Hagyományok (1. kötet) - 07

mögjutalmaznám kendet!“ Aszongya az Öregaszszony: „Én birok, csak úgy
csináj, mint én mondom, csak mög nė ijegy!“ Adott neki ojan _zsírt_, ha
mökkente vele a falat, akárki oda dűlt, nem bírt mökszabadulni: „Mikor
oda mégy ėgy baltát is vigyé magaddal mėg ėgy darabka fát és csak
faragcsájjá mindég oszt akárki mén hozzád, mög nė ijegy. Maj kérdöz az
tégöd, hogy mi csinász tė ottan, tė csak asz mond: hogy a kisz széknek
kitört a lába, abba csinász bele lábat.“ Elmönt a legénke haza és másnap
elkérte a búzát, befogott a kocsiba, befogott őrölni. Mikor befogta a
lovakat, a malomba fölöntötte a búzát is, ű hozzá fogott faragni. Ėccző
csakugyan mögérközött a pokolbeli Ördög, kérdözi tűle: „Mi csinász tė
itten, Miska?“ Aszongya: „Kitört a kisz széknek a lába, csinálok bele
másikat.“ „Hogy mertél tė idegyünni őrölni, mikor gondolhattad, bogy itt
nem szabad! Most – aszongya – azé gyüttem, hogy elviszlek!“ Nem bánom,
hoty ha elviszöl is, csak várjá még félórájig, eregy oda, a garat
tetejin űj, még én dôgomat végzöm!“ Az Ördög elválalta, hogy két óra
hoszszájig is ott ül. Miska osztán fölmönt, mökkente a garat tetejit
aval a ragadós zsírral. Odaűlt, oda jis ragatt. Mán három óra hoszsza is
elmúlt, de mégis ott űlt az Ördög, könyörgött neki:
„Eresz Miska! még a búzád is lėőrölöm magam, nem köl, hogy a tė lovad
őröjje mög kontrėktust is kötök veled, hogy pokolbû ide Ördög többet
soha sė gyün!“ Aszongya neki a Miska: „Elsőb csináld mög a kontrėktust,
addig nem eresztelek el!“ Mögcsinálta az Ördög a kontrėktust. Mindaddig
ott űlt ű, még Miska ki nem fokta a lovat a malombû; akkor osztán
befokta az Ördögöt. Vôt neki jó nagy vastag búnkós botytya, kécczör,
vagy háromszor végig húzott rajta: „Gyí! fecskehasú paripa“. Mikor
lėőrölte a búzát, eleresztötte az Ördögöt, fölpakolt és elmönt haza.
Mikor hazamönt nagy örömmel, a gazdája asz gondolta: odavan. Kérdözi a
gazdája: „Mögőrölté?“ „Mög, hálá Istennek! még mászszor is el fogok
mönni.“ „No – aszongya – mos mán hiszöm, hogy embör vagy, neköd adom a
lányomat!“ Jô van! itten ėccző vasárnapi nap vôt, neki a jószág körül
köllött a dôgát végezni, ėgy másik, gazdag embörnek a fija odamönt, az
is szerette a lánt, az is el akarta vönni. Lėmöntek a kis kerbe, – a
mint úgy karszűgyön vezették ėgymást. –
Miska lábújhögyön odamönt, mökkente mind a kettőnek a ruháját. A ruhája
odaragatt az ėgyiknek a másikéhon. Odabe az anynya mán várta a lánt,
sokálta, hogy oda van a lánya; kimönt űs a kis kerbe, hogy hîja be a
lányát. A mint beért, háttal vôtak ű felé is. Mikor odaért a hátuk mögé,
mögfogta a szoknyáját a lánnak: „Gyere mán be! – monta neki – dôgod van
mán oda bent!“ Az aszszonnak a keze is odaragatt a szoknyáhon. A bíró sė
vötte tréfára a dôgot, hogy a lánya is oda van mög a felesége is,
elkűtte a kocsist, hogy keresse mög űket, hun vannak? A kocsis lėmönt,
mökkente a gazdaszony ruháját is oszt jelöntötte a gazdájának, hogy a
kiskertbe van, aszonta a gazdaszony, hogy mönynyön lė bíró úr is. A mint
lėmönt a gazda, mögfokta az aszszonnak a szoknyáját, hogy gyűjön mán fő!
Az is odaragatt. Nem birtak szabadúlni, oda hítták a kocsist, hogy mi
csinájjanak most? Aszonta a kocsis: „No, gazduram! ha neköm agygya a
lányát, én töszök ojan jót, hogy magukat mögszabadítom, hogy szabadon
járnak.“ „Odadom fijam, még irást is csinálok, akár minygyár, csak
szabadícs mög!“ Akkor minygyá befokta a lovat a kocsiba, elvitte űket
úgy, a hogy vôtak a Bíbájosaszszonhon, _kétszáz_ pöngőt fizetött a
Bíbájosnak a mé mögszabadította a két cselédöt mög az ű bajájé.
Mögszabadultak, lakodalmat csaptak, élnek boldogul, ha mög nem haltak.
(Magyarszentmárton.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

18. Trikkum-trákum.
Vôt a világon ėgy szögény kovács, borzasztószép felesége vôt, elszerette
a kántor. A kántor mindég aszonta neki: hogy bírnák êfődelni a kovácsot?
ű osztán elvönné, mint feleségit. Ėcczör aszongya a kántor az
aszszonynak: „Irok a kirájnak, hogy ojan a tė urad, hogy ėgy écczaka
szőlőt termeszt mög bort is csinál belüle, hát ha így mögszabadulunk
tűle?“ Irt a kirájnak a kántor, hogy micsoda mestörsége van a kovácsnak,
csak nem kő neki engenni: ėgy écczaka anynyi szőlőt bir termeszteni, a
mönynyi köl a kirájnak, még bort is csinál belüle. Viszszaírta a kiráj,
hotyha úgy nem lösz, akkor fölakasztyák a kovácsot. A szögény kovács
aszongya: „Mán úgy is vége az életömnek, aszt ússė tudom möktönni, inkáb
elmék a kertbe, fölakasztom magam!“ Fölvötte a kötelet, elmönt a kerbe a
nagydijófáhon, hogy maj fölakaszti magát. Mikor mán akarta a nyakára
fölhúzni, akkor mán odalépött az Ördög: „Ó tė, szögény kovács! mé akarod
magad êfődelni?“ „Azért, mert a kiráj aszt írta neköm, hogy röggêre
szőlőt termeszszek, mög bort is csinájjak belüle, ha én aszt mög nem
csinálom, vége az életömnek!“ „Eregy be, szögény kovács! nė búsûj,
röggêre készen lösz mindön!“ Röggėre el is vôt csinálva mindönféle: boré
vôt csinálva és három fürtöt hagyott jelönségéjül, hogy biztossan
szőlőbű van. A kántornak nem tecczött az egész, törte a fejit, hogy kéne
a kovácsot êpusztítani? Aszt írta a kirájnak, hogy ojan mestörsége van a
kovácsnak, hogy ėgy écczaka ojan aranyhídat csinál, hogy a világon párja
nem lösz. Viszszaírt a kiráj, hogy ha igaz nem lösz, vége lösz az
életinek! Mögén lėmönt a kovács a kerbe, hogy ű maj fölakaszti magát,
mögén odalépött az Ördög, mögén kérdöszte: „Hát tė, szögény kovács, mér
akarnád magad êfődelni?“ „Azér, hogy mögén írta a kiráj, ha röggêre
aranyhídat nem csinálok, hogy párja nė légyön, akkor vége az életömnek,
én pedig aszt nem bírom möktönni!“ „Nė búsûj! – aszongya az Ördög –
szögény kovács, eregy be, fekügy lė! röggêre mindön készen lösz.“
Röggêre csakis úgy vôt igaz, a mint az Ördög monta: készen lött a híd. A
kántor látta, hogy nem löhet kicsípni rajta, mit tanál el? hogy ojat ír
a kirájnak, hogy e mök tud csináni trikkum-trákumot. A kiráj mingyá
viszszaírta, hotyha e’ készen nem lösz, vége az életinek!
A szögény kovács még jobban mögijett, hogy ű aszt még nem is hallotta,
hogy hogy köl asztat csinálni? Mögén bemönt a szögény kovács a kerbe,
hogy maj ű fölakaszti magát, mögén odalépött az Ördög: „Ugyan szögény
kovács! mi a bajod, hogy mögén föl akarod magad akasztani?“ „Mögén nagy
gondot attak a fejembe, hogy röggêre csinájjak trikkum-trákumot, pedig
as sė tudom, hogy micsoda az a trikkum-trákum?“ „Nė búsûj, szögény
kovács, maj segítök én!“ mongya az Ördög. _Kivött_ a zsebibű ėty kis
_katuját: ször_ vôt benne, aszongya: „Szökjé be az ágy alá úgy, hogy
észre nė vögyenek! Estére az a bizonyos kántor odamén és majd a
szôgálóvâ fognak ėgyütt vacsorálni, – mind a három ėgyforma, – még oda
be nem lösznek, a széköt _kend mög_ mind aval a szörrel, amik a katujába
van. Azok majd oda fognak raganni; akkô majd mikô odaragannak vösző ėgy
nagy kötelet, öszszekötöd űket ėgymáshon, ėgy másik kötelet mög
beásztacz vízbe, aval mög veröd űket, csak azt kijabájjad:
Trikkum-trákum! De csak karikába forogjanak úgy verjed űket.“ Adott az
Ördög a szögény kovácsnak másik szört is, hogy aval a szörrel mög a
széköt kenynye mög, mikor mán mög vannak kötözve, hogy elszabaduljanak a
széktül. Az embör osztán beszökött a szobába, a széköt mögkente, êbújt
az ágy alá. Este kilencz óra tájon oda mönt a kántor, mingyá aszonta az
aszszonynak, hogy hozzák be a vacsorát, mer nagyon éhös. Főtötték az
ételt az asztalra, odaültek mind a hárman. „Kerekbe űjjünk, – aszongya a
kántor – mert én odahaza is úgy szeretök önni!“ Kerekbe ültek.
Ėgy kis üdő vártva az embör kigyütt az ágy alul, a kötél ott vôt készen,
mind a háromat öszszekötötte ėgymáshon, mökkente űket a másik szörrê,
êszabadultak a széköktű, elővötte az ázott kötelet, verte űket körű-körű
oszt kijabálta: „Trikkum-trákum! Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Hajti
a kiráj elébe. Mikor odaér a kapuba, az őrök nem akarik beereszteni;
kivötte a levelet, mögmutatta, mönt be. Fölmönt a kiráj űfölségihön,
főhajtotta űket, verte őket körű-körű oszt kijabálta: „Trikkum-trákum!
Trikkum-trákum! Trikkum-trákum!“ Elmonta, hogy hogy járt a kántorral! A
kiráj mögdícsérte a kovácsot.
(Magyarszentmárton.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

19. Százat egy csapásra.
Mikor a suszterlegény vándorolt, bement egy kocsmába, hogy majd fal
egyet-kettőt. Vett magának túrót, hogy majd azt eszik kenyérrel, ki is
tette az asztalra, de kért magának pálinkát is, hogy iszik egy keveset
előbb. Mig a pálinkát fogyasztotta, a legyek belepték a túrót s mikor
már jól rárakodtak, a tenyerével odacsapott és _százat_ agyonütött egy
csapásra. Felírta azután egy táblára, hogy százat egy csapásra és ment
tovább vándorolni. Ment, mendegélt, elérkezett egy királyhoz, a ki éppen
akkor háborúskodott a szomszéd királlyal. Meglátta a király a felirást:
_százat egy csapásra_, odaküldte az inasát, hogy nézze meg csakugyan az
van-e felírva, jól látta-e? olvassa el közelről. Az inas vissza jött s
azt mondta, hogy csakugyan az van a táblára írva: Százat egy csapásra.
Azt mondja a kírály: „Ilyen vitéz kell nekem, hivjátok ide!“ Szaladnak
mindjárt ketten is, hivják a suszterlegényt a királyhoz, a király azután
kérdezi, hogy olyan vitéz ő, hogy százat agyon bir ütni egy csapásra? A
suszterlegény egyre erősítette, hogy százat agyonütött egy csapásra, de
hogy mit? nem mondta.
„No, akkor éppen jókor jött, mert háborúba megyünk!“ A király mindjárt
hozatott neki szép paripát, hogy üljön fel és jöjjön a csatába! A
suszterlegény ránézett a paripára, gondolta, ő arra nem ül, mert leveti,
azt mondja a királynak: Kár volna ezt a szép paripát az ellenség közé
vinni, hogy agyonlőjjék, mert ha ő ellenséget lát, közéjük vágtat, hanem
adjanak neki valami rossz gamót. Hoztak azután egyet, ráült, gondolta,
ez nem bír szaladni, de a gamó is elkezdett szaladni, a suszter
belekapaszkodott a sörényébe, hogy le ne essék. Egyszer messziről
meglátta az ellenséget, elkezdte a hideg rázni, reszketett, mint a
kocsonya, szeretett volna leszálni a gamóról, de nem bírt, mert a gamó
vitte, amerre akarta. Éppen egy korhadt kereszt mellett szaladt el a
gamó, a suszterlegény belekapaszkodott, hogy majd a gamó tovább szalad
alóla, ő meg ott marad, de a kereszt eltörött, a felső része a a kezébe
maradt s a gamó csak vágtatott az ellenségnek. Mikor ezt a többiek
látták, hogy a suszterlegény az ellenségnek nekivágtat, bátorságot
kaptak, az ellenséget minden oldalról megtámadták. Az ellenség mikor
látta, hogy még a kereszt is ellene van, elhányta a fegyvert s futott,
ki merre tudott. Megvolt a nagy öröm, a király azt mondta: „Látom,
milyen nagy vitéz vagy, de hogy a lányomat neked adjam, még le kell
győznöd a 12 _medvét_ is, a melyik a _templomba jár_.“ A suszterlegény
12 darab húst kért meg 12 dézsa jó erős bort; beállította a templomba.
Mikor jöttek a medvék, megették a húst, megitták a bort, berugtak. A
suszterlegény leste, hogy mikor dülnek el a medvék, akkor leszegdelte a
nyakukat s reggel megmutatta a királynak, hogy ezt is elvégezte. Azt
mondja a király: „No, még egyet! van a kertemben 3 _Óriás_, még ezt
kergesd el a kertemből, azután tied a lányom!“ A suszterlegény
evett-ivott, mulatott, szerzett egy hólyagot tele vérrel, egy pipískét,
meg talált egy lúdtollat s bement a kertbe. Alig ment be, meglátta a
legerősebb Óriás, kérdezi: mit keres ő ott? „Tudom, hogy bennünket
akarsz elpusztítani!“ mondja az Óriás. „Éppen azért jöttem!“ mondja a
suszterlegény. „Nohát, nézzük, melyikünk az erősebb?“ mondja az Óriás,
fogja a _buzogányát_, hajítja fel, a buzogány nagysokára leesik, bement
a földbe. „No, ennyire hajtsd fel a buzogányt!“ mondja az Óriás. A
suszterlegény bemegy a gödörbe a buzogány mellé, elereszti a _pipiskét_,
a pipiske ment felfelé, az Óriás várja, hogy mikor jön vissza. „Ne várd!
mondja a suszterlegény, – nem jön az vissza többet soha! Odaadja azután
az Óriásnak a _lúdtollat_, hogy hajtsa fel! Mikor fel akarta hajtani,
azonnal a földre esett; akkor felvette a suszterlegény, úgy tett, mintha
felhajtaná a tollat, pedig a hóna alá csapta (mutatja.) Az Óriás nézte,
hol száll, de a suszterlegény azt mondja neki: „Ne is keresd, elment,
már többet vissza se jön!“ Akkor az Óriás elismerte, hogy a
suszterlegény erősebb nálánál, elvezette a többi Óriáshoz, modta nekik,
hogy milyen erős a suszterlegény.
Mikor lefeküdtek, összebeszéltek az Óriások, hogy el kell pusztítani a
suszterlegényt, mert majd őket pusztítja el, ha ők el nem pusztítják,
úgy beszélték meg a dolgot, hogy majd éjjel a legerősebb bemegy a
buzogánynyal s szétveri a fejét, hanem a suszterlegény nem aludt ám, az
ágy alá bujt, az ágyon pedig úgy igazitotta el a ruháját, mintha ott
feküdnék. Éjfélkor bement a legerősebb Óriás a buzogánnyal, setétben
_rávág az ágyra_, a hol gondolta, hogy a suszterlegény feje van s csupa
vér lett a buzogány is, az Óriás is, mert a hólyagra ütött, a hólyagot
tette oda a suszterlegény, a hol a fejének kellett volna lenni, ha
fenthált volna az ágyon. „No, most már nem kell félni! – mondta az
Óriás, mikor a társaihoz ment – itt van a buzogány is milyen véres, hogy
a fejét szétvertem!“ s azután nyugodtan elaludtak, a suszterlegény pedig
csak ezt várta: mikor elaludtak, elvágta mind a 3 Óriásnak a nyakát s
ment mondani a királynak, hogy elpusztította az Óriásokat, de ez semmi,
hanem az több volt, mikor százat agyonütött egy csapásra. A király
örült, hogy milyen vitézhez adja férjhez a lányát, mindjárt átadta neki
a fele királyságát is, mikor pedig meghalt a király, övé lett az egész
királyság, ő lett a király, suszterlegényből király; éltek azután
boldogul s ha meg nem haltak, élnek most is.
(Gyopárosi szőllőkbe kerűlt hódmezővásárhelyi embertől.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Elegyesek.)

20. A kis macska.
Vôt a világon ėgy szögény fijú, mökhalt édösapja, édösanynya, nem
hagyott sömmit, csak ėgy kis macskát. Hát szögény szeretött vôna a többi
gyerökökkê jácczani, de ruhája nem vôt ojan, mind a többinek, nem
möhetött oda (a többi közé játszani), mer mása nem vôt, csak ėgy kis
macskája. Nagyon elbúsúlta magát a szögény legényke; kérdöszte a macska:
„Min búsúlsz ojan nagyon?“ „Azon búsulok, hogy a többi pajtásom kin
jáczogat, neköm nincsen ojan ruhám (hogy én is oda menjek.)“ „Hát van-ė
legaláb 15 krajcárod?“ kérdözi a macska. „Van!“ mongya a szögény legény.
„Erigy, hozzá háromféle pántlikát, őtösztessé föl! mökkéröm én neköd a
kiráj lányát!“ „Hol löhet az? hiszėn még ruhám sincs, ússė gyün a
hozzám!“ „Nė törőgy tė avval!“
A macska elmönt, mökkérte a kiráj lányát, el is kapta, mer hát ennek mög
ennek a herczegnek a fijának kéri mög, ê tutta a kis macska mondani. Jô
van, háromszô űket kihirdették, mos mán gyütt az esküvés, elíndultak.
Möntek: a kûdús fijú mög a macska; a mint möntek az országúton,
előtanátak ėgy pocsoját, monta neki a kis macska: „No, ebbe a pocsojába
hempörgőczczé mög! maj én beszaladok kiráj űfölségihön!“ Hogy bemönt a
macska, minygyá monygya, hogy hogy jártak! hogy a gazdája itt mög itt a
kocsival, 4 lóval beledűlt a sárba. A kiráj oszt mingyá másik fogatot
kűdött mög öltözetöt a vőlegénnek, hogy tiszta ruhába eskügygyenek,
azután êmöntek az esküdőre. Három nap ált a lakodalom a kirájná:
Öttek-ittak, mulattak, Ha êfogyott hozattak.
Mikor a lakodalomnak vége vôt, a kirájnak kedve lött vôna mögnézni a
vejinek a palotáját, befogatott 6 híntóvâ. Itt a kûdús gyerök nagyon
félt, hogy mos mi lösz vele? a macska mögcsajja! De a macska nem búsúlt,
elneveszte a gyerököt herczegnek mög monta, hogy mi mindöne van.
Elindultak osztán: előmönt a vőlegény, asztán a mönyaszszony, utána a
kiráj híntóvâ, úgy a többijek, a kis macska mög mindég a hintók előtt 3,
4 düllővê szalatt. A mint möntek, tanátak ėgy falkaménöst, odaszalad a
kis macska, aszonygya: „Ha kérdözik, hogy: ez mög ez kijé? ha nem
monditok, hogy ezé mög ezé a herczegé, akkô vége az életötöknek!“ Mikor
odaértek a híntók, kérdöszték; kijé ez a ménös? „A herczeg úré“, mongya
a csikós, de azé a szögény kûdús legént majd kilelte a hideg. Möntek
továb, mögén tanátak ėgy falkaguját, a kis macska mán jó előre odamönt,
mögmonta, hogy mit mongyanak, mer ha nem úgy mondik, vége az életüknek,
azok is asz monták, hogy a herczeg úré, mikor kérdöszték, hogy kijé ez a
falkaguja? a herczeg mög ott vôt a híntóba, de azé nagyon félt. Mögén
möntek, tanátak ėgy falkadisznót, mögént odamönt a kis macska, monta
nekik, mit monygyanak, „mer (különben) vége az életötöknek!“ „No, mán
sok mindöne van a herczeg úrnak!“ mondogatták, de a szögény kûdús fijú
félt, hogy mi lösz most.
Ėcczör oszt a kis macska jobban hozzáfogott szalanni, a kis macska
beszalatt a Boszorkányok várjába, asz monta a Boszorkányoknak: „Ha nem
möntök innétt, itt mög itt gyün az a kiráj (a melyik bánt) akkô vége az
életötöknek! hamar bújjatok el, itt van mán nem meszszi!“ Ott vôt sok
kazalszalma, a boszorkányok belebujkáltak a szalmába. Itt a kis macska
észhönkapott hogy mök köl gyûtani, el köl űket pusztítani! rájuk
gyûtotta, mögégtek, ezûta nincs az országba Boszorkány. Mökkorára a
kiráj odaért, vôt szakács, szobalány; mindönféle hécczörte szöb vôt,
mind a kirájná! ott is 3 napig tartották a lakodalmat.
(Magyarszentmárton.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

21. A jágėrfa.
Volt a világon egy király, annak volt 3 lánya, kiküldte őket az erdőbe
földiepret szedni, azt mondta nekik: a ki leghamarabb teliszedi a
kosarát, annak vesz legszebb ruhát. A legkisebb teli szedte mentül előbb
a kosarát, a két öregebb alig szedett valamit, mással töltötték el az
időt. Azt mondja a legöregebb a középsőnek: „Mit szól atyánk, ha látja,
hogy ily keveset szedtünk, a húgunk meg teliszedte a kosarát!
megkérdezi: mit csináltunk? hanem üssük agyon a húgunkat, s azt mondjuk
atyánknak ha kérdezi, hol van a kis húgunk? elveszett az erdőben, őt
kerestük, azért nem birtuk teliszedni a kosarunkat s azért jöttünk ilyen
későn haza.“ A középső leány nem akart beleegyezni, de a legöregebb
addig beszélt neki, hogy agyonütötték, azután elásták. Otthon az
atyjoknak azt hazudták, hogy a kis húguk elveszett az erdőben, keresték
mindenfelé, de nem találták, nem is szedhettek a nagy kereséstől epret
meg rájuk is esteledett, alig tudtak ők is hazajönni. A király nagyon
sajnálta a kis lányát, mert ő volt a legjobb a lányai közt.
A királyleányból nyőlt egy jágėrfácska (jávorfa.) Juhász legeltetett
azon a tájon s a mint egyszer a jágėrfácska felé ment, levágott belőle
egy ágat, csinált belőle furulyát, mikor fujta, a furulya elkezdte:
„Fujjad, fujjad, juhászlegény! Én is voltam királylányka, Királylányból
jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Arrra ment a király, hallgatta
hogy mit mond a furulya, eszébe jutott, hogy neki is volt egy kis lánya,
kezdett érdeklődni, hol vette a juhász? s elkérte tőle, fujta, a furulya
pedig elkezdi: „Fujjad, fujjad, királyatyám! Én is voltam királylányka,
Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska“ Megvette a
juhászlegénytől a furulyát, hazavitte, odadta a feleségének, hogy fujja.
Mikor a királyné fujta, elkezdia furulya: „Fujjad fujjad királyanyám, Én
is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából
furulyácska.“ Hallgatják mindnyájan, hogy mit mond a furulya, odaadja a
királyné a kissebbik lányának, hogy fujja, a furulya, mikor fujja
elkezdi: „Fujjad, fujjad ėn nénécském! Én is voltam királylányka,
Királylányból jágėrfácska, Jágėrfából furulyácska.“ Azt mondja a király,
hogy fujja a legöregebb leánya, de ő nem akarta, de nem hagytak neki
békét, míg nem fujta, akkor a furulya elkezdte: „Fujjad, fujjad én
gyilkosom! Én is voltam királylányka, Királylányból jágėrfácska,
Jágėrfából furulyácska“. Akkor a király máglyát rakatott s megégettette
a legöregebb lányát.
(Szentes.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

22. Szüz Mária és Mária keresztleánya.
Ėgy nagy gazda embörnek vôt ėgy fijúgyeröke, ėgy másik nagy gazdának mög
lėánygyeröke. A két gazda öszszebeszélt: hogy öszszeagygyák a
gyerököket: ügön! de itten a fijú aszt monta: hogy ű nem vöszi el aszt a
nagygaszdalánt, mi csinájjon ű aval a nagy vagyommal? hanem ű maj szögén
lánt vösz el, oszt a lány is mönynyön szögénhön. Itten a fijú szögén
lánt vött el és az édösapja borzasztó haragudott, azér mikor a lakodalom
elmúlt, a fijának azonnal kinyeret adott, hogy mönyestül ėgygyütt
mönynyön a házátul! A fijú elmönt bújdosni.
Möntek űk nagymeszsze fődre és anynyira möntek, hogy tanátak ėgy
kirájkastéjt, itt lėültek; akkor vôt még ėgy kevés kinyerük az ėgy
kinyérbül, aszongya ű azonnal a feleséginek: „Hallod! én bemék az
urasághon, mökkérdözöm, ha valami szolgálatot kaphatnék!“ „Hát mönyé
ken!“ mongya az aszszon.“ Bemén az embör az urasághon, kérdözi: „Köl lė,
embör?“ Aszongya: „Mindönöm van, csak ėgy kanász köl még!“ Mögfogatta,
adott neki ėgy putrit távul a kastéjtul.
Itt osztán ű kanászkodik; a felesége terhös anynyira, hogy mökszülette a
gyerököt. Itt a kanász, hogy idegön hejjön van, itt ű üsmeretlen hejjön
van, szaladozik előre-hátra, tanákozik a boldokságos Szűzmárijával és az
Atyaistennel. Aszongya a boldokságos Szűzmárija: „Hová méty tė szögény
embör?“ Aszongya a szögény embör: „_Komát keresni_, mert így mög így
vagyok; mer nem akartam êvönni a gazdalánt, a möliket az apám mondott,
êkűdött a hásztul, itt mög idegön hejt vagyok, nem kaphatok komát.“ Nė
möny sėhuva, gyere viszsza! mökkörösztöljük mink,“ mongya a boldokságos
Szűzmárija. Aval viszszamén a szögény embör, mingyá teremtődött ott ėgy
kápolna, abba a kápolnába az Atyaisten lött a pap. Mikô Márija fővötte a
kisdedöt, hogy maj viszi körösztölni, ėgy czipó az asztalon ojan szépen
gőzölt, hogy a betegágyas aszszon kívánkozott belüle önni. Mökszekte
neki az ura, övött belüle, nagyon jôlakott; de a _czipó mögén csak egész
lött_. Márija, hogy elvitte a lánt, nem is kérdöszte, hogy minek
körösztöjjék? hanem Márinak körösztölték az ű nevire. Mikor hazamöntek a
körösztölésbül, az Atyaisten mög Márija a putriba bemöntek, hát a
konyhába tűz sė vôt; de (azért) horták ám be az Angyalok az ételt.
Ėcczör mökszólalt a muzsika oj hangossan, hogy még a kastéjt is röngeti.
Elküldi az uraság a szolgálóját, hogy nézze mög: micsoda muzsika az a
kanásznál? A szolgáló bekukucskált az ablakon, nem látott sömmit,
viszszamönt, mögmondani, hogy nem látott sömmit, de itt a nagy zöngéstül
nem marathattak, aszongya a kirájné: „Maj elmék én, neköm nem parancsol
sėnki, hogy szabad-ė a szobába mönni!“ Êmönt a kirájné, az ablakon
bekukucskált, nem látott sömmit, êre mögharagudott a kirájné,
nagydühössen bemönt: mikor kinyitotta a konyhaajtót, a főd mögnyílt, a
kirájné lėmönt a főd alá. A kiráj nem győszte mán várni a feleségit, asz
mondotta: maj elmén ű! Elmönt a kiráj, az is kukucskált az ablakon, nem
látott sömmit, êre mögharagudott űs, nagydühössen mönt, hogy maj bemén,
de mikor a konyhába mönt, a _főd mögnyît_, a kiráj is a főd alá mönt.
Mos mán nincs kiráj, nincs kirájné.
Az Úristen minygyá odaröndölte a kanászt a kastéjba, kiráj lött, a
felesége pedig kirájné. Kirájkottak ėd darabig mán, mikor Márija odamönt
hozzájuk, asz mondotta: „Mán kirájkottatok, de a körösztlányomat
agygyátok ide, lösz nektök másik.“ Odatták a lėjánygyerököt Márijának,
Márija el is vitte, fölvitte a mönynyégbe, ott nevelte oszt későbben
szolgálója lött. Mindég oktatta Márija: hogy semmit nė tugyon, nė
lásson! A lėjánygyerök mán nagy vôt: 16, 17 esztendős. Mári mindönnap
êmönt leselkönni a kertbe, az Atyaisten ott ült az asztalnál Márijával.
Itten az Atyaisten aszonygya „Eregy nészd mög, az a lėjány mit
lesekszik?“ Márija fölkelt, a lėjány êszalatt, utánna mönt: „Mári
lányom! mit láttá?“ kérdözi a lánytul. Aszonygya Mári: „Sömmit!“ „Mon
mög lányom! mer elvöszöm fülednek hallását, nyelvednek szóllását!“ A
lány nem válalta. „Lėvitetlek a földre!“ mongya neki Szűzmárija. A lány
akkor sė válalta. Lėvitték a földre ėn nagy erdőbe, de süket és nem szól
a lány. Âra mönt ėgy kirájfijú, möglátta a lėjánt, mökteczczött neki, ű
osztán a lėjánynyal öszszeesküdött. A hogy esküdött, úgy élnek Istennek
anynyira, hogy a lėjány tehörbe esött a kirájtû. Már most elgyütt az
üdő, hogy születni köl, mög is szülte, fijúgyerököt, valami szép
fijúgyerököt. Aval a kirá két bábát álított oda mög az édösanynyát, hogy
őrízzék a gyerököt. Ėcczör odamönt Márija 11 óratájon, – a ki hogy űlt
ott, úgy elalutt – aszongya Márija: „Mári lányom! viszszaadom fülednek
hallását, nyelvednek szóllását, mond mög: mit láttá? ha mög nem mondod,
elviszöm a gyerököt.“ Háromszô főkérdöszte, Mári aszt válalta: hogy ű
nem látott sömmit. Aval a gyerököt fővötte, êvitte, az ű száját (Máriét)
pedig bevéröszte. Mikor fölérzenek ezök, nincs gyerök! nézik a száját,
hát vérös! aszonygyák: „Mögötte.“ Főkelt az ifijú kiráj, bemén röggel,
mind panaszkodik, hogy mögötte, a bábaszszonyok mög rákeszték: „Mögötte!
mos láttam, hogy ötte, mikor főkeltem.“ Aval a kirájfi nagydühösségbe
gyütt, de asztán lėcsillapodott, mer úgy gondolta: lösz még másik. Mögén
születött ėgy lėánygyerököt az aszszony későbben, itt mán az ifijú kiráj
4 bábaaszszont röndölt oda, mög az (király) apját is, anynyát is,
őrízzék, hogy a gyerök ê nė veszszön! De mikô gyütt a Boldokságosszűz,
mögén elalutt mind ėgytül ėgygyig és a Boldokságosszűz hoszta az első
gyerököt Márinak: „Nészd, lányom! de szép gyermök, mon mög mit láttá? ha
mögmondod, viszszaadom!“ „Nem láttam sömmit“ monta Mári. „Elviszöm eszt
a gyerököt is, jaj neköd asztán!“ Aval a Boldokságosszűz elvitte amaszt
is, az ű száját pedig bekente vérê. Mikô főkeltek a bábaszszonyok,
minygyá rákeszték: „Mögötte! mos láttam, hogy ötte, mikô főkeltem!“
A kiráj osztán kitötte a nagy vadon erdőbe, aszonta: „Onnan gyütté, oda
mönyny!“ Az aszszon sírt-rítt, az Úristen teremtött neki ėgy kis szobát,
konyhát, de ott neki önni-inni vôt neki oszt mind a 2 gyerökit mökkapta:
a fijúgyerököt, lėjánygyerököt, halását, szólását. Hát a kiráj ėccző:
idő várva eszibe jutott neki, hogy kimén vadászni, hanem ű az ű
legényivel êtévett: nagy köd támatt, nem tudott viszszamönni. Látott ű
abba a kisz szobába gyėrtyavilágot, el is möntek űk oda szálást kérni.
Az aszszony aszondotta, hogy: „Szívessen!“ mer minygyá mögüsmerte, hogy
az ű ura. Az aszszony osztán készítött jó vacsorát. A kiráj ê vôt
fáradva, az aszszony mögvetötte az ágyát; a kibe ű nyugodott, belefekütt
a kiráj. Hogy a kiráj elalutt, lėejtötte az ėgygyik lábát, aszonygya az
aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő édösapátok lábát! édösapátok az.“
Föl is tötték, mög is csókolták; az inas csak halgatta. Főkelnek űk
röggel, mönnek, de ol köd támatt, hogy nem láttak; aszongya az inas,
hogy: „Az éjjel így mög így történt, mikô fölségös kiráj uram elalutt: a
lábát lėejtötte, aszonta az aszszony a gyerököknek: „Tögyétök fő apátok
lábát mög csókojjátok is mög, mer apátok az!“ Ez a kirájnak szöget ütött
a fejibe, aszonygya: „No, hát azé sė mönyünk meszszire!“ Mikô
beestelödött, mögén odamöntek szálást kérni az aszszonyhon a kisz
szobába, mögént röndössen vacsorát készítött nekik (az aszszony.) Mikor
ėcczör a kiráj ágyba kívánkozott, mögén lėfekütt, de itt a kiráj
tartotta magát. Ėcczör a kiráj a job karját kivákta az ágy szélire;
aszonygya az aszszony hogy: „Édösapátok ez, csókojjátok mög a kezit,
tögyétök fő!“ de a gyerökök nem bírták. A kiráj osztán elfakatt örömibe
sírva, átkarolta a 2 gyerököt, főkelt, azonnal kűtte a legényit hintóké
nagy örömmel, hogy a felesége beszélni tudott. Akkor a király újfönt
mögesküdött a feleségivel, akkor hitte a kiráj, hogy nem ötte mög a
gyerökit.
(Magyarszentmárton.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

23. A három szent királ.
Vôt a világon 3 királ: ėgy Bölcs-, ėgy Gazdag- és ėgy Szöröncse-királ,
ėgymással mindég tusakottak, hogy melik a legföjjebvaló kösztük? A
Gazdagkirál aszonta, hogy ű a legföjjebvaló, a Szöröncsekirál is aszt
monta. Asztán űk hároman parasztruhába őtösztek, útra keltek. Jártak
öszszeviszsza, az országba, ėcczör betértek ėgy városba. Ott a szélső
házná ėgy szögén kötelesembör lakott, ez a három kirá bemönt oda,
szálást kértek. Annak a szögén embörnek kilencz gyeröke vôt; ėgygyik:
kicsi, másik: piczi, de nagy szögénségbe vôt a kötelesembör. Anynyi
kinyere sė vôt, hogy a gyerököket föntarcsa életbe, de nem vôt péze,