Esztike kisasszony professzora: Regény - 03

örömtengerébe fulasztja lelkének keserűségét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És Louise herczegnő!
Rajta is beteljesedett, hogy várt leány várat talál.
Ezen évben október havában Budapesten időzött az udvar és itt tartá
üléseit az osztrák delegatio.
Egy udvari tánczvigalom alkalmával megpillantá a 68 éves dúsgazdag
Burghammer herczeg a vigasztalást kereső szép leányt; nagyokat
pillantgatott rá, megreszketett egész testében, azután pedig bemutatván
magát, udvarolt, szépeket mondott, vallomásokat tett s még advent első
vasárnapja előtt nőül vette.
Ennyiből áll rövid leirása azon prózai egybekelésnek, melyről jelen
fejezetünk tartalomjegyzékében előre szólottunk.

V.
(Egy pár képviselő megy az országgyűlésre.)
Három teljes év után történt.
Szép őszi éj volt, a midőn a magyar államvaspálya gyorsvonata keletről
Kolozsvárra érkezett.
Csinos fiatal ember ült egy második osztályú waggonban, s míg fénylett a
nap, kedvteléssel gyönyörködött Erdély kies vidékein, de a sötétség
beálltával örömest elszundikál, ha keblét erőszakosan nem feszíti a
gondolat, hogy ő most bevégezte tanulmányait, kiszabadult atyjának
szárnyai alól, új életpályára lép s bejut a nagy világba. Már tudniillik
azon szűkkörű foglalkozási térbe, melyet Magyarország az ő hű fiainak
nyújthat.
Ezt a fiatal embert báró Gencsy Pálnak hitták s eddig Kolozsvár volt a
legszebb város, a mit látott. Otthon meglehetősen szűk körülmények
között nevekedett. Volt három leánytestvére, hanem élt a házban atyjának
testvére, Zsuzsi néni, a kinek épen annyi birtoka volt, mint atyjának,
idősb Gencsy Pál bárónak, s a ki mindig azt mondta, mindenét, a mit e
földön bír, egykor Pál öcscsére, kit rendesen fiának is nevezett,
hagyja, de csak úgy, ha jól viseli magát.
Szerencsére e kifejezés alatt Zsuzsi néni nem nagyon sokat értett. Nem
bánta, ha Pál öcscse bizonyos határon belül korhely diák is volt; nem
sokat gondolt vele, ha az iskolai év végén csak azt hozta haza, a mi
rajta volt, mellé egy vagy kétszáz forint adósságot.
Az első harag és komoly kitagadási fenyegetés akkor tört ki, a midőn
híre futamodott Gencsen, hogy Pál úrfi fényes nappal, délelőtt tiz
órakor, karonfogvást kisért föl egy színésznőt a próbára. E szörnyű
romlottságot valami irigy lélek megírta Gencsre és Zsuzsi néni innentúl
folyvást rettegett, hogy a család egyedüli és utolsó reménye azt a
«személyt» feleségül veszi. Mert a néni gyermekségétől fogva úgy tudta,
hogy férfi csak oly nővel mehet végig az utczán karöltve, a kivel az
egyházban mint jegyeseket kihirdették s nehány hét mulva az esküvő is
bekövetkezik.
Bámult tehát Zsuzsi néni, a midőn öcscse befejezve az egyetemi tanfolyam
utolsó évét, szokott módon igen kopottan, podgyász nélkül érkezék az
apai házba, de egyedül! Szemének sem akart hinni, hogy nem lát leszállni
a kocsiról egy kifestett dámát; nincs a saroglyában nagy koffer s
legalább kilencz tarkánál tarkább kalapskatulya.
Különben pedig a hozott iskolai bizonyítvány nem volt sem jobb, sem
rosszabb a szokottnál, az adósság sem két akkora a tavalyinál, tehát
bútlan örömnap derülhetett fel a gencsi udvarházban.
De azért Zsuzsi néni alig várta, hogy kemény nagybőjti prédikáczióval
lássa el a rossz fiút. Nyomtatásra érdemes beszédet tartott a városi
gonosz és szívtelen asszonyokról, kik a romlatlan ifjúságot elcsábítják
és a veszedelem örvényébe zuhintják. Sűrűn hulltak ezalatt könnyei, míg
végre maga vigasztalá Pál fiát azon álnok és hűtlen szépség miatt, ki őt
bizonyosan egy gazdagabb udvarlóért hűtlenül elhagyta s neki annyi bút,
bánatot és szívbeli gyötrelmet okozott.
Az ifjú csak hagyta beszélni a nénit, mert ez volt a legjobb methodus
vele a békét újra megkötni. Tudta, hogy a ki őt figyelemmel végig
hallgatja, az nemcsak bocsánatot nyer, hanem még meg is dicsérik, mily
okos és szófogadó ember lett belőle.
Arról a karöltve történt sétálásról pedig úgy elfeledkezett már, mint a
tavalyi kalendáriumról, vagy a multkori szent beszédről, melyet a
templomban szundikálva hallgatott végig.
A kemény leczke után a néni két vég finom gyolcsot adott ajándékba
fehérneműre, s egy 100 forintos bankót zsebpénzül az utolsó vakáczióra.
Ezt a Pál bárócskát látjuk mi ma a kolozsvári pályaudvarba megérkezni,
dúsan ellátva mindennel, a mi a gencsi házból, Zsuzsi néni
huzófiókjaiból s a nem nagyon messzi Marosvásárhely boltjaiból
kikerülhetett. A podgyászos kocsiban két hatalmas börönd volt megrakva a
szükségesekkel. Zsuzsi néni ősi szokás szerint egész tepsi pogácsát,
hideg pecsenyét és szebeni turót rakott az utitáskába, hogy meg ne
éhezzék drága öcscse a hosszú úton. A ruhaneműek közé diót, aszalt
szilvát is rejtett, hogy kellemes meglepetésben részesüljön, ha holmiját
kiszedi. Még az urat megillető szolgáról sem feledkeztek meg. Ott
pöczkösködött hátrább valahol hű lófejű székely Varjas Andoriás uram, a
kire rá volt bizva, hogy úgy vigyázzon a méltóságos úrra, mint a szeme
fényére.
Esti 10 óra után tovább indult a vonat Kolozsvárról, de akkor már Pál úr
nem egyedül ült a kocsiban.
Kérem, ne tessék gyanakodni s azt gondolni, hogy fekete bársonyruhás és
regényszerűleg elfátyolozott gyönyörű nő ült melléje, mert Pál úr ily
szomszédságra annyira nem vágyakodott, hogy azon tíz percz alatt, míg a
vonat állott, úgy fújta csibukjából a török dohány füstjét, hogy a
szépnemnek bármely fajtájú példánya sem merészkedett volna közelében
megtelepedni.
Hanem a ki mégis belépett, magyar ruhás, karakán bajuszú, mintegy 50
éves hazafi volt, a ki azonban szeliden és nyájasan üdvözlé utitársát,
kényelmesen elhelyezkedék s bemutatá magát.
– Bogárdy Zoltán, országgyűlési képviselő.
– Örülök. Én is képviselő vagyok. Gencsy Pál Csikszékből.
– Báró Gencsy?
– Úgy neveznek.
– Csak azért kérdeztem, mert a báró Gencsyék jófélék, míg a közönséges
Gencsy ember zsebbevalójának átkozott bécsi szaga van. Ördög bujjék, a
mennyi pecsovics van a világon. Most pedig szervusz pajtás, Isten
hozott, mégysz Pestre?
– Úgy van. Holnap megnyílik az országgyűlés s nem akarnék az ünnepélyről
elmaradni.
– Hm, talán csak nem vagy ily fiatal létedre Tisza-párti?
– Engem mérsékelt ellenzéki programm mellett választottak.
– Fából vaskarika; se hideg, se meleg, az ember nem tudja, húst eszik
vagy halat? Mondhatom, nem a jóféle Gencsyeknek való szerep. Ezek közül
egyet Martinovics apát idejében kicsiben mult, hogy le nem nyakaztak.
Sokba került a választásod?
– Mindössze 20 hordó pálinkát verettünk csapra.
– Sok, nagyon sok. Én olcsóbban jutottam hozzá. Azt mondtam a hű magyar
népnek, hogy mindennek ellene szavazok, a minek adószaga van. Ezzel az
enyém volt a többség, az ellenfél pedig összesen 90 szavazatot kapott,
pedig államtitkár volt a jámbor és szép csomó pénzt osztott ki a
máséból. Mérsékelt ellenzék! Mi az ördög ez? Vagy úgy opponáljon az
ember, hogy vérét, veséjét kibicskázza az ellenfélnek, vagy üljön otthon
és számítsa, mennyire van az adóval hátralékban? Ha a magyar Robespierre
volna a miniszterelnök, vagy a respublika elnöke, annak is opponálnék.
Mert kormánynak lenni s a hazát elárulni, az az egész világon
egyértelmű.
– Hiszen meglátom, mi tevő legyek. Meghallgatok mindenkit s a mellett
szavazok, a ki meggyőzött az ész fegyverével.
– Hej, öcsém, de meglátszik rajtad, hogy az ujságból ismered a
képviselőházat; mert a ki minden párt szónokát meghallgatná, hat hét
alatt az őrültek házába kerülne. Van már Pesten szállásod?
– Lesz, ha keresek és találok. Egyelőre vendéglőbe szállok.
– Ajánlom a Sas-t vagy a Vadászkürt-öt; a többi fölfelé nem is
Magyarország többé, hanem Európa.
– Alig várom, hogy lássam a fővárost. Sokat olvastam felőle, de még nem
láttam.
– Majd jól lakol vele. Különben Budapest meglehetős fészek, nem hal meg
az ember benne éhen, ha pénze van. Folyvást építik, javítják,
czifrázzák. Csakhogy a midőn elkészül valami új, akkor veszik észre,
hogy másutt már tíz év előtt megunták az efélét bámulni.
– Engem a társadalmi élet érdekel főképen. Mindketten erdélyiek lévén,
kérni foglak, vezess be nehány jó helyre.
– Attól függ, ki mit nevez jó helynek. Részemről olyan helyre, a hol az
én finánczolatlan dohányom füstjét nem fujhatom a háziasszony szemébe,
be sem tenném a lábamat. Neked pedig olyan hely kell, a hol theát isznak
s az egyik kilencz rőf hosszú szonátát a másik után hallgatják végig.
Inkább strázsát állok 20 fok hidegben éjjel, a sóház kapuja előtt!
Mindjárt most előre meg kell jegyeznünk, hogy Bogárdy Zoltán műveltség
tekintetében egészen más ember volt, mint beszélt, hanem nagyon
mulattatta őt, ha ismeretlen emberrel egy kis pajkos tréfát űzhet.
Így tartott a beszélgetés Nagyváradig, míg kifogyván a tárgyból,
elszenderültek. A fiatal ember édesdeden szundikált, Bogárdy Zoltán
pedig olyan mérgesen hortyogott, mintha valamelyik miniszter simogatná
az állát.
Nap feljöttével átsiklottak a szolnoki hídon. Czegléden pedig egy vörös
öves főtisztelendő úr ült melléjük.
– Patvarba vele – súgá Bogárdy Zoltán oly hangon, hogy a kocsi ablaka
mellett átjárdaló conductor is meghallhatta volna. – Reggel pappal
találkozni, bizonyos szerencsétlenség. Most már kedvünk szerint sem
diskurálhatunk, mert beszélhetsz te ezen urak előtt akár a
kukoriczahántás elméletéről, mindjárt élczet és szándékos czélzást
találnak abban a pápa csalhatatlansága ellen.
– Ad vocem pápa! – folytatá jól kiabálva. – Öcsém, képviselő-társam!
Mihelyt alakulva lesz a ház, indítványt teszek és számítok szavazatodra.
Magyarország a pápától kapta a koronát és királyi czímet. Nagylelkű
nemzet lévén, a háladatosság regulája követeli, hogy most, midőn ő
szentségétől a Garibaldi-király elvette birtokait, mi «regnum marianum»
szerezzük vissza neki. Indítványom, hogy határozatilag szólítsa fel a
ház a püspököket és káptalanokat: adják a pápának kárpótlásul összes
jószágaikat.
A mi szegény Pál bárócskánk mintha tüzes vaslóczára lánczolták volna,
oly kínos pillantásokat vetett a papra. Talán megemlékezett Zsuzsi néni
számtalan oktatásai közül azon intésre is: «jól jegyezd meg a napot,
melyben megbántottad a papot». Mert a mit most hallott, az már
vallásháború volt, ha nem is az országban, legalább a vasuti coupé-ban.
Annál nagyobb volt csodálkozása, hogy a pap csak nevetett s nagyot
tubákolt. Úgy látszott ismeri is Bogárdy Zoltán úrnak becses személyét,
s tudta, minő sors szokta érni indítványait. Mert hiába, ha nagy is az
ingerültség az olasz király, ezen «Julianus Apostata» ellen, a harag
mégsem terjed annyira, hogy a szent, vagy bűnbánó királyainktól nyert
latifundiumokat oda adnák annak, a kiről folyvást hirdetik, hogy földi
királyság nélkül ezen «nem e világból való» hatalom magasztos hivatását
nem gyakorolhatja.
Ezalatt rohant a vonat előre. Már magaslani kezdtek nyugaton a budai
hegyek kéklő gerinczei. Szent-Lőrinczen túl megpillantották a napfénytől
világított királyi palota homlokzatát, s midőn beérkeztek a
pályaudvarba, a képviselő urak a legközelebbi viszontlátásig búcsút
mondtak egymásnak.
Bogárdy Zoltán, mint demokrata, a lóvonatú vasúton csörgött be, a míg
Gencsy Pál báró, mert sok podgyásza volt, kétlovas bérkocsiban tartotta
ünnepélyes bevonulását.
Természetes, hogy Varjas Andoriás uram is előkerült, még pedig igen
felizgatva, s alig kapaszkodott fel a bakra, azon hitben, hogy itt a
«székely nyelvet» senki sem érti, mondá:
– Báró úr, felséges jó hírt hallottam az úton. Azok beszélték, kikkel
együtt ültem. Hetedhét országban, még a tengeren túl is, nincs oly
gyönyörűséges szép és gazdag leány, mint most Pesten, a Nádor-utczában
Dorozsmay Esztike kisasszony.
– Mi gondunk nekünk arra?
– Kérem alásan azt gondoltam, ha az a kisasszony legszebb és
leggazdagabb Pesten, az én méltóságos uram pedig a legelső gavallér
Csikszékben, milyen jó volna, ha ilyen szép feleséget vihetnénk haza,
Gencsre!
– Bolond kend Varjas Andoriás uram.
– Az már igaz. Eljöttünk ide messze földről, de csak Isten a
megmondhatója, hogy találunk haza?
– Vigasztalja magát. Eddig sem a kend kezére bizták a tüzet okádó
vasparipa gyeplőjét; a ki ide hozott, majd haza is talál.

VI.
(Megnézik a fővárost, meghallgatják a jövő zenéjét és látnak valakit a
páholyban.)
Másnap szokott szertartással végbe ment az országgyűlés megnyitása;
fájdalom, Gencsy Pál bárónak magas jelenléte nélkül. Mert az a szép
violaszín magyar nadrág, melyet Marosvásárhelyt a legdivatosabb szabó
remekelt, a nagy sietségben otthon maradt. Azóta bizonyosan megtalálta
Zsuzsi néni s bánatában anyai könnyeket hullat rája.
Búsan és elégedetlenül sétálgatott tehát a fiatal báró a város utczáin s
követve a járdát tipró közönséget, kijutott a Dunapartra.
Tetszett neki, a mit látott, de legfőkép érdekelte, hogy itt senkit sem
ismert, őt sem ismeré senki. Ezen gondolathoz eddig nem volt szokva,
mert Kolozsvárott a leguriasabb körökben mindenki öcsém, bátyám, húgom,
néném volt vele. Ha pedig megyéjében megjelent, mindenütt suttogták,
ahol megy a fiatal Gencsy báró, vajjon merre jár? kit keres? mi dolga,
miféle mulatsága akadt?
Összehasonlítva magát az utczákon özönlő sokasággal, volt annyi
önbizalma, hogy személyét a szerencsésebb halandók közé sorozhatá. De
azért őt senki meg nem nézte, senki iránta érdeket vagy csak
kiváncsiságot sem tanusított.
– Ha én most a Dunába ugrom, holnap megemlítik a lapok, hogy egy jól
öltözött ismeretlen a habokban kereste és találta megszabadulását ez
árnyék világtól.
Sok utczákat járt végig és el kellett ismernie, hogy szebb házakat lát,
mint Kolozsvárott, a boltkirakatok is gazdagabbak. Az emeletekben az
ablaksorok mind lakott szállásra vallottak, tehát sok jómódú embernek
kell itt élni, a ki ennyi házat betölt, s fizetni képes a lakásbért.
Egyszerre, a mint befordul egy saroknál, kibe botlik? Ő volt: mult éji
utitársa, Bogárdy Zoltán.
De minő változás! Az egész tegnapi emberből csak a karakán bajusz volt a
régi. Öltözete divatos őszi kabát, nyakkendője elegáns csokorra kötve,
kezén szürke keztyű, uri módon játszik aranygombos pálczájával; csak a
magas hengerkalap hiányzik, hogy ne valami párisi uracsot lássunk
szemünk előtt.
– Ah, te vagy Pál? örülök, hogy látlak. Nézed a várost? Mondtam, türhető
fészek, de szépnek csak azok tarthatják, a kik 1848 előtt is ismerték.
Akkor a mi ma látnivaló, mind hiányzott és mégis nagy híre volt az
országban. Jurátus koromban a hajón ingadozó fahidat bámultuk; ma három
kő és vashíd áll, mindenik más szerkezettel, s mindenik külön remeke az
építészetnek. A folyam partja olyan volt, minőnek Árpád apánk találta.
Most a nagy utczákon lóvonatú vasut, aszfaltjárda, mesterileg ültetett
fasorok. A főterek megannyi tündéri kertek; egész éjjel ragyog a gáz
tiszta fehér lángja.
– Tehát haladtunk.
– Képzelhetsz oly időt, melyben az akadémiának saját palotája sem volt?
A posta megfért valami ronda bérházban; a távirdának nevét sem
hallottuk. A József- és Erzsébet-tér vásáros bódékkal, talán
laczikonyhákkal ékeskedett. Az orvosi egyetemet kórházastól együtt
beszorították a Hatvani-utczai fészerbe. A vegytan előadására elég volt
egy sötét lyuk.
– Örülök, hogy mindez ma másként van.
– Fiatal emberek, ha tudnátok, mi volt hajdan a pesti egyetem! A tanári
kar (csekély kivétellel) tudatlan, gyakran félbolond, a kivel mi tanulók
gúnyt űztünk. Az osztrák kormány szedte ide össze a legnevetségesebb
figurákat, úgy hogy a professzorok kollégiuma válogatott
majomarczgyűjtemény volt. Buta servilismus és a trienti zsinat
hitvallási ágazatai uralkodtak még a természeti tudományok fölött is. Én
tudom, a ki itt jártam iskolába.
– Hogy lett belőled mégis ilyen tudós politikus?
– Ha tanítlak, akkor hallgass. Lássuk az építészetet. Nézd e házakat s
mindenikéről megmondod, melyik évtizedben épült? S ha minden régibb
épületet megnéztél, elismered, hogy harmincz év előtt Pesten az
architekturáról azt sem tudták, minő fán terem? Építőmester, ács,
kőműves akkor is volt; ezek rakták ide téglából, kőtöredékből és
vakolatból e szörnyű falakat. Jámbor lelkű Hild építőmester merészkedett
itt először a házak közepére, vagy két szélére, nehány lapos pillért
odabiggyeszteni. Mindjárt ki is kiáltották lángésznek, megbizták a
lipótvárosi bazilika tervezésével, s mi lett belőle? az égbe nyúló kúp,
melyre már a vasfedelet is felhúzták, összeomlott, a templom külső
falait pedig egészen át kell alakítani.
– Hol lesz az országháza?
– Arra nem vezetlek, mert ott ma még csak por, pocsolya, árok és
szemétdomb van. Félek, megszürkül a bajuszod, míg az új házban
perorálhatsz. Azonban kettőt ütött az óra, menjünk ebédelni.
– Pártolom az indítványt. Hova megyünk?
– Majd jó helyre viszlek. De ne félj, nem véres szájú politikusok közé,
mert az nagyon unalmas; mindegyik felül akarja haladni a másikat a
«Csákány Laczi» stylusban, aztán csak otrombaság származik a
vetélkedésből. Nem szenvedhetem kés, villa, pohárcsörgés között a
pártvitákat, de még a czigányzenét sem, ha ebédelek.
– Még a czigányzenét sem? Hah! tetten kaptalak: hazaáruló!
– Elmégysz este a színházba?
– Megbiztam legényemet, szerezzen jó zártszéket a földszinten.
– Legényedet? azt a székely góbét? No az ugyan nem kap, de majd segítek
a bajodon. Én már korán reggel két zártszéket hozattam. Az egyiket egy
szép asszony számára, a ki a mult ülésszak alatt szívesen ült mellettem,
most azonban «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám sem akar
ismerni.
– Köszönettel fogadom a jegyet; de szabad lesz megfizetni az árát?
– A mint tetszik.
Ebéd után elváltak s mindketten hazamentek pihenni az álmatlanul töltött
éj után.
Midőn pedig a fiatal báró a színházba lépett s helyét elfoglalá, már ott
találá bőbeszédű képviselőtársát.
Időközben már gondolkodott a fiatal ember: tulajdonkép miféle ember
lehet ez a Bogárdy Zoltán? Mindenesetre derék gyerek, csakhogy a
beszédét nem kellett betűértelemben venni.
És mintha csak ő rá vártak volna a színházban, rögtön rá kezdték a
nyitányt.
Működött Wagner Rikhard csodálatos múzsája. A hangszerek zúgtak,
csörömpöltek, sípoltak és sivítottak; majd alábbhagyott a falakat
repesztő harsogás s arra hegedűk, fuvolyák permeteztek, végre oly vékony
selyemszál lett a dologból, mint a méh dongása, a szúnyog sziszegése, de
midőn azt várta volna a hallgató, hogy mindjárt «elfogyott a nóta»,
egyszerre olyan bumm-ot ütöttek a nagy dobra, hogy az egész színház
megijedt és keresztet vetett magára. Az is, a ki el volt merülve a
zeneélvezet bájaiban, az is, a ki illedelmesen elszundikált.
Így ment ez jelenetről jelenetre és a hallgató soha sem tudta, minő
kikeresett meglepetés vár rá a legközelebbi ütenyben. Pedig a zenében,
mint a versben, rímet és kötött formákat keresünk, itt pedig semmi más,
mint végtelen czikornya, viharos bömbölés, vagy a lágy zefirnek elszálló
sóhaja, mely úgy van összetákolva, hogy sehol sem kezdődik, sehol nem
végződik, csak mikor a szerző is kifogy mesterkéltségeiből.
– Tetszik neked ez a muzsika? – kérdé az ifjabb hallgató idősb
pártfogójától.
– Egyebet nem mondhatok, mint hogy bámulom az embert. Hogy szerezhetett
annyi zenei tudományt, ha lelkében nincs gondolat, fönség és poezis?
Engem ingerel, fáraszt, rászed, megcsal, de magával el nem ragad. Pál!
ez a czinczogás nem egyéb, mint gúnydal Beethovenre.
– Te ismered, szereted Beethovent?
– Mért ne? nem volt-e titokban olyan republikánus, mint én?
– De akkor mit beszéltél te nekem a mult éjjel kilencz rőf hosszú
szonátákról, miket soha meg nem hallgatsz, inkább 20 fok hidegben
strázsát állasz a sóház kapuja előtt?
– Pokolba az ilyen fifikus észrevételekkel. Hallgass, nem vagy többé
kolozsvári diák.
Ez felelet volt, ha mindjárt nem is oly könnyen érthető. Nagyon közelről
kellett Zoltán urat ismerni, hogy eligazodhassunk szójárásaiból.
Az is feltünt, hogy e különös ember nemcsak a zártszéki, de még a
páholyi közönséget is jól ismerni látszott. Fiatal társa, ha valamely
feltünő egyéniségéről tudakozódott, mindig kielégítő választ nyerhetett.
Valósággal két külön ember lakott benne. Józan, értelmes, méltányos és
igazságszerető, ha itélt, de ha jó kedvéből, vagy mint mondani szokták,
azért beszélt, hogy saját szavát hallja, és recsegő hangját szabadon
eresztheté, csak arra figyelt, hogy frázisai pattogjanak.
– Lásd, öcsém, itt a páholysorokban, ez azon fényes koszorú, melyről a
hirlapok úgy szólnak, mint a születés, vagyon és értelmiség
arisztokracziájáról. Nézz szemükbe, s megtalálod bennük, a mit kerestél?
Látsz itt egy arczot, melyről vélhetnéd, Árpád vezéreinek valamelyikétől
származik? Nézd ott balra azt a három páholyt; ott magyar zsidók ülnek,
ámde rájuk is lehet ismerni. Igaz, hogy Ábrahám patriarkának
fotografiája nem maradt ránk, de miután e faj az egész világon hasonlít
egymáshoz, föltehetjük, hogy épen ily arczok művelék hajdan Israel
országát. Lásd, még az örmény nagy urakra is ráismersz. A finom öltözék,
urias modor, udvarias mosoly nem vetkőzteti ki őket eredetükből.
Láthattál ezekhez hasonlókat Erdélyben eleget, csakhogy ott Szarukám
vagy Dajbukát nevet viselnek.
Hallotta, nem is hallotta Pál báró ezen hiábavaló elmefuttatást, mert
fürkésző szeme a földszinti páholyok egyikén akadt meg.
A két első helyet nők foglalták el. Szemközt a színpaddal sötét, majdnem
gyászfekete öltözéket viselő hölgy. Még szép, még nem idős, de már nem
menyecske. Mindenesetre azon szegedi vagy kecskeméti fajból, mely ha
megszorítanák, ma is meg tudná főzni a paprikást s készítene hozzá
aranysárga tarhonyát saját szép kezével.
Szemben vele szelid, nyájas, barátságos és rokonszenves leányka, alig 17
éves és figyel az előadásra, mert épen most emelkedik fel a függöny a
harmadik felvonásra.
A leányka háta mögött feltünőleg elegáns dandy állott, de termetét és
arczvonásait illetőleg nem föltétlenül ajánlatos külsővel. Hanem a nagy
uraknak mindenfajú arczél jól illik. A milyenek ők, olyannak kell lenni
az eszményi szépnek is. Középtermetű, kövér, húsos alak, s még elég
fiatal, de az élvhajhászat fáradalmai s a kimerültség jelei
eltörölhetlen betűkkel vannak homlokára írva. Mintha már kopaszodni
kezdene; szeme alatt gyanús kékség, ajkán a világ megvetése. Úgy viseli
magát, mint a ki nincs itt tulajdonképeni helyén. Csak a vak sors
szeszélye csapta ide; épen mint midőn valami ritka és igen divatos déli
virágszál az urodalmi kertész szívességéből tiszttartóné asszonyom ő
nagysága virágedény-csoportozatába téved.
– Kik ezek?
– Kik? – felelé hazafias redőkbe vonva homlokát a szélsőbaloldali
képviselő. – Páholyba járó közönség, mint a többi. Mert mint jó barátod,
kollegád és erdélyi patriotád, óhajtottam volna, hogy az egész
szinházban épen csak ezeket észre ne vedd.
– Patvarba, olyan veszedelmesek volnának?
– Járatlan vagy Israelben, drágalátos gyermekem, különben tudnád, hogy
azon helyütt semmi kereseted, ha csak készen nem vagy arra, hogy három
hét mulva golyót röpíts agyvelődbe. Mert az a páholy a fiatalság
halálverme; a kik oda bejutnak és czélt nem érnek, mind a vész és
kétségbeesés martalékai. Most épen Bendeffy Arthur grófon van a sor.
Ennek is e páholy utolsó reménye és menedéke s ha e kikötőben hajója
horgonyt nem vethet, irtóztató pusztulás s az ország valamennyi
liczitaczionális dobjának megperdülése veszi körül. Utána másik, ki
tudja hányadik? jő s az eredmény hasonló. Mint a mesében a mágneshegy,
úgy vonzódik oda az előkelő világ ifjúsága. Ez Pesten most az, a mi
Angliában a derby-nap első díja. A ki azt, s a vele járó fogadások díját
megnyerte, herczegi vagyont kapott markába. Azért oda se nézz erdélyi
kis bárócskám, mert testestől-lelkestől az ördögé vagy. Egy mosoly onnan
s vakon szavazol Tisza Kálmánnal, ha mindjárt azt kivánná is, hogy
podgyászostul együtt menjünk a bécsi Reichsrathba.
– Átkozottul kiváncsivá teszesz barátom. Én azonban nem látok ott
egyebet, mint derék mamát, angyali szép leányát és háta mögött azon
boldogot, kit Bendeffy Arthur grófnak czímeztél.
– Természetesen, hogy nem láthatsz többet itt a szinházban. Mert ha a
leány szép, megengedem, nagyon szép is, s körül van övezve a mennynek
minden gyönyöreivel: mégis otthon hagytak valamit; a mit különben mások
sem szoktak ide, a szinházba czipelni.
– Mi lehet ez?
– Magában véve semmi. Csekély házibútor; legföljebb 250 forintot ér, s
mint a lapok hirdetései közt olvashatod, fűnek-fának ajánlják olcsó
áron.
– Miről beszélsz?
– Neve e házibútornak: tűz és betörés ellen biztosított pénzszekrény,
Wertheim és Wiese gyárából. Hanem a mit így kinálgatnak, az szép és új,
de üres; míg az, a mit e hölgyek otthon hagytak, régibb, kopottabb,
hanem ezelőtt három esztendővel négy ménkű nehéz millió hallgatott
benne.
– Ah, négy millió? most pedig megcsappant az összeg?
– Nem; megszaporodott. Most már a szekrény tartalma testvérek közt
megérhet öt milliót.
– Ezer ördög, van ennyi pénz együtt a világon?
– Akad néha. Majd megszavazol te ennél tízszer is többet egyszerre.
Akkor a pénzügyminiszter ő excellencziája azon szerencsében részesül,
hogy 24 óráig néz az 50 millióra; másnap bottal ütheti nyomát; elvitte a
bécsi, berlini, frankfurti zsidó.
– És hogy hívják ezt az öt millió forintos hozományt?
– Szerencsétlen, még nevét is tudni akarod! Mi gondod rá? nem erdélyi
embernek szánták a kövér prédát. Egyébiránt megmondhatom nevét, már csak
azon okból, hogy ismerd meg a veszedelmet és kerüld mint a mérges
kigyót. Nem grófi, nem is bárói csemete. Egyszerű nemes embernek
örököse: Dorozsmay Esztike.
– Dorozsmay Esztike? mintha nem most hallanám először e nevet.
– Oh, nem kétlem. Ezerszer olvashattad a hirlapokban. Mert a hol
megjelenik, azt úgy hirdetik, mint a nap legnevezetesebb eseményét.
Pál báró ezután ismét az előadás folyamára látszék figyelmezni, de csak
arra gondolt, kitől és hol hallotta ő már egyszer e nevet említeni?
Sok fejtörés után, majdnem kétségbe esett, a mint egyszerre
visszaemlékezik mai reggeli megérkezésére, s hogy Varjas Andoriás uram
beszélt ilyesmit s kapott is érte szigorú rendreutasítást.

VII.
(Odaviszik a fiatal embert, a hova nem várta. Hogy mi következik ily
odavetett kérdésből: ön erdélyi? az csak a könyv végén derül ki.)
Az ülésszak szokott lassúsággal megkezdődött. Még alakulva sem volt a
ház s Bogárdy Zoltán urat harmadszor rendreutasítá a korelnök. Annyiba
sem vette, mintha a czinege fütyült volna a szomszéd múzeumkertben.
Gencsy Pál báró ezalatt lelkiismeretesen beleszokott mérsékelt ellenzéki
szerepébe. Kényelmes helyzet ez, melyben az ember a rosszért másra
hárítja a felelősséget, a jó eredmény hasznában és dicsőségében pedig
tele marokkal osztozik. Mint pártjának jelöltjét, beválasztották a «jogi
bizottmány»-ba, mely állásra a kolozsvári egyetem itélete szerint épen
«elégséges» képessége volt.
Október hava is elékerült a naptárból s miután ezen évben a delegácziók
Pesten üléseztek, semmi sem akadályozá a munka folyamát. Már mit a
képviselőházban szoktak munkának nevezni.
Egy hétfőn épen végére járt az ülés s a fiatal báró összeszedte a
kiosztott nyomtatványokat s tudja Isten miről gondolkodva, lehajtá fejét
s várá az elnök megszabadító szavát.
Egyszerre érzi, hogy valaki a háta mögé kerül, vállára teszi kezét s
Bogárdy Zoltán fintorított bajuszát pillantja meg.
– Te vagy öreg?
– Öreg? No már az ilyen megszólítást szeretem; látszik, hogy
megérdemlett tiszteletben tartod barátodat.
– Parancsolsz velem?
– Valamire felszólítlak, ha kedved lesz rá. Jer velem ebédelni. Onnan
haza viszlek; öltözz fel s bizonyos helyen bemutatlak.
– Bizonyos helyen?
– Tanuld meg, hogy a bizonyos hely alatt néha igen correct jó helyet
szoktam érteni.
– Ah eltalálom; meglátogatjuk a zártszéki szomszédnőt.
– De már oda ilyen sárgaszájú bibiczfiókot nem viszek. Igaz, kibékültem
vele s most ismét «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám emlékezik.
– Vedd szerencsekivánatomat. Hova megyünk?