Esztike kisasszony professzora: Regény - 16

de a mi halad, az el nem marad.
Tehát közös megegyezéssel visszafordultak. Arthur gróf csak addig
használta szives utitársnéjának kocsiját, míg saját fogadott
alkalmatosságáig ért. Ez alatt is keveset beszélt, elmult kedve a
kérdezősködéstől, szivarja sem izlett, a szúnyogok csipését pedig észre
sem vette.
Mert a gencsi látogatás meggyőző ékesszólás, a legvilágosabb revelatio
volt előtte. Elhatározta, hogy visszamegy mamája csendes kastélyába s
majd ott határozza meg, mit tegyen jövendőben? Azaz: mikorra tűzi ki a
napot, melyben főbelövi magát.

X.
(Bepillantunk a távirdai hivatal titkaiba.)
Arthur gróf otthon van, a mama vadászkastélyában. Az üde lég, az izletes
ebéd, melyet a nagyváradi kanonok útmutatásai szerint művészkedő
szakácsné főzött, új életszikrát lehelt ő méltósága becses valójába, s
ha gondolkodott is néha a pisztolyról, a golyóról, mindez elméleti, vagy
orvosrendőri szempontból történt.
Úgy találta, hogy a már fölfedezett számtalan öngyilkolási módokból
egyik sem való született nagy úrnak, ősi családból származó hatalmas
grófnak.
A méreg? ez utálat és otrombaság. Az ember tíz, tizenhat óra alatt
testileg, lelkileg többet szenved, mint a mennyit a sors egész hátralevő
életének idejére rá kimérhetett.
Széngőz? a párisi grisettek találták fel kizárólagos használatukra.
Vízbe fulás? A szakácsné teszi, kihez hűtelen lett katonája.
Ellenben golyó az agyba, ha jól van czélozva, férfias és rögtöni halál.
De itt marad borzadályul a holttest, mint a rendőri orvosnak szabad
zsákmánya. Jőnek a halottvizsgálók, jő a bonczoló irtóztató késével és
fénylő fürészével. Jőnek az öngyilkosság indokainak fürkészői s minden
hirlap tele van az esemény legrészletesebb leírásával. Megírják, hogy a
főrangú öngyilkos vagyonát elpazarlotta, előnyös házassági terve füstbe
ment, hogy uradalma pénztárából kivett oly összeget, mely adóssága
kamatának fedezésére volt kirendelve. Az orvosi látlelet sem kimél
agyat, tüdőt, májat, benne lesz, mi volt a testben kék, vörös, fekete,
vagy szederjes, rendes vagy rendetlen állapotban. Szóval: az ember
meghal, de itt hagyja testét, hirét, becsületét, s mindenki kedve
szerint marczangolhat benne.
Majd azt gondolta, bezárkózik legbensőbb szobájába, összehordja a
butorokat rakásra, leönti ágyát szeszszel s midőn érzi a lángok
mardosását, agyonlövi magát; tehát míg négy-öt ajtót betörnek, addig a
csontja is hamuvá válik. De ezzel is csak holttestét mentette meg az
emberek szeme elől; a hir, a közbeszéd, a lapok kürtölései fönmaradnak.
Utoljára abban állapodott meg, hogy ha utolsó ezer forintosát felváltja,
elutazik Amerikába, ott is a legtávolabb nyugati vidékre. Utközben nevet
változtat, régi öltönyeit elveti, minden nyomot elenyésztet, s akkor a
vadon közepén, ha az éhség kínjai körülfogják, nyul fegyveréhez. De
ezzel is csak elhalasztja az itthon keletkezendő zajt, s még ráfogja
valaki, hogy mint hivatali szolga élősködik valamely uzsorás bank
irodájában.
Tehát teljes lehetlen e világból kiszabadulni nyom nélkül? Annyi joga
sincs az embernek, hogy lemondhasson egyéni létezéséről, ha ez terhére
van?
És miért akar meghalni? mert nem tud élni mint gazdag, irigyelt és
kiváltságos Bendeffy gróf! Egy czipész, vagy szabó késsel metszi fel
torkát, mert nem képes 100 forintos váltóját kifizetni; az útszéli
betyár agyonveri a rongyszedő zsidót, és megelégszik, ha 20 forintot
talál nála. A katona sokszor nem a hazáért, hanem egy nem szeretett s az
országra nézve káros dynastiáért neki megy a tüzet okádó ágyútelepnek,
nem tudom, hány rézkrajczár napibérért!
És Arthur gróf mégis öngyilkosságra gondolhatott. Nem élhet kényelmesen
és gond nélkül édes anyja körében? Menjen oda s mindene van; maradjon
itt, és semmi szükséget nem szenved. Tehát egyedül azt nem tudná
eltürni, hogy régi hatalmától elesett, hogy husz cseléd helyett kettő
vagy három lesi parancsolatát? vagy hogy nem kapott olyan feleséget, a
ki öt millió forintot hozott volna a házhoz?
Igaz, hogy Spuller Jeannette-nek 18,000 forintja meg volt kezdve. Mi
lesz, ha elfogy? Semmi. Legfölebb félévi kamat-hátralék az uradalmi
pénztárban. Felmondják a kölcsönt? Árverésre kerül a birtok? Azt veszti
el vele, a mi úgy is régen nem az övé volt.
Ezalatt pedig étvágya dicsőségesen nevekedett, pompásul hizott, egy pár
pohár tiszta, természetes bor többet ért a drága külföldi
gyártmányoknál. Olykor tréfából még meg is csipkedte arczát egy
helyrevaló oláh menyecskének.
Ilyen kedélyében rendesen megnyergelteté lovát s bekalandozá a vidéket,
s tapasztalnia kellett, hogy végre is 20 négyszög mérföldnyi területben
nem talál nagyobb urat magánál.
Egy ízben mégint Rév állomás indóházáig vetődött s újra megpillantotta
az egykori kis Róza kisasszonyt, a mint nádból font karszéken ült, s
varrogatott az állomásfőnök lakása előtt.
Tán a szokottnál jobb kedve volt, mert midőn messziről meglátá a nőt,
köszöntötte. A barátságos viszonzásra leszállott a gróf lováról, s
néhány szóra megállott.
– Még mindig itt lakik nagyságod?
– Még mindig, gróf úr, s betelik hat hét, míg férjem kész lesz
feladatával.
– S hol a szép kis gyermek? (Ő ugyan soha sem látta, szép vagy nem, de
így szokás az anyákkal beszélni.)
– Elküldtem a ház másik oldalára a kertbe, mert vonat közeledése van
jelezve s a füst, fütyülés, dübörgés nyugtalanítja angyalkámat.
– Ez az anyai szeretet és gondosság az egyedüli idyll, a mi még
megmaradt prózai korunkban.
– Megmaradt, mert kötelesség és egyszersmind mennyei gyönyör. Tetszik
helyet foglalni?
Arthur gróf leült a festett padra, s alig helyezkedék el, érkezik egy
vegyesvonat Várad felől és egyik waggonból leugrik Dorozsmay Róbert az ő
osztálytanácsosi rangjában és kiküldött főmérnöki hatalmával.
– Rózám, mai napon hamarabb kész vagyok munkámmal és egész napra szabad
vagyok. Ah…
Most látta először, hogy idegen van jelen, de megismervén a grófot,
mélyen meghajolt:
– Méltóságos úr, fogadja határtalan tiszteletemet.
Tudjuk, hogy e két férfi között ellenkedés, sőt szándékos sértés fordult
elé, melyet azonban Arthur gróf méltósága alattinak tartott észrevenni
és megérteni. Most, több mint három évvel később, a mérnöknek
tiszteletteljes, de férfias üdvözletére némileg lefegyverezve érzé magát
s ha már elkövette a hibát, hogy beszélt a nővel, sőt le is ült,
udvariasan viszonzá a férj köszöntését, de nem nyujtott kezet feléje.
– Gróf úr, – szólt ekkor némi tartózkodással a mérnök, – bizonyos
rejtélyes ügy miatt még ma délután szándékoztam méltóságod uri házánál
tiszteletemet tenni.
– Ah? örültem volna; mindenesetre le vagyok kötelezve. Minő rejtélyes
ügyről szólott?
– Mintegy két héttel ezelőtt Csucsa állomáson foglalkoztam, a midőn a
gyorsvonat megérkezésével láttam a gróf urat szemközt egy nővel, a kire
ott helyben távirati sürgöny várakozott.
– Emlékezem.
– Ezen nő most Werner Karolina név alatt a legközelebbi állomáson,
Élesden lakik, miután itt Réven hiába keresett lakható szállást.
– Hogyan, ez a bécsi nő nem talált másutt helyet a világon, mint épen e
kis fészekben?
– Itt lakik e csekély mezővárosban, urasági inas szolgálja, s külön
főzést tart. Nincs nap, melyben levelet ne küldjön a postára s néha
kettőt is kap. E mellett a távirati sodronyt is igénybe veszi, mert két
hét óta legalább húsz telegrammot kapott és küldött. Egész Élesd töri a
fejét, mit keres itt ezen előkelő nő?
– A kis városi közönség mindig igen kiváncsi.
– A távirdai hivatalnok, a kivel itt megismerkedtem, azt sugta fülembe,
hogy ez a rejtélyes nő egyenesen méltóságod ellen cselszövénykedik, sőt
sötét bűntény kovácsolásával vádolja az idegen nőt.
– Ellenem cselszövénykedik? ez képtelenség. Nem lehet ennek értelme.
– A távirász oly nyugtalan volt s annyira félt a felelősségtől, hogy
titokban közölte a szolgabiróval a leginkább compromittáló sürgönyök
tartalmát.
– A szolgabiróval?
– Vele. Mert a szolgabiró itt, míg felebbvalója nincs jelen, a
rendőrfőnök, a belügyminiszter, talán maga a király.
– Patvarba; nagy úr lehet.
– A szolgabiró tehát hivatalos kötelességének tartotta a küldött és vett
telegrammokat a távirdai hivatalból másolatban kivenni, s miután
kétségtelen, hogy itt méltóságod ellen valami rejtélyes üzelem van
keletkezésben, arra szólított fel engem a szolgabiró, hogy ezen
lepecsételt iratot méltóságodnak átnyujtsam.
– És én határozottan visszautasítom. A szolgabiró tehet, a mit akar,
csak arra kérem, hagyjon ki engem a játékból.
– Akkor bocsánatot kérek, szolgáljon mentségemül, hogy én a gyakorlati
világ embere vagyok, ezen téren pedig az önvédelem szabálya tanácsolja,
hogy ha lehet, ellenségeink fondorlatairól tudomást szerezzünk.
– Nekem nincs ellenségem; azon nővel pedig véletlenül találkoztam, épen
itt, Rév állomáson, a mint azon coupé-ba léptem, melyben ő már helyet
foglalt. Többet nem tudok róla; nem ismerem és semmi ügyem vele.
– Ezen nőt nem Werner Karolinának hivják. Ez álnév. Egy telegramm
nyiltan mondja: menjen az alpöröshez személyesen, mint Sp. J.
– Mint Sp. J.?
– Igen; ezen kezdő betük állnak a sürgönyben.
Arthur gróf megdöbbent és gondolkozni kezdett. Sp. J.? E két vagy három
betű ellenállhatlan erővel emlékezteté őt Spuller Jeannette-re.
Tulajdonkép pedig csak most, ezen figyelmeztetésre kezdé először a nővel
átélt kalandjait mérlegelni, és a feltünt körülményeket kapcsolatba
hozni. Az első találkozás kétségtelenül véletlen volt, de a nő azért
utazhatott Erdélybe, mert mint látszik, tudnia kellett, hogy ő is oda
szándékozik. Menetjegye Kolozsvárig szólott, s mégis tovább utazott
ugyanazon vonaton Maros-Vásárhelyig; de rejtőzött s nem mutatta magát
még az indóházban sem. Tán épen a III. osztályú vendéglőben ebédelt,
csakhogy el ne árulja magát. De még Borszék felé is üldözte őt, s így
találkozott vele a kocsikerék eltörése után. A midőn pedig a gróf
elhatározta, hogy visszafordul, neki is elment kedve a tovább
hatolástól. Mot itt a szomszéd városkában lakik, sőt Réven is keresett
szállást. Mind ez nem lehet véletlenség. Ez titkot rejt, melyet hasznos
volna fölfedezni, mert az «Sp. J.» betük csak gyanuját erősítheték meg.
– Dorozsmay úr, – szólt, – jobban meggondoltam e dolgot. Nagy
köszönettel fogadom önnek irántam tanusított figyelmét és barátságos
részvétét. Átveszem a másolatokat, megvizsgálom, mert végre is érdekelve
lehetek.
– Im itt a lepecsételt levél. Kivánom, hogy mentől hamarabb felderüljön
a rejtély. Inkább nevesse ki méltóságod később a mi hiába való falusi
fontoskodásunkat.
Ezzel Arthur gróf bucsut vőn; néhány lépéssel a ház bejárata felé
indult, mert a mérnök neje a komoly irányú beszélgetés kezdetével
magukra hagyta az urakat.
Azután kezet fogott elébb a nővel, azután a férjjel s lovára pattanván
elébb léptetve, később ügetve, végre vágtatva a kastélyába érkezett.
Mit fog olvasni? minő rejtélyt felderíteni? Semmit. Ez volt örökös
felelete saját kérdéseire, ha lelkében tusakodott. A legrosszabbat, hogy
birtoka, a kölcsön felmondása után, árverés alá kerül, régen tudta;
abban semmi ujság. De mért késnek? mért e titokszerűség?
Felbontotta a lepecsételt iratot, s talált abban fél ív papirt, mely a
kelet rendje szerint az érkezett, vagy küldött sürgönyök másolatát
foglalta magában.
– Lássuk.
«Werner Károly ügyvédnek, Bécs, Bankgasse 9.
Élesd, jun. 25.
Megjártam Erdélyt. Jó hir. A D. család mint vendég G-re ment látogatni a
báró kastélyába. Alpörös boszankodik, de férfiasan tűri. Két ízben, mint
W. K. sokáig beszéltem vele. Udvarias volt. Bánffy-Hunyadról kelt
sürgönyöm szövegét ő maga írta diktálásom után. Semmit sem gyanít.
Sorban kérdezte tőlem bécsi ismerősit. Csak Sp. J-ről nem kapott
felvilágosítást. Azt hiszi róla, dúsgazdag özvegy, a ki grófné szeretne
lenni. Úgy látszik neveti és megveti.
_Werner Karolina._»
– Ah, – szólt Arthur gróf, – ez egész regény, melyben én az «alpörös»
játszom a komikai szerepet. Mért jó hir neki, hogy Dorozsmayék Gencsre
mentek látogatóba? Ha Spuller Jeannette nem gazdag özvegy, minő jó hír
neki, hogy Esztikém kezét elütik tőlem, Gencsen? Nézzük csak. Nem adott
felvilágosítást Sp. J.-ről? Azt teszi ez, hogy adhatott volna? Semmi
kétségem többé, hogy e nő maga volt Spuller Jeannette. Mi baja velem
titokban, ha nyilt követelése lehet? Menjünk tovább.
«Bécs, jun. 26. A pör mozdulatlanúl nyugszik, az ügyvéd nem képes többé
azt elhalasztani. Az eldöntés előtt egy lépést sem tenni.
_Werner Károly_.»
– Ezt nem értem. Ez engem nem érdekelhet, nekem nincs, nem is lehet
pöröm Bécsben. És mégis alpörösnek neveznek! Tovább:
«Élesd, jun. 28. Alpörös egészséges, jókedvű, nem búsul, hízik, szeret
élni. Közvetlen veszély nem fenyeget.
_Werner Karolina_.»
– Hát ez mi az ördög? Az is érdekes a bécsi pörben, hogy én itt jól
ebédelek és hasat eresztek? Patvarba, mintha félnének, hogy főbe lövöm
magamat. Lám, lám! Régi eszme, hogy a szomszédok legjobban ismerik az
ember állapotát. Íme, mások már az én helyzetemben indokoltnak tartják
az öngyilkosságot. Még meglepetést sem okoznék a világnak. Azt mondanák:
jól tette; egyebet sem tehetett; ilyen életnek csak ilyen vége lehet.
Lássuk, mi van még itt?
«Élesd, jun. 29.
Semmi ujság; alpörös még nem váltott uj ezerest, tehát nem pazarol mint
a kétségbeesett.
_W. K._»
– Mindig érthetlenebb. Hiszen, ha félnek, hogy elköltöm pénzüket, mentől
elébb jelentkeznek, annál többet találnak nálam. A hitelező nem azon
faj, mely adósának még becsületét is lerombolni szándékoznék. Ilyen
ellenségem nekem nincs. Van-e még valami?
«Élesd, jun. 30.
Szokott módon lovagol délig. Van már, a ki vigyáz a benső szobákra.
Unatkozik, de mivel egy csomag uj könyvet rendelt ide, nem készül
máshova utazni.
_W. K._»
– Micsoda? kém, az én házamban. Majd rá jövök, melyik, összesen három
cselédem közül, kik szobámba is bejárhatnak. Különben pedig, ha csak
annyit tudnak rólam, hogy könyveket hozattam, nem érdemlették meg a
pénzt, a mivel megvesztegették.
«Bécs, jul. 1.
Ha veszély fenyegetne, okvetlenűl mint Sp. J. kell őt meglátogatni és
megnyugtatni, de a pör kimeneteleig a legszigorúbb óvatosság
megtartandó.
_W. Károly._»
– Ah tehát Spuller Jeannette ólálkodik hátam mögött, kisértet jelmezben?
Olvasva a telegrammokat, azt hinné az ember, hogy egy egész zászlóalj
őrzőangyal correspondeál jólétem és fönmaradásom fölött. Mit beszél a
szolgabíró, sötét üzelmek kovácsolásával fejem fölött? Hiszen ezek mind
tőrőlszakadt jóakaróim, legfölebb tréfát csapnak velem. Lássuk az
utolsót.
«Élesd, jul. 3. A pör eldöntése előtt nincs bátorságom, mint Sp. J.
megjelenni. Nagyon sokat kifacsarhatna belőlem, és épen nem
indokolhatnám, mért viseltem korábban más nevet?
_W. K._»
– No, ha ő nem indokolhatja, akkor én még kevésbbé. Majdnem hiszem, hogy
szándékosan akarták e sürgönyöket kezembe játszani. De hogy mit akarnak
velem? arról sejtelmem sem lehet. Mit? Semmit. Legalább nem olyat, mitől
ily határozott korhely ficzkó, mint én vagyok, megijedhetne.
Asztalára vetette a papírlapot; nagyot nevetett, mert tagadhatlanul jól
mulatott ezen asszonyi semmiségeken. De mégsem tagadhatta, hogy itt
valami érthetlennek, megfoghatlannak kell keletkezőben lennie.
– Csak legalább Porczogh bárót hoznák a manók ide látogatásomra. Ez az
ember nekem mindig okos tanácsot adott. Miért is nincs az életben úgy
mint a regényekben, hogy a kit hínak, megkopogtatja az ajtót s betoppan
hozzánk.
E pillanatban zörgött a kilincs, s megnyílt az ajtó…
– Hah! Porczogh?
Nem. A gróf legénye lépett be, és illő szertartással jelenté, hogy
találva van.

XI.
(A szorgalmas professzor még Gencsen sem hanyagolja el leczke-óráit.)
Tán két héttel is korábban történt, de vissza kell rá térnünk.
Volt öröm, vígság és zajos győzelmi kiáltozás, a midőn a Dorozsmay
család megérkezett a gencsi kastélyba s a ház hivatalos úrnője és
képviselője Zsuzsi néni a rövid elfogadási szertartás után a vendégeket
a kirendelt, frissen felsurolt és jól kiszellőztetett szobákba kiséré,
elhelyezé és a szükségesekkel ellátá.
A nők átalános szokás szerint öltözködéssel kezdék a mulatságot. Ez már
vagy természetükben fekszik, vagy így tanulták az anyáktól. Tény, hogy a
nőkre nézve, elkezdve az iskolai vizsgától az első házi mulatságig,
onnan a nyilvános tánczvigalomig, később a menyasszony esküvőnapjáig,
végre közbejövő gyász-szertartásokig a dolognak legalább felét azon
kérdés képezi, miként öltözzenek? hogy fésüljék magokat? s minő ékszert
rakjanak fel? Ne beszéljünk többet e tárgyról, melyen sem könyvirás, sem
kenetteljes egyházi prédikáczió többé nem változtathat. Igy volt mindig,
így vették át az anyáktól, így adják át az utánok következő nemzedékre.
A férfiak ellenben az út fáradalmait azzal pihenik ki, hogy rágyujtanak.
Idősb Gencsy Pál báró saját dúsan berendezett pipatoriuma elé vezette
fiát és Zoltán bácsit. Állott ott hármas félkörben vagy hetven darab
hosszúszárú cseréppipa, mind kitisztítva, s mind jó szelelős állapotban.
Közel ide, kis kerek asztalon feküdt a dohányos bödön, mely bozontos
medve-alakot képezett, s melynek csak a fejét kellett leemelni s
kiillatozott belőle a finom hosszú laskára vágott bethlenszentmiklósi
dohány, melynél az öreg bárónak bizonysága szerint, nem terem zamatosabb
fűszer sem Ázsiában, sem Amerikában.
– Csakhogy nem dicsekszünk vele idegenek előtt, mert a kapzsi külföld
mind kihordaná, – jegyzé meg az öreg báró.
A mi természetesen pótolhatlan veszteség volna a gazdag Erdélyre, mely
nem szorult a külföldiek pénzére.
Tehát rágyujtottak, megdicsérték a füstöt s nem akarták észrevenni, mint
sistereg benne a zsír, s mint lobbadoz fel a szálakban a salétrom.
Aztán falusi szokás szerint körül néztek a házban, az udvaron és a
kertben.
A ház, helybeli nevén kastély, földszinti esetlen épület volt, csupa
nagy szobákkal, mikben kényelmesen lakni sem lehetett. Minden lépten
valami építészeti érthetetlenség, ellenmondás és indokolatlanság. A
világos nyári szobában, mely a kert felé a verandára vezetett, képtelen
nagy zöld kályha foglalá el a díszhelyet. Senki sem tudta megmondani,
mért kellett némely szoba talaját magasabbra vagy alacsonyabbra hagyni,
úgy, hogy küszöb helyett vagy két-három lépcsön lehetett csak oda
bejutni. Az ebédlőterem főfalának hosszában egy részen két magas ablak
világított, a másik rész sötétben maradt. A szobasorokat szűk folyosók,
majd sötét kamarák és a ház lomtárai szakíták ketté.
Azonban így építettek Apaffy Mihály idejében, tehát így lakott Gencsen
az időközben bárói rangra emelt ősrégi család.
Óriási udvar terüll a háznak belső homlokzata előtt. A kertajtó mellett
vörös födéllel védett s vödörre járó kút éktelenkedett, gonosz illatú
vízzel, de négy lépésnyire tőle kődarabkák közé szorított patak
folydogált, mely a kertben fakadó három gyönyörű szép forrásból vette
eredetét s folyt keresztül az udvaron egyenesen az országutat kísérő
sáros árokba.
Az udvar közepén borzasztóan büzhödt mocsár zöldellett a víz szinét
elborító békalencsétől. Nevezetes, hogy e sárfészek tőszomszédságában
jókora domb emelkedett, mely a hagyomány szerint valami régi istállónak
vályogból vert düledékéből keletkezett és kétszáz esztendő óta egyik
birtokos sem jutott azon szellemdús ötletre, hogy a felesleges dombnak
anyagát a káros tócsának betöltésére lehetne használni.
Szemközt a kúttal állott sárgára festett gerendákból emelve a báró
vadászkutyáinak óla, melynek ajtaja fölött ritka szép szarvasagancs
pompázott. Az idő s még inkább a rákent vitriol, mely a rágódó szú
pusztítása ellen használt, koromfeketére festette e gyönyörű példányt.
Családi hagyomány szerint a szarvast Bethlen Gábor lőtte. A helybeli
tiszteletes (ismerjük már mint koszorús költőt) Tuhutum vezérig viszi
fel a származást. Míg az alispán, a ki tavasz kezdetén, Klárit, a ház
legidősb kisasszonyát feleségül vette, s a ki egy ízben Abrudbányán a
praehistorikusokkal együtt ebédelt, tudományosan bebizonyította, hogy
ezen óriási szarv csak Hadrianus, Cæsar vagy Decebal király idejében
fejlődhetett ki ily remekké.
Annál több dicséret érhette a kastély kiterjedt kertjét, mely bőven
adakozá Istennek minden áldását. A kerti vetemények nehány holdat
foglaltak el; az épen érni kezdő szamócza pirosra festette a messzire
nyúló ágyakat. A gyümölcsös megóva a hernyóktól, termést igért, mely
elég leendett egy kis városka számára ízletes csemegének. A szőlőnek itt
csak levelét és venyigéjét ismerik, a melegágyból kiültetett sárgadinnye
pedig most kisérlé meg a virágzást. El is fagy szeptember közepén zöld
gyümölcse. A források bőven hoztak vizet az öntözésre, de többet
használt erre a gyakori eső, melyet a székely havasok sötét fellegei
hordtak erre.
Házi szokás szerint délután két órakor volt az ebéd, de tekintettel a
pesti vendégek iránt, a tálalás egy órával későbbre lett halasztva.
Az öltöző szobából legelőször Dorozsmayné ő nagysága került ki. A ház
cselédei bámulva látták, mily egyszerű ruhát viselt ezen gazdag s még
mindig kellemes arczú nő. Ékszere sem volt különb, mint bármely más
ténsasszonynak a vidéken. Valóban azt várták tőle, hogy fülbevalójában
olyan gyémántot visel mint a galambtojás.
Zsuzsi néni karján vezette elé a vendégnőt s átadta a kertben sétáló
urak védelmébe, mert neki magának tömérdek a dolga mindenfelé. Az ő
kötelessége megőrizni a ház jó hirét, ezért mindent látni, megbírálni,
sőt ha lehetett megizlelni is akart, mielőtt felteszik az asztalra.
És Esztike kisasszony?
Oda vitték a lányok, a hova leginkább vágyott, a konyhába! Még szép
tiszta fehér kötényt is kötöttek elébe, úgy hogy a szakácsné, a midőn
megpillantotta a sok segítő kezet, előre tiltakozott s fölmentetni kéré
magát minden felelősség alól.
Senki sem hallgatott rá. Jolán kisasszony diós bélest és mandolás rétest
készített, mig Ilka kisasszony meg akarta mutatni a pestieknek, mi az a
kürtös fánk, melyet az ország nyugati vidékein már ma hiréből is alig
ismernek. Esztike kisasszony nem győzött eleget csodálkozni e
művészeten. Mint sodrott a tésztából rőfhosszú kigyókat a kis lány, mint
gombolyította fel a fahengerre, mint hinté be apróra tört s
megczukrozott mogyoróval, s aztán mint forgatja a tésztát nyilt tűz
mellett, mint hajdan a pecsenyét egy székely leány; végre mikor megsült,
lehuzták a fáról, hosszukás porczellán tálra tették, olyan volt mint
aranyból vert ágyu, melyen keresztül lehetett kukucsálni. Esztike oda
volt a boldogságtól; valóban azt hitte, ily bájos süteményt csak
gőzgéppel lehetne eléállítani.
[Illustration: Oda vitték, a hová leginkább vágyott, a konyhába.]
Egyik lányt a másik után csókolgatá. Eddig ő csak oly hölgyeket látott,
kik selyemruhába bujtatva a legfényesebb termekben is csak úgy járnak,
mintha koromtól vagy pókhálótól kellene félniök. A gencsi kisasszonyok
azonban mindenhez bátran és szabad kézzel nyultak, s ha ragadt valami
kezökre, egy kis friss víz, meg a törölköző ujra mindent rendbe hozott.
Sohajtva, majdnem irigykedve nézte ezen vidám gazdasszonykodást és
utánozva Nagy Sándor híres mondatát, gondolá: ha Esztike nem volnék,
szakácsné szeretnék lenni.
Ezalatt az urak és Dorozsmayné a kert minden zúgát összejárták, s
megbámulták még a fiatal sárgarépát, még a hónapos retket is.
Egy ízben Bogárdy Zoltán s képviselőtársa Pál báró, séta közben kissé
hátrább maradván, a ház örököse így szólott:
– Meg nem foghatom, hol marad Esztike?
– No, arra sokáig várhatsz, mert hugaid elvitték a konyhába.
– A konyhába! ez képtelenség.
– Pedig úgy van. Alkalmasint meg akarják tanítani, mint kell főzni a
szoktató kását.
– Megint bolondot beszélsz?
– Mintha nem tudnád, mi a szoktató kása? Hát kása. Jól leöntik forró
zsírral, hogy csúszszék a vendégnek, aztán azt higyje, minden nap ilyet
kap s azért sokáig itt marad.
– Zoltán! én itthon vagyok, mehetek, a hová tetszik. Benézek a konyhába.
– Próbáld meg, de Zsuzsi néni kikerget.
– Pipára akarok gyujtani.
– Azt mondják rá: fel van már találva a gyufa, tessék másutt kereskedni.
– De ha beszédem van az egyik szakácsnéval?
– Akkor meg plane a főző kanállal vernek ki.
– De én hát ebédig még ne is beszélhessek vele?
– Ejnye de követelő vagy. Inkább köszönd meg, hogy ide hozhattam őket.
– Zoltán! ez már más papírra tartozik és én örök hálára vagyok irántad
kötelezve. Azért, ha valaha miniszterelnök lesz belőled, mindig veled
szavazok s nálam hívebb mamelukra nem találhatsz.
– Nem mondtam kezdet óta: ne félj, míg engem látsz.
– Mondtad és megtartottad szavadat; azért hiszek neked föltétlenül.
– Ezt követelem is, mert ne véld, hogy már túlestél volna minden
megpróbáltatáson. A többi között Dorozsmayné hugom ma reggel is azt
mondta, hogy míg Arthur gróf forma szerint le nem mond, addig Esztikének
nem szabad másfelé pillantgatni.
– Ne ijesztgess! Arthur gróf önszántából soha nem mond le.
– Ki tudja? Sokat értem már, a mi kezdetben lehetetlennek látszott. Még
akadhat fegyvertáramban egy tartalék-löveg, mely ő méltóságát kiveti a
nyeregből.
– Kihivjam párbajra?
– Nincs szükség rá. Maholnap izenek valamit neki: az egész nem lesz
több, mint _puszta szó, üres hang_, mely az emberi nyelvben még
értelemmel sem bir.
– Boszorkányság? hókuszpókusz?
– Körülbelül.
Ezzel megfordult és sebesen lépdelve felkeresé a társaságot, mely épen
most a kert almafáinak túlgazdag termésében gyönyörködött. Idősb Pál
báró már mutogatá a készületet, miként kell a galyakat támogatni, nehogy
a teher letörje.
Pál báró gondolatokba merülve követé társát, de a mint folyvást
visszanézeget és várja, hogy a kertajtó felől világos szinű nyári ruhák
közeledjenek, egyszerre a legközelebbi ribiszke-bokor mögött elköhinti
magát valaki.
– Kend az Varjas Andoriás uram? Hol van a pesti kisasszony?
– A konyhába s ki sem mozdul onnan míg be nem tálalják a levest.
– És más ruhát nem vesz fel; mert tán nem fog konyhaszaggal az ebédlőbe
jönni.
– Konyhaszaggal? de hiszen, méltóságos uram, nincs annál finomabb illat
az egész világon. Hanem annyit mégis láttam, hogy ebből a kisasszonyból
nem neveltek jó gazdasszonyt.
– És miért nem?
– Nem ért az asszonyok mesterségéhez annyit sem, mint én a versiráshoz.
Úgy megbámulta a kolbásztöltőt, mint én a vasutat meg a gőzkocsit. Alig
tudták neki megmagyarázni, mint kell avval bánni.
– De aztán mégis megértette.
– Meg valahogy; de még sem kivánnék abból a kolbászból enni, a mit
disznóöléskor ez a kisasszony csinálna. Hej pedig mindent elkövettem az
uton, hogy jó hirét csináljam a leány előtt az én méltóságos uramnak.
– Nagyon lekötelez Varjas Andoriás uram, de máskor ne avatkozzék az én
dolgomba.
– Nem avatkoztam, báró ur; de mivel én az asszonyságok kocsiján a bakon
ültem: a hol csak szép tanyát, gazdag földet és kövér legelőt láttam,
mindenre azt mondtam, ez is a gencsi uraságé.
– Hogy mert hazudni?
– Igy szokták ezt, uram, különben az ily gazdag kisasszonyt soha el nem
szédítjük.
– És aztán hitték?
– Mindig nevettek; tehát tetszett nekik. A Szultán bácsi pedig még
tódította. Mikor Parajdon túl a nagy kapaszkodó tetejére értünk s
megláttuk napkelet felől a Tar csucsát, felkiáltott az öreg úr: addig a
kopasz hegyig tart a gencsi urodalom! a szikla tetején pedig fekszik a
báró urnak vára márványkőből, a honnan ha kinéz valaki az ablakból,
meglátja egész Havasalföldet s azon túl a Fekete-tengert mindent
hajójával, a mi rajta jár.
Pál báró nevetett és szokott mondókáját ismétlé:
– Bolond kend Varjas Andoriás uram, de mégis jobb lesz, ha máskor a
hazudozás helyett a maga dolgához lát.
Nézzünk másfelé.
Kiderült, hogy a konyhaszag illatának megbirálásában Varjas Andoriás
uram és a kastély hölgyei között, mint a magasb irmodorú vezérczikkben
mondják, «lényeges eltérések valának észlelhetők». Mert félórával az
ebédre hivó csengetyű megszólalása előtt Zsuzsi néni a műkedvelő