Egy mérnök regénye - 12

  ő méltósága Vékonyi báró! Öt percz mulva, mint pajtás, mint hű czimbora
  fogott kezet Gelencze urával. Rögtön tegezte, kicsiben múlt, hogy
  gyermekkori barátjának és iskolatársának nem nevezte. Más szóval:
  szivéből óhajtotta, bár feküdnék mérnök uram keresztül a vasútján,
  akkor, midőn három másodpercz múlva keresztül csörtet az épitéskővel
  rakott tehervonat.
  Különben pedig a báró, itt a társaságban, nem szuszogott, nem hápogott,
  mint a miniszter estélyén. Tudott szerényen is beszélni s ha magyarul
  mondott valamit, hangjának ékezetét tekintve, beillett az bármely
  árvaleányhajas tiszaháti gavallérnak.
  Gábor grófot a társaság rögtön tűz közé szorította. Tíz percz mulva,
  minden jelenlevőnek nevét és rangját megtanulta. Most már nem nézték
  kétes, vagy kalandor grófnak. A kir. meghívó levélre, a főrendek házába,
  itt ugyan nem sokat adtak, de a tizenháromezer hold Gelenczén, döntőleg
  esett a mérleg serpenyőjébe.
  A társaság majd összegyűlt, majd szétfoszlott. Épen úgy kerengtek
  csoportosan, mint kisasszony napján a fecskék, ha messze útjokra
  készülnek.
  Bölcs mester volt, a ki az angol parkot kitalálta. E nélkül meg volna
  bénítva a társaság szabadsága. Így pedig kitérhetünk, a kit látni nem
  akarunk; egyenesen belé botlunk abba, a kit keresünk, kergetünk és
  üldözünk.
  Így történt, hogy egy bokorcsoportozat fordulója mellett Würzheim
  báróné, gyönyörű véletlenségből, útját állhatta Gábor grófnak. Aztán
  karját kérte, elvitte sétálni s végre ketten valami árnyékos helyen
  letelepedtek. A báróné a padra, a fiatalember szemközt vele egy székre.
  Senki sem háborgatta őket, az illem sem lehetett megsértve két ily
  erősen különböző párocskának eltűnése miatt s a tábornokné szabadon
  beszélhetett réthfalvi élményeiről.
  Würzheimné egészen más fajú példánya volt az úri társaságnak. Cseklész
  grófné tréfája abban állott, hogy kis dolognak nagy nevet adott és a
  képtelenségek határáig ereszté meg fantáziáját. A tábornokné, mindig
  rettegni, borzadni látszott valami ismeretlen veszedelemtől s ha
  önérdeke nem gátolta, saját nevén nevezé a tárgyakat. A grófnét saját
  környezete mindig jól értette: a báróné úgy mutatta, mintha sokkal
  többet tudna, mint elmondani jónak vél.
  – Ártatlan lélekkel, vendégül mentem Réthfalvára és lassanként
  gyűlöletes börtönőr lett belőlem. Mikor észrevettem helyzetemet,
  egyrészről a szánalom érzete küzdött bennem. Hogy végre itt vagyok, jobb
  szellemem győzelmét jelenti. Holnap visz a grófné Réthfalvára, onnan a
  legközelebbi vasúti állomásra s búcsút veszek az elátkozott kastélytól.
  – Az elátkozott kastélytól?
  – Így nevezik az egész vidéken. Zárt kapu, zárt szobák, leeresztett
  függönyök és síri csend.
  – És miért e visszavonultság?
  – Mert Lenke kisasszony nem akar Nagygáthy grófné lenni. Az anyja pedig
  erőszakolja az őrülésig vitt szenvedélylyel. Különben pedig a leányka,
  ezen egyen kívül szelid, engedelmes gyermek, szereti anyját, ápolja
  betegségében. Mert a bárónét néha elönti epéje. Sötét sárga szín futja
  el arczát, testét s iszonyatos gyomorgörcs kínozza. Az alatt mindig
  Nagygáthy gróf dicsőségéről szól a leczke. A gróf pedig e pillanatban
  Trouville sós hullámai között fördi ki párisi kicsapongásait. Minden
  héten levél érkezik tőle és választ is vár rája.
  – És kap?
  – Kapni, kap. De a milyen értéke van leveleinek, épen annyi becse a
  feleletnek. A ki a grófot ismeri, tudja, hogy nagy gömbölyű fejében
  gondolat, szivében érzelem még meg nem fogamzott. Mit tesz tehát? Fizet
  és szép pénzért ábrándos szerelmi leveleket írat az ott korhelykedő
  franczia regénygyártókkal. Néha a kész munkát lefordítja magyarra: de ha
  nagyon fellengzőleg üt ki a munka, egyszerűen csak lemásolja. És a
  bölcs, világlátott és emberismerő báróné könyezve olvassa fel a
  leányának! Csakugyan igaz lehet, hogy a legokosabb ember is valamely
  különös tárgyban futóbolond.
  – Polgári nyelven ezt úgy mondják: bogara van. És a válasz ezen
  megrendelt ömlengésekre?
  – Eddig még emberi erő rá nem birhatta a leányt, hogy ezen ízetlen
  firkákra feleljen. Mit tett a báróné? Tollat ragad s leánya neve alatt
  oly epedő szerelmes leveleket írogat, hogy hosszadalmasságuk miatt
  Nagygáthy gróf végig sem olvassa.
  – Hogy lehet más neve alatt írni?
  – Miért ne? A gróf nem ismeri a leány írását; de nincs is annyi
  észrevevő tehetsége, hogy két kézírás között különbséget tudna
  felfedezni. Örül, hogy szép választ kapott s megy élvezni mindent, a mit
  pénzért vásárolni lehet.
  – Ebből egykor furcsa kis jelenet keletkezhetik. Valaha csak haza kerül
  a gróf, beszélni fog leveleiről, megköszöni a meleg érzelmet és a
  küldött üdvözleteket s kész a qui pro quo.
  – A báróné meg van győződve, hogy addig leányának ellenálló ereje
  megtörik s a levelek tekintetében elvállalja a szerzői tulajdonjogot.
  – És ön, báróné? Szánja a szenvedőt és mégis ott hagyja.
  – Mit akar ön? Én csak addig vagyok Réthfalván lehetséges, míg
  határozottan a báróné részén állok. Árulót, elpártolt barátnét nem
  tarthat környezetében. Egyébiránt legyen ön megnyugtatva, hogy
  eltávozásom csak enyhít a szenvedő sorsán. Két börtönőr helyett egy, már
  tiszta nyereség. Hallotta, gróf hogy Bécsben, a fogházban, a rablók és
  gyilkosok kamarájának ajtaján egy kis lyuk van, nem nagyobb, mint az
  ember szeme. Erre a kis nyílásra metszett üveget tesznek, melyen át az
  őr mindent lát, a mi a czellában történik. A báróné nem kimélte a
  költséget, hozatott ilyen üveget az optikustól s rá alkalmazta azon
  ajtóra, mely leánya szobáját az övétől külön választja.
  – Nem értem okát. Hiszen minden pillanatban kinyithatja az ajtót?
  – Igaz; de azon élvezet, hogy mindig leskődhetik? és azon terrorismus,
  mely a leány önállóságának legutolsó maradványát is összetöri?
  – Soha nem hallott viszony anya és leánya között.
  – Ezen kívül a leány szobájának azon ajtaja, mely a folyosóra vezet,
  mindig zárva, az ablak pedig levan pecsételve. A báróné reggelizés után
  mindennap leszakitja a papírszeletre nyomott pecsétet s míg leányát a
  kertben sétára viszi, kiszellőzteti a szobát. Azután megint az ablak
  lepecsételése következik. Hogy rá nem ún e szörnyű robotra!
  – Ez mese a szent inquisitio korszakából.
  – Ez megszeghetlen napirend az elátkozott kastélyban.
  – Nem értem okát e barbár szigornak. Csak nem félhet a báróné, hogy
  leánya a szülői háztól megszökik?
  – Arra nem gondol, mert az ablak lepecsételése a szökést nem
  akadályozhatná. Nincs vasrostély az ablakon. A báróné csak a közlekedést
  zárja el a külső világtól. Fél, hogy éjjel valami regényhős levelet dob
  be az ablakon. Nem tanácsolnám embertársamnak ezt a kalandot, mert három
  borzasztó newfoundlandi kutya kullog a ház körül.
  – Nagyon szenved a boldogtalan gyermek?
  – Látszólag nem. Rendesen jó kedvvel gyújt gyertyát és segít mamájának
  az ablak lepecsételésében. Én pedig azt mondom, hogy a leány csak azért
  nyugodt, mert már határozat kelt lelkében, hogy Nagygáthy neje nem lesz
  soha.
  – Remélem, hogy e határozatát végre is hajthatja. Képtelenség, a mai
  világban, úri háznál, oly eset, hogy a leányt erőszakolva hurczolják az
  oltárhoz!
  – A mi ezt illeti: ráadhatják a menyasszonyi ruhát, a fátyolt, a
  mirtuskoszorút; de mikor a templomba lép, ott szabad a szó s a
  kényszerített ara épen úgy mondhat igen-t, mint nem-et. Addig azonban
  más szerencsétlenség is történhetik. A kétségbeesés, a fájdalom, hogy a
  gyermek elvesztette anyja bizalmát és szeretetét, válságot idézhet elő
  és a megpróbáltatás órájában…
  – Oh, báróné, ne mondja ki gondolatát.
  – Ön értett engem s az elég.
  Felkeltek és felkeresték a társaságot. Nemsokára jeltadólag szólott a
  ház csengetyűje s a hölgyek sietve mentek fel szobáikba, hogy ebédre
  átöltözzenek. A férfiak több szabadsággal éltek e háznál.
  Sétaöltözéküket megtartották egész napon. Csak Vékonyi báró, a ki nagyon
  is rikító tarka koczkás kabátban gavallérkodott, húzott fel más
  sötétebbet.
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Ebéd után a társaság a kertre nyíló verandán gyűlt össze. A grófné ki-
  és bejárt, míg egyszer intett Gábor grófnak s maga mellé ülteté. Ekkor
  halkan mondá:
  – Nem találtam az ön levelét íróasztalom egyik fiókjában sem.
  – Grófné, ez szeretetreméltó szemrehányás. Tehát fel voltam hatalmazva,
  sorban kihúzogatni a fiókokat és felkutatni minden odarejtett titkot? A
  levél itt van tárczámban.
  – Ah, leejtettem zsebkendőmet!
  A fiatal ember ezen felkiáltás nélkül is lehajlott volna. Illő
  tisztelettel vette fel a mozaik padolatról a patyolatfehér kendőt;
  egyszersmind a levelet is belejátszotta.
  – Apropos. Ez a sok irigy asszony azt suttogja, hogy az az idylli
  tête-a-tête, ön és a tábornokné között, igen sokáig tartott.
  – Kellett ennyi idő, mert a báróné hajmeresztő meséket beszélt el az
  elátkozott kastély rejtelmeiből.
  – És ön hitte?
  – Úgy, módjával.
  – Csak úgy félig? És mindent körülményesen elmondott, mint nekem? Zár,
  lakat, optikai lencse, Trouville, hamis váltó (ez a levelekre volt
  értve), végre széngőz, vagy cyankali?
  – Ezek voltak a részletek.
  A grófné vállat vont.
  – Majd meglátjuk, addig függeszsze fel itéletét. Holnap
  hajnalhasadáskor, legkésőbb tíz óra után, viszem a bárónét Réthfalvára.
  Nem mer rendőri asszisztenczia nélkül odamenni. Érzi, hogy gyanakszanak
  rá és itt mint hűtlen áruló szerepelt. Pedig csak előttem és ön előtt
  beszélt, a legnagyobb titokban. Ez épen elég biztosíték arra, hogy
  mihelyt végig lépheti, Pesten a váczi utczát, elmondja titkát, sugva,
  valakikkel találkozik. Szerencsétlenségére most a városban egy lélek sem
  lakik; novemberre pedig a dolgot régen elfeledte. Most azonban felmentem
  önt a további szolgálattól; a nap lehanyatlott, mehet haza békével. De
  jegyezze meg, hogy holnapután ebédre megint itthon vagyok s ha tőlem is
  akar hallani friss újságot Réthfalváról: itt legyen, mielőtt feltálalják
  a levest!
  
  
   XVII. (A ki maga híja meg a tótot, hogy szállást adjon neki.)
  Mikor a két pár csikó a gelenczei kastélyhoz vezető jegenyesor végére
  ért és a kapu elé kezdett kanyarogni, meglepetve látta a gróf, hogy
  távollétében vendége érkezett. Ott állott egy szép úri kocsi, a kocsis
  pedig sétáltatta a két pompás lovat.
  Közelebb érve, látta, hogy a kastély kapuja alatt egy kis fiú állong.
  Nem találhatta ki, ki lehet ez? mert még távol volt azon kortól, melyben
  már unokaöcsék teremnek s jőnek a bácsihoz a szűnnapokra s fenekestől
  felforgatják a házat.
  Már-már leszállóban volt, a midőn észrevette, hogy az a kis fiú vígan
  nevetgél s olyan vastag szivarból fújja a füstöt, hogy alig fér piczi
  kis szájába.
  Most már lehetetlen volt meg nem ismerni az idegent. Ő volt Nagygáthy
  Gedeon gróf, a ki az érkezőt a legélesebben sivító tenor hangon üdvözlé.
  – Szervusz, Gábor: végre szabadulsz Cseklészné asszonyom bájos körmei
  közől. Csodálkozol, hogy itt vagyok? Egyenesen a tengerpartról
  Trouville-ből pottyanok ide. Nézd, ez a por a csizmámon, még
  Francziaországban szállott rá. Ma délben jöttem erre a félreeső kis
  jószágomra, a mit tréfából Kis-Gáthnak szoktunk nevezni. Estig úgy
  meguntam magamat, hogy befogattam és itt vagyok a nyakadon.
  Minő hang volt ez?
  Az a Nagygáthy Gedeon beszél így, a ki a volt mérnökkel és Réthfalvy
  Miklóssal találkozván a vasúton, oly lenéző, ellenséges és gyűlöletes
  hangon szólott? A ki főúri fensőségét oly megvető modorban akarta
  éreztetni azon fiatal emberrel, ki születési jogait egyelőre csak
  bebizonyítani törekedett?
  Ugyanaz. De most már más nap sütött az égen. A grófságot kereső idegent
  kalandornak tekintette: az igazi gróffal, kötelességének tartotta
  czimboraságot kötni.
  Egyszerre elfeledte korábbi impertinentiáit s természetesnek találta,
  hogy mások is kiverjék emlékezetükből. Az a régire szólott: mai
  föllépése az új helyzetre vonatkozik.
  Mintha nem is ő lett volna az a gavallér, a ki az országos hírű vegyészt
  pénzen fogadta fel, hogy Szabolcsy Gábor irataiban vagy hibát találjon,
  vagy felfedezzen valamit, a mi gyanút ébreszthet.
  Megigérhetjük olvasóinknak, hogy Nagygáthy gróf változékonysága és
  következetlensége még sokkal erősebb vonásokban is nyilatkozni fog. Majd
  látni fogjuk őt, mily teljes eltökéltséggel megy neki valaminek s az
  utolsó perczben mégis ingadozni kezd. Sőt ő maga fog mindent elkövetni,
  csakhogy akármily áron kiszabadulhasson azon hálóból, melynek szálaiba a
  legjobb szándékkal önmagát bonyolítá bele.
  A ház ura udvariasan felelé:
  – Isten hozott.
  Karonfogva mentek fel a nehány lépcsőn a földszinten fekvő társalgó
  szobába.
  – Megmondjam, mi hozott engem, így lóhalálában, Gelenczére?
  – Kérlek, beszélj.
  – Két dolog. Primo: hogy lássam az új szomszédot.
  – Nagyon örülök.
  – Secundo: névtelen levélben írták nekem, hogy itteni tiszttartóm
  borzasztó tolvaj; ellopta már az igás lovak patkószegét is.
  – És rajta kaptad?
  – Fájdalom, nem. A számadás hosszú, a pénztár üres volt; szóval mindent
  a szokott legjobb rendben találtam. Pedig te még nem is tudod, mily nagy
  úri élvezet az, egy tiszttartót elcsapni! Ilyenkor azt képzelem: én
  vagyok a király és pereputyostól pokolba kergetem az egész szabadelvű
  miniszteriumot.
  Mikor az elfogadó szobába értek, az inas felgyújtotta a lámpákat.
  – Kérlek, foglalj helyet.
  – Köszönöm, hanem legelőször is a barátság megpecsételésére, hozass
  bort.
  A fiatal ember végtelen zavarba jött. Ő még víznél egyebet sohasem
  ivott. Mit tegyen? megvallja töredelmesen, hogy nincs bora, vagy
  kerítsen valahonnan oly undok lőrét, minőt az ilyen úrnak még legutolsó
  cselédje sem venne szájába?
  Szerencsére volt a házban okosabb ember is, mint maga a gazda. Egyszerre
  csak nyilott az ajtó s Károly, a vén komornyik lépett be, hozván kezében
  egy óriási ezüst tálczát, melyen az elhúnyt öreg úrnak kedvencz borai,
  páros palaczkokban fel voltak rakva. Ez volt itt a régi szokás s ha a
  vendég nem akart inni, hát otthagyta.
  Az üvegeken nem volt felírás, de Gedeon gróf, mint régi ismerős,
  egyenesen rámutatott, melyiknek akarja nyakát szegni. A komornyik
  kihúzta a dugót s megtöltötte a poharakat.
  – Ez tarczali szamorodni – szólt a vendég és csendes élvezettel,
  valóságos műértéssel szürcsölte ki poharát.
  A ház ura pedig ma fedezte fel először, hogy teljesen felszerelt pincze
  rejtőzik a ház alatt.
  – Sok maradt ebből a legjavából? – kérdé a vendég.
  – Gróf úr, – felelt a komornyik hivatalos szárazsággal, mint a kinek
  szívén feküdt a ház jó híre, – a rendes készlet mindig 750 palaczk volt
  s ma is az.
  – Ah, készlet! Hallottad ezt Gábor? Ez a kereskedelmi szó elég arra,
  hogy az egész pincze megeczetesedjék tőle.
  A komornyik eltávoztával Gedeon gróf végig nyujtózott a pamlagon. De még
  ennyi kényelemmel sem volt megelégedve: felhányta lábát a legközelebbi
  karszékre.
  – Barátom – mondá a harmadik pohár után. – Elhiheted nekem, a tapasztalt
  ficzkónak, hogy abban a híres Francziaországban összesen nem terem egy
  megiható korty.
  – Ezt csodálva hallom, mert a statisztikusok szerint egész Európában
  Francziaország a legelső bortermelő hatalom.
  – A statisztikusok mondják? Az ördög vigye el őket. Mert nagy különbség
  van abban, könyvet írni a borról, vagy inni belőle. A hol chemia van,
  ott áll a tőszomszédságban a patika is. A franczia szőllősgazda csak
  gyártja borát és küldi a vendéglősnek, vagy a kereskedőnek. Én pedig azt
  mondom, csak az a bor, a mit a gazda maga iszik, vagy vendége elé tesz.
  – Ez igaz.
  – A franczia termelő asztalára csak az jő, a mit pancsolás közben
  galádul elrontott.
  – Nagy köszönettel veszem oktatásodat.
  – Akkor igyál, mert sok és nagy beszédem lesz veled.
  – Hallom.
  – Ártatlan Gábriel arkangyalom (már a hetedik pohár járta). Tudod-e,
  hogy korábban rettenetesen gyűlöltelek? Arany keretbe foglaltatom azt a
  hirlapot, ha írja, hogy főbe lőtted magadat.
  – Sajnálom, hogy nem tudtam. Esetleg megszerezhettem volna neked ezt az
  örömet.
  – Ne gúnyolódjál, mert egy helyett két okom is volt a gyűlöletre.
  – Nagyon helyes. Primo és secundo.
  – Az első ok, hogy eldokumentáltál a markomból 13,000 holdat, melyet kis
  diák korom óta örökömnek tekintettem. Lásd, itt a szomszédságban van
  nagyanyai jussom. Ez is 13,000 hold. Tréfából Kis-Gáthnak neveztem e
  pusztát s a név rajta maradt. A kettő együtt 26,000 hold lett volna,
  Maróthy szerint. Csinos porczió. Ha valaha hevesmegyei 54,000 holdamat
  elliczitálná előlem a zsidó, a zempléni jószágból is megélhetnék, úgy
  szegényesen.
  – Secundo?
  – A második ok még jobban bosszantott. Jóformán még le sem nyeltem a
  gelenczei keserű lapdacsot s már is azzal ijesztgettek a vén grófnék,
  hogy te még az én réthfalvi csekély 9,000 holdacskámat is el akarnád
  tőlem sohajtozni.
  – Van neked birtokod Réthfalván?
  – Van! azaz, lesz, ha elhozza jövendőbeli feleségem.
  – Gratulálok.
  – Nem nagy birtok; de van hozzá két meglehetős járulék is.
  – Derék; megint kapok egy primót és secundót is.
  – Átkozott hamar megtanultad szójárásimat. Ebből is látom, hogy igazán
  grófnak születtél. Az első kellemes járulék a fösvény mama, a ki mióta
  néhai korhely férjének adósságait kifizette, rútul veri élére a
  tallérokat.
  – A tallérokat?
  – Ezt csak figurális értelemben kell venni. Tallér vagy nagy bankó,
  mindegy. A mama fanyarkodik, sápít, de szépen gyűjt. Ha pedig krach van
  a börzén, potom áron vásárolja össze a legjobb fajú állampapirokat.
  – Felséges kilátás a jövőre.
  – Természetesen én nem szólok közbe. Hagyom, hogy csak lépesedjék. Az
  egyszeri római császár, ha látta, hogy valamelyik szenátora kezdi magát
  megszedni, engedte, míg teljesen felhizlalódott s akkor a kövér prédát
  lefüleltette. Hogy is mondta? a nyúl pecsenyére valót keres.
  – Lepus pulpamentum quærit.
  – Melyik jeles latin klasszikus hagyta fönn ezt a tanulságos adomát?
  Cicero vagy Voltaire?
  – Elég tudni, hogy egyik a kettő közől. Beszélj a második meglehetős
  járulékról.
  – Parbleu! hát a feleség hozzá! Előtted ez semmit sem számít?
  – Ezt nem mondtam.
  – Lásd barátom, eddig csakugyan hittem egy kicsit, hogy szemet vetettél
  az elátkozott kastélyra; most azonban eredeti és csalhatatlan okmányokra
  támaszkodva, kijelentem, hogy az igazságtalan vád alól tökéletesen föl
  vagy oldozva. Oh, ha nem volna tárczámban hat vagy hét eredeti levél, az
  ő kezeitől! és egyik úgy telve lángoló szerelemmel, mint a másik: azt
  hiszed, jönnék ide hozzád és innám a borodból?
  – Bizonyára nem.
  – Elébb megtörténnék, hogy Vékonyi barátomat és még egy másikat,
  küldeném hozzád azon kéréssel, hajtassunk ki az erdő szélére s
  gyakoroljuk magunkat kissé a golyóváltásban.
  – Nagy megtisztelés volna.
  – Mondtam, erről nincs többé szó. Világosan, mint a napfény, kiderült
  ártatlanságod. De beszéljünk mulatságosabb dolgokról. (A tizedik pohárra
  került a sor.) Közbevetőleg legyen mondva, nem látom, hogy innál.
  – Dehogy nem; iszom biz én. (És valóban le is csippentett a telt pohár
  szinéről egy gyűszüre valót.)
  – Te még nem ismered a franczia asszonyokat.
  – Valósággal nem sok példány került közülök szemem elé.
  – Akkor mért tudsz francziául.
  – Hát csak úgy, mint latinul. Az emberrel elhitetik, hogy az tudomány,
  tehát megtanulja.
  – Barátom! a franczia asszony, az okos állat; hanem a férfiak, különösen
  mi párisiak, az úristennek megtestesült szamarai vagyunk.
  – Megtestesült szamarai?
  – Méltán megérdemeljük e nevet. Mert lásd, mi párisiak, rá nem nézünk a
  legszebb nőre, míg nem halljuk, hogy egy másik barátunk tönkre nem
  jutott miatta. Sokszor eszeveszetten belebolondulsz valami igen kétes
  értékű figurába, a kinek tagadhatlanul pisze orra van. Hja! de ez a
  darab hús ugrálni tud a nagy opera balletkarában s ez teljes hitelű
  ajánló levél.
  Többet mondok: büszke czím, és megtisztelő representatio! Más,
  legbájosabb arczczal is, meg van bukva a champagnei mellett vacsoráló
  czimborák között. Hiába mutatod be karodon hozott szépségedet mint
  mademoiselle Quirine, mint madame Etrusque; rá sem hederítenek. De ha
  jogosan mondhatod: im, Gouguenard asszony, a Theatre Ambigu
  páholynyitónéja, jól vigyázz, hogy legbensőbb barátod el ne üsse
  kezedről kincsedet. Nagyon sok selyem-ruha, brüsszeli csipke, még több
  brillantos ékszer, különösen pedig angol bagaria-bőrből készült igen
  vaskos tárcza kell hozzá, hogy imádottadnak tiszta szent hűségét
  megőrizzed. Experto crede Ruperto. Mit mondasz erre?
  – Nagyon örülök, hogy mindezt ingyen megtanulhatom.
  – Tanácslom, fordítsd hasznodra oktatásaimat. De… most jut eszembe a
  legbölcsebb gondolat. Te nekem nagy szolgálatot tehetnél.
  – Kérlek parancsolj.
  – Holnap megyek Réthfalvára, egész napra. De miután félek, hogy ebédig
  megöl az unalom, megtehetnéd, hogy jöjj velem.
  – Holnap?
  – Úgy, reggel tíz óra után indulhatunk.
  – Nagyon szivesen (szikrákat vetett a fiatal ember szeme). Hanem baj
  van. Holnap már ketten készülnek Réthfalvára: Cseklész grófné és
  Würzheim báróné.
  – Brrrr…
  – A legkedvezőbb esetben holnaputánra kell látogatásunkat halasztanunk.
  – Holnaputánra? Az lehetetlen. Kedden, szerdán Hevesmegyébe igérkeztem.
  Egyszerre négy tiszttartómnál tartok kassza-visitatiót.
  – Ez kellemetes időtöltés.
  – Oh, én röviden végzek. Felmarkolom az ezres, százas és ötvenes
  jegyeket; a tizest, ötöst és egyest ott hagyom a napszámosok fizetésére.
  – És a számadás?
  – Van uradalmi revizorom, hála Istennek. Derék, értelmes ember. Csak
  harmadéve van nálam s már is 500 hold homokot vett Nyir-Béltek körül. De
  várj: csütörtökön okvetlenül szabad napom van. Itt termek nálad reggel
  tiz órakor s két sárgámmal két óra alatt Réthfalvára röpítlek.
  – Szép hajtás lesz. Együtt megyünk?
  – Oh, ne képedj el. Itt van tárczámban hét eredeti levél. Ily
  csalhatatlan bizonyíték birtokában, szemtelenség volna tőlem
  szerelemféltőnek lenni. Kérlek csengess, hadd fogjon be kocsisom.
  – Hogyan? haza utazol?
  – Gyönyörűen süt a hold.
  – Azt hittem itt töltöd az éjet.
  – Lehetetlen; holnap reggel, hét óra huszonkilencz perczkor, az
  állomáson kell lennem.
  Épen feljött a teli hold, a midőn Gedeon gróf a második palaczkkal is
  készen volt s aztán kocsira ült és elhajtatott Kis-Gáthra.
  Harmadnapra Gelencze fiatal ura megint Cseklész grófné kastélyában
  töltötte a nap második felét. Nagyon kereste az alkalmat, hogy közelébe
  kerüljön a grófnénak, a ki azonban épen ma, csodálatos ügyességgel és
  legkevésbbé sem leplezett szándékossággal, mindannyiszor kisiklott a
  tanú nélküli találkozás véletlenei alól.
  Pedig bizonyos volt, hogy mondhatott volna valamit, tán sokat is, de nem
  volt kedve hireit olcsón vinni a vásárra. Élvezet az, az asszonyok
  táborában, ha legjobb barátaikat is néha jól megkinozzák. Magukról
  tudják, minő gyötrelem az, égni a kiváncsiságtól és szívszakadva várni a
  kielégítésre!
  Még azt a kiszámított kegyetlenséget is elkövette, hogy egykor séta
  közben, a kertben, jól összegyűrt zsebkendőjét elejtette. A fiatal ember
  boldog sejtelmek között vette fel s miután érzette, hogy a kendőben
  valami papirféle zörejlik, a becses jószágot, mint sajátját ki is csente
  belőle.
  De a grófné tiltakozott.
  – Grófocskám – mondá – csak ide vele az én papirkámmal. Ez a szakács
  programmja a mai ebédre, tehát kizárólagos titka a háziasszonynak. A
  vendég elégedjék meg a kész eredménynyel.
  Ily előzmények mellett nem csoda, ha a fiatal ember rossz kedvvel ült
  ebédhez, a mi nagy szerencsétlenség. Mert szokás szerint, két hölgyecske
  közé szorulván, csak erőltetve sikerült szomszédnőit mulattatni. Meg is
  kapta büntetését. A két úri nő néha összenézett és vállat vont; ez pedig
  annyit tett: ez a Szabolcsy Gábor végre is unalmas fráter. Gonoszabb
  itélet ez, a társaságban, mint mikor más közönséges ember fejére az
  esküdtszék kimondja a «vétkest».
  Fel kell tenni, hogy ebéd alatt főleg az elátkozott kastély borzalmai
  képezték a társalgás legháladatosabb anyagát. Eleinte nagyon észrevehető
  volt, mily tartózkodással nyilatkoznak a vendégek? de mikor kiderült,
  hogy Würzheim báróné a réthfalvi csodákat, sorban és egyenként
  mindenkinek elbeszélte, forradalmi erőszakkal tört ki a legkorlátlanabb
  sajtószabadság.
  S miután oly előkelő hölgytől, mint a tábornokné, senki józanul nem
  követelhette, hogy a titok részletes elbeszélésében megemlékezzék, mit
  mondott az elsőnek? mit a legutolsónak? történt: hogy ha bár minden
  jelenlevő a legeredetibb forrásra hivatkozhatott is: mégis, mikor a
  réthfalvi rejtelmek teljes képe egybe állíttatott: tömérdek varians
  lectio mutatkozott.
  Ezek közől, mint legnevezetesebb, legtöbb fejtörést okozott azon kérdés:
  vajjon maga Réthfalvy báróné írta-e a Trouvillebe küldött leveleket,
  vagy az ő parancsából, csak Jetty kisasszony, a szobaleány? Még azt sem
  lehetett eldönteni, hogy a báróné legalább a fogalmazványt készítette-e
  előre: vagy ezt is a szobaleányra bizta, a ki azután szóról-szóra kiírta
  a «Haus Sekretair»-ből.
  Cseklész grófné háziasszonyi nyájassággal hagyta beszélni vendégeit.
  Mert a legborsosabb rágalmazás sincs megtiltva az úri asztaltársaság
  között. Egyedül csak a ház úrnőjének kell tartózkodni. Ennek ellenkezője
  rossz izlést árulna el, a mit pedig a többiek csevegnek, az úgy is a
  felelősségre nem vonható «on dit» rovatába tartozik.
  Tehát diszesen hallgatott, pedig ha tegnap Réthfalván járt, mint
  szemtanú, legilletékesebben adhatott volna felvilágosítást.
  Naplemente után az ég nyugati láthatára felől sötét felhők kezdtek
  emelkedni; már a villám fénye is vetélkedő játékot űzött a lámpagolyók
  holdvilágával. Jótékony felfrissülés volt ez a rekedt levegő ellen s a
  társaság a kastély tágas verandájára gyülekezett.
  A vidékiek pedig, a kik csak napi látogatók voltak, kezdtek készülni a
  hazatérésre.
  Épen a végső pillanatban lágyult meg a grófné szíve. Egyszerre felkelt
  székéről s lement a veranda előtt elterülő virágszőnyeg közé ékelt s
  puha poronddal behintett szeszélyes alakú utacskák közé. Intett Gábor
  grófnak, hogy kövesse.
  Csak öt vagy hat lépéssel haladott előre s megint megállott.
  – Látom, hogy haza készül – mondá – és én majd elfelejtettem hivatalos
  jelentést tenni réthfalvi látogatásom sikeréről. A rám bizott levelet
  szerencsésen átadhattam annak, a kihez czimezve volt.
  – Ah, grófné, és elfogadta?
  – Már hogyne fogadta volna el, ha én adom kezébe? Bizonyosan azt hitte,
  valamelyik barátnéjától jő.
  – És?
  – Hogyan? és?… mit jelent ez a helyén kivül alkalmazott: és? Remélem nem
  várta, hogy még választ is hozok rá?
  – Grófné, hogy lehetnék oly szerénytelen?
  – Ez már másként hangzik. S miután ön kevéssel is megelégszik, akkor
  többet hallhat. Elbucsuzás előtt a kis leány ezt mondta: Nénikém, a
  levelet elolvastam; igen örvendettem és vigasztalást nyertem belőle.
  – Ezt mondta?
  – Sem többet, sem kevesebbet. Ismerje el, alázatosan, hogy ez több, mint
  remélhetett; több, mint a mennyit megérdemelt.
  – Messze felülmulja minden várakozásomat. Grófné, ön a legboldogabbá
  tette a legkétségbeesettebb halandót.
  – Akkor vezessen vissza a társaságba.
  Midőn a fiatal ember e parancsot hallá, egy szökéssel átugrott az
  ültetvényeken s azon útra állott, melyen a grófnénak okvetlenül át
  kellett hatolnia.
  – Csak még egy rövid szót, imádott grófné. Szívem mélyéből köszönöm
  jóságát és részvétét irántam. Egy élet nem elég ily tiszta barátság
  meghálálására. De most kötelességem tudtára adni, hogy legközelebb igen
  erős lépést teszek előre, de csak úgy, ha dicső pártfogóném engedélyt ad
  rá.
  – Mit kivánhat még tőlem? (majdnem úgy hangzott ez, mint szemrehányás a
  telhetetlenség ellen).
  – Grófné, csak e szót kell kimondania, hogy: legyen. E nélkül semmire
  sem vállalkozom. Ha grófném mindenható patronatusságának szárnyai alá
  menekültem, s nem akarok vakmerő felségsértővé lenni: úrnőm és istennőm
  engedelme nélkül semmit sem tehetek.
  – Miről van szó?
  – Tudja meg grófnő, hogy Nagygáthy gróf megérkezett. Tegnap este