Hagyományok (1. kötet) - 03

Möntek, möndögéltek, elestelödtek, sömjékbe ėgy kis házat tanátak,
Öregaszszony vôt bent, Csinosomdrága mönt elő, szálást kértek, kaptak
szálást, êmonták mi járatba vannak: a naposhôdas paripájé mönnek, nem
hallotta hírit? „Mán fijajim én mögöregöttem, de még a hírit sė
hallottam“ Röggel osztán továb möntek. Utánuk kiját az Öregaszszony:
„Itt van ėgy vakaró, hasznát vöhetitök!“ Vôt ėgy _kovács nagybátytyuk_,
oda el akartak jutni, sijettek, 12 legén dôgozott a nagybátytyukná,
palotába lakott. Mán meszszirül észrevötte a kovács, hogy gyün
Csinosomdrága mög a tesvérjei, kinyitották a kaput, bemöntek, elmonták,
mi járatba vannak. A kovács mán tutta, hogy a _Vasôrúbábának a
lekfijatalab fija nyergöli_ a naposhôdas paripát. Monta nekik, hogy
addig mönek, még csak ėgy bogaras (ház) t nem tanának, ott lakik a
Vasôrúbába három fijával. Itt osztán mökpihentek, a lovak lábán a patkót
mökszorította mög mikor elindultak, adott ėgy patkót; hogy hasznát
vöhetik. Aszt is monta, hogy maj lesni fogja űket, ha gyünnének, viszsza
találnak, kinyissák nekik a kaput. No, most mönnek, möndögélnek még
bogarast nem tanálnak. Csinosomdrága aszt monta bátyainak, hogy csak
mönynyenek előre, majd utóléri ű űket, ű mög bemönt a házba. A lovát
odakötötte ėgy fáhon, asztán _macskávé változott_, odamönt az ajtóhon,
kaparta az ajtót, beresztötték, elkeszdött dudálni, a Vasôrúbába a
mönyit kérdöszte, a legöregeb fijának a feleségit; mikô gyün haza az
ura? Aszonta 10 órakor, a középső aszonta 11 órakor, a lekkiseb ura 12
órakor gyün haza. Mikor eszt Csinosomdrága halotta, lėugrott a patkárul,
odamönt az ajtóhon, elkeszdött kaparni, kieresztötték. Csinosomdrága
mikor kigyütt, _mögrászkódott_, embör lött, fölült a lovára, utána a
bátytyainak, majd utoléri űket, hogy baj nė lögyön, utolérte űket. Félt,
hogy a Vasôrúbába fijaji gyünnek hazafelé, êpusztítik a bátytyait.
Möntek möndögéltek, sömjékbe hídat, mezőt tanátak: a tengör vize mönt a
híd alatt; kieresztöttek, elaluttak; de Csinosomdrága patrôt ált, nem
alutt el. A Vasôrúbába legöregebb fija 10 órakor gyütt hazafelé, a mint
a hídhon ért a lova, hortyogott. „Ne, édös lovam! nem hullott csonytya
Csinosomdrágának!“ „Nem bizon!“ aszonygya Csinosomdrága. Ölremöntek,
birkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni; âra szált ėgy holló,
aszonygya a Vasôrúbába legöregeb fija: „_Holló_, holló! óh, édös holló!
_ejcs csak égy csöp vizet rám_, dögöt adok!“ Aszonygya êre
Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet
rám, _két_ dögöt adok!“
Ráeresztötte, lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába legöregebb fiját,
odatta a lovat is mög a Vasôrúbába fiját is a hollónak. 11 órakor gyütt
a Vasôrúbába középső fija; mikor a hídhon ért, a lova nem akart a hídra
mönni, hortyogott. „Ne, édös lovam! nem hullott csonytya
Csinosomdrágának.“ Aszonygya Csinosomdrága: „Nem bizon!“ Aval ölremöntek
a hídnál, sokájig bírkosztak, ėgygyik sė bírta a másikat lėgyőzni, âra
szált a holló, aszonygya a Vasôrúbába fija: „Holló, holló! óh, édös
holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, ėgy dögöt adok!“ Aszongya êre
Csinosomdrága: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet
rám, két dögöt adok, az eléb bis attam két dögöt!“ Ráeresztötte,
lėgyőszte Csinosomdrága a Vasôrúbába fiját; odatta a lovat is mög a
Vasôrúbába fiját is a hollónak. 12 órakor a naposhôdas paripán gyütt a
Vasôrúbába lekisebb fija: a világosságtul meszszi fénylött, mikor a
hídhon ért, hortyogott, sėhogy sė akart rámönni. „Ne, édös lovam, nem
hullott csonytya Csinosomdrágának!“ „Nem bizon!“ aszongya Csinosomdrága.
A hídnál öszszemöntek ölre, sokájig bírkosztak, ėgygyik sė bírta a
másikat lėgyőzni, âra szállt a holló, êkezdi: „Kár, kár!“ Aszonygya a
Vasôrúbába fija: „Holló, holló! óh, édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet
rám, ėgy dögöt adok!“ Aszongya êre Csinosomdrága: „Holló, holló! óh,
édös holló! ejcs csak ėgy csöp vizet rám, két dögöt adok, tűlem mán
_négy_ dögöt kaptá!“ Ráeresztötte a csöp vizet, lėgyőszte Csinosomdrága
a Vasôrúbába lekkisseb fiját is. Pokróczot vetött fejire, farára a
naposhódas paripának, hogy nė világícson, két testvérit: a
Hamissanpajkost mög a Széplegénmákost fölkőtötte – ezöknek nem vôt
tudomásuk, hogy mi történt. – „Mönynyünk viszsza!“ monta Csinosomdrága.
Möntek, möndögéltek, mikor a Vasôrúbába házáhon értek, Csinosomdrága a
lovát a fáhon kötötte, macskávé változott, az ajtóra mönt kaparni,
beeresztötték, ugrott föl a patkára. A Vasôrúbába mönyeji sírtak,
jajgattak, hogy Csinosomdrága mögölte az urukat; aszongya a legöregeb:
„Nem sokára gyünni köl Csinosomdrágának hazafelé, êmék az útszélre, szép
_almafa_ löszök; ha lėvösz csak ėgy almát is, ha mögöszi, halálnak
halálával hal mög, ha nem öszi mög, mögfogi űtet.“ Én _körtefa_ löszök,
mongya a közepső, a ki möglát, inkáb möghal, mincsėm úgy elmönynyön
mellette, hogy nė szakajcson rúlam, ha mögöszi, halálnak halálával hal
mög, ha nem öszi mög, mögfogi űtet.“ Aszongya a lekisebb: „Én mög _víz_
löszök, tiszta, mint az arany, vagy iszik belüle Csinosomdrága, vagy
mögfürdik benne, mer ê van fáradva! akkô vége lösz!“ A macska lėugrott a
patkárul, hogy majd kimén. Aszongya Vasôrúbába a legöregebbnek: „Hoszd
el aszt a macskát, nézzük mög, nem Csinosomdrága-ė, ha ű az: jaj az
életinek!“ Mögfokta, nézik, hát Csinosomdrága. „No, kutya Csinosomdrága!
kezembe vagy; tė középső, keresd mög a fejszét, tik mög az ėgygyik az
ėgygyik lábát fogi mög, a másik a másikat, tögyétök a küszöbre, vágjátok
el a nyakát!“ A fejszét soká keresték, a macskát êszalajtották.
Csinosomdrága mögrászkôdott, embör lött, fölült a lovára, a hogy csak
bírt, úgy mönt; félt hogy a tesvéreji bajba gyünnek. A két bátyát
elfokta, mán szakajtani akartak az almábul, aszongya: „Nem szabad! majd
én.“ Kivötte a kargyát, kis kendővel möktörűte, lėszakajtott,
kettévákta, véré vált (az alma). Möntek továb. Hamissanpajkos mög
Széplegénmákos haragudott, hogy nem öhettek belüle, csak mikor látták,
hogy véré vált az alma, csöndesöttek lė. Mikor a körtefáhon értek,
Csinosomdrága a kargyát kivötte, a kis kendővel möktörűtte,
lėszakajtott, kettévákta, véré vált (a körte). Mikor a vizet elérték,
belecsapott a kargyával a vízbe, véré vált; akkor monta mög, hogy mé
tötte eszt. Möntek a nagybátyukhon. A Vasôrúbába nem győszte a mönyejit
várni, söprűkóréra ült. Ėcczör aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el
a kefédet, kis gazdám! mer mingyár utôér a Vasôrúbába!“ Hátranéz
Csinosomdrága, láti hogy gyün ám a Vasôrúbába, mingyár elhajtotta a
_keféjit_, a miket az öregaszszontû kapott, lött belüle _sűrű erdő_,
mint a kefeszőre. Mikô kiért az erdőbül a szélire, viszszaesött a
közepire (az erdőnek). Nagynehezen kitápászkodott, utánna
Csinosomdrágának! Csinosomdrága akkor mán jô elmönt. Ėcször aszongya a
naposhôdas paripa: „Hajcsd el a vakaródat, kis gazdám! mer mingyár utôér
a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága, hát láti, hogy a nyomába van a
Vasôrúbába, mingyár êhajtotta a _vakaróját_, a miket az Öregaszszonytû
kapott, lött belüle _sár_, hogy csak a füle lácczott (a Vasôrúbábának)
csakúgy gebedözött. Mikor kiért a sár szélire, viszszaesött a közepire.
Nagynehezen kigyütt belüle, utánna Csinosomdrágának! Csinosomdrága mán
jô elmönt. Ėcczör aszongya a naposhôdas paripa: „Hajcsd el a patkódat,
kis gazdám! mer mingyár utolér a Vasôrúbába!“ Hátranéz Csinosomdrága,
láti, hogy itt van, nem meszsze a Vasôrúbába, mingyár elhajtotta a
patkóját, a miket a nagybátyátû kapott; a _patkó belemönt a Vasôrú lova
lábába_, a fogával szötte ki. A nagybátytyuk látta a bajt, a kapu mán
nyílva vôt. Mán Csinosomdrága lovát tüzes söprűvel verte a farát a
Vasôrúbába. A mint beeresztötte űket a nagybátytyuk, mingyár becsukták a
vas kaput, nem bírt bemönni a Vasôrúbába, kivűrű kijabált: „Furjanak ėgy
lukat, hogy a szöme közé nézhessön Csinosomdrágának.“ „Nė furjanak addég
– monta Csinosomdrága – még a csípővasat mög nem tüzesítik, mert a
Vasôrúbába föl akari vetni a kerítést.“ Mikor tüzes vôt mán a csípővas,
fúrtak ėgy lukat, a Vasôrúbába a nyelvit gyukta be a lukon; de a tüzes
csípővassal elszakajtották a nyelvit. Dömmögve mönt viszsza. Itt mos mán
mögpihentek. Mikor kipihenték magukat, aszongya Csinosomdrága: „Mos mán
elmöhetünk békivel, mer a Vasôrúbába többé nem gyün!“ Elbúcsúsztak a
nagybátyuktul.
Möntek hazafelé, előtanátak _ėgy_ Nagyfászhatót: 9 suba, 9 szűr,
mindönféle gúnyábul 9 (volt rajta), mégis fázott. Csinosomdrága monta
neki: „Gyűjjön velünk; mer még ojan üdőt tanáhatunk, hogy maga
mögmelekszik!“ „A kék neköm!“ monta a Nagyfászható, hozzájuk szegődött;
möntek továb. Ėcczör előtanátak _ėgy_ Nagyhajigálót, e mindég szörnyen
hajigálhatnék, ėgy negyed téglát birt elhajtani (egyszerre). Aszongya
Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; mer még ojan hejet tanáhatunk: hogy
kihajigálhati magát!“ „Csak mán látnám!“ A Nagyhajigáló is hozzájuk
szegődött; möntek továb. Előtanáták a Nagynészhetőt: úgy nézött, hogy a
szöme maj kidüllett, mégis nagyonnészhetnék vôt. Aszongya Csinosomdrága:
„Gyűjön velünk, êgyühet még az üdő: hogy kinészheti magát!“ „A kék
neköm!“ Elmönt velük, möntek továb. Előtanáták a Nagyöhetőt:
akármönynyit övött, öhetnék vôt. Aszongya neki Csinosomdrága: „Gyűjön
velünk, mer tanáhatunk még ojan hejet, hogy magát jôtartom!“ „A köl
neköm!“ monta a Nagyöhető; hozzájuk szegődött, möntek továb. (Előtanáták
a Nagyihatót: ha ėgyet kortyant, a Tiszába ėgyet bejjeb lép, mégis
ihatnék. Aszongya Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; gyühet még ojan üdő:
hogy jól tartyuk magát vízzel!“ „Csak mán látnám!“ monta a Nagyiható,
hozzájuk szegődött; möntek továb.) Előtanáták a Nagyszaladót:
akármönynyit szalatt, mindég szalathatnék vôt. Aszongya neki
Csinosomdrága: „Gyűjön velünk; mer tanáhatunk még ojan hejet: hogy
kiszaladhatya magát!“ „A köl neköm!“ monta a Nagyszaladó: hozzájuk
szegődött; möntek továb.
_Kilenczen vôtak_, hazaértek a hászhon, Csinosomdrága bejelöntötte, hogy
elhoszta a naposhôdas paripát; aszonta a kiráj: „Más baj is van: _300_
esztendeje mûta fűlik a kemöncze, annak agygya a lányát: a ki benne
hál.“ Aszongya Csinosomdrága: „Nem baj!“ Szótvált a Nagyfászhatóval;
aszongya a Nagyfászható: „Eszt vártam régön!“ Az udvaron tanát fát: 600
ölfát betüzelt; este bemönt a kemönczébe, még sė melegödött mög. Röggel
kikűdi a kiráj az embörit a kemönczéhön, nézze mög, hogy hált-ė benne
valaki? Kimén az embör, láti, hogy a Nagyfászható bentvan akkor is,
tüzel; maj mögvöszi az Isten hidegje; bemén űs a kemönczébe: szénné
égött. Csinosomdrága bemén a kirájhon jelönteni: hogy még 600 ölfát is
föltüzeltek. Aszongya a kiráj: „Más baj is van! 300 göböl ökör mög 300
akó bor is van, fogyaszsza el íva, éve; ha az ű lányát akarja!“ Aszongya
Csinosomdrága: „Nem baj!“ Csinosomdrága mingyá szótvált a Nagyöhetővel
(mög a Nagyíhatóval); aszongya a Nagyöhető neki: „Az ökröket nė nyúzzák
mög, csak a szarvát köl lėvágni, nem köl apróra darabolni!“ A Nagyiható
mög aszongya: „Csak a dongát köl lėütni!“ a többit majd êvégezi ű.“ A
Nagyöhető csakhamar bepakolta a gőböjöket, még kevés is vôt neki a 300
gőböj ökör, ami önnivalót még a közeldibe tanát, mögötte. A Nagyiható
jis êbánt a 300 akó borral, csak a hordók fája, abrincsa maratt mög.
Csinosomdrága bejelöntötte a kirájnak: mög van (íva) éve. Aszongya a
kiráj: „Más baj is van!“ 300 esztendeje, hogy a _pokolba van a lán
ruhája_, a ki elhozza, annak agygya a lányát. A kiráj mán akkor elkűdött
a ruhájér ėgy embört. Csinosomdrága aszongya a Nagynészhetőnek: „Nészd
mög, meszsze van-ė a pokol ajtajáhon az embör?“ Nézi a Nagynészhető, maj
kidülled a szöme, mögláti az embört, mán csak anynyira vôt, mind ide az
állomás (vasúti), aszongya a Nagyszaladó: ereszszék el! Szalad a
Nagyszaladó, utoléri, főthönvági az embört. Még az embör öszszeszötte
magát, addég a Nagyszaladó elhoszta a ruhát a pokol ajtajábul, az embör
ott ült az út közepin, aszonta a Nagyszaladónak, űs űjjön lė. Az embör
nézött _lófejet_, a Nagyszaladó _feje alá tötte, hogy elalugyon_. Várik
a Nagyszaladót, nem gyün; nem gyütt viszsza üdőre, aszongya
Csinosomdrága a Nagynészhetőnek: „Nészd mán, hun van az a Nagyszaladó?“
Nézi a Nagynészhető, aszongya: „Alszik, ėgy lófej van a feje alatt, az
embör pedig hozi a ruhát.“ Csinosomdrága asz kérdözi a Nagyhajigálótul,
hogy kitudná-ė ütni a lófejet a feje alul? „Ki úgy hogy a lófeje is
szétmén az üvével ėgyütt!“ „Nė úgy, csak a lófejet üsse ki a feje alul!“
„Maj mögtróbálom.“ Kerestek neki ėgy negyed rész téglát, úgy kiütötte a
lófejet, hogy szörteszéjjel mönt, a Nagyszaladó fölébrett, szalatt
hazafelé, utôérte az embört, êvötte tűle a ruhát, űtet mög úgy a
főthönvákta, hogy úgy köllött a testyit öszszeszönni, a ruhát osztán
haza hoszta; akkor oszt Csinosomdrága êkapta a kirájlánt. Nagy
lakodalmat csaptak, most is élnek, ha mög nem haltak.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút.
Vôt ėgy kirájnak ėgy eladólánya, mindíg aranykoszorút hordozott a fejin.
Ėcczėr odaált az ablakhon, nézėtt ki az ablakon, _elkapta az
aranykoszorút ėgy Sas_, elmėnt vele meszire. Mėgvan a nagy baj, oda az
aranykoszorú, a kirájnak az eladólánya ėgyre sír, hol az aranykoszorú? A
kiráj osztan aszonta: a ki az aranykoszorút elhozza, neki agya a lányát.
Mingyá gyüttek grófok, tótok, hogy ők elhozzák, elmėntek, még ma is oda
vannak. Mėghallotta a kiskanász is, hogy mit mondott a kiráj, mingyá
odamėnt a kirájhon, hogy elhozza ő, csak agya oda neki aszt a lovat, a
mejiket ő választ. A kiráj haza hajtatta osztan mind a lovát, hogy
válaszszon hát a kis kanász! mit tud? A kiskanász tėtt ki kukoriczát,
búzát, árpát, zabot mėg rozst, hogy a mejik odamén a rozshó, a mėgtanája
az aranykoszorút. Ėgy nagyon sovány ló mént a rozshó, ráült a lóra,
mėnt, csakúgy bukdácsolt. Mėnt, mėndėgélt, ėcczėr odaért Jóska bátyáhon,
ott oszt bėkijátott: „Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“ Kinyitta, osztan
aszonta: „Jó, tė gonosz, hogy ú szóltá: Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!
mert agyoncsaptalak vôna. Hova mégy tė, kiskanász?“ „Elmék, a
kirájlányának a koszorúját mėgkeresėm, mert ėgy sas lėkapta a koszorút.“
„Nem tudom én, hogy mégy oda ezėn a lovon?! Ugras fėl evel a lóval,
hogyha ki nem törik, vagy botlik a lába, akkor aval mėgtanálod“ mongya a
Jóska bátya. A kis kanász fėlugratott a lóval, a lónak kitört a lába.
Akkor aszonta neki Jóska bátya, fekügyön lė, csinálnak neki maj _vasbol
lovat_. A kis kanász lėfekütt, ėgy óra mulva fėlkőtötték, kíszėn vôt a
ló. „No, tė kiskanász, mos evel ugras fėl!“ monta neki Jóska bátya. A
kiskanász fėlugratott, a vaslónak nem lėtt baja. Aszonta Jóska bátya:
„No tė, kiskanász! adok ėgy forintot, vėgyé rajta _bivajbőrt, majd
ráhúzzuk a lóra!_“ A kiskanász vėtt bivajbőrt, ráhúszták a lóra, akkor a
kiskanász ráült a lóra, aszonta: „Nohát Jóska bácsi, nyissa ki a kaput!“
Jóska bátytya kinyitta, elmėnt. Mėnt, mėnt, aszongya neki a vasló: „No
tė, kiskanász, amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj
lė rólam, erigy lė a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén
fėjebb, dőjj a kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, nė
féj sėmmit! Akkor erigy a híd mellé osztan vakdosd szét a lovat!“ Akkor
a fehír láng mėnt fėjebb, a kis kanász szítvakdosta a lovat. Akor
aszongya a vasló: „No tė kis kanász! keress mėgin ėgy bivajbőrt oszt
húszd rám!“ A kiskanász keresėtt bivajbőrt, ráhúszta, ráült a lóra,
mėntek tovább. Mėnt, mėnt, aszongya neki a vasló: „No, te, kiskanász!
amott van ėgy híd, ott van ėgy ló, mikor odaérünk, száj lė rólam, erigy
a híd mellé. Ha aszt látod, hogy a vėrės láng mén fėjebb, dőjj a
kardodba; ha aszt látod, hogy a fehír láng mén fėjebb, ne féj sėmmit!
Akkor erigy a híd mellé, osztan vakdosd szét a lovat!“ Akor mėgin a
fehír láng mėnt fėjebb, akor a kis kanász mėgin szétvakdosta a lovat.
„No tė, kiskanász! maj itt lėszėk, mėgtaposom eszt is, hogy fėl nė
ébregyen; hanem tė erigy, keress bivajbőrt oszt húszd rám!“ A kiskanász
keresėtt mėgin bivaj bőrt, ráhúszta megin a lóra, mėnt tovább. Akor
mėgin tanátak ėgy hídat, akor mėgin úgy vôt minden, mėgin a fehír láng
mėnt fėjebb. Aszongya a vasló: „No tė, kiskanász! vesd lė rólam eszt a
bivajbőrt, kösd lė a fejemet a lábomhon, maj én itt legelėk, tė pedig
vájá kis macskának oszt erigy, amott van ėgy nagy tíz emeletės ház,
ugorj az ablakába osztan színėskegy (hizelegj) a szép lány mellett!
Mikor elalszanak, búj a sifonba, vájá embėrré, tėdd a zsebedbe az
aranykoszorút, a sűrűfűsűt mėg a bontófűsűt osztan ugorjál ki az
ablakon!“ A kis kanász úgy is tėtt; mėglátta ėgy szép lány, aszonta az
anynyának: „Jaj, anyám! de szép kis macska van itten, bėeresztėm!“
„Nembánom! eresz bė!“ Beeresztették. A kis macska oda mėnt a szép lány
mellé, dudált, színėskėdėtt. Mikor lėfeküttek, elaluttak, a macska bėbût
a sifonba, osztan emberré vát, a zsebibe tėtte az aranykoszorút, a
sűrűfűsűt is mėg a bontófűsűt is, kitörte az ablakot, kiugrott, êszalatt
a lováhon: „No, kedves kis lovacskám, itt vagyok mán!“ „Hát, mit hosztá?
kis gazdácskám!“ „Hát, êhosztam a koszorút, a bontófűsűt mėg a
sűrűfűsűt.“ „No, jô van, de most mėnynyünk ám! monta a vasló. Mėntek, a
hogy mėhettek, ėcczėr aszongya a vasló: „Kedves kis gazdám! vesd hátra a
sűrűfűsűt! itt a Sárkány, mer már nagyon süti a farkamat!“ Akkor
hátravette a _sűrűfűsűt_, ojan _sűrű erdö_ lėtt, hogy a Sárkány csak ėgy
óra mulva bírt csak kigyünni belőle. Mėntek, a hogy mėhettek, ėcczėr
aszongya a vasló: „Kedves, kis gazdám! vesd hátra a bontófősűt! itt a
Sárkány, mer mán nagyon süti a farkamat!“ Akkor hátravette a
_bontófűsűt, nagy sár_ lėtt belőle. Mikor a Sárkány kigyütt belőle,
akkorra már a kiskanász viszszaért Jóska bátyáhon, ítt mán a Sárkánynak
nem vôt hatalma, viszszamėnt. A koszorút a kiskanász a kötőfíkre tűszte
osztan úgy mėnt bė. Aszonta Jóska bátya: „No tė, kiskanász! mos száj lė
a lovamrol, most eregy oda a kirájhon, de a koszorút ki nė add a kezedbő
még oda nem agyák a lányt!“ Úgy is vôt, ráült az ő lovára, ėgy óra mulva
hazaért, _mėgöregėdėtt a lány is_, a _kis kanász is_, odatták neki a
lányt. Nagy lakodalmot csináltak, éltek boldogul.
(Battonya.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

5. Pézös.
Vôt ėsz szögén embörnek 3 fija, a legöregebbiket Pézösnek hítták. Mikor
mán főnyőttek, aszongya nekik az apjuk: „Mos mán ölég nagyok vattok,
êmöhettök szôgálni, nė tarcsalak bennötöket!“ A három fijú nem akart
ėgymástul elmaranni, a Sárkánnál mög részesök köllöttek, êmöntek a
Sárkánhon résztfogni: ėt táblabúzát főfoktak. A Sárkán kikötötte, hogy 3
nap alatt ê köl végezni, három nap ėgy esztendő. Pézös mög kialkutta,
hogy mindön nap önni vigyenek neki, de hogy mijé dôgoznak: pézé, vagy
búzájé, vagy másé? ârul nem vôt szó. Első délbe levest, paprikást mög
kalácsot vitt nekik a Sárkánnak a lekfijatalabb lánya; a leves mög vôt
_mérgezve_. A levesbű nem öttek, a parikást mög a kalácsot mögötték.
Aszongya a lá: „Hát nem öszik mög a levest?“ Aszongya Pézös: „Nem ám!
vidd haza apádnak, ögye meg ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az
apjának: „Apám! Aszonta Pézös, hogy a levest ögye mög kê!“ „Mögájjon a
kutya, maj rászödöm!“ Másik délbe a középső lán vitte ki (az ételt:) a
levest, kápisztáshúst mög rétest vitt ki nekik. Akkô a kápisztáshúsba
vôt az étető, abbul nem öttek, a levest mög a rétest mögötték. Aszongya
a lá: „Hát nem öszik mög a kápisztáshúst?“ Aszongya Pézös: „Nem ám! vidd
haza apádnak, ögye mög ű!“ Mikô viszszavitte a lá, aszongya az apjának:
„Apám! aszonta Pézös, hogy a kápisztáshúst ögye mög kê!“ „Mögájjon a
kutya! maj rászödöm!“ Harmadik délbe levest, szármát mög csőregét vitt
ki nekik a legöregebb lá, akkor a szármába vôt az étető, abbul nem
öttek, a levest mög a csőregét mögötték, a szármát ott hatták. Mán akkô
körösztbe vôt rakva a búza, ârul beszélgettek, hogy mit kérjenek: búzát,
vagy pészt, vagy más valamit? Aszongya a legöregebb lán: „Hároman vannak
kêtök, kérjék el az apámtul a _tűzvágóustort_ mög a _láncsát_ mög a
_paripát_, jó lösz a kêtöknek, hasznát vöszik kêtök.“ Pézös mingyá rá is
ált, hogy aszt kérik: a tűzvágóustort mög a láncsát mög a paripát, de
aszonta a Sárká: ű aszt nem adhati, hanem a mönynyi pészt kérsz, Pézös!
anynyit adok; a nélkül nem boldogulok.“ Nem atta, adott nekik arant.
Akkô a két fiju hazamönt, Pézös pedig êmönt máshová szôgálatot keresni,
hogy ne ögye az apja kinyerit.
Mén, mén, möndögél, elmönt egy kirájhon: a kirájnak mongya, hogy
szôgálatot keres; most a Sárkánnál takart, de mindég étetőt töttek az
ételbe, ű ojjan hejjön nem szôgál. A kiráj aszongya: „Ijen embör köl
neköm, a ki tugygya: hun lakik a Sárká! mög mán vôt ott, tugygya a
járást, hun mi van.“ Aszongya oszt a kirá Pézösnek: „Tė mán vôtál a
Sárkánál, hozd el a Sárkántul a _Sárkán_ tulajdon _lányát_: a
lekszöbbiket, az _aranhajút!_ Pézös nagy gondbaesött, bánta mán, hogy
minek monta a kirának, hogy a Sárkáná takart?! Elmönt a Sárkán
palotájáhon, ott öregkûdússé vát, hogy a Sárkán mög ne ismerje szálást
kért. Aszonta a Sárkán: hogy ű szívessen ád szálást. Lėfekszenek. A
Sárkán mög a felesége nagyon méjen elalutt, de Pézös nem birt elalunni,
mindig a vôt az eszibe: hogy _lopja_ ű el a Sárkán lányát, az aranhajút?
Ėcczör éféltájba a Sárkán paripája nagyon kapar, rug, vág. Kimén Pézös,
aszongya: „Mija, édös lovam?“ „Eregy be, Pézös! ott van a tűzvágóustor
fölakasztva a házba, vödd lė! _háromat szól_, de nė féj, nem kel föl a
Sárkán. Osztán bemégy a láncsájé, ott van az is, _háromat szól_ az is,
de nė féj, nem kel föl a Sárkán, csakúgy félálomba beszél, ha beszél
is!“ Aszongya Pézös: „De néköm az aranhajú lányát köl êlopnom!“ „A majd
osztán lösz!“ mongya a Sárkán paripája. Bemönt Pézös, nyúl a
tűzvágóustoré, aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj
halgacz – mongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén
aszongya a tűzvágóustor: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! – mongya a
Sárká hun van Pézös?“ Kis üdő mulva aszongya a tűzvágóustor: „Juj, juj!
nem mondom mán többet!“ Lėvötte, kivitte, azután bemönt mögén, nyúl a
láncsájé, aszongya a láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ „Maj halgacz! –
aszongya a Sárká – hun van Pézös?“ Kis üdő vártatva mögén aszongya a
láncsa: „Sárká, visz Pézös!“ Maj halgacz, hun van Pézös?“ Kis üdő mulva
aszongya a láncsa: „Juj, juj! nem mondom mán többet!“ Elvitte a láncsát
is, aszongya: „No, gyerünk!“ A _ló tátos vôt_, aszongya: „Még nem löhet!
vágj rá a tűzvágóustorral a tűzlángra mög még be köl szôni a Sárkának!“
Pézös osztán rávágott a tűzlángra, máskép nem löhetött kimönni, oda
hajult az ablakra, de mán akkor a lovon vôt, aszongya: „Sárkán! viszöm a
láncsádat, tűzvágóustorodat, a lovadat! A Sárkán kiszalatt a ház elébe,
aszongya; „Ha êgyüsz, csak szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô
szólok!“ Azután mönt a lányé Pézös, a lova elmondott neki mindönt, hogy
fogják elhozni. A _lova csónyikké_ változott a vízbe, ű mög öreg
halászszé. Pézös bemönt a víz szélire, hogy lássák, hogy ű halász,
azután êmönt a Sárkánhon, szálást kért, aszonta a Sárkán: „Szívessen!“
Éféltájba nagyon elaluttak, odamönt az átyhon, mökkereste, hun van
mökkötve a Sárká feleséginek a dėrėkára az aranbőcsőnek a láncza; mert
abba fekütt a Sárká lekszöb lánya. Möktanáta, aszongya a bőcső: „Sárká,
visz Pézös!“ „Maj halgacz, hun a Pézös?“ Mögén mongya: „Sárká, visz a
Pézös!“ „Maj halgacz, nincs itt!“ mongya a Sárká. „Jaj, jaj! nem mondom
mán többet!“ Lėvötte, kivitte, a csônyik êvát lójé, a lovára tötte: „No,
hátmos má gyerünk!“ Aszongya a lova: „Be köl szólni a Sárkának!“
Odahajult az ablakra, aszongya: „Elvittem a tűzvágóustorodat, a
láncsádat, a lovadat, mos viszöm az aranhajú lányodat!“ A Sárká
kiugrott, aszongya, ha êgyüsz, szójjá!“ „Szólok, mindönkô szólok!“
Elvitte a kirának a lánt, aszongya a lán: „Ugyan Pézös, neköd visző-ė,
vagy másnak?“ „Jobban viszlek magamnak, mint másnak!“ „Ha tunnám, nem
magadnak visző, itt ez a kis budli (:bicska) minygyá agyon szúrnálak.
Nem esküdök mög addig, még az apámat, az esküdőgyűrűjit mög az ingit ê
nem hozik!“ Pézös haza vitte az aranyhajú szép lánt. A kiráj ėgyre
monta, hogy eskügygyenek, de az aranyhajú lán csak aszonta: „Nem esküdök
mög addig, még az apámnak az esküdőgyűrűjit ê nem hozik!“ A kiráj asztán
behívatta Pézöst, monta neki, hogy a Sárkának hozza el az
esküdőgyűrűjit. Kimén a lováhon, ráborul, rí; aszongya a lova: „Ne búsûj
sėmmit! elhozzuk mink aszt is, csak úgy tögyél, a mint én mondom.“ Akkô
Pézös êvát Öregremötéjé, ê keszdött imátkozni. Kigyün a Sárká, Pézös
szálást kér tűle, aszongya: „Szívessen!“ Lefekszenek Éféltájba kimén a
Sárká felesége – nagyon sokájig kin vôt – Pézös mög oda fekütt a Sárká
mellé, aszongya a Sárkának: „Agygya kê neköm is a gyűrűt!“ A Sárkán
odatta. Pézös lėmönt az ágyrû, bebût az ágy alá. Begyűtt a felesége,
Pézös mög kimönt, beszólt az ablakon: „Mos viszöm az esküdő gyűrűdet!“ A
Sárkán a felesége hasára vágott, aszongya: „Hová tötted a gyűrűt?“
„Micsoda gyűrűt? hisz nem neköm atta kê!“ mongya a felesége A Sárkán
kiszalad a ház elébe, utánna kiját Pézösnek: „Ha mászszor is êgyüsz,
szójjál!“ Aszongya Pézös: „Szólok, mindönkô szólok!“ Pézös haza vitte az
esküdőgyűrűt, odatta a kirának, a kirá ėgyre monta: „Mos mán
eskügygyünk!“ De az aranhajú lán aszonta: „Nem esküdök mög addig, még az
apámnak az esküdőingit ê nem hozik!“ „A kiráj behívatta Pézöst, aszonta
neki, hogy a Sárkának hozza el az esküdőingit. Kimén Pézös a lováhon,
ráborul, rí; aszongya a lova: „Nė búsûj sėmmit! elhozzuk mink aszt is,
csak úgy tögyél, a mint én mondom! Erigy, kérj három szöm kendörmagot a
kirájtû, mög hoszd el a tűzvágóustort magaddal!“ A három szömkendörmagot
a lónak atta. Mikô odaértek, akkô a Sárkán mán kin fekütt az udvaron,
nem ben a házba, Pézös belopóczkodott az ágy alá, a ló mög az ôrábû
ráfútt a Sárkánra ėgyet (kendermagot.) A Sárkán ingibe a balha
szaladozott nagyon – a kendörmagbul balha lött. Akkô befútta a másik
szömet, most mán ketten szaladoztak, azután befútta a harmadikat,
össze-visszaszaladosztak, vôtak hároman. A Sárkán mögharagudott,
lėvetötte az ingit, behajította az ágy alá, Pézös mög ott vôt, főkapta,
kiszalatt vele, a lovára űt, a tűzvágóustorral mög rávágott a tűzlángra,
aszongya: „Viszöm az esküdőingöt!“ Aszongya a Sárká: „Ha mászszor
êgyüsz, szójjál!“ „Szólok, mindönkô szólok!“ mongya Pézös. Elvitte
szöröncséssen, odatta a kirának, a kiráj ėgyre monta, hogy eskügygyenek!
de az aranhajú lán aszonta: „Nem esküszök mög, még az apámat ê nem hozik
a lakodalomba. A kirá behívatta Pézöst, monta neki, hogy a lánnak hozza
el az apját is! Kimén Pézös a lováhon, ráborul, rí, aszongya a lova: „Ne
búsúlj sėmmit! elhozzuk mink a Sárkánt is, csak úgy tögyél, a mint én
mondom!“ A Sárká a _főd alul bút ki_ élelmet keresni: madarakat,
nyulakat, aszonta Pézösnek a ló: „Kérjé a kirátû tizėnkét fejszést mög
fűrészöst!“ Êmöntek az erdőbe, közel a Sárká palotájáhon, êkesztek
kopogni nagyon, a Sárká kibût a főd alul, hogy mit csinálnak? „Annak a
disznó Pézösnek csinálunk koporsót!“ monták neki. „No, akkor én is
segítök! mer mán sok mindönömtű mögfosztott!“ monta a Sárkán.
Mökcsinálták jó erősre a _koporsót_, belebût a Sárká, aszonta, ha ű nem
biri szétrugani, akkô a Pézös sė biri; lėszögeszték erőssen, mögrugi
keményen, de mök sė mozdul a koporsó. Mögrugi másocczô a hogy csak biri,
akkô sė bírta _szétrúgni_, mégcsak mök sė mozdult Aszongya Pézös: „Itt
vagy, kutya, mijénk vagy tésis!“ Êvitték, odatták a kirának. Sok nép
öszszegyűlt, vôtak ott bárók, grófok, nagyülepű tótok. Pista is ott vôt
(egyik mesehallgató.) A kirá oda mönt a koporsóhon, hogy maj mögnézi ű,
mijen az a Sárká? Mikô főbontották, a Sárká neki a kirájnak! szétszötte
tisztára, Pézös mög a láncsával a Sárkánt végeszte ki, úgy oszt az üvé
lött az aranhajú lán, ű esküdött mög vele.
(Magyarszentmárton.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

6. A kiskanász.
Vôt a világon ėgy kiráj, annak vôt 3 jánya, azok közül ėgynek vôt
szeretője, mindėn ícczaka 9 pár czipőt nyőtt el. A kiráj sokallotta már
a kőcségėt a czipőkre, országszėrte kihirdette: hogy a ki mėgtugygya,
hogy a jánya hogy nyövi el mindėn íjjel a 9 pár czipőt, annak agygya
fele gazdagságát mėg aszt a jányát; (de) a ki válalkozik rá, oszt mėg
nem tugygya, feje vírit vėszi. Sokan jelėntkesztek és mindnek feje vírit
vėtték, mert a ki akarta tunni: hogy nyövi el a 9 pár czipőt a kiráj
jánya, az ajtajába fektette, adott neki vacsorát mėg ėgy pohár bort, de
_altató_ vôt benne. Vôt ėgy gazdag embernėk ėgy kanásza, aszonta a