Esztike kisasszony professzora: Regény - 20

tudományom lesz, magam is részt veszek a tanácskozásokban.
– Ezek nagyon távol időkre biztató kilátások. De legalább remélheti,
hogy a három évi ülésszak letelte után, kinevezik önt főispánnak vagy
államtitkárnak?
– Sajnálattal kell megvallanom, hogy ily fényes kitüntetésekre
egyáltalában nem számíthatok.
– És miért nem?
– Mert a főispánsághoz több tekintély és érettebb életkor szükséges;
államtitkár pedig csak a legkiválóbb szakértelemmel felruházott egyén
lehet.
– És nem szerezheti meg ezen kellékeket?
– Idővel tán igen, de most oly izgatott s folytonosan ábrándozó
lelkiállapotban élek, mely minden hideg tanulmány megkezdésére
képtelenné tesz. Asszonyom! én ma 26 éves koromban végtelen s minden más
érdeket megsemmisítő szenvedély hatalma alá kerültem; szeretek egy
leányt. Szeretem önnek leányát, s ha kezét el nem nyerhetem, többé e
világon semmi más nem érdekel.
– Szereti leányomat? De hiszen ön tudhatja, báró úr, hogy midőn
Esztikémmel Gencsre jöttem, már ezzel eléggé világos jelét adtam, hogy
szerelme ellen nincs komoly kifogásom. Azonban…
– Hah! azonban! oh mint rettegek ezen legirtóztatóbb szótól.
– Fiatal ember, sajnálom önt, de én attól félek, hogy leányom csak azért
hallgatott az ön igéreteire, mert hitte, hogy önre fényes jövő vár:
egyetemi tanár, főispán, vagy államtitkár lesz. Most pedig kiderül, hogy
mindez csalódás és álomkép. Bocsásson meg báró úr, de ily változott
körülmények között többé semmit sem igérhetek. Azonban…
– Hah! egy másik: azonban! Most látom, hogy nincs ennél felségesebb szó
a magyar nyelvben.
– Azonban, – folytatá a ház asszonya erőtetett komolysággal, – ha
részemről, ily helyzetben, kénytelen is vagyok határozottan tagadó
választ adni, azért, ha tetszik önnek, még _felebbezheti_ ügyét,
leányomra.
– Fölebbezem!
– Ime most épen két óra. Ebédig lesz még egy egész órája s ha elviszi
leányomat a kertbe sétálni s ha sikerül önnek vele úgy megalkudni, hogy
csekélyebb kilátások mellett is elfogadja ajánlatát, akkor…? Akkor majd
én is jobban meggondolom a dolgot.
A nyájas olvasó bizonyára kezdet óta jól értette e jelenetet, s nagyon
tudta, mit kell ebből szószerint magyarázni, mit nem?
Nem volt ez épen egészen tréfa, színjáték vagy rögtönzött mulatság a
Bogárdy Zoltán iskolájának modorában; de rideg, száraz komolyság annál
kevesbbé. A báróra nézve a ledkedvezőtlenebb magyarázat szerint sem
jelenthetett ez többet, mint hogy a család jogosan igényli, hogy a kérő,
ha férj lesz, nem fog tétlenségbe merülni, hanem rangjához és vagyoni
állapotához képest igyekezni fog a világban is oly állást elfoglalni,
mely rá díszt, a hazára hasznot hozand.
De midőn meghallotta Pál báró, hogy hova kell ügyét felebbeznie? s hogy
a harasztosi legfelsőbb biróságot karjára ragadhatja, viheti sétálni a
kertbe s ott egész óráig informálhatja, capacitálhatja: többé nem
tartóztathatá magát, hanem rohant a ház asszonyához, fél térdre hullott
s úgy megölelé és össze-vissza csókolá, mint csak egy háladatos fiú
teheti anyjával.
Szegény Dorozsmayné alig tudott kiszabadulni. Eléggé engedé át ugyan
magát e heves szorítgatásoknak, de asszonyi szokás szerint, mégis csak
fenyegetett öltözékének védelméről beszélt, mintha ez volna a
legfontosabb.
– Ah, ön tönkre teszi ruhámat… már fodraim is szakadoznak… szeleburdi
báró, ön miatt bizony még egyszer újra öltözködnöm kell.
Még egy csók az arczra s ezúttal befejezéskép oly csattanós, hogy a
verandára is kihallatszott s azután Pál báró megértvén az idő becsét,
értékét, kitántorgott az ajtón, bebotlott az elfogadó terembe, onnan ki
a verandára, sietvén itt elvesztett ügyét appellálni.
A helybeli septemvirátus és cassatiószék ezalatt szelid türelemmel várta
az alsóbb törvényszéknek végerővel biró itéletét s midőn Pál báró az
idvezültek mosolyával kijött, karját ajánlta, sétára hivta őt a kertbe,
mindketten három ugrással termettek lenn a kilenczfokú lépcsőn és
indultak a felsőség engedelméből kijelölt sétára.
Magától érthető, hogy augusztusban, délután két órakor a nap perzselő
sugarai miatt, nem a nyilt virágágyak, hanem a legmagasabb fák árnyai
felé törekedtek.
Nem tudom, ki volt a vezető ezen utjokban? de tény, hogy keresve a hűvös
tanyát, itt is mint Gencsen, láttak egy hatalmas diófát, melynek
levéllel sűrűn benőtt galyai alatt még sokkal szebben faragott és
fehérebbre festett padot találtak, a törvényszéki ülés és appelláta
megkezdésére.
A fiatal báró azonban nem tartotta meg szavát, s annyira megfeledkezett
helyzetéről és igéretéről, hogy mint vércse keze között tartván a pihegő
galambot, mindjárt levetette az alázatosan könyörgő álarczot, s mintha
semmi sem történt volna, újra csak tekintélyt követelő professzor
kezdett lenni, szemben hű, engedelmes és tanulékony tanítványával.
Mindjárt is, szép csinosan elhelyezkedve a padon, hozzá kezdett
leczkéjéhez:
– Diximus…
– Ah, diximus, – szakítá félbe a tudnivágyó leányka, – Gencsen hallottam
e szép hangzású szót először, de nem tudom, mit jelent?
– Csak annyit: mint mondtuk. Így szokták a legtudósabb tanárok, hajdan,
leczkéiket kezdeni, hogy jelen előadásukat szoros kapcsolatba hozzák a
korábban eléterjesztett alapelvekkel.
– Értem.
– Tehát ott hagytuk el lélektani buvárlatainkat, hogy a férfi a szive
mélyéből szeretett leánykát keblére szorította s aztán elkezdte
csókolni: elébb a hajába füzött rózsabimbót, aztán a leomló hajfürtöt, a
felhőtlen homlokot, végre a két szemet s azalatt a leányka hallgatott és
tűrni tanult.
– Vagy boldog volt.
– Vagy boldog volt. Ezer köszönet érte, mert e kijavítás a végtelenségig
szellemdús ötlet! Ámde most magasabb és fellengzőbb tanok következnek,
mert elérkezett ama legédesebb percz, hogy az ajkak is érintkezzenek.
Esztike nem felelt, kissé tán vissza is húzódott.
A professzor pedig folytatá.
– A mi az első csókot illeti, egyenesen és közvetlenül a két ajkon,
annak sajátszerű természete van. Úgyis kimondhatlanul sokat ér, ha a
férfi rabló módjára, kérés és engedelem nélkül, jut hozzá; hanem hogy
már e földön érezhesse a menny minden gyönyörét, elkerülhetlenűl
szükséges, hogy a lányka hasonló ellenállhatlan vágyat érezzen, ő maga
is szomjazza az ajkak találkozását s aztán boldogságukban feledkezzenek
el az egész világról.
[Illustration: – Diximus…]
Pál báró vas karjai közt tartá a sebzett galambot, de most egyik kezével
az égő arcz melegéhez nyúlt s úgy vonszolá maga felé az ellenkedőt, hogy
lassú és észrevétlen közeledés után, egyszerre csak összetalálkozott a
két forró ajk s aztán meg nem számlált perczekig összeforradva maradt.
Nem lehetetlen, hogy az ily fellengző lélektani elmélet- és kisérletnek
kellő felfogására, az ismétlés is szükségesnek mutatkozott. Tény
azonban, hogy a midőn a boldog pár még csak perczeket vélt átélni,
elmult az óra, s a kastélynak sivító hangon ebédre hívó csengetyűje
felrázá őket álmaikból.
A veranda lépcsőin Dorozsmayné, Zoltán és kanonok bácsi fogadták az
elésietőket.
– Nos, báró úr, – kérdé az anya vidám hangon, de szemében örömkönnyekkel
telve, – megnyerte pörét?
– Asszonyom, – felelé, – a föld legszerencsésebb embere vagyok, most már
semmi sem hiányzik boldogságomból.
– És hogy szól a végső itélet?
– Esztike kisasszony a jövőt feltétlenül rám és férfiúi becsületemre
bízza; jelenben pedig szerényen megelégszik azzal, hogy képviselő s az
én drága jó Zsuzsi nénémnek engedelmes fia vagyok.
– Akkor Isten áldása rajtatok, gyermekeim.
Az alatt pedig, hogy az anya karjai közé zárá gyermekét, Zoltán bácsi a
főtisztelendő úr mellé lépett s mondá:
– Papom, hallottad a szép imádságot s mégsem mondtad rá: amen.
Kanonok bácsinak forgó karikákra nyilt a két szeme. Még csak most kezdé
észrevenni, mi történik a házban és körülette? A jámbor lélek ezen
utolsó pillanatig csakugyan hitte, hogy Pál báró egyszerűen átutazóban
van Harasztoson s az özvegy őt, mint annyi más járó-kelő vendéget,
ebédre marasztotta.
– Gyermekek, – szólt most teljes anyai és háziasszonyi tekintélylyel a
kastély úrnője. – Halljátok megmásíthatlan határozatomat. E naptól fogva
minden héten egyszer, szombaton, ide jöhet Pál báró s maradhat hétfőig.
Mához hat hétre pedig, ha Isten is úgy rendelte, mint mi óhajtjuk,
lakodalom lesz Harasztoson!