Hagyományok (1. kötet) - 01

HAGYOMÁNYOK
MESÉK ÉS ROKONNEMŰEK
GYÜJTÖTTE ÉS JEGYZETEKKEL ELLÁTTA
KÁLMÁNY LAJOS
I. KÖTET
ÁRA 3 KORONA
KIADJA A NÉPHAGYOMÁNYOKAT-GYÜJTŐ TÁRSASÁG.
Vácz, 1914. Első Váczi Sajtó. (Herrmann A.)


Tartalom:
34. A bárgyú ember 118
81. A bőkezű Rudolf 160
98. A cservelyi kantár 172
25. A czigány, a pap és a bíró 99
112. A czigány és a Sárkány 196
118. A dohány szó eredete 211
=Adomák és rokonneműek= 163–179
Gúnyolódók 165–174
Kópéságok 174–177
Közönségesek 163–165
Nagyokatmondók 177–179
43. A farkas mulatni megy, azután szállni tanul 123
26. A fájós lábú mester a harangozó hátán 101
101. A forró kása és a csizmadiainasok 174
83. A haramia és a szentcsalád 162
107. A hazugságot valóságnak bizonyítja be 178
109. A 3 orvos 189
23. A három szent királ 93
44. A hegy keletkezése 127
45. A hegyek nagyobbodása 127
93. A hibások 170
102. A huszár pénzt szerez 175
21. A jágėrfa 88
125. A kása 218
=A jegyzetekben idézett művek megjelelése= 180
6. A kiskanász 37
4. A kiskanász hozza el az aranykoszorút 30
29. A kis Kolozs mög a nagy Kolozs 107
20. A kis macska 86
31. A kitanult katona 113
27. A koma 103
116. A lelkek esznek 206
91. A lótojás 169
11. A lusta gyermek és a bűbájos leány 58
54. A magyarok származása és lakóhelyei 133
78. A mákos tészta hatása 158
16. A medve 77
28. A nagygusztusúak 106
24. András: a kitett gyermek 96
100. A német és a teremtés 174
38. A német és az ürge 121
103. A pokol létszámának emelése 175
14. Aranykacsa 69
37. A róka szabadulása a kútból 120
123. A sejpös lányok 217
94. A sejpössek 170
87. A subadarab ura a szélnek 164
105. A szabadságos katona és a czigány 177
9. A szép kocsmárosné 50
12. A szögén árva legén 60
117. A vereshajma és a lusta asszony 207
48. Az angol nyelv eredete 129
36. Az osztozkodó medvék 120
46. Az ördög el akarta rekeszteni a világot 127
70. Balázs 148
=Bevezető= VII–IX
76. Bocskai 157
47. Csak egy aszszony vôt 128
3. Csinosomdrága 23
104. Csizmadiahal 176
111. Ėgy csapásra százat 194
40. Én is úgy akartam 122
119. Félegyháza elnevezése 211
120. Foggal ellett csikók 214
90. Gyermekköltés 167
110. Gyöngyösszőrű kis kecske 193
86. Hivták az esőt a lakodalomba 163
95. Időcsináló kántor 171
56. Jász-kunhalom eredete 134
=Javító= 219
=Jegyzetek= 182
75. Jumėrcsák 156
88. Kappan köpönyeggel 164
115. Kerek kő 205
71. Kinizsi 150
32. Kire marad a kis ködmön 115
108. Kis Guba 186
77. Kiszabadulás a tömlöczből 158
89. Kitájékozás 165
8. Kígyóbőrű Kámán Sára: Világszépaszszonya 42
1. Köles 1
53. Krisztus jóslásának be kell teljesedni 131
7. Legeltetés a Sárkány pusztáján 41
62. Mátyás király a czinkotai kántornál 143
61. Mátyás király a czinkotai kántorral a kocsmában 141
63. Mátyás király bėgréje 144
60. Mátyás király és a jószívű szegény ember 141
65. Mátyás király és a mutatványos 145
68. Mátyás király és a részeges bíró 146
58. Mátyás király és a részeges huszár 139
69. Mátyás király vette le a rabigát 147
82. Menekülés 161
=Mesék és rokonneműek= 1–127
Állatmesék 119–127
Boszorkányfélékről 42–79
Egyűgyűekről 115–119
Elegyesek 86–99
Nagykópékról 99–115
Ördögökről, Óriásokról 79–86
Sárkányokról 23–42
Szörnyetegekről 1–23
42. Mé harakszik a kutya a macskára? 123
41. Mé nincs a békába büdös? 123
51. Miből lett a gomba? 130
80. Miért kell Rudolfnak bujdosni? 159
121. Miért lőtte agyon Rudolf Rócsilt fiját? 216
35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr? 119
97. Mijé híjják a csizmadiát Nyehónak? 172
114. Mijik jobb: a Szöröncse-je, vagy a Boldokság? 203
13. Miklós 65
39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija 121
52. Mióta akasztják a betyárokat? 130
66. Mióta csizmadia a csizmamester? 146
49. Mióta hajlik le a szomorúfűzfa? 129
96. Mióta hivják a szabót kecskének? 171
67. Mióta kell az üres kocsinak a terhes elől kitérni? 146
99. Mióta nem ember a tót? 173
50. Mióta nincs a szomorúfűzfának tüsökje? 130
85. Mióta rakják keresztbe a búzát? 163
17. Miska 79
59. Mi van legtöbb a világon? 140
=Mondák és rokonneműek= 127–163
Hőseinkről 148–157
Krisztus mondák 130–132
Márialegendák 162–163
Mátyás királyról 139–147
Örökéletűekről 158–162
Őseinkről 133–139
Világteremtő és alakitó mondatöredékek 127–130
106. Nagyotmondó huszárok 178
124. Napoleon és a kecskék 217
113. Nánika 200
15. Őzike 73
5. Pézös 32
79. Rákóczi lova fordított patkója 159
10. Rózsa és Iboja 55
122. Rudolf Amerikában 216
92. Subák a templom alatt 169
64. Szamár a csillagász és csillagász a szamár 145
19. Százat egy csapásra 83
55. Szolnok elnevezése 134
73. Szömölcs 154
84. Szűz Mária a fonyásával kereste a kenyerét 162
22. Szűz Mária és Mária keresztleánya 89
=Tartalom= III–VI
30. Tréfás Jankó 112
72. Toldi 151
74. Toronyi Tamás pihenőhelye 155
18. Trikkum-trákum 81
33. Ügyetlenek 117
57. Vasas János 135
2. Zirínyi Miklós 13


Bevezető.
Gyüjeményeimnek oly nevet kellett keresnem, mely alá sorozhassam – ha
kell – nem pusztán a népszáján forgó kötött és kötettlen alakú,
népismertető adatokat; hanem bele lehessen foglalnom a csak jelekre
szorítkozó szokás-töredékeket, babonáskodásokat; szóval mindazt, mit
egyik vagy másik szempontból becsesnek itélve, mint hagyományt – ha nem
a népé is – közölhetek.
Az itt bemutatott adatok beosztásánál első sorban a néphagyományokkal
foglalkozókra voltam figyelemmel: oda törekedtem, hogy – a mennyire
lehetséges volt – a hasonnemű adatokat csoportosítsam, hogy így könnyen
feltalálhassuk; hogy az azokkal megegyező, velünk rokonnak tartott, vagy
érintkező népekéit, a mennyiben a mienkkel találkoznak, megjelöljem és
kiemeljem.
Már a hagyományok lejegyzésénél tekintettel voltam a nyelvkincseinkben
előforduló kölönösségekre, minők a közönséges embernél többet tudó, vagy
hatalmasabb lények: nevöket nagy kezdőbetűvel vetettem papirosra s
egybeírtam, olykor dűlt betűkkel szedettem, hogy a sorok közt könnyen
feltalálhatók legyenek. Innen van, hogy _Őszembernek,
Őrdöngősvénasszonynak_ irottakról olvashatunk; az állatoknál nevöket a
jelzőjükkel összekapcsolva s ha többféle tekintetből érdemelnek
figyelmet, nem pusztán nagy kezdő, de dűlt betűkkel is szedettem. Ha
azonban mindezeket közönségesnek tüntették fel a hagyományok, nem volt
miért a szokottól eltérően jelelni. Ez az oka, hogy egyik adatban
eltérően, a másikban a szokott alakban vannak bemutatva; hogy az egyik
adatban, hogy példát is hozzak fel, Haramiának van lejegyezve, a
másikban már haramiát találunk. Nem tettem azonban ezt a feltünést keltő
közlést a tátos lónál, mert más kötetben el akarok róla egyet-mást
mondani, mit régen meg kellett volna tennünk.
Feltűnést mutat némely bekezdés is: mikor az adat oly helyen van –
mondjuk – kettészakítva, a hol a tárgy előadását szem előtt tartva, nem
szabad lett volna; ez az eljárás is a feltünés czéljából történt.
Ha meg nem jelelem is, a mesék legtöbbjéről le lehet olvasni, ha egy
ember mesélte. A 2., 9., 13., 23., 29., 30. számúban az utánozni szerető
mesemondó csakúgy szórta a _felé_ határozó helyett a _fele-t_. Utánzásra
vall németszerű hangsúlyozása, mint: Zi_rí_nyi, akárcsak Ká_ró_li-t,
bir_kó_zik-ot mondott volna _Ká_roli, _bír_kozik helyett. Szinte
megismerhetni, hogy a 10., 14., 15., 16., 24., 26., 28., 115. mesét egy
mesemondó mondása után írtam le. Olvasottságára vezetendő vissza, hogy –
habár a nép gyermeke –, nem beszéli hűen a nyelvjárását s hogy semmi
nehézséget sem okoz neki a lejegyzésre való mesélés.
Pár szóval megemlékezem a nyelvjárás és az irodalom nyelvén közlött
hagyományok lejegyzéséről is. A hol csak tehettem a nyelvjárás
figyelembevételével írtam le a mesemondó szavait, mit felesleges volt
foganatba venni az irodalom nyelvén beszélőknél. Különben míg a
fonografot annyira nem tőkéletesítik, hogy vele a nyelvhagyományokat
könnyű szerrel megörökíthetjük, addig a meséket sem jegyezzük le úgy, a
mint kellene. A hangsúlyozást nem is említem, ezt még csak úgy, a hogy
meg lehetne jelelni; de egyebet nem vethetünk hűen papirosra. Többnyire
másképpen meséli, ha szabadon, egyfolytában – a mint szokta – mondja el
és másképpen, ha meg kell neki várni a lejegyzést. A szaggatott előadású
mesélés – mikor a mese közben meg-megáll: időt kap magát akként
kifejezni, mint nem tudta volna, ha nem leirásra mesél – a válogatott
kifejezések létrehozója, no meg hogy sokszor az irodalom nyelvén, vagy
mint ők mondják, urasan iparkodnak elmondani. Mondjam-e, hogy hatással
van a mesemondóra, ha tanult embernek mesél? urasan akar beszélni.
Mindez pedig a szülője annak, – a mi megtörtént velem – hogyha az ember
betűről-betűre irta is le az elmondása után az adatot, a mikor
lenyomatva megjelent a meséje s felolvasták előtte, hogy így mondta-e? a
felelet az volt: hogy ilyen formán, de nem egészen így. Találtam azonban
olyanra is, kivel többször elmondattam a mesét, mindíg egyformán mondta;
értem az egyformaság alatt, hogy egy betűt sem tett hozzá, sem el nem
vett. Igaz, hogy hamar vége szakadt a mesetudásának s olvasni sem
tudott, hogy más, hasonneművel töltötte volna meg a fejét.
A ˘ jelre (ă) megjegyzem, hogy szükséges jel hiányában a terpesztve
ejtett _a_-ba menő _á_ jelelésére használom. A hiányjeleket ezúttal nem
alkalmazom.
A népet tartottam szem előtt: mikor Atillát, Budát, Delilát őseinknek
jeleltem; a Mátyás királyról szóló adomákat a mondák közé soroztam,
melyeket a nép megtörténteknek hisz. Még hallani sem szereti, hogy
ezeket az adomákat más országban más jeles emberhez fűzik, hogy mindez
csak mese, nem valóság; úgy látom, hogy fáj neki a kiábrándulás. Mily
nagyra, megjegyzésre méltónak tartja a nép jeleseit, mutatja a 63. és
74. számú adatunk, mely még azt a bögrét is kiváló tiszteletben
tartottnak mutatja, melyre reáfogták, hogy Mátyás király ivott belőle s
azt a helyet, hol állítólag Toronyi Tamás pihent.


Mesék és rokonneműek.

(Szörnyetegekről.)

1. Köles.
Vôt ėgy kirájnak három fija: ėgygyet hittak Árpának, másikat Zabnak,
harmadikat Kölesnek. A kirájnak _ėgygyik szöme_ mindég _sírt_, a _másik_
mög mindég _nevetött_; a lekkiseb fija aszt tudakolta a bátytyajitúl,
hogy az atytyuknak az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mijé nevet? aszt
kitudakolik akárhogy. Itten bemönt a legöregeb: az Árpa, tudakojja mos
mán az atytyát, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?
„Kimöny elűlem, mit tudakolócz tė, ez a kés minygyá beléd mén!“ De nem
tágított ű, hogy addég nem mén ki, még mög nem tugygya: mé sír az
atytyuk ėgygyik szöme, a másik mög mé nevet? Aval fölkapta az atytya a
kést az asztalrul, a legén mönt kifelé, a kést hajította utánna, az
ajtóba ált mög. Asz kérdöszte a Zab, hogy mit mondott atyánk? „Eregy be,
maj mögmonygya neköd is, a mint neköm mögmonta.“ Bemönt a Zab, kérdöszte
atytyát: „Ugyan fölségös kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik
mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer minygyá a kés beléd mén!“ de ű sė
tágított, hogy addég ki nem mén, még mög nem tugygya: mé sír az ėgygyik
szöme, a másik mög mé nevet?“ Az atytya fölkapta az asztalrul a kést,
utánna hajíntotta, az ajtóba mögált. Itten a legén kimönt, asz kérdözi a
Köles: „Hát mit mondott a kirájatyánk?“ „Eregy be, majd tėnéköd is
mögmonygya, úgy mint nekünk!“ A Köles _kardot_ köt, bemén az atytyáhon,
oda ál az atytya elébe az asztalhon. „Ugyan fölséges kirájatyám! az
ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a
kés minygyá beléd mén!“ „De én fölségös kirájatyám ki nem mögyök, még
mög nem monygya: az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ A kiráj
főkapi a kést, igenyöst vági az ėgygyik karpereczczibe, de úgy, hogy
mögált benne a kés. Köles mögén aszonygya: „Monygya mög fölségös
kirájatyám! az ėgygyik szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ „Kimöny
elűlem, mer ez a kés mögén beléd mén!“ „Nem monygya fölségös kirájatyám?
addég ki nem mék, még mög nem tudom, hogy az ėgygyik szöme mé sír, a
másik mög mé nevet?“ No, akkor a kiráj kapi fő a kést, vági a másik
karpereczczibe. Aszonygya mögén Köles: „Hát fölségös kirájatyám, én
addég ki nem mék, még mög nem monygya: mé sír az ėgygyik szöme, a másik
mög mé nevet?“ „Kimöny elűlem, mer ez a kés minygyá beléd mén!“ „Mán
fölségös kirájatyám én addég ki nem mék, még mög nem monygya: az ėgygyik
szöme mé sír, a másik mög mé nevet?“ Kapi föl a kiráj a kést, vági
igenyöst a homlokába, de úgy, hogy mögál a kés benne. Asz monygya:
„Látom fijam, tė mán dėrėkab embör vagy, mint bátyád, neköd mögmondom:
mé sír az ėgygyik szömöm, a másik mög mé nevet? Hogy tik micsoda dėrék
vitézök vattok, ėgy kirájnak sincs ijen három dėrék, vitéz fija, azé
örvendözik bennetök, a másik szömöm pedig azé sír, hogy tik
országot-világot nem tróbátok.“ Aval kimönt Köles, az alatt a két
bátytya odakin tötte a törvént, hogy Köles ojan sokájig bent van, kiráj
atyánk ű neki mögmonygya. Mikô kimönt Köles, kardotfoktak, aszonták,
hogy térbetyűjjön lė. Köles lėtérbetyűl, aszonygya neki a két bátytya:
„Hát vald ki Köles, mit mondott kiráj atyánk, mon mög, mer külömben vége
az életödnek!“ „Ha csak az (t. i. a baj) van, nem is köl neköm
lėtérbetyülni bátyáim, mökmonthatom én aszt talpon álva is!“ „Hát mon
mög!“ „Aszonta a kirájatyánk, hogy mink micsoda dėrék három vitézök
vagyunk, ėgy kirájnak sincs három ijen vitéz fija, azér nevet az ėgygyik
szöme; a másik szöme mög azér sír, mer sėmmi világot, sėm országot, sėm
vitésségöt nem tróbálunk a világon; jó lösz, ha elmögyünk
országot-világot tróbálni.“
Elindul az Árpa, mén, anynyira mén, hogy elér ėgy részhídat. Mikor eléri
a részhídat, lėtérbetyül, hálát ád az Istennek, hogy már elérte a világ
végit. Mos fal oszt fölül a lovára, elmén viszsza haza. Mikor hazaér,
kin sétál a kirájatytya az udvaron: „Hát viszszagyütté fijam, Árpa?“
„Viszsza – aszonygya – fölségös kiráj atyám, mer én mán a világ végin
vôtam!“ „Hát ugyan fijam, hun löhet az a világ vége? mikô én mán
mögöregöttem, még sė tudom!“ „Én fölségös kirájatyám egészen a részhídig
vôtam!“ „No fijam, tė jis elmönté! mer mikô még anyád élt,
mögfrüstököltünk, mire az ebéd mögfőtt, sétálásképpen mögjártuk!“
Aszongya a Zab, maj elmén ű! A Zab is elindult. Mönt, anynyira mönt,
hogy elérte az ezüshídat; lėszált a lovárû, lėtérbetyül, hálát ád
Istennek, hogy mán elérte a világ végit. Itten fölült mögén a lovára,
elmönt haza. A kirájatytya mögén kin sétál az udvaron: „Viszszagyütté
fijam, Zab?“ „Viszsza, fölségös kiráj atyám, mer én mán csakugyan
elértem a világ végit!“ „Ugyan fijam, Zab! hun löhet az a világ vége?
mikô én mán mögöregöttem, mék sė tudom!“ „Fölségös kirájatyám, én
egészen az ezüsthídig vôtam!“ „No, te mégis emböreb vagy, mint az Árpa
bátyád; mer mikô mögöttük az ebédöt, sétáláskép mögjártuk, mikô az
anyátok még élt, aval!“ Aszonygya Köles: „Maj elmék én fölségös
kirájatyám!“ „No, ha elmégy, nė kerezsd fő a világ végit; hanem _kerezsd
fő Ződ Imrét!_“ Elindul Köles, mán anynyira mén, hogy elér ėgy várost,
ėgy Öregaszszony kitekínt az ablakon, aszonygya: „Hova mégy Köles?“ „Mék
– aszonygya – keresöm Ződ Imrét!“ „De fijam, nem töszi mög tėveled ez a
ló az útazást; hanem möny viszsza, van az atyádnak a hetedik ménösbe ėgy
hámfalábú, rosz szürke lova!“ Oda vet neki ėgy marék aranyat az
Öregaszszonynak, hogy vele ojan jót tött, jót mondott. Viszszamén tėhát
Köles, aszonygya a csikósnak, hajcsa be a _hetedik_ ménöst! A csikós
behajtotta a hetedik ménöst; a szürke nem akart sėhogy sė bemönni az
udvarra, a csikós nagyot rávágott, a szürke beugrott a kapun. Mit
cseleködött a szürke? bebût ėgy disznóólba, keresi a Köles, kérdözi a
csikóst: „Hun a szürke? nincs itthun, nem gyütt haza!“ „Dehogy nem, még
ráváktam, nem akart bemönni; hanem keressük az udvarba!“ Keresik
anynyira, hogy möktanálik a disznóólba, ott búsúl a szürke; addig vákta,
kaparta föl a dudvát, hogy kivágott ėgy rėzsdás kardot. Köles a rėzsdás
kardot bevitte a házba; anynyira bele vôt rėzsdásodva a _kard_, hogy nem
bírta kihúzni a hüvejbű – mögfogatta atytyávâ a hüvejt, ű mög fokta a
kardot, húszták anynyira, hogy kihúszták belüle; de mire kihúszták, a
kiráj elesött. Hát itt Köles kapta a kardot, kitisztította fényösre, a
hüvejbe tötte, az ôdalára kötötte. Kipuczolta a rosz rėzsdás nyergöt, a
ki a palláson hevert, a szürkéjit, a kantárt is kipuczolta,
főkantároszta a lovat, a nyergöt főtötte, fölűlt, úgy oszt útnak erett.
Mönt, anynyira mönt, hogy beért Ződ Imrének a határjába, akkô elkeszdött
beszélni, hogy hova mönyünk Köles? „Keressük Ződ Imrét, ha halottad vôna
valaha annak a hírit?“ „Itt vagyunk a határjába. No, – aszonygya – tė
emböreb vagy, mint atyád, mert atyáddâ _hét_ esztendejig jártunk; de még
a határjába sė möhettünk be, tėveled mög begyüttem. Most mán eregy el,
ott fekszik a ház előtt az ágyon, maj hotyha fölérzik, néz szét minket;
mer neki is van ėgy lova, ha én öszök a ganébû, akkô möggyőz Ződ Imre,
ha pedig ű öszik a ganébû, én mög a jászolbû, akkô nė féj! Ojan lova
van, hogy háromszoros lánczbul van a kötőfékje, mikô én fölütöm a fejem,
akkô űs fölüti a fejit; akkô ėsz szöm elszakad a kötőfék szárábû, – de
ėgy-ėgy mázsás mindėgygyik szöm – mikô másoczczor _elnyerítöm_ magam,
akkô a másik _szöm szakad_ el, mikô harmaczczor elnyerítöm magam, akkor
a harmadik szöm szakad el; akkor pedig öszszemögyünk verekönni.“
Anynyira verekszenek, hogy möggyőszte a Kölesnek a lova a Ződ Imre
lovát, így hát a Ződ Imre lova övött a ganébû, a Kölesnek a lova a
jászolbû. Köles asz gondojja magába, most alszik Ződ Imre, mögölhetném,
de nem dicsőség az embört mögölni álmába! Kapta Köles, lėfekütt mellé az
ágyba, hogy mán már űs alszik, pihen, mer mán nagyon elfáratt az útba.
Ėczczör fölérzik Ződ Imre, minygyá tekínt a lovakra, néz széjjel,
látytya, hogy az ű lova öszik a ganébû, a Kölesnek a lova a jászolbul.
Ződ Imre mög akari ölni Kölest; de iszen az nem vitésség mögölni az
embört álmába, űs mögölhetött vôna, de nem tötte. Beszélt Ződ Imre a
lovával, a lova aszt nyerítötte, hogy nė ėreszsze Kölest âra, hogy
nézzön a lovak felé; hanem híjja be, _vágja mög a kisújját, ereszsze
félig a poharat vérrel; Kölesnek is monggya, hogy vágja mög a kisújját,
ereszsze félig a poharat vérrê, öncse tele borral űs mög Köles is és
igyák mög ėgymás vérit, lögyenek: vérintvaló testvérök_.“ Aszonta neki
Köles: „Möktöszöm, ha elgyüsz velem az atyám házáhon.“ „Elmék, csak töd
mög!“ Úgy is töttek, mögitták ėgymás vérit, így osztán _bátytya lött
neki Ződ Imre_. (Melyik kisujját kellett megvágni: a jobbat, vagy a
balt?) Aszt mán nem tudom, oszt _mikor itták, fogatták, hogy vérintvaló
testvérök lösznek_.
Elmöntek haza; Ződ Imre fölűlt a maga lovára, Köles is fölűlt a maga
lovára. Az atytya mögörűtt, hogy nem csak a fejit, vagy jelit: hanem az
egész Ződ Imrét elhoszta. Köles nagy vendékségöt csináltatott; csinált
is az atytya nagy mulacscságot, Kölesnek is nagy kedve kereködött,
mögütötte az asztalt, hogy a _poharak_ mind a _pallót verték_, asz
kijátotta hogy: „Szélös ez világon nincs nálam nagyob vitéz!“ „Hó, –
aszonygya – Köles! még Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löheczcz!“
Itt Kölesnek lėesött az álla, bemönt az istállóba, a lovára borût,
sírt-rítt. „Mi bajod mán, édös gazdám?“ „Hon nė vôna bajom, mikô aszonta
kirájatyám, hogy Kutyaszömű Jankónak még bujtárja sė löhetök!“ „Ha monta
jis, jô monta, azé nė féj sėmmit, ne búsûj, majd elmögyünk,
mögtróbálkozunk vele! Csak agygyá szénát, abrakot öleget, hogy én jô
lakhassak.“ Mikor a lova jô lakott, mögitatott, aszonygya: „Nyergöjjön
fő, majd útnak indulnak.“ Mönnek, anynyira mönnek, hogy beérnek ėgy
határba, abba a határba, a mölikbe van ėgy vár, a mölik rézvár
_rézgalamb lábon forog_. Mikô odaért Köles, kitekíntött a _rézhajú lán_,
kérdöszte: „Hová mégy Köles?“ „Mék – aszonygya – keresöm Kutyaszömű
Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit?“ „Hogy nė halottam vôna, hiszėn
az az atyám; hanem halod Köles, tė oda nem möhecz el, mer abba nagy erő
van; hanem ne, adok ėgy _gyűrűt_, a hányszor mögfordítod az újjadon,
annyi _100_ embör _ereje mén beléd_.“ „Hát ad ide aszt a gyűrűt!“
„Odadom, úgy, hotyha viszszagyüsz, êvisző.“ „Elviszlek!“ „Hanem eskügy
mög!“ „No, hát bomojjak mög, ha el nem viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt,
fölhúszta az újjára, aval mönt. Anynyira mén, hogy elér ėgy ezüst
várost, a ki ezüstgalamb lábon forgott. Möglátytya a fölső emeletbű az
ezüsthajú lán, kérdözi: „Hová mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm
Kutyaszömű Jankót, ha halottad vôna valaha a hírit!“ „Honnė halottam
vôna, hiszėn az az én atyám! de oda nem mehöcz be, még a határjába sė,
hanem úgy adok neköd ėgy gyűrűt, hogy ha viszszagyüsz, elvisző. Ez a
gyűrű ojan gyűrű, hogy ha az újadon a hányszor mögfordítod, anynyiszor
_200_ embör _ereje mén beléd_.“ „Ad ide hát aszt a gyűrüt!“ „Eskügy mög,
hotyha viszszagyüsz, elvisző.“ „No, hát bomojjak mög, hotyha el nem
viszlek!“ Odatta neki a gyűrűt, fölhúszta az újjára, aval mönt. Mönt,
anynyira mönt, hogy elért ėgy arany várost, a mölik arangalamb lábon
forgott. Az aranyhajú lány kitekíntőtt a fölső emeletbű, kérdözi: „Hová
mégy Köles?“ „Mék, – aszonygya – keresöm Kutyaszömű Jankót, ha halottad
vôna valaha a hírit!“ „Hon nė halottam vôna, hiszėn az az én atyám; de
oda – aszonygya – nem möhecz, mer az nagyon erős embör; hanem adok ėgy
_kendőt_, ha aval möktürülközöl, anynyi _300_ embör ereje mén beléd, a
hányszor möktürülközöl; de úgy adom oda, hotyha viszszagyüsz, oszt
elviszöl!“ „Elviszlek, csak ad ide!“ „Odadom úgy, hotyha mögesküdöl.“
„Bomojjak mög, hotyha el nem viszlek!“ Odatta a kendőt, elmönt. Mén,
anynyira mén, hogy beér a határjába; de mán akkô ott van a piszkos,
szurtos szôgáló, nem akari beereszteni, csatázik előtte a vas rúddâ. Itt
mögmonta neki a lova, hogy csak jô kardlapozza mög, vögye el a
pinczekûcsot! Aval elővötte Köles, jô elkardlapozta, monta neki, hogy
csak a pinczekûcsot agygya oda, nem lösz sömmi bántása. Aval lėvötte a
_fejit_ a szurtos szôgálónak, _kard högyire tötte_, úgy vitte be
Kutyaszömű Jankó udvarába. Lėvetötte az udvaron aszt a fejet, a lova mög
mögsúkta neki, hogy a pinczét nyissa ki, oszt a hordót verje szét a vas
rúddâ, mer az tele van borrâ, de az ojan bor, hotyha abbul csak ėgy
csöppet iszik Kutyaszömű Jankó, akkô nem bír vele. Mingyá kapta, jót
ivott a hordóbû, oszt szétverte a hordót. Ėczcző előgyün a Kutyaszömű
Jankó, de nagyon mökharakszik, hogy a szôgálója odavan; aszonygya: „Mér
gyilkoltad mög tė az én szôgálómat? majd adok én neköd!“ Mén a pinczébe,
szalad, hogy majd jót iszik a borbû, de üresen tanálta a hordót, a bor
mög szétfojt, a pincze mög televôt hordva pörnyévê, keresi Kutyaszömű
Jankó anynyira, hogy csak ėgy kortyot ihatna abbul a jó borbul, anynyira
hányi-veti a pörnyét, hogy ėgy csöppet tanát, de az is homokos, pörnyés
vôt, mégis ojan erős mérges lött, mind ėgy darázs. Öszszemöntek,
vereköttek, anynyira vereköttek, hogy mán ėgygyik a másikával nem bírt,
aszonygya a Köles, mikô mán nagyon kifárattak: „_Köpjünk_ mán János
bácsi!“ Kutyaszömű János elfordult, hogy köp; de Köles nem azon vôt,
hogy köp: hanem lėvákta a fejit, a kard högyire vötte, vitte hazafelé.
Ėczcző kitekint az aranhajú lány: „Hová mégy Köles, talán itt akarsz
hagyni?“ „Hogy is gondolod, hogy ėgy állatot mög két lelköt vigyön ez a
ló?“ „No, nem bánom, Köles, de tudom, hogy mögbomlasz.“ „Na hát gyere,
űj föl!“ „De hát, hogy hagyod itt eszt a szép várost? adok ėgy
_veszszőt_, csab mög vele, minygyá aranyalma lösz belűle, könynyű hejt
elfér a zsebödbe jis.“ Mönnek hazafelé, elérik az ezüst várost, ėczczör
kitekint az ezüsthajú lány. „Mögáj Köles, talán itt akarsz hanni?“ „Hát
hogy is gondolod, hogy három lelköt, ėgy állatot vigyön ez a ló!“ „Nohát
ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No hát gyere, űj föl êre a lóra;“
„De hogy hagyod itt eszt a szép várost! Ne – aszonygya – adok ėgy
ezüstszál _veszszőt_, háromszor mögcsapod vele, minygyá ezüstalma lösz
belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Elmöntek mögén, elérték a
réz várost. Kitekint a rézhajú lány: „Mögáj Köles, talán itt akarsz
hanni?“ „Hát hogy is gondolod, hogy ez a ló négy lelköt vigyön mög ėgy
állatot?“ „No, hát ha itt hacz, tudom, hogy mögbomlasz!“ „No, hát gyere
űj föl êre a lóra!“ „De hogy hagyod itt eszt a szép várost? Adok ėgy
rézszál veszszőt, _háromszô_ mögcsapod vele, minygyá rézalma lösz
belüle, könynyű hejt elfér, a zsebödbe jis.“ Úgy is vôt. Möntek,
anynyira möntek, hogy hazaértek. Aval lėvetötte Köles az udvaron a
fejet, nagy mulacscságba erettek, nem ismertek mást a lányok, csak
Kölest, annak az ölibe ültek. Köles mán nem tarthatta továb űket,
hintóba fogott, kivitte űket a határba. Ėgy hejt aszongya Köles a
kocsisnak: „Ájjon mög!“ ėgy halomhon értek, lėszált, itt Köles a
rézalmát kikapta a zsebibű, főhajította a halom tetejire, lött belűle
ėgy réz város, a ki rézgalamb lábon forgott, lėugrott a rézhajú lán,
aszonta: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed!“
Gyűjé kend Árpa bácsi abbû a hintóbû!“ Akkô hun, hun nem vôt, _ėsz
száraz lófejet (vett elő), körűkerítötte szénakötéllel űket, ráálította
űket a lófejire, mögesküttette űket_; mönynyenek a városba, éjjenek a
hogy tunnak. Aszonygya a kocsisnak: „Hajcs továb, kocsis!“ Mögén mönnek,
hogy elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles az ezüstalmát kikapta a
zsebibű, _főhajíti_ a halom tetejire, lött belüle ėgy ezüst város, a ki
ezüstgalamb lábon forgott; lėugrott az ezüsthajú lány, aszonygya: „Hohó,
Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a tijed! Gyé ken lė Zab
bácsi abbul a hintóbul!“ Mögén hun, hun nem vôt, ėsz száraz lófejet,
körülkerítötte széna kötéllel űket, ráálította űket a lófejire,
mögesküttette űket, mönynyenek a városba, éjjenek a hogy tunnak. Aszonta
a kocsisnak, hogy hajcson továb, elérnek ėgy halmot, lėszált. Itt Köles
az aranyalmát kikapta a zsebibül, főhajíti a halom tetejire, lött belüle
ėgy arany város, a ki aranygalamb lábon forgott, lėugrott az aranyhajú
lány, aszonygya: „Hohó, Köles, az enyim az!“ „No, ha a tijed, lögyön a
tijed! Gyé ken lė Ződ Imre bácsi abbul a hintóbul!“ Hun, hun nem vôt,
ėsz száraz lófejet (vett elő), körülkerítötte szénakötéllel űket,
ráálította űket a lófejire, mögesküttette űket, mönynyenek a városba,
éjjenek a hogy tunnak.
Elhajtatott haza, nagy vendégségöt csapott. Ál a nagy vendékség,
Kölesnek is nagy kedve támatt, mögütötte az asztalt, hogy a poharak a
pallatot verték, elkijátytya magát: „Szélös e világon nincs nálam nagyob
vitéz!“ itt aszonygya az atytya: „Az Ólomfejűbarátnak bujtárja sė
löhecz!“ Kölesnek lėesött az ála, lovára borût, sírt-rítt, hoty hát az
atytya űtet úgy mökszégyönítötte ezök előtt a sok urak előtt. „No, nė
búsúj sėmmit Köles – aszonygya a ló – majd elmögyünk, nyergőj fő, oszt
mönynyünk!“ Möntek, anynyira möntek, hogy betértek ėgy nagy erdőségbe.
„No, halod Köles, ennek az erdőnek a közepibe van ėgy palota, kerűld mög
aszt a palotát _háromszô_, de azon sė ajtót, sė ablakot nem tanász, majd
keszd el: Hogy bárcsak az Isten mögsegítene valahogy, mer el vagyok
tévedve! Asztán mög keszd el: Bárcsak gyünne mán az Ördög, vagy valaki,
elvezetne innet, mert el vagyok tévedve! Aztán mögén keszd el, hogy:
Bárcsak az Isten elsegítene innet, mert el vagyok tévedve“. Âra ėcczör
mögszólalnak: „De én rúlam sė felejtközzé, ha a barátná hejett kapsz,
monygyad, hogy van ėgy rosz lovam, hogy el lösz az ojan risz-rosz gazon
is az udvarba.“ Addig keringőt, hogy az Ólomfejűbarát mögszólalt:
„Miféle vagy, gyere be!“ Akkô mán mögnyît az ajtó! „Jó vagy-ė, vagy
rosz?“ „Ügön, jó vagyok, szôgálatot keresök, hotyha kapnék?“ „No itt
lösz hejjed; de van _három_ lovam az istálóba, kocsis lösző! ėgy
rézszőrű csődör, ėgy ezüstszőrű csődör, ėgy aranyszőrü csődör, azoknak a
gongyukat viselöd!“
Ėccző gyütt ėgy gája a tengörön, kitekintött az Ólomfejűbarát, möglátta