Közép-ázsiai utazás - 04

még hadzsi Bilal is, ez a telivér keleti ember, kezdé türelmét
veszíteni. Este Khandzsan tizenkét éves fia Baba Dzsan[9] elhozá
vacsoránkat, mely főtt halból és aludt tejből állott s nagy fatálban
hordatott fel. Egy nehéz lánczra vert persa rabszolga egészen közel
hozta hozzánk a tálat, a hol aztán Baba Dzsan tette elénkbe; maga atyja
mellé ült le csekély távolságban s mindaketten őszinte kedvteléssel
nézték, milyen hatalmas étvágygyal estünk neki az eledelnek. Étkezés
után imádkoztunk. Hadzsi Bilal fölemelé kezeit, és minden jelenlevő
akként cselekvék s midőn befejezésül szakállát megfogva, ezt mondá:
Biszmillah Allah Ekber, hasonlóképen megsimogatá mindenki a szakállát, s
szerencsét kivánt Khandzsannak vendégeihez.
[FOGADTATÁS EGY TURKMAN FŐNÖKTŐL A KASPI-TENGER PARTJÁN.]
April. 13-án ébredék legelőször turkman sátorban, a mit a jomut-oknál
csatma-nak, a többi vidékeken aladzsa-nak neveznek. Az édes álom, s a
könnyüd épűlet, mely alatt valék, egészen felfrisitettek és
megkönnyitének, s az ujdonság ingere annyira gyönyörködtetett, hogy
örömöm határtalannak látszék. Hadzsi Bilal ezt észrevette s
felszólitott, hogy mennék vele sétálni, és a mint kissé távol valánk a
csatmáktól, figyelmeztetett, hogy már nagyon itt volna az ideje efendi
rangomtól egészen megválni s testestül lelkestől dervissé lenni.
„Bizonyára észrevetted már eddig“ – monda jó utitársam, – hogy nem csak
én egyedül, hanem valamennyi collegánk, a fiatalok úgy mint az öregek,
fatihát (áldást) osztogattunk az emberekre; ehez már most neked is hozzá
kell fognod. Jól tudom, hogy ez Rumban nincs szokásban; hanem itt
kivánni fogják az emberek, és nagyon meg fognak benne ütközni, hogy
dervisnek adod ki magadat, és nem teljesited tökéletesen a dervis
szerepet. Az áldás formáját ismered, vágj hozzá áhitatos jámbor arczot
és oszszad a fatihát (áldást); nefeszt (szent leheletet) is
osztogathatsz, ha betegekhez hínak, és ne feledd soha azonnal kinyujtani
kezedet, mert jól tudják az emberek, hogy mi dervisek efféle szent
mesterségből élünk s mindig kész is náluk egy kis adomány.“ Hadzsi Bilal
bocsánatot kért, hogy bátorságot vett magának engemet oktatni; de –
ugymond – csak saját javamért tette, hozzá tevén, hogy bizonyára
hallottam azon utazó történetét, a ki az egyszemüek országába jövén, az
egyenlőség kedvéért egyik szemét mindig behúnyva tartá.
Én szives köszönettel fogadtam tanácsadásait, ő pedig azt is elmondá
nekem, hogy Khandzsan sok más turkmannal különös figyelemmel
kérdezősködék felőlem, és hogy nagyon sok fáradsággal s bajlódással
tudta őket arról meggyőzni, miszerint legkisebb hivatalos jellemmel sem
bir utazásom. A turkmanok ugyan is azon hitben valának, hogy valami
oroszellenes küldetésben utazom Khivába és Bokharába a szultán
megbizásából; nem is akará egészen megingatni ezen hitöket, jól tudván,
hogy a szultánt nagy tiszteletben tartják, s ennél fogva engem is annál
jobban megbecsülnek. Mindamellett rendkivül figyelnem kelle, hogy dervis
minőségemről soha egy pillanatig se feledkezzem meg, mert a talányszerű
bizonytalanság ezen embereknek legjobban inyére van.
Nemsokára ezután visszamentünk lakásunkba, hol már várt reánk a házi
gazda sok barátjával és rokonával. Felesége és éltes anyja
bemutattattak, hogy áldásunkat kinyerjék, később Khandzsan legközelebb
rokonaival ismerkedénk meg, és miután mindegyiket megáldottuk, Khandzsan
figyelmeztete, hogy turkman szokás szerint a vendég a család
legkedvesebb tagjának tekintetik, s most már nemcsak az ő törzse, hanem
valamennyi jomut között akadály nélkül járhatunk, és ha valaki
merészelné az ő vendégének csak egy hajszálát is meggörbiteni, majd
szereznének maguknak elégtételt a kelte-k (igy nevezik Khandzsan
törzsét.) Legalább két hétig várnotok kell itt, a mig Khivába menő
karaván fog találkozni; tehát pihenjétek ki magatokat, s látogassátok
meg a távolabbi ova-kat; a turkman soha se bocsátja el sátora alól üres
kézzel a dervist, s nektek épen nem fog ártani ha jól megtöltitek
kenyeres tarisznyátokat, mert nagy utat kell tennetek, mielőtt Khivába
és Bokharába érnétek.“
Hogy ezen szavak nagy örömömre szolgáltak nekem, a ki szabadon ohajték
kószálni, azt könnyen elgondolhatni. Csak annyi ideig akartam tehát
Gömüstepében maradni, a mig ismeretségeim köre jobban kiterjed; különben
a turkmanok szóejtésében is, melynek elmélete ismeretes volt előttem,
több gyakorlati jártasságot szerettem volna magamnak szerezni. Az első
napokban Khandzsannal, testvérével, vagy más házibarátaival mentem ki,
különféle sátorokban látogatást tenni, később ugyan gyakran hadzsi Bilal
kiséretében jártam ki áldást osztogatni, vagy hadzsi Szalihval mentem, a
ki itt nagyban üzte az orvoskodást. Mig ő a gyógyszereket beadta, én
elmondám a betegre az áldást, a miért mindig kaptam egy kis posztónemez
szőnyeget, aszalt halakat, vagy más egyéb apróságokat. Vajjon a közös
gyógyitásainkat követő szerencsés siker, vagy a hadzsi rumira (török
hadzsi) vonatkozó kiváncsiság okozta-e, – mindig talány maradt előttem,
– hanem annyi igaz, hogy barátaim nagyon elcsodálkoztak a felett,
miszerint alig öt napi tartózkodásom után Gömüstepében igen sok
látogatást kaptam betegektől, vagy olyanoktól, a kik beteggé tetteték
magukat, a kiket megáldék, rájok lehelék, vagy kis taliszmanokat is
irtam nekik, s az illető jutalom természetesen soha se maradt el. Itt
ott találkoztak ugyan afféle nyakas politikusok, a kik engem politikai
emissariusnak tartván, kétségbe vonták dervis minémüségemet, hanem én
ezzel nem sokat törődtem, miután álarczom eléggé biztositva volt. Arra a
gondolatra senki se jöhete, hogy bennem europait akarjon fölfedezni, s
milyen öröm volt az reám nézve, hogy ezen az egészen idegen földön
háboritatlanul járhatok kelhetek.
Ismerőseim száma napról napra szaporodott, annyira, hogy nemsokára a
leghatalmasabb és legbefolyásosabb embereket számithatám közéjök.
Különösen nagy hasznát vettem Kizil Akhond barátságának, a kinek igazi
neve tulajdonképen Molla Murad vala. Ezen nagy tiszteletben állott
tudóssal igen jó lábon állottam, s ajánlása mindenütt utat nyitott
számomra. Kizil Akhond annak idejében, még midőn Bokharában tanult, egy
oszman-török nyelven az exegesisről irott munkát kapott, a melyet nem
birt egészen jól megérteni, s a melyhez én adtam neki a megkivántató
kulcsot. Nagy örömére volt tehát társalgásom, s mindenütt kidicsért,
hogy mennyire otthonos vagyok én az iszlam könyveiben. Szatlig Akhond
is, egy nem kevésbbé nagyra becsült pap, szintén barátságos hajlammal
viselteték irántam. Midőn legelőször találkozám vele, külön imában adott
hálát a gondviselésnek, hogy megengedé neki az én személyemben egy
Rumból, a hitnek ezen valódi forrásából való müszülmant látnia; és midőn
a társaságban valaki fehér bőrömre valami megjegyzést tett, azt mondá,
hogy: ez az igazi nur ül-iszlam, az iszlam valódi világossága, a mely az
én arczomból ragyog, mely Isten áldásának csak nyugat vidéki hivők
örvendnek. Molla Durdisz barátságát sem hanyagolám el, a ki kazi-kelan,
vagy is főbirói rangot viselt; sőt gondosan ápolgatám azt, mivel
csakhamar meggyőződtem a felől, hogy ezen vad népességre csak is az
ulemák birnak némi kevés befolyást gyakorolni, és hogy az akszakalok
(őszszakáluak) felsősége, melyet Európában oly tulnyomónak tartunk, ezen
nép között vajmi kevés nyomatékkal bir. Hogy felfogásomban nem tévedék,
arról eléggé meggyőzött azaz egyre növekvő bizalmasság, melylyel a
turkmanok irántam viseltettek, és a midőn Gömüstepe régi görög romjainak
tégláiból, melyektől az egész tábor nevét nyerte, mecsetet akarának
épiteni, engem kértek meg hogy én jelölném ki a mihrab-ot (oltár s
egyszersmind kible) mivel Kizil Akhond engem szemelt arra ki, mint a ki
e részben legelismertebb és legtapasztaltabb dervis vagyok.
Gömüstepe területén eddigelé soha se láttak falat, a környékén
szétszórva létező görög romokon kivül, s a jomutok bizonyos
polgárisodási neki-buzdulásának tulajdonitható, hogy e helyen, mely a
jomutok főhelységének tekintetik, rakott falakból épitett istenházát
óhajtottak birni. Kegyes turkmanok kötelességükké tették maguknak, hogy
a Nagy Sándor által épitett erődök gyönyörü négyszögü tégláiból néhány
száz darabot ugyanazon egy helyre összehordjanak, s midőn már
elegendőnek gondolták az anyagot, egy turkman bizatott meg a
felépitéssel, a ki több izben járván Asztrakhanban, tapasztalt ember
hirében állott. Miután iránytűm segitségével kijelölém nekik, merre
fekszik Mekka, azonnal hozzá fogtak a falrakáshoz, minden alap falazat
nélkül, mely körülmény nem igen erősen kezeskedhetik az épület
szilárdságáért. De annál jobb igy. Mert ha tovább fönállna, még valami
erőd bástyájául használhatnák egykor az oroszok, s a nagy macedoniai
nagy terveinek még a hasonnevü Romanow vehetné hasznukat.
Alig tölték egy egész hetet Gömüstepében, s a fönebb emlitett pártfogás
utján mindenfelé ismeretes lettem. Lassankint a polgári viszonyokba is
szerettem volna behatolni, a nagyon szétágazott törzs- és családneveket
megismerni, s amennyire csak lehetséges, tiszta fogalmat képezni azon
társadalmi kötelékekről, melyek ezen, látszólag a legnagyobb anarchiában
élő, elemeket összetartják. Ez aztán valamivel nehezebben ment, mint
gondolám. De alig érintettem a közönséges életbe vágó valamely kérdést,
alig mutattam egy vagy más dolog iránt némi kiváncsiságot, azonnal
csodálkoztak felette, hogy mit érdekelhetnek mulandó dolgok egy dervist,
kinek csak az Istennel és a vallással van dolga. Tehát igen sok
fáradozásomba került, a mi tapasztalatokat e téren szereztem, mert
kérdezősködnöm nem volt szabad soha. Nagy szerencse volt reám nézve,
hogy a turkmanok, kik rabló kalandozásaikon kivül egész életöket a
legrenyhébb heveréssel töltik, szeretnek órákig politizálni, a maguk
módja szerint, s én ilyenkor néma hallgatójuk valék; félálmosan
üldögélvén imádságos olvasómmal; s az alamanok (razziák) történetét, s a
vilajet-hez (Persia), a khivai khánhoz és más nomad népekhezi
viszonylataikat igy tanulmányozhattam.
Alkalman volt ama napokban Kizil Akhond társaságában kirándulást tenni
az atabeg-ekhez, (a jomutok keletfelé lakó törzse) és a göklen
turkmanokhoz, a mit én azért tarték nagyon érdekesnek, mivel ez
alkalommal megláthattam nagy részét azon falnak, melyet Nagy Sándor
épittetett a sivatagnak már akkor is rettegett lakói ellen. Kizil Akhond
egy perhez tartozó törvényes vizsgálat miatt utazott, minélfogva több
helyt időztünk, s négy nap alatt tettünk meg olyan utat, melyet két nap
alatt is könnyen megtehettünk volna. Utunk iránya keletnek tartott,
azonban nagy kerülőket kelle tennünk, a kákával benőtt mocsárok miatt,
melyekben százankint tartózkodtak a vaddisznók. Ezen mocsárok a Görgen
kiáradásaiból támadnak, mely tavaszszal rendesen megárad, s gyakran
mérföldekre elárasztja jobbról balról partjait. És ennek már régi
időkben is igy kelle történni, minthogy czélszerünek tartották a nagy
védfalat a folyamtól négy sőt több helyütt hat angol mérföldnyire
épiteni, a folyamtól északnak. S minthogy ez a sikság legmagasabb
pontjain történt mindenütt, még most is a régi falromok közelében a
legbiztosabb utazni, bármely évszakban. A sátorokat is leginkább ezen
tájon találhatni, s alig egy-egy óranegyednyi haladás után kisebb
nagyobb sátor csoportokat talál a vándor. Ezen őskorbeli épitményemlék
nyugati végét nem láthattam, s azoknak a mesés tudósitásoknak sem vagyok
hajlandó hitelt adni, a miket hallék róla. Keletnek, ugy tartom két
helyütt leltem meg a vég pontjait; az egyiket északkeleti irányban
Gömüstepétől, a hol nagyobb várromok jelölik a fal kezdetét egészen a
tengerparton; a másikat az Etrek folyamtól mintegy 20 angol mérföldnyire
délnek, szintén közel a tengerparthoz, mely két vonal az Altin-Tokmakon
valamivel fölül jön össze. A mi a Gömüstepétől kiinduló vonalt illeti,
azt módomban volt két napig bejárni mintegy 10 geographiai mérföldnyi
távolban, nyugattól észak-keleti irányban. – Arról lehet tisztán
ráismerni, hogy a földtől két, sőt néha három lábnyi magasan is emelkedő
domborlatot képez, a szerint a mint a föld minősége a romladékok
eltakarásához járulni alkalmas volt. Az egész meglehetősen egy hosszan
elnyuló sánczvonalhoz hasonlit, melynek közepéből minden 1000 lépésnyire
egy-egy hajdani torony alapromjai emelkednek ki, melyeknek meglehetősen
egyenlő a kiterjedése. Azonkivül még más nagy föld halmok is láthatók
ezen fal hosszában, melyeknek kikutatását inkább szakférfiakra bizom,
mivel még csak gyanitó véleményadásra sem érzem magamat illetékesnek. A
kisebb föld halmokból néhányat felnyitottak a turkmanok, s a mint nekem
beszélték, egy négyszögü épületben, egy roppant nagy, papirvékonyságu
cserép fazekat leltek, abban pedig kékes hamvat, itt-ott arany pénzeket
s más drágaságokat, a miért az egész vidék a fallal együtt
Kizil-Alannak, azaz: arany szedőnek nevezi. Ezen utóbbi emelt helyeket
azonban szükség megkülönböztetni azon joszkáktól (dombok), melyeket a
turkmanok nagy halottaik tiszteletére hordanak össze.
Kizil Akhond, az én tudós kisérőm, nagyon csodálkozott a felett, hogy a
Szeddi Iszkender, azaz a Sándor-sáncz, melyet a dzsineknek (szellemek) a
nagy uralkodó parancsára kelle épiteniök, engemet annyira érdekelt.[10]
Sándor, az ő vélekedése szerint buzgóbb müszülman volt mint mi, s azért
a földalatti szellemek akarva nem akarva, mind szolgálatában állottak.
Előadását azon ismert mese elmondásával akará folytatni, mely arról
szól: hogyan ment Sándor a setétség országába; hanem elhallgatott, a
mint látta, hogy egy téglának a kibontásával nagyon el vagyok foglalva.
Valóban ugylátszik, mintha azok a piros szinü téglák össze volnának
forrasztva, mert inkább széttörnek, hogy sem a nagy tömegtől elváljanak.
Egyébiránt ezen vidék nagy érdekkel birhatna régiségbuvárainkra nézve,
minthogy itt nemcsak a régi görög uralom sok maradványának, hanem az ó
iran cultura emlékeinek is bőven kell rejleni, mert a Görgenek, a mai
Sehri Dzsordzsan romjainak fontosságáról, sokat beszélnek az arab
történetirók. Maga Kumbezi-Kausz, vagy is a Kausz kupola-rom, melynek
csak hirét hallám, hihetőleg több figyelmet érdemelne mint a mennyiben
az arra gyorsan áthaladott angol utazók részesithették.
Nagy meglepetéssel láttam, hogy Kizil Akhondnak, a kit csak tudós de nem
gazdag embernek tartottam, több helyütt vannak sátrai nőkkel és
gyermekekkel, a kik hármas házasságból való családjának egyes
alkatrészeit képezék. Csak midőn több helyütt mindig más-más
feleségeivel s gyermekeivel ismerkedém meg, akkor kezdtem megérteni,
hogy az ő körutjának a törvényes czélon kivül még egy más, családi
feladata is van. Egyébiránt nagyon csekély különbség volt az idegen és a
saját sátraibani fogadtatásunk között. A Molla – igy nevezték őt par
excellence – a turkmanoknál, még az ellenséges törzseknél is minden
sátorban a ház ura volt, s nem csak megkülönböztetésekkel de
ajándékokkal is elhalmoztatott, a mi nekem is, ki az ő tanitványa
szerepét játszám, több posztónemezbül való imaszőnyeget (namazdzsi)
jövedelmezett, meg egy turkman felöltőt és egy prémes kucsmát, a mi a
turkmanok nemzeti fövege. Az utóbbit föltettem a fejemre, még könnyü
turbánt is tekergettem körüle s át lettem változva turkman mollává.
Midőn Gömüstepébe visszakerültem, társaim, kik az efféle kirandulásokat
roszalták, már nagy aggodalomban voltak kimaradásom miatt. Sorba
kérdezősködvén mindegyiknek hogyléte felől, elbeszélték, hogy hadzsi
Szalih fényes sikerrel s haszonnal üzi orvoskodását, s hogy hadzsi Kari
Meszud-ot, a ki egy mecsetbe, (azaz egy mecsetül használt sátorba) volt
elszállásolva, meglopták. Sokáig kutatták, keresték az ellopott
tárgyakat, s miután semmit se találhattak meg, az Isan (sejkh)
kinyilatkoztatta, hogy meg fogja átkozni a tolvajt, ha vissza nem tériti
az elorzott tárgyakat. Nem került bele 24 óra, midőn a tolvaj bünbánó
alázattal megjelent, s az ellopott tárgyakon kivül még engesztelő
ajándékot is hozott. Azt nem igen hiszem, hogy a párisi vagy londoni
rendőrség az efféle rendszabálytól hasonló sikert remélhetne. Egy
Khivába menő karavánra nézve is jó tudósitást kaptam. Elbeszélék ugyanis
barátaim, miszerint a khivai khan, kinek az orvosok egészségi
tekinteteknél fogva bivalytejet rendeltek, egyenesen ide küldé
kervanbasiját[11], két pár ilyen állat vásárlására, mivel azok az ő
országában nem találtatnak. A kervanbasi már el is ment Asztrabadba, s
mihelyt visszatér, utra kellend kelni, mely utazásra nézve nagyon jó
előjel, hogy a sivatagon legjártasabb ember fog lenni a vezetőnk. Nagyon
feltünt előttem, hogy utitársaim közől sokan, habár a legnemesebb
vendégszeretetben részesültek, épen ők, a legszegényebb emberek, már nem
akartak tovább a turkmanoknál mulatni. Lehetetlen – mondának – hacsak
annyi mennyi érzéssel bir is az ember, tovább szemtanuja lenni azon
kegyetlen bánásnak, melyben itt a szerencsétlen persa rabszolgák
részesittetnek. „Igaz ugyan, hogy eretnekek, hogy nagyon bántottak
bennünket, midőn országukon keresztül utaztunk; de az még is sok, a mit
ezeknek a szegényeknek itt szenvedniök kell.“ Tatár utitársaim részvéte,
a kiknek hazájokban nincs szokásban az emberekkel kereskedés, és azok a
káromlások, melyekkel nagy boszankodásukban a karakcsikat (rablókat)
szidalmazták, legbővebben rajzolák a szegény rabszolga által viselt
kinzásokat. Képzelje magának bárki, hogy érezheti magát egy persa,
legyen bár a legszegényebb, midőn éjjel váratlanul, családja köréből
kiragadják s sokszor sulyos sebekkel megrakva ide hurczolják foglyul.
Ruhái ócska turkman viseletbeli rongyokkal cseréltetnek fel, melyek
testének csak bizonyos részeit fedik el, nehéz lánczokat vernek rá,
melyek bokáin sebeket törnek, s minden lépten iszonyu fájdalmat okoznak,
és fogságának első napjait, sőt gyakran heteket igy kell töltenie a
legsilányabb eledelen, s hogy éjjel meg ne kisértse az elszökést,
karabográt, azaz: vas örvöt tesznek a nyakára, a melynél fogva egy erős
karóhoz van lánczolva, s a láncz csörgése legkisebb mozdulását is
elárulja. S kinjainak mértéke csak akkor ér határt, ha rokonai
kiváltják, avagy Khivába vagy Bokharába küldik eladni.
Soha se tudtam megszokni azt a lánczcsörgést, mely minden turkman sátora
mellett hallható, a ki csak némi igényt is tart tekintélyességre. A mi
Khandzsanunknak is volt két rabszolgája, és ehez még mintegy
tizennyolcz, husz éves fiuk voltak, s engemet mindenkor nagyon
felinditott, valahányszor a virágzó ifjuságot lánczra füzve láttam. Ehez
járult még, hogy ezen szerencsétleneket nyilvánosan piszkolnom s
káromolnom kellett, mert a legkisebb részvéttel gyanut ébresztettem
volna magam ellen, főképen miután azon körülménynél fogva, hogy tudtam a
persa nyelvet, leggyakrabban engem szólitottak meg. Házi rabszolgáink
ifjabbika, egy szép fekete fürtü irani ifju arra kért, hogy irnék
levelet szülőinek, hogy az Isten szerelméért adják el juhaikat s házukat
és váltsák őt ki; a mit én meg is tettem neki. Egyszer azt hivém, hogy
észrevétlenül adhatok neki egy csésze theát, s szerencsétlenségre, épen
a mint kezét nyujtá adományom után, akkor lépett be valaki a sátorba.
Hanem én is hirtelen ugy tettetém magamat, mintha csak ingerkedni
akarnék vele, s a thea helyett néhány gyengébb ütésben kelle őt
részesitenem. Gömüstepében mulatásom alatt egy éj se mult el a nélkül,
hogy a tenger felől hallatszó lövések ne jelentették volna, valamely
zsákmánynyal terhelt naszád megérkezését. A legközelebbi reggel elmenék
a hőstől követelni a dervist illető tizedet, vagy jobban mondva, a
szegény persákat szerencsétlenségök első perczében meglátni, s szivem
vérzett az iszonyu látványtól. Igy kelle lassankint megszoknom az
erények és bünök, az emberszeretet és zsarnokság, a szőrszálhasogató
lelkiismeretesség és kitanult gazság ellentétességeit, a mik a keleten
mindenütt, de főkép Közép-Ázsiában leginkább fellelhetők, főkép ott, hol
az Iszlam, a társadalmi élet ezen irtóztató mérge, elszórta
álpolgárisodásának magvait. Ellenben a nem müszülman nomádok a világon a
legjobb emberek.
Még csak két hetet töltöttem itt, mire én is mint utitársaim, szintén
elkezdtem ezen helyet unni, megutálni, szemeimet kimondhatatlan vágygyal
legeltetvém a persa hegységeken. Csak néhány órát tesz a távolság s
mégis az erkölcsök, szokások, gondolkozási irány annyira eltérő itt a
turkmanok között, mintha ezer mérföld választaná egymástól a két
országot. Valóban csodálatra méltó az a befolyás, a mit a vallás és
történelem gyakorol az emberekre! Nevetnem kell, valahányszor eszembe
jut, hogy épen ezek az embertelen turkmanok voltak, a kik minduntalan
lakomát adtak „lillah“ kegyes czélokra, a hol jelen kellett lennie a mi
egész hadzsi társaságunknak. Ilyen meghivások napjában többször
fordultak elő, csak az elsőre és másodikra valék hajlandó elmenni, a
harmadik meghivásnál ki akarám magamat menteni, hanem a meghivó durva
oldallökésekkel hivogatott ki sátoromból, a turkman etikette szabályai
szerint: „minél keményebbek az oldaldöfések, annál szivesebb a
meghivás.“ Ilyen ünnepélyes alkalmakkal a vendégséget adó sátora elé
néhány nemez darabot, vagy ha már nagyban ment – szőnyeget teritettek, s
a meghivott vendégek öten hatan egy-egy csoportban foglaltak rajta
helyet körbe ülve; minden csoport kapott egy nagy fatálat, mely a
vendégek számához és korához mérve volt megtöltve, s ezen tálból
szétterjesztett marékkal ették ki fenékig az eledelt. Az étkek minősége
s készitési módja, ugy hiszem, nem igen fogja inyenczeinket érdekelni,
csak mellesleg emlitem tehát meg, hogy a ló és teve hus napi renden
voltak, a többi hus nemeket jobbnak tartom elhallgatni. Khandzsan azon
idő alatt, mig nála valék, tizenkét éves fiát egy tiz éves leánykával
eljegyzé, a minek családi ünnepély lett a következménye, s nekünk a kik
vendégei valánk, nem lehete abból kimaradnunk. Midőn a jövendőbeli
sátorába beléptünk: javában foglalkozott egy shawl szövésével; ugy tett,
mintha észre se vett volna bennünket, s két órai ott mulatásunk alatt
csak egyszer vehettem észre, mint vesz ő is részt lopva reánk vetett
tekintetekkel társalgásunkban. Az étkezés alatt, mely az én tisztelemre
rizsből és tejből volt főzve, megjegyzé Khandzsan, hogy ezen ünnepély
tulajdonképen a jövő őszre volt határozva, de használni akarta
ittlételünk alkalmát, hogy áldásainkat kinyerhesse. Majd elfeledém
emlitést tenni azon lakomáról, melyet egy karakcsi adott tiszteletünkre,
a ki egy maga gyalog, három persát nem csak foglyaivá tett, hanem
szintén egészen egyedül hajtotta őket maga előtt nyolcz mérföldnyire a
rabszolgaságba. Nekünk adta ki a zsákmányból az egyházat illető tizedet,
a miből mindegyikünkre két kran jutott, és milyen boldognak érzé magát,
midőn az ő megáldására fatihát éneklénk!
Miután három hetet a legkellemetlenebb elfojtott érzéssel Gömüstepében
tölténk, végre beleegyezett a vendégszerető Khandzsan, hogy
utrakészülődéseinkben ő is segitségünkre legyen. Tevéket vásárolni, ugy
véltük, nagyon költséges lenne; tehát arra határoztuk el magunkat, hogy
kettejével bérlünk ki egy-egy tevét, amely aztán magunkat, vizünket és
lisztünket czepelné. És ez nehezen lett volna kivihető, ha nem lettünk
volna oly szerencsések, Iliasz Beg a teve bérbeadó személyében oly
embert lelni, a ki vallásos ugyan nem nagy mértékben volt, a mi
hadzsiságunkat sem igen tisztelte, de annál szigorubb pontossággal
tartotta meg a vendégszeretet törvényeit, s a mi kielégitésünkért a
legnagyobb áldozattól sem rettent vissza. Iliasz tulajdonképen Khivából
való turkman, s a jomut törzs ivadéka, ki évenkint egyszer ide szokott
utazni üzletben, a sivatagon keresztül, s a mig Gömüstepében időzik,
Khandzsan pártfogása alatt áll, a mely nélkül ép oly kevéssé biztos a
helyzete, mint bármi más idegené. Rendesen őszkor szokott megjönni és
tavaszszal megy vissza, miután 20–30 tevét részint saját, részint másik
áruival megrakott, s minthogy épen ezen évben azonkivül szándékozott
nehány tevével többet vinni magával, ha mindjárt teher nélkül is, tehát
a legcsekélyebb haszonbér is csaknem talált pénz volt reá nézve.
Khandzsan a legmelegebben ajánlott neki bennünket, és ezen szavai:
„Iliasz, életeddel fogsz nekem értök jót állani“ elég világosan
értelmére adták, hogy milyen mértékü tekintetben valánk mi a mi
vendéglőgazdánknál; tehát a földre szegzé szemeit, mint a nomádoknál
szokás, midőn rendkivül komolyaknak látszanak, s válasza, melyet ritka
közönyösséggel monda halkan, ajkait nem is mozditva, ebből állott:
„ismersz engemet.“ A két alkudozó turkman feltünő hidegvérüsége
ingerelni kezdé még félig europai véremet, megfeledkezém arról, hogy
hadzsi Bilal s többi utitársaim is mozdulatlan részesei valának a
jelenetnek, s néhány megjegyzést tettem; de csakhamar meg is bántam,
mivel többszöri felszólalásomra sem vétettek szavaim figyelembe. Tehát a
nélkül, hogy az alkudozásokba szabad lett volna avatkoznunk, abban
történt megállapodás, hogy két arany használati bérért kapunk egy-egy
tevét Khiváig; vizünknek és lisztünknek ingyen elvitelére ajánlkozott
Iliasz.
Azon kis összegből, a mit rongyos ruházatom különféle részeibe bevarrva
tartogattam, valamint jámbor mesterségem bő aratásának gyümölcseiből is
kitelt volna, hogy egy magam külön béreljek tevét; hanem hadzsi Bilal és
Szultán Mahmud lebeszéltek róla, kiemelvén, hogy a nyomoruságos,
szegény, könyörületre inditó külső a legjobb óvszer ezen nomádok között,
a kiknek ragadozó vágyát a kényelem legcsekélyebb jele is felébresztené,
s a kiket aztán ily esetben a legjobb barátokból ellenségeivé tehetne az
ember. Többeket megneveztek társaink közől, a kik bőven el vannak látva,
de biztonságuk kedvéért kénytelenek rongyokba öltözve gyalog menni. A
parancsoló szükséget átlátván, társaságban bérlettem tevét s csak azt
kértem ki magamnak, engednék meg, hogy kedzsevét használhassak (a
kedzseve, a teve két oldalára alkalmazott egy pár fa kosár) mivel
rendkivül terhemre esnék sánta lábommal a szük nyeregben mással
összeszoritva ülni, s ily helyzetben tenni meg 40 állomást. Iliasz
elejénte vonakodott, mivel a kedseve a szegény állatra nézve a homok
sivatagokon kettős teher lett volna, s igaza volt, azonban Khandzsan
rábeszélte s végre beleegyezett kivánságomba. Most már meg volt az a
vigasztalásom, hogy husznapos utunk alatt Khiváig, melyről a
legborzasztóbb dolgokat beszélték, néha-néha egy kicsit alhatni is
fogok; s az egészben különös örömömre szolgált, hogy vis-à-vis-m, vagy
tulajdonképen ellensulyom, hadzsi Bilal, az én lelki barátom fog lenni,
a kinek társasága napról-napra elkerülhetlenebbé kezdett rám nézve
válni. Az alkudozás befejeztetvén, bevett szokás szerint előre
kifizettük a használati bért. Hadzsi Bilal egy fatihát mondott, és
miután Iliasz néhány szőrszálból álló szakállát végig simitotta volna,
egészen megnyugodva lehettünk. Csak arra kértük, hogy minél korábban
induljunk, hanem ezt ő nem igérhette meg, mivel az indulás a khan
kervanbasijától függött, a kinek karavánunk élén elül kellett mennie
bivalyaival.
Néhány nap mulva készen voltunk az elindulásra Etrekbe, karavánunk
gyülekezési helyére. A megtörtént előkészülődések után kettős forró
vágyat érezék Gömüstepét elhagyni, először azért mivel láttam, hogy az
itt hasztalan töltött időzés következtében a hő évszak mind jobban
közeledik, s attól féltünk hogy a sivatagon még itt-ott lelhető esőviz
egyre nagyobb ritkaság leend, s másodszor mivel a felőlem terjedező
nevetséges hirek már valóban nyugtalanitani kezdettek. Mig sokan a
jámbor dervist látták személyemben, mások nem tettek le azon
gondolatról, hogy én a szultán nagy befolyásu követe vagyok, ki a
teheráni török követtel összeköttetésben van, a ki néhány ezer puskát
hozott magával s itt fog Oroszország és Persia ellen összeesküvést
szervezni. Az oroszok Asurában ezt hallva bizonyosan nevettek volna
rajta; azonban mégis lehetséges volt, hogy a csodálatos idegen után
kérdezősködhetnének, s akkor aztán fölfedeztetésem következménye kinos,
talán örökös rabszolgaság lehetett volna. Több izben megkértem tehát
hadzsi Bilalt, hogy legalább Gömüstepéből menjünk már el; azonban épen
ő, ki eddig türelmetlenkedék, miután Iliasz átvett bennünket, egészen
közönyös lett, s sürgetéseimre mindig azzal felelt, hogy milyen
nevetségesen gyermekes vagyok én, hogy a sors rendelkezéseit meg akarom
előzni. „Hasztalan minden sietséged – monda egy izben, – addig kell a
Görgen partján maradnod, mig a Naszib (a fatum) más helyen nem rendeli
ki ivóvizedet. És azt senki se tudja, hamar vagy későn fog-e ez