Közép-ázsiai utazás - 05

  történni!“ Képzelhetni milyen hatása lehet az ilyen keleti válasznak egy
  nem oknélkül türelmetlenné vált kedélyre. De, fájdalom, átláttam hogy
  nincs menekvő ut, s megadtam magamat sorsomnak.
  Ugyane napokban történt, hogy néhány karakcsi áruló uton öt persát
  hozott haza rabló kalandozásából, kik között egy vagyonos is volt. A
  rablók egy naszáddal rándultak ki Karatepén át azon ürügygyel, hogy a
  maliki-k (persák) falujában egy rakomás gabonát akarnak vásárolni. Az
  alku hamar meg köttetett, s a semmi roszat nem gyanitó persák alig
  jelentek meg a tenger parton áruikkal, azonnal elfogdostattak, kezeik
  lábaik összekötöztettek, és nyakig saját buzájokba elrejtve
  hurczoltattak Gömüstepébe. Jelen voltam, midőn ezen szerencsétlenek, kik
  között egyik nagyon meg volt sebesitve, kipakoltattak, s hallám, hogy
  ezen eljárást még maguk a turkmanok is gyalázatos tettnek mondták. Az
  asurai oroszok is bele avatkoztak ez ügybe, s kiszállással
  fenyegetőztek, ha tüstént szabadon nem bocsáttatnak a foglyok. S
  minthogy a rablók határozottan vonakodtak zsákmányukat kiadni, azt hivém
  hogy a többi turkmanok, a kikre nézve az oroszok fenyegetése közös
  veszély volt, kényszeriteni fogják törzsrokonaikat a kiadásra; – azonban
  ez teljességgel nem történt, hanem lett nagy lótás futkározás, fegyverek
  osztattak ki, hogy ha csakugyan ki akarnának az oroszok kötni, komolyan
  szembe lehessen velök szállni. Érdekes volt, hogy nekem is puskát
  nyomtak a kezembe, s nem kis zavarba jöttem, elgondolván, hogy kikre
  kellend lődöznöm. Szerencsére csak a fenyegetésnél maradt a dolog.[12]
  Másnap reggel egy orosz gőzös egészen közel jött a parthoz, hanem
  diplomatiai uton intézték el az ügyet, oly formán, hogy a turkmanok
  tuszokat adtak a jövőre nézve, hanem az öt persa rablánczain maradt. A
  vagyonos 100 arany váltság dijért elbocsáttatott, egy másik, a ki
  kezeire lábaira nyomorék volt, s nem birt 4 arany névszerinti értékkel,
  az oroszok tiszteletére bocsátatott el; a három izmos férfi pedig nehéz
  lánczokra verve Etrekbe, a rabszolgák kinzó helyére vitetett el.
  Az Etrek név, melylyel egy folyamot is, meg a környékén fekvő lakosokkal
  biró egész területet nevezik, Mazendran és Taberisztan szerencsétlen
  lakossága előtt a legirtóztatóbb rémszó, a legnagyobb káromlás, annyira
  hogy rendkivüli haragba kell annak a persának jönie, a ki ajkain
  kibocsátja ezt az átkot: „Etrek biufti“ azaz: hogy kerülnél Etrekbe.
  Minthogy karavánunk gyülhelyéül volt kijelölve, tehát alkalmam lett ezen
  rémhelyet közelebbről megismernem. Ehez még Khandzsan oly szives volt,
  hogy engem vendégül ajánlott Kulchannak, a karakcsik pir-jének
  (őszszakál), ki alkalmilag hozzánk jött volt. Ezen vén bünös komor,
  visszataszitó kifejezésü ember volt, elfogadása legalább épen nem volt
  barátságos, midőn vendégeül átadattam neki. Sokáig fürkészte
  arczvonásaimat, néha-néha valamit sugott Khandzsannak, s ugy látszik
  mintha teljességgel más valamit akart volna bennem fölfedezni, mint a
  minek a többi világ tartott. Azonban csakhamar rájöttem ezen
  bizalmatlanság forrására. Kulchan fiatal korában beutazta Oroszországot
  Khidr khán-nal, ki orosz szolgálatban állott, hosszabb időt töltött
  Tifliszben, s meglehetősen megismerkedett a mi európai életünkkel. Azt
  mondá, hogy sokféle nemzetet látott, csak oszmanlikat nem, a kikről
  egyébiránt azt hallotta, hogy mint a turkmanok törzsrokonai – egészen
  hasonlitnak is hozzájok, s nagyon csodálja, hogy bennem ellenkezőt
  tapasztal. Hadzsi Bilal figyelmezteté, hogy e pontra nézve roszul van
  értesülve, mivel ő maga is több évig lakott Rumban, és soha se vette
  észre az általa emlitett hasonlatosságot. Ezután tudtunkra adá amaz,
  hogy holnapután már visszamegy Etrekbe az ova-jába; tehát készen legyünk
  az elutazásra, mivel az innen Etrekig terjedő utat, ámbár csak 12 mfld,
  nem tehetjük meg az ő kisérete nélkül; ő pedig csak addig vár, mig
  Kolman,[13] a fia, az alamanról (rabló kaland) vissza jön, melyre többed
  magával rándult ki a persa határra, néhány szép kanczát elhajtani.
  A fiát rablókalandról haza várni Kulchannak körülbelől annyi volt,
  mintha a mi felfogásaink szerint az atya valami hős kirándulásból vagy
  más becsületre váló vállalatból várja fia visszaérkezését. Fel is
  szólitott bennünket, hogy déltájban sétálnánk ki a Görgen alsó partjára,
  mert ekkor kellene megérkezniök, s majd valami örvendetes dolgot fogunk
  ott látni. Minthogy épen semmi dolgom sem volt, követtem a felszólitást,
  s a tömeg közé keveredtem, mely türelmetlenül várta az érkezőket. Végre
  a tulsó partra érkezett nyolcz lovas turkman, tiz nyeregtelen lovat
  vezetve féken. Azt hittem, hogy a várakozó tömeg most mindjárt lelkesült
  örömriadalba tör ki, azonban egy hang se hallatszott. Mindenki mohó
  tekintettel, s néma csodálással méregeté az érkezőket, kik a felnyergelt
  és nyergetlen lovakkal egy pillanat alatt átuszták a Görgent, s az
  innenső parton leszállván – leirhatatlan komolysággal nyujtottak kezet
  barátaiknak s rokonaiknak. Mig az öregek nagy figyelemmel vizsgálgatták
  a zsákmányt, a fiatal hősök ruháikat szedték rendbe, s nehéz prémes
  kucsmaikat fölemelintvén, letörülgeték a veritéket homlokukról s
  fejökről. Az egész pompás látványul szolgált. Bármennyire utáltam a
  rablókat s utálatos mesterségöket, szemeim mégis különös gyönyörrel
  legeltetém ezen fiatal embereken, a kik rövid lovag öltözetükben, bátor,
  merész tekintetökkel, s egészen a melleikre leérő szőke hajfürteikkel
  minden ember bámulatának tárgyai valának, a mint fegyvereiket lerakták.
  Még a komor Kulchan is felvidultnak látszék, megismertetett bennünket
  fiával, s miután hadzsi Bilal ezt megáldá, elváltunk tőlük, holnap
  reggel az atyával, fiával és a lopott lovakkal egyetemben indulandók
  Gömüstepéből Etrekbe.
  
  
  VI. FEJEZET.
  ELUTAZÁS GÖMÜSTEPÉBŐL. – VOLT GAZDÁNK JELLEME. – TURKMAN SÁNCZOK VAGY
  FÖLDHÁNYÁSOK. – KALAND VADDISZNÓKKAL. – FENSÍK GÖMÜSTEPE ÉSZAKI RÉSZÉN.
  – NOMÁD SZOKÁSOK. – TURKMAN VENDÉGSZERETET. – AZ UTOLSÓ KECSKE. – PERSA
  RABSZOLGA. – A SIVATAG KEZDETE. – TURKMAN FELESÉG ÉS RABSZOLGANŐ. –
  ETREK. – PERSA RABSZOLGÁK. – OROSZ MATRÓZ MINT RABSZOLGA. – SZÁNDÉKBA
  VETT SZÖVETSÉG A JOMUTOK ÉS TEKKE-K KÖZÖTT. – ÖSSZEJÖVETEL A
  KERVANBASIVAL. – A KEM TÖRZS. – AZ ELVÁLÁS ETREKTŐL. – AZ AFGHAN
  VESZEDELMET OKOZ. – A KARAVAN LEIRÁSA.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  _Gens confinis Hyrcaniae, cultu vitae aspera et latrociniis assueta._ –
  Q. Curtii Ruf. lib. vi. cap. 5.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Másnap délben távoztam legbizalmasabb barátaimmal Gömüstepéből,
  Khandzsan és többi barátaim által elkisértetve. Az utóbbiak Gömüstepétől
  majd egy egész óra járásnyira jöttek velünk, a mi a nomádoknál bevett
  szokás, midőn valami nagyon kedves vendéget kisérnek el. Többször kértem
  Khandzsant, hogy forduljon már vissza, de siker nélkül, mert ő pontosan
  meg akart felelni a turkman vendégszeretet szabályainak, ne hogy okom
  legyen később ellene panaszra. S valóban nehéz szivvel bontakoztam ki
  utolsó öleléséből, mert a legnemesebb szivü emberrel volt alkalmam benne
  megismerkedni, a ki minden haszonleső czél nélkül nemcsak szivesen
  látott vendégként tartott öt más zarándokkal házánál oly hosszu ideig,
  hanem minden lehető felvilágositással is szolgált, midőn egyet mást
  tudni kivántam. Nagyon fájlaltam, hogy nem tudám jóságát meghálálni, de
  még inkább azt, hogy ilyen őszinte barátomat valék kénytelen felvett
  alakoskodásom által ámitani.
  Utunk Gömüstepéből észak-kelet felé vitt, jobban-jobban távolodván a
  tengerparttól, a két földsáncz irányát követve, melyek egyike
  Köreszofi-nak, a másik Altin Tokmak-nak neveztetik. Ezen emelvényeken
  kivül még sok joszkát, azaz: turkman sirdombot lel a szem, hanem ezek
  kivételével az egész vidék beláthatlan sikságot képez. Gömüstepétől alig
  egy óra negyednyi távolban pompás réteken keresztül mentünk, melyeknek
  térdig érő bujatermésü füve itt haszontalanul aszik el, mivel Gömüstepe
  lakosai csomru-k, azaz: nem állattenyésztők. Hány falu virágozhatnék
  ezen bő nedvességü földön, s milyen fris élet zajoghatna rajta a síri
  csend helyett. Az Iliasz tevéiből és hat lóból álló kis karavánunk
  meglehetősen egybe csoportosulva ballagott, mert megmondá Kulchan, hogy
  itt olyan karakcsik vannak, a kik nem állnak az ő parancsnoksága alatt s
  ha elég erőseknek éreznék magukat, még őt is megtámadnák. Engem Iliasz
  még ez uttal meg akart kimélni a tevén nyargalástól s egy lopott lovat
  vett át Kulchantól, hogy azon lovagoljak Etrekig. Szerencsétlenségemre
  Emir Mehemmed, a Karatepéből való afghanisztani mákonyfaló, ki már hozzá
  csatlakozék karavánunkhoz, gyalog maradt; s mihelyt valami pocsolyán
  vagy más nedves helyen vitt utunk keresztül, nekem kellett őt nyergembe
  fel vennem, és ő ilyenkor oly erősen belekapaszkodék ruháimba, hogy
  majdnem lerántott a lóról. Ezen közös lovaglás által komoly veszélyben
  forogtam, midőn a nagy nádas mocsárokon kelle át kelnünk, ahol tömérdek
  vaddisznó csordák nyüzsögtek. Kulchan és Iliasz elől lovagoltak, a
  kerülő ösvényeket keresve, hogy ezen százakra menő vadak elől
  kitérhessünk, melyeknek közelségét bizton ki lehete venni röfögésükből,
  de kiváltképen azon ropogásból, melyet a nád között járásuk által
  okoztak. A mint fülhegyezve lovagoltam, egyszerre megriadt a lovam, s
  mielőtt az okát elgondolhattam volna, lovag pajtásommal együtt a földön
  elterülve hevertem. Utitársaimnak néhány lépésnyiről hallott hangos
  kaczagása közé valami sajátságos visitó orditás is elegyedett, s a mint
  megfordultam, látám hogy két vadsüldőre estem, melyeknek anyjuktól riadt
  meg a lovam, s melyet most malaczai visitása egészen feldühösitett és
  agyarát csattogtatva állt meg nem messze tőlünk s bizonyára reánk rohant
  volna, ha Iliasz öcscse Sirdzsan elég jókor észre nem veszi szándékát s
  fölemelt lándzsával utját nem állja. Vajjon a fiatal turkman vitéz
  beavatkozása által elriasztva, vagy a nyomasztott helyzetükből
  kiszabadult malaczok visitásának elhallgatása okozá-e, elég az hozzá
  hogy a feldühödt anya odébb állott, hátra felé futván alomjához, a
  melytől mi sebes gyorsasággal távozánk. Kulchan fia ezenközben megfogta
  elszaladt lovunkat s azon megjegyzéssel adta nekem vissza, hogy ugyan
  csak szerencsés ember vagyok, mert a vaddisznók által okozott halál még
  a legkegyesebb müszülmant is nedsisz, azaz tisztátlanul küldi a
  másvilágra, s a purgatoriumban ötszáz esztendeig tartó égés által sem
  tisztulhat az meg egészen.
  Miután körülbelől négy óráig nyomultunk előre mocsárokon és réteken
  keresztül, észrevettem hogy a Gömüstepéből északfelé terjeszkedő fensík
  lejtőjén vagyunk, minthogy nem csak a dombos helyek, hanem a persa határ
  hegység is kezdtek lassankint eltünni, szemeink elől. Csak egyes sátor
  csoportokat, melyek környékén tevék legelésztek, lehete kivenni messze
  távolban, s habár a szemet mind a négy felől a legszebb zöld virány
  gyönyörködteté, mégis legnépesültebbnek találtam a keleti vidéket,
  melyet Kizil Akhond-dal meglátogaték. Ennek oka az, hogy a Görgen
  hiányát érzik, s az emberek csupán addig érik be a kutvizzel, mig
  juhaikat meghizlalják a kövér legelőn. Itt tehát csak május és junius
  hónapokban találtatnak sátrak. Egy ilyen, Kulkhan hozzátartozói által
  lakott sátor csoportban kell vala ma éjjel meghálnunk, minthogy Etrek
  még hat mérföldnyire van; s ez a mi teherrel jól megrakott tevéinknek
  egy egész napi ut. Itt már értesitve voltak érkezésünk felől, s az én
  éhes hadzsi társaim már a jó vacsora előpostájának tekinték a sátrak
  fölött emelkedő füstöt. Mindamellett hogy Gömüstepe innen csak négy
  mérföldnyire van, mégis jó nyolcz mérföldnyi utat tettünk ma, s az első
  napi utazás magunkat és állatainkat is meglehetősen kifárasztott.
  [KALAND A VADDISZNÓKKAL.]
  A sátortól mintegy tiz lépésnyire elénkbe jött Kulkhan fiatal
  unokaöcscse Tadzsi-baj, szivesen fogadni bennünket s Iliasz az afghannal
  Kulkhan vendége lett, én pedig és a többi hadzsi Allah Nazr szűk
  sátorába szállasoltatánk. Ez a vén, egészen vagyontalan turkman
  magánkivül volt örömében, hogy az ég vendégeket küldött neki s örökké
  feledhetetlen marad előttem az a valóban érzékeny jelenet, midőn
  egyetlen kecskéjét leölte, hogy megvendélgelhessen bennünket. A második
  étkezéshez, melyet másnap nála költénk el, már egy kevés kenyeret is
  birt beszerezni, a mi már hetek óta nem fordult meg háztartásában; és
  midőn neki estünk a husos tálnak, leült vén párjával velünk szemközt s a
  szó szoros értelmében örömkönyeket sirt látásunk felett. Allah Nazr
  semmit sem akart megtartani a nekünk feláldozott kecskéből; a körmeit és
  szarvait, melyeket porrá égetve a tevék feltört sebeinek behintésére
  szoktak használni, Iliasznak adta, a bőrét pedig, melyet egészen hántott
  le róla, nekem szánta viz-tömlőül, elébb jól bedörzsölvén azt sóval, s a
  napon gondosan megszáritván.
  A gyalázatos árulással tőrbe csalt öt persa közől való egyik
  rabszolgának elérkezése egy napig tartóztatott vissza utunk
  folytatásától. Ezen szegény persa ugyanis az én véduramnak adatott át
  megfenyités végett, ki abban a hirben állott, hogy ő legjobban ki tudja
  faggatni a fogolyból, van-e neki otthon elég vagyona arra, hogy rokonai
  kiváltsák, vagy pedig elhagyatott szegény-e, a kit aztán Khivába kell
  küldeni eladás végett? Az első esetet jobb szeretik a turkmanok, mert
  akkor tetszésök szerinti összeget követelhetnek. Minthogy a
  szerencsétlenségében is ravasz persa valóságos viszonyait mindig
  eltitkolni törekszik, addig kinozzák, sanyargatják, mig a haza küldözött
  keserves panaszok által kicsikart lehető legnagyobb váltságdij meg nem
  érkezik. A másik eset mind a két félre nézve rosz. A rabló sok
  költekezés után csak a rabszolgakereskedésnél szokott árt kapja
  zsákmányáért, a szerencsétlen persa pedig néhány száz mérföldnyire
  hurczoltatik el hazájától, s ritka eset, hogy valamelyik azt még egyszer
  meglátná. Kulkhan, mint már fönebb emlittetett, nagy tapasztalatokkal
  birt az üzlet ezen nemeben; uj áldozata estefelé érkezett meg, s másnap
  folytattuk az utazást, miután engem a jó Nazr, a ki époly nagyon turkman
  volt mint Kulkhan – szives ölelésében részesitett, búcsuzóba. Ma
  legelőször ültem fakosaramban, a tevén, ellensúlyomul néhány lisztes
  zsák szolgált, miután még mára megvonta magától hadzsi Bilal ezt az
  élvezetet. Utunk iránya egyre északi volt, s alig mentünk mintegy
  kétórányi járó földet, a zöld mező elfogyott előlünk, s legelőször
  érintettük azt a szomoru, erős szagu sós földet, elértünk a sivatagra.
  Egyébiránt a mit legelőször láttunk, mintaképül szolgálhat. Kara
  Szengernek (fekete sáncz) nevezett alacson hegyfok emelkedik mintegy
  nyolcz mérföldnyire Gömüstepétől északi irányban. Minél jobban
  közeledénk feléje, annál lazább volt a talaj lábaink alatt, s egészen
  közelében valóságos mocsárba jutottunk; az ut ezen siklós sáron
  keresztűl nagy nehézségekkel volt összekötve, a tevék terpedt lábaikkal
  minden pillanatban közel voltak az elcsuszáshoz, én pedig ahoz, hogy a
  tevém kosarastól együtt a sárba röpit. Jobbnak találtam tehát inkább
  szabadakaratomból leszállni, s jó másfél órai sártaposás után
  felérkeztem a Kara Szengerre, a honnan csakhamar elértük már Kulkhan
  ováját is.
  A mint oda megérkezénk, nagyon meglepett, hogy Kulkhan tüstént
  bevezetett engem a maga sátrába, s nagyon lelkemre kötötte, hogy addig
  ki ne mozduljak belőle, mig ő nem hí. Már roszat kezdék gyanitani, midőn
  meghallám, mint szidja asszonyait, hogy mindig elhányják a lánczokat, s
  keményen rájok parancsolt, hogy tüstént teremtsék elő. Mogorva
  tekintettel maga is több izben bejött a sátorba, szanaszét nézegetve,
  anélkül hogy hozzám szólott volna; gyanitásom egyre növekedett, s
  különösen megütközém abban, hogy hadzsi Bilal, a ki oly ritkán szokott
  engem magamra hagyni, most nem mutatja magát. A legfélelmesebb
  gondolatokba merülve egyre közeledni hallám a láncz csörgést, s végre
  megláttam, hogy a velünk hozott persa jött a sátorba, hogy ő rá
  vonatkozott az egész láncz keresés, s ő czepelte feltört lábain a csörgő
  nehéz lánczokat. Utána jött Kulkhan, ki gyorsan theát készittetett, s
  miután azt elköltöttük, felszólita hogy keljek fel és menjek át vele egy
  uj sátorba, melyet az alatt számomra üttetett. Meg akart lepni, s ez
  volt az oka titkolódzó magaviseletének. Hanem én azért még sem tudtam őt
  soha megkedvelni, s hogy mennyire különbözött Khandzsantól, legjobban
  megtetszik abból, hogy azalatt a tiz nap alatt, a mit nála tölték, ezen
  az egy csésze theán kivül semmiben se részesitett vendégszeretete.
  Később megtudtam áruló terveit, melyeket bizonyosan végre is hajtott
  volna, ha Kizil Akhond, a kitől különösen félt, szigoruan meg nem hagyta
  volna neki, hogy velem a lehető legnagyobb tisztelettel bánjék.
  Az a sátor, melyben tiz más utitársammal laktam, nem a Kulkhané volt,
  hanem egy más turkmané, a ki velünk jött Khivába, feleségével, ki
  ezelőtt a Karakalpak törzsbül elragadott rabszolganő volt, s a ki most
  azt ment kitudakolni, hogy életben van-e még első férje, kit nehéz
  sebekben hagyott, midőn éjjeli megrohanás alkalmával őt elrabolták, s
  hogy ki vette meg a gyermekeit? hol, merre élnek? Kiváltképen óhajtotta
  tudni, hogy mi történt tizenkétéves leányával, kinek szépségét könyező
  szemekkel irta le. Az a szegény asszony annyira le tudta kenyerezni uj
  parancsolóját hűsége és dolgossága által, hogy az maga is elkiséré
  szomoru kutató utjára. Én gyakran kérdeztem: mit fogna tenni, ha az
  asszony első férje előkerülne? hanem a miatt ő nem aggódott, mert a
  törvény biztositá őt birtokában. „A naszib (fatum) nekem akará rendelni
  Hajdgul-t[14] (ez volt az asszony neve) s a naszibnak ember fia nem
  szegülhet ellene.“ Ujabb utitársaink közé, kik Iliaszszal akartak
  utazni, tartozott még egy hadzsi Sziddik nevü dervis is, egy felettébb
  ügyes képmutató, a ki csaknem félig meztelenen járt, utközben a
  sivatagon a tevepásztorsággal foglalkozott, s 60 aranyat rejtegetett
  rongyai között, a mit mi csak Bokharában tudtunk meg.
  Az egész társaság közösen lakta e sátort, azon reményben, hogy a khán
  kervanbasija nemsokára itt lesz, s aztán elindulhatunk a sivatag felé. A
  várakozás mindnyájunkra nézve kinos volt. Én leginkább lisztem gyors
  fogyása felett aggódtam, s már elkezdém mindennapi járandóságomat két
  maréknyival kisebbre szabni, és inkább kovásztalanul sütém meg a forró
  hamuban, mert az igy sütött kenyér nehezebben emészthető, tovább marad a
  gyomorban, s az ember nem éhezik meg utánna oly gyorsan. Szerencsére
  tehettünk apró kolduló kirándulásokat, s az etreki turkmanok
  jótékonysága ellen nem lehetett panaszkodni, ámbár az egész nép
  hirhedett rablókból áll, s alig láttunk tábort, melyben két-három nehéz
  lánczokkal terhelt persát ne pillantottunk volna meg.
  Itt Etrekben, egy Kocsak khán nevü előkelő turkman sátorában találkoztam
  egy oroszszal, ki előbb az asurai hajóállomáson matrózkodott. E főnökhöz
  délre tértünk be, s alig levék neki én mint rumi (osmanli) bemutatva, e
  szavakkal fogadott a háziur: „No, akkor nagy örömet szerzek neked.
  Ismerjük az oroszokkali viszonytokat, s most ősi ellenségeitek egyikét
  lánczokban láthatod.“ – Ugy kelle tennem, mintha nagyon örülnék. A
  szegény orosz nehéz lánczokba verve előhozatott, beteges és szomoru
  kinézése nagyon meghatott, s féltem, nehogy külsőm elárulja a benyomást,
  melyet rám tett. „Mit csinálnál te ezen efendivel, ha Oroszországban
  találkoznál vele?“ kérdé Kocsak khán, – „eredj, csókold meg a lábát.“ A
  szegény orosz már felém közelitett, de én a lábcsókot azon megjegyzéssel
  tiltám el, hogy csak most vivén végbe guszl-omat, azaz a nagy mosdást,
  nem akarom magamat egy hitetlen által beszennyeztetni; sőt jobb
  szeretném, ha mielőbb eltakarodnék szemem elől, mert e népet nem
  szenvedhetem. Jel adatott neki a távozásra, s az orosz fogoly éles
  tekintetet vetve rám, eltávozott. A mint később megtudám, egyike volt ez
  azon két orosz matróznak az állam tengerészettől, kik nehány év előtt
  egy éjjeli alaman alkalmával a karakcsik kezébe estek. A másik
  körülbelül egy év előtt halt meg a fogságban. A kormány ki akarta őket
  váltani, de a turkmanok nagy összeget követeltek értök (fejenkint 500
  aranyat); s ugyanezen időben, épen az alkudozások folyama alatt
  küldetvén Kocsak khán testvére Tserkesz Baj az oroszok által Szibériába,
  ahol meg is halt, ez eset a szegény keresztyének kiszabadulását még
  inkább megnehezité, s a másik fogoly is, ugy mint társa, nemsokára ezen,
  szeretett czárjáért és hazájáért szenvedett kemény fogságban fog
  elveszni.[15]
  Ezek azon folyton változó benyomások, melyeket a vendégszeretet a vele
  járó erényekkel, s e nomádok hallatlan barbársága gyakorolnak az
  utazóra. Jóllakva s elhalmozva jótéteményekkel tértem néha haza, s már
  dicsérni kezdém magamban e népet, midőn Kulkhan fönebb emlitett persa
  rabszolgája keservesen sirva könyörgött pár csepp vizért, mert mint
  elmondá, már két nap óta kenyér helyett besózott halat adtak ennie, s
  bár egész nap a dinnyés földön kellett dolgoznia, egy csepp vizet sem
  kapott. Szerencsémre egyedül valék a sátorban, a könyező meglett ember
  látása feledtetett velem minden veszélyt, – odanyujtám neki kulacsomat,
  s mig szomját eloltá, az ajtóhoz álltam vigyázni. Erre nagy hálálkodva
  rögtön távozott. E szerencsétlen embernek a házban mindenkitől
  szenvednie kellett; de legjobban Kulkhan második neje, egy volt persa
  rabszolgáló kinozta őt, hogy az uj secta iránti buzgóságát annál jobban
  kitüntesse.
  Már Gömüstepében meguntam e kegyetlenségeket; mennyire fel kelle tehát
  lelkemnek lázadnia, midőn azt a helyet Etrekhez hasonlitva – a humanitás
  és civilisátió székhelyéül kellett tekintenem! E sátor, lakóival együtt,
  kiállhatatlan lett előttem, s már vágytam ki a szabadba, a sivatagba.
  A kervanbasi megérkezésének hirére még mindig vártunk, ámbár az utazók,
  kik karavánunkhoz akartak csatlakozni, már mind együtt voltak. Az
  ismerkedés gyorsan ment, s gyakran hallám érintetni azon kérdést: mely
  uton szándékozik a kervanbasi tulajdonképen menni? Épen efelett
  beszélgettünk egyszer, midőn egy etreki azon örvendetes hirt hozta, hogy
  a tekke-k, kiknek támadásaitól a Khivába vivő uton a karavánok legjobban
  féltek, békekövetet küldtek a jomutokhoz, azon ajánlattal, hogy
  béküljenek ki végre s egyesült erővel támadják meg közös ellenségeiket,
  a persákat. E politikai transactiókról ez emlékiratok második részében
  fogok megemlékezni, itt elég azt megjegyeznem, hogy e véletlen nagy
  hasznunkra vált. A mint nekem megmagyarázták, három ut vezet
  Gömüstepéből Khivába, melyek közől a karavánok nagyságuk szerint szoktak
  választani. Az első a nagy Balkan megett a kaspi tenger partjainak
  hosszában. Ezen irányt, ez utóbbi helyet elhagyván, még két napig kell
  folytatni, s csak hat napnyi távolságra a keletnek fekvő Khiva felé
  befordulni. Ezen ut csak csekély számu utazóknak való, mert kevés rajta
  a viz, de csekélyebb a megtámadtatástóli veszély is; s ilyenek nem is
  történnek, hacsak különös forradalmak alkalmával a kaszakok (kirgizek)
  vagy karakalpakok idáig nem terjesztik ki alamanjaikat. Második a
  középső ut, mely északnak csak az Oxus hajdani medréig, tehát a nagy és
  kis Balkán közt, s aztán északkeleti irányban vezet Khivába. A harmadik
  ut a legegyenesebb s legrövidebb, mert, mig az elsőre 24, a másodikra
  20, erre csak 14 nap szükséges. Már Etreknél északkeletre kell menni, a
  göklen és tekke turkmanokon keresztül, s minden állomáson jó, iható
  vizzel ellátott kutak vannak. Természetes azonban, hogy a karavánnak
  vagy jó lábon kell állnia e törzsekkel, vagy legalább 2–3000 embert
  számlálni, különben tovább nem jut. Nagy volt tehát örömem, midőn egy
  este Atabajtól egy követ azon hirt hozta, hogy a kervanbasi másnap
  reggel megindul táborából, s harmadnap délben az Etrek tulsópartján akar
  velünk találkozni, a hol is egyesülvén – megindulunk a sivatagon
  keresztülvivő nagy utra. Iliasz rögtön parancsot adott, hogy gyorsan
  készüljünk fel. Még az nap este elkészitők tehát a szükséges kenyeret,
  még egyszer besóztuk azon nagy darab tevehusokat, melyeket áldásért
  vettünk a nomádoktól, s ki volt boldogabb nálamnál, midőn másnap reggel
  hadzsi Bilallal a kedzsevére hágtam s nyikorgó ülésemben a hullámszerű
  járásu teve hátán Etrekből lassan távozhatám! Biztosság kedveért Kulkhan
  szükségesnek látta minket legalább első nap kisérni, mert ámbár 15–20
  puskával felfegyverzett ember volt velünk, mégis nagyobb számu rabló
  csapat által is megtámadtathattunk volna s ez esetben Kulkhan jelenléte
  nagy hasznunkra válik, mert az etreki banditák legnagyobb része az ő
  szellemi vezetése alatt áll, s neki vakon engedelmeskedik. Elfeledém
  ugyanis mondani, hogy Kulkhanunk nemcsak a karakcsik akszakal-ja, hanem
  mint szofi (asceta) is hires volt. Ezen epithetont hordta pecsétjében, s
  büszke is volt reá. A szemtelen tettetésnek legkirivóbb jellemképe állt
  előttem, midőn Kulkhánt, annyi gaztett okozóját láttam tanitványai
  körében ülni, a mint ezeknek, kiknek kegyetlen kezeik már annyi család
  boldogságát dulták fel, a szent mosást illető szabályokat, vagy a bajusz
  rövidre vágásának módját előadta. Tanitó s tanitványok egyenlően
  lelkesedni látszottak, s tán nem egy e rablók közül, jámborságának
  érzetében már előre álmodott a paradicsom jutalmáról.
  Utunk, hogy az Etrek kiöntései által alkotott mocsárokat elkerülje, majd
  északnyugatnak, majd északkeletnek vezetett, többnyire homokon, melyen
  csak kevés sátort láttunk. E vidék szélén a Kem nevü turkman törzsnek
  mintegy 150 sátorát találtuk. Ezek, hallám, már emlékezetet túlhaladó
  idő óta el váltak a jomutturkmanoktól, kikhez tulajdonképen tartoznak, s
  itt élnek a sivatag határán. Ezen turkmanok nagy hajlama a lopásra oka
  annak, hogy a többiek ellenségeikké lettek, s minduntalan megtámadják,
  miért is nem tudnak szapoporodni. Közel ezek tartózkodási helyéhez
  találtuk nehány sereghajtóját karavánunknak, kik nélkülünk nem mertek e
  sátrak mellett elmenni. Ugy is látszott, hogy a kem-ek megtámadtak
  volna, ha élünkön Kulkhant, e hatalmas mumust nem látják. A tábortól
  északra egy negyedórányira, az Etreknek egy keskeny ágán keltünk át,
  melynek vize itt már igen sós izű volt, jeléül annak, hogy közel van
  végkiszáradásához. Ennek tulpartjától az Etreknek egy másik, még
  csekélyebb ágáig a sóstalajt szép rét váltá fel, sűrűn benőve
  ánizskaporral, mely majd egy órányira terjedt. Az árokhoz hasonlító
  patak agyagos partjai nagyon megneheziték az átkelést, és több teve
  terhével együtt bele is esett a vizbe, mely sekély volt ugyan, de a
  csomagokat mégis átjárta s nehezebbekké tette, ugy, hogy nagy
  fáradságunkba került, mig a tulsó dombot, Delili Burunt elértük. Kora
  reggeltől délutáni 2 óráig mindössze négy mérföldet haladtunk, de mégis
  elhatároztuk, hogy itt állomást tartunk, mert a kervanbasival csak
  holnap délben kell az Etreken tul találkoznunk.
  Az emlitett dombról, mely mintegy előfoka volt egy délkeletnek hosszan
  elnyuló, különben jelentéktelen hegyláncznak, szép s messze kilátás
  nyilt. A láthatár nyugati részén a Kaspi tenger látszék, mint egy kék
  felhővonal, még a persa hegyek is észrevehetők; de különösen érdekes
  látványt nyujt a délnek elnyuló beláthatlan sikság, melyen az elszórtan
  fekvő sátorcsoportozatok mintegy vakandturásokhoz hasonlíthatók. Etrek
  és folyama majdnem egészen látható, s azon helyek, hol a viz mindkét
  partján kicsap, a távolban apró tavaknak látszanak. A kem-ek táborához
  közel lévén, Kulkhan, ki ez éjt még velünk szándékozott tölteni, nagy
  vigyázatot ajánlott; este tehát különféle helyeken őröket állitánk fel,
  kik reggelig egymást felváltva minden mozgást a vidéken megfigyeljenek.
  Hallván, hogy ezen állomás végső előőrse a nagy sivatagnak, a délutánt,
  mig társaim aludtak, nehány levél megirására forditám, szándékom levén
  azokat visszatérő kisérőinkre bizni. Azon apró, jegyzeteknek szánt
  papirdarabokon kivül, melyeket bokharai ruhám bélésében rejtve tarték,
  még a korán volt velem, melyet egy kis táskában hordtam, s két lap fehér
  papiros, melyre most a két levelet irtam. Az egyiket Hajdar efendinek
  Teheránba, a másikat Khandzsannak, azon kéréssel, hogy az elsőt juttatná
  kézbe.[16] Könnyen elképzelheti kiki, mint érezhetém magamat, midőn
  Teherán, ezen hozzám legközelebb s mégis végpontja az europai életnek
  jutott eszembe, ha elgondolja azon veszélyeket melyek itt a nomádok közt
  fenyegettek, hacsak pillanatra is sejteni kezdik incognitómat, s mily
  előizt adott öt heti tartózkodásom a turkmanok közt azon életről,
  melynek fő és ősi székhelyét voltam felkeresendő.