Esztike kisasszony professzora: Regény - 08

A Dorozsmay-háznál ma még kisebb és bizalmasabb elfogadó nap sem volt,
de a grófot, mint elfogadott kérőt tekintették a háznál s a kapus, inas,
szobalány, végre a komorna forumain keresztül hatolva, belépett egy
szobába, a hol a ház asszonyát egyedül találta.
– Tisztelt nagyságod! – kezdé minden társalgási bevezetés nélkül. – A
házassági szerződést, melyet nagyságod rendeletéből megbizottja, Bogárdy
Zoltán úr elém terjesztett, gondosan átolvastam s bővebb átvizsgálás
végett családi ügyvédünkkel is közlöttem. Miután pedig ezen okmánynak
minden pontját helyeseltem és hálás köszönettel fogadtam, azért jövök,
hogy a mely órában nagyságod parancsolja, Esztike kisasszony édes
anyjának és törvényes jogtanácsosának jelenlétében aláírjam és az édes
anya áldását e szent frigyre, fiúi bizodalommal kikérjem.
Dorozsmayné az első pillanatban zavarba jött e váratlanul érkezett
nyilatkozat hallatára. Mert valóban a család legbensőbb körében
megszokták már hinni, hogy e házassági terv lassanként önmagától
elalszik és elenyészik.
Mert a mily igaz, hogy kezdetben az összeköttetés a Bendeffy grófokkal
módfölött kedvére volt az özvegynek, épen oly változás következett be, a
midőn kiderült, hogy leánya szívében a szerelem érzete teljesen
hiányzik.
És most felelnie kellett.
– Gróf úr, – mondá, – jól tudja, minő örömmel fogadtuk megtisztelő
ajánlatát és leányom is az első kellemes meglepetés perczében őszinte
hálával fejezte ki beleegyezését. Ezóta hosszabb idő telt el s én félni
kezdek, hogy leányom, mint gyermek, élni akar az asszonyi nem azon
jogával, hogy változékony lehessen. Ha tehát leányom most már másként
gondolkodnék, magam is kényszerülve volnék korábbi szavamat és
igéretemet visszakérni.
– Hogyan! adott szavát visszavenni? de hiszen ily rémítő csalódás
elviselhetlen bánatot okozna nekem és szétzúzná szívemet. Érzem, hogy
életembe kerülne e szakítás, ha azon leírhatlan boldogságot, melyet már
bizonyosnak tarték, egyszerre ismét elröpülni és elenyészni látnám.
Dorozsmayné csengetett s a belépő komornának parancsolá, hogy Esztike
kisasszonyt hívja ide.
Az özvegy teljesen nyugton érzé magát, mert ha Esztike kimondja, hogy
elhamarkodott igéretét feledésbe menni kivánja, vagy a mi valószinűbb,
ha a gyermek szörnyű zavarában habozni, ingadozni kezd és anyjára hagyja
a válasz megadását, akkor Arthur gróf pöre a legrövidebb úton be van
fejezve, s többé e kérdésről halandó ember nem beszél.
Ezalatt Esztike bejött, nyájasan és barátságosan mosolygott s midőn
Arthur gróf elébe ment, kezét tiszteletteljesen megcsókolá, oly
rokonszenves melegséggel hajtotta meg fejét, mint csak valaha szerelmes
leány szíve választottja előtt tehette.
Arthur gróf azonnal észrevette a kedvező szél keletkezését és semmi sem
tartóztatá többé vissza, hogy átvegye az anyát illető szólásjogot, jól
érezvén, hogy itt rohammal és meglepetéssel kell a csatát megnyerni.
– Esztike kisasszony, – mondá a legmélyebb tisztelet hangján, melyet a
szenvedélyesen szerető kérőnek esdeklése támogatott. – Azért jöttem,
hogy a mi eddig a hideg szertartások színét viselte, most mint férfi, a
legszebb leány előtt, kit valaha emberi szem látott, meghozzam
hódolatomat és kérjem, hogy a házassági szerződés aláírásával, az egész
világ előtt nyiltan és büszkén hirdethessem szerencsémet és azon napon,
melyet édes anyja kijelölni fog, mint a föld legboldogabb halandója,
imádott arámat Isten oltára elé vezethessem.
De most már Dorozsmayné mellében is megerősödék az anyai szív bátorsága
s leányát nagy hévvel karjaiba zárva, hangos szóval mondá:
– Esztikém, egyetlenegy szeretett leánykám! tőled függ a határozat. Én
soha sem erőtettelek, még egyszerű rábeszéléssel sem akartam anyai
hatalmamat éreztetni. Csak azt gondold meg újra, mielőtt szólnál, hogy
igen vagy nem feleleted egész élted boldogságát vagy boldogtalanságát
fogja eldönteni, visszavonhatlanul.
– Kedves drága édes anyám, – szólt a leányka megindulva, reszketve és
szeméből könyeket hullatva. – Tudod, hogy szeretlek, s tudom, hogy az én
boldogtalanságom mindkettőnknek életébe kerülhet. Azért hálás szívvel
köszönöm neked, hogy teljes választási szabadságot engedtél. És én anyai
engedelmeddel élve, őszinte szívből származó köszönettel fogadom Arthur
grófnak engem megtisztelő ajánlatát és örök szövetségünk jeléül jobb
kezemet nyújtom.
Az anya kezeivel takará be szemét e végzetteljes nyilatkozat hallatára.
Arthur gróf pedig visszanyerte önuralmát s ezen percztől vele született
illemmel és méltósággal tudta játszani, úgy a hódító nagy urat, mint a
szenvedélyes szerelmest.
Ezen váratlan fordulat egyiránt meglepte a kérőt és anyát. Ily minden
utógondolatot kizáró határozottságot senki sem várt. A midőn Esztike
beszélni kezdett, egyik sem tudta, mi lesz utolsó szavának értelme?
Talán épen e körülmény figyelmezteté az anyát, hogy mindez nem lehet
természetes, s hogy ily váratlan fordulat előidézésére titkos rugók is
közreműködhettek.
Mert Esztike egyszerű jó kis leány volt. Soha sem mutatott hajlamot
szenvelgésekre. Holmi színpadi jelenetek utánzása pedig homlokegyenest
ellenkezett egész valójával. És most mégis szokása ellen oly idegenszerű
ünnepélyességet vett fel. Mondhatni, szavalt.
Oh ha mégis nem szívéből, nem lelkének tiszta meggyőződéséből származott
mai elhatározása!

XVI.
(A lovagias és nagyuri vőlegény, a ki semmitől sem irtózik inkább, mint
nyomorú pénzről beszélni menyasszonyával.)
Még azon estén híre futamodott a városban, hogy a fényes nevű Bendeffy
Arthur gróf gyűrűt váltott a gazdag Dorozsmay örökösnővel.
Porczogh báró minden szinházba ellátogatott s közlötte a legfrissebb
ujságot a legismeretesebb hírhordókkal. Onnan elment a
szerkesztőségekbe, hogy a lapok másnap «hiteles és egyenes értesülés
alapján» kürtölhessék a világrendítő eseményt, hogy főuri fényes
lakodalom készül s némely kevésbbé lelkiismeretes közlöny még az esküvő
határnapját is meghatározhatni vélte.
A hatás mindenfelé rendkívüli. A kávéházak hősei és orakulumai büszkén
hirdeték, hogy előre megmondták: ily roppant demokrata vagyon csak a
születési aristokraczia markába kerülhet e megromlott korszakban.
Reggel 10 órakor három igen elegáns gentleman fut lélekszakadva a
tekintetes váltótörvényszék palotájába s ott Bendeffy Arthur gróf ellen
beadott keresetüket visszaveszik. Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp
urakról van szó, és az ő nagy bánatukról, hogy oly magasrangú tökéletes
gavallért, mint Bendeffy gróf, tán még meg is sérthettek.
Ez okból a három helybeli nagy hatalmasság, ha nem is _collectiv_, de
mindenesetre _identique_ jegyzéket intéz a József-téri szállásba, és
ezen iratuk értelmében «sajnos félreértések»-ből keletkezett lépéseikért
ezer bocsánatot kérnek; további alázatos szolgálataikat pedig azon
hathatós kifejezéssel ajánlják, hogy összes vagyonuk ő méltóságának
kegyes rendelkezésére, minden pillanatban, éjjel vagy nappal készen áll.
Megeshetik, hogy elébb mint vélik, szavukon is foghatják őket.
Gencsy Pál báró végkép megsemmisülve szobájába zárkózik. Varjas
Andoriás, a ki nem szokott hírlapokat olvasni, megdermedve csodálkozik
urának remete élete fölött. Domokos bácsi és Zsuzsika kisasszony végre
betelnek a bámulni való dolgok látásával, s néha pihenésre szánták a
napot.
Hol jár Bogárdy Zoltán? Ő bizony használja a szünidőt s lerándult
Erdélybe diós kalácsot enni. Még kanonok bácsi sem mutatkozott. Ez pedig
megyéjébe utazott szent karácsonyt tartani, mintha nélküle meg sem
eshetnék az éjféli mise.
Arthur gróf mindennapos a Nádor-utczában, Dorozsmayné pedig és leánya
szorgalmatosan látogatják özvegy Bendeffy Károlynénak csekély körre
szorított, de annál válogatottabb esteli társaságát. A szép Louise a
delegatiók befejezésével Bécsben boldogítja öreg herczegét, nagy
megnyugtatására Bendeffy grófnénak, a ki jól ismerve a világ folyását,
sajátszerű fogalmakkal birt az emberekről, kedves fiacskájáról és a
dolgok állapotáról.
Közeledett az új év és Arthur grófnak folyvást ajkán forgott a kérdés,
mikor lesz az esküvő? de maga sem érté miért? nem talált kedvező
pillanatot ezt megpendíteni.
Ellenben ha Esztikével a kandalló szobában ült és édesdeden csevegett a
jövendő szép napokról, rengeteg sokat tudott rakásra hordani azon
leírhatlan boldogságról, mely kettőjüket várja. Esztike többnyire
lelkesülten hallgatá ezen regényes szép jövőnek boldogságait s költői
részleteit, de néha mégis elgondolkodva nézte a kandalló pattogó tüzét,
vagy elmélázkodott a hamvban elenyésző zsarátnok fölött.
[Illustration: Varjas Andoriás… megdermedve csodálkozik.]
– Egész világom csak ön lesz, imádott Esztikém! Elvonulunk a zajos
városból és elrejtőzünk mamám egyik csendes vadászkastélyába, az erdő
szélén. Ott én 20 teljes esztendőt szentelek szerelmemnek s azon
gondolatnak, hogy enyém lett e föld legdrágább kincse, s hogy az én nőm
egész életem minden óhajtását betölti, minden vágyamat kielégíti.
– Oh, – felelt Esztike, – 20 esztendő sok. Azt én tudom, a ki ennyi évet
még nem éltem, mégis végtelenül régi idő óta vagyok e földön. Azt hiszem
a 20 évből elengedhetek önnek körülbelül 19 esztendőt.
– Nem, egy napot sem fogadok el. Mert, hogy őszinte legyek, mint voltam
gyermekkorom óta, tudtára kell adnom, hogy engem sok szerencsétlenség
ért. Nagy és pompás urodalmaim meglehetősen adósság alá vannak merülve,
ha tehát eleinte csendesen és boldogan visszavonulva élünk, annál
hamarabb foglalhatjuk el a nagy világban azon helyet, mely számunkra
rendelve van.
– És csak a pénz hiánya okozza, hogy e szép időket később érhetjük el?
– Egyedül csak ez. Fájdalom ezen egy ok is elég erre.
– Ha csak ez az akadály, – felelé őszinte szívvel a menyasszony, – akkor
ne aggódjunk; mert a mi a pénzt illeti: van a mamának annyi, hogy azt se
tudja, mit csináljon vele? Hiszen mindig csak azzal gyötör, mit vegyen
nekem.
– Ah ez eredeti, ez nevezetes! A mamának oly sok pénze van? (Oly hangon
mondá ezt, mintha most hallott volna először a mamának nagy vagyonáról
beszélni.) De kedvesem, a mi a mamáé, az nem a mienk. Ön még gyermek,
édes Esztikém, még nem ismeri a világnak undokul prózai ügyeit.
– Én csak azt tudom, hogy mamám soha sem tudta egész évi jövedelmét
elkölteni. Hogy mit csinál a maradékkal? nem tudom, csak sokszor láttam,
hogy a Wertheim-szekrényben rakásostul állnak a bankjegycsomók, de én
elfutottam onnan, mert a csomóba rakott papirpénznek irtóztató
kiállhatlan bűze van.
– Ah, irtóztató bűze! Ez eredeti, ez nevezetes.
Arthur gróf egészen oda volt, oly édesdeden nevetett, úgy a sok pénz
hallatára, mint azon naiv észrevételre, hogy a csomósan egyberakott
bankónak kiállhatlan büdös szaga van. Jól tudta ő, hogy csakugyan
tömegesen fekszik a pénz a Dorozsmay-ház szekrényeiben, de mégis
kellemesen hangzott előtte, ha ily hiteles szemtanútól nyert közelebbi
értesülést.
– Imádott Esztikém! – mondá – képzelhetlen erőtetésembe kerül önnel, e
földi lét legaljasabb tárgyáról, a pénzről beszélgetni, a midőn a drága
időt, a mit itt tölthetek, kizárólag arra kivánom fordítani: mily szép
ön, mily végtelenül szeretem. De meg kellett mondanom, hova megyünk
lakni? akkor, ha önt végkép enyémnek mondhatom.
– Nem lakhatunk itt, a hol annyi szoba van? vagy…
Itt elpirult és egy életért meg nem mondja, mit gondolt.
– Ah, az én mennyből alászállott arám elpirult! De tudja meg kedvesem,
hogy az én József-téri lakásom csak bérelt szállás, s hogy finom érzésű
férfi, a kinek birtoka is van, csak saját hajlékába vezetheti nejét. Én
már elküldtem egy csapat kárpitost azon kastélykámba, hogy ott mindent
szépen, csinosan, kényelmesen és a szemnek tetsző izléssel
elkészítsenek. Utánuk majd a butorszállítók következnek.
– A butorszállítok? de hiszen a mama is rendelt már új butorokat. Azt
mondta, ő nem tudja, minő szokás divatozik a gróf uraknál, de mint
magyar nemes asszony fönn akarja jogát tartatni. Nálunk pedig a
háztartáshoz szükséges butorok beszerzése a nő részét illetik.
– Ah, ez eredeti! A butorbeszerzés kötelessége a nő hozományához
tartozik! Ez nevezetes! Megvallom, soha sem tudtam. Mert eddig eszembe
sem jutott, hogy egykor olyan feleséget is kaphatok, a ki butort hoz a
házhoz! Valóban, míg élünk, mindennap tanulunk valami újat! Szavamra
mondom, ez imádandó tréfa. Az én angyali Esztikém fog a házhoz butorokat
hozni! Megengedi, hogy egy ártatlan élczet kiszalaszszak? Utoljára
megtörténhetik rajtunk azon gyöngéd figyelem, hogy tulipános ládát
raknak fel kocsink saroglyájára.
– Mért ne? ha tudná az ember, hogy a tarka tulipánt festő művészből
egykor második Munkácsi válik!
– Köszönöm. Ez jó felelet volt. Én csak ártatlan tréfát engedtem meg
magamnak, szívem dicső királynéja pedig hazafias ötlettel riposztirozik.
S miután ő méltósága görcsöket kapott, ha pénzről kellett beszélnie,
csak úgy mellékesen oda vetve mondá:
– Minden okos új házas kicsiben kezdi; mert csak a takarékos jó gazda
remélheti, hogy később kedve és rangja szerinti fényt űzhet. Ez okból,
ha Dorozsmayné ő nagysága az esküvő után leányának valami csekély
ajándékot adna, az szent vagyon legyen közöttünk, melyhez könnyelműleg
nyúlni mindenha tiltva lesz.
– Igen, de a mama azért adja, hogy elköltsük, hogy a szükségesek mellé
még a kellemest is megszerezhessük.
– Azért adja, hogy elköltsük? Soha ilyet életemben nem hallottam!
– Mindjárt kezdetben szép összeget igért, s megparancsolta, hogy ha kell
megint, rögtön írjak.
– Ah! megparancsolta? Ez nevezetes. Ugyan hol volna azon háládatlan
leány, a ki anyja parancsait elmulasztaná teljesíteni? De már arról
kezeskedem, hogy nem az én Esztikém lesz, a ki gyermeki kötelességéről
megfeledkezhetnék. Csak azt nem értem, hogy a midőn boldog jövőnkről
akartunk álmodozni, lassanként leestünk a köznapiság posványába.
Szavamra! még csak az hiányzott, hogy megkérdjem, mennyire rúghat az
igért szép összeg?
– Mamám 100,000 forintról beszélt.
– Ah, százezer forintról? Ez már a legnevezetesebb. Azonban itt van
ideje, hogy kellemesebb tárgyakról beszéljünk.
– Úgy-e nem haragszik?
– Hogyan! Én, és haragudni!
– Mert nem én vagyok oka. Hiába mondtam mamámnak, ne adjon nekem egy
krajczárt sem, mert Arthur gróf nemes érzelmű férfi, csak szívének
okozunk fájdalmat, ha gyöngédsége ellen erőszakot követünk el. Ne
sértsük meg tehát azt, a ki szerető nőt keres, azzal, hogy pénzt vigyünk
házához.
– Ah! hogy pénzt vigyenek a házhoz! Ki hallott ilyet? És mit felelt erre
a kedves mama?
– Azt, hogy gyermek vagyok, s nem értek a világ folyásához.
– Nagyon szellemdús megjegyzés. Hogy gyermek, ez igaz; de hogy nem
értene a világ folyásához, ez oly beszéd, mely csak a mamának van
megengedve.
– Tehát nem lesz megsértve, ha elhozom a 100,000 forintot?
Arthur gróf egy kicsit szögletbe lett szorítva, de annyi kitérő válasz
állott rendelkezésére, hogy kénye-kedve szerint válogathatott köztük. És
felelé:
– Szeretett szép leánykám. A férfias méltóság érzete parancsolja nekem,
hogy ne avassam magamat oly ügyekbe, melyek arám és mamája között
felmerülnek Ha ilyesmi történik kettőjük között, legjobb, ha előttem
titok marad. Én menyasszonyom szemében keresem földi üdvömet, a többit a
szülők bölcseségére bízom.
Ezen közbejött kérdés tehát el volt intézve. De volt még valami, a mi ő
méltóságának veséjét éjjel-nappal furdalta s miután így szándékán és
akaratán kívül nyakig úszott a kérdezősködésekben, s mindenre kivánt
feleletet kapott, elhatározá, hogy míg tüzes a vas, verni fogja.
Nem ajtóstul rohant be, hanem messzebbről kezdve mondá:
– Mentől tovább nézem önt, annál inkább veszem észre, mennyire hasonlít
édes mamájához.
– Oh nem nagyon. Mamának kék szeme és fekete haja van.
– A haj és a szem színe semmit sem határoz. Néha még a vonások sem.
Annál többet az arczkifejezés, a nézés, a mosoly s azon vonások
hasonlósága, melyek az örömöt vagy a szomorúságot az arczra kirajzolják.
– Mamám fiatal korában sokkal szebb volt, mint most én.
– Hogyan? fiatal korában? Az ég minden szenteire, csak nem nézi édes
anyját oly nőnek, a ki többé nem fiatal? Szavamra! Dorozsmayné ő
nagysága egyike a legkellemetesebb asszonyoknak, kiket életemben valaha
ismertem.
– Csendesen, gróf úr. Mamám egyáltalában nem szereti, ha szépnek
mondják. Még tőlem sem tűri, s ha szórakozásból így szólítom, kedves
szép mamám, néha kiküld a szobából.
– A szépség ellen pedig hiába tiltakozik mindaddig, míg a férfi sereg
vakon nem születik. Végtelenül csodálom, hogy ennyi kellemmel felruházva
s még legjobb korában, nem gondol arra, hogy másodszor is férjhez
menjen.
– Az ég irgalmazzon azon embernek, a ki tréfából vagy csak izetlen
udvariasságból ezt szemébe merné mondani. Emlékezem, egyszer még kis
leány koromban egy úr volt nálunk, a ki sokat beszélt a mamával s aztán
kanonok vagy Zoltán bácsi valamire példálózni kezdtek, a mit én akkor
nem értettem, úgy megharagudott a mama, hogy mind a kettőt kikergette.
– Kikergette? a házból?
– Nem; csak a szobából. Három napig nem szólott hozzájuk, míg végre mint
töredelmes bűnösök megigérték, hogy többé e tárgyról ez életben nem
beszélnek, aztán bocsánatot nyertek.
– Valóban keményebb büntetést érdemlettek volna. Remélem használt a
leczke s azóta vigyázatosabbak.
Erre nemsokára belépett a ház asszonya s figyelmezteté leányát, hogy
közeledik a szinház ideje.
Arthur gróf telve reményekkel s mintegy ujjá születve a hallott tömérdek
sok jó ujság után, búcsút vőn, azon kérelemmel, hogy az előadás
folyamában, egyik felvonás alatt, tiszteletét tehesse.

XVII.
(Új dráma a szinpadon, de a nézőtéren mégis érdekesebb némajáték foly,
melynek tárgyát csak ketten értették meg.)
Esztike nemcsak jó leányka volt, hanem családi körben, különösen édes
anyja ellenében, igen közlékeny természettel bírt, bűnnek tartván
bármily csekélységet eltitkolni. Hogy pedig emlékező tehetsége erős
kifejlődésre jutott, olvasóink tapasztalhatták akkor, a midőn mindent, a
mit régi tanító mesterétől tanult, anyja előtt szóról-szóra ismételni
képes lehetett. Dorozsmayné nem győzött eléggé bámulni, honnan veszi
Esztike az eszméket, honnan a hozzájuk való alkalmas kifejezéseket?
Távolról sem sejtvén, hogy a házi paradicsom-kertbe kigyó lopózott és
leczkéket ad a jó és gonosz tudások fájáról.
Épen most dicsértük, mily közlékeny és titkot tartani nem tudó leányka
ez az Esztike, s már rajtunk a világos czáfolat! Mért hogy épen ezen egy
titkáról soha sem beszélt?
Valószinűleg szokásban van más gondos anyánál is, hogy ártatlan
kiváncsiság vagy anyai jó akarat és tanácsadás czímén kikérdezik a kis
leányt, mit beszélt neki a vőlegény, tanúk jelen nem létében?
Ez néha igen tanulságos időtöltés s ha a leányka őszintén vall, az
értelmes anya tökéletesen megismerkedhetik a vőlegény jellemével.
Dorozsmayné nem hiú kiváncsiságból kérdezősködött. Mert a minő örömmel
és lelkesedéssel adta beleegyezését az első alkalommal ezen házassági
ajánlatra: úgy most a frigynek megpecsételése után kételyek szállták meg
lelkét s rettegni kezdett leánya rögtönzött elhatározásának
következményeitől.
A legelső, a mit az anya ezen kérdezősködések folytán megtudott, az
volt, hogy Arthur gróf visszaél a leányka hiszékenységével s úgy
forgatja a beszéd folyamát, hogy különösen pénz és hozomány tekintetében
mindent előre kipuhatol.
Esztike pedig szent kötelességének tartotta vőlegényét hősileg védeni.
Szerencsétlenségére még azt is elmondta, mily szép asszonynak tartja
Arthur gróf az ő kedves mamáját, s nem győz eléggé csodálkozni, hogy
eddig nem gondolt másodszor férjhez menni.
Már magában a férjhez menés megemlítése kettészakítá az özvegy türelmét;
most pedig hozzájárult ezen sértéshez (mert minden ilynemű czélzást
annak vett) azon fölfedezés, hogy Arthur gróf a vagyonnak két részre
oszlásától retteg.
– Szerencsétlen elfogult, – kiáltá az anya, – még annyi belátásod sincs,
hogy ezen alattomos kémkedés értelmét felfogd?
– Mamám, Arthur gróf csak azért kérdezte ezt, mert szeret téged s ha ő
boldog, neked is hasonlót kiván. Semmi kétségem, hogy engem minden
mellékérdek nélkül szeret.
– Szeret! Hiszen azt én sem kétlem. Anyai, tehát megbocsátható hiúságom
sugalja, hogy Istennek hála, van is rajtad mit szeretni. De itt az
ideje, hogy világosan beszéljek. Csakugyan hiszed, hogy ez a férfi
sereg, mely minden pillantásodat lesi, mely kész előtted a
rabszolgaságig lesülyedni, akkor is körülzsibongna minket, ha atyád e
nagy vagyont számunkra egybe nem gyűjti?
– Mamám, adj engem Arthur grófnak minden hozomány nélkül s meglátod,
boldog lesz velem.
– Gyermek! Arthur gróf jól tudja, hogy egyentel leányom s annak idejében
örökösöm vagy. Azt hiszed tán, hogy a valóságos életben is oly erős
próbákhoz folyamodhatunk, minőket a szinpadon elénk rajzolnak? Ott
mindenféle szerencsétlenségeket kigondolnak; hírbe hozzák a családot,
hogy tönkre ment s akkor az imádók csoportja eltisztul a háztól, mintha
kisöpörték volna. A gazdag leányt megkapja az, a ki híven maradt. És ki
tudja? talán csak azért maradt hű, mert az ártatlan csalás titkát jó
előre fölfedezte!
Esztikének hite és meggyőződése ily vádak, vagy inkább csak gyanusítások
hallatára sem ingadozott. Inkább szilárdan elhatározta, hogy mindent
kerül, a mi a bizalmatlanság színét viselné. Ha egykor ő lépett elé, a
legválságosabb perczben, s kimondá a visszavonhatlannak látszó igent,
minden körülmény közt úrnője kivánt szavának maradni. A kis leányok
pedig, ha fejükbe vertek valamit, büszkék arra, hogy állhatatosak
legyenek.
A sors szeszélye is úgy hozta magával, hogy Arthur gróf a következő
napokban igen óvatos volt és semmi oly fürkésző kérdést nem
koczkáztatott, mely őszinteségét kétes színbe burkolta volna. Úgy is
tudott már mindent, a mi kiváncsiságát kielégítette, a mi érdekeit
biztosította. Ha tehát Esztikével beszélt, egész ékesszólását szerelme
forróságának rajzolására fordította s ha példálózgatott, mikor lehet
teljesen boldog? mikor lesz megengedve a házasságot megelőző
intézkedéseket megindítani? ez csak javára lett magyarázva, ez
jellemének nem árthatott, ezzel csak természetes türelmetlenségének
jelét adta, melynek minden más vőlegény is alá van vetve.
A mit azonban a leányka hite megerősített, az anyának kétkedése meg nem
rendíthetett, azt egy különös, de nem rendkívüli vagy regényesen
véletlen fölfödözés hirtelen és váratlanul egészen új kerékvágásba
terelte.
Egy estén az özvegy és leánya a szinházba mentek.
Ugyanazon estén a földszinti zártszéken négy egyén foglalt helyet, kik
közül hármat ismerünk, a negyediket ma látjuk először.
Pál báró, Domokos bácsi, Zsuzsika kisasszony és egy negyedik, a kinek
honvédtiszti egyenruhája s gallérán két csillagja eléggé elárulá
kilétét.
Domokos bácsi jobb oldalán Pál báró, balfelől leánya s az ismeretlen
honvédtiszt telepedtek le s várták, a mi a szinpadon következni fog.
Mindjárt első pillanatra világos volt, hogy a Domokos bácsi bal oldalán
ülő két személy a szó teljes értelmében szerelmes párocska. Kettecskén,
mintha rengeteg pusztán találkoztak volna, egyedül ültek a sokaság
között. Semmi gondjuk, mi történik a színpadon? Legfölebb azt vették
észre, hogy nem énekelnek, nem harsog a zenekar összesége, tehát nem
operát adnak. Talán megpillantották a szinészeknek modern öltözékét is,
s ha haza mentek, elmondhattak a darab tartalmából annyit, hogy nem
vitézi szomorú játékot adtak. A többivel nem törődtek.
De honnan a föld gyomrából kerül ide ez a honvéd főhadnagy? Hogy együtt
jöttek ide Domokos bácsival, az kétséget nem szenvedett, mert az
ismeretség régisége csakhamar feltünt. Domokos bácsi hagyta őket kedvük
szerint éldelegni, tehát az ismeretség elismerve, helybehagyva, sőt
feljogosítva lehetett. Ő maga rájuk sem nézett; megvetette hátát a
zártszék támláján úgy, hogy az a szerencsétlen, a ki háta mögé jutott,
azt hitte, tán a szinház kályháját állították elébe.
Domokos bácsi jobbján Gencsy Pál báró foglalt helyet és igen megelégedve
látszott lenni, hogy nincs többé a marialaki szépségnek szolgálatában.
A honvédtiszt tegnap érkezett Pestre, azon hírre, mely a
Dorozsmay-háznál keletkezett s addig terjedt, míg valamelyik barátja
megírta neki, hogy jőjjön fel, mert nagy a veszedelem, mert egy
országgyűlési képviselő, ifjabb Gencsy Pál báró, úgy tünik fel, mint
Zsuzsika kisasszony vőlegénye.
Ezen kétségbeejtő levél olvasására egy heti szabadságot kért a főhadnagy
s felrobogott a fővárosba, azon eltökélett szándékkal, hogy a csábítónak
nyakát szegi.
Annál édesebb lehetett öröme, a midőn ajtóstul együtt berontván, a
tántoríthatlanul hű Zsuzsika, nemcsak elméletileg, mint Esztikét
tanították, hanem gyakorlatilag is egyenesen imádójának karjaiba röpült.
Erre mindjárt az első kérdés és felelet elhangzásával napfényre jött,
hogy a hír puszta koholmány, izetlen rágalom, mert Pál báró mint rokon s
hazulról felhívott ártatlan cicerone szolgált s köztük valamely
gyöngédebb viszonynak még árnyéka sem keletkezett.
Eddig tehát minden rendén volt, de a túlvilágilag szerelmes pár, csak
most vevé először észre, mint áll ott a szoba közepén az apa, Domokos
úr, egészen megkövülve a meglepő látvány fölött s kérdeni látszik:
miként merészkedett az ő Zsuzsikája, atyai felhatalmazás nélkül,
szívéről és kezéről rendelkezni?
Minthogy azonban a főhadnagy úr neve és családja ismeretes volt, s a
szent frigy ellen komoly kifogást tenni nem lehetett, s másként is
Domokos bácsi Pestre érkezte óta igen vidám és engedékeny volt: végre is
azon kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy az «utólagos jóváhagyás
reményében» kötött eljegyzést szülői tekintélyével is megerősítette.
Így került e párocska egymás mellé a szinházban és Zsuzsika kisasszony
az egész előadás alatt mindig csak azt hallgatta, a mit szomszédja
halkan elsusogott.
Különben pedig Zsuzsika kisasszony és érdemes főhadnagyának dolgaival
senki sem törődött egyetlenegy nézőnek kivételével. Ezen egyetlenegy
néző pedig kissé messzebb, kissé magasabban ült egy földszinti
páholyban, szokott helyén szemközt anyjával és a nézőtérrel.
Esztike kisasszony különös érdekeltséggel nézett le páholyából a
zártszéken ülő párocskára. Mint maga is «boldog menyasszony», hamar
észrevette hányat ütött az óra? s hogy időközben alkalmasint egészen új
constellatio támadt az égen.
Még látcsövét is felemelé; puszta formalitásból körüljáratva szemét a
páholysorokon, és tisztán mutató üvegét ama párocskán feledé.
Gencsy Pál báró, már vagy unalmában, vagy különös érdekeltségből, oly
figyelmesen nézte a darabot, mintha a maga pénzéből fizeti vala a
zártszék árát. Fél szemével ugyan észrevette, hogy bizonyos páholyban
tudomásul vették jelenlétét, de semmi áron nem akart oda feltekinteni,
nem feledvén azon megvető s lenéző pillantást, mely a legutóbbi
találkozáskor majdnem épen e helyen szívét jéggé fagyasztotta.
Kezdődik a második felvonás. Érdekes bonyodalom igérkezik a szinpadon, a
tisztes nő erénye ingadozik, a botrányt leső közönség kárörömmel várja a
bekövetkező bukást: de itt a négy zártszéken, Domokos bácsi oltalma
alatt, minden az előbbi kerékvágásban marad. A párocskának még mindig
ezer mondanivalója támad. A bácsi hízott a kétes értékű élvezet hatása
alatt. Pál báró, mintha székére szegezték volna, oly ártatlanul ült
helyén, hogy csak liliomág kellett volna kezébe, hogy bevegyék szent
Aloysius szobrának.
Esztike kisasszony pedig kényelmes observatoriumából mindent látott, a
mi a négy zártszéken történik, és úgy vélekedett, hogy az a szép leány
vagy soha sem volt a bárónak menyasszonya, vagy ha volt, szörnyű,
példátlan és minden szemérmet félrevető hűtlenséggel elpártolt tőle, s
hozzá oly kegyetlen, hogy korábbi imádójának jelenlétében új diadalával
büszkélkedik.
Ez szívtelenség, sőt több, valóságos illetlenség, gondolá. Azután
rápillantott a báróra, látcsővel is megnézegette arczkifejezését,
kereste a leverettség s a kétségbeesés vonásait, de ismételt fürkészései
daczára semmi ilyest fel nem találhatott.
A harmadik felvonás kezdetével Arthur gróf lépett be Dorozsmayné