Hagyományok (1. kötet) - 12

holtan esött (a földre).“ „Tán valami roszszat szóltatok neki?“ „Nem
szóltunk mink – aszongya – sömmi roszszat sė neki!“ „No, mögájjon, a
ficzkó! csak gyűjön a kezem alá, majd mögbűntetöm.“ Űk asztán csak
halattak továb Budára. Mos mán fordujjunk viszsza Miklóshon.
Nagy gonba ereszködött Miklôs, hogy mos mitévő lögyön: mönynyön ė
Budára, vagy ne? „Mék – aszongya – nem félök én az egész hadtû sė!“
Mönt, möndögét, beért ėgy városba, ott mindönütt be vôt csukva a kapu: a
tulsó végin ėgy _veszött bikát_ kergettek a mészárosok, de azé Miklós
csak ballagott az út közepin. Mindön ablak telivôt néppel, kijabált a
Miklósnak: „Gyün a veszött bika, ficzkó! eregy az útrû!“ Miklós csak
ballagott, ėcczör csak elébe került a bika, mérgesen nekifordût, ű csak
nekirohant, elkapta a két szarvát a bikának, az út közepire vákta, ráült
a nyakára. Itt oszt a _mészárosok_, bámulták, hogy möjen legén ez! A
mészáros oszt kivött ėgy _marék aranyat_, aszonta: „Nesze, ficzkó! möjen
jót töttél a városnak.“ Miklós zsebébe tötte az aranyat, elindult Buda
fele. Mikor odaért a kiráj lakásáhon, – Mátyás királ vôt akkô a királ –
jelöntötte az őrnek, hogy itt van ėgy katonának való legén, be akar álni
katonának. Mátyás királ aszonta: „Bocsásd be hozzám!“ Miklós mönt befelé
a szobába, odaért, aszongya: „Agygyon Isten jó napot! királ őfölsége.“
„Agygyon Isten fijam, mi a neved?“ „Toldi Miklós a nevem.“ „Hát tė vagy
az a nallegén, a ki minap hat katonámat agyonütött?“ „Én vagyok, királ
űfölsége, de kéntelen vôtam vele!“ „Hát mi részrű – kérdözi Mátyás királ
– vôtá kéntelen?“ „Rám rohantak tizėnketten, az életömet reszkírosztam
vôna, ha nem bántottam vôna űket: mer ėgy hannagy vôt kösztük, az asz
monta, hogy: „Üssétök agyon!“ „Vagy úgy! az vôt az a hazaáruló, ű asz
monta, hogy tė csak orozva ütötted lė, embör vagy fijam! maj elbánok én
a gazficzkóval.“ Csöngetött a vezérnek: Vastag Balázsnak. Vastag Balázs
belépött: „Itt vagyok! királ parancsára.“ Elmesélte neki, hogy mit mond
Miklós, hogy járt a hannagyal. Mingyá ruhát attak neki. Vastag Balázs
osztán magamellé vötte és elindultak a csatába. Mikor odaértek a
csatáhon, Miklós ėgygyik szélin, Vastag Balázs a másik szélin, úgy
êverték a csatát. Miklós kitünően harczolt. Itt oszt gyütt ėgy új
ellenség. Előgyütt ėgy _vasas, tiszta pánczélba_ odakijántott: „Ide
gyűjjön, a ki vitéz!“ Miklós oszt fölugrott a lovára, odarohant mellé,
_kezet nyûtott neki_, úgy _mögszorította a vaskesztyűt_ a kezin, hogy
kicsücsürödött az újjain a vér. Fölordított bele: „Többet soha nem
gyüvök a magyart bántani, csak enged el a kezem!“ Ez osztrák vôt.
Elengette oszt mögesküttette, hogy nė próbájja többet bántani a magyart.
Viszszalovagôt Vastag Balázshon, Vastag Balázs kezet nyûtott neki:
„Embör vagy, fijam! neköd adom a lányomat, ha köll. (Miklós elfogatta a
lán kezit, nagyon mögszerették ėgymást. Átatta Vastag Balázs a
vezérségöt) Mátyás királ hatalmával. Miklós oszt vezér lött, sok vitákon
mönt körösztül.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

73. Szömölcs.
Mikor a törökök Magyarországon voltak, – Vásárhely még akkor nem volt
olyan nagy mint most –, a város szélén lakott egy szegény ember, kinek
volt egy szép leánya, csikós volt a szeretője. A csikós ott legeltetett
a városszélén a szegény ember háza előtt. Egyszer beállított a szegény
emberhez egy török, _kereket_ kért tőle. A szegény ember hajlandó is
volt adni, de a török arra kérte, hogy legyenek olyan jók, vigyék a
kereket a város tulsó szélére meg egy tengelyt is vigyenek magukkal,
mert a kocsi kereke eltörött, emelőrud is kell, majd ő utánuk megy
lóháton. A szegény ember gurította a kereket, a fiának pedig mondta,
hogy hozza a rudat. Alig ment el a szegény ember a fiával, a török
bement a szegény ember leányához s kezdett vele enyelegni, majd felkapta
a lovára, vitte Szeged felé.
A leány elkezdett jajgatni, sikítani, mit meghallott a csikós, de mikor
a szegény ember házához ért, a török elvágtatott a lánnyal, mingyárt a
pányváslóra kapott s a török után vágtatott s be is érte szerencsésen a
törököt. A török azt mondta neki: menjen vissza míg szépen van, de a
csikós a pányvakötelet a török nyakába vetette s lerántotta a lóról s
odakísérte, a honnan a leányt elrabolta. Akkorra már a leány apja és
testvére is haza ment s elkezdték a törököt ütni. A török fiatal ember
volt, azt monta: Ne verjék, mert őt úgy küldték Szegedről, hogy a leányt
elrabolja, őt is úgy rabolták el Vásárhelyről, mikor még gyermek volt. A
szegény ember mikor azt hallotta, hogy Vásárhelyről rabolták el, eszébe
jutott, hogy neki is elraboltak egy fiát, azt kérdezte tőle, hogy melyik
részéről rabolták el Vásárhelynek? A fiatal török azt mondta, hogy ő azt
nem tudja, csak annyit tud, hogy Vásárhelyről rabolták el és hogy a
hátán jegy van: egy nagy _szömőcs_. Mikor azt hallották, hogy szömőcs
van a hátán, nem bántották, hanem megnézték, hogy igaz-e? Akkor ismerték
meg, hogy ez az ő fijuk. A fiú nem ment vissza, hanem a lovászát küldte
Szegedébe (nem szegediek így mondják), mondja meg, hogy máskor ne
küldjenek testvért testvérét rabolni! A csikós azután elvette a leányt:
Juliskát feleségül.
(Hódmező-Vásárhelyről a Gyopárosi-szőllőkbe került embertől.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

74. Toronyi Tamás pihenőhelye.
Toronyi Tamás eltívett az erdőbe, lėheverėdėtt osztán: a lovát
mėgkötötte ėgy fáhon, maga mėg míjen elalutt, el vôt törődve. Vastag
Balázs, a legínye nem tutta mán mire vélni, hová van az ő ura? elmėnt
keresni, az erdőbe nyilván eltívett? de ő addig fogja keresni, míg fėl
nem találja Ėcczėr rábukkant, hogy ott feketíllik valami! kivont
fegyverrel mėnt âra: „Akár mi vár rėám, mėgnízėm, hogy mi van ott?“ Hát
az ura ott fekszik, a lova mėg van kötve, odamėnt, kőtötte, Toronyi
Tamás fėlugrott és nyakába ugrott Vastag Balázsnak, hogy: „Hol jársz
itt!“ kérdėszte. „Én, uram! magát kerestem, mert azt hittem, hogy magát
elfokták a törökök.“ Annak a hejin, a hol fekütt, ojan nagy _kútat_
ástak, hogy ėgy ökör is mėgfordulhat benne, nagy tőgyfákkal van fėlróva,
a nevit (Toronyi Tamás) ėgy nagy fára írta, mos mán ki van fôrva. A
somontaji és tamásdaji erdő közepibe van az a hej, a hol Vastag Balázs
rábukkant Toronyi Tamásra.
(Öcsöd.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

75. Jumėrcsák.
Régön, mikor a törökök Magyarországon vôtak: szötték a magyarokat rabbé:
lányokat, aszszonyokat, gyerököket, ėgy kis lány mög ėgy kis gyerök is
rabul estek. A gyerök mög a lán nem vôtak mögkötözve, mikor vitték
kifele űket, főtötték űket ėsz szekérre. Möntek az országúton, rájuk
estelödött, bemöntek ėgy nagy erdőbe. Itt osztán tüzet gyûtottak,
kesztek vacsorálni; a mi aranyat elraboltak a magyaroktul,
szétosztották. Itt osztán a Gergőnek vôt ėsz szürke lova, aval rabolták
el, ez a szürke ló oda vôt kötve a Jumėrcsáknak (vezér vôt Jumėrcsák) a
lováhon, a lován vôt nyerög, oda eresztötte be az aranyat (Jumėrcsák), a
_nyerögkápába_ vôt luk, oda eresztötte be; eszt a Gergő mind látta.
Mikor a törökök elaluttak, Gergő mögrászta Viczának a válát: „Viczuskám!
nem gyüsz haza?“ „De mék – aszongya – atyámhon.“ A kis lán 7 éves vôt, a
gyerök mög 10 éves vôt. Lėszáltak a szekérrű és szépen, lassan ballaktak
kifele: Gergő igenyöst a szürkéhön, odamönt, el akarta ôni a Jumėrcsák
lovátul, de nem bírta elônni, hanem fölűtt a szürkére. A szürke húszta
emeszt is, Vicza mög csak ballagott mellette. Az utolsó őr is alutt.
Mikor êhatták űket, Gergő főhítta Viczát is a lóra, ballaktak hazafele.
Mikor hazaértek, a városba vôt száz katona, látytyák, hogy ez a két
fijatal gyün lovon. A Gergőnek az anynya mán kereste a Gergőt, ríva
szalatt körösztül a katonaságon, kérdözi: „Hun vôtá Gergő fijam?“ Ez
osztán meséli, hogy ű hun vôt mög a Vicza. Ėgy hannagy mög halgatta
asztat, hogy a Gergő mijen vitéz. A hannagy mögszólalt: „Hun vannak,
fijam! azok a törökök?“ „Itt vannak az erdőbe, de sok magyar fogoj is
van.“ Itt oszt a hannagy odalépött Gergőhön: „Az én szolgám löszöl, csak
gyere, vezess el engömet.“ „De elsőbb anyámnak odadom az aranyakat!“ Itt
osz Gergő rámutatott a nyerögre, az anynya odamönt, főfordították a
nyergöt, sok aran kifordult a nyerögbül. Aval kardot kötött az ôdalára
Gergőnek, fölült a lóra. Gergő Jumėrcsák lovára ült. Váktatott száz
katona, Gergő előre mönt mög a hannagy.
Mikor odaértek, Gergő möglátta Jumėrcsákot, rámutatott: „A lopott el
engöm az erdő szélirül!“ Itt oszt möktámatták a katonák, mind
agyonverték a törököket, csak Jumėrcsákot nem bírták, eszt nem fokta sė
gojó, sė a kard. Oszt fölakasztották, de míg onnan is a hogy
fölakasztották, esött lė. Háromszor is fölakasztották, _mindég
talpraesött:_ ėcczör aszongya Gergő: „Nem köl, laszt bántani, el köll
ereszteni!“ Itt oszt Jumėrcsák útnak indult, ballag oj röngetek nagy
erdőbe. Ėcczör rátanát ėgy nagy tisztásra, a tisztáson mögált, az a
tisztás a haramijáknak vôt a tanyájuk. Tekínget ott, néz, hogy mi löhet
ott? Látytya, hogy 12 haramija van ott, möghökkent Jumercsák. A
haramiják közrekapták, hogy miféle embör? Mögfokták, mökkötöszték,
bevitték az ű vesztőhejjükre. Itt oszt rátötték a nyakát a tőkére,
_ráváktak_ a _fejszével_, csak _nem vágta el a nyakát_. Itt oszt
mögválasztották Jumėrcsákot vezérüknek. A hogy jártak lopni, rabolni,
elrabolták a lengyel kirájnak a lányát, Jumėrcsák nagyon mögszerette a
lengyel kiráj lányát. A lán kérte Jumėrcsákot, hogy bocsássa űtet
viszsza a szülejihön! „Elbocsátalak – mongya Jumėrcsák – ha én is elmék,
elválalsz engöm uradnak.“ Mögesküttette a lánt, elszöktek a többi
haramijáktúl, de nem a szülejihön szöktek; hanem a Jumėrcsákékhon, a
Jumėrcsák hazájába.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

76. Bocskai.
Mikor Rákóczitul elpártoltak a kuruczok, mer a némöt kinek eszt, kinek
aszt adott, Bocskai is hűtlen lött hozzá. Bocskai asztán főmönt Bécsbe
kihalgatásra. Bemönt ėgy kávéházba magyarruhába, a fokossát
fölakasztotta a fogasra. A némötök ėgy darabig nészték, hogy ki löhet
ez? Látták asztán, hogy csak ėgy füle van, pedig Bocskai úgy fűsülte a
haját, hogy nė lácczon, nótát kesztek a némötök Bocskairul, hogy csak
ėgy füle van. Bocskai nem tudott némötül, de aszt mögértötte, hogy rúla
danúlnak, lėvötte a fokossát, mind kiverte a némötöt a kávéházbul, csak
maga maratt bent.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Örökéletűekről:)

77. Kiszabaditás a tömlöczből.
Rákóczinak vôt ėgy lány szeretője, mikor Rákóczi a tömlöczbe vôt, az
szabadította ki. Rákóczit elítélték halálra, papot hívattak, hogy
gyónjon meg. A tiszteletes az erdőn ment körösztül kocsin, Rákóczi
szeretője az emberekkel mögállította. Aszt monták a tiszteletesnek,
agygya ide a ruháját a lánnak! Ruhát cseréltek osztán: a lány mönt a pap
ruhájába a tömlöczbe. Mikor a lány mönt be a tömlöczbe, a katonák
tisztölöktek, a mint szokás. Az őrt lėrészögítötték: _álomport_ töttek a
borba, anynyira álmos lött tűle, hogy elalutt. A lány monta osztán
Rákóczinak, hogy: „Ütött az óra! nincs mit tönni, mönekülni köl.“ A
katonárul lėhuszták a ruhát, Rákóczi vötte magára, úgy mönt a lánynyal
az erdőbe, úgy szabadult ki. Az erdőbe osztán a papnak odatták a
ruháját.
(Hódmező-Vásárhely.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

78. A mákostészta hatása.
Mikor Rákóczit hajszolták, negyed magával volt egy erdőben, volt
közöttük egy menyecske is, a szomszéd faluban pedig németek voltak, kik
el akarták fogni Rákóczit, kivált a vezérük volt rajta, hogy elfogja.
Rákóczi azután beküldte a menyecskét a faluba, hogy főzzön a németeknek
szárasztésztát, mert a németek nagyon szeretik a száraztésztát és jól
bemákozza, hogy bátorságot kapjanak a németek és mondja nekik, hogy
Rákóczi az erdőben van, ott megfoghatják könnyen. A menyecske úgy tett,
mint Rákóczi mondta: elment a faluba, főzött nekik száraztésztát, jól
_bemákozta_ s mikor jóllaktak, biztatta őket, hogy jöjjenek, fogják meg,
majd ő elmegy előre, visz neki italt, álomport dült bele, majd Rákóczi
iszik belőle s elalszik tőle, akkor megfoghatják. Rákóczi mondta neki,
hogy így mondja. A menyecske megmondta, hogy erre és erre jöjjenek, ott
találnak egy kis gunyhót, abban van Rákóczi; s azután elment előre
Rákóczit leitatni. Mikor a németek a kis gunyhóhoz értek, Rákóczi végig
volt már nyujtózva egy padon, a keze lecsüngött, úgy tett mintha aludt
volna, még hortyogott is. A németek feje odament hozzá, nézte, hogy
alszik-e? a kezét Rákóczi kezébe próbálta tenni. Rákóczi megfogta a
német kezét, felugrott: „No, most itt vagy! te akartál engem elfogni,
elfogtalak én téged.“ Körülkapták a németet, a kik vele jöttek,
elszaladtak, elhagyta őket a bátorságuk, hiába ettek mákos tésztát.
(Hódmező-Vásárhely.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

79. Rákóczi lova fordított patkója.
Rákóczi lovának olyan patkója volt, hogy más lónak olyan nem volt,
mindjárt rá lehetett ismerni a patkó nyomára. Hogy ne arra keressék a
merre ment, reá ne találjanak, _megfordította a patkókat_ a lova lábán.
A német el szerette volna fogni, de nem birta, mikor ment ki
Törökországba. Orsován már nem lóháton, hanem _hintóban_ ment, ott majd
elfogták, hanem túljárt az eszükön. Hoszszú haja volt, lenyíratta, pedig
szép haja volt, a bajúszát is leborotváltatta, sem bajúsz, sem hosszú
haj, olyan volt, mint a _pap_. Orsován megállították a hintóját,
kérdezték, hogy nem ő-e a Rákóczi? Mikor megnézték, látták, hogy sem
bajúsza, sem hosszú haja, tovább eresztették; azt mondták, hogy pap.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

80. Miért kell Rudolfnak bujdosni?
Rudolf trónörökösnek azért nem szabad kijelenteni magát mig az apja él:
mert ha megtudnák odafent, hogy él, baj lenne. Rudolfnak most bujdosni
kell; mert a Rocsild fiját agyonütötte. A Rócsildnak a fija azzal
dicsekedett, hogy annyi a pénzök, hogy akármerre lép, mindenütt
őfelségének a _képire hág_. A pénzen rajta van őfelségének a képe, náluk
meg a pénz annyi mint a szemét: mindenütt van; így azután akármerre lép,
mindig őfelségének a _képire_ hág. Rudolf, mikor ezt hallotta, méregbe
jött, agyonütötte a Rócsild fiját: miért hág az ő apjának a képére! Meg
volt a baj! Őfelsége azt mondta: Életet életért! Most mit csináljanak?
Rudolfot a jó emberei mindjárt elküldték bujdosni: bujdosson addig míg
Őfelsége él, azután úgy is ő lesz a király. Csináltak azután gipszből
embert, azt temették el Rudolf helyett, azt mondták, hogy Rudolfot
agyonlőtték, oda van! Pedig Rudolf él, most is bujdosik. Édesanyám
beszélte, hogy Kanizsán is járt, minálunk is volt. Mikor hírement, hogy
Rudolf eljön Kanizsára, édesanyám tisztába tett mindent. Egyszer nyílik
a nagykapu beköszöntött Rudolf, kérdezte, hogy vagyunk? Szülém mondta,
hogy szegényesen, másnál lakunk: Takács Jánosnál, de nagyon jó ember.
Majd lesz ez még máskép is, monta Rudolf, majd ha ő lesz a király! –
Azután egy garast kért édesszülémtől, akkor még a garasok jártak.
Édesapám mindjárt mondta szülémnek, hogy agygyon neki! Hát a mint tette
be a pénzt, a felsőruhája felbillent, látszott, hogy _aranyos ruha_ volt
alól; felől pedig rossz, vadász ruhája volt, zöld vadászkalap
_fáczántoll_ volt rajta. Nem telt bele 10 nap, már a szomszéd falvakban
beszélték, hogy Rudolf Kanizsán járt.
(Magyarkanizsa.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

81. A bőkezű Rudolf.
Besenyőn a kubikusok köszt mögjelönt Rudolf, ėgy kubikusnak kivötte a
kezibül a tajicskát, föltaszította a tőtésre, osztán asz monta ėgy
kubikusnak, hogy híja öszsze az öszszes kubikusokat, a kik itt dôgoznak.
Mikor öszszegyüttek rakásra, _kigombolta_ aszt a rossz ruhát rajta,
mögmutatta, hogy ű Rudolf. Kérdöszte asztán: „Mönynyit kereshetnek ėgy
nap?“ Monták, hogy ėgy forint ötvenkrajczárt, némölik csak ėgy forint
harmincz krajczárt. „Ez nagyon kevés ezér a munkájé!“ monta Rudolf.
Kivötte a bugyėllárissát és mindėgygyik embörnek adott öt-öt forintot,
oszt elmönt. Asz monta: „Eszt sönkinek nė mongyák!“
(Egyházaskér)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

82. Menekülés.
Aszt beszílik Rudolfról: mikor Vėcsėra Mári mėktutta, hogy ojan nagy
tėttű rab van a tömlöczbe lėcsukva, sopánkodott, hogy miféle rab lėhet?
nem tutta, pedig ő vitt a raboknak ėnni; csodálkozott azon, hogy őt hogy
nem eresztik be? Vôt ennek a Vėcsėra Márinak ėgy kedvese lakatosmestėr
embėr vôt, mėgbeszíték a sort, hogy mitėvők lėgyenek? nagy úr lėhet,
hogy ő neki nem szabad bemėnni? Aszongya a lakatos: „Csinájon sárból
mėntát, majd ojan kûcsot csinál!“ Mikor mėgcsinálta a kûcsot, aszt
terveszték ki, hogy mikor lėhet oda mėnni? Ėcczėr törtínt az eset, hogy
elmėnt a rabőrző, Vėcsėra Mári hítta a lakatost, hogy nízzék mėg aszt a
rabot! Bemėntek, kírdėszték: kiféle? de nem merte mėgmondani, hogy
kicsoda? Rudolfnak lába ereji nem igėn vôtak, mėgfokták, a lakatoshon
vitték, mindėnt adtak neki, a mit kívánt ėnni. Rudolf érzėtte az
izmajit, hogy erősödnek, aszonta a lakatosnak: hogy mėnekülhetne el? Asz
monta a mestėr: „Êre mėg êre, ekkor mėg ėkkor (menekülhet) ícczaka.“
Aszonta a mestėrnek: ícczaka nem mėhet, Rudolf osztán hajnalba mėnekült
mėg, ekkô mán mėgmonta, hogy kicsoda Rudolf osztán levelet írt a
lakatosnak, hogy: „Vėcsėra Márival írtekėzzėn, mer Vėcsėra Márit be
fogják fogni, meneküljėn énhozzám!“ A kölcségėt duplamossan mėgkűtte,
Vėcsėra Mári el is mėnekült. Harmadnap mulva nísztík a rabot, hogy most
mán mėghalt, mert nem attak neki sė ėnni, sė inni, de nem találták. A
tömlöcztartót befokták, de nem tudott sėmmit sė vallani, kúrėntálták,
hogy hol van? de nem tudott róla sėnki. Mikor kimėnt Vėcsėra Mári
Rudolfhon, mėgbeszíttík, hogy a lakatos is jőjjön, mert neki is baja
lėsz, ha ott marad és szípen elmėnekült az is. Ėgy hét mulva kerestík a
lakatost, mert ő volt Vėcsėra Márinak a szeretője, annak tunni kėll, de
nem taláták sėhol sė, Rudolfot pedig azé zárták be a tömlöczbe, hogy
Rôcsing fiját agyonlőtte, mer öszszevesztek, hogy ki a nagyobb úr?
(Öcsöd.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Márialegendák.)

83. A haramia és a szentcsalád.
Mikor a Boldokságosszűz Szentjózseffel a legnagyobb haramijáhon mönt
szálást kérni hogy mögfüröszsze a kis Jézust, a haramija adott neki,
gondolta majd mögöli, asztán a mije van, elvöszi. Vôt a rablónak oj
gyeröke, hogy nem vôt sė keze, sė lába. Mikor mögfürösztötte a
Boldokságosszüzmárija a kis Jézust, monta, hogy űs füröszsze mög a
kicsikéjét! Mikor _mögfürösztötte_, azonnal _lött keze, lába_. A ház elé
öntötte a _vizet_, a lekszöb _virágok terömtek_. A rabló asz gondolta:
Ez mégis csak csuda!
Nem hogy nem bántotta, – pedig mög akarta ölni –, hanem még el is
kísérte az erdőbe, hogy sėnki sė báncsa. Mikor az erdőbe möntek, a
vadállatok, mán mint róka, farkas, medve, ijesfélék, anynyijan vôtak az
erdőbe, hogy azelőtt még soha sė vôt anynyi vadállat az erdőbe. A
vadállatok _lėtérbetyűltek_, mikor mellettük möntek el.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

84. Szüzmária a fonyásával kereste a kenyerét.
Ȧ boldoksăgosszűz ȧ fonăsăvâ kereste mėg ȧ mindėnnȧpi kinyerit. Font ȧz
ȧszszonyoknȧk, ȧ kis Jézus pegyig hortȧ hȧzȧ ȧ fonălt ȧz ȧszszonyoknȧk,
ȧ kiknek font ȧ Boldoksăgosszűz. Hȧ ojȧn helyre mėnt ȧ kis Jézus, ȧ hol
otthon vôt ȧ _rosz embėr_, sírvȧ mėnt hȧzȧ, mer nem ȧttȧk nėki semmit;
hȧ pegyig ȧ _jó_ vôt otthon, örömê mėnt hȧzȧ ȧ kis Jézus.
(Gȧlgȧhévíz Pestvm.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

85. Mióta rakják keresztbe a búzát.
Mikor a Boldokságosszűz Heródes elül mönekült a kis Jézussal, odaért a
szántóvető embörhön, aszonta neki: „Tė szögén embör! _vess el ėngöm,
mint a búzádat!_“ Aszonta a szögén embör: „Hogy vesselek én tégöd a
kisdeddel el, mikor embörnacscság vagy?“ „Majd _elváltozok búzának_ az
én szen _fijammal_ oszt csak vess el mind a búzát!“ A
Boldokságosszűzmárija a kis Jézussal _elváltódzott búzaszömnek_, akkor
elvetötte a szögén embör. Odaért Heródes a katonájival, kérdöszte a
szögén embört: „Nem láttá ėgy fehércseléddê ėgy kisdedöt? êre gyütt,
nyomasztuk, de nincs sėhun!“ Aszongya a szögén embör: „De láttam, mikor
vetöttem eszt a búzát!“ De mán akkô aratott. Aszongya Heródes: „Mos mán
mit keresünk? Viszszafordultak. Mikor Heródes elmönt, a szögén embör mán
köröszbe rakta a búzát, _azé_ rakta _köröszbe_, mer a
Boldokságosszüzmárija möghatta a szögén embörnek: „De _köröszbe
rakjad!_“ _Attul kezdve köröszbe rakik a búzát._ Hogy jó termés vôt, a
búza hullott, akkor látta a szögén embör, hogy a búzán Márijának az
_arcza_ mög a szent fijájé lácczik azûta lácczik rajta. Akkor elmöntek
Ėgyiptomba.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


Adomák és rokonneműek.

(Közönségesek.)

86. Hivták az esőt a lakodalomba.
Férhönatta a szél a lányát, êmönt az esőhön, hogy möghîja násznagynak.
Az eső ajálkozott is, hogy êmén ha töheti. „Hanem – aszongya – tudod,
hogy én nem möhetök mindönkor, maj mögnézzük mingyá! mikor is lösz a
lakodalom?“ A szél osztán mögmonta, hogy ekkô mög ekkô, vasárnap.
Aszongya az eső: „Mögájjé ken! aszszony! hosz be csak a kalėndárijumot.“
Az aszszony beviszi a kalėndárijumot, láti, hogy Szögedön éppen akkô
vásár lösz, aszongya: „Nem möhetök, mer Szögedön vásár lösz. (Innen a
szólás: „Hítták az esőt lakodalomba, de aszonta: hogy nem möhetök, mer
Szögedön vásár lösz,“ ha vásárkor esik.)
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

87. A subadarab ura a szélnek.
Mikor a szél elindult útazni, hogy majd az egész világon körösztül mén,
így szólt: „Dújj, fújj! még a kűfalon is körösztül!“ A szél mindég
aszongya: dújj, fújj! Mönt is a szél még a legsűrűbb röngeteg erdőkön is
körösztül, a hova sė a nap, sė a hôd, sė a csillag be nem világit, ha
valakit möglátott, csak rákeszte: „Dújj, fújj! még a kűfalon is
körösztül.“ A mint mönt, rátanát ėgy subadarabra, ki vôt vetve a
faágakra és eszt möghallotta a subadarab, hogy monta a szél: „Dújj,
fújj! még a kűfalon is körösztül.“ Asz mongya a subadarab a szélnek:
„Mögáj, szél! még én rajtam sė.“ Akkor monta a szél: „Nem a nacságos
úrhon szóltam!“ Így oszt a szél mögcsöndesödött, mikor a subadarab
mögtámatta. Úgy is van! Lögyön az embör kűépületbe, a szél oda csak
bemén, de a subán, vagy ködmenyön nem bir körösztülmönni, azé monta,
hogy: „Nem a nacságos úrhon szóltam!“
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

88. Kappan köpönyeggel.
Az ablakon nézett ki az uraság, az ablak alatt két koldus találkozott,
egymást kérdezték, hogy telt el a karácson? mit evett ezen a nagy napon?
Az egyik azt mondja: semmi különöset, a másik eldicsekedett, hogy
kappant evett köpönyeggel. Az uraság mindezt kihallgatta, ők azután
elváltak, mentek koldulni. Az uraságnak szeget ütött a fejébe a kappan
köpönyeggel, milyen lehet az? még sohasem hallotta, mondta a
feleségének, hogy a napokban neki is csináljanak kappant köpönyeggel. A
felesége megvallotta, hogy még ilyent nem is hallott, kiment a
szakácsnéhoz s mondta, hogy holnap ebédre csináljon kappant köpönyeggel.
A szakácsné sem tudta, hogy miféle étel az, tudakozódott, hogy kicsoda
evett már kappant köpönyeggel? Mondták, hogy ez és ez a koldus, elment a
szakácsné hozzá és megkérdezte, hogyan készítik el azt? A koldus
elmondta, hogy a pulyka száraz, nem zsíros étel, bele kell a kövér
kappant tenni, úgy megsütni: ez a kappan köpönyeggel, a szakácsné azután
sütött kappant köpönyeggel, bevitte, nagyon is izlett, akkor mondta az
uraság a feleségének: „Látod! mi gazdagok vagyunk, még azt sem tudtuk,
mi az a kappan köpönyeggel? a koldusoktól kellett megtanulni.“
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Gúnyolódók.)

89. Kitájékozás.
Három – – –ji embör abba a régebbi időtájt mögrakodott széksóvâ aval a
szándékkal, hogy êmönnek Bánátra cserélni. Ėgy tál búza ėgy tál széksó
(volt a csere) ėgy tál kukuricza ėgy tál széksó. Vôt ėgy-ėgy lovuk:
egynek ėgy nagy sárga lova vôt. A nagyszentmiklósi járásba
Csanád-közeltájt, kierösztöttek legelőre mög űk maguk is pihenőre ėgy
kis vacsorakép. A lovak legelésztek, űk beszélgettek osztán neki
feküttek pihenőre, alunni. Éféltájt hajnal fele fölébrettek, hogy maj
tovább mönnek. Mönnek a lovaké, kettőt mögtanátak, a nassárga mög
hiányzik, Elkesztek tanakonni, hogy: „Hun a sárga? hun a sárga!“ Nem
tutták kigondolni, kettő mög van, de ėgy nincs: a nassárga. Asz mongya
az ėgyik: „Hé komăm, szomszéd urȧm! tăjékozzuk ki ugyan hovȧ lėhetett ȧ
nȧgysărgȧ?“ Asz mongya az ėgyik, valamik: „Ȧsz tudom, hogy embėr vôt.“
(a tolvaj.) Aszongya a másik: „Hȧ embėr vôt, ȧkkor nȧgy vôt.“ Aszongya a
harmadik: „Hȧ embėr vôt mėg nȧgy vôt, ȧkkor vėrės vôt.“ Mikor mán
_kităjékoszták_, elmöntek keresni a nagy, vörös embört.
Csanád-tájt az országút szélön rátanátak a nassárgára fáhon vôt kötve.
Fön az országúton a nagy, vörös embör az útat igazgatta. A három embör
rajta mönt hogy: Hê! êloptȧ ȧ lovunkȧt!“ Az útkaparó szabatkozott, hogy
ű nem lopta el a lovat, csak azé kötötte mög, hogy êtévett (a ló) êgyütt
êre, ha keresi valaki, mögtanájja. De a három embör nem engedött neki:
„Mer kităjékosztuk, hogy nȧgy embėr lopta el ȧ lovȧt, mėg is tȧlăltuk
kêdet!“ Behajtották Csanád-kösségbe a lóval ėgyütt a bíró elé. A három
embör be is mönt a bíró elé, hogy ȧ lovukat êlopták, de a lopót
mėgfoktuk, ide hosztuk ȧ bíró úr elé! A bíró mingyá hívatta maga elé a
lopót; hát kit lát? A kösségnek az útkaparóját! Kikűtte a három – – –ji
embört, az útkaparót pedig kihallgatták. Gondolkozóba estek, hogy mög
van csalatkozva az a három embör. Hát az útkaparót êkűtték, hogy
mönynyön a dôgára. A három embört behívatta a bíró, kérdöszte, hogy
hunnan tugygyák űk, hogy az embör lopta el a lovat? A három embör
aszonta, hogy űk kităjékoszták, ârû tutták mög, hogy ű a lopó. Aszongya
a bíró nekik: „Hát kentök boszorkányok! kentök tájékozni is tunnak? A
boszorkányokat mög szokták égetni! Mingyá vasra veretöm kentöket! Nem
igazembörök kentök!“ Kikűtte asztán űket. A bíró fijatal embör vôt,
aszongya a jedzőnek mög az esküttnek: „Ugyan, mivel tréfáljuk mög űket?“
Valamöjik êtanáta, a könyvszekrénynek a tetejin piros almák vôtak főtéve
– ėgy êtanáta aszt, hogy: „Ėgyet vögyünk lė, boríjjuk lė bögrévê,
tájékozzák ki; mi van alá téve a bögrének?“ Behivatták űket, asz mongya
nekik a bíró: „Maj möglátytyuk, hogy mijen embörök kentök, mit tunnak
kentök! Tájékozzák ki, mer mögégetteti űket, mint boszorkányokat.
Aszongya az egyik nasz szomorún lėcsüggesztött fejjel: „Aszt tudom, hogy
gėmbėlű.“ A másik mán így bátrabb lött, aszongya: „Hȧ gėmbėlű, ȧkkô
ôma.“ A harmadik mán egész bátorsággal mongya: „Hȧ gėmbėlű! (ha) ôma!
ȧkkô vėrės“. Elnevették magukat: a bíró, jedző, eskütt, tuttukra atták,
hogy a lovat nem úgy lopta el az útkaparó; hanem úgy tévett oda: „Máskor
jobban vigyázzanak kentök a lovukra!“ Útnak bocsájtották űket.
(Szeged)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

90. Gyermekköltés.
A tatárjárás ideje előtt a Tátra-högység tüvibe létezött ėgy Zengő nevű
kösség, de a tatárjárás alatt ez a kösség elpusztult, máma nincsen
nyoma. A _Zengő_ kösség szélibe ojan tanyaformába lakott ėgy házaspár.
Itt az egész kösség juhjószágokat tenyésztött. Az a házaspár mindég
sopánkodott, hogy csak ėgy gyerök vôna, csak ėgy gyerököt anna az Isten!
családtalanok vôtak.
Hát ėgy napon, ėgy kiszôgált katona gyütt hozzájuk éjjeli szállást
kérni. Kapott éjjeli szállást, vacsorát is. Beszélgetésbe gyüttek, de a
többi beszéd köszt a panasz is előgyütt. Sóhajtozott az aszszony is,
sóhajtozott az embör is, hogy nincs gyerök, csak ėgy gyerök vôna! csak
ėgy gyerököt anna az Isten! Itt a kiszôgát katona látta, hogy kivel van