Közép-ázsiai utazás - 15

afghan hivatalnok, kit megláttam, a középázsiai államok kegyetlen
barbarságát a magáéval elhomályositá; s a mi borzasztókat az afghan
vámkutatásokról beszélni hallottam, mind azt szelidnek találtam a
valósággal szemben. Azon árukötegek, melyeket tulajdonosaik nem akartak
megnyitni, őrizet alatt a városba vitettek, az utazók málhája
darabonként feliratott s megvizsgáltatott, s a hüves idő daczára
mindenikünknek le kellett vetkőznünk, s ingen, gatyán és felsőruhán
kivül minden más öltönydarab vám alá esőnek nyilvánittatott.
Legrosszabbul bánt e brutális vámszedő a hadzsikkal, még apróáruik
csekély készletét sem kimélte, és a mi hallatlan volt eddig, öt kran-t
rótt fejenkint a szamarakra, melyekért eddig már oly sokat kellett
fizetnünk, s melyek egészben alig értek 20–25 kránt. Sokan oly szegények
levén, hogy nem birtak fizetni, eladatta állataikat, s e gyalázatos
eljárás engem is nagyon megviselt, mert majd mindenemből kifosztott.
Estefelé, mikor a fosztogatásnak vége lett, megjelent még a kerrukhi
kormányzó, ki őrnagyi ranggal van felruházva, kamcsinpuluját követelni.
Meglehetősen szigoru volt, de valódi katonás tartása, s nyakig begombolt
egyenruhája, mint az első tárgy, mely oly sok idő után ismét az europai
életre emlékeztetett, leirhatlanul kellemes hatást gyakoroltak reám.
Bator khán – ez volt neve, bámulatommal együtt idegen vonásaimat is
észrevette, tudakozódott utánam a kervanbasinál, aztán magához közel
leültetett s különös előzékenység és kitüntetéssel bánt velem.
Beszélgetés közben, melyet minduntalan Bokharára vitt át, többször
titokban felém nevetett, mint ha küldetésem (mert azt hitte, ebben
járok) szerencsés sikerültéhez akarna szerencsét kivánni, s ámbár én
állhatatosan folytatám a tettetést, bucsuzáskor még is kezét nyujtá,
hogy angol módra megrázza az enyimet; de én megelőztem őt, felemelém
kezemet s fatihát akartam rá adni, mire ő nevetve eltávozott.
Karavánunk, miután a Bokharából idáig vezető uton, mely 20–25 nap alatt
megtehető, hat hétnél tovább időzött, másnap reggel volt Heratba
bevonulandó. Mennyire kedvezőtlen ez ut a kereskedelemre nézve,
esetenként már emlitém; most azonban egy táblába foglalva akarom
összeállitani azon dijakat melyeket tengékben rabszolgák, áruk és
állatokért a különböző helyeken fizetnünk kellett.
A hely neve Áru kötegekért Tevékért Lovakért Szamarakért Rabszolgákért
Kerki 20 5 3 1 22
Andkhuj 26 5 3 2 20
Majmene 28 5 3 1 25
Almar – 3 2 – –
Fehmguzar 1 3 2 1 1
Kale Veli – 5 3 1 5
Murgab 30 5 3 2 15
Kale No. – 5 3 2 –
Kerrukh – 15 10 5 –
Összeg 105 51 32 15 88
_Fizettünk tengékben (à 75 centimes.)_
Számitsuk ehhez még, hogy Heratban husz percentet vesznek a pénztől, s
bárki fogalmat szerezhet magának azon árakról, melyeken a kereskedőnek
portékáit adnia kell, ha jutalmat akar fáradságáért.


XIV. FEJEZET.
AZ ELPUSZTULT HERAT. – BAZÁR. – SZERZŐ ELHAGYOTT HELYZETE. – MEHEMMED
JAKUB KHÁN, A SZERDAR. – AFGHAN SEREG. – TALÁLKOZÁS A SZERDARRAL. – AZ
AFGHANOK VISELETE HERAT OSTROMÁNÁL. – NAZIR NAIM VEZIR. – PÉNZÜGYI
VISZONYOK. – TODD ŐRNAGY. – MOSZALLA, HÜSZEJN MIRZA SZULTÁN SIRJA. –
KHODSA ABDULLAH ANSZARI ÉS DOSZT MOHAMMED KHÁN SIRJA.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ἐντεῦθεν Ἄρεια, σχοῖνοι β’. Ἔνθα Κανδάκ πόλις καὶ Άρτακάναν καὶ
Άλεξάνδρεια ἡ ἐν Αρείοις κῶμαι δἑ δ’. – Isidori Characeni, _Monsiones
Parthicae, 17, apud Müller. Geograph. Gr. minores._
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A herat éjszaki részéből jövő utazót, ha a Khodsa Abdullah Anszari
hegyet megkerülte, Herat Dsölgei-Heratnak nevezett elláthatlan szép
siksága, mely csatornáktól átszeldelve s falukkal behintve terül el
szemei előtt, önkénytelen meglepi. Ámbár fákat, e fő ékességeit minden
vidéknek, hiában keresünk, még is észreveszszük, hogy Turkesztannak, a
tulajdonképeni Közép-Ázsiának szélére jutottunk. Heratot méltán
nevezhetjük e vidék kulcsának, s ha nem vagyunk is egy véleményen a
keletivel, ki azt Dsennetszifat, azaz paradicsomhoz hasonlónak nevezi,
még sem tagadhatunk meg az előttünk fekvő vidéktől bizonyos termékenyen
kellemes jelleget. Természeti előnyei s politikai fontossága, fájdalom,
a szomszéd tartományok Eris-almájává tették, s meggondolva az itt vítt
örökös harczokat, s a számtalan ostromot, melyet e városnak ki kellett
állnia, csodálkozva szemléljük, mily gyorsan hegednek be itt a harcz
mély sebei. Még két hónap előtt vad afghan csordák tanyáztak e vidéken,
mindent pusztitva, s a szántóföldek és szőlők még is már javában
virágoztak ismét, s a réteket virágokkal tarkázott sürü gyepszőnyeg
boritá.
Heratnak, mint minden keleti városnak, vannak régi és uj romjai, s mint
mindenütt, itt is a régiek szebbek s nagyszerübbek a mostaniaknál. A
Moszallán (imatér) lévő épületmaradványok a régi Timur város romjaira
emlékeztetnek, az egyes, szétszórva álló kerek tornyok Iszpahán
vidékére; de maga a város, vagy vár mostani állapotában oly romhalmazt
képezett, a milyet még keleten is ritkán találunk. A Dervaze Arak kapun
vonultunk be. Az eddig látott házak, az előépületek s maga a kapu
egészen romokban feküdtek. Közel a kapuhoz, a város belsejében van az
ark (citadella), magasságánál fogva fő czélpontja az afghanok
lőszereinek, leégve s félig lerombolt állapotban. Ajtók és ablakokról
hiányzik a fa, mert az ostrom alatt nagy szükséget szenvedett a város
tüzelő szerekben, s a puszta falnyilásokban egyegy meztelen afghan vagy
hindu guggol, méltó őrei ez elpusztult helynek. Minden lépten nyomon
nagyobbnak találtuk a pusztulást, egész városrészek üresen, elhagyottan
álltak. Csak a bazár, vagy is annak kupolával fedett része, mely már sok
ostromot kiállott, bár uj népessége alig volt benne három hónap óta,
nyujtá érdekes képét azon életnek, melynek jellege az India, Persia és
Közép-Ázsia vegyületét még a bokharai bazárnál is világosabban tünteti
elő. Csak a hadzsi Reszul karavánszerajtól a No karavánszerajig tartott
a tulajdonképeni tolongás; és még e kis téren is az afghanok, indusok,
tatárok, turkmanok, perzsák és zsidók fajkülönbsége meglepő látványt
nyujtott. Az afghan vagy nemzeti öltönyében, mely hosszu ingből,
gatyából s egy szennyes lepedőből áll, vagy katonai pongyolában
diszeleg; s ilyenkor veres angol kabátját, e kedvencz ruháját, melyet
még alvásközben sem tesz le, veti inge fölé, mig fejét festői
indo-afghan turbán boritja. Más czivilizáltabbak félig persa ruhában
járnak. A fegyver általános divatban van, polgári állásuak ugy, mint
katonák ritkán mennek kard és paizs nélkül a bazárba, sőt láttam
többeket, kik, hogy teljesen fashionablek legyenek, egy egész arsenált
hordtak magokon, mely két pisztolyból, kard, tőr, handzsár, puska és
paizsból állt. A vad s nyers tekintetü afghanhoz csak a turkmanhoz
közeledő dsemsidi hasonlitható, a nyomorultan öltözött herati, a
meztelen hezare s a vidék tejmurijai egészen eltünnek mellette; mindenki
alázatosan halad el előtte, és soha uralkodót vagy hóditót nép annyira
nem gyülöl, mint a herati az afghant.
Maga a bazár, melynek keletkeztét Herat fénykorára, Hüszejn Mirza
szultán idejére teszik, s igy négy száz éves, még romjaiban is
megérdemli a szép melléknevet; s azelőtt, a mint mondják, a Dervaze
Araktól a Dervaze Kandaharig[60] egész utczát képezett. Most persze, s
különösen az utóbbi ostrom és pusztitás után, a bazár boltjai csak
lassankint nyilnak meg ismét; de az ipar és kereskedelemre az afghanok
rablásszerü vámrendszere alatt nem nagy jövő vár. Szinte hihetetlen,
mily nagy adás-vevési adó vétetik minden akként kereskedő és vevőtől. A
ki öt francon egy pár csizmát vesz, fizet másfél francot, egy másfél
francos süvegért egy francot, nyolcz francos bundáért két francot stb.
Minden ki- vagy bevitt tárgyat a vámszedők által, kik a város s a bazár
különféle részein vannak elhelyezve, meg kell bélyegeztetni.
Herat városának ős lakói persák, még pedig azon törzsből, mely
Szisztantól északkeletre terjedt ki, s a régi Khoraszan tartományt
képezte, melynek Herat legújabb ideig fővárosa volt. Később a Dsengiz és
Timur által eszközölt bevándorlások török-tatárral vegyiték a népet, s
az egész lakosság, mely hezarék, dsemsidiek, firuzkuhik, tejmeniek vagy
timuriakra oszolva teljesen különböző eredetü törzsekből áll, s csupán
politikai tekintetben vétethetik egy nemzetnek, a melynek Csahrajmak
közös nevet adtak. – Ennyit Dsölgei-Herat lakosságáról.
A várat nagyobbrészt persák lakják, kik a persa befolyás fentartására s
gyarapitására, az utolsó században költöztek át ide. Nagyobbrészt
kézmivesek s kereskedők. Herat városban minden tiz emberre csak egy
afghan esik, s ezek is féligmeddig már persákká lettek, s különösen az
utolsó ostrom óta esküdt ellenségei fajrokonaiknak; a kabuli vagy kaker
(kandahari), mint hóditó rájok nézve épen oly idegen és gyűlölt, mint
Herat őslakosainak szemében.
Rám a Heratban talált tarka tömeg kellemes hatást gyakorolt. Látva az
afghán katonákat angol egyenruháikban, fejökön csákóval, – mely viselet
az iszlam nyilt parancsaival ellenkezik, s melynek behozatala a török
hadseregben lehetetlennek tartatik,[61] – szinte hajlandóvá lettem
hinni, hogy oly országban vagyok, melyben már nincs mit félnem az
iszlami fanatismustól, s a terhes álarczot végre elvethetem. Midőn sok
katonát leborotvált bajuszszal láttam, mely divat az iszlam szerint
halálos bűn, s még Konstantinápolyban is a vallás megsértésének
tartatik, – azon kellemes remény támadt bennem, hogy talán nehány angol
katonatiszttel is fogok találkozhatni. Mennyire megörültem volna, ha itt
Brittaniának egy fiára akadok, ki az akkori politikai viszonyoknál fogva
bizonyosan nagy befolyással birt volna! Elfeledém, hogy a kelet sohsem
az, a minek látszik, s ezen csalódásom volt egyike a legkeserűbbeknek.
Erszényem, a mint már emlitém, teljesen kiürülvén, rögtön Heratba
érkeztünk után kénytelen voltam szamaramat eladni. A szegény állat az
uton egészen elsoványodott, s én mindössze 26 kránt kaptam érte, miből
ötöt rögtön adó s némely apró tartozások lefizetésére kellett
forditanom. Helyzetem a legkellemetlenebb volt. A kenyérhiányon még
lehetett volna valahogyan segiteni, de az éjszakák már nagyon hűsek
voltak, s minden testi edzettségem daczára sokat kellett szenvednem,
midőn valamely nyilt, fedetlen rom alatt, vékonyan öltözve, a puszta
földön voltam kénytelen aludni. Azon gondolat, hogy csak tiz napi
járásra vagyok Persiától, uj reményt öntött belém; de az odajutás
roppant nehézséggel járt. Egyedül lehetetlen volt mennem, s a Mesedbe
készülő karaván még szaporodni iparkodott s kedvező pillanatra várt,
mert a tekketurkmanok nemcsak az utakat tették igen veszedelmesekké,
hanem még Herat kapui előtt is elfogdosták az embereket, s fosztogatták
a falukat és karavánokat. Megérkezésem első napjaiban hallám, hogy egy
persa követ, Mehemmed Bakir khán, kit Khoraszan kormányzója
szerencsekivánatokkal küldött Heratba a fiatal szerdarhoz, nemsokára
visszamegy Mesedbe. Rögtön tisztelkedtem nála, s kértem, vigyen el
magával. A persa igen udvarias volt, de, bár többször emlegettem
szegénységemet, nem figyelt rá, s azt kérdezte tőlem, a rettentően
eltorzult hadzsitól, hogy hoztam-e szép lovakat Bokharából. Minden szava
arra látszott mutatni, hogy keresztül akar látni álarczomon; mire
észrevevén, hogy nincs tőle mit várnom, tovább mentem. Nemsokára elment,
s vele a Szamarkand és Kergiből velem együtt idejött hadzsik nagy része.
Minnyájan elhagytak, csak Molla Iszhák, derék kungrati utitársam hitt
szavamnak, midőn mondám neki, hogy Teheránban jobb sors vár rám, s velem
maradt. A derék ifjú nappal ennivalót s tüzelőszert járt koldulni, s
este elkészité vacsoránkat, melyet csak nagy biztatásaimra evett meg
velem egy tálból. Molla Iszhák különben a legérdekesebb szerepet játsza
kalandjaimban, most Mekka helyett Pesten él, s a következő lapokon
többször meg fogok róla emlékezni.
Hogy Mesed felé való tovább utazásunkra minden segély-forrást igénybe
vegyek, elmentem az uralkodó fejedelem, Szerdar Mehemmed Jakub khánhoz
is, Afghanisztan mostani királyának tizenhat éves fiához, kire a
meghóditott tartomány kormányzása bizatott, mert atyja, mindjárt
trónralépte után Kabulba sietett, hogy testvéreinek, kik őt a koronától
meg akarták fosztani, igyekvéseit meghiusitsa. A fiatal fejedelem a
Csahrbagban, azon palotában lakott, mely Todd őrnagynak is szállásul
szolgált; s bár az ostrom által sokat szenvedett, lakhatóbb volt a
teljesen lerombolt várnál. A négyszögletes udvarnak, vagy a mint, bár
mindössze nehány fát láttam benne, neveztetett: kertnek egy része neki s
nagyszámú cselédségének alvóhelyül szolgált; a tulsó részen egy nagy,
hosszas szobában naponkint négy-öt óráig adott arz-ot (nyilvános
kihallgatásokat). A fejedelem mindig egyenruhában járt, magas álló
gallérral, s többnyire az ablaknál ült egy karos székben, s hamar
megúnva a sok kérelmezőt, kiket hivatalosan el kelle fogadnia, egy
csapat riszale-val – igy hivják az afghan hadak szinét, – hadi
gyakorlatokat tartatott ablaka előtt, s öröme telt benne, ha láthatta a
mozgó hadsorokat, s hallhatta a gyakorló tiszt menydörgő szavát, ki
különben a „Right shoulder forward!“ „Left shoulder forward!“
vezénykiáltásokat valódi angol hangsúlyozással ejté ki.
Midőn Molla Iszhák kiséretében az emlitett udvarba léptem, javában
folytak a hadi gyakorlatok. A katonáknak meglehetősen jó katonai
tartások van, sőt sokkal jobb, mint a már negyven év óta begyakorlott
török seregnek; s europaiaknak tartaná őket az ember, ha nagy részök nem
hordana kabuli hegyes czipőket s rövid nadrágjaik a hosszu szoritóval
nem volnának annyira megfeszitve, hogy a térden minden pillanatban
megrepedéssel fenyegetnek. Egy ideig e gyakorlatokat nézdelvén, az
elfogadó terem ajtajához mentem, melynél egy sereg szolga, katona és
kérelmező ácsorgott, nagy turbánomnak, mely fejemen volt, valamint
zarándok külsőnknek, melyre a fáradságos úton tettünk szert,
köszönhetém, hogy mindenki kitért utunkból, s zavartalanul a terembe
lépheténk. A fejedelem a fölebb leirt helyzetben volt, jobbján vezirje
ült, s ezután sorban a fal mellett más tisztek, mollák és heratiak,
köztük egy persa is, Imamverdi Khán, ki valami gaztett miatt Mesedből
(Dsam) ide menekült. A fejedelem előtt állt möhürdarja (pecsétőr) s négy
öt más szolga. Dervisi állásomhoz képest a szokásos üdvözlettel léptem
be; aztán anélkül hogy ezáltal feltünést okoznék, egyenesen a
fejedelemhez mentem, s leültem közte és a vezir közt, miután e testes
afghant kézzelfoghatólag figyelmeztetém, hogy adjon helyet. A jelenlévők
kaczagtak, de én nem engedém magam kivétetni sodromból s rögtön
felemelém kezeimet, hogy a szokásos ülőimát elmondjam.[62] Ezalatt a
fejedelem erősen szemügyre vett; láttam, hogy meg van lepve, s midőn
áment mondék s az egész társaság velem együtt szakállát simogatá, félig
felemelkedett székéből, s ujjal rám mutatva, félig nevetve, félig
csudálkozva felkiáltott: „Vallahi billahi suma ingiliz hestid!“
(Istenemre, esküszöm, hogy ön angol)!
[„ESKÜSZÖM, ÖN ANGOL!“]
Hangos nevetés követé a fiatal királyfiu sajátságos ötletét, de ő nem
engedé magát zavartatni, leugrott székéről, elénkbe állt, s kezeivel
tapsolva, mint egy gyermek, aki valamit talált, kiáltott: „Hadzsi
kurbunet (legyek áldozatod!) valld meg, nemde ingilis vagy, tebdil-ben?“
(Incognito). Viselete oly naiv volt, hogy szinte sajnáltam, miszerint e
gyermek örömét el kell rontanom, de volt okom még az afghanok vad
fanatismusától tartani, s ugy tevén, mintha a tréfát már kissé
sokallanám, mondám: „Szahib mekun (hagyd el); ismerni fogod e mondást: a
ki igazhivőt, bárcsak tréfából hitetlennek tart, maga lesz azzá. Adj
inkább valamit fatihámért, hogy tovább utazhassam.“ Komoly tekintetem s
az elrecitált hadisz kivették az ifjut sodrából, félig-meddig
elszégyelve magát ismét leült, s avval mentegetődzött, hogy soha
bokharai hadzsit még nem látott ily arczvonásokkal. Azt felelém neki,
hogy nemis Bokharából, hanem Konstantinápolyból való vagyok, s midőn
ennek bizonyságául megmutatám neki útlevelemet, és unokatestvéréről,
Dsilaleddin khánról beszéltem neki, Akbar khán fiáról, ki 1860-ban
Mekkában s Konstantinápolyban volt, és a szultánnál kitünő bánásmódban
részesült, egészen megnyugodott. Útlevelem kézről kézre járt a
társaságban, mindenki kifejezte helyeslését, a fejedelem nehány kránt
adott, s azon meghagyással bocsátott el, hogy ittlétem alatt még
többször látogassam meg, a mit megis tevék.
E tréfa, bár szerencsésen végződött, mégis kellemetlen következményeket
vont maga után Heratban tartózkodásom alatt. A fejedelem után mindenki
átöltözött angolra akart bennem ismerni, s persák, afghanok és heratiak,
nyiltan bevallva, azért jöttek hozzám, hogy e gyanú valóságáról
meggyőződjenek. A legtolakodóbb egy hadzsi Sejkh Mehemmed nevü öreg
ember volt, kit mindenki nagy csillagásznak s tudósnak tartott, s ki a
persa és arab irodalomban csakugyan meglehetős olvasottsággal birt.
Elmondá, hogy Khanikovval utazott, s neki Heratban nagy szolgálatokat
tett, a miért ez egy ajánló levelet adott neki a teheráni orosz
követhez, melyet általam szeretne ennek kezébe juttatni. Hiába
iparkodtam elhitetni a jó öreggel, hogy semmi összeköttetésben nem állok
az oroszokkal; elment, de meggyőződését nem valék képes megingatni.
Legkülönösebbeknek találtam a persákat s afghanokat. Ezek olyan Eldred
Pottinger-féle embert véltek bennem felfedezni, ki mint lókereskedő jött
Heratba, s utóbb a város felett uralkodott. Azt mondták, hogy van itt
több száz, sőt több ezer arany erejéig hitelem, de azért senki sem akart
nehány kránt adni kenyérre.
Mily hosszúnak találtam az időt, melyet Heratban kellett töltenem, mig
egy karaván nem jön arra! A város komoran, szomorúan nézett ki, a vad
hóditóktól való félelem minden arczról volt olvasható, s a
beszélgetéseknek még mindig az utólsó ostrom és pusztitás képezte
tárgyát. A heratiak azt beszélik, – a mi azonban nem áll, – hogy Doszt
Mohammed khán nem a kabuliak vitézsége, hanem az őrség árulása által
vette be a várost. Szerintök a közkedvességben állt Szultan Ahmed
megmérgeztetett, s fia Sanauvaz, kit a heratiak majdnem istenként
tisztelnek, csak akkor tudta meg az árulást, mikor a paltanok nagy része
már a várba nyomult volt.
Ama harcz, melyet az ostromlott fejedelem hű és őt valóban szerető
alattvalóival elkeseredett ipja ellen viselt, egyike volt a
leghevesebbeknek; a küzdelem szenvedéseinek elbeszélése fájdalmasan
érint, s még fájdalmasabban a rablásoké, melyek a bevétel után nehány
napig tartottak, miután sok herati vagyonával együtt visszatért a
városba. Négyezer afghan katona, kik különböző törzsekből s ezredekből
választattak ki, az adott jelre a város több oldaláról a védtelen
házakra rohantak s nemcsak pénzt, ruhákat, fegyvereket, házi eszközöket
s más egyéb holmit, melyek szemügyre ötlöttek, raboltak el, hanem arra
kényszeritettek mindenkit, hogy majd mindenét vesse le, ugy hogy a
lakosok a teljesen kipusztitott s kiüresitett házakban félmeztelenül
maradtak hátra. Még a betegektől is elvették az ágyneműt és ruhát,
valamint a csecsemők bölcsőjét és értéktelen pólyáit is. Egy molla, kit
minden könyvétől megfosztottak, beszélte nekem, hogy legszebb kéziratai
közül körülbelől hatvan darabot vesztett el. Legjobban fájt neki, hogy
egy korántól, melyet nagyatyjától öröklött, megkellett válnia.
Szivszakadva kérte a fosztogató afghánt, hogy legalább ezen egy könyvet
hagyja meg nála, s megigéré, hogy érette abból imádkozni fog. „Soha se
fáradj – mondá a kabuli – van kis gyermekem otthon, majd az imádkozik
belőle éretted. Csak add ide.“
Ki a szennyes és fösvény afghánok kapzsiságát ismeri, könnyen
elgondolhatja, hogyan viselik magukat az ily fosztogatásoknál. A várost
egy napig, a környéket pedig hónapokon át birságolta a megszállók
csapatja. A háború eme természetes következményeit, melyek a czivilizált
országokban is feltalálhatók, az afghánoknak egyébiránt nem akarjuk oly
nagyon szemére vetni. Csak az kár, hogy hibás politikájuk által a
helyett, hogy a vert sebeket begyógyítanák, a meghóditott tartományt még
inkább tönkre juttatni igyekszenek, s ez által a környéken, hol
kétségkivül fontos szerepet játszhatnának, oly gyülöletessé teszik
magukat, hogy inkább ily kétségbeesett harczba bocsátkoznak, mint sem az
afghánok fensőbbségét elismerjék. Herat, melynek most ujra fölkellene
virágoznia, egy jószivü de tapasztalatlan ifjunak adatott át. Gondnoka,
a dsemsidi khán, a turkmanoknak, kiknek berontásaitól az országot védnie
kellene, kezére játszik, s ezek portyázásaikat Herattól nehány órányi
távolságig terjesztik ki, s nincs oly hét, melyben a falvakat meg ne
támadnák, ki ne rabolnák s a lakosokat fogságra ne hurczolnák. A herczeg
vezirje, kit Nazir Naimnak hivnak, oly férfiu, kinek otromba arczvonásai
a megtestesült ostobaság czégérének tekinthetők. Egyébiránt két hó alatt
annyira meggazdagodott, hogy magának Kabulban két házat szőlővel
szerzett. Miután a város és a tartomány belügyei kezében vannak,
hivatalos óráinak egész tartama alatt pörösködők és kérvényezők által
szokott környezve lenni. Ebbe csakhamar beleun, s miután az új
kormányzást illető kérdések és kérelmek hozzá intéztetnek: hogy az
unalmas tárgyalásokat kikerülje, a következő stereotyp választ szokta
adni: „Her csi pis bud,“ azaz: legyen ugy, mint régen volt!
Szórakozottságában, midőn gyilkolás vagy tolvajlás miatt panaszt tesznek
nála, néha ugyanezen választ szokta adni; a kérvényező megdöbbenve
másodszor is el akarja beszélni ügyét, de a „Her csi pis bud“ feléje
menydörög s el kell távoznia.
Ama nagy zavarnak, melyen keresztül megy minden, a legfényesebb
bizonyitéka azon körülmény, hogy daczára a hallatlan vámoknak, daczára
az örökös sarczolásnak, az ifju szerdár a hivatalnokok és a helyőrség
csapatja költségeit, mely csapatok 1400 emberből állanak, nem képes
fedezni. Mr. Eastwick,[63] a khoraszáni herczeg-kormányzó vallomása
szerint jelenti, hogy Herat jövedelme évenkint 80,000 tomant (38,000
font st.) tesz, melyből a polgári hivatalnokok seregén kivül öt ezred
gyalogságot és közel 4,000 lovasságot kell kitartani, melyre a fentebbi
összeg természetesen nem elégséges. A mai Heratnak, nagyobb jövedelem
mellett, sokkal csekélyebb kiadásai vannak, a megfélemlitett várost
könnyü korlátok között tartani s csupán a rendetlenségnek róható fel,
hogy az államköltségek fedezésére Kabul havi-segélyt kénytelen küldeni.
Ha Doszt Mohammed csak még egy évig él, hogy az ujonnan elfoglalt
tartomány ügyeit megállapitsa, akkor Heratnak Afghanisztánba való
belebbezése lehetségessé válik. Még ma is az ijedelem az, mely mindent
zaboláz, azonban csak egy támadás kell bárkitől is Heratra, s a heratiak
lesznek az elsők, kik az afghánok ellen fegyvert ragadnak. Nem csak a
vár siíta lakosai, kiknek természetes vágyuk Persia felé irányul, hanem
maguk a szunnita heratiak is előnyt adnának a kizilbasoknak jelenlegi
elnyomóik felett, s nem találom túlzásnak, hogy leginkább az ingilizek
után epednek, kiknek emberiséges volta s igazságszeretete elfeledteti
vallásban és nemzetiségben a nagy különbséget. A heratiak, Todd
őrnagyban, kormányzási ideje alatt, buzgóságában s áldozatkészségében a
rabszolgák kiváltásakor,[64] oly jellemvonást láttak, mely előttük
uralkodóban hallatlannak tünt fel. Ahhoz voltak szokva, hogy saját
kormányuk rabolja és gyilkolja, nem pedig kimélje és megajándékozza
őket.
Elutazásom előtt két nappal egy afghán rábeszélt, hogy a közellevő
Gazergiah faluba ránduljak, a Khodsa Abdullah Anszari s a Doszt Mohammed
khán sirját megnézendő. Az oda vezető uton Moszalla gyönyörü romjaitól
bucsúztam el. A mecset, valamint a siremlék maradványai, melyeket a nagy
szultán Hüszejn Mirza halála előtt tiz évvel (901) épittetett a maga
számára, a mint már emlitve volt, Szamarkand sirköveinek utánzásai.[65]
Az idő ezen műemlékeket még sokáig megkimélte volna, de a siíta
fanatizmus a két utolsó persa ostrom alatt gyalázatosan dühöngött.
Fájlalni lehet, hogy európai tisztek, mint Borovszki s Bühler
tábornokok, az első lengyel, az utóbbi elzászi, kik a nevezett
hadjáratnál jelen voltak, gátlólag nem léptek fel. Maga Gazergiah, mely
Herattól egy órányira van s dombos fekvése folytán már a városból is
látható, a sculptura és épitészet sok érdekes emlékével bir, Sahruh
Mirza, Timur fia idejéből, melyeket Ferrier[66] meglehetős bőven irt le,
kivéve bizonyos hibát, melyet az utazó tisztnek könnyen meg lehet
bocsátani. A gazergiahi szentet ugyanis Khodsa Abdullah Anszarinak
hivják s az utolsó melléknév mutatja, hogy arab volt, még pedig azon
törzsből, mely a prófétával a hidsra-ban (futás) részt vett. Ő 600 évvel
ezelőtt Bagdadból Mervbe jött s innen Heratba, hol meghalt s mint szent
tiszteltetett.
Ma, mint a tartomány és város védszentje, nagy tiszteletben áll. Doszt
Mohammed khán lábához temetteté magát s ez által ép annyira hizelgett
földijeinek, mint a mennyire elkeserité ellenségeit. A sir, mely a közel
levő épület fala és a Khodsa sir köve között van, midőn én láttam, még
nem birt semmi diszitménynyel, de még csak kővel sem. Fia és utódja
először az örökség alapkövét akarta letenni, s csak aztán a hagyományozó
sirkövét. Ennek daczára az afghánok hódolattal zarándokolnak oda, s a
szentet hatalmas vágytársa legközelébb egészen elhomályositja. Ugy kell
neki, ő alkalmasint egyike volt ama sok arab csalónak, mig ellenben
Doszt Mohammed az afghán nemzet megalapitója.


XV. FEJEZET.
SZERZŐ EGY MESEDBE MENŐ KARAVÁNHOZ CSATLAKOZIK. – KUHSZUN, LEGUTOLSÓ
AFGHAN VÁROS. – ALAPTALAN IJEDELEM VADSZAMARAKTÓL. – VITA ALATT LEVŐ
TERÜLET AZ AFGHAN ÉS PERSA BIRTOK KÖZÖTT. – AZ ÚT SOKFÉLE IRÁNYBAN
OSZLIK EL. – JUSZUF KHAN HEZARE. – FERIMON. – DOLMAGE EZREDES. – SZULTAN
MURAD MIRZA HERCZEG. – SZERZŐ KILÉTÉT MEGIRJA A HERATI SZERDÁRNAK. –
SAHRUD. – TEHERAN S FOGADTATÁS AZ OTTANI TÖRÖK ÜGYVIVŐ ISZMAEL
EFENDITŐL. – BARÁTSÁGOS FOGADTATÁS MR. ALISON S AZ ANGOL KÖVETSÉGTŐL. –
TALÁLKOZÁS A SAHHAL. – KAVVAN UD-DAULET S A MERVI VERESÉG. – VISSZATÉRÉS
TREBIZONDON ÉS KONSTANTINÁPOLYON ÁT PESTRE. – SZERZŐ A KHIVAI MOLLÁT
PESTEN HAGYJA ÉS LONDONBA MEGY. – OTTANI FOGADTATÁSA.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_’Tis sweet to hear the watch-dog’s honest bark_
_Bay deep-mouth’d welcome as we draw nigh home._ – Byron.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Heratot 1863-dik évi nov. 10-ikén elhagytam, Közép-Ázsia, vagy, a hogy
mások nevezni szokták, India e kapuját, hogy a nagy karavánnal, mely
Mesedbe ment, utazásom utolsó részét megtegyem. A karaván 2000 emberből
állt, kiknek fele kabuli hezare volt, kik szegénységben és nyomorban
feleségeik és gyermekeikkel a siíta szentekhez zarándokoltak. Ámbár az
egész egy testület volt, mégis mindenki bizonyos osztályokba sorakozott.
Én egy csapat kandahari afghánhoz jutottam, kik indigóval vagy
prémárúkkal kereskedtek Kabulból Persiába, mert ezek történetesen
ugyanazon dsilodart fogadták meg, kit én rábeszéltem, hogy engedjen egy
könnyen megterhelt öszvérre ülni, s megigértem, hogy Mesedben ugy fogom
megfizetni, mintha egy magam használtam volna. Azon kijelentéssel, hogy
Mesedben segithetek szegénységemen, hadzsi voltom ellen magam támasztám
az első kételyt, de még sem merészeltem az álarczot egészen letenni,
mert az afghánok, kik fanatikusabbak, mint a bokharaiak, az uton
bizonyára boszút állnak. E bizonytalan állásom különben nem volt
érdektelen legközelebbi környezetemmel való érintkezésben, mert mig
némelyek tetőtül talpig töröknek tartottak, mások angolt akartak bennem
felfedezni, a pártok czivakodtak egymással s igen mulatságos volt látni,
hogy az utóbbiak mint győzedelmeskednek az elsők felett, mert a mint
Mesedhez közeledtünk, az alázatos, görnyedező dervisből mindinkább
valódi európaivá bonyolódtam ki. Nehány afghan, nagy indigós házak
ügynökei Multan és Sikarpurból, átváltozásomhoz egészen hozzá
illeszkedni igyekeztek, mert mig Herat területén Gazi (küzdők, t. i. az
angolok ellen) voltukkal büszkélkedtek s nagy áradozással szóltak a
kabuli győzelemről, Mesedhez közel azt közölték velem, hogy ők is angol
alattvalók lennének, csak mutatnám be őket Mesedben a Vekil daulet-nek
(az angol consuláris ügynöknek), minthogy ennek befolyásos védelme
kereskedelmi ügyekben rájok nézve nagy haszonnal volt. Mindezt a