Hagyományok (1. kötet) - 15

a benne előjövő _vérivás_ úgy került bele, hogy mikor 1. sz. _Köles_
mesénket sokak jelenlétében s egyes részeit többször is leírtam és a
vérivás jelentőségét előttük kiemeltem, mindjárt került emberem, a ki
párját vállalkozott mondani. Igy jött létre mesénk a jelen alakjában. A
nevezetes helyet többször hallotta, többször elmondattam a _Köles_
mesében, nála a _vérintvaló testvérek_ azért mégis csak _czimborák_
lettek s hogy a _vérhez bor_ is kell és az _igéknek_ sem szabad
hiányozni, nem bírta magának megjegyezni és a vérivása a népnél is
divatba jövő _pertu_ pohárra olvadt össze.
_A nehéz feladatok_ 3. sz. jegyzetünkben vannak elősorolva.

111. Ėgy csapásra százat.
Hun nem vôt, vôt a világon ėgy szögén szabólegén, ojan szögén vôt: ėgy
krajczárja sė vôt, mönt az országba. Ėcczör bemönt ėgy csárdába,
aszongya a csárdásnénak: „Ád-ė neköm hitelbe ėgy köcsög aluttejet?“
Aszongya a csárdásné: „Adok! ha mán ojan szögén, hogy nincs péze.“ Övött
a szabólegén, borzasztó sok légy vôt az asztalon, a tenyerivê rácsapott
az asztalra, ėgy csapásra százat agyonütött. Osztán ėgy dėszkára ráírta,
hogy: „Ėgy csapásra százat.“ Aval oszt fölkötötte a dėszkát a hátára.
Mönt, möndögélt a városba, möglátta a kiráj, hogy a hátára van írva,
hogy „Ėgy csapásra százat.“ Utánna kűdött ėgy katonát, hogy hîja viszsza
aszt a ficzkót! Viszszamönt a szögén szabólegén a kirájhon. Fölért a
palotába, aszonygya neki a kirá: „Igaz-ė, hogy tė ėgy csapásra százat
agyonücz?“ Aszongya szögén szabólegén: „Igaz.“
„Van neköm itt ėgy templomom, abba nem löhet misézni, mer mindön éjjel
ėgy vitézömet elfődelnek, ha tė aszt a templomot fölszabadítod, neköd
adom a lányomat.“ „Fölmöntöm – mongya a szabólegén – csak ėgy hónapig
pihenést agygyon és inni, önni, hogy erős lögyek.“ A kirá oszt adott
neki ėgy hónapot, mikô lėtelt az ėgy hónap, asz mongya a kirájnak a
szabólegén: „Agyon neköm ėgy hordó hároméves bort és hordó sűtthúst,
tizėnkét kinyeret és ėgy hordóbort tizėnkétéveset és ėgy hordó törtküvet
és ėgy hegedűt mög ėgy asztalt, két karszéköt mög ėgy nagy száraztőkét,
aszt szállítassa a templomba!“ A kiráj eszt mind mögatta neki és
elszállitotta a templomba. A többi vitézök gúnyolották; hogy: „Tés csak
oda vesző, mind a többi vitéz!“ De a szabólegén rá sė halgatott, csak
bemönt a templomba. Leült a karszékre, ötte a sűlthúst, itta a hároméves
bort, így ivogatott egész féltizėnkét órájig. Ėccző lėesött a pallatbul
ėgy embörláb, lėesött a másik, a szabólegén csak nyugottan nészte.
Lėesött a dėrėka, lėesött a két keze, lėesött ėgy feje, lėesött úgy
sorba tizėnkét fej, osztán 12 fejű Sárkán lött belüle, aszongya a
szabólegénnek: „De iszô, de ösző?“ Aszongya a szabólegén! „Igyál tés,
ögyél tés!“ „Hát agygyál! mongya a Sárkán. „A hun van a hordóba, csak
ögyél, igyál!“ A Sárkán oszt nekiesött a törtkűnek és a tizėnkétéves
bornak, ėgy ivásra mind mögitta, a küvet mögötte. A szabólegén oszt
fölvötte a hegedűt, elkeszdött szépen muzsikálni, a Sárkán főkereködött,
elkeszdött tánczolni. Mikor jô kitánczolta magát, kifáratt, lėült a
karszékre. A karszék mellett vôt ėgy száraz tuskó, rávetötte a két kezit
a tuskóra a Sárkán. A szabólegén szépen odahúzódott a tuskó mellé, a
tuskón vôt két hasidék, a Sárkán elalutt, a szabólegén pedig
beleigazította az újjajit a hasidékba, elővött két nagy éket, beékelte
az úját a tuskóba, kihúzott a csizmaszárábul ėgy élös, nagy kést,
lėvagdosta a Sárkánnak mind a tizėnkét fejit oszt lėfekütt, elalutt.
Röggel mán jó fönn vôt a nap, a szabólegén mégis alutt; a kiráj nem
győszte mán haza várni, elmönt a katonájival a templomba. Mikô benyiti
az ajtót, láti, hogy a tizėnkétfejű Sárkánnak lė van vágva a feje, az
ėgycsapásraszázat, a mög alszik jóizűen. Oda mönt, mögrászta, aszongya
neki: „Kêj fő, fijam! látom, hogy embör vagy, tijéd a lányom és a
korona!“
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

112. A czigány és a Sárkány.
Vôt a világon ėgy czigán, nagyon szögényök vôtak, asz monta a felesége
néki: „No, hé! csinájjon ken gamót, maj kap ken a juhásztû mindönfélét
azé a gamójé!“ 8 félét attak neki, de a kilenczediket: a birkát elvitte
a Sárkány, aszt akarták a czigának anni. Hazamönt a czigány, aszonta a
feleséginek: „Ad ide a gombos nadrágot mög a gamós botot mög a csacsira
ráülök, elmék, maj elfődelöm én!“ Mikor odaér közel a Sárkánhon, a
szamár elkeszd bőgni, a czigán mög elkeszdi: „Jaj, möghalok!“ Aszongya a
Sárkány: „Látom mán czigány, mit akarsz; hanem igyuk mög ėgymás vérit,
lögyünk czimborák!“ A Sárkány a job kezin a kisújját vágta mög, a
czigány mög a balkezit, oszt köröszbe (tették a kezöket) mögitták ėgymás
vérit. Aszongya a Sárkány: „Mos mán czimborák vagyunk! űj a hátamra,
elviszlek, a hun az én anyám lakik.“
Annak az anynya ojan vôt, hotyha vasvillávâ főnyitották a szömit, _a
kire ránézött: kűjé vált_, aszt monta a fijának: „Nyis föl a szömömet,
hallássam, ki van itt?“ „Nem nyitom, szögény embör e’! eszt is el akari
ken pusztítani?“ Hanem nézzük mög, hogy mijitök erősseb, mijitök bir 7
akó vizet elhozni?“ A czigány búnak esött. A hogy mönnek, a czigány
tanát ėgy kis rosz ásót, belegyukta a jankli újjába, mikor lėmönt a
Sárkány a hordóval a kútba, addig a kis ásóval körű ásta a kútat, a
möddig a dėszka vôt. Nézi a Sárkány, aszt kérdözi: „Mit akarsz?“ Aszonta
a Sárkánnak: „Én nem fogom mög a hordót, hanem elviszöm kútostul,
föltöszöm a putri tetejire.“ „Csak nė báncsd, had itt az egészet, mert
ha a putri tetejire töszöd, a putri öszszedül!“ Elmöntek haza, kérdözi a
Sárkán anynya: „Mijitök többet birt elhozni?“ A Sárkány aszongya: „A
czigány többet bírt elhozni!“ „Látom mán, hogy a czigány erősseb, de
mijitök nagyobbat bír durrantani?“ Akkor a Sárkány nagyot durrant, úgy,
hogy a Sárkány anynya lėfordût ágyastul ėgygyütt a fődre, aszongya a
czigány: „No, tés nagyot lüttél, de én nagyobbat lüvök, közsd be a
szömöd! kiesik.“ Akkor a czigány möktőtötte a puskát apró (serét)
szömökkel, mikor a szömibe lűtt, a két szöme igazán kiesött (a
Sárkánynak). Mikor bemöntek, kérdözi a Sárkány anynya: „Hát mijiktök
durrant akkorát, hogy ágyastul lėfordultam?“ Aszonta a Sárkány, hogy a
czigány vôt. Aszongya a Sárkány anynya: „No, mán látom, nem birod
elpusztitani, hanem vid ki a ződ erdőbe, a vaddisznók majd szétszödik!“
Kivitte a Sárkány a czigányt, a czigány tanát ėn nagy kalapácsot, a
_Sárkány elszált_ onnan, hajtotta a vaddisznókat. Vôt ott ėgy kis fa, a
czigány fölugrott rá, ėgy vaddisznó nekiszalatt a fának, beleakatt a
foga a fába, a czigány a nagy kalapácscsal a fejire ütött, hogy mingyá
mögdöglött, asztán aszonta a Sárkánnak: „Tė halsz mög, hogy meröd a
disznókat én rám hajtani?“ „Hé, czigány pajtás, gyere, inkáb űj a
hátamra! elviszlek haza.“ Este lėfeküttek, aszongya a Sárkánynak az
anynya: „Tüzesd mög a buzogánt – a czigány mög halgati az ajtóba – ha
lėfekszik, majd ráérsz, töd a czigányra, égesse öszsze!“
A czigány lėvetötte a ruháját, bemönt mesztelen a kuczkóba, a ruháját
mög eligazította, mintha alunna. Bemén a Sárkány 9 órakor, aszongya
neki: „Halod-ė czigány pajtás, kêj föl!“ Nem kelt föl, ráeresztötte a
buzogánt (a czigány ruhájára), a czigány mög a kuczkóba vôt. Bemén
röggel a czigány a Sárkányhon, mongya, hogy az écczaka úgy éröszte,
mintha 3 bolha mökcsípte vôna. „No, fijam! – aszongya a Sárkány anynya –
vid haza, inkáb adok 2 zsák aranyat, mert úgy is elpusztít.“ Fölvötte a
Sárkány a hátára a 2 zsák aranyat mög a czigánt, mikor közel értek a
határjuk felé, mikor haza ér, szalad elébe 40 czigánykölök: „Avandséra
dádé.“ Aszongya a czigány: „Ha azok möktunnák, hogy bántá te énvelem
mingyá szétszönnének.“ Mögijett a Sárkány, lėhajította a czigányt
pézöstül ėgygyütt, êszált, a czigány bordája eltört, úgy vonczolták be a
czigánygyerökök. Egészen kin vôt a sátor a gyöpön, mikor a Sárkány mönt
viszsza felé, tanákozott a rókával az erdőbe, aszongya: „Hogy vagy tė
Sárkány pajtás, hun vôtá?“ „Vittem haza a czigányt, hanem 40
czigánygyerök gyütt elémbe, aszonta a czigány: ha azok möktugygyák, hogy
bántam vele, minygyá neköm gyünnek.“ Aszongya a róka: „Ó, Sárkány
pajtás! hiszėn te tucz szálni, sátorjuk van kint, fölfordíthatod.“ A
czigány hogy möglátta, hogy gyün a Sárkány széllel, vôt ottan 40
kalapács, aszt hajigálták föl, mikor a Sárkány möglátta (a hajigálást)
elszált.
(Magyarszentmárton.)
=20. A kis macska.= Lásd a _Kisfaludy_: XII. k. 466. l. a XVII. meséje
jegyzetét, a X. k. 289. lapján a _Rogozsin király_-t. Idegen változatai
_Köhler_-nél a _Kater, der gestiefelte_ jeleléssel vannak érintve,
_Bolte_-nál I. k. 325. l. – a 21. j. idézett művében, _Aarne_nál az 545.
sz. jegyzetben. _Munkácsi vogul_ meséje IV. k. 1. f. 376. l. A macska és
_nagybácsija_, a _szász Der Federkönig_ (Josepk _Haltrich_: Deutsche
Volksmärchen aus dem Sach senlande in Siebenbürgen Wien 1882, 13. sz.)
arra hivják fö figyelmünket, hogy a változatokban is az állatokat
eredetileg embereknek tartsuk, mert a _vogul_ban a macska nagybácsija
_ember_, mint már a mese neve is mutatja! a _szász_ változatban a
_vadmacska_ a mesehősének az _anyja_, szinte ember. A meseirodalomban
többször előfordul, hogy az elárvultakat – ilyenek a most emlitett mesék
hősei – valamely közellevő rokona _állatképében_ segiti, így _Arany_nál
36. l. _A veres tehénben_ az édesanya árva fiát mint _tehén_ táplálja, a
_szerbek_nél (_Wuk_ Stephanovitsch Karadschitsch: Volksmärchen der
Serben, Berlin 1854. 32. sz. mese) hasonlóképpen _tehén_ alakjában jön
segitségére leányának, de ezek közül: miután jót tett gyermekével, egy
sem kivánja gyermekétől a viszonzást. Nem így a magyar mesék közül a a
fentemlitett _Rogozsin királyban, Ipolyi kéziratos gyüjteménye_ 450. sz.
_János úrfiban_ és a szicziliai _Vom Conte Piro_-ban: _Gonzenbach_ 65.
sz. meséjében az állatok: miután a hősnek menyasszonyt szereztek s
gazdaggá tették, követelik, temettesse el őket szėpen; _Rogozsin
király_ban a macska azt is követeli, hogy pappal temettesse el, mit meg
is volt kénytelen a hős tenni neki, eltemettette oláh pappal. Ez a három
mese is arra enged következtetni, hogy az _eltemetést követelő állatok
emberek:_ állatot pappal nem temetünk, de miféle emberek? Az eddig
felszínre került, ide tartozó meséinkből azt látjuk, hogy az állatok
hálás állatok, ilyen a _Csihán királyurfi Krizá_nál, a mónár eldugja az
üldözött rókát s ezért a jóságáért menyasszonyt szerez a mónárnak.
_Kisfaludy_: XII. 202. l., ugyanígy tesz a _kis ürge_ is _Kálmány_nál:
Sz. I. 124. l., miután az üldözőjétől megszabadul, jót tesz a molnár
legénnyel; ezek érthetők, de nem ilyen a _Rogozsin király_, noha közlője
_Kisfaludy_: X. k. 460. l. 35. sz. jegyzetében azt írja róla, hogy a
most említetteknél a „csángó változat… ügyesebb“, pedig, mint látni
fogjuk, érthetetlenebb; ha megértenők, akkor úgy lehet, hogy a feleletet
is megadhatnók, hogy miféle ember lehetett eredetileg a benne
előforduló, pappal való temetést követelő macska? Ez a csángó változat
úgy nézem: alakulásnak volt kitéve, eljutott a mostani alakjáig, tovább
fejlődni nem bírt, innen az érthetetlenség, hogyha nem a mesemondó
nemtudásának a következménye! Szegény czigánynak van macskája, mely azt
mondja, hogy: „Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet
szerezzek neked“, mire a czigány elseprűzte a macskát, de a macska ekkor
sem nyughatott, azt mondta: „Még ės én fehérnépet szokotálok neked.“
(_Kisfaludy_: X. k. 289. 1.) A mesékben az állatok az emberen, ha
megbántja őket, bosszút állnak, nem hogy kiseprűzze őket, de kevesebbért
is életével lakol az ember; igy az állatokat éjjeli szállásra be nem
eresztő korcsmáros e tettéért életével lakol (_FFC_ 11. sz. 64. l.)
Kötetünk 15. lapján a hőst tátos-féle lova, – mikor oly gyenge volt,
hogy vezetni kellett s felbukott, mert ekkor gazdája végigvágta, ezért
későbben, mikor ráült, – elhajította. Ez a mesében az _érthetetlen_,
hogy _rosszul_ bánik a macskával s a macska mégis _jóval_ fizet. Azt
kellene mindenek előtt tudni, hogy miért kell a macskának, még ha
rosszul bánik is vele a gazdája, a gazdáját megházasítani? Ha mint
_állatot_ tekintjük a macskát, eljárása megfejthetetlen. Van a
_dánoknak_ meséjök, melyben a _hálás halott_ – kit a hős temettet el, –
éppen úgy házasítja a hőst, mint a _macska_ Rogozsin királyban s mikor a
hős birtokát mennek nézni, a hálás halott csak úgy előre szalad, hogy a
pásztorok, ha kérdezi az öreg király, hogy kié a jószág? mondják, hogy a
hősé; _Köhler_: I. k. 27. l. – más, ily dán mesét is bemutat, mint a
_gestiefelten Kater_ vagy nálunk a _A kismacska_-féle mesékkel
érintkezőt, kérdés: az érthetetlen _Rogozsin király_ nem ily hálás
halottféle mese volt-e eredetileg?! Nem ezért erőlteti-e, miután jót
tett a hőssel, a minden áron pappal való temettetést? nem azért
mondja-e, hogy: „Úgy _kéne_ stb.“ s az _elseprűzés_ után is azt mondja:
„_Még ës_ én fehérnépet szokotálok neked“ hogy hálával tartozott
eredetileg a hősnek? Ily szempontból tekintve a mesét, a macskát
eredetileg embernek fogadva el, _macskává vált ember_-nek, megfejthető
az eljárása: a _seprüzés után_ való _menyasszonyszerzés_ s a _pappal
való temetés követelése_: jót tesz, hogy eltemessék. Igaz, hogy a hálás
halottak-féle mesékben fordítva van: a hős tesz először a halottal jót,
azután a halott a hőssel, csakhogy nem szabad felejtenünk, hogy nekünk,
alföldieknek hálás halottakra nem nagy szükségünk van. Van nekünk egy
hiedelmünk, mely azt mondja, hogy a halott (=egyed =én) halomása után
egy ideig a föld felett van, a miben hátramaradása van, végezheti. A
halott végeznivaló teendői közt mindenesetre első helyet foglalja el,
hogy eltemessék, ha lehet, szépen. Igy látjuk ezt a „_Megöltek egy
legényt_“ (_Kálmány_: Sz. II. k. 15. l. s. j.) kezdetű románczban: a
felköltöttnek mondott holt legelőször is _eltemetéséről_ kérdezősködik
babájától, hogy eltemetteti-e szépen? Ez a hiedelem az alapja – miután a
halott az eltemettetéséről halomása után is gondoskodhatik – hogy nálunk
a hálás, vagy háladatos halott-féle mesék eddigelé ismeretlenek s ha
kerül is majd a jövőben, elterjedt nem lesz, míg a hiedelem a nép közt
élni fog, át fog alakulni, ha sejtelmünk nem csal, _hálás álattá_. A
mondottak alapján ilyennek kell tekintenünk: _Krizá_nál a _Csihán
királyurfit_, _Kálmánynál_ _A kis ürgét_ (Szeg. népe I. k. 124. l.),
kötetünk _kis macská_-ját, _fejlődésében_, vagy _átalakulásában
megakasztottnak_ kell mondanunk a _Rogozsin királyt_ s a fentebb
említett _János úrfit_ és ha okoskodásunk helyes, akkor a
_székelyek_nél, _csángók_nál is _kell_ a halottakról ilyféle hiedelemnek
lenni, hogy a halott halomása után egy ideig még a föld felett lehet s
ha keresik, most még meg is találják. Nem így vagyunk a _palóczok_kal,
náluk a hálás halottak szerepelnek (_Istvánffy_: 28. l. A
mészároslegény, _Kisfaludy_: IX. k. 492. l. Szegény János.) még pedig
_Istvánffy_ nál a mese elég magyaros színezetű. _Gaal_ II. k. XXI.
számú, III. k. LI. sz. meséjéről nem szólunk, a hős idegen országban
csatangol, idegen színezetét nem bírta elveszíteni, nem alakulhatott; a
szintén _Gaal_nál található III. k. XXXIX. meséről pedig nem tudjuk,
hogy az ország melyik tájékán – értjük a falut, nem a kaszárnyát –
mesélgették, azért nem is szólhatunk hozzá. Érdekes volna tudni, hogy a
hol a két palócz mesét lejegyezték, a halottról fent közölt hiedelemről
tudnak-e, a mesék azt mutatják: hogy _nem_.
=21. Jágėrfa.= Változatait lásd az _Ethnographia_ XXV. évf. 14. lapján
említettekben. _Ipolyi kéziratos gyüjteménye_ 603. szám alatt van egy
számbaveendő változat; az idegeneket _Bolte_ (Joannes Bolte u. Georg
Polívka: Anmerkungen zu den Kinder- u. Hausmärchen der Brüder Grimm.
1913. Leipzig I. kötet 260. l. –) sorolta elő.
=22. Szüz Mária és Mári keresztlánya.= Változatai _Kisfaludy:_ VII. k.
573. l. 9. sz. az idegenek a megelőző jegyzetben említett _Bolte_ műve
1. k. 13. l. – vannak felemlítve. A most közlöttben, mindvégig
állhatatosan tagad a keresztleány, de azért a mesetipusnak megfelelőleg:
jól, nem szomorúan végződik a mese A 113. számú _Nánika_ változatában
feltünő vonás, hogy Krisztus, mint asszony szerepel. Neve után itélve
_Nánika_ idegenből származottnak: mutatkozik.

113. Nánika.
Innet-onnat, hetedhét ország ellen vôt ėgy embör, annak nagyon sok
gyeröke vôt, mikor mögént születött ėgy kislánya, êmönt komát keresni,
mer mán Szőregön nem tanát komát. Mönt, möndögélt, előtanát ėgy embört;
öreg _Őszembör_ vôt mán, kérdözi: „Hova mégy? tė!“ aszongya az embör:
„Êmék _komát keresni!_“ Aszongya az Őszembör: „Maj êmék én!“ Aszonta az
embör: „Nem köllesz!“
Akkor mögén mén, mén, előtanát ėgy kútat, ėgy _aszszony merte_ (belőle)
a vizet, kérdöszte az Aszszony, hogy hová mén? Aszonta: „Êmék komát
keresni.“ „Maj êmék én!“ Aszonta az embör: „Maga jólösz!“ „No, hozza el
a kis gyerököt – mongya az Aszszony – hozza el ide a kúthon, maj itt
mökkörösztöjjük!“ Êvitte az embör a kis lányát, mökkörösztőték:
Nánikának. Aszongya az Aszszony: „No, jó lösz ez a kis lán énneköm! maj
hozok föl ėcs csomó ruhát,“ osztán lėmönt a kútba, hozott föl ėcs csomó
ruhát, aszonta: „Esztet vidd haza a feleségödnek, add oda az ágyba, hogy
ógygya ki.“ Mikor főbontotta a felesége, ruha vôt benne mög péz; a
ruhábul _mindég vartak: osztán sosė fogyott, a pézbül mindég kőtöttek,
osztán sosė fogyott._ Az az _aszszony a Krisztusurunk vôt_, aszonta
Nánikának, mikor mán nagy lött: „Nánikám lelköm! ne ez a _bögre, ebbe nė
nyûcsd az újjadat_, mer ha belenyûlsz, akkor bajod lösz, hanem csak
őrizzed!“ Elik, hogy kimönt, Nánika mingyá belenyûtotta az újját a
bögrébe; mikor kivötte türűgette az újjárû, de nem mönt lė a vér, akkor
bekötötte az úját. Haza gyütt Krisztusurunk, möglátta az újját: „Nánika,
lelköm, mi lelte az ûjadat?“ Aszonta: „Mögváktam!“ Oszt nem akarta
mutatni. „Nánikám, lelköm, aszonta _Krisztusurunk_: „Mutazsd mög, mer
főviszlek ėgy nagy, magos fára, oszt akkô néma lösző, nem tucz
beszélni!“ Nánika csak nem akarta mögmutatni.
Oszt fölvitte ėgy nagy, magos fára, âra mönt ėgy úr, ėgy kiráj vadászni,
kutyája âra szalatt, a fáhon, oszt vonyított föl. A kiráj êkűtte a
kocsissát, hogy nézze mög: mi van odafönt? A kocsis êmönt oda, oszt
nėszte, mikô viszszamönt, mingyá monta, hogy nagyon szép kis lány.
Odamönt a kiráj, híta lė, oszt nem tudott beszélni, csak úgy mutatta,
intött, hogy nem bír beszélni. Akkô a kiráj öszszeszödött létrákat,
öszszekötöszte, oszt maga mönt föl érte; lėhoszta, oszt hazavitte ű
hozzá. Mikô mán mögnyőt, êvötte feleséginek.
Ėccző a kirájnak háborúba köllött mönni, ekkô mán mög akart lönni a kis
gyerök oszt a kiráj vigyázókat álított a felesége mellé, hogy sėnki sė
möhessön oda. Odamönt Krisztusurunk, hát Krisztusurunk mind elaltatta,
odamönt Nánikáhon: „Nánikám, lelköm, mutazsd mög az ûjadat, maj elviszöm
a kis gyeröködet, oszt nagy kést töszök melléd oszt aszt gondojják, hogy
mögölted.“ Aszonta Nánika: „Nem bánom én!“ Oszt Krisztusurunk nagy vérös
kést tött melé, elvitte a gyerököt, de azért a kezit nem mutatta. Mikô
fölébrettek, nészték, hát nagy vérös kés vôt mellette oszt az aszszony
nem tudott beszélni. Minygyá irtak a kirájnak, hogy a felesége mögölte a
gyerökit. Akkô a kiráj hazagyütt, otthun vôt ėd darabig oszt mögént el
köllött neki mönni, oszt akkô mögént mög akart lönni a gyeröke, mögént
fogattak vigyázókat, oszt aszonta a kiráj: ha még ėcczör nem vigyáznak,
akkô minynyájinak fejvesztesége lösz. Mikô möglött a gyeröke, mönt
Krisztusurunk, minynyájan aluttak, aszonygya: „Nánikám, lelköm mutazsd
mög az ûjadat, mögént êviszöm a gyeröködet oszt nagy vérös kést töszök
melléd, aszt gondojják: hogy mögölted a gyeröködet!“ Aszongya: „Nem
bánom én, nem mutatom mög!“ Elvitte a gyerökit oszt nagy, vérös kést
tött mellé. Fölérzöttek a kik őrözték, mögijettek, hogy mögént mögölte a
gyerökit. Akkô mögírták a kirájnak, hogy eszt mög nem löhet őrizni, mê
mindég mögöli a gyerökit. Hazamönt a kiráj, otthun élt ėgy darabég, oszt
mögént el köllött mönni, mögént fogadott mellé, hogy vigyázzanak rá.
Krisztusurunk mögént bemönt: „Nánikám, lelköm mutazsd az ûjadat, mer
mögén elviszöm a gyeröködet!“ Nánika csak aszonta: „Nem bánom én!“
Elvitte a gyerökit oszt nagy kést tött mellé. Mögirták a kirájnak, hogy
eszt nem löhet mögőrözni. Mikô hazagyütt a kiráj, csinátatott házat,
ahun az álatok vôtak oszt az egész várost öszszehîták, hogy gyűjjön
csudájára, mer Nánikát beledobik. Akkô mán minynyájan ott vôtak, még ėgy
hintó gyütt sebössen, csillámlott, még aszt mögvárták. Mikô odaért, akkô
lėszált Krisztusurunk, aszongya: „Nánikám, lelköm, mos mögmutatod-ė az
ûjadat? Aszongya: „No, mos mán mögmutatom, mê látom, végem lösz!“ Mikô
mögmutatta, a zsebkendőt kivötte a zsebibül, möktörűte, oszt minygyá
lėmönt a vér: _az a vér Krisztusurunk vére_ vôt. Krisztusurunk oszt
odatta neki a 3 gyerökit, hogy visejje gonygyát, úgy oszt nem dopták
bele Nánikát abba a hászba, azután beszélni is tudott. Akkô még ėccző
mögesküttek, most is élnek, ha mög nem haltak.
(Szőreg.)
=23. A 3 szent királ.= Az _1001 éj:_ XI. k. 260–288. l. _Die geschichte
Khwadschah Hasans al Habbal_ feliratú, terjengős meséjének elég szépen
elmondott változata. Másként tárgyalja az alább közlött 114. sz. adat,
melyet főként a _Boldog_ szaváért közlünk – melynek változatait a
_Kisfaludy_: XII. k. 460. l. XII. sz. meséje és _Aarne_ 495. sz.
jegyzetében keresd. _Munkácsi_ (Bernát: Árja és kaukázusi elemek. 1901.
Bpest. 173. l.) említi, hogy a boldog, bódog, bodog felix, glücklich
érteményben is előfordul; így mondják a szótárak is a Félix = Bódog
keresztnévnél, de ez idegennek látszik. E szerint az okoskodás szerint
alakítva mesénk nevét, így szólana: melyik jobb, a Szerencse-e, vagy a
Szerencse? A _boldog_ szóhoz fűzött megjegyzésekre ide jegyzem, hogy
bôdog, vagy bódog, bodog alakban nem emlékszem, hogy a néptől hallottam
volna az _ö-ző_ magyaroktól; nálunk mindig boldog. A tóteredetű
Csanádpalotán hallottam először a _szolda_-t, hol _Pelpás_-Kovács is
van; lásd Munkácsi sorait. A _boldog_ inkább gazdag érteményű: „Istenöm,
de boldog, mindöne van.“ (Szeged) A kinek mindene van, a mire szüksége
van, az gazdag.
A _kerek kőfogás_ a mennyiben vele szerencsés lesz, ennyiben ide
számitandó, változata _Merényi_: E. I. k. 143. l. változatait lásd
_Kisfaludy_: XVII. k. Hogyan ajándékozott Mátyás király? jegyzetében!
ilyen alább a 115. sz. adatunk is.
A Szerencsét személyesítve _Gonzenbach_ II. k. 52. sz. jegyzetében
emliti; a szerencsegolyót U. o. 21. sz. jegyzetben.

114. Mijik job: a Szöröncse-jė, vagy a Boldokság?
A Szöröncse mög a Boldokság tusakottak, hogy mijik job: a szöröncse-jė,
vagy a boldokság (itt = gazdagság)? Amint tusakottak, mönt âra ėsz
szögény embör: söprűt vitt a hátán a pijaczra elanni, aszonta a
Boldokság a Szöröncsének, hogy ű boldoggá töszi eszt a szögény embört!
oda hítta magáhon, adott neki 100 forintot, hogy nė köjjön neki többet
söprűt hordani, lögyön boldog! Viszszavitte a szögény embör a söprűt,
neki mán péze van, nem köl söprüt kötögetni! (Szegények foglalkozása.)
Örűt a szögény embör, hogy a felesége sė tanája mög, főtötte a pallásra,
beletötte ėgy zsák kórpa közé, aval ê mönt dôgára. A felesége mer nem
vót péze, fokta a zsák kórpát, átvitte a szomszédba, odatta ėgy fazék
aluttéjé. Keresi a szögény embör a korpát, hogy hun van? Az aszszony
aszt vallotta, hogy el vitte a szomszédba, odatta ėgy fazék aluttéjé.
„Hisz abba 100 forint vôt!“ monta a szögény embör. „Mé nem monta ken?“
mongya az aszszony. Mögint a szögény embör mit cseleködött? kötötte a
söprüt, vitte a pijaczra mögint. A Szöröncse mög a Boldokság mögint ott
vannak a pijaczon, láti a Szöröncse, hogy hozi a szögény embör a söprűt,
aszondi: „Nészd, Boldokság! ott van a tė szögény emböröd, mögin hozi a
söprüt!“ Oda híta a Boldokság, hogy huvá tötte aszt a 100 forintot, hogy
mögén söprűt árul?“ Elmonta a szögény embör, hogy beletötte ėzs zsák
kórpába, a felesége odatta ėgy fazék aluttéjé. Mögin adott neki a
Boldokság 100 forintot, aszongya neki: „Többet mög nė lássalak a
söprűvel!“ A söprűvel viszszamönt mögént, de a 100 forintot a
feleséginek csak nem monta, beletötte ėsz szakajtó kukuriczalüsztbe.
Szinte mögén átvitte a felesége a kukuriczalüsztöt a szomszédba,
kicserélte búzalüszté, mer nem vôt nekik búzalüsztyük oszt köllött.
Kereste a szögény embör a kukuriczalüsztöt, hogy hun van? „Átvittem a
szomszédba búzalüszté, mer köllött.“ A szögény embör ėtürte, mögint csak
hozzá fogott söprűt kötni, vitte a pijaczra. A Szöröncse mög a Boldokság
möglátta meszszirül, hogy a szögény embör hozi a söprűt, aszongya a
Szöröncse: „Nész Boldokság! a hun gyün a te szögény emböröd, hozi mán
mögint a söprűt! Odahítta a Boldokság a szögény embört, aszonta: „Mos
mán 200 forintot attam, nem adok többet!“
A Szöröncse mög aszonta: „No, nészd szögény embör! én csak ėgy krajczárt
adok, evel kezgyél kereskönni, _lögyön hozzá szöröncséd!_“ Az 1
krajczárhon adott ojan szöröncsét, hogy gazdag embör lött: elsőbb is
masinát vött ėgy krajczáré, elatta, oszt mán 2 krajczárja vôt, úgy oszt
2 krajczáré vött, elatta, úgy tovább, mögazdagodott, mer vôt hozzá
szöröncséje.
(Magyarszentmárton.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

115. Kerek kő.
Hol vôt, hol nem vôt, vôt a világon ėsz szögén embör, vôt annak 6 fija,
de ojan szögén embör vôt, hogy a gyerököket sė merte az úcczára
ereszteni, mer ruhájuk nem vôt. Vôt ennek a szögén embörnek ėgy gazdag
bátytya, de fösvény vôt, hijába mönt hozzá a szögén embör, nem kapott
sėmmit sė, aszonta: „Én is keservessen kerestem, keressél tė jis!“
Kimönt a szögén embör halászni, nem fogott sėmmit, hazamönt nagy búsan,
sírtak a gyerökök mög az aszszon, mögesött a szögén embör szíve, kimönt
viszsza, halászni. Hát, amint halászgat, halászgat, hát, ėcczör
mögmozdul a háló, kihúzza a szögén embör, nem hal van benne, hanem csak
ėgy kerek kő: „No! – gondolta magában a szögény embör – ha mán nincs
hal, hazaviszöm eszt a követ, legalább lösz mivel jácczani a
gyerököknek. Hazavitte, mögörültek neki a gyerökök, mingyá elkeszték
gurigázni, hát ėcczör csak elkeszdött fényösödni, éfél fele mán az egész
szoba világos vôt. Gondolt ėgyet a szögén embör: „Feleségöm! fölviszöm
én eszt a kirájnak, hátha ad érte ėgy harapnivaló kinyeret a
gyerököknek.“ El is vitte a szögén embör. Kikérdöszte a kiráj: „Mi
járatba vagy tė, szögény embör?“ „Én bizon ide gyüttem vôna, három nap
úta nem tuttam halászni ėgy halat sė, hát! eszt a kerek küvet
kihalásztam és elhosztam ajándékba, hátha ad ėgy falat kinyeret érte,
mán 3 nap ûta nem öttek a gyerökök ėgy falatot sė.“ A kiráj mögnészte a
küvet és aszonta a szolgáknak: „Tőcscsetök mög ėzs zsákot ennek a szögén
embörnek, legaláb lösz mit harapni a gyerökejinek!“ Mikor haza mönt a
szögén embör, mongya az aszszonnak: „Eregy, kérjé a bácsitul ėgy vékát,
mérjük föl eszt a pészt! mönynyi löhet?“
Elmönt a szögén aszszon a vékájé, hazavitte, mongya otthun az urának: „A
bácsi mög csúfolódott! Még aszonta, hogy nem hamut mérünk-ė?“ „No, majd
viszöl ėgy párt mutatóba!“ mondja az embör. Mögmérték, hát éppen 2 véka
lött. Hazavitte az aszszon a vékát, töttek bele 2 aranyat mutatóba.
Mikor oda ér a szögén aszszon a vékával, hát csak nézi a bácsi az
aranyakat! Kikérdöszte a nagybácsi, hogy: „Hát hun vöttétök az
aranyakat?“ Elbeszélte a szögén aszszon, hogy hát kerek kűjé kapták a
kirájtul! Gondolta a fösvény bácsi: „Ha tik ėgy kerek kűjé 2 véka
aranyat kaptatok, akkor én 2 czimörös ököré menynyit kaphatok?“ Másnap
útra készült, elhajtotta a 2 lekszöb ökrit a kirájnak. Bevezették osztán
a gazdag embört a kiráj elébe, kérdözi a kiráj: „Mit hosztál? gazdag
embör!“ Aszongya a gazdag embör: „Hosztam fölségödnek 2 szép ökröt.“
Mongya a kiráj; „Tė hoszhattál, gazdag embör! mer van; hanem vidd el
annak a szögén embörnek, oszt ad oda neki, mer ű neki ús sincsen!“ A
gazdag embör mögszégyölte magát, elgyütt a kirájtul, többet sömmiféle
ajándékot nem vitt a kirájnak; a szögén embörbül pedig gazdag embör
lött.
(Hódmező-Vásárhely.)
=24. András: a kitett gyermek.= _Hahn_ 10. mesetipusából kevés példát
találunk bemutatva, azért vettem fel gyüjteményembe e nyomtatványból
kerülhetett adatot, melyben az anya csak közvetve teszi ki törvénytelen
gyermekét.
=25. A czigány, a pap és a bíró.= _Aarne_ 1700. számmal jeleli meg a
finn változatokat.