Esztike kisasszony professzora: Regény - 10

még ma azt mondanám: Arthur, a pillanat megérkezett; nézz pisztolyaid
után.
– Te még pénzt tudnál szerezni?
– Megkisérlem, de ha sikere lesz, bizonyos dolgot meg kell igérned.
– S az volna?
– Gazdálkodnod kell.
– Oh, a mi ezt illeti, már hat hét óta gyakorlom. Mamámnál ebédelek s
boldoggá teszem vele.
– Akkor minden rendén lesz. Mert arról van szó, hogy szebb idők
bekövetkeztéig büszke Bendeffy gróf maradj, az uzsorások fenyegetéseitől
pedig megszabadulj.
– Porczogh! még egy szót. Inkább még ez órában golyó az agyamba, mint
anyám után várandó örökségemre uzsorás adósságot csinálni.
– Semmit se félj. Nem vagy angol pazarló, hogy «post obitum»
kötelezvényt állíts ki.
– De akkor?
– Légy megnyugtatva. Nemesi szavamat hagyom zálogba, hogy becsületed,
vagy fiúi szent kötelességed szeplőtlenül megőrizve marad. Most pedig
Isten áldjon; ha végeztem, újra látjuk egymást. Emeld fel fejed, Arthur,
még van igazi barátod!

XX.
(Honnan kerül a segítség a végső szükségben? de ideje is volt, hogy az
ezeregyéji mesék újra fölelevenüljenek.)
Másnap Porczogh báró hatalmas farkasbundába és muszkának való csizmába
bujva, ült fel a reggeli gyorsvonatra s délután fél háromra megérkezett
Bécsbe.
Itt rangjához méltólag a Hôtel imperial-ban vett szállást, nagy gonddal
újra öltözött, bérkocsiba veté magát és elhajtatott a Schotten-Ring
felé, Burghammer herczeg palotájába.
A bécsi nagyuri cselédség művészileg tudja fintorítani az orrát, ha
bérkocsin érkezik látogató. Különösen, ha a látogatójegyen csak báró
áll, mely Bécsben oly megvetendő csekélység, hogy rá sem néznek.
Mindamellett fölvezették az idegent valami terembe, mely nagyon
hasonlított olyan előszobához, a hol a kérelmezőket szokták nehány órára
megvárakoztatni.
De midőn a báró átadta jegyét s a herczegnőtől kért kihallgatást, a
herczegnő pedig saját boudoir-jába parancsolá az idegen látogatót
bevezetni, minden megváltozott és a világosszürke frakkos embereknek
eszébe jutott, hogy otthon saját kocsija is lehet az olyan úrnak, a ki
rövid időre, valamely fontos ügyben, Bécsbe rándul.
A herczegnő ezenfelül még nem is várakoztatá a bárót, hanem egy sárga
bársony draperiával bevont ajtón keresztül, haladék nélkül láthatóvá
lőn.
– Ah báró, – mondá – mily váratlan meglepetés. Ön itt, Bécsben?
– Igen, herczegnő. Ma jöttem, s ha szerencsével járok, még az éjjel
visszatérek. Szabad herczegséged hogylétéről tudakozódnom?
– A szokott migraine-nen kívül egészséges vagyok.
– És a herczeg?
– Az pedig, mióta Pestről megjöttünk, vidám, jó kedvű, piros,
egészséges, ifjodik és hízik.
– Különös örömömre szolgál egyszerre annyi jó hirt hallanom.
Tudjuk, hogy Louise herczegnő anyja részéről magyar eredetű, tehát a
társalgás felváltva magyar, német és franczia nyelven folyt.
– Fájdalom, – folytatá a báró, – nálunk minden a válság végső fokára
jutott.
– Kérem, ne is mondja. Pesti barátnéim mindent megírnak, különösen ha
vélik, hogy gyötörnek vele. Tehát csakugyan igaz, hogy Arthur barátunk
esküvője bizonytalan időre el van halasztva?
– Úgy van, bizonytalan időre. Hivatalosan azonban csak augusztus végét
tűzték ki.
– És ezalatt?
– Ezalatt csak arról van szó, hogy szeretett barátunkat ezen határidőig
a víz fölszinén föntarthassuk.
– Kérem, mondja ki világosan, hogy szegény Arthur a banqueroutte szélére
jutott.
– Úgy van; ezen irtóztató szó fejezi ki állapotát. Fekvő birtokai teljes
értékig adóssággal terhelve, utóbbi időkben egészen az uzsorások kezébe
esett, úgy, hogy ezen vérszopók tetszésétől függ élete és becsülete,
mert minden órán várhatja a csőd kimondását, ezt pedig nem élheti túl.
– Báró, ennek nem szabad megtörténnie. És rám nézve igen hizelgő, hogy
régi barátomnak bizalma van hozzám, és e nagy szorúltságában először is
rám gondolt.
– Herczegnő! ki kell jelentenem, hogy Arthur grófnak legtávolabb
sejtelme sincs arról, hogy én itt vagyok. És ha valaha megtudná, nem
párbajra hína ki, hanem ajtót mutatna.
– Ha így van, akkor nekünk szent kötelességünk tudtán és akaratán kivül,
rajta segíteni. Önre, az ön gyöngédségére bizom, találjon ki valami
elhihető mesét, hogy ne is sejtse, honnan jött a segítség.
– Herczegnő, ön szabadító angyal. Egészen magamra vállalom a
felelősséget.
– Sok kell? mert az én tűpénzemet rendesen elköltöm; a herczegtől pedig
pénzt soha sem kértem. Szerencsémre Burghammer úrnak sajátszerű
szenvedélye volt engem folyvást brillantokkal elárasztani és így kész a
segítség.
– Herczegnő, ily áldozat…
– Ha áldozat, akkor ne beszéljünk róla. Arthur az egyedüli férfi, a ki
engem szeretett, és hogy annak idejében kezemet nem kérte, rossz néven
sem vettem, mert teljes lehetetlenség volt. Beszéljünk üzletünkről, ez
nem oly fájdalmas tárgy. Tehát nagyon sok kell?
– Az összeg, mely alatt Arthur neve áll, mindenesetre jelentékeny; de
mint égbekiáltó uzsora, ha kész pénzzel működhetem, bizonyos határon
belől az alkú sem lehetlen. Azt hiszem, hogy harminczhárom ezer
forinttal barátunk sorsán augusztus végeig segíthetünk.
– Harminczhárom ezer forint. Ez nem kevés, de nem is túlságosan sok.
Kérem, legyen türelemmel. Azonnal kiválasztok ékszereim közől oly
darabokat, mikről a herczeg rég elfeledkezett, s kár sem volna értük, ha
veszendőbe mennének. Mindjárt elküldöm komornámat egy titoktartó bankba,
s félóra múlva kezünkben a mentség.
– Nem fog feltünni?
– Feltünni? itt, Bécsben? Jóságos egek, az efféle üzletek itt napirenden
vannak. Az urak papirokra, a nők fénykövekre vesznek kölcsönt.
– Nem hallgathatom el, herczegnő: épen nem bizonyos, hogy Arthur
barátunk augusztus végére oly helyzetben lesz, hogy kötelezettségeinek
eleget tehessen. Pedig nagyon természetes, hogy barátunk e segítséget
csak úgy fogadhatja el, ha e pénzt, mint legutolsó kétségbeesett
kölcsönt adhatom kezébe.
– Ez oly kérdés, melynek megvitatása augusztus végére esik. Pontos
visszafizetésre nem is számítok. Gondolja, báró, hogy mi,
bécsiherczegnők, nem tanultuk meg, mi a prolongatió?
A herczegnő felkelt pamlagáról és a sárga bársonyos ajtón át eltünt. Öt
percz sem telt bele, már megint helyén ült, azon hírrel, hogy komornája
már útban van a bank felé.
– Most már nyugodtabban beszélhetünk barátunk sorsáról, ha tudjuk, hogy
segíthetünk rajta. Még mindig remélheti Arthur, hogy czélt ér a
Dorozsmay örökösnével?
– Folyvást mint elfogadott vőlegény jár a házhoz. Az özvegy kezdetben
jobban pártfogolá, most azonban a leányka hűségében és álhatatosságában
veti bizalmát. Ingatag és fuvallatszerű biztosíték ugyan, de úgy
látszik, a kis leány hiú arra, hogy a világ erős és határozott jellemnek
tartsa.
– Igaz, hogy nagyon szép? Mikor Harasztoson láttam, még gyermek volt. A
híres leánykérés alkalmával pedig meg sem mutatták. Azaz, örömünkben,
hogy sikert arattunk, sietve hagytuk el a házat. Tehát szép?
– Egész lelkesedéssel beszélnék a leányka szépségéről, ha nem Burghammer
herczegnő királynői alakja ülne előttem.
– Hagyjuk ezt; de azért a bókot köszönettel fogadtam. Szereti Arthur?
Vagy, a mint felteszem róla, csak pénzházasságnak tekinti?
Porczogh báró ravasz róka volt, s jól tudta, hogy legbölcsebb politika
lesz e kérdésre csak kétkedő arczczal, vállvonogatással felelni. Pedig
világosan látta, hogy a herczegné élénk vágygyal tudakozódott.
– Irják nekem, – folytatá a herczegnő, – hogy valami erdélyi bárócska is
mindennapos a háznál, s tán még reménykedik is.
Erről csak annyit tudok, hogy az a bárócska afféle tejes szájú félénk
teremtés.
– Ah, tejes szájú? Gondolom annyit tesz, mint nálunk a Gelbschnabel?
Milyen szépen kiművelik a magyar nyelvet távollétemben. Tehát nem
félelmes vetélytárs?
– Még a szemét sem meri ily magasra, értem, az öt millióra, emelni.
Annál veszedelmesebb a leány szeszélye, mert én a hánytorgatott
állhatatosságokban soha sem biztam.
– Igaza van; a ki érez, az nem dicsekszik vele, – felelé a herczegnő
elnyomott sóhajjal.
– Megemlítendő különösség, hogy az özvegy tökéletes választási
szabadságot enged gyermekének.
– Boldog egyszerűség! Tán épen ez azon megbecsűlhetlen jog, a mit a
középosztályoktól irigyelhetünk. De nem felelt az elébb kérdésemre.
Utoljára mégis szereti Arthur gróf a leányt?
– Azt mondta, hogy szépnek tartja. De mennyire neveli előtte e szépséget
az öt milliónak csillogása? ezt, herczegnő, csak mi, rút, önző férfiak
értjük.
– Most nem köszönöm meg a bókot, mert ön jól tudja, hogy előttem sem
volt titok, hány nagy uradalma van Burghammer úrnak Morvában és
Csehországban?… Ah, de hínak. Mindjárt visszajövök.
A herczegnő a sárga bársonyos ajtón át ismét eltünt, nagy bámulatára
Porczogh bárónak, a kinek éles szeme és kitünő hallérzéke van, s még sem
látott, sem hallott legkisebb jeladást sem. Körültekintett, hogy a női
szoba ily nevezetes titkának nyitjára leljen, midőn a herczegnő, kezében
egy nagy boritékú, de lepecsételetlen levéllel, ismét visszaérkezett.
– Itt van, elhoztam, mindent a legjobb rendben találtam. A zálogról
szóló elismervényt szekrényembe zártam, a pénzt pedig átadhatom. Rá van
írva az összeg a borítékra is: 37,879 forint. Krajczár is van, de ezt
escompte fejében megtartom.
– Leborúlva mondok köszönetet, herczegnő: mert meggyőződésem tartja,
hogy egy életet mentünk meg vele. Louise herczegnő a legbájosabb és
legszellemdúsabb hitelező e föld kerekségén. A krajczárok levonása,
előre fizetendő kamat czímén, oly imádandó tréfa, hogy ha üzletünk nem
volna titok, epochát csinálna társaságunkban. Azonban itt több van, mint
mennyit kértem.
– Vigye mind. Ki tudja, mint sikerül alkuja? Aztán itt azt tartják: a
pénz soha sem sok és mindig apropos érkezik. Azonban négy órát régen
elütötte s ön elkésett a délutáni gyorsvonatról.
– Éjjel megyek a személyvonattal. Viradat előtt megérkezem. Kilencz
órakor rendez-vous-t tartok a zsidókkal s délben, remélem, kedves
vendége lehetek Arthur barátomnak.
– Éjjel utazik? Nem fél, hogy ennyi pénzzel a zsebében, a waggonban
megölik és kirabolják?
– Herczegnő! az én pugyillárisom halandó testemnek legérzékenyebb része,
mint az angolok tartják. Vesémet, tüdőmet, májamat ellophatják, de ha
tárczámhoz nyulnak, felébredek még a koporsóból is.
– Igaz, ha éjjel megy, akkor elég ideje van, és este hat órakor nálam
ebédelhet. Hah! bocsánat; ünnepélyesen visszavonom meghivásomat, mert
önnek, mint látom, semmi rendjele sincs.
– Valóban nincs. Sőt jó lelkiismerettel mondhatom, hogy érdemet sem
tettem rá, a miért adtak volna.
– Annál rosszabb; de a meghivás visszavonva marad. Tudja-e ön, hogy a
herczeg félne öntől?
– Hogyan? félne?
– Minden idegenről, a kivel beszél, ha nincs rendjele, azt teszi fel,
hogy a legközelebbi éjjel egész Bécset dynamittal levegőbe röpíteni
szándékozik.
– Részemről igen rosszúl választanám épen a mai éjet, a midőn gazdagabb
vagyok, mint régóta. Engedje meg herczegnő, hogy még egyszer kifejezzem
hálámat s örök hódolattal telve eltávozhassam.
– Isten vezérelje, báró. Óhajtom, hogy fáradozásainak oly biztos sikere
legyen, a minő tiszta szívből tettük azt, a mit legjobb barátom iránti
kötelességből cselekedtünk.
Ezzel Porczogh báró elhagyá a palotát, visszaült kocsijába, szállására
hajtatott, utazó ruhát öltött, megebédelt s a kirendelt órában jó
kedvvel robogott keletre, hazafelé Budapestre.
Útközben művészileg begombolkozott. Még azon áldozatot is meghozta, hogy
«nem dohányzók» számára rendelt coupé-ba ült, úri nők, gyermekek és
dajkák közé, hogy a rábizott kincset teljesen biztonságban hozhassa
haza.
Reggel hat óra után szállásán volt s nehány órát alvásra szentelt. Tíz
óra felé fölkeresé Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp urakat, a kik a
napnak ezen táján a börzén üzérkedtek.
Porczogh bárónak nem volt szokása dobbal menni nyúlvadászatra. Nem
rohant be ajtóstul s elébb csak példálózgatott, hogy ha tisztességes
alkut köthetne, elvihetné a hitelezőket olyan helyre, a hol Arthur gróf
jövendőbeli reményeit még szivesen meghonorálják.
Az uzsorások gúnyosan nevettek a készpénzzel való fizetés igéretére, de
a midőn egyik is, másik is megmondá, mit tart a kezénél levő váltó
legutolsó árának? a báró is rögtön szavukon fogta őket és gyönyörű szép,
ujdonatuj ezresekkel fizette ki a bámulókat, kik szinte megbánták, hogy
oly olcsó áron alkudtak meg. Ezután visszakapván az eredeti váltókat,
szives jó reggelt kivánt nekik.
Úgy ütött ki a vásár, hogy úti költségének levonása után, Arthur számára
még 4000 forintot meggazdálkodott.
Ezalatt közeledett a déli 12 óra s Porczogh báró páva-büszkeséggel
lépdelt a József-tér felé, a hol a második emeleten meg is találá
barátját, a ki reggelizett s csak turkált egy pár mesterileg sütött
fogolynak mellehusában.
A bárót itt valami meglepte. A szobában minden rendetlenűl szét volt
hányva; a földön két középnagyságú utazóbőrönd állott nyitott födéllel,
hogy még mindenfélét rakosgathassanak bele.
– Arthur, mi ez? te útra készülsz?
– Barátom, végem van. Nincs többé menekvés; a válság órája ütött. Mamám
2000 forintot adott s ma délután megyek Bécsbe, onnan megállapodás
nélkül Párisba, s aztán tovább. Örülök, hogy jöttél, legalább
elbúcsúzunk, és itt hagyok egy jó barátot, a ki megbélyegzett nevemet
néha védni s mentegetni fogja.
– Arthur, ez meggondolatlanság, ez elhamarkodás volt. Ezer szerencse,
hogy még itthon talállak, mert most jövök a börzéről s találkoztam
uzsorásaiddal.
– Engem nem tiszteltek meg személyes jelenlétükkel, csak ügyvédet
küldtek hozzám azon kijelentéssel, hogyha ma déli 12 óráig rendbe nem
hozom váltóimat, haladék nélkül folyamodnak a törvényszékre, s a csőd
kimondása el nem maradhat.
– És te hittél e nyomorú fenyegetésnek? Barátom! az uzsorás zsidó nem
bosszúálló, hogy puszta szenvedélyből megrontson valakit. Azaz: saját
maga előtt elégesse a hidat. Mit nyernének a csőddel? Jól tudják, hogy
fekvő birtokod teljes értékig terhelve van, nekik semmi sem marad; míg a
várakozással legalább remélhetnek. Még lehet jövőd, még van a világon
véletlen esemény, de a csőd kimondása olyan, mint a halál, mely
mindennek véget vet. Most azonban légy megnyugtatva, emeld fel fejedet,
mert igéretemet beváltottam s még mindig Bendeffy Arthur lehetsz. Ime
itt vannak váltóid. Nézd meg egyenkint, győződj meg eredetiségükről s ha
mindent rendben találtál, dobd a tűzbe!
– Nem értelek.
– Ne csodálkozzál, hanem mondd: rá ismersz-e saját aláirásodra?
– Az aláirás valódisága ellen nincs kifogásom, de…
– Akkor bátran a kandallóba vetheted. Vagy ha inkább tetszik, huzz
keresztet rájuk tentával és vastag tollal, töröld ki nevedet s tedd oda,
a hol becses emlékeidet tartani szoktad.
– Porczogh! Mi ez?
– Szólítsd legényedet: mondd, hogy mást gondoltál és nem utazol.
– De miként kerülnek a váltók a te kezedbe?
– Nevezetes, eredeti! mint te szoktad mondani. Életemben csak három
módját ismertem, miként kaphatja vissza az ember a maga váltóját.
Először, a mi legtöbbször történik, ha a régiek helyébe más, nagyobb
összegről szólókat ír alá. Másodszor, ha dühbe jön az ember, nyakát
szegi a zsidónak, s visszaveszi váltóját.
– De miután én e két módhoz nem folyamodtam, mi a harmadik?
– Parbleu! ha az ember kifizeti.
– Porczogh! ez a három mód közül a leglehetetlenebb.
– De csak látod, hogy váltóid kezedben vannak?
– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy 43,000 forintot kifizettél?
– Azt nem, mert tisztességes alku útján leszálltunk 33,000 forintra.
Ebből következik, hogy miután nekem több mint 37,000 forint állott
rendelkezésemre, 4000 forintot letehetek ide asztalodra, hogy bele
számítva édes anyádtól vett 2000 forintodat, valahogy megélj augusztus
végéig, s csak akkor gondolj rá, el kell-e utaznod? vagy rövidebb
processus lesz, ha főbe lövöd magad?
– Hogyan? még 4000 forint fölösleg?
– Kezedben van; tehát elvitázhatlan valóság.
– De honnan került e pénz? Te nem vagy oly gazdag, hogy saját
megrontásod nélkül ily összeget eléteremts?
– Akadt, a ki adott, a ki jövődet még nem tartja elveszettnek. A
tisztelt hitelező urak pedig, vagyis Israel választott népe, ennyire
taksálta hiteledet.
– Porczogh! addig e házat el nem hagyod, míg meg nem hallom, honnan
fizettél?
– Arthur ne kényszeríts, mert olyan nagyot hazudom, hogy hanyatt esel.
– Mondj akármit, csak magyarázd meg e rejtélyt.
– Ha kényszerítsz, hát halljad. Barátom, ez szent pénz.
– Szent pénz?
– Igen, szent pénz. Még több annál, mert egyenesen a jezsuita atyák
kasszájából kerül.
– Porczogh! te megbolondulhattál, de a jezsuita atyák jól szokták tudni,
hova helyezzék el tőkéiket.
– És hátha épen nálad találták volna a legelőnyösebb hypothékát? Oh a
szent atyák okos emberek, különösen pénz dolgában. Adnak neked 33,000
forintot adósságfizetésre, e mellé 40000 forintot zsebpénzül, hogy
tovább is uri módra élj. És miért?
– Igen és miért? ez a kérdések kérdése.
– Igen és miért? Nem találod el? Lásd, a jezsuiták az Ég érdekében a
legjobb üzletet csinálják. Mert csak így remélhetik, csak így adhatnak
neked módot arra, hogy Dorozsmaynénak öt milliónyi eretnek és kálvinista
forintját a te kezedbe játszszák, a ki minden kifogás fölött igazhitű
pápista vagy!
Ezen a kolosszális sületlenségen aztán mindketten nagyot nevettek.
Porczogh báró ezután nemesi szavát, becsületét adta zálogul, hogy annak
idején mindenről megnyugtató és kielégítő felvilágosítást fog adni. Erre
Arthur gróf tollat ragadott, s nem is kötelezvényt, hanem egyszerű
elismervényt írt alá, hogy Porczogh bárótól ennyi és ennyi ezer
forintot, váltóinak kifizetése fejében, felvett.
– Barátom – szólt Arthur gróf – ma reggel, különösen a midőn az a
macskaképű fiskális itt sopánkodott előttem, nem hittem volna, hogy e
borzasztó nap még ily jól végződhetik. Porczogh, te az ezeregyéj
meséiből kerültél hozzám!


MÁSODIK RÉSZ.

I.
(Zsuzsi néni kibékülése, melyre újabb leczke következik. Bizonyos
emberek elutaznak Pestről Fiuméig, s onnan még az egyenlítő vonaláig is
elhatolnak.)
Pál báró csakugyan félénk, vagy legalább túlóvatos fiatal ember volt és
nem igaz ok nélkül fogták rá vetélytársai, hogy szemét az öt millió
örökösnéjére fel sem merné emelni.
Pedig kézzelfogható tények küzdöttek mellette. Látta, hogy Esztike
kisasszony elfordul tőle, ha hírét veszi, hogy kedvelt professzora más
leányra nézett, s mindannyiszor visszatér hozzá, ha ellenkező szelek
fuvallanak.
Ha ez nem világos féltékenység, akkor nem létezik az emberi szívben
ilynemű szenvedély! Mert a féltékenység oly biztos jele a szerelemnek,
mint hogy a füst a kitörő, vagy lappangó tüzet elárulja.
Ehhez járult Zoltán bácsinak folytonos tréfája és ingerkedése, mely
nagyon hasonlított a felbátorításhoz. Azt ugyan nem tette, hogy
tényleges beavatkozással mozdítsa elé pártfogoltja ügyét, de a hányszor
veszedelem mutatkozott, mindig kitűnt jó akarata, mintha mondaná: ne
félj, míg engem látsz!
Valószinű, hogy gazdag fegyvertárába, még sok nyil, pisztoly, puska,
ágyú volt felhalmozva, miket a szükség követelései szerint csak
egyenként és egymásután akart használatba venni.
Erdélyből szintén jó hirek érkeztek. Ritkóczyné azon ostobaságot követte
el, hogy Pál bárót úgy írta le, mint a ki mindent elkövetett Zsuzsika
kisasszony szívének meghódítására, de ezzel csak Zsuzsi néni szeméről
szakasztá le a hályogot. Szegény öreg soha sem volt boldogabb, mint
midőn hihette, hogy legkedvesebb fia, Pál, tökéletesen ártatlan, s hogy
nem ő, hanem az a kaczér és hűtlen leány semmisítette meg régi kedvencz
tervét.
Azonnal újra széttépte legutóbbi végrendeletét, mást írt, megint Pált
nevezte általános örökösévé. Levelet is küldött Pestre, hogy nagy
busulásban élő öcscsét megvigasztalja. «Ritkóczy báróné vádja – írá – a
te dicséretedet foglalja magában és azt bizonyítja, hogy engedelmes fiam
vagy, a ki minden bölcs dologban öreg nénjének tanácsait háladatos
szívvel követi.» Következtek vigasztalások, hogy van még Csikszékben
szebb és gazdagabb leány is; vagy ha nincs most, majd megnőnek akkorra,
mikor ifjabb Gencsy Pálnak hű feleségre lesz szüksége.
Pál báró mindig lelki gyönyörrel olvasá e hosszú leveleket, mikben az
első betűtől az utolsóig csak az igazán szerető második anyának
elolthatlan buzgósága tükrözék vissza. Ő nem nevette a falusi egyszerű
gondolkodásmódját, ezen áldott hitet, jámbor föltevést és ártatlan
tévedést. Sőt végtelenül érdeklődék azon éles ellentét által, mely az ő
nagyvilági élete s az otthoni felfogás között ezen levelekből eléje
rajzolódott. Tudta, hogy él ő itt? a városban s most olvashatta azt is,
mit képzelnek felőle, otthon ama jámbor, de igen hátramaradt családi
körben.
Emelte örömét a gondolat, hogy megint van valami, a mit Esztikének
felolvashat s ezzel egymásnak szellemes perczeket szerezhetnek. Mert a
titkos bizalmaskodás a professzor és a tanítvány között napról-napra
növekedett. A fiatal bárónak már volt bátorsága a néninek minden levelét
felolvasni s a jó fogadtatás, melyben azok részesültek, újabb ingert
adott a további közlékenységre.
És ha közbe is jött, a mi e szerencsés összhangzást pillanatra
megzavará, a bekövetkezett kibékülés mindannyiszor közelebb hozta őket.
Így látták ők egymást minden másod, minden harmad napon s ez alatt Pál
báró oly szerelmes lett, hogy teljes férfiúi erejébe került kitöréssel
fenyegető érzelmeit a hideg meggondolás határai között visszatartani.
Mert Arthur gróf még mindig elismert vőlegény volt a háznál, és ily
tekintély előtt mindenkinek le kellett vitorláit eresztenie.
Ez okból Pál báró saját érzelmeiről soha sem beszélt. Annál többet
magáról a szerelemről, mint kedvencz tanulmányi tárgyról. A leczke a
professzor és a tanítvány között mindig e tudós thema fölött folyt s
mindketten el akarák magukkal hitetni, hogy csak lélektani
fejtegetésekbe bocsátkoztak. Hogy elébb-utóbb őket is megperzselheti a
láng, arról nem adtak számot egy a másnak.
Elfogadási nap lévén a nádor-uczai háznál, Pál báró épen öltözékével
volt elfoglalva, a midőn vén huszárja büszkén lép elé s levelet tesz az
asztalra.
Megint Zsuzsi nénitől! Egy hét lefolyása alatt már második.
Remegve törte fel a pecsétet, mert valami szerencsétlen eset hírét vélte
abban rejleni: de mindjárt az első sorok olvasása után felderűlt arcza s
most már karszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá végig
Csikszék legfrissebb s legfontosabb ujdonságait.
Tulajdonkép ezen levél is csak vigasztalás akart lenni, de már egészen
más modorban. Most már a néni haragja egészen Marialakyék ellen fordult
és soraiból gúny is kezdett előtünedezni. Kedvteléssel írta, miként lesz
megbüntetve az álnokság és hűtlenség; s mint kapta ki a magáét a
szaváról megfeledkezett apa is.
Im a levél:
[Illustration: Karosszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá.]
«Gencs, febr. 10.
Kedves fiam, Pál!
Most már megint itthon van a Marialakyék háládatlan kakuk faja. Semmi
gondjuk többé a pesti farsangra, a hova pedig, bolond eszemmel, én
küldtem őket, hogy legyen ott őrző angyalod, a ki visszatart téged a
nagy város veszedelmeitől.
Alig készült el a legelső tarka-barka szoknya, mindjárt haza indultak.
Bizonyosan ebben a szemérmetlenül kivágott báli ruhában tartják meg az
esküvőt, s lesz az én egykori kedvelt Zsuzsikámból czifrálkodó katonáné
asszonyom. A főhadnagy pedig járkál hozzájok és markába nevet, ha látja,
mily szép kövér földjei vannak apósának, és hogy fog ő egykor azoknak
jövedelmében duskálódni.
A kik látták Zsuzsikát, erősítik, hogy szörnyen megviselte a pesti
levegő, szeplőt kapott és orra is vöröslik egy kicsit. Egy okkal több
arra, hogy megvigasztald bús szívedet.
Klári hugod vőlegénye égre-földre erősködött, hogy még a farsangon végbe
menjen esküvője. Azt mondta, neki nincs vesztegetni való ideje s ha
boldog akar lenni, ne lopjunk el tőle fél esztendőt. Mi nem akartunk
engedni, mert óhajtottuk, hogy te is jelen lehess. De mikor
meghallottuk, hogy Marialakán márcz. 1-re kitűzték a lakodalmat, úgy
megharagudtunk, hogy a Klárikáét febr. 28-ra határoztuk. Majd bizony túl
tegyenek rajtunk!
Nagy kiváncsisággal olvassuk a «Marosvásárhelyi Közlöny»-t. Sokan
csodálkoznak, hogy az országgyűlési remek szónokok között a te beszéded
még elé nem fordul. Én azonban, ha olvasom a közbekiáltásokat «éljen,
helyes, elfogadjuk, mormogás a baloldalon», majd megreped a szívem,
gondolván, hogy a te édes hangod is belevegyült a kiabálásokba.
De az idén megint felemelték az adót Gencsen. Kérlek, szólj a
pénzügyminiszterrel, hogy olyan hivatalnokot tarson itt, a ki több
becsületet tud. Ha nem hallgat rád, szavazz ellene, buktasd meg, azért
vagyunk szabad alkotmányos nemzet.
Hát csak jársz még a Dorozsmay házhoz? Vigyázz, fiam, hogy a világi
hiuságok miatt ne koczkáztasd lelked üdvösségét. Különben örülök, hogy
ott a házi kisasszony férjhez megy egy gazdag grófhoz s így a te eszedet
nem zavarhatja többé.
Ez nagy megnyugtatásomra szolgál, mert mindig féltem a sok pénzű
leánytól. Nem mondtam, hogy egy pár száz hold földecskéje se legyen,
mert ez nem árt, de mit ér százezer forint is, ha a lány olyan szeplős
mint a gyöngytyuk, orra pisze, hangja mint a papagájnak?
Még nem telt el egészen hat hónap, de már nem várhatok, küldöm a másik
félévre való 500 forintot, mert nem tűrhetem, hogy Pesten ne úgy élj,
mint a Gencsy bárók rangja követeli.
Marialakán pedig végkép megbolondultak. Domokos bácsi, mióta Pesten
járt, nem tud hova lenni a divattól, meg a nagy uraskodástól. Azt
mondja, jövendőbeli veje legkésőbb 40 esztendő mulva generális lesz,
tehát nem tarthat szegény házat. Az inast olyanszínű liberiába
öltöztette, mint a gróf Károlyinál. És nem szabad neki a lovakat
abrakoltatni, mert istálló-szagot hoz a szobába. Zsuzsika francziául
tanul, s reggel a csordás leánynak így köszön: bonjour mademoiselle.
Domokos bácsi mindegyre gyűléskedik az oláh biróval és előljárókkal; rá
akarja venni a falut, hogy a helységházától kifelé egész a libalegelőig
sugárutat vágjanak. Valami részeges kőműves legényt már fel is fogadtak,
hogy készítse el a terveket az építkezésekre.
Csikszeredán az urak és boltoslegények dalárdát alapítottak. Domokos
bácsi beállott első baritonnak, én pedig beírattalak téged soló
flotásnak, hogy Gencs is becsületet valljon.
Nagyobb baj az, hogy az idén rettenetes sok varjusereg pusztítja az őszi
vetést. Nézz utána, tán kaphatsz ellenök irtószert. De a tiszteletesné
fogfájása ellen olyan tinkturát küldtek, hogy még a zápfoga is
kihullott. Tehát te se kenegesd a bajuszodat olyan anglus és amerikai
pomádékkal, miket az ujságban hirdetnek. Ezek után az ég oltalmába
ajánlak téged, kedves Pál fiam, adjon a mindenható vigasztalást
megcsatlakozott szívednek és ne feledkezz el téged holtig híven szerető
Zsuzsi nénédről.»
A néni levelének megérkezése mindig örömünnep volt Pál báró és Esztike
kisasszony bizalmas beszélgetésének idejére. A városi leányka
kenetteljes áhitattal hallgatá végig az ismeretlen öreg nőnek
legszörnyebb köznapiságait. A vigasztalást, a mit Pál báró kapott,
szeretetreméltó ártatlansággal magára is értette. Mosolygott a falusi
mende-mondákon, de nem nevetett azon helyeken, a hol más hivatlan
dísztelen kaczajra fakadott volna. Oly bájos hivő lélekkel hallgatta, ha
Pál báró valamit felvilágosított, vagy az érintett egyéniségekről bővebb
magyarázatot adott. Minden úgy tünt fel, hogy Esztike részt vesz a
Gencsy család örömében, bánatában, s ez az ifjú bárót leírhatlanul
boldoggá tette.
Ha látogató és családban élő leányka bizalmas társalgásáról beszélünk,
erre mellőzhetlen föltétel a kedvező idő s az alkalmas hely.
Szerencsére a Dorozsmay ház estélyein fesztelen szabadság uralkodott.
Hétfőn, a nagyobb elfogadásí napon, öt vagy hat szoba állott a látogatók
rendelkezésére. Minden ajtó tárvanyitva s mindenütt kisebb-nagyobb