Hagyományok (1. kötet) - 09

hogy ús sė kap szálást, hanem bemászott a kapun, fölmászott a
hásztetőre.
Itt oszt az ôdalsó ablakon látytya, hogy az asztal teli van süteményel,
sűt hússal és ėgy nagy üvegbor is van ott. Valaki nem sokára zörget a
kapun, kijabájja be, hogy: „Aszszon, nyizsd ki a kaput!“ Az aszszon
mögijett, aszongya a kurafijának: „Bújj ebbe a ruhás nagy ládába!“ A
bort êtötte a sifon háta mögé, a sütemént mög a sűtt húst berakta a
keminczébe, kiszalatt, kinyitotta a kaput, az embör behajtott, kifokta a
lovakat, bemönt. A hogy mönt befelé, főtekínt a színtetejire, látytya,
hogy ėgy embör ott öszsze van húzódva, fölkijánt hozzá: „Ki vagy fönt a
színtetejin?“ Kis Kolozs oszt mögszólal: „Én vagyok ėgy szögén
vándorló!“ „Hát gyere be a szobába!“ Kis Kolozs oszt bemönt az embör
után a szobába, vitte magával a masinazsákba (ritka zsák) a lóbűrt. Asz
mongya az embör az aszszonnak: „No, hé! hozzá égy kis vacsorát!
főszté-jė?“ Aszongya az aszszon: „Nem fősztem, nem tuttam, hogy hazagyün
ken; hanem van ėgy kis kinyér, fokhajma mög vöröshajma.“ Az aszszon
odavitte a kinyeret a mög fokhajmát mög a vöröshajmát az asztâra. Itt
oszt a gazda hítta a kis Kolozst is vacsorálni, kis-Kolozs is nem
uraltatta magát, odamönt, mer nagyon éhös vôt. Ėcczör a gazda kérdözi
kis Kolozst: „Mi van a zsákba?“ „A! – aszongya – a zsákba jövendőmondó
van!“ „Hát, mit jövendöl az?“ kérdözi a gazda. „Mindönt a világon
mögjövendöl“ mongya kis Kolozs. „Hát, tunna-jė most jövendölni?“ „Honnė
tunna? – mongya kis Kolozs – így ni!“ röttön mögnyomta a zsákot,
csikorgott a száraz lóbűr. Kérdözi a gazda: „Hát, mit jelönt most? én
nem értöm!“ „Nem is érti eszt mindönki, csak a saját gazdája érti. Most
aszt jelönti, hogy a keminczébe van sűtt hús és sütemén.“ Az embör
aszongya az aszszonnak: „Nészd, aszszon! hátha igaz.“ Az aszszon
kiszalatt, behoszta, odarakta az asztalra. Két éhös embör jóízűn
öszögette; az embör nem álhatta szó nékül, aszongya: „Nyomja mög még
ėcczör, hogy mit jövendöl most?“ kis Kolozs mögnyomta erőssen. „No, hát
mit jövendölt?“ kérdözi a gazda. „Hát asz jövendölte, hogy ott van a
sifon háta mögött ėgy jó nagy üvegbor.“ Az embör oszt monta az
aszszonnak: „Eregy, hé! nészd mög! hátha igaz, nagyon jô esik a sűtt
húsra mög a süteménre“. Az aszszon odaugrott, kihúzott ėgy nagy
üvegbort, odatötte az asztalra, jóízűen iszogattak. Mögén a gazda
aszonta: „Nyomja mög mögén! mit jövendöl harmacczor?“ Kis-Kolozs
mögnyomi, aszt mongya: „Most aszt jövendöli, hogy gonosz van a ruhás
ládába“. Fölugrott a gazda, fölnyiti a láda tetejit, látytya, hogy ėgy
nagy, szőrös valami van benne, lėcsukta hamar, lėszögeszte, hogy ki nė
gyűjön, kérdözi kis Kolozst, hogy agygya neki a jövendőmondót? „Odadom
három véka aranyé!“ monta Kis Kolozs. „Jó van, mögadom a három véka
aranyat, de aszt a gonoszt is el köl vinni, hogy nė lögyön itt.“
Lėfeküttek, röggel oszt főkeltek, kimérte a gazda a három véka aranyat,
kocsira tötték a nagy ruhás ládát is a gonoszszal ėgygyütt és a kis
Kolozs hajtott hazafele, aszt durúzsolta: „Belevetöm eszt a gonoszt a
Tiszába!“ A gonosz oszt mögszólalt: „Nem viszöl a Tiszába, én is adok
három véka aranyat! csak vigyél a lakásomra.“ „Hogy vigyelek oda, mikor
nem tudom, hogy hun van a lakásod.“ Itt oszt mögmonta: „Ijen és ijen
épület az én lakásom.“ kis Kolozs mög is tanáta a lakását, beált az
udvarba. Gonosz kimérte a három véka aranyat, kis Kolozs osztán
mögfordította a rudat hazafele, hazamönt.
A legnagyobb fiját mingyá magáhon hítta: „Eregy el, fijam! nagy Kolozs
bátyádhon, kérd el a fölöntőt.“ A gyerök osz êszalatt, aszongya: „Nagy
Kolozs bácsi, agygya ken ide a fölöntőt!“ Kérdözi nagy Kolozs: „Mit akar
apád a fölöntővel?“ Aszongya a gyerök: „Elatta a lóbűrt és kocsi aranyat
hozott.“ Nagy Kolozs fővötte maga a fölöntőt oszt êmönt kis Kolozshon.
Mögmérték az aranyat, tizenkét fölöntő. Kérdözi nagy Kolozs kis Kolozst:
„Eszt mind a lóbűré kaptad?“ „Azér kaptam!“ mongya kis Kolozs. Nagy
Kolozs oszt hazamönt, agyonütötte mind a nél lovát, szekérre rakta oszt
űs elvitte a másik városba árulni; de ott a zsidók mögígérték a
tisztösségös árát, de ű nem atta, mer kis Kolozs aszonta, hogy tizėnkét
fölöntő aranyat kapott ėl lóbűré. A zsidók szóba sė akartak asztán vele
álni. Itt oszt nagy Kolozs hazamönt, fővötte a fejszét, hogy agyonüti
majd kis Kolozst, de kis Kolozs élt a gyanúval, az édösanynyát fektette
az ű ágyába, ű mög belefekütt az édösanynya ágyába. Nagy Kolozs osztán
écczaka belopóczkodott, agyonütötte kis Kolozsnak az édösanynyát, asz
gondolta a kis Kolozs fekszik ott. Kis Kolozs röggel főkelt,
mögtürűgette az édösanynyát, fölültette a kocsiba hátul az ülésbe,
elmönt vele a másik városba. Mögált ėgy kocsma előtt, bemönt a kocsmába,
kért a kocsmárostul bort. A kocsmáros adott neki, aszonta: „Vigyön az
édösanyámnak is ėgy pohárral, de nagyokat kijácson neki, mer nagyot
hall.“ A kocsmáros kiviszi a pohár bort az anynyának, nagyot kijánt:
„Itt van ėgy pohárbor: a fija kűtte.“ De az aszszon rá sė halgatott,
mintha nem is neki beszélnének. A kocsmáros oszt mögharagudott, odavágta
a poharat az aszszon fejihön, az öreg aszszon êdült. Itt kiugrott kis
Kolozs: „Jaj! mi csinált az anyámmal? agyonütötte.“ Itt oszt a kocsmáros
könyörgött kis Kolozsnak, hogy nė mongya sėnkinek, inkáb ád három véka
aranyat! kis Kolozs aszongya: „Nem bánom! de édösanyámat temettesse el,
hogy sėnki nė tugygya.“ Aszongya a kocsmáros: „Van neköm jó nagy kertöm,
majd eltemetöm én oda, csak nė szôjon sėnkinek.“ A kocsmáros kimérte a
három véka aranyat, kis Kolozs hazavitte, elkűtte a fiját nagy
Kolozshon: „Hoszd el a fölöntőt!“ A gyerök oszt êszalatt, mongya nagy
Kolozsnak: „Nagy Kolozs bácsi, agya ken ide a fölöntőt!“ „Mit akar apád
a fölöntővel?“ kérdözi nagy Kolozs. „Elatta öreganyámat a másik városba,
hozott sok aranyat, aszt akarjuk mögmérni.“ Nagy Kolozs főkapta a
fölöntőt, szalatt kis Kolozshon, odaért, mögmérték, hát hat fölöntő
lött. Kérdözi nagy Kolozs kis Kolozst: „Hun vötted aszt az aranyat?“
„Hát – aszongya – az éjel tė ütötted agyon édösanyámat, oszt elvittem a
másik városba, azé kaptam.“ „Hát vöszik ott a hôtaszszont?“ kérdözi nagy
Kolozs. „Hát! honnė vönnék – feleli kis Kolozs – még kérdöszték is, hogy
van-ė még több?“ Nagy Kolozs hazaszalatt, agyonütötte az édösanynyát,
beletötte ėgy tajicskába, áttolta ėgy másik városba, keszdi kinálni:
„Hôtaszszont vögyenek! hôtaszszont vögyenek!“ A röndérök mingyá
közrekapták, hogy micsoda hôtaszszon ez? „Hát agyonütöttem az
édösanyámat, oszt êhosztam árulni.“ A röndérök mökkötöszték, bevetötték
ėgy sütét dutyiba, az anynyát mög eltemették.
Nagy Kolozs mikor kiszabadult, hazamönt, fölvött ėgy masinazsákot,
elmönt kis Kolozsékhon, kis Kolozst beletötte a masinazsákba, fölvötte a
válára, vitte, hogy majd beleveti a Tiszába. A hogy a templom előtt mönt
el, éppen akkor miséztek, kis Kolozst lėtötte, bemönt, hogy maj a
lelkijé ėgy pár imácscságot mond, kis Kolozs mög kijabált: „Jaj visznek
mönyországba! jaj neköm!“ Êrehajtott ėgy öreg ősz embör ėgy falka
marhát, hajja, hogy mit kijabálnak a zsákba, odamönt a zsákhon,
aszongya: „Bár engöm vinnének, öcsém! örömest odannám eszt a
falkamarhát.“ „Hát ôgygya ki bátyám uram! – mongya kis Kolozs – oszt
gyűjön a zsákba, én maj bekötöm!“ Az öreg ősz embör kiótta a zsákot, az
öreg bele mönt, kis Kolozs bekötötte, aszongya: „Akármit beszélnek, maga
nė szôjon!“ Kis Kolozs elébe vötte a marhát, kihajtotta. Nagy Kolozs
elvégeszte az imácságát, kigyütt a templombul, fölvötte a zsákot a
válára, vitte a Tiszafele. Mikor odaért, aszongya: „No, átkozott kis
Kolozs! nem csapsz be többet.“ Akkô belehajította a vízbe, ballagott
hazafele, látytya, hogy kis Kolozs ėgy nagy falka marhát legeltet az
országúton: „Hun vötted tė kis Kolozs! mán eszt a falkamarhát?“ „Hun
vöttem vôna? a Tiszafenekén az alvilágon!“ „Van-ė még ott?“ kérdöszte
nagy Kolozs. „Hon nė vôna! hiszen én az utojját hajtottam el, vannak ott
szöbbnél szöbbek.“ Aszongya nagy Kolozs: „Gyere, öcsém! vigyél el engöm
is, hajíncs bele!“ „Én nem birlak elvinni, hanem gyere oda, maj
belelüklek ottan!“ Möntek oszt mind a ketten a Tiszára, mikor odaértek,
kis Kolozs belelükte nagy Kolozst; mög is szabadult tűle.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

30. Tréfás Jankó.
Tréfás Jankó úgy élte világát, ha valakit mögtréfálhatott. Bemönt ėgy
városba ėgy kocsmába, ott vôt három paraszt. Teli vôt az asztal
üvegökkel a parasztok előtt, ű osztán odalopóczkodott az asztal alá,
odakötöszte mind a háromnak a lábát oszt kiszalatt az úcczára, torka
szakatyábul kijabálta: „Ég a város! ég a város!“ Itt a három paraszt
fölugrált az asztaltul, ki akartak rohanni, de magukkal rántották az
asztalt. Az üvegök mind lėestek oszt porré tört, Tréfás Jankó az ajtóbul
úgy nevette, a hasát fokta. De itt a három paraszt elvákta a madzagot
oszt utánna szalattak, Tréfás Jankó mög kijabálta: „Gyün utánnam három
veszött embör, zárják be a kaput!“ A három paraszt mög aszt kijabálta:
„Fogjátok mög a gazembört!“ Nem hogy mögfokták vôna, hanem bezárták a
kaput; így oszt Tréfás Jankó mögmönekült. Ballagott az országúton másik
városba, az országút szélin ott fekütt ėgy pogygyászos zsidó, a feje
alatt vôt a pogygyásza, Tréfás Jankó odalopóczkodott, hogy mögtréfájja a
zsidót. Kihúszta a feje alul a pogygyászt oszt kijótta; asz teli vôt
aran gyűrűkkel, aran körösztökkel, sejöm kendővel. Kiszötte belüle,
telirakta tört kűvel, aval oszt elillantott. Itt oszt a Mózes zsidó
fölérzött, tapogatya a pogygyászát, kű van benne: nem az ű pogygyásza,
fölsikított: „Hun a rabló?“ De sėhun sė látytya. Hát oszt Tréfás Jankó,
mikor mönt, szömbe tanát lakodalmas kocsikat, mögállította asz monta: A
ki neki csókot ad fehérnép, annak ű aran gyűrűt ad, aran körösztöt a
nyakába, sejömkendőt a fejire. Itt oszt a fehércselédök röttöktek ėgy
kissé, hogy ojan csúnya vôt, csókot nem akart ės sė ami, de mivelhogy
szerették az arankörösztöt, gyűrűt, sejemkendőt, mindegyik adott neki.
Itt oszt a lakodalmasok elindulnak továb, mikor odaértek Mózes zsidóhon,
Mózes zsidó mögüsmerte az ű portékáját, mögálította a kocsikat,
odaugrott ėl lánhon, kiszakajtotta a nyakábul az aran körösztöt. Tréfás
Jankó mög a fa mögül nészte, hogy mi csinál a zsidó, nevette nagyon,
hogy ű mögtréfálta a zsidót. Itt oszt torkaszakattábul kijabálta a
zsidó: „Rablók! rablók, zsiványok! hisz minynyáji lánnak az én
sejömkendőm van a fejin.“ Minynyájinak lėvötte a fejirül a sejömkendőt.
Itt oszt a legényök is mögharaguttak, hogy csóké kapták aszt a portékát,
hogy merészöli az a zsidó kapkonni le a nyakukbul! Nekiugrottak, jô
êverték Mózsi zsidót, Tréfás Jankó csak nevette az egészet.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

31. A kitanult katona.
Hun nem vôt, vôt a világon ėgy katona. Mikô kitőtötte a három esztendőt,
nem vôt ėgy krajczárja sė. A mint mén hazafelé, aszongya: „Bárcsak ėgy
bolondot tanánék, hogy szörözhetnék ėgy kis pészt!“ Elkeszdött énekölni:
„Mos gyüttem mönynyégbű, Mögén viszszamögyök!“ A szűcsné möghallotta,
hogy ėgy embör aszongya: „Mos gyüttem mönynyégbű, mögén viszszamögyök!“
mingyá behítta, kérdöszte tűle, hogy: „Látta-jė az ű Józsi fiját?“
Aszongya; „Láttam, éppen mellettem vôt!“ „Rongyos-ė nagyon? mer mikor
eltemettük, nem nagyon difinyi (különös) ruhába temettük el!“ „Hát bizon
löhetne a ruhája jobb is!“ mongya a katona. No, hát akkô adott néki ėgy
végvásznat, hogy vigye el néki mög háromszáz forintyuk vôt, aszt is
odatta néki, hogy vigye el a Józsi fijának, úti kőcscségnek. Elmönt a
katona a háromszáz forinttal mög a végvászonnal. Hazamén az ura, beszéli
az aszszony, hogy járt. Ott ėgy kûdús mindég aszt énekölte: „Mos gyüttem
mönynyégbű! Most is oda mögyök! Odattam néki aszt a végvásznat mög
háromszáz forintot úti kőcscségnek.“ „Ugyan minek attad? mijen
keservessen szöttük öszsze aszt a kis pészt!“ mongya az ura.
Mögharagudott az embör, vôt ėsz szűrke lovuk, fölűlt rá, mönt a katona
után. Möglátta a katona, hogy valaki nagyon nyargal utánna, az erdőbe
vôt ėgy cserény (cserje lesz, sűrű vessző) bebût. Mökkötötte a szögény
embör a lovat a cserény mellé, mönt keresni a kitanût katonát, hogy ha
möktanálná! Kijáti, keresi, nincs sėhun sé. Viszszamönt, láti, hogy
nincs ott a lova: meszszire nyargalt mán a kitanult katona a szűrke
lovon. Mönt haza nagy fárattan, kérdözi a felesége, hogy hun van a
szűrke ló? Aszongya: Odatta a katonának, hogy vigye el a Józsi fijának,
hogy nė járjon gyalog. Mögharagudott a felesége, hogy minek atta oda
aszt a szűrke lovat néki! Most mán lova is van a kitanult katonának mög
péze is, nem mönt gyalog, azongya:
„Szétnézök még, tanálok-ė több bolondot! ej, csak még ėgy bolonra
tanánék!“ A mint mén, möndögél, látytya, hogy _szalonnát húz_ a ló a
_szántófődön, zsirzik_ a fődet. „Mi csinálnak?“ kérdözi tűlük.
„Zsirozzuk a fődet.“ „Fuj! nem így köl.“ „Hát hogy?“ kérdözik tűle.
„Mögmondom, ha annak kentök száz forintot.“ Attak száz forintot, Eszt
(szalona) tögyék kentök föl a kocsira, embörbevaló; hanem köl kentöknek
dudvát gyűteni rakásba tönni, mikor mán mögérött, kivinni a fődre, az
maj mögzsirzi a fődet!“ Mögén mén a katona, előtanál ėgy házikót,
látytya: hogy az öreg aszszony _szoptati a csirkéket:_ a tyúk alá
taszigálta űket, hogy szopjanak. „Jó napot szülém! mé taszigájja ken a
tyúk alá a csirkéket?“ „Hogy szopjanak.“ „Nem úgy köl, szülém!“ „Hát
hogy?“ „Mögmondom, ha ád ken száz forintot“ Kapott száz forintot. „No,
hozzon ken ėgy kis kását!“ mongya a katona. Az öreg aszszony hozott
kását, a katona szór nekik kását. „Látytya ken, hogy öszik a kását! Igy
köl a csirkéket étetni, nem szoptatni!“ Vôt mán ötszáz forintya a
katonának. Mikor az öreg aszszont ott hatta, mönt ėgy högy mellett, a
högy mellett vôt ėgy házikó, ėgy öreg embör két kis malaczczâ ojan nagy
vitába vôt, hogy három esztendő ûta mindég kíllódott a malaczczâ. Mindég
fogta a malacznak a farkát, hogy a _fődbe nė bújjon_. A katona odamönt,
kérdöszte: „Mi csinál ken, bátyám uram?“ „Nem tudok evvel a két
malaczczal mi csinálni! erővel a fődbe akarnak bûnni, mán az előbb csak
a farkatüve lácczott ki. Ugyan, katona uram! taníjon mög: mi csinájjak
ezökkel a malaczokkal?“ „Mögmondom, hogy ha ád száz forintot!“ „Éppen
száz forintom van, mégis odadom, mer mán beleúntam evvel a két rongyos
malaczczal kílónni.“ Aszonta az öreg embörnek: „Csinájjon ken ėgy kis
ólat, oda zárja ken be űket. Drótot húzzé ken az ôrába, nem bûjik a
fődbe!“ Kapot száz forintot, mos mán vôt péze, hazamönt, fődet árėndát,
élt boldogul.
(Magyarszentmihály.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Egyűgyűek.)

32. Kire marad a kis ködmön.
Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, vôt azoknak ėgy lányuk,
férhėzatták. Mikor mėgvôt a kézfogó, a vőlegínt mėghítták ebídre; azon a
vasárnapon elmėntėk a templomba minynyájan. Az aszszon kigyütt a
prédikáczijórol, hozzáfogott a főzéshėz. Ez alatt az idő alatt
elgondolkozott, hogy ha most férhėzagygya a lányát, ha lėsz neki ėgy kis
babája, (majd ha nyől) varnak neki kis ködmönt, fėlültetik a patkára:
lėesik a patkárol, mėghal, kire marad a kis ködmön? Hazamėnt a lánya is
a templombol, látytya, hogy az anynya sírdogál, kérdėzi az anynyát hogy:
„Mé sír ken, mé rí ken?“ „Tudod, kis lányom a tė sorod? ha most
férhėzallak, lėsz kis babád, varunk neki kis ködmönt, fėlültetytyük a
patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis ködmön?“ Akkor a lány is
elkeszdėtt ríni: a nyakába borût az anynyának, ríttak nagyon, a tűz mėg
kialutt. Hazamėnt az embėr, aszongya „No, anynyuk! kísz van-ė az ebíd?
éhės vagyok, de: mi lelt bennetöket, hogy úgy ríttok?“ „Hogy nė rînánk,
ha most férhėzagygyuk a lányunkat, lėsz neki kis babája, varunk neki kis
ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis
ködmön?“ Akkor az embėr is elkeszdėtt rîni, öszszeborútak, úgy ríttak.
Mikor a vőlegín ebídre gyütt, látta, hogy rínnak, aszongya: „Mi lelte
kentöket, mé rínnak kentök?“ Aszongyák: „Hogynė rínnánk mikor, ha most
férhėzagygyuk a lányunkat, lėsz neki kis babája, varunk neki kis
ködmönt, fėlültetytyük a patkára, lėesik oszt mėghal, kire marad a kis
ködmön?“ No, – aszongya a vőlegén: „Addig el nem vėszėm a lányukat, még
három ilyen bolondot nem tanálok, mint kentėk.“
Elindult, tanát is ėgy embėrt, a mėlik házat épített, de ablakot nem
hagyott rajta oszt zsákkal horta be a világosságot, kérdeszte a legín:
„Mi csinál ken? bátya!“ „Hát öcsém! házat építettem, mos hordom bele a
világosságot zsákkal, de mán ėgy napja hordom, még sė akar világos
lėnni.“ A zsákot szétnyitotta, hogy mėnjėn bele világosság, osztán
bekötötte a zsák száját, vitte be a házba, kiôtta a zsák száját,
kieresztötte a világosságot. Aszongya a legín: „Nem úgy kėl aszt
csinálni, bátytya!“ „Hát, hogy? öcsém!“ kérdėzi az embėr. Aszonya a
legín: „Hát ablakot kėl rajta vágni és beüvegėlni.“ Az embėr köszönte a
szívességėt, a legín tovább mėnt. Mênt, mėndėgélt, mėgin tanát ėgy másik
embert, a mėg favillával hánta fėl a dijót a pallásra, két nap óta hánta
mán, kérdėszte a legín: „Mi csinál ken? bátya!“ „Hát, öcsėm! eszt a
dijót hányom fėl a pallásra, két nap óta hányom, alig van három dijó a
palláson.“ Aszongya a legín: „Nem úgy kel aszt csinálni, bátya!“ „Hát
hogy? öcsém!“ kérdėzi az embėr. „Vėgyėn ėgy kosarat, aval merigesse –
mongya a legín – oszt létrán horgya fėl!“ Az embėr köszönte a
szívességėt, a legín továbmėnt. Mėnt, mėndėgélt, mėgin tanát ėgy
bolondra, a ki ökröt húzott fėl a toromba, hogy ėgye mėg a torom
tetejiröl, legejje lė a füvet. Nagyon jó legelő vôt; kinyûtotta a
nyelvit, asz gondolták, hogy a füvet akarja nyalintani, kijabálták:
„Héreli a nyelvivel?“ kérdėzi a legín: „Mi csinálnak aval az ökörrel?“
Aszongya az embėr: „Nagyon jó legelő van a torom tetejin, aszt akarom
hogy kárba nė vėszszén.“ „Ereszszík el kentėk, nem úgy kėll aszt, hanem
lė kėl kaszálni a füvet, úgy kėl az ökörnek anni!“ Nagyon köszönte az
embėr a szívességėt. A legín hazamėnt, oszt a lányos hászhon, elvette a
lánt: „No, tanátam mán három ijen bolondot mint kentek, elvėszėm a
lányukat.“ A bolondok mėghallották a hírit, mer hetedhét országra szóló
vôt, kűttek ajándékokat, nagy lakodalmat csaptak.
(Szentes.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

33. Ügyetlenek.
Vôt a világon ėgy embör, êmönt boré, mikor gyütt hazafelé, látta, hogy
ėgy kutya zargat ėgy rókát éppen a kocsija felé, főkapja a fejszét, hogy
majd agyonüti a rókát, agyonütötte a kutyát. Még ű a fejszéjijé mönt,
rászált ėgy varnyú a lovára, aszongya: „Embör! kivágom a lovad szömit, a
mé agyonütötted a kutyát.“ „Nem a kutyát akartam agyonütni, hanem a
rókát.“ mongya az embör. „Nem bánom én, – mongya a varnyú – tė
agyonütötted a kutyát, én kivágom a lovad szömit!“ Az embör fölemelte a
fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, agyonütötte a lovát: a lova
fejire vágott, nem maratt, csak 2 lova. Êmönt ė darabon, mögén rászált a
varnyú a (másik) lovára, mögén aszonta: „Embör! kivágom a lovad szömit,
a mé agyonütötted a kutyát!“ Az embör mögén fővötte a fejszét, hogy majd
agyonüti a varnyút, osztán a másik lovát is agyonütötte, akkor nem
maratt, csak ėgy lova. Mögén êmönt ėd darabon, mögén rászált a varnyú a
lovára, mögén aszonta: „Embör! kivágom a lovad szömit!“ Az embör mögén
fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút, oszt a harmadik lovát
is agyonütötte; akkô nem birt sėmőre sė mönni az embör, (mert nem volt
lova, a bor meg a kocsin volt.) Utóvégre mög rászált (a varnyú) a boros
hordójára, aszonta: „Embör! kivágom a hordódat, kifojik a borod!“ Akkor
az embör fővötte a fejszét, hogy majd agyonüti a varnyút oszt a hordót
öszszetörte, a bora kifojt. Az aszszonnak vôt ėgy kis lánya, kimönt az
udvarra, a varnyú rászált a fejire, aszonta: „Aszon! kivágom a lányod
szömit, mert az urad agyonütötte a kutyát.“ Az aszon fővötte a
piszkafát, hogy majd agyonüti a varnyút oszt a lányát ütötte agyon.
Akkor a varnyút mökfokta az aszszon, beletötte a téjfölös köpüllőbe.
Mikor az ura hazamönt, aszonta: „Nészd hé! hogy jártam? A varnyú rászált
a lovamra, oszt agyonütöttem mind a háromat. Végre még a boros hordóm is
öszszetörtem oszt êfojt a borom.“ Aszongya az aszszon: „Én mög a kis
lányomat ütöttem agyon végötte, hanem mökfoktam a varnyút!“ „Hova
tötted?“ Aszongya: „Beletöttem a tėjfölös köpüllőbe!“ „Vöd ki, maj
lėszopogatom rúla a téfölt oszt üssük agyon!“ Addig szopogatta rúla a
téfölt az embör, lėnyelte a varnyút, aszongya: „Fend mög a kaszát, oszt
ha kiüti a fejit, vágd el!“ Mikô kiütötte a varnyú a fejit, az aszszony
odacsapott, êvákta az embörnek a fejit.
(Szaján.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

34. A bárgyú ember.
Vôt ėcczėr ėgy embėr mėg ėgy aszszon, az embėr ojan bárgyú vôt. Mikor az
aszszon êmėnt, az embėrre ráparancsolt: hogy a csirkékre vigyázzon, hogy
a kánya el nė vigyen ėgyet sė; szitájja mėg a lisztėt mėg van ott ėgy
fazék tejfėl, aszt is köpűjje mėg, mikorára hazagyün, mindėn kíszen
lėgyėn! Az embėr, hogy anná könnyebben szitálhasson, öszszefogdosta a
csirkéket, öszszekötöszte oszt a kotlóhon kötötte őket, hogy a kánya nė
vigyėn el belőlök, hozzáfogott a szitáláshon. Észrevėtte hogy mikor
szitál, rázkódik a fara, gondolta magába: jó lėsz, ha odaköti a szílkét
(fazekat) a farához, majd öszszerászkódik oszt nem kėl köpülni; ėcczėrre
vêge lösz mindėn dolognak. A mint szitált, gyütt a kánya, mėglátta, hogy
a kánya viszi a csirkét: fėlkapott ėgygyet vitte az egíszet, szalatt
utánna. A mint szalatt a csirke után, odavákta a szílkét az ajtófélhėn
osztán eltört; ezen anynyira mėgijett, hogy a tejfėl is oda van, a
csirke is odavan, a szilke is odavan, a liszt sincs kiszitálva, az
aszszontol is félt, mos mán mi csinájjon? bebújt a kemėnczébe.
Az aszszon mikô hazamėnt: csírke sincs, téfėl sincs, szílke sincs, a
liszt is úgy ál, hogy nincs kiszitálva, keresi az urát, nincs sėhol,
kijabál neki, az ura halgat a kemėnczébe, nem tanálja. Ėcczėr osztán
elkészítette a lisztėt, tésztát, mindėnt, hogy majd süt, mėnt mán
fűteni, szalmájé. Begyukta a szalmát a kemėnczébe, még akkor sė szólt az
embėr, az aszszon mėggyûtotta a masinát, mikor az embėr eszt halotta,
akkor kijabálta, hogy: „Hé, anynyuk itt vagyok a kemėnczébe!“ de már
akkor későn vôt, mert az aszszon mėggyútotta a szalmát, aszonta: „Ús sė
vagy ėgyébrevaló, mint tűzre!“ Az embėr osztán bentégett.
(Szentes.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Állatmesék.)

35. Miért nincs az oroszlán hátulján szőr?
Tudja-e, hogy mért nincs az oroszlány hátulján szőr? Egy embert
büntetésből a Forrótenger partjára vittek, hogy ott elpusztuljon. A
tenger partján megismerkedett egy oroszlánnyal, az oroszlány még
élelemmel is ellátta: hordott neki ennivalót. Mikor már az ember az
oroszlányra ráúnt, el akart tőle szökni. Volt neki egy bárkája.
Egyszer, mikor az oroszlány oda volt élelmet keresni, az ember a bárkába
ment. Haza jött az oroszlány, kereste az embert, meglátta a bárkában.
Utána ugrott, de csak az eleje volt a bárkán, a hátulja a Forrótengerbe
esett, leégette a forró víz a hátuljáról a szőrt, azért nincs az
oroszlány hátulján szőr.
(Magyarkanizsa.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

36. Az osztoszkodó medvék és a róka.
Mikor az öreg medvének vôt két fija, nem bírta mán tartani űket,
aszonta: Mönynyenek, éjjenek a hogy tunnak! A két medve tanát osztán ėgy
sajtot, elkesztek felesölőnni, hogy oszszák két felé, hogy mög nė
csajják ėgymást. A róka möglátta űket, kérdöszte, hogy mijön
felesölőnnek? A két medve felelte, hogy eszt a sajtot akarják elosztani,
hogy ėgymást mög nė csajják. Aszongya a róka: „Majd elosztom én
ėgyformán!“ Eltörte kétfelé, az ėgyik fele nagyob lött, mint a másik, a
nagyobbikbû harapott, hogy ėgyforma lögyön. Akkor mög a másik lött
nagyob, abbû harapott. Addig osztotta, még mind el nem fogyott.
(Szaján.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

37. A róka szabadulása a kútból.
Ėcczör a róka elmönt valami fogáhonvalót keresni, a hogy mönt, hát
beletekíntött ėgy kerekeskútba – a kibe két vödör járt – ott látta, hogy
a kútba benne van ėgy egész sajt. Most azon spėkulált, hogy köllene
abbul jôlakni? Látytya, hogy a kútba két vödör jár, kiokoskotta ű, hogy
az ėgygyikbe beleül és jôlakik sajttal. Mikor lėmönt a vödörbe, akkor
látytya, hogy a hôdnak a sugara lėsüt a kútba. Mos mán kigyütt vôna, de
hogy gyűjön ki? Ėcczör osz âra mönt a farkas, az is belenézött a kûtba,
ott látytya, hogy a róka bent mulatozik a kútba: „Mi csinász? róka
koma!“ „Ej! most jôlakok sajtal.“ „Hát – aszongya a farkas – hozzál
neköm is!“ „Dehogy viszök! ha akarsz önni, gyere lė!“ „Hát – aszongya –
hogy mönynyek én innet lė?“ „Hogy gyüttem én? űj bele a másik vödörbe,
oszt gyere lė, akkor tė jis jôlakhacz, mint én.“ A farkas sė vôt röst,
beleült a másik vödörbe, akkor mivel a farkas nehezeb vôt, lėmönt, a
róka pedig a másik vödörbe főgyütt. Mikor osztán a farkas lėért, akkor
látta, hogy űtet becsapta a róka.
(Egyházaskér.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

38. A német és az ürge.
Meglátta a német, hogy a kukoriczáját hordja az ürge, megfogja és két
hátulsó lábánál fogva felakasztja a rúdra, azután kérdezi: „Hol van a
kukoricza?“ Az ürge (kinjában) azt mondja: „Nyiksz!“ „Nyiksz?“ mondja a
német, azzal veszi a bicskáját s beleszúr, kérdezi ismét: „Hol van a
kukoricza?“ az ürge csak azt mondja: „Nyiksz.!“ „Nyiksz?“ mondja a német
és kezdi kétfelé hasítani az ürgét. Harmadszor is kérdezi az ürgét: „Hol
van a kukoricza?“ de az ürge csak azt mondta: „Nyiksz“ s a német egészen
kétfelé vágta.
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

39. Mindön anyának lekszöb ba maga fija.
A bagoj mög a sas azelőtt nagyon jóbarátok vôtak: ha csak töhették,
mindég ėgygyütt vôtak, de asztán a bagoj mögnehesztelt a sasra. Ėcczör a
sas szötte öszsze a madárfijakat, a bagoj möglátta, hogy szödi ki a
fészökbül, âra kérte a sast: ha mán mind mögöszi is, az üvét nė báncsa!
„Jô van! én nem bántom, de hát mijik a tė fijad? mijik fán van?“
kérdöszte a sas. „Az én fijam azon a fán van, âra meszszire!“ mutatta a
bagoj. „Én aszt a fát nem látom, de hát ha majd âra kerülök, mirül
ismeröm mög?“ kérdöszte a sas. „Az én fijam a lekszöbb, ârul
mögismerhedd“ monta a bagoj. „Jó van! ha a lekszöbb, aszt nem bántom.“
Aval êváltak: a bagoj êmönt dôgára, a sas mög szötte űket rakásra, de
ėnynyihány szép fijókot nem bántott, otthagyott a fészkibe. Mikor a
bagoj fijáhon ért, aszongya: „No, eszt êvihetöm, ez úgy is csúnya: ojan
mind a sindisznó mög mijen nagyfejű is! ez nem a bagójé, mönynyön a
többi közé!“ êvitte. Tanákozik osztán a bagoj a sassal a hun a bagoj
fija vôt, aszongya a bagoj: „Hát csak êvitted, ugy-ė? a fijamat! pedig
mögėgyesztünk, hogy nem bántod!“ „Hát mėjik vôt a tė fijad? hun vôt? êre
nem vôtak szép madárfijak!“ A bagoj osztán mutatta, hogy itt, ezön a fán
vôt! Aszongya a sas: „A vôt a legcsúnyább, ojan vôt mind a sindisznó mög
nagyfejű is vôt.“ „Hát nem tudod – monta a bagoj – hogy: mindön anyának
lekszöb ba maga fija?“ (Mindön anyának lekszöbb a maga gyeröke! nem
mögmonta a bagoj?“ mondják beszéd közben.)
(Szeged.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

40. Én is úgy akartam.
A pipiske kiment a fűre, megfogott egy szál füvet (hogy majd tövestől
kihúzza,) húzta, erőlködött, a madarak látták, hogy nem bírja kihúzni,
mondták neki, hogy nem bírja kihúzni, ne erőlködjék, de a pipiske nem
engedett, annál jobban húzta. Egyszer azután elszakadt a fű, a pipiske
(hátra) esett, (mit restelt), azután elkezdte csicseríkelni, hogy: „Én
is úgy akartam! Én is úgy akartam!“
(„Én is úgy akartam! mondja az ember, mint a pipiske mondta,“ ha valamit
csinál s rosszul sül el.)
(Öcsöd.)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

41. Mé nincs a békába büdös?
Ėgy embör a mit a kûdúsnak adott vôna kinyeret, hordóba rakta, hogy
lássa: mönynyit anna esztendejig. Mikor az esztendő betelt, odamönt a
hordóhon, hogy maj fölméri, akkô tele lött a hordó kényóval mög békával,