Közép-ázsiai utazás - 02

nem következnek. Azon időben ugyanis, midőn Konstantinápolyból eljöttem,
a napi sajtóban hirét vettem azon háborunak, melyet Doszt Mohammed khán,
veje és előbbi herati hűbérese Szultán Ahmed khán, ellen viselt; mert ez
elpártolva tőle, a persa sah souverainitását elismerte. Europai
lapjaink, azt hivém, túlozzák a dolgot, s az egész esemény nem nagyon
ijesztett meg; nem tekintém azt akadálynak s utamra indulék. Itt
Teheránban azonban, csak 32 napi járóföldre a csatatértől, legnagyobb
sajnálattal hallám, hogy a háború miatt azon vidékeken a közlekedés meg
van szakadva, s hogy, mióta az ostrom megkezdetett, egyetlen egy karaván
sem, – annál kevésbbé egyes utazó – érkezett meg Heratból, vagy ment
volna oda. Maguk a persák sem merték életöket s vagyonukat koczkáztatni;
és még több oka volt félni az europainak, kinek idegen vonásai azon vad
ázsiai tartományokban bizonyosan feltünnének, amint még békés időben is
nagy feltünést okoz megjelenése; most azonban kémnek tartatván, az
afganok által kétségtelenül megöletnék. A dolog világos volt, csakhamar
belátám, miszerint ily körülmények közt utamat rögtön nem folytathatom;
s egyszersmind azért, hogy ne épen tél közepén érjek Bokharába,
Közép-Ázsia sivatagjaiba, elhatárzám utamat a következő márcziusig
elhalasztani. Akkor a szép évszak még előttem lesz, s addig a politikai
viszályok, melyek most Heratot, Közép-Ázsia e kapuját, eltorlaszolják,
talán szintén meg fognak szűnni.
Szeptember elején hajoltam meg ekép a szükség parancsai előtt; s az
olvasó képzelheti, mily kellemetlen lehetett rám nézve öt-hat hónapot
töltenem oly országban, mely csak másodrangú érdekkel birt rám nézve, s
melyről már sokan és jól irtak. Nem, hogy Persiát tanulmányozzam, hanem
hogy a jövőmre károssá válható nyugalmat elkerüljem, hagytam el mint
féligmeddig dervis, a vendégszerető törököket, Iszpahanon át Sirazba
mentem, s igy legalább volt alkalmam a régi irani cultura annyiszor
leirt emlékeit láthatni.


II. FEJEZET.
VISSZATÉRÉS TEHERÁNBA. – A SZUNNITÁK, DERVISEK ÉS HADZSIK TÁMOGATÁSA A
TÖRÖK KÖVETSÉGNÉL. – A SZERZŐ EGY MEKKÁBÓL VISSZATÉRŐ, TATÁR HADZSIKBÓL
ÁLLÓ KARAVÁNNAL ISMERKEDIK MEG. – A KÜLÖNBÖZŐ UTAK. – SZERZŐ ELHATÁROZZA
A HADZSIKHOZ CSATLAKOZNI. – HADZSI BILAL. – SZERZŐ BEMUTATTATIK LEENDŐ
UTITÁRSAINAK. – AZ UTAZÁS A JOMUTOKON S A NAGY PUSZTÁN KERESZTÜL
ELHATÁROZTATIK.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_A párthusok elvnek tartották, hogy senki idegennek az átjárást földükön
meg nem engedik._ Heeren: _Handbuch der Alten Geschichte_.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Már 1863. évi január közepe táján ismét Teheránban voltam, török
jóltevőim vendégszerető körében. Most természetesen máskép állt a dolog
a készületekkel, máskép az elhatározással; megúntam a hiábavaló
várakozást s elszántam magamat, hogy kerüljön bár a legnagyobb
áldozatokba, hozzáfogok tervem létesítéséhez. A követségnél régi szokás
volt az évenkint Bokharából, Khívából és Khokandból Persián keresztül
nagy számmal a török birodalom felé utazó hadzsikat és derviseket
valamivel segíteni, ami valódi jótétemény e szegény szunnita koldusokra
nézve Persiában, kiknek a siíta persák soha egy fillért nem adnak. A
követségi palotának tehát hetenkint megvoltak vendégei a távol
Turkesztanból, s nekem mindig nagy örömemre szolgált, ha egy ily rongyos
vad tatárt szobámba híhattam, ki aztán annyi érdekest beszélt hazájáról,
s kinek társalgása különös becscsel bírt philologiai studiumaimra nézve.
Ezen emberek roppantul bámulták irántok tanusított előzékenységemet,
mert czéljaimról persze nem is álmodtak, s a karavanszerajban, melyet
átvonuláskor érinteni szoktak, csakhamar azon hír terjedt el, hogy
Hajdar efendi, a szultán követe nemesszívű ugyan, de Resid efendi –
(saját csekélységemnek álneve) a dervisekkel testvérekként bánik, s
titokban talán maga is az.
Ilyen hírben állván, nem volt okom csudálkozni, hogy az átutazó dervisek
előbb jöttek hozzám, s csak aztán mentek a ministerhez, mert ennél
gyakran nem nyerhettek fogadtatást, s csak az én közbenjárásomra
kaphatták meg a nekik járó obulust, vagy érhették el egyéb vágyaikat.
Igy, márczius huszadikán négy hadzsi jött hozzám azon kéréssel, mutatnám
be őket a sultán képviselőjének, mert panaszt akarnak emelni a persák
ellen, kik Mekkából visszatértökben Hamadannál megvették rajtuk a
Szunni-adót, melynek szedését a szultán már rég megtiltá, s melyet maga
a persa sah sem helyesel.[2] „Nem akarunk pénzt ő excellentiájától,
mondák, csak azt akarjuk, hogy szunnita földieink ezentúl ne fizessenek
vámot, mikor a szent helyeket látogatni járnak.“ Ez önzetlen szavak egy
keleti ember szájából feltüntek előttem, keményen szemök közé néztem vad
vendégeimnek, és meg kell vallanom, hogy elvadultságuk és szegényes
öltönyeik daczára valami nemességet láttam bennök, s első percztől fogva
titkos vonzalmat éreztem irántok. Jó ideig beszélgettem velök, hogy
megtudhassak holmit társaikról, az utról, melyet távol hazájoktól
Mekkáig megjártak, s az irányról, melyen most Teheránból kiérve haladni
akarnak. Szószólójuk többnyire egy, chinai Tatárországból, mely
Kis-Bokharának is neveztetik, való hadzsi volt, ki rongyait egy új zöld
dsubbe-val (felső posztó ruha) takará be, fején óriási fehér turbánt
viselt, s eleven tüzű szemeivel a többieken gyakorolt felsőbbséget
minden pillanatban kitünteté. Bemutatván magát, mint az akszui (Akszu
chinai Tatárországnak egy tartománya) vang (chinai kormányzó) imámját,
ki már másodszor látogatá meg a szent sírt, s igy kétszeres hadzsi lett,
megismertetett egy másik, hozzá legközelebb ülő társával, s tudtomra
adá, hogy a jelenlevők a 24 lelket számláló kis hadzsi-karaván fejeinek
tekintendők. „Társaságunk, mondá a szóló, ifjak és öregekből, gazdagok
és szegényekből, jámbor emberek és laikusokból áll, s mégis a legnagyobb
egyetértésben élünk egymással, mert mindnyájan Khokand és Kasgarból
valók[3] vagyunk – és bokharaiak, ezen viperái az emberiségnek,
nincsenek köztünk.“ Közép-Ázsia őzbeg (tatár) törzseinek ellenséges
indulata a tadsikok (a persa őslakosság) iránt rég ismeretes volt már
előttem; nem akartam tehát e tárgyról tovább kérdezősködni, s inkább
azon tervet tudakoltam, mely szerint vissza való utjokat intézni
szándékoznak. „Innen hazánkba, magyarázák a tatárok, négy út vezet; az
egyik Asztrakhanon, Orenburgon s Bokharán keresztül; a másik Meseden,
Heraton és Bokharán; a harmadik Mesed, Merv és Bokharán; a negyedik a
turkman sivatagon, Khíván és Bokharán át. Az első kettő nekünk nagyon
drága; aztán most a herati háboru is nagy akadály; a két utóbbi út ugyan
nagyon veszélyes, de mégis ezek közől kell egyet választanunk, s erre
nézve tőled is kérünk tanácsot.“
Már egy óra óta beszélgettem velök, nyiltszívüségök megtetszett; s ámbár
az idegen faj feltűnő vonásai, szegényes ruha, s a fáradságos utak
temérdek nyomoraitól ezen emberek egészen vad, szinte ijesztő kinézéssel
birtak, még sem állhattam ellen azon gondolatnak: nem volna-e jó, ha e
zarándokok társaságában tenném meg közép-ázsiai utamat? ők, mint
bennszülöttek, legjobb mentoraim lehetnének, azonkivül Resid efendi
dervisnek tartanak, mint ilyet láttak a török követségnél, s nem a
legjobb lábon állnak Bokharával, Közép-Ázsia ezen egyetlen városával,
melytől magam is féltem, mert elődeim szerencsétlen sorsa attól félnem
megtanított. Nem haboztam azonban sokáig, és közlém velök tervemet.
Tudtam, hogy okaimat fogják kérdezni, s az olvasó képzelheti, hogy e
törzsökös keletieknek nem beszélhettem tudományos czélokról; ők
nevetségesnek találták volna, hogy egy efendit, azaz egy urat, ily
abstrakt czél annyi veszélylyel s fáradsággal daczolásra bírjon; sőt
talán okot leltek volna benne a gyanúra. A keleti nem ismeri a
tudományszomjat, s nem is hiszi annak létezését; s miután e közép-ázsiai
fanatikus muzulmánok nézeteivel nem akarék ily rideg ellentétbe jőni,
hazugsághoz kelle folyamodnom, mely társaimnak is hízelegjen és saját
czélomat is elősegítse. Azt mondám tehát nekik, hogy rég át vagyok hatva
azon csendes, bár forró vágytól, Turkesztant, (Közép-Ázsia) ezen még
egyetlen székhelyét a meg nem hamisított iszlam erénynek, meglátni, s
Khíva, Bokhara és Szamarkand szenteit meglátogatni. Ezen gondolat,
folytatám tovább, hozott ide Rumból (Törökország), már egy év óta várok
Persiában, és hálát adok Istennek, hogy ily utitársakat küld számomra,
kikkel most már folytathatom utamat, és elérhetem kitüzött czélomat.
Bevégezvén beszédemet, a jó tatárok meglepetten tekintének egymásra, de
csakhamar magukhoz tértek utazási szándékom feletti bámulatukból s azt
mondták, hogy most már biztosan tudják, amit azelőtt csak sejtettek, t.
i. hogy dervis vagyok, s nagyon örülnek, ha méltóknak találom őket azon
barátságra, hogy oly hosszú és veszélyes uton velök menni akarok.
„Mindnyájan készek vagyunk nem csak barátaiddá, hanem szolgáiddá is
lenni, mondá hadzsi Bilal, fentemlített szóvivőjök, csak arra kell
figyelmeztetnünk, hogy a turkesztáni utak nem oly biztosak, mint a
persiaiak s törökországiak. A mi utunkon gyakran heteken át nem találunk
házat, kenyeret, sőt egy csepp ivóvizet sem; s ehez járul még az, hogy
félnünk kell, nehogy agyonveressünk, elfogassunk s eladassunk, vagy a
homokzivatarok által eltemettessünk. Gondold meg jól efendi, a mit tenni
akarsz! később meg találnád bánni, s mi nem akarnók, hogy minket okozz
szerencsétlenségedért. Azonkivül ne feledd, hogy földieink otthon
tapasztalas és világismeret tekintetében sokkal hátrább állnak
nálunknál, s minden vendégszeretet daczára a távolról jövő idegent
folyton gyanús szemmel nézik. Aztán, mikép fogsz visszautazni egyedül,
nálunk nélkül?“
Könnyen felfogható, hogy e szavak nagyon hatottak rám, – de szándékomat
meg nem rendíthették. Eloszlatám barátim aggodalmait, beszéltem nekik
régebben kiállott fáradalmakról, ellenszenvemről a földi kényelmek, s
különösen ezen franczia ruhák iránt, melyeket ex officio kellett
viselnünk. „Ismerem e világ vendégfogadó-jellemét[4], mondám, melyben
létezésünknek csak nehány napjára veszünk szállást, s hamar kiköltözünk
belőle, hogy másoknak helyet adjunk; és kaczagom a mostani muzulmánokat,
kik nem csak a holnapról, hanem tíz évvel előre is akarnak gondoskodni.
Igen barátim, vigyetek magatokkal, nekem el kell mennem a tévedésnek e
bűnfészkéből, melyet már tökéletesen meguntam.“
Ez elég volt; ellenkezni ugy sem akartak. A derviskaraván fejei rögtön
felfogadtak utitársnak, kölcsönösen megöleltük, megcsókoltuk egymást,
miben persze nem csekély önlegyőzésre volt szükségem, midőn e minden
képzelhető illatú ruhák és testekkel oly közeli érintkezésbe kellett
jönnöm. A dolog tehát már tisztában volt, csak Hajdar efendit,
jóltevőmet kelle még meglátogatnom, vele szándékomat közölnöm és
támogatását, különösen ajánlatát a hadzsik előtt kikérnem, kiket
ugyanekkor szándékom volt neki bemutatni.
Tervem eleinte természetesen ellenzésre talált. Őrültnek mondtak, hogy
oda akarok menni, ahonnan elődeim közől még egy sem tért vissza, s ami
több, oly emberek társaságában, kik képesek egy fillérért megölni. A
legborzasztóbb képeket rajzolták lelkem elé, de belátván, hogy minden
igyekezet, tervemtől eltántorítani, sikeretlen, végre tanácsokat adtak,
s iparkodtak amennyire csak lehet, segíteni rajtam. Hajdar efendi
elfogadá a hadzsikat, rendbehozta ügyeiket, elmondá nekik szándékomat
épen oly módon, mint én azt elbeszéltem volt, s azon megjegyzéssel
ajánlott vendégszeretetökbe, hogy viszontszivességet remélhetnek, mert
aki rájuk bízza magát, efendi, a szultán titoknoka. – Nem voltam jelen a
látogatáson, de hallám, hogy hűséget igértek. A t. olvasó látni fogja,
mily becsülettel tarták meg szavukat, mikép menté meg a nemes török
követ pártfogása életemet, melyet annyi veszély fenyegetett, s mikép
mindig hadzsitársaim hűsége mentett ki rosz helyzetemből. Később hallám,
hogy Hajdar efendi társalgásközben, Bokharáról levén szó, kifejezé
rosszalását az emir[5] politikája felett, ami társaimat, kik hasonló
nézeten voltak, nagyon megörvendezteté. Aztán a minden vagyon
nélkülieket tudakolta közőlök, s ezeknek mintegy 15 aranyat adott. Nagy
segély volt ez oly embereknek, kik kenyéren s vizen kívül más kényelmet
nem keresnek a világon.
Elindulásunk nyolczadnapra tüzetett ki. Ezalatt hadzsi Bilal
szorgalmasan meglátogatott; bemutatá földieit Akszuból, Jarkend és
Kasgarból, kik jobban hasonlítottak borzasztóan eltorzitott
csavargókhoz, mint jámbor zarándokokhoz. Különös érdekkel viseltetett
azonban fogadott fia, Abdul Kader, egy 25 éves kamasz iránt, kit
famulusomnak ajánlott. „Hű, de ügyetlen ficzkó, szólt hadzsi Bilal,
sokat tanulhat tőled, csak szolgáltasd magad az úton általa, fog ő neked
kenyeret sütni és theát főzni, nagyon jól ért hozzá.“ Hadzsi Bilal
tulajdonképeni szándéka az volt, hogy Abdul Kader nekem necsak kenyeret
süssön, hanem segítsen azt megenni is, mert még egy másik fogadott fia
is volt vele az úton, s a gyaloglásban kiéhezett két legény nagy teher
volt ránézve. Megigérém, hogy elfogadom az ajánlatot, mi őt nagyon
megörvendezteté. Őszintén szólva, hadzsi Bilal gyakori látogatásai
gyanút költhettek volna bennem, s könnyen azon gondolatra jöhettem
volna: ez az ember azt hiszi, hogy jó fogást tett rajtad, s azért
iparkodik ennyire téged magával vihetni, mert fél, hogy még el találnál
állani szándékodtól. – De nem, nem akartam s nem is volt szabad
gyanakodnom, s hogy határtalan bizalmamról meggyőzzem, megmutatám neki
azon kevés pénzt, melyet az útra magammal vittem, s kértem, mondja el
pontosan, mily alakot s öltönyt, mily modort és szokásokat kell
felvennem, hogy társaimhoz a lehetőleg hasonló legyek, s így a
szünteleni feltünést elkerülhessem. E kérés neki nagyon megtetszett, s
könnyen képzelhető, hogy a tanitás kissé különös volt. Mindenekelőtt
tanácslá, borotváltassam le fejemet, mostani europai török ruháimat
cseréljem fel bokharaiakkal, s ágyneműt, fehér ruhát s minden eféle
fényűzési czikket amennyire lehet, ne vigyek magammal. Híven követém
tanácsait, s az equipirozás nem sokba kerülvén, hamar meg voltam vele,
és három nappal a kitűzött határidő előtt már készen valék nagy utamra
indulni.
Ezalatt egyszer elmentem a karavanszerajba, hol utitársaim szállva
voltak, nekik a látogatást visszaadni. Két kis cellában laktak, az
egyikben tizennégyen, a másikban tizen. Az első benyomást, melyet e
nyomorral és szenynyel telt lyukak reám tettek, sohsem fogom feledni.
Kevés birta közőlök az utat a maga emberségéből megtenni, nagyobb részt
koldulásra szorultak. Oly foglalkozásban találtam őket, melynek
leirásával nem akarok a t. olvasóban undort gerjeszteni, s melyre később
én is rákényszerültem. A legszivélyesebben fogadtak, zöld théát
készitettek számomra, s csak pokoli kín közt birtam egy nagy bokharai
csészét tele e czukortalan zöldes vízzel meginni, mire nagykegyesen még
egy másodikkal is megkináltak, de már erre bocsánatot kértem. Itt volt
alkalmam valamennyi utitársammal összeölelkezni, mindegyik testvérnek
nézett s nevezett, s miután mindenikkel még külön kenyeret törtem,
leültünk egy körbe, véglegesen elhatározni az irányt, a mely felé menni
fogunk. – Mint már fennebb emlitém, két út közől kellett választanunk.
Mindkettő veszélyes volt, mert azon sivatagon kelle keresztül mennünk,
melyen a turkmanok tanyáznak, s a lényeges különbség csak a törzsök
különféleségében volt, melyek annak egyik és másik részét lakták. Az
egyik út, Meseden, Merven és Bokharán keresztül a legbiztosabb lett
volna, de itt a Tekketörzsön, legvadabbján minden turkmanoknak kellett
volna áthatolnunk, kik senkit sem kimélnek, s magát a prófétát is
eladnák rabszolgául, ha kezeikbe esnék. A másik részen a Jomut
turkmanok, egy becsületes és vendégszerető népek laknak, de itt egy 40
állomásnyi sivatag terült el, melyen egy csepp ivóvizet sem találni. Ne
hány megjegyzés után a jomut törzs között s a nagy sivatagon, Khíván és
Bokharán át vezető utat választottuk. „Jobb az elemek, mint az emberek
gonoszságával megküzdeni,“ vélték barátaim. „Isten kegyelmes, mi az ő
utját járjuk, s bizonyára nem fog elhagyni.“ A határozat megerősitéseül
hadzsi Bilal elmondá az esküt; amíg beszélt, mindnyájan égnek tartottuk
kezeinket, s mikor elhallgatott, kiki szakállát fogta meg, és hangosan
rámondta az áment. Felkeltünk ülőhelyeinkről, s ők felszólitottak, hogy
holnapután korán reggel jönnék el, hogy elindulhassunk. Hazatértem, s e
két napon át a legnagyobb, s a leghevesebb küzdelem volt lelkemben. Még
egy pillantást veték a fenyegető veszélyekre, s azon eredményekre,
melyek utamból származhatnak. Keresni akartam okokat, melyek ily merész
lépést igazolhatnának; de szinte mámorban valék, gondolkozásra képtelen.
Hiába figyelmeztettek utitársaim álarczos gazságukra, hiába rémitgettek
Conolly, Stoddart és Moorcroft szerencsétlen sorsával, Blocqueville nem
rég történt esetével, ki a turkmanok kezeibe esett, s kit aztán tizezer
aranyon kellett a rabszolgaságból kiváltani. Mindez véletlen volt
előttem, s nem birt elrettenteni. Csak egy aggodalmam volt: lesz-e elég
physikai erőm, ellenállhatni az elemek viszontagságainak, az idegen
tápláléknak, a folytonos szabad ég alatt lételnek silány öltözetben,
ágynemű nélkül; s miként fogok béna lábammal, mely oly könnyen
elfáraszt, gyalogolni tudni? – S csak is ebben áll mind az, ami utamban
merényletnek nevezhető.
Mi győzött e lelkiharczban, felesleges emlitenem. Indulásom előtti este
búcsut vevék barátaimtól a török követségnél. Utazásom titkát csak
ketten birták, s mig az europai gyarmat azt hitte, hogy Mesedbe megyek,
elhagytam Teheránt, hogy Asztrabad és a Kaspi tenger felé folytassam
utamat.


III. FEJEZET.
ELINDULÁS TEHERÁNBÓL ÉSZAKKELETI IRÁNYBAN. – A KARAVÁN TAGJAI. – A
SIÍTÁK GYÜLÖLETE MINDEN HADZSI IRÁNT. – MAZENDRAN. – ZIRAB. – HEFTEN. –
TIGRISEK ÉS SAKÁLOK. – SZARI. – KARATEPE.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Beyond the Caspian ’s iron gates._ – Moore.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Márczius 28-kán, jókor reggel megjelentem a karavánszerajban, mint
kitüzött gyülhelyen. Barátaim közől azok, kik a persa határig birtak egy
öszvért vagy szamarat bérleni, már felcsizmázva, felsarkantyúzva készen
álltak, a gyaloglók is felvették már csarukjokat, – a mi igen czélszerü
lábbeli volna gyalogság számára, – és szent datolyafa-botjaikkal
kezökben, türelmetlenül látszottak a jelt várni az indulásra. Nagy
bámulatomra láttam itt, hogy azon nyomorult ruha, melyet Teheránban
viseltek, városi-, tehát díszöltözetük volt. Ezt kimélendő, mindenki
utiruháját vette föl, mely ezer meg ezer darab rongyból állt, derékon
egy darab kötéllel átkötve. Tegnap koldusnak tartám magamat uj
ruházatomban; de ma, társaim között beillettem volna biboros királynak.
Végre hadzsi Bilal felemelé kezeit az indulási áldásra, s alig fogta meg
mindenki szakállát, hogy rámondja az áment, a gyaloglók kirohantak a
kapun, hogy minket lovaglókat, illetőleg szamaragolókat megelőzzenek.
Utitervünk szerint Teherántól északkeletnek tartva, Szari felé kellett
mennünk, hova nyolcz állomás után reméltünk elérni. Dsadserud és
Firuzkuh felé fordultunk tehát, Tausan-Tepét, a király kis
vadászkastélyát balra hagytuk s egy óra mulva azon hegyszorulat
bejáratánál voltunk, honnan utóljára lehet a teheráni síkon végig
tekinteni. Nem állhattam meg, hogy még egyszer vissza ne forduljak. A
nap már egy lándzsányi magasra volt, a mint a keletiek mondják, és
sugarai nemcsak Teheránt, hanem Abdul Azim sah kupoláját is beragyogták.
– Teheránban ez időben már a természet is virágzik, s meg kell vallanom,
hogy e város, mely a mult évben oda érkezésemkor oly kellemetlen
benyomást tett rám, most elragadó szépnek tetszett előttem. E
tekintettel istenhozzádat mondék a szép europai civilisatió legszélső
előőrsének, hogy oda menjek, a hol a vadság s barbarság szélsőségeit
fogom találni. Mélyen meg valék hatva, s nehogy társaim észrevegyék
megilletődésemet, gyorsan befordítám öszvéremet a hegyszorosba, melynek
falára már felirva láttam számomra e setét jelmondatot: Lasciate ogni
speranza!
Társaim ezalatt hangosan elkezdték recitálni a koránt és telkineket
(hymnusok) énekelni, mint valódi zarándokokhoz illik. Nekem elnézték,
hogy nem vettem részt e foglalkozásban, mert tudták, hogy a rumik
(oszmanok) nincsenek oly szigoru vallásosan nevelve, mint Turkesztan
lakói; de remélték, hogy társaságuk lassanként majd engem is fel fog
lelkesíteni. Ezalatt lassan léptetve megyek utánok, s bemutatom őket az
olvasónak, mert igen sokáig fogunk velök utazni, s mert ők valóban a
legbecsületesebb emberek voltak, kikkel e vidéken találkoztam. A karaván
tagjai valának: 1) hadzsi Bilal Akszuból (Chinai-Tatárország), ugyane
tartomány chinai muzulmán kormányzójának udvari imamja. Vele voltak
fogadott fiai; 2) hadzsi Isza, 16 éves ficzkó és 3) hadzsi Abdul Kader,
kit már emliték. A társaságot, ugyszólván, hadzsi Bilal védnöksége alatt
képezték továbbá 4) hadzsi Juszuf, gazdag chinai-tatár paraszt
unokaöcscse, 5) hadzsi Alival, egy tiz éves végtelen piczi kirghizszemü
fiuval. E kettőnek még 80 arany utiköltsége volt, s azért gazdagoknak
mondattak, ámbár e gazdagság nagy titokban tartatott. Ketten béreltek
egy lovat, s mig az egyik a nyeregben ült, a másik mellette gyalogolt;
6) hadzsi Ahmed, egy szegény mollah, ki koldusbotra támaszkodva végzé
zarándoklását. Ugyanez, és hasonló körülmények közt volt 7) hadzsi
Haszan, kinek apja utközben meghalt, s ki most szegény árván tért haza;
8) hadzsi Jakub, hivatásánál fogva koldus, mely mesterséget apjától
örökölte; 9) idősb hadzsi Kurban, tulajdonképen paraszt, ki köszörülő
kerekével egyszer egész Ázsiát bevándorolta, Konstantinápolyig s Mekkáig
máskor Tibeten át Kalkuttába, ismét máskor a kirghiz sivatagon keresztül
Orenburgig s Taganrogig barangolt; 10) ifj. hadzsi Kurban, ki szintén
utközben veszté el atyját, s ennek testvérei; 11) hadzsi Szaid és 12)
hadzsi Abdur Rahman 14 éves beteges gyermek, kinek lábai Hamadannál a
hóban elfagytak, s ki az egész uton Szamarkandig borzasztóan szenvedett.
Mindezek Khokandba, Jarkend és Akszuba, tehát chinai Tatárország két
szomszédos kerületébe valók voltak és hadzsi Bilal kiséretét képezték;
13) hadzsi Sejkh Szultan Mahmud, Kasgarból, egy fiatal rajongó tatár,
egy hires szentnek, Hazreti Afaknak családjából, kinek sirja Kasgarban
van. Seikh Szultán Mahmud barátomnak apja költő volt, minden
igyekezetének czélja Mekka vala, s midőn sok évi szenvedés után végre a
szent várost meglátta, meghalt benne. Fiát tehát kettős czél vezette
volt ez utra: el akart zarándokolni a prófétának s apjának sirjához.
Vele voltak 14) hadzsi Huszejn, rokona és 15) hadzsi Ahmed, volt chinai
katona a sivai ezredből, mely muskétákkal van fölfegyverezve és
muszulmanokból áll.
A khokandi khánságból valók voltak 16) hadzsi Szalih Chalife, ki az
Isant, azaz a sejkh czimet iparkodott elnyerni, s igy a fél papi rendhez
tartozott; áldott jó ember, kire még gyakrabban visszatérünk. Őt
kisérték: fia 17) hadzsi Abdul Baki s öcscse 18) hadzsi Abdul Kader, aki
meds’zub, vagy is az isten iránti szeretettől elragadott ember volt;
kinek, ha 2000-szer egymásután Allah-t kiáltott, szája tajtékzani
kezdett, s igy a legboldogabb állapotba jutott. (Mi europaiak ezt
nyavalyatörésnek nevezzük, – de lesz még szó róla.) 19) Hadzsi Kari
Meszud. Kari annyit jelent, mint Törökországban Hafiz, azaz oly ember,
ki az egész koránt könyv nélkül tudja; 20) ennek fia hadzsi Gajaseddin,
21) hadzsi Mirza Ali és 22) hadzsi Ahrarkuli, kiknek még maradt
valamijök utiköltségükből, s kik most közösen béreltek egy szamarat; 23)
hadzsi Nur Mohammed, kereskedő, ki már másodszor volt Mekkában, de
mindig más helyett.
Igy folytatók utunkat az elburzi hegyláncz mindig emelkedő magaslatain.
Barátaim észrevették lehangoltságomat s vigasztalni iparkodtak;
különösen hadzsi Szalih bátoritott, s biztositott, hogy mindnyájan
testvérként szeretnek. „Csak segitsen meg Isten, hogy minélelőbb
kiérjünk a siíta eretnekek országából, aztán a szunnita turkmanok,
törzs- és hitrokonaink közt majd jól megélünk.“ Csakugyan szebb jövőt
reméltem s paripámat sebesebb haladásra nógatám, hogy szegény társaim
közé keveredhessem, kik elűl gyalogoltak. Félóra alatt utolértem őket s
láttam, mily jókedvüen gyalogolnak, ámbár már egyszer megtették az utat
Turkesztanból Mekkába, s most onnan ismét gyalog térnek vissza. Nehányan
víg dalokat énekeltek, melyek nagyon hasonlitottak a magyar népdalokhoz,
mások kalandokat beszéltek el, melyeket vándorlásaikon átéltek. Nagyon
érdekelt e mulatság, melyből e népek felfogási módját ismerhetém meg. A
mint Teheránt elhagytam, teljesen a közép-ázsiai életben találtam
magamat.
Mialatt felváltva, egyikkel másikkal beszélgettem, a szokott marsokban
folytatók utunkat. Nappal meglehetős meleg volt, bár korán reggel,
különösen a hegyes vidékeken, nagyon fagyott, annyira, hogy vékony
ruhámban nem birtam kiállani lóháton s le kelle szállnom, hogy kissé
felmelegedjem. Lovamat egy gyalogoló hadzsinak adtam, ki ezért botját
engedte át nekem, s hosszu távolságra kisértem a gyaloglókat, kik
folyton a legélénkebben beszéltek hazájokról, s midőn Mergolan, Namengan
és Khokand kertjei felett eléggé fellelkesültek, egy telkin éneklésébe
fogtak; melyben én is résztvevék, leghangosabban kiáltva annak
refrainjét: Allah! ja Allah! – Az ifjak minden ily közeledési kisérletet
elbeszéltek az öregeknek, s ezek nagyon örültek és váltig mondogatták:
„hadzsi Resid (ez volt mostani nevem) valódi dervis, belőle még minden
válhatik.“
Négy napi járás után Firuzkuhba értünk, mely meglehetős magasan fekszik,
s utja igen fáradságos. A város egy hegy tövében fekszik, melyen egy a
Sah-Nameh-ben emlitett vár áll, – most már romban, – s arról nevezetes,
hogy itt végződik az Arak-Adsemi tartomány és kezdődik Mazendran. Másnap
reggel egyenesen északi irányban folytattuk utunkat, s alig haladtunk
három négy óráig, elértük a nagy hegyszoros torkolatát, mely a
tulajdonképeni Mazendrant teszi s közel a Kaspi tengerig terjed. Az
utazó alig halad nehány lépésnyire a hegy tetején fekvő karavánszerajtól
lefelé, s a sivár, puszta vidéket buja növényzet váltja fel. Nem is
hinné az ember, hogy Persiában van, amint maga körül mindenütt az ős
erdőket s a legszebb zöldet látja. Mazendran szépségeit nem akarom
leirni, mert oly mesteri tollak, mint Frazer, Conolly és Burneséi már
eleget irtak róla. Midőn én benne jártam, Mazendran diszruháját öltötte
volt fel, a szép tavasz ragyogó köntösét, s valóban elragadóan szép
volt. E varázsszerü hatás a bú végső szikráját is elfojtá lelkemben. A
természet nagyszerüsége feledteté velem vállalatom veszélyeit, s édes
álmokba ringatott azon idegen, ismeretlen országokról, melyeket be fogok
járni, s azon különbféle nemzetek, erkölcsök és szokásokról, miket látni
fogok. Azon vidékeken, gondolám magamban, a természet mindenesetre
kiáltó ellentétben lesz avval, amit most látok, mert megmérhetlen
sivatagok, beláthatlan sikságok, hetekig tartó vizhiány várnak rám, – s
épen azért kettős volt az élvezet.
Társaimra sem maradt Mazendran benyomás nélkül; csak azt sajnálták, hogy
e szép Dzsennet (paradicsom) az eretnek siíták kezében van. „Különös,
mondá hadzsi Bilal, hogy a világ minden szép országát a hitetlenek
birják.“ Nem hiába mondja a próféta: „Ed-dünja szidsn ül-mumenin ve
dsennet ül-kafirin.“ (E világ fogház a hivőkre és paradicsom a
hitetlenekre nézve.) Bizonyságul Hindosztant emlité, hol az ingilizek
uralkodnak, Oroszország szépségeit, melyeket maga is látott és
Frengisztant, melyet a földi paradicsomnak mondtak előtte. Hadzsi
Szultan Mahmud a társaság vigasztalására az Ós (Khokand határa) és
Kasgar közt fekvő hegyi vidéket emlité. Sokkal szebbnek állitá ezt
Mazendrannál, de nem igen hittem szavait.
Zirab állomásnál a mazendráni hegyszoros éjszaki végéhez értünk, s itt
kezdődnek a kaspi tenger partjait belepő nagy erdőségek. Csinált uton
haladtunk, melyet II. Abbasz sah készitetett, mely azonban most már sok
helyen teljesen meg van romolva. Éji szállásunk, hova jókor elértünk,
Heften volt, egy szép csererdő közepében. A fiatalok elmentek forrást
keresni, melyből jó theavizet lehessen meriteni, de egyszerre roppant
jajveszéklést hallottunk; futva jöttek vissza, elmondván, hogy nagy,