Esztike kisasszony professzora: Regény - 17

szakácsné hadat, ujabb öltözködés végett, saját szobáiba küldte.
Természetesen, hogy a főparancsnoknő volt leghamarabb készen s aztán
átjött Esztike szobájába, leült a pamlagra, onnan gyönyörködve nézte,
mily fürgén működik a Pestről hozott komorna, a ki mint varázsütésre
egészen ujra alakította át úrnője külsejét.
Zsuzsi néni szótlanul éldelgett a lányka bájain s nem tagadhatta többé,
hogy ez szíve szerinti gyermek, a kiben régi eszményképét találja fel.
Azon lányt, a kit ő érdemesnek tartott azon kitüntetésre, hogy Pál fiát
egész életére boldogíthassa.
Tudjuk azonban, hogy az asszonyi faj, ide értve Zsuzsi nénit, soha sem
szeret meg valakit másként, mint egy harmadiknak rovására. Mentől
mélyebben ad helyet szívében egy új arcznak, annál inkább gyűlöli, vagy
legalább közönyös lesz az iránt, a ki helyet adni kényszerült utódának.
A mily mértékben vonzódék Zsuzsi néni Esztikéhez s egymásután fedezte
fel benne a tökéletességeket, épen így kereste s fel is találta nemcsak
a testi fogyatkozásokat, de még a lelki rútságot is korábbi
kedvenczében, Marialaky Zsuzsikában, a ki azonban e perczben boldog volt
és képtelennek tartotta, hogy a gencsi kastélyban rosszul vélekedjenek
felőle.
Hiába az asszonyi kebelben csak egy kegyelt fér el. A férfi örvendhet,
ha e kitüntetés őt illeti, de senki sem tehet róla, ha néha érdemetlenül
és ártatlanul egy nőnek kell megfizetni a más nő által elfoglalt
szállásnak bérét.
Még 15 percz volt hátra ebédig s ekkor Zsuzsi néni karon fogta a szép
leányt s bevitte oda, hova kevés halandónak volt megengedve a belépés,
saját szobájának szentélyébe.
Ez pedig a rideg aggszűzi jellemnek mintaszerű tanyája volt. Sehol semmi
kényelem, mindenütt aggodalmat keltő rend, és a végletekig vitt
tisztaság.
Női szoba pamlag nélkül! ki hallott, ki látott ilyen csodát napjainkban!
Két tölgyfakarszék állott az asztal előtt, melyen közönséges ivópohárban
frissen szedett virágcsokor tarkállott, mellette fekete bőrbe kötött
ezüst csattos biblia, mint egyedüli olvasmány, időtöltés és vallásos
magábaszállás.
Itt ültette maga mellé vendégét azon titkos czélból, hogy miután az
igézőn szép arczot ismeré, bepillanthasson a lélek mélyébe is. Mindjárt
látni fogjuk, mily egyszerűen és természetesen ment végbe ezen nagy
előkészületek után megkisérlett lélektani műtét.
Zsuzsi néni ezen elhatározó pillanatban, melyre régen várt és elméjében
egészen késznek tartotta magát, késett s kereste a bevezetést, miként
fogjon feladata megoldásához. Esztike azonban csak természeti hajlamának
engedett, a midőn szó nélkül egyszerre a néni keblére borúlt és ezer
csókkal halmozá el őt, kezdve öltözékén, később a nyakán, homlokán,
végre az ajkakon.
– Oh kedves Zsuzsi néni, mint vágytam e pillanatra, hogy karjai közé
vessem magamat, mert mamámon kívül nincs nő, kit úgy tiszteljek és
szeressek, mint önt.
– Ön szeret engem, kedves gyermekem?
– Végtelenűl. Nem ma először, hogy látom, de azóta, hogy leveleiből
ismerem. És épen ilyennek találom, mint képzeltem, mint a kit mindig
szerettem és szeretni fogok. Angyali lélek lakik abban, a ki így tudott
írni. Pál báró minden sorát felolvasta, édesdeden elmerengett anyai
beszéde fölött, nekem pedig könyek hulltak szememből.
– Leányom! mit mondasz? leveleim egy falusi vén néninek mende-mondái
voltak.
– Igen, de az elolthatlan szeretet gyöngyei csillámlottak ki a betűkből.
Úgy-e szeretni fog engem is, ha jobban megismer? mert én nem vagyok
rossz vagy hiú leány, a kit a város fénye, a nagy világ pompája
elcsábított. Én csak ott akarok élni, a hol engem mindenki szeret és én
mindenkit szerethetek.
– Leányom! – felelt Zsuzsi néni és könyei patak módjára folytak. – Te
szeretsz minket? Te boldog és megelégedett szívvel jöttél ezen egyszerű
falusi tanyára? Hiszen ha szeretsz minket s mi mindnyájan szeretünk
téged, akkor minden elmondva van és boldogságunkhoz semmi sem
hiányozhatik.
Ezzel megakadt a társalgás fonala. Ha ki volt mondva a mindent magában
foglaló szó, a mi utána következett, feleslegessé vált. Bármely későbbi
magyarázat vagy bővítés csak ronthatott, csak lealkudhatott valamit az
eredeti kijelentésből. Zsuzsi néni tehát karjai közé zárá a teljes
odaengedéssel keblére hullott leánykát és hiába erőlködött szavakat
keresni, mert folyvást csak édes leányának, legkedvesebb Esztikéjének
nevezte a könyeiben úszó gyermeket.
E pillanatban szólt az ebédre hívó csengettyű éles hangja s a néni
karjára fűzve a leánykát, megindúlt az ebédlő felé, a nélkül, hogy
egyikejöknek is eszébe jutna az arczukon csillámló könyek áruló nyomait
letörölni.
Nem lehet szándékunkban egy erdélyi nemes embernek hosszú ebédjét
részletesen leírni, főkép ha idősb Pál bárót és Bogárdy Zoltánt kivéve,
a többi csak szemmel evett. A legnagyobb gonddal készült étkeket jobbára
illetetlenül hordták vissza s a két házi kisasszonynak meg kellett
elégedni azon vigasztalással, hogy ozsonna alkalmával, mely egyszersmind
vacsora leendett, majd bővebben látnak Isten áldásához.
Este hat órát is elverte, míg a férfiak a fekete kávéval, az egymásután
töltött pipákkal és a politikával készen lettek.
A három leány ezalatt a kertben sétálgatott, a mi futkosásnak is
beillett, különösen miután Pál báró is közbe vegyült, vége-hossza se
látszott a szaladgálásoknak. Zsuzsi néni és Dorozsmayné a veranda kétes
hűséből nézték a játékot, a mennyiben a gyermekek szemök előtt maradtak,
mert a játék hevében sokszor messze elkalandoztak a gyümölcsfák sátora
alá, különösen pedig igen szivesen pihentek meg a nagy diófák alatt, a
hol nehány fehérre festett pad és élénk zöld pázsit enyhelyül szolgált.
Még később a két házi kisasszonyt a készülő vacsora fölötti felvigyázat
gondjai szólíták el és ekkor Pál báró Esztike kisasszonynyal az idősbek
társaságát keresé fel; azonban nem oly könnyen találák fel azokat, kik
szintén a hűvös árnyék alá menekültek, s igy Pál és Esztike gyakrabban
válthattak nehány szót tanúk jelen nem létében.
Egy ily kedvező «véletlen» pillanatában Pál báró karjával kinálá a szép
leányt és így sétálgattak a gyümölcskert pázsitján. Ez volt első eset (a
tánczbavivés vagy más hivatalos s azért minden jelentőség nélküli
szertartásokon kívül), hogy e két rokonszenves teremtés karonfogvást
lejtett.
– Kisasszony, – szólt Pál báró, – tudja-e, melyik szavából származott
azon boldogságom, hogy engem bizalmára érdemesített?
– Mindenre jól emlékezem. Önt bemutatták nálunk. Ön lovagias modorban
társalogni kezdett velem, én pedig csacska kis leányok szokása szerint
félbeszakítottam s azt kérdtem: ön erdélyi? Erre aztán nagy
érdekeltséggel hallgattam, míg elbeszélte családi viszonyait, s mindig
Zsuzsi néni volt a főszemély, a kire visszatért.
– És ime, még nem múlt el esztendeje, s a mit legmerészebb álmomban sem
remélhettem, csodálatosan beteljesült. Esztike kisasszony és édes anyja
itt vannak, mint legkedvesebb vendégek Gencsen!
– Az idő rövid volt, de sok történt alatta. A világot nem ismerő gyermek
vezetőt, tanácsadót, professzort nyert, a ki nélkül most én volnék az
emberi nem legboldogtalanabb teremtménye.
Arthur grófhoz kötött viszonyát értette, de Pál báró gyöngédebb volt,
mintsem ezen úton vigye tovább a beszéd folyamát. De azért jól
megjegyezte, mily édes felbátorítás rejlett az észrevételben, s aztán
rögtön, kettőjök régi szokása szerint, derültebb tárgyat ragadott elé.
Különböző út volt ez ugyan s más pontból indúlt ki, de a végczél, mely
felé törekedtek, változatlanul maradt.
És kérdé, igen tréfás hangon:
– Egyszer már elindultunk az egyenlítő vonala felé, Fiumében tartván a
legelső állomást. A gondos, elővigyázatos és mindig szolgálatra kész
professzor úgy vélekedett, hogy azon irány nincs helyesen választva.
Tehát dél helyett keletnek fordultunk s meg is érkeztünk szerencsésen
Gencsre! Menjünk tovább. Azokon a sötéten kéklő kopár sziklákon túl
fekszik új Románia, azután Oroszországnak egy kis ide tévedt szalagján
áthatolva, jövünk a Fekete-tengerre. Azt is áthajózzuk és vasuton át
érünk a Kaspi-tenger partjára. Innen már csak a képzelet szárnyain
röpülhetünk át Középázsia barbár pusztáin, míg China vagy Japán
virányait megpillanthatjuk. Tegyük fel, hogy most épen Nangasaki híres
kikötőjében ülünk; előttünk a Csendes-oczeán végtelen sivataga s már
füstöl a gőzhajó, mely Borneo szigetére készül, a hol megtaláljuk az
egyenlítőt, s ott nem messze valahol az igéret földét.
– Professzor, ez nagyon fáradságos út volt egyszerre. És én a nagy
meleget, mely Borneo szigetén uralkodik, csakugyan érzem. Régebben
azonban azzal hitegetett engem az én mesterem, hogy minden közbeneső
főállomásnak megvan a maga saját titka, és én úgy mint eddig, tudományos
rendszer szerint kivánnék haladni, s mindennel, a mi tudni való,
részletesen megismerkedni.
Míg ezt mondta, összes leányi erejét összeszedte, hogy komoly képet
csináljon hozzá. De mihelyt akarata ellen is mosoly lopódzék el ajkáról,
mindketten víg nevetésre fakadtak.
– Kisasszony, – felelé a tanár, – igaza van. Ez volt eredetileg a
professzornak is «tanterve,» mint a cultusministeriumban nevezik.
Időközben azonban napvilágra jött, hogy a tanítvány elsőrendű ragyogó
talentummal bir és képes egy év alatt három iskolai osztályt is
sikeresen bevégezni, még pedig «kitünő» érdemsorozattal. A professzor
tehát nem pazarolhatja tovább a drága időt az alsóbb iskolákba való
elemi oktatásokra, melyeken növendéke már régen túl van, hanem megy vele
egyenesen a «fensőbb mathesis» titkaira, azon biztos öntudattal, hogy
rendkívüli tehetséggel megáldott tanítványa ezen legelvontabb
tudományban is egyetlenegy leczke után otthon lesz.
– Meglátjuk, mert csalódhatik felfogási képességemben. Tehát állapodjunk
meg itt Nangasaki néplepte kikötőjében. Ime a kastély teteje fölött
látok valamit füstölögni, ez tán az előttünk horgonyozó gőzhajó kéménye,
s van is az elindulásig egy óránk, melyben kész vagyok ismét leczkét
venni.
– Úgy van, kisasszony, épen egy óránk van az elindulásig, a midőn
pontban kilencz órakor elhivat bennünket Zsuzsi néni vacsorára. Miután
pedig nem vagyunk _peripatetikus filosofusok_, a kik sétálva hallgatták
a nagy mestert, ott látok a legnagyobb diófa alatt egy szépen fehérre
festett támláspadot, melyen nagyobb kényelem hiányában helyet
foglalhatunk.
Ezzel a legárnyasabb lombok hűse alá vitte a kis leányt, a ki sokkal
inkább mutatni akarta, mennyire érti a tréfát, mintsem ellenkezett vagy
huzakodott volna.
Midőn aztán leültek, Pál gróf utánozva a leghíresebb egyetemi tanárt,
úgy játszott kezével, mintha szemüvegét törlené, azután szivartárczáját
vette elő, nagyot pattantott rá, mintha burnótos szelenczéjéből akarna
szippantani, még köhécselt is, míg végre szenvelgett, hamis pedagóg
hangon kezdé:
– Esztike kisasszony, a szerelem végtelen utjában oly pontra jutottunk,
hogy a kellő megértés végett kénytelen vagyok tantételeimet (mi tudósok
doctrinának nevezzük) tapasztalati kisérlettel is támogatni, különben
bizonyítékaim hiányosaknak mutatkozhatnak.
– Halljuk. (Hozzá mondhatta volna: lássuk.)
Ezen édes beleegyezés után folytatá:
– Diximus, egy korábbi alkalommal, hogy ha hosszas kétely után széket
foglal a kebelben az elméleti vágy, az «ő karjaiba röpülni», ez már
reményt igérő kórjel a szerelem felébredésére, s azután a tudomány
hátralevő adományait képesítve lettünk befogadni. Most tehát figyeljen.
A ki szeret, annak első szabálya, hogy szeretettjének kezét megfogja.
Például: így. Most a második kérdés, valjon a szeretet tárgya nyugodtan,
békével és ellenkedés nélkül engedi végbemenni ezen mellőzhetlen
műtétet? Mert ha bizalmatlanul, vagy épen borzadályt érezve
visszarántja, akkor rögtön mindennek vége szakad.
– Láthatja, hogy bizom önben és nyugodt vagyok.
– Százezer köszönet érte. Ezentúl azonban úgy képzelje, hogy nem a
fanyar professzor, nem a szenvedhetlen rideg tudós, hanem azon
végtelenül boldog halandó beszél belőlem, a kinek nincs megtiltva, hogy
önt szeresse. Tehát megfogom e kezet, gyönyörködöm hófehérségében és
soha eddig nem érzett varázslat fog el e puhaság illetésével. Ekkor még
mindig rettegve a legelső visszautasítás mozdulatától, csendesen és
óvakodva felemelem e kezet szomjazó ajkamig, s ekkor először egy, aztán
rögtön rá a csókoknak megszámlálhatlan ezerét hintem. Kérdés: kegygyel
és örömmel fogadja a leányka e hódolatot, ezen elragadtatást? Mit érez
ezalatt ő maga is? Kedvteléssel és megelégedéssel látja, hogy csak egyik
kezével is ily leírhatlan boldogságot képes ajándékozni?
– Báró, ön ma nagyon élénk előadást tart.
– Ez azon első kisérlet, melynek sikere tudományos búvárlatainkban
minket tovább vezethet. A férfi úgy tartja meg a szép kezet, mintha
sajátja volna, mintha többé soha elbocsátani sem szándékoznék. Egyszerre
csak a birtokba ragadott kéz, mintha saját súlyára volna hagyva, alább
hull, de mégis mindig gyöngéden vezettetve, a férfi ajkáról oda esik, a
hol az imádónak szíve dobog. Valjon megolvassa a leányka, hányat ver a
felzaklatott szív másodpercz alatt? Talán az övé sem lüktet észrevehető
lassúbbsággal ugyanennyi idő alatt? Lesüti hát szemét s fel nem nézne a
fél világért, nehogy a szemébe lopózott örömköny elárulja bensejét. A
férfinak azonban, mint tudjuk, két keze van. Eddig imádottjának balját
tartotta rabságban, most hirtelen bal kezébe játsza át szerzett
birtokát, a mi által jobbja felszabadul, vagy mint az iskola nyelvén
beszélnek, «teljesen szabad rendelkezése alá esik». Igen természetes,
hogy a kéz, mely a boldogság első gyönyöreit élvezé, többé háladatlan
tétlenségben nem maradhat, tehát meghajlik, szeliden simuló félívet
képez, átkarolja a reszkető leánykát s ha tudná is, hogy a következő
pillanatban meg kell halnia, szerelme tárgyát saját kebléhez szorítja.
Tüzes ajkai most akadály nélkül csókolhatják a hajba fűzött rózsabimbót,
majd a selyempuha fürtöket, aztán a felhőtlen homlokot, végre egymás
után a boldogság tengerében fürdő két szemet.
Úgy látszik, hogy Pál báró mindazt, a mit mondott, azon sorrendben meg
is cselekedte a nélkül, hogy elháríthatlan akadályra találna.
De ezzel egyszersmind vége volt a tanári ékesszólásnak s beszédének
fonala ketté szakadt. Innen túl csak rebegé: kedves szép kisasszony,
drága édes Esztikém, a mi nagyon szívrehatólag hangzott, de már sok
hozzá hasonló szerelmes férfitól is kitelt.
Szerencséjére értelmes, rokonszenves és olvadozó tanítványra talált, a
ki a hiányos és töredékes vallomásnak értelmét felfogni és szívében
átérezni képes volt. S míg Pál báró a hajat, homlokot és a két szemet
csókolá, az ő virágzó szép arcza lángba borulva nyugodott a férfi keblén
és csak azt érzette, hogy az egész világon ez azon egyedüli hely, a hol
pihenni és otthon lenni óhajt.
Mikor pedig megszólalt a ház csengetyüje, mindketten mintegy
varázsálomból felveretve, rémülve ugrottak fel a padról, sehogy sem
értvén, miként mulhalhatik el ily hallatlan gyorsasággal egy teljes
egész óra.
A kert középső utjára érkezve, Zsuzsi néni s a két házi kisasszony a
vendégek elé jöttek, hogy a társaság együtt menjen a kastély éttermébe.
Esztike kisasszony alig tudta, mit cselekszik? Boldog volt, de hogy soha
nem tapasztalt felindultságát leplezze, Zsuzsi néni nyakába borult, s
aztán oly hévvel csókolá összevissza a két leányt, mintha testvérei
volnának, kiket régen nem látott valamely szörnyű veszedelemből való
menekülés után. Pál báró is hiába igyekezett egykedvűséget színlelni;
pödörgethette bajuszát gépies egyformasággal, de azért minden jelenlevő
eltalálta, hogy a párocska között a legmelegebb nyilatkozatok mentek
végbe.
Az özvegy, mint mindig, a hányszor leányára pillantott, anyai érzéstől
ellágyulva mosolygott, s ha legtöbbet sejtett is, ő igyekezett legjobban
azt mutatni, mintha semmit sem venne észre. Bogárdy Zoltán sem kerülheté
ki a megzavarodást, mert azon égbekiáltó vádat, melyet épen most szórt a
Tisza-kabinet szemébe, egyátalában nem tudta kellőleg bebizonyítani.
A vacsora azonban vígan folyt le, sőt épen a kik bűnösöknek érzék
magukat, úgy mutatták, mintha fönséges étvágyuk volna.
Úgy volt elhatározva, hogy a Dorozsmay család másnap reggel továbbutazik
a borszéki fürdőbe. Épen a csemegét hordták fel, a midőn Esztike
kisasszonynak eszébe jutott valami és kérdé a kastély lakóitól:
– Hány ló kell, hogy elbírja a mi kocsinkat?
– Hány? – felelé idősb Gencsy Pál báró. – Kettő szépen elég; de
parádéból négyet fogunk be.
– Igen, de a borzasztó felhőszakadás egész a kőszikla alapokig elhordta
az országutat.
A gencsiek bámulva néztek a kis leánykára, mert valóban legalább négy
hete mult, hogy egy csepp eső sem hullott az égből. A papok mindennap az
ég csatornáinak megnyílásáért imádkoztak.
– Én nem hallottam semmi felhőszakadásról, – mondá Zsuzsi néni
ártatlanul.
– Édes néni, – felelt Esztike, – mielőtt ide értünk, valamelyik
állomáson egy ember kocsit keresett, mert az övének eltört a kereke.
Zoltán bácsi mondta neki: minő pusztulás van az országuton, s tizenkét
ökörrel kell a szekereket vontatni.
Bogárdy elpirult, de aztán az öreg báróhoz fordulva mondá:
– Bocsánat, ez egy kis tréfa volt a régi jó világból, a midőn Jósa
Gyuri, meg Keglevich Miklós gróf uralkodtak Hevesmegyében. Hallottam,
hogy valami pesti zsidó gavallér utazik Borszék felé, s én valóban nem
hittem, hogy a fuvaros komolyan veheti mesémet.
– És mért ne mehetne a gazdag zsidó Borszékre? – kérdé idősb Pál báró, a
ki a szomszéd fürdőhelynek divatba jövését nagyon óhajtotta.
– Báró úr, – felelt a szélső baloldali képviselő, – miattam mehet oda
akár az egész Jeruzsálem, hanem erre az egyre nagyon megharagudtam, mert
útközben mindenütt _grófnak_ adta ki magát.
– Az már teljesen más, – felelt a kastély ura egészen kibékülve.
Dorozsmayné azonban nagyon gyanus pillantásokat vetett Zoltán bácsira, a
kiről tudta, hogy eljár ugyan a szája bizalmas körökben, de azért valami
izléstelen tréfára soha sem vetemedhetik. Inkább valószinűnek
mutatkozott, hogy azon utazó valósággal bizonyos ismert gróf volt s nem
csak annak adta ki magát.
Másnap a korán felhozott reggeli után sok sírás és nyakbaborulás
kiséretében útra keltek a pesti vendégek.
Az utolsó pillanatban, a midőn ifjabb Pál báró kezet csókolt az
özvegynek és leányának, Dorozsmayné igen kegyesen mosolygott és mondá:
– Báró úr, én augusztus és szeptember havát Harasztoson szándékozom
tölteni. Ha kedve lesz hozzá és meglátogat bennünket, igen szívesen
fogadom.
Ezen szertartásos és igen világos meghívással pedig ismét egy új lépés
lett megnyerve a legédesebb remény felé vezető ösvényen!

XII.
(Egy üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir.)
Forró júliusi nap, melyben por, aszály és eltikkadtság uralkodik, de a
sárgult kalász ettől érik s lehajtja fejét.
Rév állomáson az Erdélyből jövő gyorsvonaton, éjnek idején, szürke
szakállas, bozontos bajuszú s a középéletkort meghaladó utas száll le,
bemegy az indóház várótermébe, lefekszik egy padra, jóízűt alszik
világos virradtig, s azután békés türelemmel unatkozik, sőt koplal egész
délig.
Ekkor azonban, ugyanazon irány felől a személyvonat is berobog az
állomásra, s egy bajusztalan öreg úr lép le, könnyű nyári porköpenybe
burkolva, csekély utipodgyászszal.
Mindjárt kitünt, hogy e két idegen találkozót adott itt egymásnak, mert
barátságos üdvözlet után kezet fogtak, s legkevésbbé sem mutattak
meglepetést. Mindketten visszamentek a váróterembe, asztal mellé ültek
és háborítlanul ugyan, de száraz torokkal kezdtek titkos beszélgetésbe.
Így találkoztak össze levélbeli meghívás folytán Bogárdy Zoltán és
kanonok bácsi. Már leirtuk e két nevet, a midőn jó keresztyéni
lelkiismeretünk szemünkre veti, hogy első helyen mindenesetre az egyház
érdemes tagját kell vala megemlítenünk.
– Drága papom, nagy szükségünk van rád; bocsáss meg, ha ide hivtalak.
[Illustration: – Drága papom.]
– Mi baj? Mondhatom nem szivesen jöttem e pogány forróságban, s
közbevetőleg legyen mondva, a gyulafehérvári káptalan sem rosszul
ebédel, a rózsamáli bor pedig megérdemli régi jó hirét. Mit akarsz? Mi
dolgom itt az oláhság között, kiket még szent Pál is odahagyott?
– Semmi. Azaz: oly csekélység, hogy első grammatista korodban is
elvégezhetted volna.
– Dorozsmaynét illeti?
– Természetesen, hogy őt. Honnan lett volna bátorságom, más akármely ügy
miatt, téged oly messziről ide czitálni?
– Mindenre kész vagyok, a miben e nemeslelkű özvegy nő szolgálatára
lehetek. Kivévén…
– Hogyan? kivévén…
– Igen, kivévén, ha megint valami hazugság elmondására akarsz
felhasználni. Ezt kereken megtagadom, mert a multkori most is nyomja
lelkiismeretemet. Sőt még álmomat is háborgatja, étvágyamat elrontja.
Mindenek előtt kérdem, mért kellett nekünk épen ezen Istentől elfeledett
zúgban találkoznunk, a hol vagy éhen hal az ember, vagy olyan ételt kap,
a mit az én elgyengült gyomrom nem emészthet.
– E miatt ne búsulj. Legfelebb másfél óra mulva olyan terített asztal
mellé ülsz, hogy káptalanod nagy prépostja is megirigyelheti sorsodat.
– Itt e rongyfészekben?
– Nem épen itt, de félórányi távolra innen. Már szereztem számodra
kocsit; itt vár rád a pályaudvar külső oldalán. Ha beszéltünk, ha
végeztünk, felülsz, elhajtasz és épen ebéd idejére érkezel a gróf
kastélyába.
– A gróf kastélyába?
– Bendeffy Arthur gróf kastélyába. Mihelyt kiérsz az országútra,
meglátod a falunak hegyes fatornyát, s onnan balra, az erdő szélén a
gróf vadászkastélyát.
– S mi dolgom lesz ott?
– Ne félj, Arthur gróf úgy fogad, mint legszívesebben látott vendégét.
Te lészsz üdvözítője, szabadítója, és minden szívbeli gyötrelmeinek
orvosa és enyhítője.
– Kérlek, igérj kissé kevesebbet, mert soha sincs lelked inkább telve
gonoszsággal, mint midőn ájtatos képet mutatsz hozzá.
– Ezúttal tiszta őszinteség beszél belőlem. Halld tehát: Dorozsmayné rád
bízza, hogy látogasd meg a grófot, beszélj vele, add tudomására, hogy ha
nincs különös kifogása, az esküvő augusztus 21.-én végbe mehet.
– Ah, ez már más. Így aztán nem sajnálom a fáradságot. Megyek, rohanok.
Hol a kocsim? Jó lovakat kaptál? mert röpülni volna kedvem.
– Lassan járj, tovább érsz.
– Zoltán! Egészen boldoggá tetted bús atyai szívemet. Tehát végre is
Arthur gróf viszi haza Esztike hugunkat? Végtelenül örvendek. Bendeffy
gróf! ex tam bona catholica familia! Megvallom, a mikor tegnap délben
kaptam leveledet, nem hittem, hogy ily jó napom lesz. Mintha ujjá
születném, elenyészett vén csontomból minden fáradság.
– Vedd köszönetemet e buzgóságodért, Dorozsmayné hugom nevében. Különben
pedig tartoztál vele, kedves barátom. Te, mint tiszteletbeli kanonok
semmi jövedelemmel sem birsz. Püspököd azon czím alatt bocsátott el a
megyéből, hogy velem együtt gondnoka légy az árvának, és kezelője az
özvegy vagyonának. Meg van igérve, hogy Esztike esküvője után is
megtartod fizetésedet egész életedre. Pompás sine cura ez, barátom,
többet ér némely valóságos kanonokságnál is, s a mellett oly teljes
szabadságot élvezesz, mint a fekete rigó az erdő közepén. Menj tehát a
grófhoz és hozz ott rendbe minden részletet, minden aprólékos felvételt,
a mi hátra maradt.
– Nem értem. Úgy tudom, hogy a házassági szerződés régen készen van.
– Igen, de ezen okmány csak a pénzügyi kérdésekre vonatkozik.
– Mi lehet még függőben?
– Semmi; még annál is kevesebb. Emlékezel azon utolsó éjre, melyet
Tihamér barátunk halálos ágya mellett töltöttünk?
– Mindenre igen jól emlékezem.
– Félek, hogy nem; mert akkor előre tudnád, a mit mondani akarok. Sokat
beszélt a szegény beteg, de te minduntalan elaludtál karszékeden.
– Ezt már kereken tagadom.
– Mindig tagadja az, a ki mások jelenlétében elszundikál. Ha
felébresztik, azt hiszi, csak nehány másodperczig bólintgatott; pedig
órahosszat szuszogott legédesdedebben.
– Mi történt hát akkor?
– Semmi fontos, különben felráztunk volna álmodból, hogy szükség esetén
tanu lehess. Haldokló barátunk akkor végső óhajtásait mondta el, s az
özvegy mindent szigorúan megtartani fog.
– Soha sem hallottam valamit ily végső óhajtásokról. A végrendelet régen
készen volt, s mi ketten mindent hűségesen teljesítettünk.
– Ha egyebet nem tudsz, akkor csakugyan kiderül, hogy úgy aludtál, mint
a hörcsök.
– Nem aludtam! de meglehet, hogy valamit még is elfeledtem.
– Elfeledted, mert a dolognak fontosságot nem tulajdonítottál. Én sem
tulajdonítottam. Mert nemde mindegy az: ha valaki az én vizslámat ebnek,
vagy kutyának nevezi?
– Már micsoda pokróczos hasonlítás ez?
– Csak olyan, mint a többi; kissé sántikál, a mi minden hasonlításnak
természetében fekszik. Most épen valami semmiségről van szó, melyre
példám vonatkozott. Lásd, barátom, az egész nem _több mint üres emberi
hang, melynek a nyelvben semmi értelme sincs_. Például: tudjuk, ki a
püspök, ki a káplán? Kérdem, volna abban különbség, ha véletlenül a
püspököt neveznők káplánnak, és megfordítva, ha másként ugyanazt értenők
mindkét név alatt, a mit ma?
– A példát jól megértettem. Máskor azonban beszélj inkább a viczispánról
meg az esküdtről, a szent hivataloknak pedig hagyj békét.
– Fő dolog, ha megértettél.
– Zoltán! én neked nem hiszek. Mindig ravasz róka voltál. Ha bal kezed
bársony keztyűvel símogat valakit, jobbodban a köpeny alatt fejszét
rejtegetsz, hogy azzal vágj embertársad fejéhez.
– Bolondság. Ismersz, s hallod, hogy komolyan beszélek.
– Előre látom, hogy darázs-fészekbe küldesz; mert máskor is mindig akkor
rántottál elé, ha parázsból kellett a gesztenyét kikaparni.
– Szereped könnyű, egyszerű és ártatlan lesz.
– Mért nem mégysz hát magad?
– Azért, mert ily szertartásos ügyhöz tisztes ősz haj, szép fekete
reverenda és vörös öv kell. Ha én mennék, annyi volna, mintha hordárt
küldenének.
– Hiszen a mi a czerimoniát illeti, azt elvállalom, csak hogy meg is
legyen augusztus végére az esküvő.
– Ahhoz kétség sem fér. Legyen csak kezünkben a két keresztlevél meg a
püspöki dispensatio, Pest és az egyetemi templom még olyan fényes
lakodalmát soha sem látott.
– Nem ér ez a fecsegés semmit; lássuk a medvét. Hallani akarom végre, mi
az az üres hang, mely az emberi nyelvben értelemmel sem bir. Míg ezt nem
értem, addig rettegnem kell, hogy most szövöd a legundokabb galibát.
– Jer, vezetlek kocsidhoz, s tíz másodpercz alatt míg odaérünk, mindent
megmagyaráztam. Magad legjobban neveted majd, hogy ily semmiségnek oly
széles feneket kerítettél.
A tíz másodperczből tisztességes félóra lett, míg kanonok bácsi csak
féligmeddig nyugton érezheté magát s akkor régi hű barátjának ezer
szerencsekivánatával elhalmozva útnak indulhatott. Meg volt győződve,
hogy küldetését óhajtott sikerrel végezheti, mert a mit még feltételkép
követelnie kellett a gróftól, a jólelkű pap előtt valósággal oly
csekélységnek látszott, mely szóra is alig lehetett érdemes.
De már az equipage, melyen a főtisztelendő úr helyet foglalt, sehogy sem
felelt meg a várakozásnak. Ily díszes követséghez bizonyára más szebb
fogat alkalmasabb leendett. Közönséges oláh fakó szekér volt ez, melyre
szénából raktak ülést. Azonban a két kis mokány ló gyorsan szedegette
fel patkolatlan lábát s a mondott időre a kastély kapuja elé szállítá a
nagytekintélyű vendéget.
Kanonok bácsi a porköpenyt levetve vállairól, fekete szinben, egész
méltósággal lépett a kastély külső csarnokába, s maga a szakácsné, a ki
legelőször pillantá meg az érkezőt, vezeté őt az étterembe, a hol Arthur
gróf ebédelni szokott.
Előre is jó «omen» mutatkozott. A gróf ugyan már asztalnál ült, de még a
pirossárga ráklevest sem kanalazá fel, a midőn a belépőben a régi
ismerős arczot megismerte.
– Ah, drága főtisztelendő úr, minő végtelenül kellemes meglepetés!
Legmerészebb álmomban sem remélhetém, hogy még ma ily szerencsére
virradjak. Kérem, tessék leülni s ne vesse meg az én szerény falusi
ebédemet.
Az inas ezalatt második terítéket rakott az asztalra, szemközt a gróffal
s mindjárt megindult a zajos társalgás, melyben mindenki elmondá, hol s