Közép-ázsiai utazás - 03

csíkos állatokat láttak a forrásnál, melyek közeledtükre hatalmas
ugrásokkal eltávoztak. Elejénte azt hivém, oroszlánok; elővettem tehát
rozsdás kardomat, s a kijelölt irányban, bár jó messzire, két gyönyörű
tigrist pillanték meg, melyek tarka bőre koronkint kilátszott a
sűrüségből. A parasztok azt mondták, hogy igen sok vadállat van az
erdőben, de ritkán támadják meg az embert. Legjobban nyugtalanitottak a
sakálok, melyek ugyan egy bottól is megijednek, de oly mennyiségben
tanyáztak ott, hogy nem birtuk elüzni. A sakálok egész Persiában nem
tartoznak a ritkaságok közé, még Teheránban is gyakran a városba hallik
vonitásuk, de ott nem jönnek oly közel az emberhez, mint ezen erdőkben.
Egész éjjel zaklattak, kézzel lábbal folyton hadonásznom kellett magam
körül, nehogy kenyeres tarisznyámat vagy egyik-másik czipőmet elorozzák.
Másnap kellett Szarit, Mazendran fővárosát elérnünk. Nem messze ezen
uttól fekszik Seikh Taberszi, hol a babi-k (vallási rajongók, kik
Mohammedet megtagadták, s communismust prédikáltak) sokáig védték
magukat s a környék rémeivé lettek. Itt már a legszebb narancs és
czitrom termett mindenfelé, s a sárgás piros gyümölcs oly jól vette ki
magát a fák setétzöld lombjai közt. Szari maga épen nem szép, de azt
mondják, jelentékeny kereskedést üz. Midőn ezen utolsó persa város
bazárján áthaladtunk, a legkülönfélébb átkok s gúnyolódások zápora
ömlött fejünkre. Feleltem ugyan e szemtelenkedésekre, de a bazár
közepében, több száz siíta közt nem véltem tanácsosnak bottal vagy
karddal fenyegetőzni. Szariban csak addig maradtunk, mig egy napi
utazásra a tenger partjáig lovakat béreltünk. Itt az ut sok ingoványon s
posványon vezet keresztül, melyeken gyalog nem lehet áthatolni. Több
uton lehet innen a tengerhez jutni: Ferahabadon (Parabad, amint a
turkmanok nevezik), Gezen és Karatepén át. Mi ez utóbbit választottuk,
mert itt egy afghan, tehát szunnita gyarmat van; melyben jó fogadtatást
remélhettünk, s melynek nehány lakóját már Szariban igen jó embereknek
tapasztaltuk.
Két napig pihenvén Szariban, elindulánk Karatepe felé, s alkonyatkor,
kilencz óráig tartó fáradságos ut után értünk oda. Már itt van mit félni
a turkmanoktól. Ezek tengeri kalózok, kik naszádjaikat a parton
elrejtve, több órányi távolságra bekalandozzák a partot, s gyakran egy
két megkötözött persával térnek vissza.


IV. FEJEZET.
KARETEPE. – EGY AFGHAN, NUR-ULLAH, SZERZŐT MEGVENDÉGELI. – DERVISSÉGE
GYANUBA VÉTETIK. – A HADZSIK ÉLELMISZEREKKEL LÁTJÁK EL MAGUKAT A
SIVATAGON KERESZTÜL VEZETŐ UTRA. – AFGHAN GYARMAT. – NADIR SAH. – A
KASPI TENGER ELSŐ MEGPILLANTÁSA. – JAKUB, TURKMAN HAJÓS. – SZERELMI
TALIZMÁN. – HAJÓRASZÁLLÁS ASURA FELÉ. – UT A KASPI TENGEREN. – ASURA
OROSZ RÉSZE. – OROSZ HADIHAJÓ A KASPI TENGEREN. – TURKMAN FŐNÖK OROSZ
SZOLGÁLATBAN. – SZERZŐ FÉLELME A FELFEDEZTETÉSTŐL. – MEGÉRKEZÉS
GÖMÜSTEPÉBE S A GÖRGEN TORKOLATÁNÁL.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Ultra Caspium sinum quidnam esset, ambiguum aliquamdiu fuit._ –
Pomponius Mela, _De Situ Orbis_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nur-Ullah, tekintélyes afghan, kivel már Szariban megismerkedtem, midőn
Karatepébe érkeztünk, házába vezetett, s miután vonakodtam minden
társamtól külön lenni, hadzsi Bilalt is meghítta, s nem nyugodott, mig
vendégszeretét el nem fogadám. Elejénte nem tudtam, mi oka e készségnek
a jóltevésben, csak később vettem észre, hogy hallott a teheráni
követtel való ismeretségemről, s szivességét egy ajánló levéllel akarta
megjutalmaztatni, melyet megigértem s meg is adtam neki.
Alig telepedtem meg szállásán, a szoba megtelt látogatókkal, kik sorba
leguggoltak a fal mellett, nagy szemekkel komolyan rám bámultak, aztán
igy képzett itéleteiket egymásnak elmondták, sőt később hangosan is
nyilvániták utazásom feletti véleményöket. „Nem dervis, mondák
legtöbben, legkevésbbé hasonlít ehez, mert szegényes ruhái igen nagy
ellentétben állnak vonásai és arczbőrével. Amint a hadzsik mondák,
rokona a követnek, ki szultánunktól (e szónál mindnyájan felkeltek)
küldetve Teheránban székel, és Allah tudja mit kereshet ily magas
származásu ember a turkmanok közt Khinában s Bokharában.“
Elbámultam ezen emberek szemtelenségén, kik az első lépésnél mindjárt le
akartak álarczozni. De azért tovább játsztam a keletit, mély, ájtatos
gondolatokba merülve ültem, s ugy tevék, mintha mit sem hallottam volna.
Látva, hogy nem akarok részt venni a társalgásban, hadzsi Bilalhoz
fordulának, ki elmondá nekik, hogy én csakugyan efendi, a nagy szultán
hivatalnoka voltam, de isteni lélek szállván meg, visszavonultam a
csalárd világtól s most ziarettel (zarándoklás a szentek sirjaihoz)
töltöm éltemet. Sokan fejöket csóválták, de többé nem lehetett e tárgyat
érinteniök, mert a valódi muszulmannak nem szabad soha kételkednie, ha
ilhamról, azaz isteni lelkesülésről hall; s habár a szóló ugy, mint a
hallgató meg van teljesen győződve, hogy az egész hazugság: ezeknek
mégis Masallah! Masallah! kiáltással kell bámulatukat kifejezniök.
Különben ezen első jelenetből beláthattam, hogy, ámbár még perzsa
földön, mégis már Közép-Ázsia határán valék; mert midőn e csekélyszámu
szunniták bizalmatlan kutatózását láttam, – a mit egész Persiában
sohasem tapasztaltam – elképzelhettem magamnak, mi vár még rám ezen faj
ősi fészkében. Csak két, bámulás és kérdezősködésekkel eltelt óra után
távoztak a vendégek, mire theát késziténk magunknak, aztán nyugodni
mentünk. Aludni akartam, midőn egy turkman ruhába öltözött ember, kit a
családhoz tartozónak hittem, hozzám közelitett, s nagy bizalmasan el
kezdte beszélni, hogy ő már 15 éve jár Khivába kereskedelmi ügyekben,
és, ámbár maga is Khandaharba való, mégis a turkmanokat, őzbegeket és
bokharaiakat jól ismeri, s ha akarom, utazzunk együtt a nagy sivatagon
keresztül, és legyünk barátok. „Kulli mumenin ihvetun“ – (minden hivők
testvérek) felelém neki, megköszöntem barátságát, azon megjegyzéssel,
hogy én mint dervis nagyon szeretem társaimat, kikkel már régóta együtt
utazom. Ő még tovább akart beszélni, de látván, hogy nagyon szeretnék
aludni, eltávozott, s én csakhamar el is aludtam.
Másnap hallám Nur-Ullahtól, hogy az egy tirjaki, azaz opiumfaló, s
emellett nagyon vásott ficzkó, kit lehetőleg iparkodjam kerülni.
Ugyanekkor figyelmeztetett, hogy itt Karatepében két hónapra lássuk el
magunkat élelmiszerekkel, azaz liszttel s rizszsel, mert a turkmanok
maguk is ide járnak azt vásárolni, s azért legalább Khiváig lássuk el
magunkat kenyérrel. Hadzsi Bilalt biztam meg evvel, s azalatt a falu
közepén levő fekete dombra (törökül Karatepe) mentem, melytől a falu
nevét birja, melynek egyik oldalát persák, a másikat 125–150 afghan
család lakja. Ezen afghan gyarmat, amint mondják, e század elején sokkal
nagyobb volt; Nadir sah, az utolsó ázsiai világostromló által
alapittatott, ki, amint tudva van, afghanokkal és turkmanokkal vitte
végbe legnagyobb hőstetteit. Még mutatták azon helyet a dombon, melyen ő
ült, midőn szemlét tartott azon vad lovasok ezrei felett, kik a nagy
sivatag legtávolabb részeiről, jó lovaikkal és vérszomjas szablyáikkal
zászlai alá sereglettek. Nadir ily alkalommal mindig igen vig volt, és
Karatepének ünnepe vala. Mi volt czélja e szunnita gyarmat alapitásának,
titok előttem, de létezésének hasznát mindjárt beláttam, mert az
afghanok a turkmanokkali alkudozásra használtatnak, s nélkülök nem egy
persa hónapokig nyöghetne a turkmanok bilincseiben, anélkül, hogy
megváltatását kieszközölhetné. Ugyane foglalkozást üzik Persia keleti
szélén a khafi, dsami és bakhyrzi szunniták; de ezeknek a tekkékkel van
dolguk, kik sokkal veszedelmesebbek a jomutoknál.
A fekete domb tetejéről vethetém először tekintetemet a Kaspi tengerre.
Nem a sik tenger, csak egy kis része annak látható innen, melyet az
Asuránál végződő hosszu földnyelv fedez, és a mely holt tengernek
neveztetik. A földnyelv a távolból hosszu keskeny vonalnak látszik a
tengerben, egyes, magas fákkal benőve, melyet a szem messze követhet. A
puszta tengerpart látása nem volt képes fellelkesiteni, égtem a vágytól
a keleti partokat láthatni és visszasiettem lakásomba, megtudni,
mennyire haladtak már előkészületeink a turkman sivatagba való
áthajózásra, mikről Nur-Ullah igérkezett gondoskodni. Tegnap este azt
mondák, hogy egy afghan naszád, mely az oroszok számára élelmiszereket
visz, fejenkint egy kranért (1 kran = 1 franc) el akar vinni Asurába,
innen turkmanokkal három-négy óra alatt Gömüstepébe érhetünk; magában
Asurában pedig lakik Khidr khán, orosz szolgálatban levő turkman főnök,
ki szegény hadzsiknak alamizsnát szokott adni, s kit meg is
látogathatunk. Nagyon megörültünk e hireken, s ráálltunk az alkura.
Elcsodálkoztam tehát, midőn ma meghallám, hogy ez az afghan kész az
indulásra, s el is akarja vinni a hadzsikat, kivéve engemet, kit a
szultán titkos küldöttjének tartván, attól fél, elveszti az oroszoknál
kenyerét, ha ily embert vesz fel hajójába. E hír kellemetlenül lepett
meg, de aztán nagy örömömre szolgált, midőn társaim kinyilatkoztaták,
hogy azon esetre, ha engem nem akar elvinni, ők sem mennek vele, inkább
más alkalomra várnak. Ezt különös fontoskodó hangon beszélte el nekem az
opiumszivó Emir Mehemmed, de aztán az afghan – kit Anakhannak hítak, –
maga jött el, kifejezé sajnálatát, hallgagatást igért s ajánló levelet
kért Hajdar efendihez. Tanácsosnak tartám egy szót sem ejteni, mely
aggodalmait elűzni akarni látszanék; jóizüt nevettem azon, a mi eszébe
jutott volt, s megigértem, hogy Nur-Ullahnál fogok számára nehány sort
hagyni Teheránba, a mit meg is tettem. A titokszerüség és kételynek
fátyolát, mely egyéniségemet fedte, sohsem volt szabad teljesen
föllebbentenem, mert a keleti, különösen az iszlamita, hazugság és
csalárdságban növekedve, mindig ellenkezőjét szokta hinni annak, a mit
valaki szilárdan s hevesen állit, s a legcsekélyebb óvás részemről csak
megerősitette volna gyanujokat. Nem volt többé szó a dologról, s még az
nap este megtudtuk, hogy egy turkman, ki egyenesen Gömüstepébe akar
hajózni, kész valamennyi hadzsit csupa jótékonyságból ingyen
átszállitani, csak gyűljünk össze jókor reggel a tengerparton, hogy a
netaláni kedvező szelet mindjárt felhasználhassuk. Én, hadzsi Bilal, és
hadzsi Szalih, a kolduskaraván elismert triumviratusa, rögtön
felkerestük a turkmant, kit Jakubnak hítak. Fiatal ember volt, végtelen
merész tekintettel, mindnyájunkat megölelt és késznek nyilatkozott még
egy napot várni, hogy minden szükséges élelmiszert bevásárolhassunk.
Egyelőre áldást vett hadzsi Bilal és hadzsi Szalihtól, s már felkeltünk,
hogy elmenjünk, midőn engem félrehít s kért, maradnék nála nehány
perczig. Maradtam. Erre bizonyos félénkséggel elbeszélte, hogy jó idő
óta szerencsétlen, viszonzatlan szerelmet táplál lelkében egy saját
törzséből való leány iránt; s egy zsidó, egy igen ügyes varázsló, ki e
pillanatban épen Karatepében tartózkodik, megigérte, hogy elkésziti neki
a hatályos Nuszkhát (talizmán) ha 30 csepp fris, Mekkából hozott
rózsaolajat szerez, mert az a varázsformula megirásához okvetlen
szükséges. „Tudjuk, folytatá Jakub, hogy a hadzsik rózsaolajat s más jó
illatokat szoktak a szent városból magukkal hozni, s miután te a
legifjabb vagy a karaván főnökei közt, hozzád fordultam, s remélem,
teljesiteni fogod kérésemet.“ Én nem anyira a puszták fiának
babonaságát, mint inkább azon bizalmát bámultam, melylyel a tul okos
izraelita szavaiban hitt, s miután társaim csakugyan hoztak volt
magukkal rózsaolajat, kivánata csakhamar teljesitve lön, mi a jó fiunak
valódi gyermekes örömére vált.
Harmadnapra korán reggel mindnyájan összegyültünk a tengerparton. Most
már koldustarisznyáján kivül egy liszteszsákja is volt mindenkinek, s jó
ideig tartott, mig a ladik (itt „tejmil“) mely kivájt fából állt,
mindnyájunkat a naszádra hordott, mely a partviz sekélysége miatt
kénytelen volt körül belül egy angol mértföldnyire a tengerben
megállapodni. A hajóra szállás módját sohsem fogom feledni. A keskeny,
kivájt fatörzsök, a legtarkább zavarban megrakva emberekkel,
liszteszsákokkal s más árukkal, minden pillanatban felfordulással
fenyegetett, és szerencséseknek mondhattuk magunkat, hogy végre
mindnyájan szárazan érhettünk a hajóra. A turkmanoknak háromféle vizi
jármüveik vannak: a) keszeboj, egy árboczczal, egy nagy s egy kis
vitorlával, melyet többnyire teherszállitásoknál használnak; b) kajuk,
egy vitorlával, melyet gyors hajózásra használnak rabló kirándulásaiknál
és 3) a teimil, egy ladik, melyet már emliték. A hajó, melyet Jakub
nekünk felajánlt, keszeboj volt, mely Csereken szigetről naphthaolajat,
szurkot és sót szállitott volt a persa partra, s most kevés terménynyel
megrakva hazatért.
A hajó nyilt alkotásánál fogva nem lévén különbség a helyekben, mindenki
odaült, a hol először kényelmes helyet talált, de Jakub figyelmeztetett,
hogy ez őt mozgásaiban gátolja. Kiki felvette tehát ismét holmiját s
élelmiszereit, s két sorban szorosan egymás mellé kellett
elhelyezkednünk, mint a besózott heringeknek, ugy, hogy a hajó közepe
neki s két segédjének az ide s oda futkozásra szabadon maradjon.
Helyzetünk, könnyen képzelhetőleg nem volt a legkellemesebb; nappal
ugyan még megjárta, de éjjel borzasztó volt, midőn az álom az egyenesen
ülőket ide s tova hajigálta, s az embernek gyakran órákhosszat kellett
egy hortyogó hadzsi édes terhét viselnie. Néha jobbrul s balrul két alvó
is borult rám egyszerre, s ámbár ez roppantul gyötört, nem volt szabad
őket felkeltenem, mert ez nagy bünnek tartatik.
1863. april 10-kén kedvező nyugati szél dagasztá vitorláinkat,
nyilgyorsasággal tolva maga előtt a kis hajót. Baloldalt a hosszu
földnyelv nyult a tengerbe, jobbról a sürün benőtt, tengerig nyuló
hegység, melyen a legnagyobb persa király sah Abbasz által épitett
mulatókastély Esref emelkedik. Argonautamenetünk kellemeit növelte még a
gyönyörü tavaszi idő, s daczára szoros helyzetemnek, nagyon jól érzém
magamat. Meggondolhattam volna, hogy ma hagytam el a persa partot, az
utolsó pontot, hol még időm lett volna megbánni tettemet, – de nem! ez
eszembe sem jutott. Szilárdan meg valék győződve, hogy utitársaim,
kiknek vad kinézése először megijesztett, hiven ragaszkodnak hozzám, s
társaságukban szembe szállhatok a legnagyobb veszélylyel. Estefelé
szélcsend állt be; közel a parthoz horgonyt vetettünk, s megengedtetett
a hajó kis tüzhelyén egymásután megfőznünk theánkat. Nekem pár darab
czukrom volt övemben elrejtve, meghítam tehát Jakubot, s megkinálám egy
csésze édes theával. Hadzsi Szalih és Szultan Mahmud, szinte velünk
tartottak; a fiatal turkmannak megeredt a nyelve, s elkezdett az
alamanról, – igy hivják a turkmanok rabló kirohanásaikat, melyek
beszélgetésöknek kedvencz tárgyát teszik, – mesélni. Különben is tüzes
szemének csillogása vetélkedett a csillagok ragyogásával, midőn neki
hevült; nagyon rajta volt, hogy a szunnita mollák előtt, a kiknek mi is
tartatánk, bőséges dicséretet arasson, midőn csatáiról beszélt, melyeket
a siíta eretnekekkel vivott s előadta, hogy hányat ejtett már ő azok
közül foglyul. Társaim csak hamar csendes álomba merültek körülöttünk,
hanem én még sokáig hallgattam beszédét, s csak éjfél táján akart
elvonulni. Távozása előtt még elbeszélte, hogy Nur-Ullah megkérte őt,
vezetne be engem vendégül Khandzsan sátorába, a ki turkman főnök és
Nur-Ullah-nak igaza van, mivel én nem vagyok olyan mint a többi hadzsi s
megérdemlem a megkülönböztetést. „Khandzsan – mondá Jakub – egy hatalmas
törzsnek akszakalja (feje) s már atyja idejében sem bocsátottak át
Gömüstepén egy dervist, hadzsit, vagy más idegent sem anélkül, hogy az ő
kenyeréből evett és vizéből ivott volna. Tégedet, ki a távol Rumból
(Törökország) jösz, bizonyára nagyon jól fogadand, és te hálás fogsz
lenni irántam.“
Másnap reggel lassan folytathattuk utunkat, a kedvezőtlen szél miatt, s
mire Asura alá érkezénk már beesteledett. Asura az ázsiai orosz birtokok
legszélsőbb pontját képezi, délfelé, mely 25 év óta végleg az oroszok
kezébe került, vagy azon időtől fogva, mióta a turkman kalózok merész
alaman-sajkáit kellőleg féken tudják tartani gőzöseikkel. Az előtt a
turkmanok valának itt az urak, s maga az „asura“ (átellenben, vis-á-vis)
név is turkman származásu; de az előtt nem voltak állandó lakosai, hanem
az akkoriban még gyakori s szabadon üzött rabló kalandok alkalmával
állomásul szolgált. A mostani Asura kellemes benyomást tesz a Persia
felől érkező utazóra. A földnyelv keleti végéhez közel épitett házak
száma ugyan csekély, de europai modoru alkatuk, mely szerint a kilátszó
templom is épült, nem maradhata az én szemeim előtt hatálytalan.
Kiváltképen a hadigőzösök emlékeztetének az europai életre; s milyen
érzés volt az, midőn estefelé egy gőzöst láték Gezből, (Asztrabad kikötő
helyéből) oly büszkén tova siklani Asura felé. Az oroszok itt két nagy
és egy kis hadigőzöst tartanak állandóan, melyek oltalma nélkül nemcsak
az ott letelepedett oroszok nem volnának biztonságban a turkmanok
támadásaitól, hanem az Asztrakhanból jövő vitorlás hajók sorsa is
kétséges lenne. Mig a kereskedelmi hajó a siktengeren van, addig nincs
miért félnie, de már a tengerparthoz közeledni nagy ritkán bátorkodik
gőzös kisérete nélkül, melynek oltalmát visszamenet is kénytelen igénybe
venni. Az itteni parancsnokság valóban nagy gonddal s nem csekély
költséggel iparkodik a turkmanok rablási vágyát fékezni, ugy, hogy ezen
baj már meglehetősen csökkent is, de teljes biztonságot eszközölni
merőben lehetetlen, sőt azt sem lehet meggátolni, hogy számos
szerencsétlen persa, sőt egyszermásszor orosz matrózok is ne
hurczoltassanak el lánczon Gömüstepébe. Éjjel nappal szakadatlanul
czirkálnak az orosz hajók a turkman vizeken, s minden turkman naszádnak,
mely a keleti part felől a déli persa part felé akar indulni, el kell
látva lennie utlevéllel, amit 8, 10 sőt 15 aranyért szoktak egy évre
kiszolgáltatni s mindig elő kell azt mutatni, valahányszor Asura mellett
elevezik, mely alkalommal gondosan megmotozzák a jármüvet, valljon nem
visz-e foglyokat, fegyvereket, vagy más tiltott tárgyakat. Ezen
intézkedés folytán sok turkman kereskedelmi jármű be van jegyezve, s az
ismeretlenek legnagyobbrészt titkos ösvényeken kalandoznak, s ha rájok
bukkannak az orosz czirkálók, irgalom nélkül elsüllyesztetnek – hahogy
vonakodnának megadni magukat. Mig egyfelől kellő szigorral jár el az
orosz kormány, más felől szép szerével, politikus uton módon iparkodott
egyik másik törzset barátságos viszonyba füzni, hogy aztán egyiket a
másik ellen felhsználhassa. Azon időtájban, midőn én Asura felé utaztam,
Khidr khán, a Gazilikör törzsből, már harmincz éve volt orosz
szolgálatban, derjabegi (tengernagy) czimmel, s mintegy 40 arany rendes
havi diját kapva, amiből ő 10 aranyat mirzájanak (irnokának) fizetett.
Khidr khán még mindig sátor alatt lakott a félig europai gyarmat között,
s hivatalos kötelessége abból állott, hogy befolyása által, melylyel a
turkmanok között birt, iparkodjék átalában meggátolni azok
rablókalandozásait, vagy legalább értesitse az oroszokat, ha efféle
szándékot észrevesz, mivel ilyetén kémszolgálatra igen alkalmas volt
törzsrokonai besugásai segitségével, akiknek szemei előtt történnek a
készülődések. De nem felelt meg szolgálatának. Jó szolgálatokat tehetett
volna ugyan Khidr, amiről én később meggyőződtem, hanem a hajdani buzgó
müszülman korán megismerkedék a nemes vodki-val (orosz pálinka) s oly
mértékben élvezé, hogy éjjel nappal részeg volt; fiai pedig, akiknek
Gömüstepében helyettesiteniök kellett volna őt, a karakcsikkal
(rablókkal) czimboráltak, s a világért se tudósiták soha az oroszokat
valami rablási tervről.
A mi Jakub-unknak is volt, – mint magától érthető – utlevele, melyet elő
kelle mutatnia, s csak a hajó gondos megvizsgálása után engedteték meg
utunkat folytatnunk. Mivel már beesteledett, midőn Asura alá értünk, a
hivatalnokok látogatása másnap reggelre maradt, s mi horgonyt vetettünk
csekély távolságban a parttól. Uti társaim nagyon sajnálkozának, hogy
nem teheték tiszteletöket Khidr khánnak, ki nagy hirben állott mint a
dervisek és hadzsik pártfogója. Én pedig nagyon örültem, mivel
elmaradnom nem lehetett volna tőlük, s azon kellemetlen helyzetbe
jutottam volna, hogy talán gyanut ébreszthetnek europai arczvonásaim
Khidr khán előtt. Nagyon örülék tehát azon akadálynak, mely gátolá
kiszállhatásunkat, s csak azon egy gondolat nyugtalanitott: vajjon nem
találják-e felötlőnek az oroszok, akik holnap a hajót megvizsgálják,
arczom europai vonásait és szinét, melyek társaimétól szembetünőleg
elütöttek. Attól nem tartottam, hogy az oroszok embertelenül fognak
velem bánni, csak attól féltem, hogy felismernek, és majd le akarnak
tervemről beszélni. Az is könnyen megeshetett, hogy későbben, ártatlan
fecsegés által tudomást vesznek a turkmanok incognitomról, s ki tudja
mennyivel több váltság dijon menekülhettem volna meg, mint Blocqueville,
a sulyos rabszolgaságtól! Ezen elmélkedések komoly aggodalomba ejtettek,
s nagyon fájlaltam, hogy a nyugati élet utolsó képét nem szemlélhetém
igazi kedvteléssel.
A legfeszültebb kedélyállapotban ébredék fel másnap reggel. Asurából
kellemes harangszó hallatszék; társaim mondák, hogy ma a hitetleneknek
vasárnapjok és ünnepök van; de hogy melyik vasárnap az, azt nem tudtam.
Közel valánk egy hadihajóhoz, mely tele volt aggatva lobogókkal; nem
sokára észrevettem, hogy egészen diszegyenruhás matrózok eveznek a part
felé, s egy tiszt, szintén teljes diszegyenruhában lépett be a csónakba,
s a hajóra vitetett. Mintegy 10 percz mulva előszólitatánk, hogy jőjünk
közelebb, s ekkor megláttam, hogy a fedélzeten, közel a lépcső
feljáratnál több szőke tiszt egybegyülve várakozik. Szivem elkezdett
hatalmasan dobogni; mind jobban jobban közeledénk s én azon voltam, hogy
amennyire lehet olyan állást foglaljak, amelyben lehetőleg kikerüljem a
szemtől szembe állást. Sorsom ugy intézé, hogy csónakunk épen azzal az
oldalával közeledék a gőzöshöz, amelyen én ültem, s igy a fedélzeten
egybegyült tisztek csak a nyakamat láthatták. Az ünnepnap miatt csak
fölületesen tartották meg a vizsgálást, a tolmács néhány szót váltott
Jakubbal, a tisztek a mi koldus társulatunk felett mulatták magukat, s
beszédjük közől egyebek közt e szavakat vehettem ki: „szmotrite, kakoj
bieloj etot hadzsi;“ (nézzétek milyen fehér ez a hadzsi). Ez az
észrevétel bizonyosan az én, még nem eléggé elvadult bőrömet illette,
hanem ennél az egynél nem is tettek több megjegyzést. Jakub csakhamar
szabadon bocsáttatott, s kis idő mulva már az orosz hajók látkörén túl
folytattuk utunkat. Én is fölemelkedém görnyedt, félig alvó
helyzetemből, s nagyot lélekzettem, aggodalmaim elenyészte után.
Nem sokára erős nyugati szél keletkezett; mi azt hittük, hogy gyorsan
kifeszitjük a vitorlákat és sietünk a csak három órányira eső Gömüstepe
felé; hanem Jakub egy távol fehér pontra szegezvén tekintetét, titkosan
értekezett hajós embereivel, s csak akkor huzták fel a vitorlát, midőn
az a pont egészen eltünt, s nyilsebességgel szeldelé hajónk a hullámokat
kelet felé.[6] Mintegy félórányira Asurától több úszó tengeri jel
mellett mentünk el, melyek vörösre festett dorongokból állottak. Jakub
azt mondá nekem, hogy azokat az ingilizek tették oda az orosz vizek
határjegyeiként, hogy az innenső rész a turkmanoké, a kiket mindenkor
védeni fognának az ingilizek az oroszok támadásai ellen. Hogy ki
kölcsönzé a puszták vad fiainak ezen messzeható politika eszméjét, az
megfejtetlen talány marad. Én ezen jegyeket nem ismerem, de még kevesebb
tudomásom van Angolország rokonérzelmeiről Turkmania iránt. Rövid óra
mulva meglátszott a turkman tengerpart, hosszu vonal alakjában, több
domborodással; mi is azon irányt követtük, melyet több előttünk haladó
hajó jelölt ki. Nemsokára összevonattak a vitorlák, mivel a hajózható
viznek végét értük, s körülbelől 1½, mértföldnyire a Görgen torkolata
előtt valánk, melynek mindakét partján terül el Gömüstepe tábor, száz
meg száz sürüen egymásmellé helyezett óriás méhkas alakjában.
Mint Karatepe előtt, itt szintén lehetetlen a legkisebb jármüvekkel is a
viz sekélysége miatt a parthoz közeledni vagy a Görgen folyamba befutni,
a mely pedig meglehetősen mély s rendesen elegendő vize szokott lenni.
Várakoznunk kelle tehát a mig Jakub megérkezésünket jelenté, s több
tejmilt küldött átszállitásunkra. Egy idő mulva jött is hozzánk három
ilyen felettébb sajátságos naszád, melyeknek több kerülőt kelle tenniök,
mig kiszállitásunkat eszközölheték. Én és hadzsi Bilal utolsóknak
maradtunk, s valóban nagyon megörültem, midőn a partra kiérkezve azt
hallám, hogy Khandzsan a jó Jakub által értesittetve, azonnal oda
sietett. Néhány lépésnyi távolságban megmutatták őt nekem, a mint épen
aszr-namazi-jával, – vagy is déli imájával foglalkozék, s én ezen
helyzetben közeledém hozzá.


V. FEJEZET.
MEGÉRKEZÉS GÖMÜSTEPÉBE, A HADZSIK SZIVES VENDÉGSZERETETTEL FOGADTATNAK.
– KHANDZSAN. – Ó GÖRÖG FAL. – AZ ULEMÁK BEFOLYÁSA. – AZ ELSŐ MECSET,
MELY A NOMÁDOK KÖZT TÉGLÁBÓL ÉPITTETETT. – PERSA RABSZOLGÁK. –
KIRÁNDULÁS GÖMÜSTEPÉTŐL ÉSZAK-NYUGATI IRÁNYBAN. – TATÁR ELJEGYZÉS,
LAKOMA STB. – A KHIVAI KHÁN KERVANBASI-JA A SIVATAGON ÁT TEENDŐ
UTAZÁSHOZ KÉSZÜL. – A TEVÉKET BÉRBEADÓ ILIASZ BEG. – ALKUKÖTÉS
KHULKHANNAL. – TURKMANOK EXPEDITIÓJA PERSIÁBAN LÓRABLÁSRA. – A LÓRABLÓK
VISSZAÉRKEZÉSE.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Ad introeuntium dextram Scythae nomades, freti litoribus, insident._ –
Pompon. Mela, _De Situ Orbis_, 1. III. c. V.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Khandzsan elvégezvén imáját felemelkedék s én egy szép, karcsu termetü
magas férfiut láték magam előtt, – mintegy 40 éves lehete, hosszu
szakála leért a mellére; öltözéke felettébb szerény volt. Tüstént felém
sietett, megölelt s nevemen szólitva szives nyájassággal üdvözölt.
Ugyanazt tette hadzsi Bilallal és hadzsi Szalihval is, s midőn a karaván
már talpon volt, uti málháival felrakodva, mi is csatlakozánk hozzá, s
elindulánk a sátrak felé. Már itt érkezésünk hire átalánosan el volt
terjedve, s természetesen tulzottam fölcsigázta karavánunk számát a hir;
a nők, gyermekek és kutyák tarka vegyületben siettek ki a sátrakból, az
érkező zarándokokat meglátni s mint a mollák állitják, ölelés által
részesülni az isteni malasztban s a búcsujárás érdemeiben részt vehetni.
A közép-ázsiai életből általam legelőször látott s tehát reám nézve
egészen uj kép annyira meglepett: hogy azt sem tudtam, a sajátságosan
alkotott szőrnemez sátrakat szemléljem-e, vagy a bokáig érő vörös
selyeminges asszonyokat bámuljam, vagy pedig a felém nyujtott sok kezet
elégitsem ki. Sajátságos volt azt látni, mint törekedtek ifjak és vének,
minden nemi és családi különbség nélkül a hadzsikat érinteni, a kiken
még rajtuk volt a Mekkából és Medinából hozott szent por s nem kevéssé
valék megilletődve, midőn a legbájosabb fiatal asszonyok sőt leányuk is
ölelésemre siettek. Fáradtan s ezen vallásos vendégszerető
megtisztelések által egészen kimerülve érkezénk meg a fő isan (pap)
sátora elé. Itt összpontosula kis karavánunk, s a legérdekesebb látvány
fejlődött itt ki, melynek valaha szemlélője voltam. A vendégek
elszállásolásához akartak fogni. Egész bámulásra ragadott azon buzgó
törekvés, mint iparkodott minden ember a szegény idegenek közől vagy
egyet megvendégelhetni; hallottam ugyan már hirét a nomádok
vendégszeretetének, hanem ily mértékben még se tudtam volna azt soha
képzelni. Az asszonyok már elkezdtek veszekedni, hanem Khandzsan rendet
csinált oly formán, hogy a zarándokokat mind elosztá, engem pedig és
hadzsi Bilalt, a hozzánk tartozókkal együtt, mint saját vendégeit a maga
ova-jába (sátor) vitt.[7] Minthogy Gömüstepe legvégén lakott, végig
kelle ballagnunk az egész táboron, mely a Görgen két partján nyulik el s
szorosan egymás mellé helyezett sátrakból áll.[8] Már közelgett az
alkonyat, midőn fáradtan megérkezénk azon édes reményben, hogy most majd
kissé kipihenjük magunkat. De fájdalom, megcsalt reményünk. A nekünk
szánt sátor ott volt ugyan, alig egy pár lépésnyire a nevezett
folyamtól, de alig vettük birtokunkba, a kellő szertartással, – kétszer
körül kerülvén azt, s egyet köpvén mind a négy szegletén – csakhamar
megtelt lakásunk látogatókkal, kik aztán késő éjig nálunk maradtak s
száz meg száz különféle udvarias kérdéssel terhelének, elannyira, hogy