Esztike kisasszony professzora: Regény - 09

páholyába. Pál báró, a nélkül, hogy fejét mozdítaná, felpillantott s
látta, hogy Esztike kisasszony udvariasan, de minden melegség vagy
örömjel nélkül fogadja.
De lehetett-e ezen hidegségnek komolyabb jelentősége? Hiszen különben is
rossz izlésre mutatna, közhelyen, a hol a dúsgazdag arának minden
mozdulatát figyelemmel kisérik, így elárulni a szívnek egész bensőjét!
Még más ok is lehetett. A kis leány épen most mondott kárhoztató
itéletet a szívtelen leányra, a ki az új hódolónak bizalmaskodásait a
réginek szemeláttára viszonozta.
Pál báró ily messze nem kalandozhatott ábrándjaiban. Pusztán csak az
arcz kifejezéséből a leányka legtitkosabb gondolatait ki nem olvashatta.
Másként is az ő udvarlása soha sem ment túl a barátság szigorú korlátain
s a bizalmasság, mely köztük szövődék, csak a mester s a tanítvány
közötti viszony jellegét tartá fönn. Nem lehetett ő egyszerre oly
képzelgő, hogy Esztike kisasszony tartózkodó viseletét csak azért, mert
nem mosolyog boldogan Arthur gróf szemébe, úgy magyarázza, hogy ez
miatta történik, tisztán kiméletből vagy épen túlgyöngédségből.
De azért, a mit látott, ha meg nem vigasztalhatta is, legalább új
gyötrelmet nem hozott. Mert valósággal Esztike kisasszony legalább egy
kis árnyalattal mégis több melegséget tanusíthatott volna elismert
vőlegénye irányában. Most pedig némely pillanatban félreérthetlenül
unatkozottnak mutatkozott. Épen ezen látogatás ideje alatt folyvást a
szinpad felé nézett s csak fejének könnyű mozdulataival adott igenlő
vagy tagadó választ a mellette ülő grófnak.
Pál báró végre is azt hitte, valami mulékony összekoczczanás az egész,
miként ez a szerelmesek között gyakran előforduló mindennapi állapot.
A negyedik felvonás végével Arthur gróf eltávozott. Esztike kisasszony
udvariasan viszonzá búcsúját, de épen nem feltünő megkülönböztetéssel.
Ezen pillanattól kezdve Esztike kisasszony megint a földszinti közönség
tarka sokaságára veté szemét, de rövid kalandozás után újra a négy
zártszék vette figyelmét igénybe. Pál bárónak minden vére arczába ömlék,
a midőn érzette, hogy szívének titkos imádottja hosszasan függeszti rá
szemét s egész jelenetek tartamáig ott is feledi.
Vajjon merhet-e kisérletet tenni? Oh ha bátorsága volna feltekinteni, s
keresvén ama tündér szemek sugarát, találkozhatnék vele!
Érzette, hogy ez merész koczka s válságos perczet idézhet elé. Hátha
vakmerőségét ismét oly büszke lenéző tekintet bűntetné meg, mint az
utóbbi alkalommal? Erre aztán minden csalódásaiból végkép kiábrándul s
visszaesik az elhagyatottság sötét éjszakájába.
De mily kellemes meglepetés, mily édes vigasztalás! Pál báró óvatosan,
mintegy a véletlent játszva, feltekintett s látta, hogy Esztike is rá
néz s a szemek találkozása után sem fordítja félre fejét! Bizonyos
gyermekies őszinteség, félre nem magyarázható részvét és barátság
tükrözék tekintetében. Miután pedig helyzetüknél fogva legkisebb
feltűnés nélkül tehették, az egész felvonás alatt folytatták ama csendes
és méla szembeszédet, melyet csak azok értenek, kik egymás szívében
titkot rejleni vélnek.
A felvonás után Dorozsmayné, leányának szótlanságából következtetvén,
hogy unatkozik, késznek nyilatkozott a szinházat elhagyni. Úgy látszott,
hogy Esztike maradásra szavaz s miután az új dráma végkifejlődése az
özvegyet különben is érdeklé, ismét visszaült helyére.
A függöny felgördültével ismét folyt a háromrendbeli játék. A szinpadon
hangos élőszóval, a zártszéki párocska között halk susogással, egy
zártszéki s páholyülés között szemmel és barátságos tekintettel. Esztike
oly kérdő arczkifejezést mutatott, mintha mondaná: mért haragszik ön?
mért hagyta el régi engedelmes és mindig hivő tanítványát?
Ezalatt ha puszta megszokásból egy eltévedt tekintetet vetett is a
szinpadra, vagy a páholysorok felé, eme beszédes szép szemek csakhamar
visszatértek oda, honnan a czél nélküli elkalandozás előtt kiindultak s
a leányka arczkifejezésén ismét kirajzolódtak szívének gondolatai, a
jóakarat, hű barátság, s hogy semmi ok köztük többé a neheztelésre, sőt
a vétkes fél még bocsánatkérésre is készen van.
Tán még többet is gondolt hozzá: hogy a mester soha sem volt
szükségesebb a háznál, mint midőn a tanítványt a veszedelem nyilt
örvénye fenyegeti.
A függöny lebocsátása jelenté a darab végét, a közönség tapsa pedig az
általános tetszést. Következtek a kihivások, mialatt a ház gyorsan
ürülni kezd.
Esztike, édes anyja szolgálatára kelt fel és leányi gondoskodásával adá
fel anyjának azon téli öltözéket, melyet a páholyba is felhozni szoktak.
Aztán kivételes lassusággal veté vállaira shawlját s több izben
visszatekintett, azon ürügy alatt, mintha ő is még egyszer akarná látni
a tetszés viharával koszorúzott és ismételve kihívott szinészeket.
Most már Domokos bácsi is visszavonulásra inté a rábizott hadsereget. A
párocska a zártszéksor végén, egymás karjára fűzve, az előcsapatot
képezé; a két férfi hátrább maradt, mint nehéz gárda, vagy hadi
podgyász. A zártszéksorokból kitóduló közönség a kifelé törekvőket kissé
visszanyomá s így történt, hogy Pál báró közvetlenül a Dorozsmayné
páholya alá került.
Ekkor következett, a mit az ifjú, álmainak legmerészebb röpkedéseiben
sem mert volna reményleni. Esztike rá nézett, s világosan mutatta, hogy
várja a báró köszöntését! Ezen többé félre nem magyarázható jelre Pál
bárónak arcza felragyogott az örömtől, kalapot emelt, s mély
tisztelettel meghajlék. Esztike kisasszony, oly vidáman, mint csak a
kibékülés pillanatában tehette, a legbarátságosabb modorban viszonzá a
köszöntést s aztán sietett anyja után.
Még a páholy ajtajából is visszapillantott, sőt kezével intett búcsút és
istenhozzádot, a legközelebbi találkozásig. Így folyt, így végződék e
némajáték, melyet csak ők ketten érthettek, és mások figyelmének körét
teljesen elkerülék.
Az erdélyi vendégeknek, a honvéd főhadnagy megérkezése után, semmi
szükségük sem volt Pál báró szolgálatára. Megengedték tehát neki, hogy
jó mulatságot és csendes éjet kivánván, szállására mehessen.
Otthon leült és elmélkedék.
Azt látta, hogy a kegyvesztés korszaka véget ért. Valószinűleg, mert a
boldog menyasszony senkivel sem akar haragban maradni akkor, ha szíve
választottjával Isten oltára elé készül lépni. Mert hogy csak könnyelmű
tetszelgés volna mai viselete, az teljesen ellenkezett őszinte, egyenes,
sőt naiv gondolkozásmódjával, daczára a jövendőbeli grófi rokonságnak.
Ekkor török pipára gyújtott s mindjárt az első füstgomoly felszállására
azt hivé, hogy világosabban lát, s a tapasztalt jelenetet helyesebben
megmagyarázhatja.
– Mért és mikor űzött el közvetlen közeléből? Épen azon estén, a midőn
Domokos bácsi és Zsuzsika megérkezésük után, elterjedt a társaságban
azon hír, hogy menyasszonyt hoztak számomra! Miért és mikor nyújtja
ismét felém kibékülő jobbját? Akkor, a midőn látta, a midőn
kétségtelenül meggyőződhetett, hogy azon leány másé, és oly boldog azon
más férfinak közelében, hogy az egész előadás alatt csak vele volt
elfoglalva, a szinmű nem érdekelte, az én jelenlétemet számba sem vette!
Oly világosnak mutatkozott a következtetés… de Pál báró egy időelőtti
reménynek még gondolatát is kiverte elméjéből.

XVIII.
(A miről a doktor nem szokott «orvosi bizonyítvány»-t adni, de a szép
honorárium csodákat művel.)
Ezen szinházi jelenet pénteken történt, tehát hétfőig, a Dorozsmay-ház
nagyobb elfogadási napjáig, várni kellett, hogy Pál báró újra
megjelenhessék.
Ekkor aztán kedve szerint szidta Varjas Andoriást, hogy nem jól porozta
frakkját, a midőn ajtaja előtt megdobban egy pár kettős talpú csizma s
valaki nyitogatja a kilincset.
A fiatal ember ijedtében legelőször is azt hiszi, Domokos bácsinak akadt
új eszméje a hosszú téli estének agyonölésére, a midőn egészen más
ismeretes hang üdvözli.
– Jó estét, makranczos ficzkóm. Itt vagyok, megérkeztem Erdélyből, s
azért jöttem, hogy adj számot minden ostobaságodért, a mit távollétem
alatt elkövettél.
Ő volt: Bogárdy Zoltán, egészen megifjodva a friss hegyi levegőtől.
– Isten hozott, barátom. Végre szerencsésen megülted szent karácsony
ünnepét. Űlj le, gyújts szivarra. Tíz percz mulva kész vagyok s ha vinni
akarsz valahova, rendelkezésedre állok.
– És hová vinnélek? Hova nem mehetnél az én pártfogásom nélkül is? Mert
hogy ugyancsak kicsíped magad, ebből a sok szappanból, olajból és
parfümeriából bőven tapasztalom. Talán csak nem megint a Nádor-utcza
felé készültél?
– Megeshetik.
– Úgy hallottam, hogy egy idő óta feléjük sem jársz.
– Tudod, pajtás, féltem, ha sokszor látnak, könnyen rám únhatnak.
– Lehet. Nekem azonban azt beszélte kanonok bácsi, hogy megaprehendáltál
valamiért, pedig mondtam már neked: ne félj, míg engem látsz.
– Barátom, te sokfélét mondtál már, de ezt az egyet véletlenül
kifeledted.
– No ha nem mondtam, akkor gondoltam magamban, a mi egyre megy.
Mindenesetre pedig mondom most, én, a ki soha sem szoktam bolondot
beszélni, kivévén a képviselőházban.
– És mért épen ott?
– Mért? mert hazafias kötelességem. Mert hű akarok maradni választási
programmomhoz. Meg sem választanának többé, ha egy beszédem alatt az
elnök legalább háromszor rendre nem utasítana. De tudod-e, mi a nagy
ujság?
– Erdélyben?
– Ott nincs más, mint másfél öles hó. Bocsánat, tartsuk meg a törvényt;
három métert akartam mondani. Rá szavaztam az új mértékre, épen úgy,
mint mikor havonként a ház költségvetését terjesztik elé, és ellene még
eddig soha oppositio nem mutatkozott.
– Tehát itt történt valami?
– Itt; és pedig épen a Nádor-utczában, a hol nagy családi gyűlés volt
vasárnap reggel. Dorozsmayné húgom összehítta az «ötös bizottmány»-t.
– Az ötös bizottmányt?
– Így szoktuk nevezni. Össze is gyűltünk mindnyájan, kik e gyűlés tagjai
vagyunk. Az özvegy, leánya, én és kanonok bácsi.
– Ez mindössze csak négy.
– Négy, sem több, sem kevesebb. De tudnod kell, hogy ezen gyűlésben
Esztikének három szavazata van.
– Akkor meg hatan voltatok.
– Patvarba veled, hogy mindenbe bele fecsegsz, a mihez nem értesz. A pap
votumát nem szoktuk számítani. Nálunk még áll az ősi alkotmányos elv,
hogy vota non numerantur, sed ponderantur. Ha kiment fejedből a diák
szó, megmondom magyarul: a szavazatok nem számíttatnak, hanem
megfontoltatnak.
– Köszönöm a szíves leczkét, igen le vagyok kötelezve.
– Egybegyűlvén a teljhatalmú ötös bizottmány, Dorozsmayné, leánya
kivánatára, indítványozta, hogy az esküvő Arthur gróffal elhalasztassék
azon időre, míg Esztike életének tizennyoczadik évét betöltötte.
– Hogy az esküvőt elhalaszszák? Az égre kérlek, ne tréfálj.
– Tekintve az indítványozót, tekintve, kitől származott a kivánság:
azonnal láttuk, hogyha én és kanonok bácsi ellenkeznénk is, borzasztó
kisebbségben vagyunk.
– És mikor lesz Esztike kisasszony teljesen 18 éves?
– Ah, ah, te már a nők éveiről kérdezősködöl! Ez oly lovagiatlan
merénylet, melyhez csak távollétemben szokhattál. Különben pedig Esztike
húgom épen augusztus hó 20.-dikán, István királyunk napján született.
– Tehát nyolcz hónapra történt az elhalasztás!
– Nyolcz hónapra. Épen elég arra, hogy addig sok víz lefolyhasson a
Dunán.
– És mit fog erre Arthur gróf mondani?
– Mit fog mondani? De már ez kizárólag az ő dolga. A bizottmány is
egészen ráhagyta, hogy azt felelje, a mi neki tetszeni fog. De nehogy az
elhalasztás puszta ürügynek látszassék, elhatároztuk, hogy doktort
hivunk, s csak ennek hivatalos attestatuma alapján mondjuk ki az
elhalasztásnak szükséges voltát.
– Eredj a pokolba az ilyen oktalan fecsegéssel.
– Igazad van. A dolog csiklandósnak mutatkozott. Elhivattuk a doktort,
még pedig a legelsőt, a leghiresebbet a városban, tehát az országban.
Nem mondom, melyikét, mert a többi megorrolhatná classificatiomat. Elég
az hozzá, hogy meghivásunkra eljött és megvizsgálta a leányt.
– Zoltán! megfojtalak…
– Eleinte Esztike húgom sem akart vállalkozni, mert csak az ég tudja,
mit gondolt olyan doktori operatióról, a midőn az forog kérdésben,
férjhez mehet-e a leány, vagy nem?
– Hah vén gonosztevő! most készülj, mert kidoblak az ablakon.
– Mi a mennykő lelt, hogy így dühösködöl? Nem a te húgod Esztike, hanem
az enyém; az is csak tiszteletből az öregek iránt. Denique, minden
szerencsésen ment végbe. Semmi kopogtatás, semmi hallgatózás a mellkas
bensejében. Még hévmérőt, vagy salicilsavat sem használt. Csak
megtapintotta üterét, megfogta mindkét kezét és tíz másodperczig a
szemébe nézett. Ekkor fönhangon kiáltá: világos, tökéletesen világos, ez
a kisasszony nem mehet férjhez, éltének teljes 18 éves koráig! Én
tentát, pennát, papirt hoztam; a doktor megírta az orvosi bizonyítványt,
kanonok bácsi ráragasztotta az egy forintos bélyeget, Dorozsmayné húgom
pedig markába nyomta az 500 forintos honoráriumot. Ennyiből állott az
egész.
– És aztán elküldték a grófnak?
– Stante sessione. Kanonok bácsi hordárt akart hivatni, de mi jobban
tudván, mit parancsol az illendőség ily nagy urakkal szemben,
Dorozsmaynénak komornáját ültettük kocsira és elküldtük Bendeffy Károly
grófnő szállására, a József-térre, úgy a családi gyűlés határozatát,
mint az azt támogató orvosi csalhatlan bizonyítványt.
Pál báró hitte, nem is hitte, hogy mindez megtörtént, s hogy épen így
történt; mert Bogárdy Zoltán uram, egy kis ártatlan tréfáért, nagyon
könnyen elbánt a históriai igazsággal.
Száraz idő, kemény fagy az utczán, tehát gyalog indultak. Pál bárónak
lábán ugyan fázott egy kicsit a könnyű fénymázos topánka, de a gondolat,
hogy hova megy, fölmelegíté egész valóját.
Utközben még beszélgethettek.
– Gonoszul fog esni Arthur grófnak ez a rögtönzött elhalasztás –
vélekedék az ifjú. – Oly közel volt czéljához s most megint csak a
jövővel biztatják.
– Qui habet tempus, habet vitam. Megmagyarázom tudós idézetemet: a kinek
ideje, annak élete is van. Mert az elébb oly példás alázatossággal
köszönted meg.
– Szerelmes vőlegénynek január elejétől augusztus végeig várni! Megöli
addig az unalom.
– Inkább attól félek, nagyon is sok mulatsága akad. A hirre, hogy ő
méltósága nehány kerek milliót feleségül vesz, a hitelezők undok fajzata
módfölött megjuhászodott. Nagyon félek, hogy ezt az elhalasztást balul
magyarázhatják s akkor lesz dolga Porczogh bárónak, míg egy csapat
zsidót kapaczitálhat.
– Ad vocem, Porczogh báró: miféle ember ez?
– Hát báró. Igazi korhely, de okos ficzkó, a milyen belőled is válhatik,
ha bölcs apai oktatásomra hallgatsz.
– Rossz ember?
– Nem követ el nyilvános aljasságot. Még kevésbbé fog összeütközésbe
jőni a büntető törvényszék valamely paragrafusával; de e két határon
belül mindenre képes.
– Minő érdeke van, hogy Arthur gróf szekerét mindkét kezével tolja
előre? Mert ha tudom, hogy Ritkóczynével rokonságban van, eltalálom, ki
rágalmazta Zsuzsi néni előtt a Dorozsmay-házat? És nem is más hozta
forgalomba a mendemondát, hogy menyasszonyt küldtek rám hazulról.
– A mit bizonyosan nem tudok, arról nem beszélek. Különben nem
követelhetném, hogy a világ minden szavamat szentnek tartsa. (Pál báró
szerényen köhintett.) Porczogh báróról pedig azt hiszem, hű pajtása
Arthur grófnak, soha meg nem lopta, de szépen segítette a
tönkrejutásban. Most nagyon óhajtaná, ha barátja, felesége pénzén, újra
nagy házat tarthatna, hogy eljárjon oda és esetleg előnyös házasságot is
szerezhessen. Mondják, nem gazdag, de megél jövedelméből, különösen ha
lovagias szolgálataiért a költségi számlát mások fizetik. Azonban
megérkeztünk. Menjünk fel, mert magam is kiváncsi vagyok megtudni, mit
feleltek a József-téren az esküvés elhalasztására.
Ott fönn a ragyogón világított termekben minden régi alakjában
tündöklött. Csakhogy a nagy grófnék közül mentől kevesebbet látunk. Mert
csodálatos távirdai összeköttetésben élhet e faj, ha mindig úgy
cselekszik, mintha összebeszélt volna. Arthur gróf pártja duzzogott, de
mások új reményre ébredtek.
Pál báró mélyen meghajolva a ház asszonya előtt, később Esztike
kisasszonyt keresé fel, a ki, bármint érzett, gyermeksége óta szoktatva
volt arra, hogy egy látogatónak elmaradását és ismét megjelenését
tudomásul se vegye. Így kivánja ezt a saloni élet, a bevett szokás és e
törvény alól igazán érző szív sem mentheti fel magát.
Mintegy fél óráig járt-kelt az ifjú a társaság számára nyitott
szobákban. Dorozsmayné az idősb asszonyokkal beszélgetett; kanonok bácsi
kártyázó kollégáival viaskodott; Bogárdy Zoltán a bel- és külföldi képes
lapok fametszeteit bámulgatá; a leányok szokás szerint zongoráztak s
fogadták az uraktól a megérdemlett vagy meg nem érdemlett
tetszésnyilatkozatokat.
Esztike kisasszony, azon czím vagy ürügy alatt, hogy mindenütt
kötelessége jelen lenni s felvigyázni, átment azon szobába, a hol
rendesen a buffet-asztal volt elhelyezve.
Pál báró magasra érzé keblét feldagadni, de épen azért, hogy szíve
titkát elrejtse, feltünő érdekeltséget tanusított az épen folyamatban
levő zenemű iránt. Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő
allegro-finale első ütemeihez s valósággal el volt bájolva, látván, mily
műértő hallgató vonult háta mögé.
A műértő báró azonban lépésről-lépésre hátrált, mindig helyet adott más
műértőknek, egyik csoportot a másik után bocsátá előre, míg végre áruló
módra kiosont a szobából s arra tartott, a hol irigylendő professzori
hivatalát legelőször megkezdhette.
[Illustration: Egy kisasszony épen most jutott a sok élvet igérő
allegro-finale első ütemeihez.]
– Ah, Pál báró, – szólt Esztike kisasszony, – mily szép öntől, hogy ide
is téved, a hol a madár se jár, – kivéve sülve; szolgálhatok egy
szeletkével ebből a fáczánból?
Tehát hosszú szünet után ismét együtt ültek; a báró régi szokás szerint
két széket rántott elé; mindketten nehány papirvékony szeletet raktak
tányérukra és szokás szerint egy falatot sem ettek, pedig eleget
zörögtek a késsel és villával.
– Hallotta, professzor úr, hogy egy pedans, kék szemüvegű doktor
rendeletére kénytelenek voltunk esküvőmet Arthur gróffal elhalasztani?
– Beszélte Zoltán bácsi, de úgy mondta, nem egyenesen az orvostól
származott a kezdeményezés.
– Valóban, megtörténhetett, hogy tőlem eredt a gondolat, és mamám nagy
hévvel pártolta indítványomat. Valami azt súgta fülembe, hogy a
boldogság, mely rám vár, semmit sem veszthet értékéből, ha egy kissé
később teszi is nálam látogatását.
– Elkésni semmi esetre sem fog. Föltéve, hogy a szerelem betegségének
kórjelei mutatkozni kezdenek.
– Oh, a kórjeleket tudom könyv nélkül. Hajlam, vágy, vonzódás, szárnyra
kelés és repülés az ő karjaiba! Kérem, mondja csak nekem, miként nevezik
az irodalomban, ha valaki egy jeles szerzőnek legszebb eszméit ellopja,
s mint saját gondolatát árulja?
– Plagium!
– Ah, plagium! Pompás szó. Ilyes valamit követtem el én is, a midőn az
ön filozofiájának legbecsesebb kincseivel parádét űztem, úgy hogy édes
mamám nem győzött eléggé csodálkozni, milyen tudós leánya van!
– A mit az ember a professzortól tanul, azt ha használja is, nem
plagium. A professzort azért fizetik, hogyha tud valamit, közölje
tanítványával.
– Igen, de önt nem fizetik.
– Vagy igen; mint mi erdélyiekül az igenlést kifejezni szoktuk. Az én
fizetésem a legfényesebb honorárium a föld kerekségén s abból áll, hogy
Esztike kisasszony megtisztel bizalmával.
– Ah már hizelegni is tud? De én az udvarias bókot szeretem s
háladatosan meg is köszönöm. Arthur gróf is derék ember. Roppant
tudománynyal bír arról, a mit bevett szokásnak neveznek. Ezen egyen
kívül mást nem tanultam tőle s ha együtt voltunk, inkább ő
kérdezősködött.
– Vitatkoztak egymással?
– Soha. Mindig annyira helyeselte szavamat és nézetemet, hogy végre
elbizakodtam, mily sokat tanultam madame Escabrottetól.
– Valamit kérdek, – szólt professzori módra összeredőzvén homlokát a
báró. – Félt tőle?
– Hogyan? Féltem tőle?
– Úgy van. Mert félni, igazán félni a férfitól, a második, már magasabb
fokú kórjele az igazi szerelemnek. Nem férfi az, a ki nem tud
parancsolni s csak azon nő boldog, a ki szíve meggyőződéséből
engedelmeskedni kiván. Gyakran e kórjel még előbb mutatkozik, mint a
többi, miről beszéltünk. Sok leány úgy kezd szeretni, hogy meglátván egy
férfit, megdöbben szívében s azt mondja: jaj istenem, ez a férfi nekem
parancsolni tudna, s én nem tehetném, hogy ne engedelmeskedjem! Még egy
kérdést. Most sem ellenkezett, a midőn az esküvő elhalasztásának hírét
vette?
– Azt írta vissza: mamám és az én óhajtásom mindig törvény előtte.
– Ez igen udvariasan hangzott. Én azonban, az ő boldog helyzetében,
mindent elkövetek a határozat visszavételére. Mert igaz, hogy a
szeszélyes parancsolgatót, a korlátlan urat, önkénykedő zsarnokot a nő
nem tűrheti. De ebből nem következik, hogy a férfinak akarata se legyen.
Követelnie kell, hogy belátását, helyes tanácsát elismerjék, minden
kétes esetben tőle várjanak végső itéletet. Hanem aztán olyan is legyen
e végső itélet, mely megnyugvást szerez, s melyet az eredmény igazol.
Érzi, hogy megnyughatnék Arthur gróf itéletében?
– A gróf soha sem mond olyat, a mi egyenesen tőle származik. Beszél, és
érv helyett arra hivatkozik, hogy ez az ő társaságának, az ő világának
nézete, véleménye és bevett szokása. Ez a gróf törvénykönyve, s a mi
abban nincs megírva, az rá nézve nem is létezik. Megigéri, uram, hogy
most és később, ha igazi jó barátra lesz szükségem, mindig híven fog
velem tartani?
– Mindig és föltétlenül.
– Köszönöm. Most azonban térjünk vissza a leányok szobájába, mert ott
mindjárt észreveszik, ha valaki sokáig hiányzik.

XIX.
(Rövid fejezet, mely mesés igérettel végződik.)
Február elején elment a Duna jege s ilyenkor a pestiek azt hiszik, hogy
beköszöntött a tavasz, bármit mondjon tovább a naptár és a hévmérő.
Erdélyből rossz hírek érkeztek. Marialakyék, miután Zsuzsika férjet
talált, lemondtak a fővárosi farsang élveiről, hazamentek, készültek a
lakodalomra, és hire is ment e nevezetes ujságnak Csikszék egyik ormától
a másikig.
Zsuzsi néni legkevésbbé sem kétkedvén, hogy csak Pál fia hanyagsága és
engedetlensége okozta e képtelen szerencsétlenséget, s hogy az ő
keresztleánya csak búfeledésből nyújtott kezet a katonának, annyira
fellázadt, hogy nem törődve többé rohamos szívgörcseivel, régi
végrendeletét széttépte, ujat írt, tanúkkal megerősíttette s Pált végkép
kitagadván, minden vagyonát a három Gencsy kisasszonyra hagyta.
Pál bárónak végtelenül fájt, hogy Zsuzsi néninek anyai szeretetét
elvesztette, de az örökséggel nem sokat törődött. Nem mintha érzelgős
regényhősök módjára a földi javakat megvetné, vagy nehány ezer forint
jövedelem iránt közönyös lehetne, hanem mert jól tudta, hogy nénjének
legújabb rendelkezése, a jövő tekintetében, rá nézve változást elé nem
idézhet.
Tudta, hogy Zsuzsi néninek épen annyi vagyona van, mint az ő atyjának,
idősb Gencsy Pál bárónak. A patriarchalis gencsi házban azonban minden
családtag bizonyos házi dogmában nevekedett fel. El volt köztük
határozva, hogyha Pál örökölni fogja Zsuzsi néni vagyonát, akkor lemond
az apai jusról s mindent a leányok számára enged. Ha pedig bármely oknál
fogva a leányok örökölnének Zsuzsi néni után, akkor az atyának birtoka
tisztán a férfiágra, s ennek egyetlen képviselőjére, Pálra marad, ő
levén a család reménye, szemefénye és régi dicsőségének föntartója.
Pál báró tehát elfogadá új helyzetét, és Zsuzsi nénihez intézett
levelében csak azért mentegeté eddigi tetteit, hogy megbecsülhetlen
anyai szeretetét visszanyerje, az örökségre nézve pedig hugainak
szerencsét kivánt.
Annál fenyegetőbbé változtak a viszonyok a Bendeffy-háznál, mert az
esküvőnek elhalasztása folytán Arthur gróf a vagyoni bukás örvénye felé
sodortatott.
Porczogh báró nem szünt meg ugyan Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp
urakkal alkudozni; de vajmi nehezen ment ez oly emberekkel, kik jól
tudták, hogy ők a helyzet urai s csak tőlük függ a béke föltételeit
diktálni.
Mert a betáblázott adósságok a fekvő birtok értékét kimerítvén, csak a
három uzsorás akaratától (vagy inkább érdekétől) függött, hogy a
törvényszék Arthur gróf ellen a csődöt kimondja s akkor a nagy név
ivadéka polgári halott, lehetetlen a társaságban, s minden reményéről
lemondani kényszerül.
Ha a három uzsorás mégis késett a legutolsó fegyver használásával, csak
azért történt, mert Arthur grófnak még maradtak forrásai.
Először: édes anyja halála után várt egyetlen fiára 30,000 forint tiszta
jövedelem, mely nincs adóssággal terhelve. Jegyezzük meg, hogy Arthur,
bármily dölyfös, önző és vásott korhely volt, anyja halálára nem
óhajtozott. E tekintetben háladatlan, elfajult gyermek nem volt.
Egy másik bekövetkezhető haláleset irányában már nem volt ily
lelkiismeretes. Valósággal, ha a délutáni postával megérkeztek a bécsi
reggeli lapok, egy cseppet sem búsúl, ha a napi hirek rovatában
Burghammer haláláról értesül. Föltéve mégis, hogy a herczeg megtartotta
igéretét, és özvegyének tetemes független vagyont hagyott
végrendeletében.
A leggyökeresebb változást házassága idézte volna elé Esztikével.
Porczogh báró ezen esetre már kész tervvel foglalkozott, hogy a
Dorozsmay vagyonból fizessék ki a Bendeffy birtokokat terhelő
adósságokat, s mint az igazság megkivánja, a követelést írják át akár az
özvegy, akár az ő fiatal neje nevére. Egyik új adósság épen olyan «soha
meg nem fizetem» értelmű volt, mint a másik.
Azonban e váratlanul és végzetszerűleg közbejött elhalasztás, mely
esetleg végső szakítást is vonhatott maga után, minden tervelést
fenekestül felforgatott.
Az sem kerülé el a két jó pajtás figyelmét, hogy Gencsy Pál báró újra
feltűnt a Nádor-utczai házban és Esztike kisasszony különös pártfogása
alatt áll. Arthur gróf ugyan férfiúi hiúságában nem akará elismerni az
innen fenyegető veszedelmet és épen nem tartott ezen izetlen, fonák és
jelentéktelen gyerkőcz vetélkedésétől.
Egy reggel, már tudniillik mikor a nagy urak reggele van, úgy déli 12
óra felé ismét együtt találjuk Arthur grófot titkos tanácsosával,
Porczogh báróval.
– Barátom, – kezdé a báró, – én soha sem mondtam, hogy Gencsy Pál
elhalászhatja előled dúsgazdag menyasszonyodat, de míg e ficzkó a házhoz
jár, a leánykával sugdosódik, Bogárdyval nyiltan konspirál, addig mindig
készen lehetünk új meglepetésekre.
– Mit tegyek? Tisztességes módon el nem űzhetem a háztól. A többi
ingyenélő is ellenem van. Még azt a vén nullát, a kanonokot is rá
bírták, hogy fülembe hazudjon. Azt hitték: azon hirre, hogy Bogárdy
Zoltán, ez a paraszt, a ki valószinűleg halzsíros szíjjal köti nadrágát,
az özvegyet elveszi, dühbe jövök, s végkép lemondok. Most látom, hogy
otrombán szőtt kelepczébe akartak megfogni és örülök, hogy semmi
elhamarkodást el nem követtem. Báró! ha láttad volna Esztikét, mint
állott mellém, a midőn az anyja már ingadozott, magad sem kétkednél
benne. Áll tehát határozatom, hogy Esztikémmel élek, vagy Esztike nélkül
megbukom, – akkor pedig jó éjszakát világ.
– Esztikém, Esztikém! Micsoda beszéd ez! Mintha én azért tanácskoznám
veled, hogy pusztán szép feleséget szerezzek házadba. Olyan üzlet,
melyet mindenki maga szokott véghez vinni. Ha te a szerelem hatalmában
bízol, akkor semmi szükséged rám. Porczogh báró ismert «mauvais sujet»,
de több gyöngédséggel bír, mintsem a szív ügyében beavatkozásával
feltolakodnék. Szerencsétlenségedre itt másról van szó.
– És miről?
– Hogy augusztus végeig, mint úr, megélj, és pénz tekintetében meg ne
essék rajtad oly valami, a mit magasrangú férfi élve nem tűrhet.
– A csődről beszélsz?
– Arról. De ha bizalmad van hozzám, igérem, hogy e válságtól, legalább a
jelen évre, megmentelek. Még nem fogytam ki a jó eszmékből.
– Terved van?
– Igen, tervem, s midőn tervről beszélek, ez mindig pénzt jelent.
– Ki az a bolond, a ki a tönkrement Bendeffy Arthurnak még csak egy
krajczárt hitelezzen?
– Ha magamra vállaltam, akkor az én gondom.
– Porczogh!
– Semmit se félj. Inkább, hogy téged és magamat gyalázatba keverjelek,