen
elképzelhető. Az emir, hogy a legyőzöttet még inkább boszantsa, az
ujonnan elfoglalt tartomány kormányzójának Mehemmed Ali testvérét s
vetélytársát nevezte ki, a ki előbb Bokharába menekült. Ezuttal azonban
roszul számitott. A khokandi fejedelmeknek még élő anyja kibékité a
testvéreket, s az emir erről még mit sem tudott, midőn Khodsend a többi
helylyel egyetemben ismét Khokanddal egyesült s most egy ellenség
helyett kettővel volt dolga.
A bokharai zsarnok dühe nem ismert határt s boszu-szomja rendkivüli
készületekre birta. Rendes hadseregén kivül, mely 30,000 lovasból és
1000 szerbazból állt, még 10,000 turkmant fogadott zsoldba a tekke és
szalor törzsekből. Sietve nyomulva Khokand ellen, Mehemmed Alit ugy
meglepte, hogy fővárosából meg kellett futnia, de futásában Mergolannál
utólérték, s 10 napra reá fivérével s két fiával saját fővárosában
kivégeztetett[112]. Utána pártjabelijeinek is legnagyobb része a hóhérok
kezeibe esett, vagyonuk elkoboztatott s a zsákmánynyal gazdagon
megrakodott emir csakhamar visszatért Bokharába, Ibrahim Bi-t, egy
született mervit, 2000 katonával hagyván hátra helyőrségül az elfoglalt
városban.
Alig három hónap telhetett el, midőn a kipcsakok, kik eddig semlegesen
maradtak, megunták a bokharaiakat, elfoglalták helyőrségestől a várost
és Sir Ali khant, Mehemmed Ali khan fiát[113] ültették a trónra. Hogy
ismét váratlanul meg ne rohantassanak, a khokandiak azon eszmére jöttek,
hogy a város ama részét, melyben a khán lakása van, fallal vegyék körül,
mely terv csakhamar valósittatott is, mert az emir elfogatott
helyőrségét kényszeritették e munkára. Tudták, hogy az emir boszut fog
állni és senkit sem lepett meg, midőn csakhamar ez eset után 15000
bokharai jelent meg Khokand előtt, egy khokandi trónkövetelő s
Naszrullah régi pártfogoltjának vezetése alatt. Ugy látszik azonban,
hogy Muszulman Kul (ez volt a vezir neve) már az uton megegyezett
földijeivel, mert a város kapuit csakhamar megnyitották előtte, bevonult
s első tette az volt, hogy Naszrullah ellen, ki azon igérettel küldé,
hogy khánná teszi, fellázadt s földijeivel egyesülten a vele jött
bokharaiakat elüzte.
Az igy négyszer megcsalatott emir ezuttal sem akart engedni, s ujból
küldött hadsereget Sahrukh khan[114] vezérlete alatt, ki már akkor
főparancsnoki rangot viselt. Ez azonban csak Oratepéig ment, mert a hir,
hogy az emir Szamarkandban megbetegedett s Bokharába visszatért,
félbeszakasztá az egész hadjáratot. Megbetegedése után nehány napra
Naszrullah meghalt s a világ a legnagyobb zsarnokok egyikétől
megszabadult.
Mint hiteles forrásból értesültem Naszrullah emir halálát egyes egyedül
a tulságos dühösködési rohamok okozták, melyeket a Khokand elleni
többszörös szerencsétlen hadjáratok ép ugy, mint a példátlan makacsság,
melylyel Sehri Szebz[115] városa védelmezé magát, idéztek elő. E város
ellen harminczszor szállt táborba s már hat hónapon át sikertelenül
tartá megszállva. Ottani ellene bizonyos Veliname volt, kinek nővérét
nőűl vette, hogy az összesógorosodás által Veliname-t még inkább
lekötelezze. Az emir halála napján érkezett meg történetesen a hir, hogy
a város bevétetett. A dühöngő alig volt már eszméletén, s még is meg
parancsolá, hogy az elpártolt sógort minden gyermekével meggyilkolják;
de minthogy vérét nem láthatta folyni, este, nehány órával halála előtt
saját nejét, Veliname nővérét, magához hivatá. A szegény asszony, két
gyermek anyja, minden tagjában remegett, de ez nem inditá meg a haldokló
zsarnokot; fekhelye mellett fejezteté le s tekintetét legnagyobb
ellensége nővérének vérére meresztve kilehelte utálatos lelkét.

_B) A Muzaffar-ed-din emirrel viselt háboru._
Az ügyek e közben Khokandban is más fordulatot vettek. Muszulman Kul
meggyilkoltatott s helyette Khudajar khan emeltetett fel a fehér
nemezen. Ez eleinte igen tevékeny volt, s többször szerencsésen
csatázott a Jaxartes felől előnyomuló oroszokkal. De mig a határon volt
elfoglalva, a fővárosban Molla khan neveztetett ki khánnak s minthogy
Khudajar csak kis sereg felett rendelkezhetett, czélszerübbnek találta a
Bokharába való menekülést, hogy Muzaffar-ed-din segélyével visszanyerje
trónját. Ennek, atyja halála után, azonnal Sehri Szebz várossal akadt
baja, mely a rajta vett véres boszuk daczára, ismét fellázadt s épen
Csirakcsi, egy védett hely falai előtt állt, mely hely Sehri Szebzhez
tartozik, midőn azon hirt vette, hogy az oratepei kormányzó, született
sehri-szebzi, Khokanddal egyesült s Mollah khan már Dsizzak ellen
nyomul.
Muzaffar-ed-din emir, ki a nála vendég- s pártfogoltként levő Khudajar
khantól felizgattatott, nem tartóztathatta meg magát, hogy a már nagyon
szorongatott Sehri Szebzet elhagyva, 15000 emberrel Khokand ellen ne
induljon, melynek elismert derék khánja (Molla khan) komolyan fenyegeté
őt. Muzaffar-ed-din, atyja politikáját követve, egy általa
kezdeményezett összeesküvésben előbb meggyilkoltatá ellenfelét s miután
ez által Khokandban mindenben a legnagyobb zavar támadt, elfoglalta a
fővárost s Khudajart helyezte a kormányra. Sah Murad, a jog szerinti
trónutód a kipcsakokhoz menekült.
Khudajar khan alig viselte négy hónapon át uj méltóságát, midőn a
kipcsakok, élükön Sah Muraddal, megtámadták s ismét a Bokharába való
menekülésre kényszeriték. Az emir, midőn pártfogói szerepében igy látta
magát csuffá téve, minden erejét összeszedte, hogy Khokandon fényes
boszut álljon. Miután Sahrukh khant 40000 emberrel és Mehemmed Haszan
bejt 30 ágyuval előre küldte, nehány száz tekke által kisértetve maga is
Khokandba indult, azon erős szándékkal, hogy addig nem tér vissza, mig a
khinai határig mindent meg nem hódit.
Khokandban a fiatal emir e szándoka meglehetősen ismert volt, ismerték
kapzsiságát is s a telhetőleg igyekeztek a bokharaiaknak ellent állni.
Az ulemák a benyomuló emirt kafir-nak (hitetlennek) nyilatkoztatták ki,
s dsihad-ot (vallásháborut) hirdettek ellene; mindenki fegyverhez nyult,
de minden hasztalan volt. Az emir ezuttal valóban nem csak Khokandot,
hanem a khinai határig minden területet meghóditott. A kipcsakok, Alem
Kul törzsfőnökük vezérlete alatt a leghevesebben álltak ellent; ezeket a
turkmanok támadták meg, s érdekes látvány lehetett, midőn a két
legvadabb tatár őstörzs csatázott egymással. Alem Kulnak a csatában
történt elhulltával neje állt a horda élére. Egyideig folytatták a
háborut, de végre mégis az emirrel békét kötöttek. Az elfoglalt khánság,
melyből az emir minden ágyut, nagy mennyiségü fegyvert és tetemes
kincset Bokharába hurczolt, két részre osztatott. Khokand Sah Muradnak,
a kipcsakok kedvenczének jutott, Khodsend pedig Khudajar khannak.
Muzaffar-ed-din fővárosába visszatért s ez uton találkoztam vele 1863-ik
évi sept. 15-dikén.
Ez óta Kkokandot bizonyára ismét uj változások érték. Ugyan ily
viszálykodás létezett előbb Kasgar, Khoten s Jarkend között, s a mint ez
csak akkor szünt meg, midőn Khina foglalta el a khánságokat, ugy itt is
valószinüleg az orosz hóditás fog a borzasztó polgári háboruknak véget
vetni.


XX. FEJEZET. A KHINAI TATÁRSÁG.
KÖZELEDÉS NYUGATRÓL. – KÖZIGAZGATÁS. – LAKOSOK. – VÁROSOK.
Ha az utas Ós-tól 12 napi utat előrehalad, a khinai határokhoz ér Kasgar
városánál. Az ut odáig hegyes vidéken vezet keresztül, hol a kipcsakok
nyájaikkal barangolnak. Mint mondják, csak Dsengiz idejében voltak e
téren itt ott falvak, ma már azoknak romjai sem láthatók. Tüzhelyek és
kőrakások jelelik azon pontokat, melyeken karavánok és utasok megpihenni
szoktak. A kipcsak, jóllehet vad és harczias, egyes utast ritkán támad
meg, nagyobb karavánok, melyek Khinából jönnek, mérsékelt sarczot
fizetnek, egyébként ki sem háborgattatik. Egy napi járásra Kasgartól az
első khinai őrségre bukkanhatni, mely 10 katona és egy irnokból áll, s
csak azoknak enged szabad utat, kik a namengani akszakaltól, ki a
khinaiaktól mint valami ügynök fizettetik, utlevéllel vannak ellátva. Az
utlevél előmutatása után minden utas pontosan kikérdeztetik az iránt,
mit idegen országokban látott és hallott. Az irnok a jelentést két
példányban állitja ki, az egyik a legközelebbi őrhelyre küldetik, az uj
kihallgatás eredményével való összehasonlitás végett, a másik az illető
kormányzóhoz. Mint nekem Hadzsi Bilal és többi barátom a khinai
tatárságból beszélte, legtanácsosabb, ily alkalomkor a
„Belmejmen“-nel[116] (nem tudom) felelni; kényszeriteni nem lehet és nem
akarnak senkit, sőt maga az irnok sem bánja, ha hivatalán könnyitenek.
A „khinai tatárság“ neve alatt többnyire a khinai birodalomnak azon
nyugotra terjedő részét értjük, mely a keleti hosszaság 93°-tól a 69°-ig
nyulik, és északról a nagy kirgiz hordával, délről Bedakhsan és Tibettel
határos. Mint mondják az Ili és Kohne Turfan közt fekvő terület több
század óta Khina souverainitása alatt áll, Kasgar, Jarkend, Akszu és
Khoten azonban csak ezelőtt 150 évvel kebleztettek be. A nevezett
városok a legnagyobb ellenségeskedésben éltek egymással, mig végre több
előkelő a jarkendi főnök, Ibrahim Beg vezérlete alatt, hogy ezen
czivódásoknak vége vettessék, a khinaiakat az országba behivta, kik csak
hosszas habozás után vállalták el az uralmat és e városokat mind ez
ideig a mennyei birodalom többi tartományaiban divatozó kormányformától
eltérő módon igazgatják.

_a) Közigazgatás._
Mint hiteles forrásból hallám (megmondtam fentebb, hogy barátom Hadzsi
Bilal a kormányzó főpapja volt), ezen tartományok mindegyike két
főhatósággal bir, egy khinai vagy katonai és egy tatár-muszulmannal,
mely utóbbi polgári, s főnökei amannak főnökeivel ugyan egy rangban
állanak, nekik azonban annyiban vannak alávetve, hogy csak azon hatóság
utján értekezhetnek a legmagasabb hatósággal Pekingben. A khinai
hatóság, mely a város megerősitett részét lakja, a következő
személyekből áll:
1. Anban, kinek jelvénye egy karneolgomb a fövegen és egy pávatoll. Évi
fizetése 36 jambu[117], körülbelűl 20000 frank. Alatta állanak:
2. a Da-luj-ok, titkárok, számszerint négyen, kik közül egyik a
levelezést, a másik a pénztárt, a harmadik a büntető
igazságszolgáltatást, a negyedik a rendőrséget kezeli.
3. a Dsi-zo-fang, irattárnok.
A khinai főtisztnek udvara Ja-mun-nak neveztetik, s mindenkinek szabad
bejárata van, ki az altisztek igaztalansága ellen vagy más ügyben akar
panaszt emelni. Jellemző, hogy épen az anban kapuja előtt egy óriási dob
áll, melyre a panaszlónak csak egyet kell ütni, hogy a titkárt, kettőt,
hogy magát az anbant elészólitsa. Legyen éjjel vagy nappal, nyáron vagy
télen, ezen segélyhivásnak nem szabad sikertelenül elhangzania, legalább
ritka esetben történik az. Ily haranghuzó Europában is nem egy
igazságügyi hatóságnak volna ajánlatos.
A tatár-muszulman hivatalnok-csapat, mely igazságügygyel,
adóbehajtással, vagy a nem khinai lakosság egyéb belügyeinek
elintézésével van megbizva, következő egyénekből áll:
1. Vang vagy Hakim, ki az Anban-nal ugyan egy rangban és fizetésben áll.
2. Haznadsi vagy gaznadsi, mint a tatárok nevezik, ki a pénztárra ügyel.
3. Iskaga (szószerinti értelemben ajtónálló), a főczeremoniamester vagy
a főintendans egy neme.
4. Sang begi, titkárféle, tolmács és közvetitő a khinai és muszulman
hatóságok között.
5. Kazi beg, a kadi vagy biró.
6. Örteng begi, póstamester, ki a kerületében levő öszszes póstaházakért
felelős. A póstaintézmény e tájon nagyon hasonlit a persa csaparhoz; a
kormány bizonyos utakat bérbe ad, és a póstamester tiszte, utána nézni,
ha valjon a bérlők mindenütt jó lovakat tartanak-e. Kasgartól Komulig 40
állomás számittatik, melyek az örteng 16, rendkivüli esetekben azonban
12 vagy 10 nap alatt megjár. Komultól Pekingig 60 állomás számittatik,
melyek szintén 20 vagy 15 nap alatt megjárhatók. Az egész utat tehát
Kasgartól Pekingig, mely 100 napijárás a pósta egy hónap alatt szokta
megtenni[118].
7. Badsgir, vámszedő.

_b) Lakosok._
A khinai tatárság lakóinak legnagyobb része, a négy tartományban t. i.,
letelepedett, földmivelő emberekből áll, kik nemzetiségükre nézve
özbegeknek nevezik magukat, de az első pillanatra elárulják valódi
kalmuk eredetüket. Özbegek azon értelemben, a melyben e szó Bokharában
és Khivában veendő, a khinai tatárságban soha sem voltak. Itt özbegek
alatt az északon betörő kalmukok, kirgizek és perza őslakóktól eredt
népvegyület értetik. Megjegyzésre méltó, hogy oly helyeken, hol az
ópersa népesség sűrűbb volt, (mai nap t. i. egészen elpusztult) az iran
jelleg urakodóbb, mint az ellenkező esetben. Az özbegek után a kalmukok
és khinaiak jönnek; az elsők vagy katonák vagy nomád életet folytatnak,
az utóbbiak kereskedők vagy kézmivesek, csak a fővárosokban találhatók,
és ott is csekély számmal.
Végül még a tungani vagy töngeniekről kell emlitést tenni, kik Ilitől
messze Komulon tul terjednek el, nemzetiségre nézve khinaiak, vallásra
nézve azonban muszulmanok, és ugyan mindannyian a Safei
felekezethez[119] tartozók. Tungani vagy töngeni a khinai-tatár
nyelvjárásban „megtértet“ jelent (ozmanli-törökül: dönme, renegát) és
mint állitják ezen khinaiak, számra nézve egy millió, Timur idejében egy
arab kalandor által téritettek meg, ki a nevezett hóditóval Damaszkusból
jött Közép-Ázsiába és a khinai tatárságban mint csodatevő szent
kóborolt. Ezen tunganiak fanatismus és a nem muszulman népek iránti
gyülölet által tüntetik ki magukat; s ámbár az iszlam legkeletibb
előőrsei, még is minden évben nagy számmal szoktak hadzsikat Mekkába
küldeni.
Mi a lakosság általános jellemét illeti, a khinai tatárt becsületes,
bátortalan és a butasággal határos együgyünek találtam, annyira hogy
Közép-Ázsia többi városi lakosaihoz oly viszonyban áll, mint a bokharai
a párisi vagy londonihoz. Gyakran gyönyörködtem abban, hogy mily
tulságos szerények voltak utitársaim kivánságaikban és mily
lelkesedéssel beszéltek szegény hazájukról. Nemcsak Rum és Persia, de
még Bokhara is nagyon fényes, és drágának tünik fel előttük és ámbár
nyelv és vallásra tőlük különböző nép uralkodik felettük, ezen uralmat
mégis a három khánság muszulman urasága elébe teszik. Egyébként nincs is
okuk a khinaiakkal nem lenni megelégedve. Mindenki tizenötödik évétől
kezdve a khodsák (a próféta utódai) és mollák kivételével évenként 5
tenge (3 frk 75 cent.) adót fizet. Katonaság toborozva és nem erőszakkal
szedetik, és e mellett a muszulman ezredeknek még azon előnyük van, hogy
másokkal nem vegyitve képeznek csapatokat, és apró külsőségek
kivételével[120] vallásuk gyakorlatában sem háborittatnak. A magasb
hivatalnokoknak e tekintetben nincs oly jó dolguk, rangjuknak előirt
ruházatot, hosszu bajuszt és kontyot kell viselniök, és mi a
legiszonyubb, ünnepnapokon a pagodákban meg kell jelenniök, hogy a
leleplezett császári arczkép előtt hódolatukat nyilvánitandók a
padozatot homlokukkal háromszor megérintsék[121]. A muszulmanok azt
állitják, hogy magas állásu honfitársaik ily alkalmaknál ujjaik közé egy
darabka papirt rejtenek, melyre „Mekka“ van irva, és hogy ezen csel
által a térdhajtás nem a mennyei császár, hanem a szent város
tiszteletére történik.
Mi a társadalmi viszonyokat illeti, könnyen elgondolható, hogy a
khinaiak és muszulmanok, kik mindketten separatistikus érzelmüek, mint
élnek együtt. Barátságos viszony lehetetlen, de észrevevém, hogy különös
ellenségeskedés sem létezik. A khinaiak, kik csekélyebb számmal vannak,
soha sem éreztetik a tatárokkal, hogy ők az uralkodó nemzet, s mint
mondják főleg a hatóságok nagy részrehajlatlanság által tüntetik ki
magukat. Minthogy az uralkodó vallásra való áttérés a khinaiak által
feltünő módon roszaltatik, nem lehet azon csodálkozni, ha a gondoskodás
bizonyos nemével arra ügyelnek, hogy a muszulmanok vallási kötelmeiket
teljesitsék és a hanyagokat szigoruan megbüntetik.
Ha a muszulman nem imádkozik, a khinai ezt szokta rá mondani: „Lám, mily
hálátlan vagy. Nékünk nehány száz istenünk van, s mégis eleget teszünk
valamennyinek; te azt állitod, hogy csak egy istened van, s még azt sem
tudod kielégiteni.“ A mint több alkalommal tapasztalám, még a mollák is
dicsérik a khinai hivatalnokok igazságszeretetét, bár másrészt
vallásukról a legkimélétlenebben beszélnek. A tatárok uralkodóik
ügyessége s művészetének dicsőitésében fáradhatlanok, sőt mikor a dsong
kafirok-ról (a nagy hitetlenek, azaz tulajdonképeni khinaiakról)
kezdenek szólni, nincs vége hossza a dicséretnek[122].
Különös jelenség, melyet itt mindenütt a legszélső nyugati határtól a
keletiig észrevettem, az, hogy az iszlam hivei, legyenek bár törökök,
tatárok, arabok, persák vagy özbegek, valamint saját hibáikat szidják és
gunyolják, ugy dicsőitik s magasztalják a nem-mohamedánok érdemeit s
előnyeit. Elismerik, hogy müvészet, humanitás és példátlan igazságosság
megkülönböztető tulajdonai a kafirnak, s mégis mindenikök villámló
tekintettel mondja: „El hamdü lillah ena müszlim!“ azaz: hála istennek,
hogy muszulman vagyok!

_c) Városok._
A városok közül, melyeket alább a khinai tatárság utmutatójában
elősorolok, Khotent és Jarkendet mint a legvirágzóbbakat, Turfan Ilit és
Komult mint a legnagyobbakat, Akszut és Kasgart, mint a legszentebbeket
hallám emlittetni. Az utóbbiban, melynek 150 mecsetje (alkalmasint csak
imádkozásra szánt agyagkunyhók) és 12 medreszéje van, látható Hazreti
Afaknak, a khinai tatárság nemzeti szentjének nagy tiszteletben tartott
sirja. Hazreti Afak neve: „Ő magassága a láthatár“ – a mi a szent
tehetségei- és képességeinek végtelenségét akarja jelenteni, kit