Hagyományok (1. kötet) - 13

dôga, főhasználta a dôgot ėgy kis cselfogással, aszongya a gazdának a
kiszôgált katona: „Üm! gazduram, ezön legkönyebb segíteni! gyerököt
legkönyebb szörözni!“ Hát olyan kukoriczatörés tájon vôt az idő a katona
szėtnézött, látott az udvarba ėgy nagy rakás tököt. Ėgyet kiszömölt, ėgy
fehéret, nagyot, aszongya: Ölêje mög aszt a nat tököt, gazduram! osztán
vigye föl a högyôdalba, hejözze el, űjjön rajta tíz, tizėnkét, vagy
tizėnöt napig! maj möglátyya, hogy milyen szép gyerök fejlődik belüle!“
Az aszszony mögörűtt a katona tanácsának, bísztatta az embört: „Jó lösz
hé, apjuk! fogagygyé ken szót! mer a katona uram jobban tugygya mint
münk!“ Az embör az aszszony biztatására mög a katona bisztatására
mögölelte a nat tököt, fővitte a högyôdalba osztán ráűlt. Itt a katona
ráparancsolt az embörre, hogy önnivalót, mög innivalót vigyön öleget!
addig lė ne gyűjön, még a gyerök ki nem fejlődik! Tėhát élelömmê mönt
fő. Az embör ülte a tököt, nocsak hagy űjje! A katona hogy maga maratt,
gazdákodott: sütetött-főzetött, mint a katona szokta, az aszszon pedig
késséggê kiszolgálta, mulattak, az embör mög űlte a tököt. Igy telt az
üdő, êmult mán nyôcz, tíz nap, a katona észhön kapott, hogy az embör mán
ráún a tökön ülni, maj haza is gyühet, a mit tudott, az aszszontû
kérögetött úgy, hogy a prótszak mögvôt mán tömve, odább álott; az embör
mög csak űlte a tököt. Azon a tájon juhász legeltetött, ėsz szamár csikó
elmaratt a falkátul, nem meszsze az embörhön, a hun a tököt ülte,
lėfekütt, elszöndörödött. Az embör is keszte únni az ülést a tökön,
fészkelődött. A hogy fészkelődött, valahogy a _tök_ kiugrott alula.
Gurûtt a tök lėfelé a högyrű, a szamárcsikó mögijett a töknek a
gurulásátul, főlugrott, szaladásnak vötte a dôgot. Az embör möglátta,
hogy fölugrott a szamárcsikó oszt szalad, torka szakattábul el keszdött
kijabálni: „Mögáj, kedves fijam! én vagyok a tė apád! Mögáj kedves
fijam! én vagyok a tė apád! kedves fijam huva szalacz?“ Mindön erejibül
szalatt, a szamárcsikó után mög kijabált: „Mögáj, kedves fijam!“ Nagy
űzés-zavarás után nagy kínnal mökfokta a szamárcsikót, ölelte csókolta:
„Gyere, kedves fijam! én vagyok a tė apád!“ Az aszszony mög a tanya
udvarába nészte, hogy az apjuk zavari a gyerököt, a kezeit csapkotta,
hogy van mán gyerök. Aval vôt, hogy a gyerök mögszalatt. Nagy huza-vonya
után haza vezette: „No, aszszony! van mán gyerök; de még ilyen vadat nem
láttam. „Csakhogy möggyütt ken!“ monta az aszszony. De másrészrül főtünt
az aszszonynak, hogy nagyon hoszszú füle van a gyeröknek: „Hé, apjuk!
nagyon hoszszú füle van ennek a gyeröknek!“ mondja az aszszony. „Nė,
törőgyél aval, csak hogy van!“ „De mégis nagyon formátlan!“ „Aval sė
törőgygyél! Maj mögformálódik, ha nyől.“
Szeged.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

91. A lótojás.
Fehér _tököt_ találtak a baranyiak a szántóföldön, találgatták, hogy mi
az? mert még akkor nem ismerték a tököt az egyik azután eltalálta, hogy
lótojás, ha ülik csikó lesz belőle. Közös költségen fogadtak azután egy
embert, hogy ülje a lótojást még ki nem kel: átaljában fogadták az
embert, nem napszámban. Ülte is az ember egy hónapig, de akkorára már
elrohadt a tök, összeesett, az ember pedig a földre esett hanyatt, a
háta megett legelt egy csikó, a hanyattesett embertől megijedt,
elszaladt. Ment az ember utána, de nem birta elfogni, felment azután a
faluházára jelenteni, hogy kikelt a lótojás, de a csikó elszaladt.
Kiment a deputáczió, hogy lássa, hogy igaz-e, hogy kikelt a lótojás?
hogy kifizessék-e az embert? A mint vizsgálják a rohadt tököt, ott
látják a tökmagot, egy azután eltalálta, hogy tovább kellett volna ülni,
mert abból a sok magból mind csikó lett volna, de most már nem jó, mert
kihült.
(Szentes.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

92. Subák a templom alatt.
Templomot csináltak a – – –iak mikor már készen volt, valamelyiköjük
eltalálta, hogy a templom fara nem jó helyen van, arább kellene neki
tenni. Tanácskoztak, hogy mit csináljanak? Abban állapodtak meg, hogy
odább tolják: összeszednek vagy tíz-tizenöt embert s arább tolják, tél
volt az idő, subában döltek neki a templom farának. Már sokáig
nyomkodták, mikor az úton szemközt jött rájuk egy atyafi, azt mondja:
„Mėgăjȧnȧk kêtėk bătya! mă tovăbb is tėtték, mint kėllėtt vôna.“ Az
embereknek, hogy melegök volt az erőlködés után, a subájukat rakásra
hányták, úgy mentek a templom másik oldalára, hogy visszatolják a
templom fȧrăt. Még ők a tulsó oldalon dülekedtek, arra jött egy ember
kocsival, meglátta a gazdátlan ruhákat, felhányta a kocsira s odább
áltt. Mikor azután gondolták, hogy most már jól van, visszamentek, hanem
nem látták a subákat, egy azután azt mondja közülük: „No, mos jô nézünk
ki! rătėttük ȧ subăkrȧ ȧ templomot.“ Vissza akarták azután megint tolni,
de nem birták s ott hagyták, abban a hitben oszlottak szét azután, hogy
a subák a templom alatt vannak.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

93. A hibások.
Ėgy aszszonnak vôt 3 jánya, mind a 3 hibás vôt: ėgy vôt szuszka (orrábul
beszélő) a másik nagyot hallott, a harmadik sejpės vôt, de mind
szeretėtt vôna fírhėn mėnni. Ėcczėr ėgy jánnéző jött, az édėsanynyuk
roppant rájuk parancsolt, hogy akármi történik nė merjenek szólni, mer
akkor otthon marannak, nem tunnak férhėnmėnni. Mikor a jánynéző mėg a
násznagy odamėnt, pók mászott a násznagy bundáján, elkeszte az ėgyik:
„Násznagy uram! mók mászik a bundáján.“ Aszonta a másik: „Mėmmonta
édėsanyám: nė szôjunk!“ A harmadik aszongya: „Lám, én nem szójtam
sėmmit!“ Igy osztán mind a 3 otthon maratt, êszólták magukat.
(Mezőtúr.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

94. A sejpössek.
Vôt ėgy aszszonnak 3 sejpös lánya: az ėgyik sejpösebb vôt, mint a másik,
nem is kérték űket. Ėcczör mégis gyüttek lánynézőbe hároman is, az
anynyuk mögmonta nekik, hogy nė beszéjjenek, csak szépen üjjenek. Éppen
akkor sütöttek tojást (mikor a legények lánynézőben voltak,) parázsba
tötték, a tojás nagyot durrant, aszongya az egyik: „A! mi bôt? A másik
ráfeleleli: „Tutmony“ (tyúktojás.) A harmadik aszongya: „Tapajd ki!“ ott
hagyta őket mind a 3 legény.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

95. Időcsináló kántor.
Az egyszeri kántor azt mondta a – – –aknak a kántorválasztáskor: „Ha
_őtet_ megválasztják kántornak a faluba, olyan időt csinál, a milyent
akarnak. A falu népe gazdálkodással foglalkozott, ilyen ember kellett
nekik, megválasztották egyhangulag. Jött a vasárnap egyik a másik után,
a hívek szorgalmatosan eljárogattak a templomba, hogy meggyőződjenek
róla, hogy igaz-e, hogy a kántor ért az időcsináláshoz? ilyenkor
legalkalmasabb idő megmutatni, hogy mit tud, de a kántor még a fülét sem
mozgatta. Megúnták már várni, hogy mutassa be, hogy hogy csinálja az
időt? felszólitották, hogy az igéretét teljesítse. „Jól van, jőjjenek el
kendtek jövő vasárnap a templomba! akkor megmutatom, hogy kell az időt
csinálni, de mindenki itt legyen!“ mondta a kántor. A következő vasárnap
azután ott volt a templomba az egész falu népe, kicsije-nagyja, Mikor
kijöttek a templomból, annyifelé állitotta őket a hányféle időt akartak:
„A kinek szép, napos idő kell, ide álljanak! – mondta a kántor – A kinek
eső kell, ide állnak! emide a kiknek szél kell!“ és igy tovább. Mikor
már fel voltak állítva az emberek, felszólította őket: „Nohát, most már
határozzák el kendtek, hogy milyen idő legyen holnap?“ Kinek milyen
időre volt szüksége, a mellett kardoskodott, annyira mentek már, hogy
majd egymás hajába kaptak, akkor azután a kántor igazságot tett köztük,
azt mondja: „Bizzuk az Úristenre! ne veszekedjenek kendtek egymás közt!
legjobban tudja az!“ A – – –ak is azután rámondták, hogy: „Legjobb is
lesz: bizzuk az Úristenre!“
(Kövegy.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

96. Mióta hivják a szabót kecskének?
Megbetegedett a szabó, gyomorbaja volt, ki kellett a belét venni,
megtisztítani s bevarrni. Az orvos miután elaltatta, a belét kivette s a
kerítésre tette. Mig ő azután a szabó gyomrával el volt foglalva, a
kecske a szabó belét megette. Fogja az orvos a kecskét megöli s a belét
teszi a szabó hasába. Mikor a szabó felébredt, felment a fára levelet
enni, azóta hivják a szabót kecskének.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

97. Mijé hijják a csizmadiát Nyehónak?
A kisteleki vásáron árult a majiszter a legényivel, oda álitott hozzájuk
ėgy öreg parasztembör, hogy van neki ėgy rosz gebéje, nem vönné mög a
bűre kedvijé, neki bűrre van szüksége! A majiszter, hogy rá nė fizessön
a vásárra, elkűtte a legényit, hogy kerícsön elő ėgy kaptafát, mölik a
legnagyob, mög plajbászt, a mijent az ácsok használnak! maj mögmérik,
hogy körül-belül mönynyi bűr van rajta? Majd osztán kikészíttetik. Mikor
előgyütt a legénye, fokta a nagy kaptafát osztán körülplajbászolta. A ló
még a hátán mög a nyakán plajbászolta körül a kaptafáját, addig csak
álta türelmesen, de mikor a hasáhon értek, a gebe rugdosódott. Hogy
engödelmességre bírja a lovat, mögverögette a hátát, mindég asz monta:
„Nye! nye!“ A legénye pedig fokta a száját, a mög mindég asz monta: „Hó!
hó!“ A mérés alatt a sokadalom öszszegyütt, nészték, mi csinálnak a
csizmadiják a lóval, hogy osztán hallották: „Nye! hó!“ elkörösztölték
Nyehónak, azûta úgy is hijják űket, „Nyehó!“ hanem harakszanak érte.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

98. A cservelyi kantár.
Mikor a magyarok hóditották az országot, oly erős helyre is találtak,
melyet nehéznek találtak bevenni, a jól megerősített városban, vagy
várban lakott a tótok feje is. A magyarok látták, hogy a tótnak fehér ló
kell kantárral, úgy gondolták, hogy legjobb lesz, ha fehér lovakat
küldenek veres kantárral felszerszámozva a tótok fejedelmének s a
lovakkal együtt maguk is bemennek a megerősített városba és elfoglalják.
A tótok mikor a fehér lovakat a veres kantárral felszerszámozva
meglátták, nagyon megörültek, de mikor azt látták, hogy annyi magyar
jött be a lovakkal, hogy meg kellett magukat nekik adni, hogy túljártak
a magyarok az eszükön, síró hangon hajtogatták: Cservelyi kantár,
vėlikó, Odavan az ország, bozsė moj!
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

99. Mióta nem ember a tót?
A kuruczkorban történt, hogy az ablakostótot Pozson tájékán elfogták a
labanczok s kérdezték tőle: „Hé! mi vagy, kurucz, vagy labancz?“
Akkoriban azon a tájon a kuruczok nyakra – főre verték a labanczokat, a
tót azt hitte, most már a labancznak nem is szabad magát mutatni, nagy
bátran rámondta: „Hȧj, hȧj, zurȧm zistenem! zídės vitéz urȧkok! szėgín
zárvȧ tótocskȧ, hogy ü izs mėglėhetne más, mint kurucz?!“ A labonczoknak
sem kellett több: alaposan elpáholták a tótot s megfogadtatták vele,
hogy az életében ki nem ereszti a száján a kuruczszót, hanem mindenütt,
a merre csak jár, labancznak vallja magát: azután elbocsájtották. A mint
tovább mendegél, mentében Érsekújvár felé keveredik, ott meg a kuruczok
fogták el s vonták kérdőre: „Hát, kend miféle szerzet: kurucz, vagy
labancz?“ A tótnak még élénken az emlékezetében volt, hogy a
kuruczszóért verték meg, azt mondja: Hȧt sȧk kírom szípony zín szėgíny
zȧblȧkos tot zembėr ȧz ȧ lȧbȧncz mėgvȧgyom!“ „Tyű, adta vakapád! majd
adunk mi neked labanczot!“ Még jobban elverték, mint a labanczok s úgy
bocsájtották útnak remélve, hogy többet nem lesz kedve magát labancznak
mondani. Nem sokára megint elfogta egy tábor s újra elkezdték faggatni a
tótot, micsoda: kurucz-e vagy labancz? A tót halálra volt rémülve, hogy
mit mondjon? Úgy sem volt jó, hogy labancz, úgy sem, hogy kurucz,
ijedtében azt mondja: „Zȧrányos Jėzuskȧm! zídės zurȧm zistenėm! kírom
szípony nemės és nemzetės vitéz urȧkok! ín sė lȧbȧncz, sė kurucz nem
vȧgyom, mėg zembėr sė nem mėg vȧgyom sak tót“. Azóta mondják, hogy a tót
nem ember.
(Szeged)

100. A német és a teremtés.
Mikor a népek meg voltak már teremtve, keresték a hibát, hogy mi nem jól
van teremtve. A német csak azt a hibát, találta, hogy az embernek az
orrát teremtette az Isten rosszul, mert lefelé van: „Fordítva kellett
volna teremteni – mondta a német – hogy az orrluk lett volna felfelé,
hogy ha az ember tubákol, mindjárt egész kanállal lehetne beledűteni
tubákot.“
(Szeged)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Kópéságok.)

101. A forrókása és a csizmadiainasok.
_Kását_ evett a két csizmadiainas, nagyon meleg volt, szinte égetett,
mikor a mesterné, szűkösen tálalva oda adta nekik, hogy egyenek. Az
evésnél a ki gyorsabban tudott enni, annak több jutott, míg a másik
kevesebbel volt kénytelen megérni. Bevág mindjárt az egyik nagymohón egy
kanállal s miután összeégette a száját, elkezd sírni, mit látva a másik,
kérdezi: „Miért sírsz?“ „Siratom az öregapám halálát, eszembe jutott,
hogy most esztendeje halt meg“ „No, csak sirasd – gondolta a másik, majd
én addig megeszem előled!“ ő is bevág egy kanállal s ő is úgy jár, mint
a társa: összeégeti a száját, kiköpi a kását s mondja: „Hogy a fene ette
volna meg az öregapádat, minek halt meg!“ és segített a társának
könnyezni.
(Szeged)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

102. A huszár pénzt szerez.
A huszárnak nem volt pénze, kért a pajtásától egy forintot kölcsön, míg
szerez valahonnan. Elment a kereskedőkhöz s a boltokba bekukucskált,
egyik boltos azt kérdezte: mit keres? A huszár azt mondja: „Ilyen szürke
ruhás boltostól kaptam tegnap előtt egy forintot, mint maga, azt hoztam
meg“. A boltos kapott az alkalmon, hogy mindjárt könnyű szerrel keres
egy forintot, azt mondja, hogy: „Én voltam az, én adtam magának a
forintot.“ A huszár odaadta a boltosnak a forintot s várt egy kis ideig,
hogy mentül többen legyenek a boltban, azután mondta a boltosnak, hogy
adja ide az óráját?“ „Micsoda órát?“ kérdezte a boltos. „Hát azt a 30
forintos órát, a melyiket itt hagytam az úrnál, hogy egy forintot
kölcsön kaphassak.“ „Én nálam nem hagyott.“ mondja a boltos. Addig ide,
addig oda! felmentek a bíróhoz. A bíró azt kérdezte, hogy megadta a
katona a forintot? a boltos nem tagadhatta, mert látták többen, a bíró
azután megítélte a katonának a 30 forintot, ha az órát nem tudja
visszaadni, mert katonának senki sem ad kölcsön egy forintot, ha csak
zálogban nem hagy valamit.
(Békés)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

103. A pokol létszáma emelése.
Mikor a pokolban nagyon megcsökkent a létszám, az Ördög azon törte a
fejét: hogy kell ezen könnyű szerrel segíteni? Utoljára arra a
gondolatra jutott, hogy legjobb lesz a földre lemenni s az embereket
valami módon a hálójába keríteni. Magához vett egy tubákos pikszist,
hogy megtanitja az embereket tubákolni és ha majd nagyokat és sokat
trüszentenek, bosszankodni fognak azután meg káromkodnak: szidni fogják
az Istent. Csakhogy ez a terve nem sikerült, mert barátok (szerzetes)
szerették meg a tubákolást s a helyett hogy ha trüsszentettek,
káromkodtak volna, az Isten nevét jó czélból emlegették, valahányszor
trüszentett az egyik, a többi mind egészségére kívánta, azt mondta, „Adj
Isten egészségére!“ „No, ez nem vált be!“ mondta az Ördög és földhöz
vágta a tubákos pikszist, mást próbált.
Addig törte a fejét, eszébe jutott a _pipa, aczél, kova, tapló_, „No ez
jó lesz!“ gondolta magában. Felöltözött szépen, ment kocsmáról kocsmára,
elővette a makrapipáját, hogy majd rágyujt, az emberek nézték, hogy mi
ez? Mikor megtömte a pipáját, elkezdett csiholni s rágyujtott, a kivel
beszélt, dícsérte neki, hogy milyen üdvös dolog, a füstje milyen
kellemes illatú, odaatta az az embereknek, hogy szívják; ezt meg a
szegény emberek szerették meg, szereztek is mindjárt pipát, füstöltek,
mint a kémény. De az emberek ügyetlen része mikor csiholni akart, a
helyett hogy a kovára ütött volna az aczéllal, az ujját verte le,
elkezdett káromkodni. „No, ez már sikerült!“ – mondta az Ördög – ez már
bevált!“ de a pokol létszáma lassan növekedett, csak törte az Ördög a
fejét, mit csináljon még, hogy elegen legyenek a pokolban? Eszébe jutott
végre a kártya, sorra járta vele a vendéglőket, mutogatta, milyen szép
képek vannak rajta, tanította az embereket kártyázni, engedte őket
nyerni, dicsérte, milyen jó, milyen könnyen meg lehet gazdulni, csak egy
kis ügyesség kell hozzá. Az emberek kaptak rajta, hogy dolog nélkül is
meg lehet gazdagodni, nekiszoktak a kártyázáshoz, elvesztette egy része
a pénzét, más része a vagyonát is, egymást szidta, gyilkolta. „No, ez
már nagyszerűen bevált!“ mondta az Ördög, a pokol létszáma is
visszanyerte csakhamar a régi nagyságát, még hajazta is.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

104. Csizmadijahal.
A csizmadijának vôt ėgy legénye. Tavaszszal már a munka mögszűnt, a
legént nem akarta elkűdeni, mert jó munkás vôt, aszonta neki: „János! én
nem kűdöm el magát, de látytya: nincs munka, majd a szőlőbe is
dôgozgatunk ėgyet-mást: a mi előagygya magát! Maragygyon itt, maj
kimögyünk a szőlőbe kapálni!“ A legény beleėgyezött, mer munka máshun
sincs, mit barangoljon? inkább dôgozik a szőlőbe is. Kimöntek a szőlőbe
kapálni, asz monygya a mestör: „János, iparkogygyunk, estére halat
öszünk!“ János nagyon szerette a halat, iparkodott kapálni. Este, mikor
hazamöntek, nagy tál bablevest vitt be az aszszony, János ėgy tányérrâ
mögövött, a kanalat lėtötte. A mestör asz mongygya neki: „János, mé nem
öszik? nem lakott még jô!“ János asz feleli: „Akkor maj halat nem birok
önni!“ Aszongya a mestör: „Hát e nem hal?“ Aszongya János: „Hogy vôna
hal, hiszėn bab.“ „Hátha nem hal, János! akkô odadom a könyvit,
elmöhet!“ János asz gondolta, akárhova mén, most nincs munka, fokta a
kanalat, mögkeverte a bablevest, nészte, aszongya: „Hal ez csakugyan,
csakhogy még apró!“ Igy oszt János mögmaratt.
Őszszel, mikor mán vôt munka elegendő, ėgy ebéd alkalmával János
kinézött az ablakon, ez is szólott a mestörnek: „Majiszter úr, nézze
csak a szomszédház tetejin a medve hogy sétál!“ Kinéz a mestör asz
mongya Jánosnak: „Maga mög van bolondulva, János! a macskát medvének
nézi?“ „Hát nem medve a’ majszter úr?“ a János kérdözi. „Hát, hogy vôna
medve, macska az!“ „Hát ha nem medve, akkor agygya ki a könyvemet!“
Akkor könynyen beszélt, mert a munka mögindult. Aszt mongya a mestör a
feleséginek: „Hoszd be anynyuk az okulárijumot a műhelbűl, maj főtöszöm,
mögnézöm jobban!“ Föltöszi, aszongya: „János! magának igaza van! medve
a, csak még kicsike!“ Igy oszt János mögmaratt.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Nagyokatmondó adomák.)

105. A szabadságos katona és a czigány.
A szabadságos katona ment hazafelé, találkozott az úton egy czigánnyal,
azután együtt útaztak. A mint mentek, mendegéltek, találtak egy zacskó
aranyat, a szabadságos katona ügyeseb volt felvenni, mégis megakarta
osztani testvériesen a czigánnyal, mert – mint mondta – együtt találták,
de a czigány magának követelte az egészet. Addig osztozkodtak, hogy a
czigány eltalálta, hogy legyen azé az arany, a ki nagyobbat tud hazudni,
a szabadságos katona beleegyezett.
Elkezdett a czigány hazudni, elmondta, hogy volt az ő apjának olyan szép
háza, hogy a királyok megírígyelték a annyi pénze volt, hogy már nem
talált helyet, a hova tegye. Azt mondja a katona: „Ez mind meglehet, de
én nekem volt olyan lovam, hogy az egyik esztendőben csikót ellett, a
másikban czigányt.“ „Az már nem igaz!“ mondta a czigány s a zacskó arany
a katonáé lett.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

106. Nagyotmondó huszárok.
Mikor a huszár hazajött Talijányországból, elmesélte hogy olyan nagy
_káposztát_ látott, hogy az egész ármádia ha meleg volt, aláment, hogy
hűvösbe legyenek és akkora _méhet_ látott mint egy ló. „Hát a kaptár
mekkora volt?“ kérdezték tőle. „Hát csak akkora, mint nálunk,“ felelte a
huszár. „Hát akkor hogy ment be a méhecske?“ kérdezik tovább; de a
huszár nem hagyta magát zavarni, azt mondja: „Akkor már eljöttem.“ „Ez
semmi!“ mondja a másik; „Mikor mink Pojákországba vôtunk, ojan nagy
_üstöt_ láttam csinálni, hogy mikor a kovácsok az egyik feliben
kalapálták, azok, a kik a másik feliben dolgoztak az üstnek, nem
hallották a kalapálást.“ „Mit csináltak azzal a nagy üsttel?“ kérdezi a
Talijányországban járt huszár. „A te káposztádat főzték meg benne“ volt
a válasz.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be.
Mikor még a katonák 10 esztendeig szolgáltak s kivitték űket idegen
országba, akkor történt, hogy egy szabadságos katona, betért egyik
útjába eső kocsmába és elkezdte mondani, hogy mit látott Pojákországból
hazajöttében. A többi közt elmondta, hogy olyan nagy madarat látott,
hogy a szárnyával, mikor szállt, 4 óráig elborította a napot, mire a
kocsmáros kijelentette, hogy ő nem hiszi. Szóról-szóra annyira mentek,
hogy egy akó borba fogadtak, a katonának be kell bizonyítani, hogy igaz,
a mit a nagy madárról mondott. A katona elment, hogy majd embereket
keres, a kik bizonyítják, hogy csakugyan igazat mondott.
Telt az idő, a katona megint betért a kocsmába, de már nem katona
ruhában, hogy a kocsmáros meg ne ismerje. Elkezdi beszélni, hogy mikor
jött, a falu tulsó végén annyi ember ment ki a mezőre, hogy alig bírt
tőlük ide jönni, vittek magukkal egy öt öles létrát is. Kérdezte tőlük,
hová viszik azt a nagy létrát? Azt mondták, hogy a mezőn akkora _tojást_
találtak, hogy öt öles létra kell neki, hogy a tetejét betörhessék,
azután szétkanalazzák maguk közt a tojást; mert ha az oldalát beütik,
szétfolyik mind. Azt mondja azután a katona: „Én nem hiszem, hogy van
akkora tojás.“ Azt felėli rá a kocsmáros: „Lehetséges az! a multkor volt
nálam egy szabadságos katona, jött Pojákországból, az beszélte, hogy ő,
mikor jött hazafelé, akkora madarat látott, hogy a szárnyával, mikor
szállt, négy óráig elborította a napot, lehet, hogy ennek a madárnak a
tojása.“ „Hát maga hiszi azt, hogy van olyan nagy madár?“ „Hogyne
hinném! ezek a nagy madarak tojják a nagy tojásokat, hogy 5 öles
létrával lehet csak a tetejébe menni.“ „Bravó! emlékszik-e, mikor
fogadtunk egy akó _borban_ s én azt mondtam, hogy be fogom bizonyítani,
hogy elhiszi, fizesse meg az akó bort! az a szabadságos katona én
voltam.“
(Szeged.)


A jegyzetekben idézett művek megjelelése.
A többször idézett műveket a szerző, vagy gyűjtő, illetőleg a
szerkesztőt-megbízó társaság, a folyóiratoknál pedig a folyóirat nevének
_dűlt betűkkel_ szedett részével idézem; ha azonban a gyűjtő vagy a
szerző különféle nevű műveit kell felemlítenem, akkor a neve mellett a
később kiadású művei elnevezésének kezdőbetüit is _dűlt betűkkel_
jelelem.

_Aarne_ Antti jeleléssel a F. F. Communications N: o 5-ben Hamina 1911.
megjelent _Finnische Märchenvarianten Verzeichnis_ művét idézem. Hiszem
hogy jön idő: mikor a finnek tekintettel Aarne dolgozatára kéziratban
levő meséikből fognak ki is nyomatni, akkor összehasonlításokat tehetünk
a magyar mese-kincsekkel.
_Abafi_ L.: _Figyelője_. Irodalomtörténeti közlöny, Bpest 1876–
_Arany_ L. Magyar népmese gyüjteménye. Bpest 1901.
_Dähnhardt_ Oskar: Natursagen 1907– Leipzig und Berlin,
_Dähnhardt_ O.: _Schwänke_ aus aller Welt 1908. Leipzig u. Berlin.
_Erdélyi_ J.: Népdalok és mondák Pesten 1846–
_Etnographia_, Budapest 1889–
_Ethnologische Mitteilungen_ aus Ungarn, herausgeben von Anton Herrmann.
Budapest 1887–
_1001 éj:_ Die Erzählungen aus den Tausendeinnachten, Felix Paul Greve
erschienen im Insel-Verlag zu Leipzig MDCCCCVII.
_F. F. C_ommunications Helsinski 1911. Hamina 1911–
_Gaal_ Gy.: Magyar népmese-gyűjteménye. Pesten 1857–
_Gonzenbach_ L.: Sicilianische Märchen, Leipzig 1870.
_Grimm_: Kinder und Hausmärchen Berlin 1822.
_Hahn_: Grichische und albanesische Märchen Leipzig 1864.
_Ipolyi_ A. _kézirat_-ban levő gyüjteménye.
_Ipolyi_ A.: Magyar _mythologia_ Pest 1854.
_Istvánffy_ Gy.: Palóczmesék a fonóból, Liptó-Szt.-Miklós 1890.
_Jókai_ M.: A magyar nép élcze, népszerü kiadás 72–73. szám. Bpest 1911.
_Katona_ L.: Irodalmi tanulmányai, Bpt. 1912.
_Kálmány_ L.: _K_oszorúk az Alföld vadvirágaiból, Aradon 1877–
_Kálmány_ L.: _Sz_eged népe Aradon 1881–
_Kálmány_ L.: _Világunk_ alakulásai, Szegeden 1893.
_Kisfaludy_-Társaság: Magyar népköltési gyüjtemény, Pest 1872–
_Köhler_ R.: Kleinere Schriften, Weimar 1898.
_Merényi_ L.: _E_redeti népmesék, Pest 1861.
_Merényi_ L.: _S_ajóvölgyi eredeti népmesék Pest 1862.
_Merényi_ L.: _D_unamelléki eredeti népmesék, Pest MDCCCLXIII.
_Munkácsi_ B.: _Vogul_ népköltési gyüjtemény Bpest 1892–
_Pap_ Gy.: Palócz népköltemények Sárospatak 1865.
_Róna–Sklarek_: Ungarische Volksmärchen, Leipzig 1909.
_Sklarek_ E,: Ungarische Volksmärchen, Leipzig 1901.
_Tóth_ B.: A magyar anekdotakincs. Bpest 1901.
Ha a gyüjtemény nincsen különösen megnevezve, csak a kötet száma van
idézve, akkor a _Hagyomány_-gyüjtemény értendő alatta, hacsak valamely
megnevezett műről nincsen szó, melynek a köteteit érintem. A római
számjegyek a kötetek számát jelelik, a füzetek arab számmal vannak
idézve. Rövidítve említem még:

f. = füzet,
– = folytatólag,
j. = jegyzet,
k. = kötet,
l. = lap,
m. = mese,
sz. = szám,
U. O. = ugyanott.
A zárójel közé tett sor: vagy a meséből van kifelejtve vagy a
drasztikus, olykor sikamlós kifejezés szebb alakban való elmondása, mely
ha nem a nyelvjárás nyelvén van, akkor az enyém.


Jegyzetek.
=1. Köles.= _Az elrejtett erőnek titkos úton való elvételét_ lásd a
_Kisfaludy_: XIII. k. 142. l. _Juhenes_ meséjében s jegyzetében
megjeleltekben és alább a 2. számú adatunkban. A finnekét _Aarne_ a 302.
sz. jegyzetében sorolta elő.
A _vérivásról_ az _Ethnographia_ XXIII. évf. 100. – lapján van szó; itt
a 101. lapon a 15. sorban _vérrel_ helyett _vizzel_, a 28. sorban
_idézetekben_ helyett _idézetben_ teendő.
_A bűvős vesszőről Kisfaludy:_ XIII. k. 1. sz. jegyzetében s alább a 2.
6. 7. 9. 108. sz. adatunkban; a _fentjáró szárnyasok lábán forgó
várakról_ a _Kisfaludy_ XIII. k. 7. számú jegyzetében; a _kardról_
ugyancsak ott a 16. sz. jegyzetben s alább a 2. 3. sz. mesében van szó.
Mint nevezetes mesét, többször is leírtam, hogy hátha a vérivásról
egyebet is megtudhatok. Egyik mesélésében így kezdte emberem: Vôt égy
kirájnak 3 fija, ėgygyet híttak: _Árpa, másikat Zabnak_ stb. Az 1. lap
4. sort emígy: A lekkiseb fija aszt tudakolta bátytyaitul, hogy az
atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet? A bátytyaji
nem tutták neki mögmondani, de aszonták, hogy addig _igálkonnak_ (=
néznek utána), még ki nem tudakolik akárhogy is! Mos mán mind a hároman
azé _leledzöttek_ (= arra volt kivánságuk), hogy mögtugygyák stb. A 3.
lap 2. sor végéhez: Köles fölkészlelte (= biztatta, tüzelte) öket stb. A
8. lap 20. sor utolja helyett: Akkor hun, hun nem, vött ėsz száraz
lófejet, oda álította űket a lófejire, körűkerítötte űket szénakötéllel,
mögesküttette űket stb.
=2. Zirínyi Miklós.= Változatait a megelőző mese jegyzetében találjuk
felemlítve. Mesénkben szereplő _Toronyi Tamást_ nemzeti hősnek mutatja
be 74, számú adatunk. Hagyományunkban _Toronyi Meduza_ (Medusa)-féle
_kővéváltoztató erővel_ van felruházva, még inkább a 112. sz. mesénkben
van ilyen _nőről_ szó: a 19. sz. m. jegyzetében.
=3. Csinosomdrága.= _Égitesttel_ díszlő, elrabolt ló visszahozásáról
_Kisfaludy_: XIII. kötet 17. számú _Kampó táltos_ meséje szól, melyben –
nem számítva a más tipusú meserészek beékelését – a hős visszahozza a
lovat s ezzel vége szakad a mesének. _Aranyszőrű_ paripát hoz vissza a