Közép-ázsiai utazás - 22

  meghozták Doszt Mohammed halálának hirét. A hírvivő követ 1000 tengét
  nyert ajándékba; ugyanaz nap ünnepély rögtönöztetett, s estve az emir,
  törvényes nejei számának kiegészitésére, Khudajar khan ifjabbik hugát
  vette nőül. A nagy félelem elmult ugyan, de bizonyos tartózkodás még
  mindig létezik, minthogy Bokharában igen jól tudják, hogy az afghanok az
  angolokkal való barátságos viszony következtében már nehány ezer jól
  iskolázott rendes katona felett rendelkeznek.
  Tudván, hogy az afghánokkal, mint tulsulylyal biró ellenséggel nem
  mérközhetnek meg, Bokharában azt a politikát követik, hogy diplomatiai
  uton igyekeznek nekik telhetőleg ártani. Minthogy az afghanok az
  angolokkal szövetkeztek, a bokharaiak könnyü szerrel hiresztelhetik
  róluk egész Turkesztanban, hogy az iszlamtól elpártoltak, s a legutóbbi
  időkben a Kabullal való kereskedelmi összeköttetések is nagyon
  meglazultak. Mint már emlittetett, a szalorok és tekkék folytonosan
  Bokhara zsoldjában állanak. Herát megszállásánál az öreg Doszt nagyon
  elcsodálkozott, hogy a turkmanok, daczára az ajándékoknak melyekkel
  elhalmozá, folytonosan nyugtalaniták és hadseregéből sokat elfogtak.
  Elfelejtette, hogy tulajdonképeni ellenségei a bokharai aranyok voltak,
  minthogy a turkmanok rokonszenve felett mindig csak a nagyobb összeg
  határoz. Ennyit Bokhara belpolitikájáról.
  Khiva az örökös harczok által, melyeket a saját harczias lakosságával,
  nevezetesen a jomutok, csaudorok és kaszakokkal kell viselnie, nagyon
  megfogyott. Népességre nézve Bokhara sokkal tulhaladja, s hogy az emirek
  eddig meg nem hódithatták, egyedül az özbeg lakosság vitézségének
  tulajdonitható. Mint hallottam, Allahkuli khán volt az első, ki
  (valószinüleg Conolly tanácsára) Bokhara s Khivába követet küldött, hogy
  a három khánság között véd- s daczszövetséget szervezzen Oroszország
  fenyegetőleg növekvő hatalma ellen. Bokhara nemcsak megtagadta ezt,
  hanem az oroszok felé is hajolt. Khokand hajlandónak nyilatkozott, ugy
  szintén Sehri Szebz s Hiszar városok, melyek az emirrel háborut
  viseltek. De ez unio még is a jámbor óhajok sorában maradt, s hogy mily
  nehezen volna létesithető, legjobban bizonyitja egy régi arab közmondás,
  melyet a közép-ázsiaiak saját jellemök előtüntetésére használnak, s mely
  igy hangzik: „Rumban áldás van, Damaskusban jóság, Bagdadban tudomány,
  Turkesztanban csak harag és ellenségeskedés“[128].
  Khokand a kipcsakok, kirgizek és kaszakokkal való folytonos viszálykodás
  miatt ugyanazon bajokban szenved, mint Khiva. Ezen kivül özbeg lakossága
  példátlanul gyáva s nem csodálkozhatni, hogy bár területre és népességre
  nézve a három khánság között a legnagyobb, Bokhara minduntalan leveri.
  
  _b) Külviszonyok._
  A mi az idegen országokkal való politikai viszonyokat illeti,
  Közép-Ázsia csak Török- és Oroszország, Persiával és Khinával jön
  érintkezésbe. A konstantinápolyi szultán a vallásfőnök s khalifának
  tartatik, s minthogy Közép-Ázsiában szokásban volt, hogy Turkesztan
  három khánsága a beigtatás jeléül a bagdadi khalifától bizonyos udv.
  tisztségféle kitüntetést kapott, a régi udvariasságot ma sem felejtik
  el, s a trónralépésnél rendkivüli követek által kérik Konstantinápolyban
  e tisztb. hivatalokat. A khivai khán pohárnoki, a bokharai rejszi
  (vallásfelügyelő), s a khokandi lovászmesteri rangot visel. Ez udv.
  tisztségek még mindig tiszteletben tartatnak, s mint hallom, az illetők
  évenkint egyszer teljes formalitással végzik tisztüket. De csak eddig
  terjed a közelebbi összeköttetés. Világi befolyást a konstantinápolyi
  szultánok a három khánságra nem gyakorolhatnak. A közép-ázsiai nép a Rum
  névvel (mint a hogy itt Törökországot nevezik) a régi Róma minden
  hatalmát s fényét egybeköti ugyan s evvel ugyanazonosnak tartja, de a
  fejedelmek keresztül látnak az illusión s csak akkor ismernék el a
  szultán nagyságát, ha a porta a beigtatási fermánokhoz s imádkozási
  engedélyekhez nehány száz ezer piasztert csatolna. Khivában s Khokandban
  a konstantinápolyi fermánokat még mindig bizonyos tisztelettel olvassák.
  Az előbbi khánság Sükrullah baj által 10 éven át volt Konstantinápolyban
  képviselve, az utóbbinak Molla khan uralkodása alatt még ezelőtt négy
  évvel követe (Mirza Dsan) volt a szultán udvarában. E követségeket
  Törökország régi szokás szerint sokszor éveken át tartja állami
  költségen, mi a külügyi költségvetést nagyon megszaporitja ugyan, de a
  szellemi felsőbbségnek Ázsiában való fentartására okvetlenül szükséges.
  Az oszman birodalom e távoli keleten csak akkor birhatott volna világi
  befolyással, ha a keleti élet álmából Nagy Péter előtt ébred fel. Az
  Oszman ház, mint török dynastia, a török elemekből, melyekkel nyelv,
  vallás s történelem által rokon, az Ádria partjaitól messze be Khináig
  hatalmasabb birodalmat alapithatott volna, mint a minőt a nagy Romanov
  különböző elemekből erőszak s ármány által össze alakitani tudott. Az
  anatoliak, azerbajdsanok, turkmanok, özbegek, kirgizek s tatárok az
  egyes tagok, melyekből a nagy török colossus támadhatott volna, s ez
  aztán északi ellenével jobban megmérkőzhetnék, mint a jelenlegi
  Törökország.
  Persiával, bár ez a legközelebbi szomszéd, Khiva s Bokhara részéről csak
  olykor váltatnak követek. Azon körülmény, hogy a persák a siíta
  felekezethez tartoznak, oly választó fal a két fanatikus nép között,
  minő Európában 200 évvel ezelőtt a protestantismus volt. Ehhez
  csatlakozik még az iran s turan népfaj közötti, már történeti tárgygyá
  vált ellenségeskedés, s igy könynyen elképzelhetni, hogy e természetes
  szomszédok mily csekély rokonszenvvel viseltetnek egymás iránt.
  Persia, melynek a dolgok természetes rendje szerint a csatornának
  kellene lenni, melyen az uj czivilizatió Turkesztanba vezettetnék, erre
  legkisebb befolyást sem gyakorolhat. Képtelen levén saját határait a
  turkmanok ellen megvédeni, a Bokhara elleni hadjáratában Mervnél
  szenvedett vereség erkölcsileg egészen tönkre tette. Hatalmát a három
  khánságban a legkevésbé félik s a tatár azt állitja, hogy az isten adott
  ugyan a persának fejet (eszet) és szemet, de szivet (bátorságot) nem.
  A mi Khinát illeti, ennek Közép-Ázsiával való politikai viszonyai oly
  csekélyek, hogy alig érdemesek a megemlitésre. Bokharával századonkint
  talán csak egyszer van összeköttetésben. Az emirek néha küldenek ugyan
  követet Kasgarba, de a khinaiak soha sem mernek egész Bokharáig menni be
  Turkesztanba. Khokanddal gyakrabban érintkeznek, de a muszulman
  barbárokhoz mindig csak alsóbb rangu hivatalnokokat küldenek.
  Egészen más Oroszország viszonya Közép-Ázsiával. Minthogy Oroszország
  már évszázadok óta van ama tartományok birtokában, melyek Turkesztan
  sivatagának északi határait képezik, nagy kereskedelemi közlekedése
  miatt Oroszország a három khánságot mindig jobban vette szemügyre mint a
  többi szomszéd, s eddigi politikai sikereit bizonyosan még a teljes
  meghóditással is fogja tetézni. Egyedül a természeti akadályoknak
  tulajdonitható, hogy Oroszország tervei itt lassu, de nem kevésbé biztos
  léptekkel haladhatnak elő. Közép-Ázsia három khánsága még hiányzó részei
  ama nagy tatárbirodalomnak, melynek Oroszországba való bekeblezését
  Vasziljevics Iván (1462–1505) kezdte meg, s mely munkán Nagy Péter óta
  lassan ugyan, de szakadatlanul dolgoznak.
  Az orosz politika magukban a khánságokban sem maradt teljesen
  észrevétlenül. A fejedelmek épen ugy, mint a népek jól ismerik a
  fenyegető veszélyt, s a gondatlanság csak a keleti közömbösségnek s a
  tömegek vallási lelkesedésének tulajdonitható. A közép-ázsiaiak
  legnagyobb része, kikkel e pontról szóltam, igy nyilatkozott felőle:
  „Turkesztannak két vára van, az egyik ama szentek nagy száma, kik
  földjében nyugszanak, s a „nemes Bokharát“ mindig megvédik, a másik a
  nagy sivatag, mely körülveszi.“ Csak kevesen, és pedig a kereskedők, kik
  hosszabban időztek Oroszországban, fogadnák közönyösen a
  kormányváltozást, mert bár ők is, úgy mint hontársaik, gyülölnek mindent
  a mi nem mohammedán, mégis dicsérve elismerik a hitetlenek
  igazságosságát és rendszeretetét.
  
  
  XXIV. FEJEZET. OROSZ-ANGOL VERSENYZÉS KÖZÉP-ÁZSIÁBAN.
  OROSZ ÉS ANGOLORSZÁG VISZONYA KÖZÉP-ÁZSIÁBAN – OROSZORSZÁG ELŐNYOMULÁSA
  A JAXARTESNÉL.
  „Az orosz-angol versenyzés Közép-Ázsiában – igy szóltak hozzám
  Angolországban visszatértem után – mesebeszéd. Hagyja el egészen ezen
  elcsépelt s már nem divatos politikai kérdést. Turkesztan népei vadak,
  nyersek s barbárok, s örülünk, ha Oroszország magára vállalja ama
  vidékeken a civilizálást. Angolországnak a legkisebb oka sincs, hogy ama
  politika felett irigység s féltékenységgel őrködjék.“
  Teljes irtózattal eltelve ama rémes jelenetek iránt, melyeket
  Turkesztanban láttam, s melyeknek e lapokon halvány rajzát adni
  igyekeztem, csakugyan sokáig gondolkodtam, hogy valjon e tanácsok s a
  politikai nézet, melyet velem elfogadtatni akartak, egészen helyesek-e.
  Azon gondolattal, hogy a keresztény civilizatio, e kétségkivül
  legnemesebb s legragyogóbb disz, mely az emberi társadalmat valaha
  ékitette, Közép-Ázsiára nézve is jóltevő – rég tisztában voltam. De nem
  oly könnyen estem tul a megjegyzés politikai részén, mert akár hogy
  latolgatom e kérdést, akár hogy képzelhetek el minden lehető
  eshetőséget, sehogysem békülhetek meg teljesen azon gondolattal, hogy
  Angolország közönyösen tekintse az indiai birtokaihoz való orosz
  közeledést.
  A politikai utopiák ideje elmult. Nagyon messze vagyunk a már meséssé
  lett russophobiától, hogy közelnek lássuk a pillanatot, melyben az orosz
  kozák s az angol szipahi mint határőrök egymásba botlanak. A két nagy
  colossus összeütközése Közép-Ázsiában, melyet politikai rajongók már
  évek előtt beállandónak hittek, még nem történik meg egyhamar. De e
  kérdés, ha lassan is, folytonosan előre halad, s az események
  természetes sorát követve, a nélkül, hogy indulatoskodnánk, el akarjuk
  mondani az okokat, melyekből az angol közönyösséget a középázsiai orosz
  politika iránt nem helyeselhetjük.
  Mindenekelőtt azon kérdést kell feltennünk, valljon Oroszország
  csakugyan előrenyomul-e dél felé, s hogy már mennyire haladt. Még 25
  évvel ezelőtt a közép-ázsiai orosz politikára kevés figyelemmel voltak.
  Afghanisztánnak elfoglalása az angolok által, az oroszpersa szövetség s
  a Khiva elleni vállalat, ezek okozták, hogy a sz. pétervári és londoni
  cabinetek közötti diplomatiai levelezésben Turkesztan először
  emlittetett. Ezóta ismét meglehetős szélcsend állt be. Angolország,
  terveinek meghiusulása által elkedvetlenittetve, egyszerre visszavonult,
  de Oroszország titokban folytatá tevékenységét s Turkesztanhoz való
  határ-viszonyaiban lényeges változások álltak be. Közép-Ázsia nyugati
  részében, nevezetesen az Aral tón s partjain, az orosz befolyás
  lényegesen növekedett. Az Oxus torkolatainak kivételével az Aral tó
  öszszes partvidéke orosz területnek ismertetett el. Magán a tón jelenleg
  három gőzös van, melyeknek a khivai khán megengedte, hogy Kungratig[129]
  mehetnek fel az Oxuson. Azt mondják, hogy a halászok védelmezésére
  vannak itt, de valószinüleg más rendeltetésük is lesz, s Khivában
  mindenki tudja, hogy a kungrati ujabb forradalom, valamint egyéb
  csetepaték a kozákok s özbegek között, az ugynevezett halászati
  gőzösökkel összeköttetésben vannak.
  Hanem mindezek csak másodrendü tervek, a tulajdonképeni hadmüveleti
  vonal a Jaxartes balpartján keresendő. Itt az orosz előőrsök, kiket egy
  szakadatlan erőd-lánczolat véd, Kale Rehimig, Taskendtől 32
  mértföldnyire nyomultak elő, s mint már emlittetett, e várost lehet a
  közép-ázsiai hóditások kulcsául tekinteni. S ez ut, melynek kevesebb
  sivatagja van, mint a többinek, nagyon helyesen is volt megválasztva. A
  hadsereg itt több megtámadásnak lenne ugyan kitéve, de ezek könnyebben
  legyőzhetők, mint az elemek rohamai. Khokand keleti határán is,
  Namenganon túl-felől az oroszok folytonosan közelednek, s Khudajar khán
  idejében már több összeütközés történt a khokandiak s oroszok között.
  Az orosz terveknek Közép-Ázsiában való előhaladása felett tehát a
  legkevésbé sem lehet kétkedni. Mint már emlitettük, a czivilizatio
  érdekében az orosz fegyvereknek a legjobb sikert kell kivánnunk, de a
  kérdés igen bajos és bonyolódott lesz, ha a hóditás későbbi
  következményeire gondolunk. Azon kérdésre, hogy Oroszország beéri-e
  Bokharával, hogy az Oxust elfogadja-e befolyása és tervei határául,
  bajos a felelet. A nélkül hogy mély combinatiókba bocsátkoznánk, igen
  valószinünek mondhatjuk, hogy a sz. pétervári udvar sok éven által nagy
  fáradsággal és költséggel folytatott politikája részére gazdagabb
  jutalmat fog követelni, mint a minőt Turkesztan oáz-országai
  nyujthatnak. Legalább szeretném látni azt a politikust, ki állitani
  akarná, hogy a Turkesztan birtokába jutott Oroszország tartózkodni fog
  Afghanisztanban vagy Észak-Indiában, hol a politikai fondorlatok mindig
  termékeny földet találnak, közvetve vagy közvetlenül föllépni. Akkor,
  midőn Perovszki hadsorai az Aral nyugati partjától Kabulig vetettek
  árnyékot, akkor, midőn a Vitkovics-féle[130] kisértet Kandahar és
  Kabulban megjelent, az ily eshetőség lehetőségét belátták. S a mi már
  egyszer megtörtént, szükség esetében nem ismétlődhetik-e?[131]
  A nélkül azonban, hogy e kérdést az irigység s féltékenység visszatetsző
  szinezetében tüntessük fel, jogositva hisszük magunkat, hogy a
  közép-ázsiai orosz tervek iránti közönyösséget roszaljuk. Ez igénytelen
  véleményünk; de valjon az angol oroszlán és az orosz medve Ázsiában majd
  ellenségesen egymásra támadnak-e, vagy pedig a hóditásban testvérileg
  megosztozkodnak, ez oly kérdés, melyhez a „ne sutor ultra crepidam“
  szerint, mint philologizáló dervis nem merek hozzászólni.