Esztike kisasszony professzora: Regény - 05

már láttunk a Dorozsmay-háznál. Ő volt azon leereszkedő, a ki helyet
foglalt a pamlagon, olyan házban, a hol a látogatókat be sem jelentik.
Mert hiába! vagyoni tekintetben erősen kezdtek a grófi koronának ágai
bomladozni s Bogárdy Zoltán ez egyszer nem túlzott, a midőn az általános
árverés közeledtére példálózgatott. Tehát a Nádor-utczai házban őrzött
négy millió igen alkalmas eszköz lett volna kimenekülni azon nyomasztó
adósságból, miket Arthur grófnak korábbi s az utóbbi három év alatt újra
megkettőzött pazarlásai, a kamat-kamatjainak felhalmazódása, fenyegető
arányban felszaporítottak.
Reggel féltizenkét órára járt az idő, tehát Arthur gróf remélheté, hogy
anyja, legalább fia számára, már látható állapotban lesz.
Leküldé tehát komornyikját az első emeletre. Ez kérdést tett a
szobaleánynál, ez felkeresé a komornát, a ki aztán a grófné legbensőbb
szentélyéből meghozá a szót, hogy a méltóságos grófné az ifjú grófot
szívesen látja.
Ezen vett engedély alapján csakhamar belépett Arthur gróf a grófné
kisebb elfogadó-szobájába, s anyját reggeli pongyolában találta,
kedvencz karszékében, a midőn épen új czigarettre gyújtott.
– Mamám, – kezdé az ifjú gróf közvetlenül a tiszteletteljes kézcsók
után. – A mit Porczogh báró érdekemben kitalált, nem sikerült. Az a vad
báró nem akart beugrani a verembe; később közbejött a mi örökös
guignon-unk, kit te monsieur Pockharti-nak nevezesz, ennek jött kedve
pénzt kölcsönözni barátjának, s így tervünk füstbe ment. Kohn Fülöp
megmenekedett a legrosszabb üzlettől, mihez életében fogott, mi pedig az
aláirási ívet közös megegyezéssel széttéptük.
– És most?
– Én állok elé új tervvel. Sikerül, vagy végkép megbuktam.
– Nekem is lesz szerepem benne?
– Ha oly szíves volnál és elvállalnád, saját elnökséged és anyai
auctoritásod zászlója alatt.
– Semmit sem igérek, míg nem tudom, miről van szó? Azt akarod, nagy
pompával, mint boldog anya menjek a Nádor-utczába, rohanjam meg a kis
kövér ténsasszonyt, s megkérjem számodra a négy milliót?
– Mamám, te szívemben olvastál. De, hogy még nagyobb szelet csináljunk,
menj oda fényes assistentiával. Szólíts föl valakit barátnéid közül:
mentül menydörgőbben aristokratikus lesz neve, annál többet igér. Talán
jó volna meghívni nagysaárfeöldi Saárfeöldi Lukréczia grófnét, tán
megteszi e szívességet.
– Valószinűleg. Sőt fölteszem róla, hogy gúnyból és megvetésből az
alsóbb osztályok iránt, azon tréfát követi el, hogy családi brillantjait
is magára rakja. És a másik?
– Louise.
– Melyik Louise? Burghammer herczegnő?
– Igen, és miért ne?
– Ha gondolod, hogy szívesen jő, akkor meglesz a teljes háromság. Itt
van most a herczegnő Pesten?
– Ha az udvar Budán, vagy Gödöllőn időz, az osztrák delegatió pedig az
akadémia palotájában ülésez, Burghammer herczeg és neje nem
hiányozhatnak.
– Szép, hogy az én fiam így érti a politika követelményeit. Más
közvetlenebb forrásból nem tudod, hogy a herczegnő csakugyan itt van?
– Mamám, te benned a szent inquisitio legfogasabb procuratora veszett
el! Nem elég, ha igérem, hogy eljő, szívesen jő és segítségünkre lesz?
– Csak azért szóltam, mert mi asszonyok bizonyos dolgokban másként
vélekedünk, mint a férfiak. Ezelőtt három évvel nagyon udvaroltál a
herczegnőnek s kevésbe múlt, hogy bele nem házasodtál Bogfalvába. Azt is
tudom, hogy Louise csak szerelmi csalódásból ment férjhez a 68 éves
herczeghez s megütötte fülemet, hogy régi imádottadat itt és Bécsben is
meg-meglátogattad.
– Mamám…
– Ne félj, nem teszek indiskret kérdést. De nem találod merész
föltevésnek, hogy az egykor hűtlenül elhagyott Louise mai napon mellém
mint statista szegődjék azért, hogy egykori udvarlóját pénzházasságra
segítse?
– Mamám…
– Asszonyi észnek mindig veszedelmes járása van. Hátha azt várja tőled,
hogy tűrj békével addig, míg ő herczegségét a «vértolulás az agy felé»
másuva szólítja, s az özvegy azon helyzetbe jő, hogy némely elfeledett
dolgokat feleleveníthet?
– Kérlek, mamám, hidd el nekem, Louise bölcs asszony; igen jól ismeri a
nagy világ folyását s nem lázad fel, ha adósságtisztázási szempontból
házasodni akarok.
– Legyen. Megegyeztünk.
– Nem tehetek egyebet. Várni a herczeg halálára, annyi, mint remélni,
hogy hitelezőnk életunottságból agyonlövi magát. A herczeg öreg s ha
télen beteges is, nyáron visszafürdi magát Gasteinban. Aztán ki tudja,
mi lesz végrendeletében? s ezen kételyem elhatározó.
– Értelek; egy kicsit szerelmes is vagy abba a félpolgár leányba?
– Először úgy fogtam fel a vállalatot, mint üzletet, mint előnyös
pénzügyi operatiot. Később megdöbbenve vettem észre, hogy tervemből
«caprice» lett, most már forma szerint szerelmes vagyok az aranyos
pipiskébe.
– Persze, hogy szép is a gyermek. Ez néha a legsiralmasabb mesalliancet
is kimenti.
– Ne nevess ki mamám, mert oly szép e leány, minő csak te lehettél a
magad idejében.
– Oh engem az ily köznapi bókokkal el nem tántorítasz. Mert ha te engem
csak pénzügyi agentiával bízasz meg, anyai kötelességem segítségedre
lenni. Ha megbukom, oly szerencsétlenség, mely már államokon és
császárságokon is megesett. De már az minden bevett szokást felforgató
reform, ha az anyának kell a szerelembe esett fiú dolgát támogatni.
Othello és Romeo a dolog ezen részét magánúton hozták tisztába.
– Imádott szellemdús mamám, te csak szójátékkal küzdesz ellenem. Mint
családanya csak a pénzkérdésre tekintesz, az ügy regényes oldalát pedig
kizárólag rám hárítod.
– Félek, hogy szerelmi pörödben nem jó rendet tartasz. Még nem nyerted
meg ügyedet az első forumon, a leány előtt s már is appellálsz a
legfelsőbb törvényszékre, a szülőkre.
– Milyen jól ismeri az én mamám a pörrendtartás szabályait.
– A gyakorlat, fiam, – felelt sóhajjal a grófné. – Ismerek valakit, a
kinek ügyeit néha tanulmányoznom kellett. A legfőbb akadály, véleményem
szerint, az a bizonyos Bogárdy.
– Mondd anyám, Pockharti, oly jól áll neked, ha a zsíros magyar nevet
uri hölgyhöz méltókép ejted ki.
[Illustration: – Először úgy fogtam fel a vállalatot.]
– Azt mondják, ezen embernek elhatározó befolyása van. Még azt is
suttogják, hogy az özvegy kezére áhítozik.
– Ezt eddig nem hallottam s nem is hiszem.
– A hír meggondolást követel, mert ez esetben a négy milliónak fele
veszendőbe megy.
– Mindez a házassági szerződés kötésének pillanatára marad. Ügyvédünk
szemes ember, s tőlem is kap utasítást. Tehát számítok rád. Ma este?
– Ily sietve?
– Annál hamarabb esünk át rajta. Írj nagysaárfeöldy Saárfeöldy Lukréczia
grófnénak, én pedig megyek Louise herczegnő lakására. Burghammer úr ezen
órában az osztrák delegatióban szavazza a közös budgetet s neje
bátrabban adhat audientiát. Kérlek, tartsd meg pontosan a hat órát.
Ilyenkor a leányok a szomszéd szobában szimfoniáznak. Jöjjetek
egyszerre, külön kocsikon, galonnirozott cselédséggel s ha Dorozsmayné
asszonyom ő nagysága ennyi fény és dicsőség láttára lábaidhoz nem rogy,
akkor egy paránya sincs benne az emberi gyengeségnek.
És csakugyan minden így történt.
Mert tény, hogy az előkelő osztálynak bizonyos része tökéletesen meg van
győződve, csak egész nagyságában kell magát mutatnia s a középsorsúak
föltétlenül meghódolnak.
Tehát este pontban hat órakor szokatlan mozgalom támad a Dorozsmay-ház
udvarában s a kapu alatt. Grófnék látogatása ugyan szokott tünemény volt
itt, de minden feltünés nélkül jöttek-mentek. Most azonban díszhintó,
paszománttal rakott cselédség, uszályos ruha, teljes toilette, mintha az
udvarhoz mennének estélyre.
Bogárdy Zoltán, a ki a háziasszonynyal még egyedül volt, az ablakból
nézte a szörnyű maskarádát. Esztike és barátnéi szokott szobájukban
mulatoztak. Arthur gróf itt volt korábban, de ekkor már eltávozott.
Beléptek s Bendeffy grófné szertartásos meghajlással közeledett a
háziasszonyhoz, s bemutatá kisérőit.
– Barátném Saárfeöldi Lukréczia grófné.
Azután a másikat.
– Barátném Louise, Burghammer herczegnő, a kit ön asszonyom, mint
Hohenmark herczegkisasszonyt, korábbi időkből ismert.
Nem tagadjuk, hogy az egykori kisvárosi menyecske, később vagyonos, mai
napon dúsgazdag özvegy, a legnagyobb zavarba jött. Alig tudott nehány
régen betanult szólásformához jutni, rettegvén, hogyha nem is ügyetlen,
de ily ünnepélyes alkalommal a nagy világ köreiben meg nem szokott
nyilatkozatot tehet.
Jól tudta ezt Bendeffy grófné s azért mentől kevésbbé engedé a ház
asszonyát szóhoz jutni. Mindig ő beszélt, barátnéit közbeszólásra
ösztönözé s úgy tette föl a kérdéseket, hogy könnyű volt azokra
egyenesen igen-nel, vagy nem-mel felelni.
Mindez nehány perczig tartott, s akkor özvegy Bendeffy Károlyné a
legünnepélyesebb s legméltóságosabb hangon így szólott:
– Asszonyom, kedves barátném! Ezúttal mint családanya tiszteletteljes
kéréssel jövök. Kedvelt és egyetlen fiam, Arthur gróf nem járhatott e
nemes és barátságos házhoz oly gyakran a nélkül, hogy szívében a
legmelegebb rokonszenv ne ébredjen, önnek erényben és szépségben
tündöklő leánya, Esztike kisasszony iránt. Azon esetre tehát, ha
ajánlatunk hasonló rokonszenves viszonzásra találna, bátorkodom fiam,
Arthur gróf számára Esztike kisasszony kezét tisztelettel, szeretettel
és anyai érzelmeimmel, ünnepélyesen megkérni.
Dorozsmayné nem tagadta, később is önként megvallotta, hogy ezen ajánlat
hallatára örvendetes meglepetést érzett anyai keblében.
Felelni akart, de hang sem szállhatott ajkára, érzette, hogy szemébe
könyek gyülekeznek.
Nem kellett egyéb a grófnénak. Úgy tekintette ezt, mint boldog igent,
hévvel ragadá karjaiba a leendő örömanyát és saját művészileg himzett és
fölcsipkézett kendőjével törlötte le a sós nedvet, melynek nehány
csöppje épen annyi millió forintot ér.
Louise herczegnőnek erőltetésébe került, hogy ne nevessen. Szerencsére
mosolyognia kellett és ajkainak ezen vonásai alá a gúnyt is elrejtheté.
Soha nem látott komédia volt ez, hogy egy anya, két más fölpiperézett és
fölbrillantozott úrnővel leánykérőbe jőjjön.
E pillanatban vették észre, hogy a szoba másik oldalán, a kandalló
előtt, tanúja is volt valaki a jelenetnek.
Ezen tanú most előlépett. Ő volt vitézlő Bogárdy Zoltán s a grófné
megrettenve nézett a közeledőre, vélvén, hogy most minden ismét
összedől, a mit a meglepetés hatalma által fölépíteni sikerült.
De egészen más váratlan esemény következett. Bogárdy Zoltán oly
tiszteletteljesen hajtá meg magát, mint soha azelőtt és mondá:
– Engedd meg kedves húgom, hogy én, mint boldogult férjednek legrégibb
barátja, legelső legyek, a ki neked e nagy megtiszteltetés folytán,
őszinte szívből szerencsét kivánok. Adja Isten, hogy a mit e földön
emberek határoztak, ott fönn a magasban is megkötve és megáldva legyen.
A grófnék bámulva, de kellemesen meglepetve néztek az emberre.
Bendeffyné szemében a teljes győzelem szikrája ragyogott fel, mint a ki
legfélelmesebb ellenségén vett diadalt. Saárfeöldy Lukréczia grófné
azonban, a ki nem ismerte Bogárdy Zoltán befolyását a háznál, csak
vállat vont s gondolá, hogy ily felköszöntő inkább paraszt, vagy a mi
ezzel egyértelmű, köznemes lakodalomban járná meg legjobban.
Ezzel egyszersmind az idejövetel czélja teljesen elérve lévén, a két
grófné és herczegnő a ház asszonyát szeretetteljesen megcsókolván, igen
kimért urias hajlongások között eltávozának.
Künn a lépcsőn Bendeffy grófné szétnézett a kisérő cselédségen s azután
franczia nyelvre fordítván beszédét, most már szabad lélegzettel mondá:
– Kedvesim, ez pompás jelenet volt a «Bourgeois-Gentilhomme»
vígjátékból. Szegény Dorozsmayné egészen oda volt. Még azt a vérengző
tigrist, Pockharti uramat is agyonbűvöltük. Remélem, nem marad el
jutalma. Azt mondják képviselő? tehát olyan fa, a miből mindent lehet
faragni, még egyszerre miniszter is lehet belőle. De igérem, ha van még
befolyásom ezen országban, hogy fiam lakodalma után két hét mulva
kinevezik valahová főispánnak.
– Meg is érdemli, – felelé a herczegnő. – Három vagy négyezer forint
fizetés, nagy méltóság, ülés és szavazatjog a főrendek házában és semmi
dolog hozzá.
Azok pedig, kik visszamaradtak, mindaddig, míg a kocsik a kapu alól ki
nem robogtak, szótlanul néztek egymásra.
Dorozsmayné csak most eszmélt fel, mit követett el? s felszólalt
mellében lelkiismerete, hogy leánya boldogságáról netán elhamarkodva
határozott. Azonban leírhatlan könnyebbülésére szolgált, hogy a kinek
itéletétől leginkább félt, férjének igaz barátja, Bogárdy Zoltán, tettét
helyeselni látszott.
– Nos, – mondá ez, – ezután csak két dolog van hátra. Először értesíted,
kedves húgom, leányodat, mily szerencse vár rá. Másodszor, hogy bölcs
házassági szerződést kössünk, a mi alkalmasint csak az én dolgom lesz.
Mindjárt holnap meglátogatom Arthur grófot, a te jövendőbeli fiaduradat
s eléje terjesztem a szerződés pontozatait, úgy mint nekem férjed, az én
elfeledhetlen barátom élőszóval utasításba adta. Természetes, hogy ez az
élőszóval adott utasítás a törvény előtt semmi, és egyedül tőled függ
mindent helyeselni, vagy félrevetni.
– Oh bátyám, nem fél, hogy Esztike ellenkezni fog?
– Mért tenné? A vőlegény személye megjárja. Gondolom lesz 33 éves, tehát
elég szép kor a házasságra. Ilyenkor a mai fiatal ember már kitombolta
magát, míg a 25 éves új házas csak esküvője után három évvel kezd
megbomlani. A Bendeffy-család kitünő, ezen réven kis leánykánk a főváros
első köreiben, sőt még az udvari estélyeken is otthon leend. Hogy a
vőlegény nyakig el van adósódva, csak azt bizonyítja, hogy semmi sem
tökéletes e gyarló világban.
– Gondolja Zoltán bácsi, hogy elhamarkodva adtam igéretet?
– Mi az az igéret? semmi.
– Hogyan? semmi?
– Minden anya csak azt igérheti, a mit adhat. Tudniillik: beleegyezését.
Ez pedig két föltételhez van kötve. Először, hogy a leány is tiszta
szívéből, minden kényszerítés nélkül igent mondjon. Másodszor, hogy a
vőlegény elfogadja azt a házassági szerződést, melyet eléje fogunk
terjeszteni. Mert tudnunk kell: a leányt szereti-e, vagy a velejáró
milliókat, miket Esztike húgom egykor örökleni fog.
– Tehát ez még nem utolsó szavam volt?
– Megtörténhetik.

X.
(A díszruhás ünnepélyességet hasonló értékű aprópénzzel fizetik vissza;
a házassági szerződés pontozatai pedig gondolkodóba ejtik ő méltóságát.)
Másnap dél felé Bogárdy Zoltán úr tükör előtt állott, pödré bajuszát és
hangosan nevetett.
Mert a tükör tetőtől-talpig díszmagyar ruhába öltözött hőst mutatott, a
kinek fején kalpag kócsagtollal, vállán panyóka, oldalán kard hirdeté a
ritka ünnepélyt, mely következni fog.
Így indult ki szobájából. Arany ugyan kevés volt rajta, egy csatt, mely
mentéjét összetartá s vékony zsinór, mely csizmaszárainak felső körét
ékíté. De ez elég volt arra, hogy a házbeliek összefussanak. El is
terjedt híre, hogy a képviselő úr «vizit»-be megy Budára a királyhoz.
A kapu előtt bérkocsi várta s midőn felült, a József-tér bizonyos számát
kiáltá.
De még a Bendeffy grófok lakásán is zajt és bámulatot gerjesztett ily
«vitézlő rend»-nek megjelenése. Egyik azt mondta, a főispán jött a gróf
megyéjéből tisztelegni, a másik a miniszterelnök személyét gyanítá
benne. És ha a bérkocsi kételyeket nem ébreszt, kész számára az
exczellencziás titulus.
A rejtélyes idegen az előszobába érkezve, az ifjú gróf után
tudakozódott, s arra illő kisérettel felvezették őt a második emeletbe.
Arthur gróf értesülvén, minő szertartásos látogatás fenyegeti, először
maga is megütődött. Már-már le akará vetni hálóköntösét, s a legközelebb
fekvő kabát után nézett, de aztán vállat vont, s mormogá: itthon vagyok;
találjon úgy, mint talál, még szivaromat sem hagyom félbe.
Ekkor belépett komornyikja, az idegennek látogatójegyével.
«Bogárdy Zoltán orsz. gyűl. képviselő.»
Hangosan felkaczagott erre, de miután udvarias ember volt ő méltósága,
elébe ment az érkezőnek a szoba ajtajáig, nagy szívességgel fogadta s
egy kicsit meg is bámulta a feltünő ünnepélyes öltözéket.
– Ah Bogárdy úr? mily kellemes meglepetés. Kérem, parancsoljon széket.
Nem oda, az kényelmetlen. Ide szemközt velem. Szolgálhatok szivarral?
Itt a kés, tessék levágni a végét. Mondhatom, nem a legrosszabb faj.
Ezennel szolgálok tűzzel is.
– Gróf úr, – felelé a képviselő, miután leült és szivarát meggyújtá. –
Én Dorozsmayné ő nagysága megbizásából teszem tiszteletemet. Hogy minő
czímen bátorkodom alkalmatlankodni, mindjárt megmondom. Először, mint
Dorozsmay Tihamér barátja s holta után az özvegy vagyonának
végrendeletileg kinevezett gondnoka és kezelője.
– Örülök, igen örvendek.
– Másodszor úgy állok itt, mint az özvegy bizalmi küldöttje, vagy ha úgy
tetszik, házi fiskálisa, a ki azért jött, hogy méltóságoddal a házassági
szerződés pontozataira nézve egyezkedjen.
– Nagyon derék, egészen szolgálatára állok. Mindenekelőtt megenged nekem
egy kérdést?
– Méltóztassék parancsolni.
– Kissé kényes a kérdés, ha fölteszem, hogy ma reggel egyedül csak azért
indult ki lakásából, hogy engem fölkeressen?
– Egyenesen csak méltóságodhoz jöttem.
– Ha így van, beszéljünk szabadon, jó kedvvel és nem czeremoniázva. Mert
férfiak vagyunk s részemről mindig kapkodok az alkalmon, ha valami
fölött jót nevethetek. Tisztelt Bogárdy úr, mi a mennydörgős ménkü
jutott önnek eszébe, hogy a midőn hozzám jő, a ki csak olyan korhely
fráter vagyok, mint a többi, így neki öltözik, kardot köt, kalpagban és
panyókában toppan be hozzám?
– Gróf úr, – felelé a képviselő nem nagyon őszinte szerénységgel. – Én a
régi táblabiró világban középnemes, hét szilvafás birtokos voltam, most
pedig egyszerű polgár, a ki soha sem ismerkedhettem meg a főrendűek
bevett szokásaival. De miután tegnap láttam, hogy méltóságos grófnék s
nagyméltóságú herczegnék, ünnepélyes czélból látogatni jövén, teljes
úrnői ornatusban jelentek meg: mellőzhetlen kötelességemnek tekintettem
követni az adott példát, s ezer bocsánatot kérek, ha hibát követtem el.
– Ah, ez nagyon derék, – kiáltá Arthur gróf s hévvel rázogatá meg
látogatójának mindkét kezét. – Becsületemre, ez jó ötlet volt.
– Hogyan? ötlet?
– Oh kérem, ne csináljon ily ártatlan képet. Ön tökéletes kópé, Bogárdy
uram, s a legpompásabban visszatréfál bennünket. Mi vagyunk a vétkesek s
csak köszönettel tartozunk, ha súlyosabb büntetéstől megmenekedhetünk.
Ön lovagias ember, mert nem anyámon, nem kilenczágú koronás barátnéin
vesz bosszút, hanem egyszerűen engem fizet ki hasonló értékű aprópénzzel
a tegnapi komédiákért! No lám, már ön is nevet. Mert nincs is annál
kellemesebb jelenet, mint mikor két jó madár egymásra ismer s mindkettő
elérti a tréfát.
– Gróf úr…
– Hagyjuk ezt a pokolba. De most már csak leveti azt a panyókát e
pogányul befűtött szobában? Ide a karddal, hadd csapjam félre valamelyik
szögletbe s aztán kezdjünk dolgainkhoz.
– Ha úgy tetszik, engedelmeskedem.
Ezzel megszabadult fölösleges öltözékétől és zsebéből egy összehajtott
papirlapot keresett elé.
– Kissé félek, – jegyzé meg a gróf. – Legalább nem merem remélni, hogy
ön a szerződés föltételeinek fogalmazásában nagyon részrehajló lett
volna irányomban.
– Úgy van, gróf úr; nekem mint megbizottnak főleg a menyasszony érdekeit
kellett szem előtt tartanom.
– Parbleu! mint vőlegény csak nem lehetek ellenfele menyasszonyomnak!
– A menyasszonynak, a jövendőbeli nőnek semmi esetre sem. Ámde ezenkívül
még két tényező szerepel. Először az özvegy. Másodszor az elhunyt atya
végrendeletének, azonkívül a beteg halálos ágyán kijelentett
óhajtásainak végrehajtója.
– És ez ön?
– Szolgálatára.
– Én mindig úgy hallottam, hogy Dorozsmay Tihamér rövid, de igen
szabatos végrendeletet írt, melyben egyszerűen és kizárólag minden ingó
és ingatlan vagyonát, mint tökéletesen szabad tulajdont, szeretett
nejére hagyta.
– Így van, szóról-szóra. De ezenkívül a betegágyban, éltének utolsó
napjaiban, már a halál közeledtével bizonyos óhajtásokat fejezett ki.
Részint csak neje előtt, részint midőn én s egy másik barátja, egy pap,
a ki most kanonok, jelen voltunk. Nekünk pedig ezen óhajtásokat nem
szabad figyelmünkön kívül hagyni.
– Drága Bogárdy úr, ön mint ügyvéd s mint törvényhozó, jól tudja, hogy
az ily óhajtások, ha minden törvényes kellékekkel ellátott írott
végrendelet létezik, semmi kötelező erővel sem birnak.
– Kivéve egy esetet.
– S az volna?
– Ha az özvegy, a vagyon szabad és független tulajdonosa, férje puszta
óhajtásait is szentül megtartani elhatározta.
– Ah, így? igaza van, ez egészen más. Mindenekelőtt egy kérdést. Nem
önérdekből beszélek, inkább csak kiváncsiságból. Igaz-e, hogy
Dorozsmayné asszony ő nagyságának vagyona körülbelül négy millióra
rúghat?
– Gróf úr, ebben semmi titkolni való sincs. A férj halálakor négy miliót
tett az érték. Azóta a józan háztartás, a jó papiroknak a börzén
eszközlött eladása, s bizonyos birtoknak megvásárlása által mai napon e
vagyon tökéletesen megüti az öt milliót.
– Ah? öt milliót? nagy pénz ez a mai szűk világban.
– Igen, úgy mondják, a mai szűk világban, holott mióta történetet írnak,
annyi tőke, kincs és gazdagság soha össze nem volt gyűjtve a világon,
mint napjainkban.
– Már tudniillik a kik egybegyűjték, – nevetett Arthur gróf. – Kérem,
tessék folytatni.
– Tehát az özvegy annyit költhet jövedelméből, mennyi neki tetszik, sőt
a tőkét is megtámadhatja. Ezért vagyunk mi itt, hogy őrködjünk, én és a
kanonok bácsi.
– Gondolja ön, hogy e felügyelet nélkül az özvegy a tőkéhez is nyúlna?
– Ezt soha meg sem kisérlette. Díszes háztartása van ugyan, de még eddig
mindig maradt a jövedelemből fölöslegünk, a mit tőkésítenünk lehetett.
– És a leány? Esztike kisasszony?
– Az földhözragadt szegény, annak egyetlenegy krajczárja sincs; kivévén,
a mit az anyja ád neki.
– Ah, ez érdekes, ez nevezetes.
– Azonban, mint természetes és önként érthető, annak idejében anyjának
egyedüli örököse lesz.
– És ha férjhez megy?
– Akkor a haldokló atyjának élőszóval kifejezett óhajtása szerint, kap
hozományul, évenként 20,000 forintot.
– Tetszett mondani 20,000 forintot?
– Épen ennyit. Évnegyedenként, előre 5000 forintjával.
– És a jövedelem többi része? mert hír szerint 220,000 forintról van
szó.
– Egyre-másra, jó és rossz esztendőt számítva, 260,000 forint.
– És mit csinál az özvegy e roppant jövedelemmel, ha leánya férjhez
megy?
– Az az özvegy dolga. Abba mi, szóbelileg rendelt végrendeleti
végrehajtók és vagyonkezelők, egyáltalában nem avatkozhatunk.
– Ah, értem. Tehát szabadságában állhat az özvegynek, annyit engedni át
jövedelméből a leánynak, a mennyi neki tetszik?
– Teheti, ha akarja s ha férjének élőszóval kijelentett óhajtását
félreveti.
– Nevezetes!
– Mint szabad és független tulajdonos mindent tehet. Ha kedve van,
elpazarolhatja a tőkét, elajándékozhatja fekvő birtokait, felgyújthatja
házát, s a legelső szép reggelen, melyben úgy hozná szeszélye magával,
engem és kanonok bácsit elkergethet a pokolba.
– Ah, a pokolba? ez eredeti, – szólt a gróf s hozzá gondolá, ez volna a
legbölcsebb, a mit ezen asszonynak legelőször is tennie kellene. – Aztán
fönhangon kérdé:
– E szerint ön és kanonok bácsi, a ki mindig ott tarokkozik a háznál,
nem törvényesen elismert végrendeleti végrehajtók és vagyonkezelők?
– E tekintetben sem jogot, sem czímet nem követelhetünk. Tihamér
barátunk halálos ágyán puszta szóval bizott meg bennünket s míg az
özvegy mást nem határoz, változás nem történhetik.
– És ha az özvegy elébb-utóbb mégis mást határozna?
– Akkor, mint mondtam, búcsút vehetünk a kapufélfától, s arra az út,
merre a kerékvágás.
Arthur gróf szivarra gyújtott s azután élvezve nézegetvén annak kéklő
füstjét, kérdé:
– Ha jól értettem Bogárdy úr beszédét, az következhetik belőle, hogyha
férjhez ment Esztike egy napon azt írná mamájának: kérlek küldj 10,000
forintot, mert szükségem van rá; az anyja, a ki oly forrón szereti
gyermekét, megtagadná tőle e pénzt, csak azért, mert Tihamér úrnak
szóbeli óhajtásai a hozomány összegét előre 20,000 forintra szoríták, s
ha ez kijárt, nincs többé segítség.
– Tökéletesen így van. Gróf úr világosan felfogta az óhajtások szellemét
és betűértelmét, s mindent szabatosan ki is fejezett.
– És ha, például, a felhozott esetben, az özvegy mégis teljesítené
leánya kérelmét, mit mondanának hozzá ön és tisztelt társa, a kanonok?
– Mit? semmit. Egy szavunk sincs hozzá. Részemről még arra sem
figyelmeztetném az özvegyet, hogy ez a meghalt férj végső kivánataival
ellenkezik.
– Egy szóval, – itélé Arthur gróf, – a jövendőbeli férj pénz
tekintetében tisztán és kizárólag az özvegy szeszélyétől s attól függ,
mennyire van ennek hajlama a férj halottas ágyán kijelentett óhajtásokat
követni, vagy nem követni.
– Mint szabad és független tulajdonos mindig tetszése szerint
cselekedhetik. Kivéve mégis a 20.000 forint évi járandóságot, melyet úgy
férje óhajtása, mint a saját nevében aláírt házassági szerződés alapján
fizetni tartozik.
– Nagyon kivánatos volna egész lajstromát ismerni azon óhajtásoknak,
miket a beteg férj haldokló ágyán elésorolt.
– A mi engem és társamat illeti, mindent elmondtam. Hogy ezenkívül nem
hagyott-e hátra a férj bizonyos utasításokat még külön neje számára is?
arról nem felelhetek.
– Ah még ez is megtörténhetett?
– Nem tudom, de nem lehetetlen.
– Mondhatom, szép kilátás. Az ember elvesz egy gazdag leányt s ha a
háztartás szükségei alamit követelnek, az anyós ájtatosan felfohászkodik
s azt feleli: nem lehet; ezt haldokló férjem végparancsai határozottan
eltiltják.
– Megeshetik. Azonban megengedi gróf úr, hogy nyiltan beszélhessek?
– Kérem, csak tessék.
– Engedelmet kérek, ha bizonyos kényes természetű tárgyhoz nyúlok. Gróf
úr, a mit a világon mindenki hivatalosan tud, az a Dorozsmay-háznál
titok nem maradhatott.
– Természetesen.
– Engedelmet… A pestmegyei telekkönyvek szerint…
– Ah, erre szót se vesztegessünk. Az utolsó piszkos zsidó tudja, hogy
birtokaim a teljes értékig betáblázott adósságokkal vannak terhelve s
hogy más vagyonom nincs, mint azon 30,000 forint jövedelem, mely anyám
halála után néz rám.
– Épen erről akartam beszélni. Igen világos, hogy ily helyzetben egy
Bendeffy gróf nem gondolhat arra, hogy neje hozományából rangjához méltó
háztartást folytasson. Tehát csak egy kisegítő eszköz marad hátra.
– S az volna?
– Egyszerűen, tessék beleházasodni a Dorozsmay-családba. Azaz átköltözik
az esküvő után szeretett nejéhez; a boldog anyós örömmel fogadja s
mindnyájan oly fényes háztartást rendeznek be, a mi a 260,000 forintos
évi jövedelemnek megfelel.
Egyéb sem kellett a büszke grófnak, mint hogy föltegyék róla: oda
menekszik a kurta nemes házba élősködni! Mert a hol ő úr nem lehetett,
oda a földi lét semmi élvezése be nem csalhatá. Világos elutasítással
így felelt:
– Nagyon kecsegtető kilátás ez, uram. Határtalanul tisztelem a nőnemet,
hanem a legkegyesebb anyós – is csak anyós marad. Roppant adósságaim
daczára még nem mondtam le azon igényemről, hogy saját házamnál a
legelső személy maradjak. Meg fogom vizsgálni az elém terjesztett
házassági szerződés javaslatát. Ügyvédemet is utasítom, mit kellene
rajta változtatni. Most pedig, miután igen örültem Bogárdy Zoltán urat,
itt, szerény lakásomon tisztelhetni, engedje meg, kérem, hogy szerencsés
jó napot kivánjak.
[Illustration: – A legkegyesebb anyós is csak anyós marad.]
Bogárdy Zoltán mosolygott s gondolá magában: ennyiből áll bosszúja;
elbocsát nagyúri módon, mint alázatos könyörgőt a háztól. És észre sem
akarta venni, hogy az udvarias gróf ismét elkiséré őt a szoba ajtajáig.
A cselédség pedig ezalatt kitudakolta, hogy a vélt exczellenczia,
valahol az «Újvilág»-utczán bérelt szálláson lakik; többé rá sem nézett,
hanem engedé távozni, oda a hova tetszik.
Mindamellett Arthur gróf nem adta vissza a házassági szerződésnek elébe