Hagyományok (1. kötet) - 06

Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén embör, annak vôt ėgy kis fija, vôt
három lánya: ėgyik: ėgyszömű, másik: kétszömű, harmadik: háromszömű. A
mustohája eszt a kis fiját el akarta fődelni. Ez a kis fijú, vôt az
apjának marhájaji, azokat őrzötte, de a mustohája sosė adott neki önni,
hogy csak hajjon mög éhön. A kis fijú, a hogy legeltette a marhákat,
nagyon szomorú vôt. A marhák köszt vôt ėgy aranszőrűbika, mikor látta,
hogy a kis fijú nagyon szomorú, mögszólalt: „Mé búsulsz? Miklós gazdám!“
Hon nė búsulnék, hon nė bánkónnék? mikor harma napja nem öttem! mongya a
kis fijú. „Nė búsûj, csavar lė a job szarvamat! _van itt mindönféle_ a
mit csak a szád szeret“. Miklós oszt lėcsavarja a szarvát, vöszi ki a
sűlthúst, sűltlepént; jô lakott. Itt oszt a mustohája csudálkozott
rajta; nem hogy sovánkonna, hízik Miklós. Másnap osz kihajtot Miklós,
kikűtte vele a mustohája az egyszömű lánt, hogy lesse ki: mit öszik, mit
iszik Miklós? A lán oszt lest vetött, de Miklós nem övött addig, még a
lán el nem alutt. Mikor elalutt, lėcsavarta a jobszarvát, jôlakott oszt
főtöte viszsza a szarvát. Este oszt haza hajtottak, az anynya kérdöszte
a lánt, hogy: „Mit övött a Miklós?“ A lán aszonta: „Sėmmit sė“. Másnap
kimönt a kétszöműlán, az is csak úgy járt, mint az ėgyszöműlán. Harmadik
nap kimönt a háromszöműlán, az oszt két szömivel alutt, a harmadikkal
leste, hogy Miklós mit öszik? Miklós mikor asz gondolta, hogy alszik a
lán, lėcsavarta a jobszarvát az aranbikának oszt övött, ivott, jôlakott,
főtötte viszsza a szarvát. A háromszöműlán eszt mind látta. Este, mikô
hazahajtottak, mögmondott mindönt az anyának, hogy Miklós mibül él.
Másnap Miklós kihajtott, az aszszon asz mongya az embörnek: „Halli ken?
hé! eszt a bikát lė köll vágni, mer tönkretösz bennünk.“ Az embör oszt
beleėgyezött, hogy estére lė is vági. De itt Miklósnak mögszólalt az
aranbika kint a mezőn: „Halod-ė gazdám! estére engöm lė akar a tė
mustohád vágni; hanem ha behajcz estére, köss oda ėgy fáhon, apád oszt
majd hozza a fejszét, hogy a fejemre üt, tė mög kérd el tűle a fejszét,
hogy majd tė ütöd agyon a tė kisbikádat, oszt nė a fejemre vágj, hanem a
kötélre, aszt vágd el! ugorj föl osztán rám, majd én elszaladok veled!
Miklós oszt este úgy is cseleködött a hogy a kisbika elmagyarázta. Itt
oszt az embör mög az aszszon szalattak utánna, de nem érték utô.
Űk oszt möntek, möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt elértėk a
rézhídat, aszongya az aranbika: „Látod-ė, Miklós gazdám! aszt a
rézhídat?“ „Látom“. mongya Miklós. „Az teli van rézalmával, de lė nė
szakajcs ėgyet sė belüle, mikor mönyünk át rajta, mert alatta van ėgy
rézbika, mögöl engömet, akkor elveszünk!“ Odaértek, möntek a hidon át,
Miklós oszt nem álhatta ki – dörgölőcztek hozzá a rézalmák – ėgyet csak
szakított, zsebretötte. A rézbika bömböl a híd alatt. Mikor átértek a
hídon, kiugrott a bika a híd alul, nekiugrott Miklós bikájának, úgy
főhajintotta, hogy 3 ölre elesött tűle. Miklós oszt fejszėvel úgy
mögcsapta a rézbikát, hogy elszédült. Miklós bikája oszt kihasította a
rézbikát, nagynehezen oszt csak lėgyőzték. A rézhíd elmult osztán. Akkor
mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd a rézalmát! Mos mán
igyál, ögygyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát,
ivott, övött, lėfekütt. Másnap osztán főkeltek, útra keltek. Möntek
hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya Miklósnak a bikája:
„Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“ Aszongya Miklós:
„Látom“. Aszongya: „Az az aranhíd, ott szintén az aranhídnak a karja
tele van aranalmával, ott szintén van ėgy aranbika a híd alatt, az
héczörte erősebb, mint én vagyok; ha az aranalmát bántod, el vagyunk
veszve.“ Akkorára odaértek. Mikor eszt elsorolta Miklós bikája, hogy
möntek át a hídon, Miklóshon dörgölőcztek az aranalmák. Miklós oszt csak
lėszakított ėgyet belüle, zsebre tötte. Bömböl ám az aranbika a híd
alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott az aranbika a híd alul, nekiugrott
Miklós bikájának, Miklós osztán lėugrott nagy gyorsasággal, úgy az
aranbika fejire csapott a fejszével, a csak elterült. Miklós bikája oszt
kihasította az aranbikát oszt mögdöglött, a híd asztán elmult. Akkor
mögszólalt Miklós bikája: „Mögmontam, hogy nė bánd az aranalmát! Mos mán
igyál, ögyél osz pihenynyünk mög!“ Miklós lėcsavarta a jobszarvát,
ivott, övött, lefekütt. Másnap osztán főkeltek, útnak indultak. Möntek,
möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör oszt mögén asz mongya
Miklósnak a bikája: „Látod-ė aszt a nagy fényösségöt amott a távolba?“
Aszongya Miklós: „Látom“. Aszongya a bika: „Az a gyémánthíd, ott szintén
a gyémánthídnak a karja tele van gyémánt almával, ott szintén van ėgy
gyémántbika, az tizėnnécczör erőseb, mint én vagyok, ha a gyémántalmát
bántod, el vagyunk veszve!“ Akkorára odaértek. Mikor möntek átal, Miklós
csak lėszakított ėgy gyémántalmát, zsebre tötte. Bömböl ám a gyémántbika
a híd alatt, kapál. Mikor átértek, kiugrott a gyémántbika a hid alul,
úgy föllükte Miklós bikáját, hogy az mingyá elpusztût. Miklós osztán a
gyémántbikára úgy rácsapott, hogy az is elpusztult. Odamönt Miklós a
bikájáhon, mögsiratta, _eltemette_, osztán útra kelt.
Mönt, möndögélt, ėcczör oszt elért ėgy röngeteg nagy erdőt, ott oszt
lėfekütt. A rézalmát balfelül mellé tötte, az aranalmát jobfelül mellé
tötte, a fejihön mög a gyémántalmát tötte, a fejszét mög a lábáhon.
Röggel oszt fölérzött, látytya, hogy a _három almábul három kutya lött_,
a _fejszébül_ mög ėgy gyönyörű juhászbot. Aszonygya Miklós: „A jó Isten
is engöm pásztornak teremtött! Eddig vôtam gujás, most mán juhász, ėgyik
kutyám neve: Ojannehézmindafőd, másiké: Ojanerősmindavas, a harmadiké:
Ojanfutósmindaszél!“ Fölvötte a juhászbotot: „Mos mán elmögyök valamölik
kirájhon, beálok juhásznak.“ Beért oszt ėgy városba, ott éppen köllött a
kirájnak ėgy juhász, de az a kiráj ojan kiráj vôt, hogy nem birta ėgy
juhász sė az esztendőt kitőteni, pedig három nap vôt csak ėgy esztendő:
mer az mögötte minynyáji juhászát, _eleventen mögötte_.
Itt, oszt jelöntközött Miklós, hogy beál hozzá juhásznak. A kiráj osztán
asz mongya neki: „Hogy hínak?“ Aszonygya: „Miklós a nevem.“
„Mögfogallak, ha eszt a három kutyát nem viszöd ki a juhokkâ!“ „De eszt
– aszongya Miklós – nem hagyom magamtul, mer eszt a jó Isten neköm úgy
hatta ajándékul.“ Miklósnak anynyit beszélt a kiráj, csak beált hozzá
juhásznak, oszt a kutyákat bent hatta a kastélba. A kiráj mökkötöszte a
három kutyát vas lánczra, Miklós oszt kihajtott a juhokkal. A hogy
legelteti a pusztán a juhokat, ėcczör látytya, hogy mén a kirá kifele,
odaköszön Miklóshon: „Mögöszlek!“ Miklós aszongya: „Talán aszt nem
töszi? királ őfelsége!“ „Mögöszlek én, Miklós!“ aszongya a királ.
Nekiugrott Miklósnak, _keszte rágni_, Miklós oszt êkijántotta magát:
„Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél!“ Akkorára a kutyák oda
rohantak: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ „Fogjátok mög a kirájt!“ Itt
oszt a kutyák mögfokták. A kiráj oszt könyörgésre vötte a dôgot: „Hadd
mög az életömet, Miklós fijam! többet so sė bántalak.“ Igy oszt aszonta
Miklós a kutyáknak: „Ereszszétök el!“ A kutyák oszt eleresztötték, a
királ hazamönt. Miklós este haza hajtott. Másnap oszt ki akart hajtani,
de a kiráj a kutyákat viszszatartotta, a királ osztán addig beszélt
Miklósnak, hogy hagygya itthun a kutyákat! hogy Miklós otthun hatta, ű
mög kihajtott. A kutyákat a kirá bezárta ėgy vas pinczébe oszt útnak
indult Miklós ki fele. Miklós látytya, hogy gyün a kirá, igenyöst Miklós
fele tart. Mikor odaért, aszongya: „No Miklós! mostan csak _mögöszlek_!“
„Hát csak nė ögyön mög, királ őfölsége!“ mongya Miklós. „De csak
mögöszlek én, Miklós!“ Nekiugrott a királ, keszte rágni a válát. Miklós
mögén êkijántotta magát: „Nehézmindafőd, Erősmindavas, Futósmindaszél,
gyertök elő!“ Itt oszt a Nehézmindafőd rádült a vasajtóra, Erősmindavas
segicscségire mönt, a vasajtó kidült, Futósmindaszél kiugrott, kifele
szalatt, emez a kettő is nyomult utánna, mikor kiértek, már akkorára
jôlėszötte Miklósrul a kirá: „Mit parancsôsz? édös gazdám!“ Aszongya
Miklós: „Szögygyétek szét eszt a haszontalan királt!“ A kutyák
mögfokták: ėgyik ėgyikfele húszta, másik másikfele a királt, akkor
mögijett, hogy vége lösz az életinek, mingyá könyörgött Miklósnak, hogy
hagygya mög az életit:
„Neköd _adom a lányomat_ feleségödnek, ha möghagyod az életömet! még a
királságomat is odadom, csak az életömet hadd mög!“ Aszongya osztán
Miklós a kutyájinak: „Ereszszétök el!“ A kutyák osztán eleresztötték a
királt, akkô minyájan hazamöntek, készültek a lakodalomhon. Miklós
emböröket küldött mindönfele, az apjáhon is. Miklós oszt mögesküdött,
éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

14. Aranykacsa.
Hun vôt, hun nem vôt, az operenczijástengeren is túl vôt, a hun a kis
malacz dúr, azon is túl, az innenön innen, vôt a világon ėgy kiráj,
annak vôt Vasórúbába felesége, vôt a kirájnak az első feleségitül ėgy
csuda szép kis lánya, de a mustohának is vôt 2 lánya, de azok nagyon
rútak vôtak. Aszongya a Vasórúbába a kirájnak: „Hallod-ė? eszt a lánt
kügygyük el szôgálni, még ezök férhönmönnek!“ El is köllött a kis lának
mönni szôgálni, hát elmönt ėgy rokonyáhon. Annak is vôt 3 vén lánya,
mögfogatta szôgálónak, de ott sė vôt job heje, mind otthun: itt is
írigyködött rá a három lán, mer nagyon csúnyák vôtak, ű mög nagyon szép,
mindig nagyon sok dôgot attak Bözsikének. Történt ėcczör, hogy elmöntek
a templomba, mögparancsolták Bözsikének: „Mire haza gyüvünk, jó ebédöt
készicscsél! van itten ėgy zsák búza, kiválogazsd ojanra, mint a kit a
galamb öszszehord: ėgy szöm konkoj nė lögyön benne!“ Leült Bözsike
nagybúsan a búza mellé, elkezdött sirni. Ėcczör csak kinyilik az ablak,
berepül rajta ėgy hófehér galamb: „Mijé sirsz? Bözsike!“ „Mé nė sirnék,
mikô mönynyi dôgot kiattak, hogy elvégezzem, nem birom ėn aszt mind
elvégezni!“ „Miféle az a sok dolog?“ szól a kis galamb. Bözsike asztán
elmonta: mi mindönt parancsoltak, hogy mikor haza gyünnek, készen
lögyön. „Csak ez a baj?“ kérdözi a kis galamb, kivött a bögyibül ėgy
dijót: „Eregy oszt törd mög, van ebbe ėgy öltözőruha, vöd rád oszt eregy
el a templomba, űj a hátulsó padba: mikor vége lösz a prédikáczijónak,
sijess haza azonnal, vetköz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindég
dôgosztál vôna, nėhogy észre vögyék, hogy a templomba vôtá!“ Úgy is tött
Böszike, a mint a galamb mondta: elmönt a templomba, de a szélső padba
ült, mikor vége lött a prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült
mikor látta, hogy mindön röndbe van: a zsák búza a sarokba állott,
gyönyörü tiszta; az ebédlőbe terítve az asztal, finom ételök rajta. Igön
ám! a mint Bözsike mönt hazafele a templombul, a szomszéd ország
kirájfija – az is atemplomba vôt – möglátta Bözsikét, _elvetötte a
nyilat utánna_, de éppen a szomszéd úcczába ált mög, bemén a kiráj (a
házba, hol a nyíl megállt) mongya az aszszonnak: „Van eladó lánya? Vôt a
templomba máma?“ „Vôt!“ mongyák, bevezetik a kiráj elébe a lánt, de a
kiráj asz monta: „Nem ez a!“ Elmönt a kiráj nagybúsan viszsza. „No maj
jövő vasárnap íberebb löszök!“ mongya a kiráj. Következik a második
vasárnap, még több dôgot attak Bözsikének, kiattak két zsák búzát:
„Kiválogazsd ojanra, mind a kit a galamb öszszehord, a friss kenyér az
asztalon lögyön, jó ebédöt is készicscsél!“ Lėült Bözsike a zsák közé és
keserves sirásra fakatt. Ėcczör kinyilik az ablak, berepül rajta 2
galamb, kérdözi Bözsikét: „Mijé sirsz? Bözsike!“ Bözsike elmongya, hogy
mönynyi dôgot parancsoltak, nem birja ű aszt mind elvégezni. „Nė sírjál,
Bözsike! – mongya az ėgyik galamb – ėhėn van ėgy dijó, van ebbe lángszín
sejöm ruha, vödd rád, eregy a templomba, űj a hátúlsó székbe, mikor vége
lösz a prédikáczijónak, sijess haza azonnal, vetközz lė gyorsan, tögyél
úgy, mintha mindig dôgosztál vôna!“ Úgy is tött Bözsike, a mint a galamb
monta: elmönt a templomba, a leghátulsó székbe ült, mikor vége lött a
prédikáczijónak, szalatt haza, hát csak elhült, mikor látta, hogy mindön
röndben van. A mint Bözsike mönt haza fele a templombul, a szomszédkiráj
fija möglátta Bözsikét, a nyilat êvetötte, éppen a szomszéd házáhon
esött, bemén a kiráj, mongya az aszszonnak: „Van eladó lánya? Vôt a
templomba máma?“ „Nincsen uram! nincsen! mongya az aszszon – öregök
vagyunk, de van itt a szomszédba 3, mönynyön át hozzá, nézze mög!“ A
kiráj aszonta: Nem mén át, maj gyüvő vasárnap ügyesebb lösz. Ezalatt
hazaért a ház gazdaszszonya a 3 lányával, nagyon mögharagudott, hogy
mindönt röndbe tanát. Gyütt a harmadik vasárnap, 3 zsák búzát attak
Bözsikének, monták: „Kiválogazsd ojanra, mind a kit a galamb öszszehord,
ėgy szöm konkoj sė lögyön benne, a friss kėnyér az asztalon lögyön, jó
ebédet is készicscsél!“ Lėült Bözsike a 3 zsák közé, sirt keservesen:
„No, mos mán eszt nem birom mögtönni.“ Ėcczör kinyilik az ablak, berepül
rajta 3 hófehér _galamb_, kérdözi Bözsikét: „Mijé sirsz? Bözsike!“
Bözsike elmongya, hogy mönynyi dôgot parancsoltak, nem birja ű aszt mind
elvégezni. „Nė sirj, Bözsike! hisz ez nem dolog – mongya a galamb – ėhėn
van ėgy dijô! van ebbe ėgy őtöző: égszínkík ruha, vödd rád, eregy a
templomba, űj a hátulsó székbe, mikor vége lösz a prédikáczijónak,
sijess haza azonnal, vetközz lė gyorsan, tögyél úgy, mintha mindig
dôgosztál vôna!“ Úgy is tött Bözsike, a mint a galamb monta: elmönt a
templomba, a leghátulsó székbe ült, mikor vége lött a prédikáczijónak,
szalatt haza, hát csak elhült, mikor látta, hogy mindön röndbe van. A
mint Bözsike mönt hazafele a templombul, a szomszéd kiráj fija möglátta
Bözsikét, elvetötte a nyilat utánna, akkor a nyíl a kapuba esött, éppen
akkor mönt befele a Bözsike, a _nyíl a ruhájábul_ ėgy kis darabot
_kiszakajtott_.
Mögörült ennek a kiráj, fölvötte a ruhát möga nyilat, gondolta: „Minek
mönynyek be máma, ráérök hónap is, tudom mos mán, hogy hun van. Hazamönt
a kiráj.
Mikor Bözsike hazamönt, vetközött lefele, kinyilott az ajtó, belépett
rajta az aszszon a három lányával: „Hát úgy lopod te a napot! Bözsi?“
Elvötték tűle az égszínkík sejöm ruhát, levetkősztették mesztelenre,
_beledopták a tóba_, űk mög viszszamöntek, de Bözsike nem halt a tóba,
átváltozott _aranykacsává_.
A kirájfi elmönt másnap, mongya: „Van itt eladólán?“ „Van, uram! van!“
mongyák. A mijen ruhába vôt Bözsike a templomba: égszínkík sejömbe
fölőtösztették a legöregebb lánt, ráatták Bözsike égszínkík sejöm
ruháját, bevezették a kiráj elébe, de a kiráj asz monta: „Nem e vôt a!
hanem van itt ėd darab a ruhájábul, ha odaillik, elvöszöm feleségül.“
Hát a mint nízik, hát odaillött, mer onnat vötte ki (a nyíl) a Bözsike
ruhájábul. Elmönnek esküvőre. A mint möntek, a tó mellett möntek el, hát
látytya a lán, hogy úszik benne ėgy arankacsa, aszongya a lán: „Addig
nem esküszök mög veled, még annak az aranykacsa húsábul nem öszök, ha
szerecz, mögtöszöd neköm.“ Êre a kiráj elkeszdött lűnni rá, de mindég
lėbukott. „Maj – gondolta a kiráj – lėvetkőzök, belemék a vízbe, ha
möglűni nem tullak, de mög tullak fogni!“ Bemönt a vízbe, a mint az
aranykacsát mögfogja, azonnal _átváltozott_ gyönyörű szép lánynyá, még
szászorta szöb vôt, mint addig vôt, de azért mögismerte a kiráj.
Elbeszéltette vele: hogy lött aranykacsává; de möghallotta eszt a parton
a mönyaszszon, hazaszalatt, mögbeszélte odahaza, hogy szalagygyanak, mer
Bözsike föltámatt! A 3 lány úgy elszalatt, hogy még most is szalad, ha
mög nem ált, de az öreg aszszon nem tudott elszalanni, görcsöt kapott.
Mikor odaért a kiráj, 4 fele vágatta a kastél 4 sarkára kiakasztatta,
bemönt a városba, vött Bözsikének ruhát, kivitte a tópartra,
fölőtösztették Bözsikét; ojan mönyaszszon lött belüle, hogy még ojant
nem látott sönki. Csaptak ojan lakodalmat, hogy vôt ám lé mög lé! örült
a kinek ėgy kalányal jutott, vôt boris, 10 embör horta a pinczébül
fölfele réstával, még sė győszte mög a vendégöket, ojan sok vôt.
(Hódmezővásárhely.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

15. Őzike.
Vôt a világon ėgy pár szögén család: ėgy aszszon mög ėgy embör, vôt
annak ėgy kis fija mög ėgy kis lánya, a kis lánt hítták Ilonkának, a kis
fijút Jancsikának. Ėcczör, a mint fekszenek, a kis lán nem tudott
alunni, ėcczör hajja ám, hogy az apja és az anynya beszélgetnek:
aszongya az aszszon: „Jó vôna eszt a 2 gyerököt möghizlalni, úgyis sok
dijó termött, möghizlaljuk űket vele! drága az étel, maj levágjuk!“
Möghajja eszt a kis lán, mikor másnap röggel főkelnek, aszongya a kis
gyeröknek: „Jaj, kedves kis testvéröm! édösanyámék mög akarnak hizlalni
és levágni!“ Mögijedt ám Jancsika: „Jaj, kedves kis testvéröm! hová
lögyünk? mi csinájunk?“ A kis lány vigasztalta: „Nė féjj, kis testvéröm!
majd vigyázok én!“ A napságtul fogva nagyon jó sorsuk vôt a kis
testvéröknek; még ha nem akartak önni is, muszáj vôt, hogy hízzanak.
Csak ėcczör mögén lėfeküttek ėgy este, de a kis lán nem mert elalunni,
ėcczör hajja ám, hogy az apja mög az anynya beszélgetnek! mongya az
aszszon: „No, apjuk! elėg kövérök mán a gyerökök, maj hônap fôralunk ėgy
üstvizet, mögfürösztöm űket oszt levágjuk!“ Möghajja eszt a kislán,
főkőti a kis gyerököt: „No, kedves kis testvéröm! tanácskozzunk, mer
hônap levágnak bennünket!“ Mögijed a kis gyerök, vigasztalja a kis lán:
„Nė búsuljál, maj mögmönekülünk, csak énrám halgass! Maj mikô füröszt az
édösanyám, kab föl a szappant, szalagy el vele, majd én utánnad
szaladok!“ oszt elalutt a két testvér. Röggel, mikor fölébrennek,
látytya ám, hogy sürgés-forgás van, fór a víz az üstbe, mongya az
aszszon a kis lánnak: „Vetkőztesd lė a kis Jancsikát, maj
mögfürdetytyük!“ Levetkősztette a lány a Jancsikát, kidűtötte a vizet,
Jancsika fölkapta a szappant, nekiszalatt az erdőnek. Aszongya az anynya
a kis lánnak: „Erigy, kis lányom! vezeszd viszsza a Jancsikát!“
Elszalatt az Ilonka, hogy majd a Jancsikát viszszahozza, hát a mint mén,
utoléri a Jancsikát: „No kedves kis testvéröm – mongya a kis lán – vezsd
el a szappant, most mán fussunk, mer még utánnunk tanának gyünni!“
Hát a mint mönnek, a kis gyerök nagyon mögszomjuhozik, tanátak ėgy
rókanyomot, aszongya a kis gyerök: „Jaj, de mögszomjasztam! én iszok
ebbül a rókanyombul!“ aszongya a kis lán: „Jaj, kedves kis testvéröm! nė
igyál, mer maj rókává változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A mint mönnek,
möndögélnek, aszongya a kis gyerök: „Jaj, kedves kis testvéröm! De
ihatnám! én iszok ebbül a farkasnyombul!“ Aszongya a kis lán: „Né igyál,
kedves kis testvéröm! mer farkassá változô!“ Nem ivott a kis gyerök. A
mint mönnek, möndögélnek, möglátott a kis lán pillét, utánna szalatt, ez
alatt a kis gyerök ivott őznyombul, mikor a kis lán viszszatért, őzikévé
volt változva a kis gyerök. „Jaj, kedves kis testvéröm! mit tötté?
möglátnak a vadászok, agyonlűnek!“ Aval kötött ėgy piros szalagot az
őzike nyakára, vezette maga után.
Tanátak ėgy rosz gunyhót, bebûtak abba, alig hogy bebûnak, âra mén a
kirájnak a vadásza, – a kutya mögérzötte az őzike szagát, odamén a
gunyhóhon, a vadász beszól neki: „van oda be valaki, mer belüvök!“
Kigyün a kis lán, mongya neki: „Nė báncsá minket, mer szöröncsétlenök
vagyunk! „Odaér akkorára a kiráj, elbeszéltette a kis lányal, hogy hogy
kerültek ide! Elbeszélte neki a kis lán, hogy mög akarta űket ölni az
anynya, a kis gyerök pedig őzike nyomábul ivott, azért változott
őzikévé. A királnak nagyon mögtecczött a kis lán, elvitte magával. A
mint hazaértek, a kirá adatott nekik ėgy szobát. De vôt a palotába ėgy
Gonoszaszszon, a ki az ű lányát szerette vôna a kirájnak, gondolta:
„Most ha ez itt marad, akkor a kiráj eszt vöszi el.“ Tehát másnap délbe
mikor kész lött az ebéd, a kis lán ételibe _mérget_ tött a
Gonoszaszszon. A kis lán mögötte a mérget, möghalt. Sajnálta a kiráj a
kis lánt, eltemettette szépen, mindönnap kijárt a temetőbe. Ezalatt az
Öregaszszon a kirájnak tött az ételibe ötetőt, hogy mögöteti, elvöszi az
ű lányát! El is vötte, de azért csak kimönt a temetőbe mindön nap.
Ėcczör, a mint kimén a kiráj a temetőbe, talál az Ilonka _sirján ėsz
szép fehér liliomot_, lėszakajtotta és haza vitte, lėtötte az
üvegalmárjomra. Hát ėcczör csak elébe áll a felesége, hogy ű nagyon
öhetnék az őzikébül! A kiráj asz monta, hogy aszt nem engedi, kiványnyon
bármit, aszt teljesíti, de a kirájné aszonta: ű neki nem köl más, csak
az őzike! Aszongya a kiráj: „Hogy ha ėgyet alszunk, nem bánynya, hogy ha
lėvágják is!“ A mint lėfeküttek, kinyilt az almárjom ajtaja, kirepült
belüle ėgy _hófehér galamb_, a kis őzikét mögölelte, mögcsókolta, a
kirájt is mögölelte, mögcsókolta, asz sukta a kiráj fülibe: „Csak még
három nap kegyelmez mög a kis őzikének, addig nė vágazsd lė!“ Mikor
röggel fölébredt a kiráj, mongya neki az inas: „Fölségös kirájom! az
écczaka valami hófehér galamb repült ki az almárjombul, fölségödet
mögölelte és valamit súgott a fülibe!“ „Csakugyan igazat mondol Tamás?
neköm is ugy tecczött, mintha valami rám hajolt, ki aszt sukta vôna,
hogy 3 napig kegyelmezzek az őzikének. Nem löhet az igaz, Tamás! De azé
az écczaka kêj föl oszt fog mög!“ Aval a kiráj bemönt a másik szobába,
elébe ál a kirájné: „No, édös fijam! itt az ideje, hogy mögölezsd a kis
őzikét“ Majd hónap, édös kirájném!“ Elgyütt az este, mögén lėfeküttek,
de a kiráj ráparancsolt Tamásra: „Tamás! jô vigyázz, fogd mög a csudát“
A mint lėfekszenek, ėcczör csak mögén kinyilik az almárjom ajtaja,
kirepül belüle ėgy hófehér galamb, a kis őzikét mögöleli, mögcsókoli,
azután odamönt a kirájhon, aszt is mögcsókolja, asz súgja a fülibe:
„Édös kirájom! csak két napig kögyelmezz a kis őzikének!“ Aval berepül
az almárjomba, az inas utánna kapott, de nem tutta mögkapni, csak ėgy
kis szál tollát huzott ki a farkábul, a maratt a kezibe. Mikor röggel
főkelnek, mongya a kirájnak: „No, fölségös kirájom! mögént itt vôt a
galamb!“ „Mé nem fogtad mög, Tamás! mögmontam, hogy fogd mög! az écczaka
maj magam is vigyázni fogok!“ Aval bemönt a másik szobába, mongya a
kirájné: „No, kiráj férjem! itt a hónap, vágazsd lė a kis őzikét!“
„Várjál még! várd mög a hónapi napot még!“ Hát möghatta a kiráj, mikô
bemönt fekünni: „No, vigyázz, Tamás! majd én is vigyázok!“ A mint
elmulik éfél, kinyilik az almárjom ajtaja, kiszál belüle ėgy hófehér
galamb, odamén az őzikére, végig-végigsiratgassa: „No, kedves kis
testvéröm! ėgy nap az életöd! mögölet a kiráj, mer a húsodbul öhetnék az
én gyilkosom!“ osztán odaröpül a kirájhon, a mint mögölelte, a kiráj
mögkapta a kis galambot, mingyá _átváltozott_ szép eladó lánynyá. A
kiráj asz kérdöszte, hogy: „Mé montad a kis őzikének: hogy húsodbul
öhetnék a gyilkosod?“ Azér montam, fölségös kirájom! mer mögmérgezött a
kirájné anynya, hogy ű löhessön a kirájné: a lánya! Êre a kiráj
mögharagudott, kiatta a parancsot, hogy a Gonoszaszszont vezessék elő!
Elővezették, 4 fele vágatta, a kastéj 4 sarkára kiszögelte, a feleségit
az országbul kiüzette, Ilonkát pedig feleségül vötte. Az _őzike_ pedig
_mögötte a tollat_, a mölliket az inas kihúzott az ű (galamb) farkábul,
ojan szép _18 éves legén_ lött belűle, hogy keresni köllött párját.
Éltek osztán boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.
(Hódmezővásárhely)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

16. A medve.
Vôt a világon ėgy szögén aszszon, vôt annak ėgy okos lánya, vôt a faluba
ėgy… medve is feleségöstül, a felesége is medve vôt, ârul vôt hírös,
hogy a kis gyerököket öszszefogdosta, zsákba rakta, hazavitte oszt
mögsüttette. Hát a kis lánt az anynya kikűtte az erdőbe fát szödni, de
ráparancsolt: „Lányom! vigyázz! mög nė fogjon a medve!“ „Nė fėjjön,
édösanyám! okos vagyok én!“ A mint szödögeti az erdőbe a fát, hát ėcczör
csak odamén ám a medve: „Jó napot, kis lányom! mit dôgozol?“ „Szödöm a
fát, bácsi!“ mondja a kis lán. „Gyere velem, kis lányom! vöszök neköd
czukrot.“ híja a medve. „Nem mögyök, mer becsapsz!“ mongya a kis lán. A
mint a kis lány másfele nézött, mögkapta a nyakát, belegyukta a zsákba,
bekötötte, a válára kapta vitte hazafele. A mint mönt, möndögélt, ėcczör
csak (félredolgára) köllött mönni, lėtötte a zsákot, ű maga mög féremönt
az erdőbe. A kis lánnak sė köllött töb, kiszabadította magát a zsákbul,
a zsákot teli rakta szėrvijántüsökkel, fölmászott a fára. A medve
fölkapta a zsákot, vitte hazafele. A mint mén, möndögél, nagyon szúrta a
hátát a tüsök. „Nė szúrd a hátam, kis lán – mongya a medve –
mögtaposlak!“ Csak mönt, möndögélt, csak szúrta a hátát, ėcczör csak
levetötte a hátárul (a zsákot), mög tapostajól. Mikor hazaért, beszól az
aszszonynak: a feleséginek: „Fűcsd be jól a kemönczét, itt a
pecsönynye!“ Aval ű elmönt ki (félredolgára). Kibontja az aszszon, hát
teli van szėrvijántüsökkel. Mögharagudott êre az aszszon: „Hol vagy, tė?
naplopó! hát ijennel tőtöd tė az időt?“ Bemén asztán a medve, mutatytya
neki az aszszon, hogy mit hozott? Mögharagudott a medve, kimönt az
erdőbe: „No mögájon az a lán!“ Hát a mint kiér az erdőbe, a kis lán
mögén ott van, mögén mongya neki: „Mit szödöl, kis lányom?“ „Gajjat,
édös bácsi!“ mongya a kis lán. „Gyere elő csak! hosztam neköd czukrot,
itt van a zsák fenekin, csak vödd ki!“ A mint a kis lán odahajol a
zsákhon, mögfokta a medve, belegyukta a zsákba, vitte hazafele
nagyvígan, de a mint odaért a fáhon, mögėn lė köllött tönni a zsákot, a
kis lán kibút belőle, teli rakta kűvel. Fölvötte a medve a zsákot, vitte
hazafele nagyvígan, aszongya a medve: „Nė nyomd a hátam, kis lán! mer
mögtaposlak!“ De a kű csak nyomta a hátát, lėvetötte a hátárul a zsákot,
jól mögtaposta, mögtérgyelte. Mikor hazamönt, aszongya: „No, aszszon!
hosztam mán harapnivalót, csak jól fült lögyön a kemöncze!“ Aval ű
elszalatt (félredolgára.) Hát az aszszon a mint akarja vetni befele,
hát! látytya hogy kűvel van tele a zsák, az aszszon roppant mérögbe
gyütt: „No, Isten bogara! vén medvéje! tégöd ugyancsak becsapnak mán,
még az önnivalót sė tudod bekeresni!“ Mos mán mögharagudott a medve,
mögfogatta, hogy történynyön akármi, nem lösz így többet. Útnak indult
ismét az erdő fele, hát a mint mén, tanájja a kis lánt. „Hová, hová? kis
lányom!“ „Megyek az erdőbe!“ mongya a kis lán. „Gyere velem! én is
megyek, maj hamarabb kiérünk!“ „Nem megyek, mer becsapsz!“ De asztán
csak möntek, möndögéltek az erdő fele; ėcczör aszongya a medve: „Nézz
hátra, kis lányom! ki gyün utánnunk?“ A kis lán hátranézött és a medve a
zsákba tötte. „No! – gondolta magába – mos nem ülök lė hazájig.“ Nem is
ült lė hazájig.
Mikor hazamönt, aszongya az aszszonnak: „Befűtt-ė mán aszszon! a
kemöncze? hozom a pecsönynyét!“ Aval lėhajtotta a zsákot, ű mög
elszalatt (félredolgára.) Az aszszon befűtötte a kemönczét, aszongya a
kis lánnak: „Gyere, űj a lapátra, kis lán! nészd mög: befűtt-ė a
kemöncze jól?“ „Én nem tudok édös anyám fölülni, de ha mögmutatytya,
hogy köll, akkor szívesen fölülök a lapátra!“ Hát a medvemönyecske
rákuporodott a lapátra, a kis lán mög belükte a kemönczébe, föltötte az
előtét és elszalatt! Ėcczör csak mén befelé a medve: „Aszszon! nagyon
égött szagot érzök, aszt a fűszfán fütyülő mindönit az apádnak! ha
mögégetöd aszt a jó pecsönynyét, tégöd öszlek mög! De hát hun van az
aszszon, hogy nem gyün még sė!“ Nem várta az aszszont, kivötte a
kemönczébül a pecsönynyét, hozzá fogott önni: „Jaj, de rágós ez a hús!
de azé mögöszöm, asztán kimék az erdőbe, hátha fát mönt ki az aszszon
szönni?“
Hát a mint kiér az erdőbe, hát a kis lány ott van! kiját neki: „Jó vôt-ė
a hús? medve bácsi!“ Odanéz a medve, hát a kis lán ugrál előtte. Êre a
medve ojan mérges lött, hogy mögütötte a guta, a kis lán pedig hazamönt,
a mije vôt a medvének, mind az üvé lött, mert ű szabadította mög a
lányokat, mert a medve mind mögötte vôna.
(Hódmezővásárhely.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Ördögökről, Óriásokról.)

17. Miska.
Vôt a világon ėgy bíró, fogadott ėgy kocsist, Mihájnak hítták, szép
dėrék legén vót, úl láttam, mind most. A bírónak igön csinos lánya vôt,
nagyon mögszerették ėgymást és hitt a legény a lának, mer a lėjány
aszonta, hogy ű rajta kivül nem szeret mást sėnkit. A bíró aszonta a
legénnek, odagygya neki a lányát, ha az elkárhozott malomba három
pozsonyi búzát mögőröl. A legény nagyon törte a fejit, hogy hogy bírja ű
aszt mögtönni? A legén elmönt ėgy Bíbájosaszszonyhon, kért tűle
tanácsot, hogy őrölhessön mög ű _3 pozsonyi_ búzát abba a malomba? Kéri
az öreg aszszont: „Ha valahogy bírna ken az én bajomon segíteni, jô