Esztike kisasszony professzora: Regény - 15

előtt valami ostobaságot igértem s most jő becsületbeli váltómat
incassálni.
– Miben lehetek szolgálatára?
– Báró úr valószinűleg még soha nevemet sem hallotta, de én önnek hű
barátjáról, Bendeffy Arthur grófról kivánnék bizonyos ügyben szólani,
tehát arra kérem, mondja meg, hol találkozhatom vele? mert a gróf édes
anyjának lakásán minden zárva van és az ifjú gróf hollétét a házban
lakók nem tudják.
Természetes, hogy tartózkodásod helye nem titok. És ha kellemetlenség
fordul elé, mindig legokosabb politika szembe nézni vele. Csak így
lehető a kiegyenlítés, míg a megfutamodás fegyvert ad az ellenség
kezébe. Mindazáltal megkérdém:
– Szabad madame nevét tudnom?
– Oh az én nevem nem határoz; engem Spuller Jeannette-nek hínak.
Azt hittem, e név hallására rám szakad a ház teteje; nem, az ég
boltozata. Vége minden ábrándnak, képzelgésnek, önhitegetésnek; átkozott
pessimismusom ismét igazat mondott. Spuller Jeannette él, testből,
vérből, húsból és csontból való emberi creatura, s jő, hogy téged
irgalmatlanul felfaljon…
Erre megmondtam lakásodat, az utolsó postát, mely vasuti állomás, hova,
ha tetszik, levelét küldheti. De ha már itt volt, fel kellett használnom
az alkalmat, hogy kikérdezzem, minő szándéka van, s tudjad előre, mihez
tartsd magadat.
– Madame, – mondám, – azon ügy, mely önt Arthur gróf barátommal
viszonyba hozza, tökéletesen ismeretes előttem. Ön bizonyosan csak
jelenteni jött, hová küldjék ezután a lejárt félévi kamatot? Ön
megvásárolta a Kaula és társa követelését s mint jogutód élvezni akarja
tőkéjének gyümölcsét.
Spuller Jeannette igen egykedvűleg rázta fejét, mint a ki mondani
akarja, ennél legkisebb gondom is nagyobb, s felelé:
– A dolog pénzügyi oldala épen nem sürgetős, mondhatnám másodrendű
kérdés, mely ezúttal még napirenden sincs, sőt ha óhajtásom teljesül,
többé szó sem lesz róla.
(Nem homályosodik el szemed? Nem dugul be füled dobja? Nem törlöd meg
szemüvegedet? Nem nézesz mikroskopium után, hogy jobban lásd betűimet,
mert a mit leírtam, csak őrültnek tollából eredhetett.)
– Hogyan? – kérdém, mint mikor a nagy úr sértve érzi magát, de még sem
haragudhatik. – Nem sürgetős? A kamat, a mi lejárt? Valóban, madame,
önnek semmi szüksége egyenesen Arthur grófot levéllel megkeresni, mert
ezen ügy már elintézve, végkép rendbe van hozva. Tessék csak ő
méltóságának jószágigazgatójához fordulni, s ha nem tudná Posztóczky
úrnak czímét, szerencsém lesz vele szolgálni.
– Köszönöm, – felelé, – nekem sokkal közvetlenebb elintézendő ügyem van
Arthur gróffal, mely a leggyöngédebb viszonyokra vonatkozik. Nagyon le
vagyok kötelezve báró úrnak szívessége folytán s most újra köszönetet
mondván, engedje meg, hogy ajánljam magamat.
– Igen örültem, hogy szerencsém volt. Egyet azonban meg kell jegyeznem.
Bizonyos ugyan, hogy Arthur gróf barátom tegnap hajnalig még Rétfalun
volt, de csak egy távirati tudósítást várt, hogy azonnal Erdélybe
induljon.
– Tudom. Dorozsmaynét és leányát épen ma várták Kolozsvárra, s ma reggel
hét órakor bizonyosan meg is érkezett oda.
– Ezt is tudja, madame?
– Oh én mindenben au courant vagyok. Van szerencsém magamat ajánlani.
Ezzel elment. Én a lépcsőkig kísértem, de többet nem szólott.
Most pedig kérdelek, mit mondasz e látogatásra? Van-e ebben logika,
van-e természetes emberi észjárás?
Kérded, ki ezen Spuller Jeannette? Nem kétlem, valami külföldi borzasztó
millionaire. Özvegy, vagy vén lány, azt nem tudom, de a kinek 36,000
forint évi kamat felszedése vagy otthagyása csak annyi, mint nálunk egy
pár piszkos 100 forintossal több vagy kevesebb pénztárczánkban.
Értettél-e mindent? Ha nem, akkor kezd elölről az olvasást, mert én
mindent híven megírtam, úgy, hogy kétértelmüségnek még helye sem
lehessen.
Még egyszer: Ő sajnálja, hogy «eddig» nem volt alkalma magyarul
megtanulni. Mi az: még eddig? Nem annyi, mint hogy ezután szándékozik
megtenni?
Mit jelent, hogy a lejárt kamatfizetés nem sürgetős, napirenden sincs, s
ha ohajtása teljesül, soha szó sem lehet róla?
Parbleu! az én Porczogh bárói finum orrom itt igen ismeretes szagot
érez. Eltaláltad, mit gondolok?
Soha, soha! Mert te nem láttad a sápító madamenak olvadozó
szemhunyorgatásait. Te nem voltál a jury tagja, a ki a terhelő vagy
fölmentő tanu arczának vonaglásait vizsgálta. Te csak e hideg betűkből,
e száraz értesítésből tudhatsz itélni. De én mindent láttam, hallottam,
bámultam és megvizsgáltam. Előttem állott a külső; éles szemem behatolt
a lélek titkába és ezen szörnyű rejtélynek egyetlenegy megoldását
találhattam.
S mi az? kérded. Ne legyen bennem többé ezen órától fogva egy porczikája
sem a Porczogh báróknak, ha el nem lestem, honnan fú a szél? Spuller
Jeannette tudja, hogy tökéletesen tönkre jutottál: erre, mint varju a
dögre, elészáll, bemarkol undok nagy terjedelmű pénzszekrényébe s kidob
onnan 600,000 forintot s a mi még ezenfelül kellett hozzá, csak azért…
még sem találtad el? mert _grófné akar lenni!_
Értettél? grófné akar lenni. Tehát grófot keres, még pedig nem olyat,
minőt 600 forint évi járulékért csomószámra talál otthon, hanem igazi,
valódi, régi származású grófot, telivér mágnást, széles rokonságot és
fényes nevet. Lásd, mégis van értéke a czímnek és rangnak. Mily könnyen
megadják érte a 600,000 forintot s mégsem hiszem, hogy megejtsd a
vásárt.
De legalább az alkut mindenesetre megkísértsd. Menekedni ne próbálj,
mert Spuller Jeannette felhajhász téged, még ha az éjszaki sarkpont
sivatagába is futamodol, mert feltette magában, hogy Bendeffy grófné
lesz, vagy belehaltok mindketten.
Ebből nem következik, mintha beléd bolondult volna. Neki mindegy, zöld
vagy kék a színed; nem bánja 28, vagy megfordítva 82 éves vagy. Azzal
sem gondol, ha az esküvő után a férj a keleti, a feleség a nyugati
vasútra lép és soha többé egymást nem látjátok. Nagyon örömest fölment
téged a férj összes gyöngéd kötelességeiől, megadja szabadságodat és
annyi pénzt, a mennyit kicsikarhatsz tőle.
Que faire? Ha a bankból félmilliót kilopsz, a nyomodban induló rendőrt
kijátszhatod… de Spuller Jeannette-t soha. Inkább várd be megjelenését,
tartsd oda hátadat, hadd üssön rajta vagy kettőt, s hallgasd meg, mit
ajánl? ezt írja neked, vén praktikus barátod
_báró Porczogh Viktor_.»
Mikor Arthur gróf e levelet végig olvasta, harsogva kaczagott fel:
– Az ördög engem vigyen el, ha ez a hóbortos Porczogh nem azt tanácsolja
nekem, hogy vegyem el Spuller Jeannette-t 600,000 forint díjért.
Elrejté a levelet tárczájába s egy ideig gondolkodva járt le s fel a
szobában.
– És miért ne? Ha egyéb sem kell neki, mint a grófnéság. Van még néhány
Bendeffy az országban s nem tőlem várják, hogy föntartsam a család
dicsőségét. A 600,000 forint honorárium azonban átkozottul kevés. Ha
annyit ad, hogy összes adósságomat kifizethetem s birtokom minden
tehertől megszabadul, akkor… majd jobban meggondolom a dolgot.
Egyelőre elhatározta, hogy Dorozsmayéknál utolsó kisérletet tesz s
megparancsolá, hogy másnap hajnalban kocsi álljon készen, mert reggel 6
óra előtt már Rév állomáson akar várakozni a Pest felől jövő
gyorsvonatra.

IX.
(A midőn az ember ismeretlennel utazik, vagy legalább csak az egyik
ismeri a másikat.)
A kijelölt időben pontosan megérkezett a gyorsvonat, mely itt csak egy
perczet időz, de ez elég volt arra, hogy Arthur gróf felugorjék egy első
osztályú kocsira, míg legénye két utazó börönddel hátrább keresett
ülést.
A vonat megindult s a gróf csak most látta, hogy nem egyedül van, mert a
túlsó sarokban jól öltözött, de nem szép, nem is fiatal nő ül és
nézegeti a vidéket.
– Elhibáztam, – gondolá Arthur gróf, – nem néztem meg, hogy e coupé nem
dohányzók számára való s most böjtölhetek a legközelebbi állomásig, míg
más okosabb helyet találhatok.
Ekkor azonban megpillantja a kocsi ajtajára szegezett érczszelenczét,
mely a szivar hamujának leverésére van odakészítve s félig kérdő szemet
vet az idegen nőre.
Ez mindjárt elérti, mi baja utitársának, és szól hozzá német nyelven.
– Ön szivarozni akar, uram? Kérem, tessék. Épen nem félek a
dohányfüsttől s rendesen ilyen helyen szoktam helyet foglalni.
– Valóban, madame, komolyan megengedné?
– Sőt kérem.
Ez már oly világos engedély volt, hogy parancsnak is beillett s Arthur
gróf lenyaktilózott egy havannait és ismételt bocsánatkérés mellett
rágyujtott.
Miután pedig már szóltak egymáshoz s köztük az idegenség jege megtört,
Arthur gróf a középső ülésben foglalt helyet és társalogni kezdett.
Az idegen nő készséggel, sőt előzékenységgel fogadá a felajánlott
időtöltést s csakhamar túl voltak a köznapiságokon, hogy szép idő van,
kellemes nyugati szél lengedez s már kiderült, hogy az ismeretlen nő
igen közlékeny és beszédes természettel birt s bármely tárgy került elé,
mindenre helyes, értelmes, sőt műveltséget eláruló választ tudott adni.
Mindinkább közeledvén, Arthur gróf már a szemközti ülésbe telepedett,
azt mondta, tisztán mulatságból utazik, míg a nő bizonyos családi ügyek
elintézését emlegette.
Fél óra mulva tudva volt, hogy a nő messzeútról jő, Budapesten csak egy
napot töltött s most Erdély több városában lesz dolga.
Lassankint nevek kezdtek előfordulni. Az idegen nő ismerte a bécsi
szinházak összes művészeit, azután jöttek a bárónék, a grófnék, végre a
herczegnék. E nő mindenkit ismert, de egy szavával sem igyekezett
olyasmit állítani, mintha az említett úrnők személyes barátságával
dicsekedhetnék.
– Madame, – szólt egyszer Arthur gróf, – bámulom önnek kiterjedt
ismeretségi körét, de egyet még sem látott soha.
– S az volna?
– Burghammer herczegnő.
– Oh, a herczegnőt tán még többször látom, mint a többit. Nemde szép,
szőke, kellemes gömbölyű alak? Atyja Hohenmark herczeg táborszernagy
volt, anyja magyarországi középbirtokos, született Bogfalvy.
Ez már sok volt. Ezen pontos részletesség bőven bizonyította, hogy a
többi életadat s nehány érdekes adoma is, melyet most hallhatott, csak a
legjobban értesült körökből származhatott.
– Asszonyom, – kérdé erre Arthur gróf, – ön tán Burghammer herczegnőnek
leánykorát is ismeri?
– Csak azt tudom róla, a mit az egész Bécs. Louise herczegnő
ismeretséget kötött egy Bendeffy Arthur nevü magyar gróffal. Úgy
látszott, szerették egymást. A grófról nem szólhatok, de a
herczegkisasszony lelke mélyéből és szíve teljéből engedé át magát
érzelmeinek. Mind e mellett e házasság állítólag vagyoni tekintetek
miatt, lehetlenségnek mutatkozott, Louise herczegnő tehát az öreg
Burghammer herczegnek nyujtá jobbját. Ő herczegsége az osztrák
delegátióval Pesten időzött s Hohenmark kisasszonyt az udvari ünnepélyek
alkalmával látta először. Mondják, hogy a herczegnő mai napig sem
feledkezett el első szerelméről.
Arthur gróf nem tudta, hova legyen bámulatában s aztán kérdé:
– Utoljára ön még Bendeffy Arthur grófot is ismeri?
– Láttam nehányszor, Bécsben, és másutt is.
– Ah, Bécsben és másutt is, és minő alkalommal?
– Ott, a hol ő engem véletlenűl nem látott, vagy nem figyelt rám.
– A hol ő önt nem látta! ez nevezetes. A hol ő önre nem figyelt! Ez
eredeti. Ráismerne ma is?
– Akárhol, ha találnám.
Most már Arthur gróf zavara a legmagasabb fokra hágott. Szemébe nézett
az idegen nőnek, de ez teljes nyugodtsággal állotta ki a kémlő
pillantásokat. Ismerte őt e nő? vagy legalább ezen egy esetben csak
kérkedni akart mindentudóságával? Végre is Arthur gróf legjobb
politikának tartotta, ha incognitójáról legalább nyiltan le nem mond,
mert ily helyzetében sokkal szabadabban folytathatja érdekes
beszélgetését.
E pillanatban fütyölt a mozdony s a vonat Csucsa állomásra érkezett.
Itt zaj keletkezék, a konductorok végig futkostak a kocsisorokon,
mindenütt kiáltva: «távirati sürgöny! távirat: Werner Karolinának!»
– Ah, – szólt az idegen nő, – mint ha az én nevemet hallanám.
– Azt kiáltják, – felelé a gróf, – hogy távirati sürgöny várja itt
Werner Karolinát.
– Én vagyok.
Ezzel kihajlott az ablakon, intett azon egyénnek, a ki a sürgönyt
magasra emelve mutogatá, s aztán rajzónnal a vevényt aláírván, ajándékot
adott a hivatalszolgának, a sürgöny pecsétét pedig feltöré.
Arthur gróf felkelt, hogy egy üléssel távolabb essék, nehogy
szerénytelenűl közel legyen az olvasóhoz.
– Oh kérem önt, – szólt az ismeretlen utitársnő, a kinek azonban már
nevét hallottuk, – maradjon uram, vagy legalább ezen okból ne hagyja el
helyét. Nincs ebben semmi titok. Bátyám, a ki egyszersmind ügyvédem, ír.
Csupa hivatalos szárazság, akár felolvasom.
Arthur gróf elhárító jelt adott kezével, de társnője nem gondolt azzal,
hanem hangosan olvasá:
«Bécs, jun. 23. regg. 4 óra.
A pör állása nem változott, de végéhez közeleg. A végeldöntés előtt az
alperessel nem kell alkuba bocsátkozni.
_Werner Károly_.»
Olvasás után a papirt ketté szakította s a már rohanásnak indult
kocsinak ablakán kivetette.
Nehány perczig szótlanúl ültek szemközt egymással. A gróf a Werner néven
mélázkodott el, mely polgáriasan hangzik, de van köztük még báró is,
akármennyi. Mert hogy e nő a legjobb körök modorát és sajátszerű
szójárásait ismerte, arról bőven meggyőződhetett.
Ezalatt az utitársnő keresgélt valamit kezén tartott könnyű
bőrtáskájában. Arthur gróf elpirult, mert akarata ellen bepillantott a
táska belsejébe s látta, hogy ott igen vaskos csomó 50 forintos bankó
hencsereg. Régente azt mondták, a madarat tolláról, az embert szaváról
ismerik meg. Mai napon nincs biztosabb ajánlólevél, mint a kinek
csomóstul áll a pénz rendelkezésére.
– Uram, – szólt a nő, – ön nekem szorultságomban nagy szívességet
tehetne.
[Illustration: – Azt kiáltják, – felelé a gróf.]
– Egészen szolgálatára állok.
– Nagyot hibáztam, hogy a távirati sürgönyt kidobtam az ablakon, mert a
papir hátára ráirhattam volna a választ.
– Asszonyom, ha Kolozsvárra érünk, talál ott papirt és mindent.
– Igen, de én Bánffy-Hunyadról kivánnék visszatáviratozni. Nincs önnek
tárczájában egy darabka nélkülözhető papirka?
– Mindjárt megnézem.
Ezzel megnyitá tárczáját, melynek egyik oldalán a 17 darab ezres
bankjegy, a másik oldalán kisebb bankjegyek, szivarok, s végre a tegnap
vett levélnek lapjai fehérlettek ki.
Késedelem nélkül leszakított a levélből oly darabkát, melynek háta
tisztán maradt s odanyujtá utitársnőjének.
– Köszönöm, nagyon lekötelez ön. De már ha ennyi jósággal van irántam,
még megtetézhetné szivességét. Az asszonyok kézírása sokszor
olvashatlan, nem volna oly kegyes, leírni, a mit diktálok?
– Ezer örömmel; semmi sem könnyebb ennél.
– Tehát diktálom, a czím: «Werner Károly ügyvédnek. Bécs. Bankgasse 9.»
– Megvan.
– Most a sürgöny tartalma: «Bánffy-Hunyad jun. 23 reggel 6 óra.»
– Még nincs ennyi.
– Lesz, ha az állomásra érünk.
– Helyes, igaza van; kérem tovább.
– «Az alperest már megtaláltam, és többé el nem bocsátom szemem elől.
W. K.»
A nő a legudvariasabb modorban köszöné meg utitársának szivességét,
átvette a beírt papirlapot, de midőn azt kezében forgatná, megpillantja
a másik oldalt elfoglaló írást és felkiált.
– Ah, ez Porczogh báró irása.
– Hogyan? – felelt Arthur gróf, a ki e mindentudóságot
természetellenesnek kezdte tartani, – ön ismeri Porczogh báró
kézvonásait?
– Azaz: a kézirást nem. Legalább én még a bárónak magyar levelét sohasem
láttam. Annál inkább ismerem a levélpapirt, melyet használni szokott,
mert minden lapra a P. V. monogramm be van nyomva.
– Ah ez nevezetes! Ön Porczogh bárónak levélpapirját ismeri! Nekem a
báró jó barátom, de sohasem dicsekedett vele, hogy szerencséje van
Werner Karolinát ismernie.
– Oh nem is hozzám intézte leveleit. Én csak a második kézből jutottam
hozzá. Most azonban kérnem kell önt, nézze meg jól, nincs-e ezen
papirnak a hátán oly valami, a mi nem való más embernek, mert a papir
ott marad a távirda hivatalban, s kiváncsi szemek elé kerülhet.
Arthur gróf valóban megijedve vette kezébe Porczogh báró levelének
darabkáját, mely azonban úgy volt ketté szakítva, hogy a soroknak csak a
fele maradt meg, s miután épen e helyen sem név, sem más érthető mondat
elő nem fordult, meggyőződhetett, hogy e papir minden kár vagy
kellemetlenség nélkül vetődhetik akárhova.
Megérkezvén az állomásra, az idegen nő magához intett valakit a pálya
szolgai személyzetéből s miután kérdezte, ért-e németül, s az igenlőleg
felelt, mondá neki:
– Legyen ön oly szives, vigye el ezt a sürgönyt, de rögtön, a távirdai
hivatalba. Itt van 10 forint; fizesse ki ebből az 50 krajczárra szabott
díjt, a többit pedig fáradsága jutalmául költse el egészséggel.
A jó ember csak eltátotta a száját a herczegi borravalóra s mély
meghajlással kifejezvén háláját, a parancs végrehajtását megigérte.
Ezalatt a vonat ismét mozgásba jött, aztán hovatovább gyorsabban rohant,
míg végre a kirendelt időben a kolozsvári indóházba berobogott.
– Asszonyom, elértem utazási czélomat. Igen örültem szerencsémnek, s ha
ön is Kolozsvárra szándékozott, itt áll legényem, a ki segíteni fog a
podgyászt a kocsira szállítani.
– Köszönöm uram; nem egyedül utazom.
És valóban ekkor már ott állott egy jó kihízott inas, de nem bérruhában.
Ha bajuszt, szakált visel, beillik még szolgabirónak is. Ez teljes
készséggel jött úrnője szolgálatára s a kik Rév állomástól kezdve oly
érdekeltséggel elcsevegték az időt, végső búcsút mondtak egymásnak.
A gyorsvonat Kolozsvárott csak 10 perczig időz s Arthur gróf leszállván
a waggonról, szétnézett, hol látná meg az ezen perczben
kötelességszerűleg jelen lenni tartozó állomásfőnököt?
E helyett sokkal biztosabb forrásra talált, a honnan hírt hallhatott.
Egyik ismerőse, valamelyik erdélyi gróf ácsorgott itt a pályaszín
járdáján. Hihetőleg várt valakire, a ki el nem jött.
Arthur gróf hangos szóval üdvözlé barátját s mindjárt Dorozsmayék felől
kérdezősködött.
– Barátom, elkéstél. Dorozsmayné és leánya, tündérszép menyasszonyod,
nagyon féltek a déli nap hevétől s még az éjjeli személyvonattal
Marosvásárhely felé indultak.
– Bizonyosan tudod?
– Senki sem tudhatja biztosabban, mint én. Oly szerencsés voltam, hogy
fogatomat egész ittmulatási idejökre rendelkezésükre bocsátottam, s az
özvegy e figyelmemet kegyesen fogadta. Az éjjel elutaztak, s magam
hajtottam lovaimat a vendéglőtől az indóházig.
– Ha így van, semmi keresetem Kolozsvárott, megyek tovább rögtön.
– Áldjon Isten.
Arthur gróf maga ment a pénztár elé, mert legényének a podgyászt kellett
visszaczepelni. Egy első s egy második osztályra szóló jegy hamar volt
váltva s a gróf, legényével együtt, reggelizés nélkül foglalt ujra
helyet, s csakhamar azután mozgásba jött a vonat s nyílsebességgel
hatoltak Erdély kies völgyei közé.
Jól elmult már a dél, a midőn Arthur gróf a csendes vidéki városkába,
Marosvásárhelyre érkezett. Itt az indóházban megebédeltek; a legény
ugyan jóizűen, de a gróf ma is emlegeti a marosvásárhelyi beefsteaket.
Van már a hazában annyi élelmessége a lakóknak, hogy a hol vasút van,
különösen pedig ha ez nem megy tovább, hanem mint zsákutczába
irgalmatlanúl leteszi az utazókat, mindenféle rendű és rangú kocsik
állnak készen a továbbmenni szándékozók rendelkezésére. Arthur gróf még
ebéd előtt kiszemelt egy könnyű csézát, mely elé három tüzes csikó volt
fogva s a tulajdonossal nehány szóval megalkudott. Természetesen
négyszeres árat fizetett, mert a székely fuvaros nem azt nézi, meddig
megy? hanem, kit visz? Arthur grófnak arczán pedig eltörölhetlen
vonásokkal volt a született nagy úr jellege kifejezve.
Megindultak.
A tulajdonos maga hajtotta a lovakat s a gróf néha-néha kérdezett tőle
valamit.
– Messze van az a Borszék?
– Nincs annyira uram, mint Moszkva, vagy Peking, de ha bajunk nem lesz
és a napot a holdvilágos éj felével kitoldjuk, oda érünk tán holnap este
5 órára.
– Átkozott expeditio, – mormogá a gróf s gondolatában hozzá tevé, hogy
mindez még hiába is történhetik.
A csikók ellen semmi kifogás sem lehetett; két postaállomást haladtak
egy végtiben s meglehetősen ügetve. Azután ha egy órát pihentek s jól
megabrakoltak, ujra friss erőben voltak.
Annál több szemrehányás érhette a kocsit, melynek hátulsó ülése ugyan
rugókon lógálózott, de a köves és döczögős úton szétrázta utazónknak még
az agyvelejét is.
Arthur gróf egyik szivart a másik után hamvasztotta el, és épen ujra
akart rágyujtani, a midőn lába alatt erőszakos recsegés hallatszik s az
egyik hátulsó kerék ezer darabra törve hull szét az országúton.
A gróf egy kicsit ki is lett dobva a kocsiból, de rögtön talpon termett,
míg legénye, kinek semmi baja sem esett, jajveszéklő óbégatással tölté
be a székely levegőt.
És a kocsis? Ezen fajnak is megvan a maga «bevett szokás»-a, mely soha
el nem marad, és sohasem használ. Tudniillik: egetrázkódtató módon
káromkodott.
Arthur gróf egy ideig uri egykedvűséggel nézte a romlást, hallgatta a
körmönfont káromkodást, végre kérdé:
– Nos, mi lesz most belőlünk?
– Azt csak a haragos ménkű tudja, méltóságos uram. Utoljára nem tehetek
egyebet, mint szőrére ülök a kesej csikónak s belovaglok Parajdra.
– Soká tart?
– Egy óra oda, egy vissza: hanem, hogy mikor és hol kapok más kocsit,
azt csak szent Péter apostol tudja.
– Szép kilátás, legalább három óráig itt vesztegelni.
A fuvaros, a mint mondta, meg is tette; kijelentette, hogy előre is csak
annyit igért, ha baj nem történik, s aztán felpattanva egyik lovára, a
kigyózó uton eltűnt.
Csak legalább vadászni lehetne itt, gondolá a gróf, s elővevén kétcsövü
remek fegyverét, lövöldözni kezdé a nyugalomra térő varjukat, nagy
boszúságára legényének, a kinek kötelessége volt ezalatt az ijedős
lovakat féken tartani.
Már közel volt az este, a juniusi leghosszabb nap lehanyatlott, a midőn
alig fél óra multával egyszerre hátuk mögött, a merről maguk is jöttek,
csengetyű hangja hallatszik; nemsokára kerék zöreje is közeledék, míg
végre az út fordulójánál egy régen a divatból kiment hintónak kisértetes
formája bukkan elő.
Nem lehetett uri utazó, a ki a borszéki fürdőidényre készült volna. A
hintó födele hátra volt eresztve, s hárman ültek benne. A kocsis,
mellette kövér, bajusztalan patronus, veleszületett flegmával és
engedelmes szolgálati készséggel; végre a hátulsó ülésben egy nő
magánosan, élénk kiváncsisággal nézdelve minden fát, bokrot és fűszálat.
És ki volt?
Ah nagy ég csodája, senki más, mint tisztelt Werner Karolina úrnő,
elkényeztetett bécsi dáma, kit a sors ötlete itt hordoz a székely
vadonban. És megismerve reggeli utitársát, elrémülve szemlélé a
kocsikerék szörnyű katasztrófáját.
Arthur gróf, uri egykedvüséggel, mintha otthon volna, három szóval
elmondá helyzetét s aztán csodálkozva kérdé:
– Hogy találom önt itt megint?
– Nagyon egyszerűen. Kolozsvárott már várt valaki rám az indóháznál s
oly hírt vettem, melynek következtében tovább kellett indulnom. Mon
Dieu! együtt utaztunk a vonaton s nem láttuk egymást.
– Ez gyakran megtörténik. A vesztes mindenesetre én vagyok; mily
kellemesen elbeszélgethettünk volna a hosszú uton.
– Ön igen udvarias uram, de ha úgy tetszik, szolgálhatok kárpótlással.
Legyen szerencsém; üljön fel kocsimra, elviszem legalább a legközelebbi
állomásig.
– Ez imádandó eszme, madame.
Ezzel felült, legényének pedig megparancsolá, hogy ne mozduljon helyéből
s várja meg a fuvarost.
Mikor ismét ketten ültek, a hölgy megjegyzé:
– Soha sem hittem volna, hogy ily magas hegyek között is annyi szúnyog
teremhessen. Ha meggyujtaná szivarját, a füst elűzné e mérges
teremtményeket.
– Önből az angyalok beszélnek asszonyom. Ez a legelegánsabb modor
engedélyt adni a dohányzásra.
Aztán, mintha félbe sem szakadt volna, folytatták reggeli
társalkodásukat.
– Madame, ön az egész világot ismeri; a mennyi báróné, grófné, herczegné
van, mind látta, mindegyikről tudja, mily szép, mennyi pénze, mennyi
adóssága, s tán mennyi kedvese is van.
– Kérem, ez utóbbi «artikelt» meg sem érintettem.
– Akkor bocsánatot kérek. De most azt kérdem, ismeretes-e a bankár- és a
börze-bárók osztályában?
– Egy kevéssé.
– Kérdem: ismer-e ezen körökben egy Spuller Jeannette nevü millionaire
hölgyet?
– Spuller Jeannette asszonyt, – felelé az utitársnő minden meghatottság
nélkül, – igen jól ismerem, de most hallom róla először, hogy milliókkal
bírna.
– Akkor más lesz. Az én Spuller Jeannette-om képtelen gazdag, nem
fiatal, nem szép…
– Akkor ne is folytassa személyleírását, mert az én Spuller Jeannette-om
legalább szépnek tartja magát, még akkor is, ha az egész világ ellene
tanúskodik. A férfiaknak tudni kellene, hogy a szépségről soha még nő le
nem mondott; legalább a benső értékről semmi esetre sem.
– Nagy köszönettel fogadom a kegyes leczkét, mert tán büntetést is
érdemlettem volna. Mindemellett meg vagyok győződve, hogy két különböző
Spuller Jeannette-ról beszéltünk. Az enyémnek pénze van.
– Pénz hiányában az enyém sem szenved. Van 6000 forintos könyve a bécsi
takarékpénztártól.
– Az enyém fél kézzel vásárol meg egy 600,000 forintos kötelezvényt, s a
mellett oly szórakozott, hogy öt hónap óta azt sem tudatja adósával,
hogy hova küldje a régen lejárt félévi kamatot?
– Akkor önnek igaza lehet. Két Spuller Jeannette boldogítja az emberi
faj férfiosztályát. Az öné gondatlan könnyelmü, az enyém kikiáltott
madame Harpagon.
– Az enyémről azt beszéli a rossz világ, hogy nagyravágyó, s egy pár
rongyos milliót szívesen kidobna az ablakon, ha grófné lehetne.
– Nem ismerem, soha hirét nem hallottam. Az enyémnek férje s nagy diák
fia van. Külön él ugyan a házaspár, mert mindenik más foglalkozást űz,
de azért családi érdekek tekintetében szorosan összetartanak.
Arthur gróf keserűen csalódva érzé magát s gondolatában panaszkodott a
sors ellen, hogy ily mindentudó nő épen azon személyről, a ki őt
leginkább érdeklette, felvilágosítást nem adhatott.
Már közel voltak Parajd nevü állomáshoz, a midőn találkoztak a
visszatérő fuvarossal, a ki gyalog jött az uton, egyik kezével lovát
tartotta féken, a másikkal kocsikereket görgetett előre.
– Nos hát nincs kocsi Parajdon?
– Megköszönöm azt is, hogy ezt a vasalatlan kereket kaphattam, mert a mi
jó ló és kocsi volt Parajdon, ma délben elvitték.
– Elvitték! hova?
– Hát kérem alássan, valami rettenetes gazdag asszonyság, azt mondták,
Dorozsmay herczegnő, utazik erre. Gencsről, a báró kastélyából három
kocsit küldtek elébe, de a Csomboja meg a Csudálatos hegyről irtóztató
felhőszakadás jött s úgy elrontotta az utakat, hogy ökrökkel kellett a
báró kocsiját vontatni. Most aztán összeszedtek Parajdon minden lovat,
minden kocsit, s nyolcz lovat fogva minden kocsi elé, így mehettek a
fényes uraságok Gencsre.
– Hogyan, Gencsre? úgy látom a térképen, hogy Gencs nem fekszik az
országuton.
– Nem; de letértek, most ott vannak s tán vissza sem jőnek, míg hetedhét
országra szóló lakodalmat nem csaptak, a herczegkisasszony és a fiatal
báró között.
Hogy mi rejlik az emberi szív mélyében? azt az Úr, a vesék vizsgálója
tudja, az emberek csak azt látták, hogy mindkét utazónak egyszerre
elment a kedve Borszéktől, s nem bánták, igya a hires savanyú vizet, a
ki akarja.
Szerencsére itt volt a legpompásabb ürügy, a felhőszakadás, mely
Parajdon túl Gyergyó-Szent-Miklósig úgy elmosta az országutat, hogy csak
a darabos kőszikla maradt fenekén.
Legelébb Arthur gróf eredt földtani vitatkozásba, és sejtetni engedé,
hogy lemond utja folytatásáról; oly közbejött esemény, melyre az egész
fuvarbér kifizetése mellett a székely kocsis elismerése méltó hajlamot
bizonyított.
Werner Karolina asszonyság sem nézett többé előre. Inkább hátra s azt
erősítette, hogy a minő dolga neki Gyergyó-Szent-Miklóson vagy Borszéken
lett volna, azt elvégezheti akkor is, ha az országutat ismét kijavítják.
Úgy is csak azért szándékozott oda, mert épen most nem volt más dolga,