Egy mérnök regénye - 22

Cseklész gróf még mindig helyén állott. A báróné csak hátát látta, de
ott is, mint a többi pamlag fölött, fénylett a tükör világa az
aranyozott keretben. Ott találta meg azon kárörvendő arczot, mely előbb
mint hű barát és jó tanácsot adó rokon jött eléje, most pedig elárulá,
hogy kiszámított mesterséggel oly kelepczét állított föl, melyből csak
egyetlen egy nyílás volt a menekvésre! Ha föltétlenül megadja magát!
A nyújtott orvosság rosszabb volt a betegségnél. És mégis, és mégis! be
kellett vennie!
Mint sírból felkelő vánszorgott a terem ellenkező végén vidáman csevegő
kör felé s ott reszkető hangon adta tudtára a leányának, hogy a kocsi
megérkezett és egy óra mulva készen kell lennie az útra, haza felé.
– Hogyan? – kérdé Cseklész gróf, – egy óra mulva? még ebéd előtt?
– Rossz az út, így is késő éjjel érkezhetünk haza.
– Ah, ezt sajnálom. Cecilie kétségbe lesz esve.
Ezt mondta a gróf igen udvariasan; de a báróné jól látta a villámot,
mely ezen nyugodtnak látszó arcz vonásaiból a legrettenetesebb
fenyegetéssel feléje lövellett.
Legyőzve, tönkreverve s mint a báróné hitte, a gonosz emberek kaján
irígysége által elárultatva, nehány lépéssel balra hatolt, épen oda, a
hol Gábor gróf ült és mulattatás tekintetében ezen kis körnek
középpontját képezte.
A fiatal ember felugrott székéről, mint a ki tartozó kötelességből félre
áll az útból, hogy a báróné kényelmesen, akadály nélkül ülhessen a
pamlagra, vagy egy karszékre, a hova neki épen tetszeni fog.
A báróné könnyű fejhajtással köszönte meg e figyelmet, mert a régi jó
nevelés iskolája még e szörnyű megpróbáltatás perczében sem hagyta el.
Daczára vonaglásra hajlandó arczizmainak, tudott mosolyogni és oly
bájjal, szendeséggel és idősb asszonyhoz illő jósággal állt a fiatal
ember elé, hogy ez el nem találhatta, mi fog most következni?
Ekkor rövid benső küzdelem után kimondá a báróné ezen végzetes és
egészen új világot létrehozó szavakat.
– Gróf, – mondá kegyesen leereszkedve, – én most haza utazom. Örvendek,
hogy önnel közelebbről megismerkedhettem. Ha valamikor tetszenék önnek
engem meglátogatni, mindig szivesen látom réthfalvi otthonomban.
Ki volt mondva a visszavonhatlan nagy szó!
A báróné, egyenesen, hivatalosan s nem is csak mint szokásban van,
közbevetőleg a társalgás folyamában, teljes, ünnepélyes szertartással
meghívta Szabolcsy Gábort Réthfalvára!
A közelállók az első pillanatban saját halló érzéköknek sem akartak
hinni. Szétnéztek; de mikor látták, hogy a meglepetés és csodálkozás
hatalma alatt más is sóbálványnyá változott, csak akkor értették meg
voltakép ezen elhangzott szónak horderejét és következményeit.
Gábor gróf mély meghajtással köszönte meg a nyert kegyet s midőn szeme a
kis leány ragyogó arczkifejezésével találkozott, azt hitte, a menny
kapui nyiltak fel előtte.
Egy úr és egy kisasszony rögtön kilopózkodék e körből. Ki engedné másnak
a dicsőséget, hogy ne ők vigyék meg a nagyszerű ujság hirét a teremben
összegyűlt világnak? A következő perczben mindenfelé csak azt susogták:
a báróné meghitta Gábor grófot Réthfalvára! Mintha arról lett volna szó:
hogy a francziák békét kötöttek Poroszországgal. Visszakapják Elszászt
és Lothringet, tán még az ötezer millió frankot is!
Cseklész gróf úgy hajlott meg, mint a ki hálát rebeg. A társaság minden
tagja rohant, hogy a bárónéval nyájas szót válthasson. Formaszerint még
nem lehetett szerencsét kivánni, mert az egyszerű meghívásnál egyéb nem
történt; de ha ez minden volt, többet kivánni nem lehetett.
És Cseklész grófné?
Most már más hangon kezdett beszélni.
– Hogyan? itt mindenki boldog és elégedett s csak én legyek arra itélve,
hogy elvesztvén egy vendégemet, a vigalom számláját megfizessem? Laurám!
abból semmi sem lesz, hogy ma innen haza indulj! Itt maradsz. Ebédem
nálad nélkül sótalan és sületlen. Uraim, hölgyeim, itt a felkelés
vezére, a ki engem szeret, a forradalmi zászló alá gyülekezik, s ha
kell, erőszakosan is ellenáll a báróné eltávozásának.
Azonnal sűrű tömegek alakultak a grófné hullámzó fodrainak védelme
alatt. Egy úr ajánlkozott, hogy lemegy az udvarra és ketté vágja a
kocsis gégéjét. Mások vállalkoztak, hogy futó betyárok módjára ellopják
a lovakat. A hölgyek vitézül csattogtatták legyezőiket, mintha porrá
zúzni készültek volna a bárónő ősi kocsiját.
– A nép szava Isten szava!
A báróné tehát engedett és egy napra még itt maradt. Mert a ki egyszer
leugrott a torony tetejéről, hiába gondolja meg útközben, míg forog a
levegőben, hogy jó volna tán visszatérni!
Cseklész grófné, a ki a győzelem kivívásában saját részét követelte a
dicsőségből, szétnézett, s midőn látta, hogy bizonyos szerelmes párocska
egyik ablak bemélyedésében csendes beszélgetésbe van merülve, melléjök
lépett és mondá:
– Mérnök, a gyorsvonat készen áll, harmadszor csengettek indulásra; a
mozdony füttyent, mindenfelé kiáltják: Mehet, mehet, mehet!
Ezzel ott hagyá őket, gondolván, ha okosabbat tudnak beszélni, hát csak
mondják el egymásnak.
Úgy látszott, találtak is tárgyat, mely fölött észrevételeiket közösen
kicserélhették. Egyelőre a fiatal ember innen az ablakból magyarázá és
mutogatá, merre megy az út _egyenesen Gelenczére_.
Aztán szólt a kis leány.
– Oh, Gábor, mikor várásról, türelemről és erőszakos végletekről
beszéltünk, én még is legtöbbet reméltem édes mamám szeretetétől. Mert
az ő egyetlen leánya tudhatja legjobban, hogy nincs e földön jobb és
áldottabb édes anya, mint ő. Most már érett gyümölcs vagyok, mely lehull
a fáról, csak fel kell szedni. Szeretni fog engem ezután is, a midőn
férfiúi büszkeségének elég van téve? Többé nincs szüksége erélyre és
leleményességre s küzdelem nélkül fűzheti karjaira az igénytelen
leánykát, a kinek nincs más értéke, mint hogy gyermekkorában csodált egy
ifjat s aztán szívének legszenvedélyesebb hevével szerette?
– Lenke kisasszony, nézzen rám, és olvassa arczkifejezésemből, hogy én
vagyok a legboldogabb halandó az egész világon.
– Hogy történhetett, hogy az én mérnököm, az én grófom, az én
eszményképem, annyi sok leány közől épen engem választott ki egyedüli
élettársának?
– Lenke kisasszony, ha küzdöttem, akkor a föld legékesebb koronájának
elnyerését tűztem ki életem feladatául. Együtt szenvedtünk, együtt
reméltünk s együtt kell a győzelem koszorúján osztoznunk. Szerettem önt
a teljes reménytelenség napjaiban. Szeretem most, a midőn álmaim
megvalósulnak és szeretni fogom életem azon részére, mely isten
adományakép még következni fog.
Valószínű, hogy ez nem nagyon fellengző ékesszólás volt; de a mit a kis
leány egyedül várt, azt háromszor egymásután feltalálhatta a feleletben.
Szeretem önt! ezt akarta hallani; ez azon soha el nem avuló szó, mely a
nőt mindig teljesen kielégíti.
Azután megint magyarázgatta az ifjú a legegyenesebb utat Gelenczére. Nem
mint mérnök, a legrövidebb vonalt, nem az akáczfáktól kisért mesgyét,
hanem azon képzeletben rajzolt ösvényt, mely őket állandó otthonukba
fogja vezetni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Cseklész gróf, ha tett valamit, el is járt a szája utána és aratott
dicsőségének fáklyáját nem szokta a véka alá rejteni.
Ebéd idejének közelegtekor tehát Gábor gróf karjába fogózkodott s leült
vele, azon pamlagra, mely előtt kevéssel ezelőtt fényes győzelmét
kivívta.
– Öcsém, láttad, minő kereszttűzbe vettük itt az én kedves bárónémat?
– Hosszasan értekeztek együtt.
– Mi tagadás benne: egy kicsit mogyorótörőbe szorítottam a szép Laurát,
s miután nem akart megpuhulni, véletlenül szétmorzsoltam. Azért szólok,
ne csodálkozzál a rögtöni változások fölött, mert elegendő ok nélkül
semmi sem történik e világon. Különösen pedig a megátalkodott agyvelők
rendbehozására hatalmas gépek és a legdrasztikusabb gyógyszerek
szükségesek. Vedd tehát birtokodba az elért eredményt azon öntudattal,
hogy teljes jogod van hozzá. Értettél?
– Tökéletesen.
Ezt felelte nagy udvariasan. De miután ez egész beszéd alatt szeme egy
más távolabb ülő lénynek szemével még könnyebben érthető játékot űzött,
az itt élő szóval hallott dolgokat egyik fülén be, a másikon
kibocsátotta.
– A báróné súlyosan vétkezett egykor atyád, anyád és te ellened. Szemére
vetettem szívtelenségét. Megijedt, hogy titkai napfényre jutnak: tehát
bölcs volt és beadta a kulcsot. Meg vagy elégedve?
– Föltétlenül.
Már, hogy ne volna.
– Tanácslom tehát, hogy a mi elmult, azt többé ne feszegessük.
Küzdelemmel teljes multat látsz hátad mögött. Sok szenvedést és
nélkülözést elkerülhettél volna, ha bölcsődtől kezdve, mint grófhoz
illik, kezedet mindig csak a kész felé nyujthatod. Nem panaszkodol?
– Egyáltalában nem.
Az utóbbi szavakat már értette a fiatal ember, mert amott a távolban a
főispánné oly szerencsétlen helyre állott, hogy a két szerelmes között
létező régi fajú optikai telegrafot díszes terjedelmével ketté
szakította.
És ha értette a hozzá intézett szavakat, meg is tudott felelni.
– Ki tudja? tán épen a küzdelmes élet vált javamra. Ha első gyermekségem
óta gróf vagyok, valószínűleg még azt a csekélységet sem tanulom meg, a
mit most, úgy felületesen tudok. Meglehet, hogy életpályám tervében a
70,000 holdas Nagygáthy grófot veszem mintaképül s akkor a 13,000 holdas
örökös addig erőködik, míg megérkeznek a hitelezők, s a szép kis
Gelenczét dobra verik.
– Igazad lehet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A következő év február havában nagy lakodalom van Réthfalván. A kastély
kicsinosítása, az új butorok és a beszerzett pompás kelengye nem veszett
kárba.
Gábor gróf a boldog vőlegény. Lenke kisasszony a bájos menyasszony és
senki sem fél azon eshetőségtől, hogy hajnal hasadtával, újra megszökik
az esküvő elől.
A menyasszony násznagya Cseklész gróf, a ki végezvén róka-vadászatát
Angliában, Pestre jött szórakozni s a báróné meghívására eljött
Zemplénbe.
A vőlegény házassági tanuja, régi pártfogója és kegyes minisztere, a ki
már most kezdett példálózgatni arra, hogy husvét után, tárczájához
tartozó fontos törvényjavaslatok kerülnek az országgyűlés két háza elé,
s a látogatás a főrendek házában nagyon kedvére volna.
Mikor pedig öltöztették a menyasszonyt, a templomban pedig gyujtogatták
a gyertyákat, ő excellentiája ujságolá:
– Roppant nagyszerű esküvő ment végbe tegnap délután az egyetemi
templomban.
– Ki a boldog?
– A nagy Páris, London, Bécs, Berlin és a mi kis Pestünk csodája,
bálványa s minden férjes nőnek örökös rettegése.
– Olyan szép?
– Shakspere szerint: Verona nyarának nincs szebb virága.
– Ki a vőlegény?
– Nagygáthy Gedeon.
– És a menyasszony?
– Donna Desdemona di Cavalleggieri, diva castissima, a Renz-czirkuszból.