Esztike kisasszony professzora: Regény - 18

merre járt azóta, hogy utoljára látták egymást.
Kanonok bácsi, természetesen, az ebéd végére hagyá követsége
eléterjesztését. Addig mint két elismert műértő a felhozott ételek
birálgatására szorítkoztak. Azonban a friss erdei szamócza és cseresznye
után a felszolgáló legény eltávozván, a «rendkívüli nagy követ» így
kezdé meg beszédét:
– Gróf úr, én egyenesen Dorozsmayné ő nagysága nevében jövök.
– Ah? nagy megtiszteltetés.
Igy felelt meglehetősen szárazon a gróf, a ki az özvegynek Gencsen tett
látogatása és Spuller Jeannette megjelenése óta kezdett a vőlegényi
eszmékről mindinkább leszokni.
– Méltóztatik tudni, gróf úr, hogy Esztike kisasszony épen Szent István
királyunk napján lesz 18 éves s Dorozsmayné ő nagysága azon izenettel
küld engem ide, hogy ha gróf úrnak is úgy tetszenék, s a határnap iránt
ellenvetése sem volna, az esküvőt mindjárt másnap, augusztus 21.-én
megtarthatjuk.
Arthur gróf majd elejtette a kezében tartott pohárkát e csodálatos
módon, váratlanul érkezett nyilatkozat hallatára. Mindamellett
bizalmatlanul, sőt mérgesen és gyanakvólag nézett a pap szemébe: eszébe
jutván, hogy egy ízben épen ezen semmi befolyással sem biró egyéniség
által akarták vele elhitetni a mesét, hogy Bogárdy Zoltán és az özvegy
nő között is egybekelési terv forog kérdésben.
– Úgy van, gróf úr, – folytatá a kanonok bácsi igaz hivő lélekkel és
tökéletes benső meggyőződésből. – Augusztus 21.-ke lehet azon szerencsés
nap, mely mindnyájunknak legszentebb óhajtását teljesedésbe hozhatja.
Részünkről többé kétkedés, nehézség, akadály vagy halogatás nem foroghat
szóban. Minden tökéletesen rendben van, vőlegény és menyasszony csak a
boldog óra bekövetkezésére vágynak. Dorozsmayné és családja útban vannak
Pest felé; tegnap mondtak végbúcsut a hires savanyúviznek. Esztike hugom
szebb, frissebb és egészségesebb, mint valaha. Az esküvő után pedig, ha
gróf urnak más jobb terve nincs; ha a forró nyár európai nagy útra
alkalmatlan időszak, a jövendőbeli anyós nagyon megtisztelve érezné
magát, ha az új házaspár, addig, mig tetszeni fog, a harasztosi
kastélyban vesz szállást.
Arthur gróf mintha mély, fagyos dermedtségből ráznák fel, oly bámulva
nézett a papra. Mintha minden, a mi a tél óta történt, gonosz álom
volna, s most ébredne fel a legboldogabb valóságra.
Úgy szerette volna lelkét a feléje mosolygó örömöknek átengedni, mert
mint Esztike férje egy rá nézve elvesztettnek vélt világ dicsőségei újra
felnyiltak. Azonban sokkal váratlanabban érkezett e változás, mint sem
lelkében a hit, e leggyöngédebb növény, rögtön megfogamozhatott volna és
elűzheti onnan azon sötét képeket, melyek ott nehány hónap óta állandó
tanyát vertek.
– Gróf úr, – folytatá papos oktatásait oly hangon, melyből a pápai
csalhatatlanság bizonyos árnyalatának öntudata nem hiányozhatott. –
Minden nagy dolog e világon nehézséggel jár. Ne csodáljuk tehát, ha a
leányok utolsó perczig ragaszkodnak rövid ideig tartó szabadságukhoz. A
természet által beléjök öntött önállósági vágyból történhetett az
esküvőnek elhalasztása. A nőnem függetlenségének eszméje a természettel
ellenkezik s maguk az asszonyok nevetik azon különczködőket, kik a női
emancipatióról éretlen és unalmas szónoklatokat tartanak. A leány
anyjának korlátlan hatalma alatt áll, ha férjhez megy, urat változtat. A
bölcs férfi mindezt tudva, tűri a menyasszony szeszélyeit, mint úgyis
nem sokáig tartó viczkándozást. Olvassuk az evangeliumot, vagy az
apostolok fejedelmeinek iratait, s láthatjuk, hogy a nő mindig
engedelmességre volt utasítva. Szent Pál mondja: a nő férjének akar
tetszeni, a férj Istennek. Azért adott a természet a férfinak erős, a
nőnek gyenge testalkatot, hogy ha két különböző akarat áll szemközt,
válság esetében a férj még erőszakkal is érvényesíthesse fensőbbségét. A
nők ellenkezése csak boszantás és aprólékos fondorlatokból áll, mely
addig tart, mig a férfi érczes mély hangjával a «quos ego»-t ki nem
mondta.
– Főtisztelendő úr! ez felséges prédikáczió volt. Nagy kár, hogy a kiket
leginkább érdekelt volna a leczke, épen most senki közülök jelen nem
lehetett. Szabad kérdeznem, mi lesz ebből, rám, érdemetlen férfira a
tanulság?
– Mindjárt szolgálok vele. Nézetem szerint a házasulandó mindig bölcsen
cselekszik, ha az esküvő előtt az engedékenynek szerepét játszsza.
Szüksége lehet gróf úrnak ezen elhatározásra most, midőn minden tisztába
van hozva, egyetlenegy feltételen kívül.
– Ah, tehát mégis van feltétel.
– Oly semmiség, mely e nevet meg sem érdemli. Puszta szó, üres hang,
mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Szegény Tihamér barátom
végső vonaglása között bizonyos jámbor óhajtást szalasztott ki ajkairól.
Én ugyan nem hallottam, de Bogárdy Zoltán és a gyászos özvegy erősítik.
Kettőjök ellen, magam, hiába küzdök, főkép ha az özvegy akarata
mindenesetre döntő határozatot foglal magában.
– Beszéljen nyiltan és minden további bevezetés nélkül.
– Gróf úr, nem vizsgálom, jogos vagy helyeselhető volt-e haldokló
barátomnak ily különös kivánata. Valószínűleg távolról sem juthatott
volna eszébe, hogy egyetlen leánya valaha még azon szerencsében
részesülhet, hogy az ország elsőrangú családaihoz tartozó kérőt talál. A
kimondott óhajtás kétségtelenül csak a leányka sorsához illő vőlegényre
vonatkozhatott; azonban a meggondolatlan szó kiröpült s az özvegy e
tekintetben egy hajszálnyit sem akar engedni. Megmondjam, miről van szó?
– Rajta, bátran, ki vele.
– Gróf úr, az utolsó, de mellőzhetlen föltétel, a meghalt atyának azon
óhajtása, mondhatnám szóbeli végrendelete, hogy a ki leányát nejül
nyeri, _családja nevéhez a Dorozsmay nevet is hozzá csatolja_.
Arthur gróf, a dölyfös aristokrata, dühösen ugrott fel székéről, mintha
az ablakon akarná a papot kilökni.
Azonban a következő perczben már visszanyerte szokott egykedvűségét és
hidegvérűségét. Érzette, hogy oly kelepczébe került, melyből ki nem
szabadulhat, ha csak mindent szét nem tör.
Ő! a ki gyermekkorától fogva nevének, rangjának és czímének imádásában
nevekedett fel!
Ő, a magyar mágnás, a született törvényhozó, a főrendek házának üléssel
és szavazattal biró tagja, a ki élni sem akart volna, ha kevesebbnek
kellene lennie, mint valami régi spanyol grand!
És mégis, vagy inkább épen ezért e szörnyű kisértés pillanatában a
legnyugodtabb tudott maradni. Első fölhevülése, a meglepetés perczében,
elszállott, megmaradt a veleszületett nagyúri közöny és elhatározottság.
Vállat vont, egykedvűleg mosolygott s mintha az élet valamely
legprózaibb köznapisága forogna szőnyegen, felelé:
– Sajnálom, drága főtisztelendő úr, hogy engem megtisztelő követsége
óhajtott sikert nem nyerhet, s tán egészen haszontalanul fáradott ide, e
vad vidékre. Mert Dorozsmayné ő nagysága követelése felülmulja erőmet,
és kivánságát nem teljesíthetem. Az országra nézve ugyan közönyös,
egygyel több vagy kevesebb Bendeffy gróf él-e a hazában? de nincs
szándékomban, semmi áron egy Bendeffy-Dorozsmay nevű új családot
alapítani!
Ezt mondta, de hozzá gondolta, hogy e követelés egyenesen csak Bogárdy
Zoltán arsenáljának legvaskosabb fegyverét képezheti. Azt sem
tagadhatta, hogy ezen utolsó eszköz a legpompásabban «_ad hominem_» volt
kiválasztva. Azt akarják, gondolá magában, hogy husz mérföldnyi
távolságra megérezzen rajtam a káposzta és fokhagyma szag!
– Gróf úr…
– Bocsásson meg uram és szakítsuk félbe e meddő vitát. Életemmel
játszhatom, vagyonomat eltékozolhatom, a mit meg is tettem, de azon
elfajult Bendeffy, a ki kiválnék családjából és szép asszonyért, öt
millióért eladná ősi nevét, még nem született e világra.
– Gróf úr, – folytatá a kanonok arczpirulással, mert érzette, hogy
felhatalmazása korlátain túl szándékozik csapni. – Nem kell a falra
festett ördögtől megijedni. Én és méltóságod is ismeri a törvényt és a
szokásokat, hogy nemes, különösen pedig a főrangú családoknál egy új név
felvételére a király beleegyezése elkerülhetlenül szükséges. Szivemből
óhajtanám, hogy méltóságod nem venné komolyan e feltételt, hagyná
beszélni az asszonyokat, a mi nekik tetszik, végre pedig az egész terv a
legfelsőbb beleegyezés hiányában feledésbe megy.
– Értem önt uram és köszönöm jóakaró tanácsát. Azonban e kisegítő eszköz
nekem nem használ. Ha folyamodom a Bendeffy-Dorozsmay név viselhetésére
és indokul felhozom, hogy vagyoni állapotom helyrehozatalát egyedül a
fiuörökössel nem biró Dorozsmay nőágnak köszönhetem, a király
beleegyezése el nem maradhat. Ő felsége örömmel fogja tudomásul venni,
hogy egyik híve neje vagyona által újra emelkedik. Vagy azt tehetné fel
rólam valaki, hogy egyfelől folyamodom, másfelől pedig járok a
miniszterek nyakára s mindent elkövetek, hogy legfelsőbb helyen
kérelmemtől elmozdítsanak?
– Gróf úr, ez borzasztó megátalkodás. Puszta szóért, üres hangért, egy
névért, mely magában véve semmi jelentőséggel nem bir: lehet-e, szabad-e
ennyi szerencsét, ennyi boldogságot megvetni és veszendőbe hagyni?
– Vége, örökre vége. Többé e földön ily ügy nem létezik. Elmult,
túlhaladott álláspont, melyre ez életben vissza nem akarok térni. Ennél
most már az is fontosabb, hogy kedves drága vendégemnek a szivarja végig
égett. Én is eldobom a magamét; kérem gyujtsunk egy újra.
– Ily komoly ügygyel ily könnyelműleg bánni. Még vén szivem is megreped
belé.
– Beszéljünk másról. Szolgálhatok tűzzel? itt a pompás fidibusz.
– Ily szép leány, ennyi tömérdek vagyon s most minden menthetlenül
kálvinista kézbe kerül!
– Szerencsét kivánok hozzá mindkettőjöknek.
– Még püspököm is szívemre kötötte, hogy katholikus férfit szerezzünk a
gazdag örökösnőnek.
Még sokáig beszélt kanonok bácsi a nélkül, hogy a gróf hallgatott volna
rá s minduntalan másra fordítá a társalgás folyamát. A nagy meleg, az
alkalmatlan legyek, a szúnyogok zizegése, egy lángra lobbanni nem akaró
gyufa, mind érdekesebb tárgy volt előtte.
Midőn aztán alkonyra fordult az idő, a gróf, mint nagy hatalmasságok
szokták, saját kocsijával küldte a rendkívüli nagy követet Rév
állomásra.
– Kiváncsi volnék tudni, – töprenkedék a gróf, a midőn magára maradt, –
mit mond majd erre Porczogh báró? Mit? Semmit. Legfelebb: hogy mint
Porczogh, a kinek bárói diplomája tegnapelőttről szól, megdorozsmayzta
volna ugyan magát, de mint Bendeffy, ő sem tesz különben.
Azután asztalhoz ült, levelet irt N.-Váradra, valamelyik pénzintézethez,
azon udvarias kérelemmel, hogy a mellékelt ezer forintost sziveskednének
apróbb jegyekre felváltani.
Lóra ült s maga vivé levelét az állomás melletti postára, hogy még az
éji vonaton elvigyék.
Tehát a harmadik ezeres járta.
– Nem is sok – gondolá – ha annyit össze-vissza utaztam. Majd jobban
gazdálkodom, ott… ama bizonyos csendes és sötét helyen.

XIII.
(Melyben Spuller Jeannette saját személyében lép fel és rangjához méltó
állásába visszavonul.)
Arthur gróf szép álmaitól, fényes reményeitől fosztatott meg s mégis
nyugodt, sőt jókedvű maradt. A sok pénz, mely elszédíté, elröpült ugyan,
de helyébe megszabadult azon megaláztatástól, hogy rangján alul
házasodjék. Igaz, hogy e kellemetlenséget a leányka szépsége lényegesen
enyhítette, de végre is, kimondá már egyszer ő méltósága e szot:
Esztikém a mi társaságunkban soha sem lesz az, a minek az én nőmnek
lennie kell.
Csodálatos! épen a nagy veszteség pillanatában bizonyos megelégedés
szállott mellébe: mert az eddigi küzdelem a remény és kétségbeesés
között egyszerre egy csapással elenyészett. Nem neki mondtak fel, ő
mondott le igényeiről, félrevetvén oly feltételt, mely büszkeségét
sértette.
De azért Arthur gróf jól tudta, hogy e feltétel vagy hamis, vagy csak
hajánál fogva volt elérántva. A győzelmes fél aranyhidat mutatott a
visszavonuló ellenségnek. Mert az elhatározó ütközet nem ma, hanem a
gencsi látogatás napján ment végbe.
– Föl sem tettem volna róluk, hogy ily gyöngédek is tudjanak lenni. A
szó teljes értelmében megbukott, elűzött vőlegény vagyok s most oly
czímet nyújtanak a szakításra, mely a világ előtt csak becsületemre
válhatik.
Ámde most mit tegyen?
Költötte, habár nem pazarolta is, azon pénzt, mely másnak tulajdona.
Miként nevezik e gazdálkodást a nagy világban? Egyszerűen, hogy az ember
adósságcsinálásból él. Oly állapot, mely nem ellenkezik a «bevett
szokások» törvényével. Csak az volna gyalázat, ha soha módjában sem
volna a fizetés. Ezen eset azonban itt elő nem fordult, legfölebb
késedelemről lehetett szó, a legközelebbi félév bekövetkezéséig. Vagyis
egyszerű «hátrálékban maradás», a mi már más grófon, sőt herczegen is
megesett.
Tehát élt gondtalanul, ebédelt kedve szerint, lovagolt félnapig,
olvasott estig s nem sokára a vadászat gyönyöre is kecsegtetheté. Mi
lesz belőle télen? Ott van hű és szerető anyja, a kinél mindig otthon
van, s mindent kénye szerint tehet, az egy pazarláson kívül.
És a rejtélyes hitelező, a kitől Porczogh báró hozott pénzt a lejárt
váltók fizetésére? Nem nyugtalanította ő méltóságát e körülmény, mert
Porczogh báró, a hányszor e dologról beszélt vele, csak vállát vonogatá
s azt mondta: ez legyen legkisebb gondod, ha más baj nem aggaszt, e
miatt ugyan jóízüt alhatol.
Egy napon a gróf könyvei között duskált s nem tudta elhatározni, angol
vagy franczia regény olvasásához kezdjen, vagy újra és újra lapozza
végig Casanova hirhedt kalandjainak számtalan köteteit, a midőn legénye
behozta és asztalára tette a vasuti állomással összekötött postáról
érkezett hirlapokat és leveleket.
Ezúttal csak egy levél érkezett.
– Ismeretlen kéz, s nem az én társaságomból került boríték – dörmögé –
én pedig három hét óta várok új hírt Porczogh barátomtól. Lássuk, kinek
van megint baja velem? Bizonyosan valamelyik falusi kaszinó bált rendez
tiszteletemre.
Ím a levél.
«Révállomás, jul. 25.
Gróf úr! Miután az itteni hatóság kigyógyíthatlanul fejébe verte, hogy
méltóságod ellen sötét bűntervek kovácsoltatnak, van szerencsém az
itteni szolgabirónak titkos és bizalmas meghagyása folytán az ide
mellékelt távirati sürgöny másolatát, tisztán óvatossági szempontból
méltóságoddal ezennel közleni. Legmélyebb tisztelettel maradván
_Dorozsmay Róbert_».
A mellékelt telegramm pedig így hangzott:
«Bécs, jul. 25., reggel 4 óra.
A régtől fogva húzódó pör, ma reggel 3 óra 10 perczkor végkép eldőlt. Ön
fel van hatalmazva, hogy ezután mindenben, az ezen esetre vett szóbeli
utasítása szerint, cselekedjék.
_Werner Károly._»
– Megint ez az Isten verte, értelem nélküli pör, melyben hírem- és
tudtomon kívül mint alpörös szerepelek. A mennydörgős ménkű hallotta
valaha, hogy hatalmas Bécs városában a törvényszék éjjel tartson ülést
és hajnalban három órakor hozzon itéletet!
Fél óra sem telt bele s a gróf legénye ismét a szobába lépett azon
jelentéssel, hogy egy idegen nő érkezett a kastélyba, s bizonyos fontos
ügyben kihallgatást kér.
– Idegen nő?
– Már látta méltóságod, a midőn tetszett Erdélyben utazni.
Arthur gróf elhalaványodott, habár előre sejtette, ki lehet ezen
rejtélyes látogató. De azért épen most, e válsággal fenyegető
pillanatban, tán életében először szólt legényéhez igen frivol hangon:
– Szép?
A legény, a kinek soha legcsekélyebb bizalmaskodás sem volt megengedve,
felelet helyett alázattal és kötelességszerűleg hajlott meg, a mi annyit
jelenthetett, hogy nem az ő dolga ily kényes természetű kérdésben saját
véleményét fejezni ki.
A gróf haladék nélkül megnyitá a szomszéd szobába vezető ajtót, s ott
állott előtte az erdélyi utitársnő, az álnevet viselő Werner Karolina, s
most már, mint a vele közlött sürgönyökből értesült, az igazi s
rettegett Spuller Jeannette.
– Madame – szólt Arthur gróf német nyelven – mennyire örülök, hogy
kellemes utitársnőmet saját hajlékomban üdvözölhetem. Kérem,
méltóztassék helyet foglalni.
– Köszönöm gróf úr, – felelt a nő tiszta magyar szóval és hibátlan
ékezettel, – engedje meg, hogy állva maradjak s nehány szóval elvégezzem
a rám bizott küldetést.
– Ah, önnek küldetése van hozzám? De hiszen ön tökéletesen beszél
magyarul.
– Jászberényben születtem, gróf úr; csak a sors játéka vetett később a
német tartományokba.
– Kérem, tessék leülni. A vasuton együtt utaztunk. Ez ugyan nem elég jog
az ismeretség folytatására, de én önnek az egész úton lovagja voltam.
Később, Erdélyben, már saját kocsijára is ültem. Egy szót sem szólok
többé, míg itt e pamlagon helyet nem foglal.
– Ha parancsolja, gróf úr, akkor engedelmeskednem kell. De ha
megmondtam, ki vagyok, ott fogok állni, a hol méltóságoddal szemben
helyem lesz.
Ezzel leült, nem ugyan a pamlagra, hanem egy karszékre.
– Asszonyom, – szólt ekkor Arthur gróf és érzé, hogy szeme kiég a
szégyentől, mert e nő pénzéből két darab ezeres már elköltve volt, a
harmadikat pedig felváltás végett elküldte. – Jól ismerem azon ügyet,
mely önt hozzám vezérli s mondhatom, igen fájlalom, hogy ily későn lett
alkalmam kötelezettségemnek eleget tenni. Ha ön Werner Karolina helyett
mindjárt saját nevén lép elém, ezóta régen rendbe hozzuk dolgunkat.
– Megbizóim parancsából viseltem e nevet.
– Ezer bocsánat; legtávolabbról sincs jogom kérdéseket tenni. És ha
mégis tudom, hogy e pillanatban Spuller Jeannette asszonyhoz van
szerencsém, nem én fürkésztem ki a titkot, hanem úgynevezett jóakaróim,
a kik irántam mutatott részvétből, mondhatnám falusi sületlen
fontoskodásból, magánügyeimbe avatkoztak.
– Tudom, gróf úr, az itteni hatóság nem tudom, mily sötét cselszövényt
gyanított s kötelességének tartotta az én vett és küldött távirataimat
önnel közleni.
– Ön ezt tudja?
– Oly kis városkában, mint Élesd, semmi sem marad sokáig titok.
– Szavamra mondom, asszonyom, hogy tudtom- és akaratomon kívül történt;
mert nincs gyűlöletesebb előttem, mint rejtélyeket puhatolni. De ön
Porczogh báró barátom előtt saját nevén mutatá be magát.
– Nem tehettem mást, mert féltem, hogy a báró, a ki engem többször
láthatott, rám ismer. Különben pedig volt szerencsém már a gróf úrral is
néha szót váltani, de mindig észrevettem, hogy nem figyelmez rám.
– Ah! ilyen udvariatlan is tudnék lenni? Borzasztóan szórakozott
lehettem azon pillanatban! Újra bocsánatot kérek, elismerem hibámat.
Most azonban semmi ok többé a tiltakozásra. Én már Pestem kerestem önt,
asszonyom, azon házban, mely mint kamatfizetési hely ki volt jelölve.
– Csak egy napig időztem ott.
– Asszonyom, beszéljünk üzleti ügyeinkről komolyan és szárazan. Ön Kaula
és társa czégtől megvásárolt egy kötelezvényt, mely a bankárházat
cselekvőleg, engem pedig szenvedőleg illet.
– Igen, gróf úr. Megvásároltam, a kötvény birtokomba jutott, s ott is
maradt egy nap s egy éjen át, míg Frankfurtból Bécsbe visszaérkeztem.
Akkor azonban a kötvényt újra eladtam, helyesebben mondva,
átengedélyeztem azon egyénnek, a ki az első vásárlásra fordított pénzt
is kezembe adta.
– Ah, ön újra eladta.
– Az én vásárlásom puszta formaság volt; a kötvény jelenleg az igazi
tulajdonos szekrényében fekszik.
– Értem; valami pénzügyi nagyhatalom, a ki holmi 600,000 forintos
aprólékos üzletre nevét sem akarja odaadni. Remélem azonban, hogy új
hitelezőm nem marad előttem sokáig ismeretlen.
– Gróf úr, a valóságos vásárló csak addig volt kénytelen ön előtt
eltitkolni nevét, míg bizonyos eset be nem következik.
– Kezdem érteni. Most jövünk a titok kulcsára. Valami csodálatos pörről
van szó, mely az ügyvédek mesterkélt halogatási kisérlete miatt, csak ma
éjfél után három órakor dőlt el.
– A nagy pör, mely a távirati sürgönyökben folyvást szerepel, csak
olyan, mint az evangeliumban a példabeszéd; mindig mást kell alatta
érteni.
– Mindig világosabban látok. Mert megvallom, nagyot nevettem azon
állításon, hogy a bécsi törvényszék éjfél után három órakor tartja
üléseit. Oly időben, a midőn az angol alsóház tagjai is aludni mentek.
Tehát ezen úgynevezett pör eldöntésétől függött, hogy ismeretlen
hitelezőm jelentse magát, s megparancsolja, hova küldjük a lejárt
kamatok fizetésére szolgáló összeget?
– Gróf úr, ezen fizetési ügyekre nézve nekem semmi megbizatásom sincs.
Ezt a nő, a ki a kötvényt megvásárolta, maga fogja méltóságoddal
elintézni.
– Ah! tehát hitelezőné? ez már érdekes bonyodalom a mai prózai világban.
Arthur grófnak Porczogh báró nevezetes levele jutott eszébe. S valóban,
a mint ezen értekezlet kezdődött és kifejlődésnek indult, csak
megerősítheté, hogy ily terv lehet készülőben. Tény volt, hogy egy
ismeretlen nő a tönkre jutott nagy földbirtokosnak első helyen
bejegyzett adóslevelét megvásárolta. Ez pedig csak két czélból
történhetett: vagy olcsó áron az összes birtok megszerzésére számít,
vagy mint Porczogh báró vélte, a pénzhatalom rangra vágyik s grófné akar
lenni. Csak az volt új a dologban, hogy nem Spuller Jeannette-ről van
szó. E nő nem szép, nem fiatal. A másik szebb, fiatalabb is lehet, de
épen ily valószinűséggel még vénebb, még rútabb is!
Ez épen elég volt arra, hogy Arthur gróf visszanyerje nyugalmát és
cselekvési szabadságát. Ezzel pedig együtt járt, hogy természeti
hajlama, a büszkeség, a dölyfösség, melyet csak a nagy úrias
könnyelműség enyhíthetett kevéssé, rögtön érvényre emelkedjék s aztán
gúnyos mosolylyal megjegyzé:
– Asszonyom, leírhatlan kéj az, ha egy tönkrejutott gróf még azzal
dicsekedhetik, hogy legutolsó hitelezőjéül egy nő jelenik meg. Ha nem
volnék az agglegények osztályában mint reményteljes kezdő, még hiú
képzelgő is válhatnék belőlem. Azt hiszem, hogy az én hitelezőném csinos
kis menyecske lehet?
– Gróf úr, – felelé alázattal a látogató, – mint nő, nem lehetek
illetékes biró; de a közvélemény itélete szerint ezen nő dísze nemének.
Fiatal, szép, bájos s kedélyében a földre szállott angyal.
– Ez már sokat igérő személyes leírás. S miután a híres pör ma hajnal
előtt eldőlt, szabad lesz-e ezen égből leszállott angyalnak hogylétéről
tudakozódnom?
– Gróf úr, a nagy pör nem egyéb, mint a mi minden halandóra ki van
mérve. Küldőm akarta, hogy e kérdést ily alakban említsem és így értsem,
ha vett sürgönyeimben találom. Az ügyvéd az orvos, a ki a természetnek e
kérlelhetlen adóvégrehajtóját egy ideig visszatartja. De azért az
erősebb mindig győz, s ma hajnalban bekövetkezett a kimaradhatlan tény,
mely ellen nincs felebbezés.
– Valami haláleset?
– Úgy van, gróf úr.
– Az égre kérem, szóljon világosabban – kiáltott a gróf, a kinek lelke
hirtelen egészen más irány felé ragadtaték.
– Gróf úr, Burghammer herczeg e nap első óráiban megszünt élni.
– Mit hallok! a herczeg meghalt?
– Az orvosok hat hét óta csak óráról-órára igérték a herczeg életének
meghosszabbítását. Most mindennek vége van. Van szerencsém jelenteni,
hogy engem a herczegnő küldött ide, azon megbizatással, hogy a herczeg
halála hírének vettével, átadjam méltóságodnak ezen levelet, mely
mindent megmagyaráz.
– Mely mindent megmagyaráz, – ismétlé a gróf gépileg és egész testében
reszketve. – És Louise? a herczegnő, özvegy?
– Gróf úr, ez a herczeg halálának természetes következménye.
– És ki ön, a ki hetek óta közelemben él, és oly érdekeltséget mutatott
irányomban?
– Én, gróf úr? Én épen senki sem vagyok e világon. Spuller Jeannette,
kegyes herczegnőm legalázatosabb komornája.
– A herczegnő komornája?
– Senki más. Most pedig engedje gróf úr, hogy elhagyjam e széket, mely
engem nem illet, és állva hallgassam további parancsát.
– Semmi esetre sem. Ön komorna? nem változtat a dolgon. Ön engem büszke,
dölyfös úrnak tart? Az vagyok, de büszkeségem nem abban áll, hogy
erőtlenek s azok ellenében, kik jóakaratot tanusítanak irántam, magas
rangomba kapaszkodjam. Ön Bécsben hagyta a komornaságot; hozzám csak a
jászberényi derék és művelt lelkű nő jött küldetésbe; ön az én
utitársnőm, a kinek kellemesen eltöltött órákat köszönhetek. Én önnek
némely csekély lovagias szolgálatot is tettem, ez pedig annyi, mint
férfiak között a pohárkoczintás. Kérem, maradjon helyén, ha pedig eljön
ideje, saját kocsimon küldöm Élesdre, hogy éji nyugalmat találjon és
friss erővel indulhasson hosszú útjára.
– Csak addig távozom e szobából, míg gróf úr e levelet átolvassa.
– Nem engedhetem. Magam megyek a könyvtárba; átolvasom a herczegnő
levelét s ha kell, a választ is megirom.
Ezzel megnyitá a legközelebbi ajtót s bement azon szobába, melyet a
három könyvszekrény s iróasztal miatt a háznál könyvtárnak neveztek.
Ím a levél:
«Bécs (kelet nélkül).
Kedves barátom!
Rettenetes napokat élek. Egyrészről a herczegnek vészszel fenyegető
betegsége aggaszt, másfelől kinzó kétség gyötör, hogy férjem tudja, mint
szerettem egykor önt, s tán most sem tudok a multról megfeledkezni.
Ehhez járul az aggodalom önnek válságos sorsa fölött. Ismerem helyzetét,
ön elbeszélte nekem, mások is írtak róla. Az esküvő elhalasztása után
nem kétkedtem, hogy a millionaire családban fondorkodnak ön ellen s ha a
szép Esztike hajlandó volna is szavát megtartani, környezete mindent
elkövet e házassági terv elejtésére.
Komornám levélben értesített, hogy szerencsés véletlen folytán önnel
együtt utazott Erdélybe. Tőle hallottam a botrányos hírt, hogy az
ellenség a másnak igért menyasszonyt Gencsre, a vetélytárs szülőinek
kastélyába vitte látogatóba. Ez oly tény, oly elhatározó tüntetés, mely
minden kétséget elenyésztett.
Vigasztaljam önt? Miért, ha csak sok pénzt s mellé szép asszonyt veszt
el ezzel? mert valamely regényes és gyógyíthatlan szerelemről, tudom,
soha szó sem volt.
De önnek megelégedetten és boldogan kell élnie, Arthur, sőt bizonyos
határon belül még rangját és büszkeségét is föntartania szükséges.
Bárha birnék erővel annyit tenni önért, mint kivánnám. De egy
elfeledhetlen múltnak édes emléke feljogosít engem arra, hogy a legelső
sorban álljak azok között, kik sietnek legőszintébb barátságukat
felajánlani.
Kérem, Arthur, ne értsen félre. Mindeddig semmit sem követtem el, a mi
önnek férfiúi büszkeségét sérthetné. A herczeg, kivánatomra, átadta
nekem azon összeget, mely házassági szerződésünkben ki volt kötve.
Teljes szabadságomban állott e tőkét úgy helyezni el, mint legjobbnak
itéltem. Én tehát megvásároltam az ön birtokaira bejegyzett követelések
közül a legelsőt. Ez teljes biztonság rám nézve és nem vethetem
szememre, mintha legtisztább baráti érzelmemet pénzkérdéssel tettem
volna kétértelművé. Hiszen annak idejében a kamatokra nézve is könnyen
megegyezhetünk.
Ha ön levelemet elolvassa, akkor a herczeg megszűnt élni. Mert ha
meggyógyul, soha e sorok az ön szeme elé nem kerűlhetnek.
És mégis erőt kellett szereznem ahhoz, hogy férjem életében is az ön
helyzetével foglalkozzam, mert rettenetes világban élünk, melyben a
legjobb emberek sem becsülik az élet értékét úgy, mint kötelességük
volna. Mindnyájan reszketve nyúlunk a hirlapokhoz, félvén, hogy
halálhírét olvassuk legjobb barátunknak, a ki egy szörnyű megkisértés
perczének ellen nem állhatott és saját maga ellen emelé fel kezét. Én
pedig akarom, követelem, hogy ön éljen, sőt büszkén nézzen le a magasból
s vesse meg az oly szerencsétlenségeket, melyek csak a köznapi lelkeket
sújthatják le.
Ha e czélt elértem, ha megemlékezésem által önnek nyugalmat, s tán
vígaszt szereztem, akkor azon kellemes öntudattal élek tovább, viselem
sorsomat, teljesítem kötelességeimet, hogy az igazi, hű és változhatlan
barátság követeléseinek erőmhöz képest megfelelni igyekeztem.
_Louise_.»
Nagy figyelemmel olvasá végig e levelet Arthur gróf s legelső
gerjedelmében tollat ragadott, hogy a választ megírja. Lelke tele volt
gondolatokkal, szíve érzelmekkel s azt hitte íveket fog tele írni, míg
mindent, a mi elméjében felmerült, elmondhat.
Azonban megütközve vette észre, hogy mindjárt az első sorokban megakad
tolla s bármiként erőködik, mondatai nem hogy bensejének érzelmeit
kifejeznék, de még a helyzet egyszerű s világos követelményeinek sem
felelnek meg.
Sehogy sem tudott oly hangot találni, mely e választ jellemezhetné. Mert
épen oly lehetetlen volt a herczegnő lépéseit a vagyon tekintetében
elfogadni, mint visszautasítani. Közönséges hálaömlengésekre pedig még a