Egy mérnök regénye - 14

megmagyarázott nekem. Sőt tán még tetszett is neki, hogy ily csacska
gyermek annyira érdeklődik az ő különös mestersége iránt.
Ma sem tudom, mennyit értettem beszédéből? csak arra emlékezem, hogy én
ezt az embert csodáltam, tiszteltem, meghajlottam előtte és büszke
voltam rá, hogy engem csak egy szavára is méltatott! E pillanat óta
mindig untatott, ha egy diák vagy fiatal ember köznapi dolgokkal
mulattatni akart engem.
Mily gyermekes örömet érzettem, a midőn végre én is mondhattam e hősnek
valamit, a mit ő nem tudott! Hogy a kertben a sírkőre metszett «g. Sz.
G. h. e.» betűk annyit jelentenek: gróf Szabolcsy Gábor honvédezredes!
Nagyon meglepte őt e név, mert őt is így hívták; de mint polgár nem
akart rokonságot kötni a grófokkal!
Aztán sokáig nem láttam. Már készen volt a vasút, jártak is rajta és én,
legalább nappal, nem örömest mulasztottam el, hogy a kert kerítése
mellől ne nézzem az átrobogó vonatot. Érzettem, hogy ez új dolog, új
tünemény a nagy világ csodáiból a mi szegény vidékünkön.
Egyszer megint közeledett a vonat és csodálkozva hallottuk, mint
csendesedik gyorsasága s végre épen a mi kertünk fölött megáll. Erővel
vittem mamámat, hogy lássuk, mi történt? de mikor oda jutottunk, a vonat
tovább szállott s a pályaőr szép koszorúval a kezében jött elénk, hogy
mamám engedelmével az ezredes emlékkövére tehesse.
És mindjárt tudtam, hogy e megemlékezés Gábor napjának alkalmából
történhetett. De mikor hozzá adtam, hogy e koszorút csak «ő» küldhette,
mamám nagyon lepirongatott, hogy az idegent ily rövid szóval neveztem.
Hallgattam, de azért ez az ő mindig ő maradt emlékezetemben!
Az üvegházi friss virágokból font koszorú hamar elhervadott, a fagy is
elhamvasztotta; a szélvész pedig a földre sodorta. Én nehány
rózsalevelet imakönyvembe tettem; ma is ott van. A fonnyadt maradványt
kandallóm tüzénél elégettem.
Megint végtelenül sok idő telt el. Egy reggel azt mondta mamám, hogy
nagy leány vagyok és elvitt Pestre. Jártunk ott ismerőseink estélyeire,
a midőn egyszer, valahol megint szemem előtt állott az én régi
ismerősöm. Elvegyült a férfiak közé, úgy viselte magát, mint egyik a
többi közül, pedig már nagyon magas hivatalban volt. De nem tánczolt és
nem kereste a leányok társaságát. Tehát én sem tánczoltam. A kik
felszólítottak, valami ürügy alatt kimentettem magamat. Ő meglátott
engem, megismert és meghajlott előttem. Soha addig nem érzett öröm tört
ki keblemből s bizonyosan igen ügyetlenül, tán épen a betanult szabályok
megtörésével viszonoztam irántam mutatott figyelmét. Mamám nagyon
haragudott, hazavitt és keserűen szememre vetette, hogy egy idegen
emberért legjobb barátinkat megsértettem! Nem tudtam, hova legyek a
csodálkozás miatt? Honnan tudhatta mamám, hogy én azon idegenért nem
tánczoltam? Oly mélyen belátnak az anyák gyermekük szívének rejtekébe,
hogy ezt is kiolvashatják belőle?»
– – Ez volt az első lapokon megírva. Csodálatos új világ! Mert van-e
prózaibb foglalkozás, mint vasutat mérni és az építés munkálatait
vezetni? És mégis akad leány, a ki ezen réven esik szerelembe! Mit
mondtok erre költők, versfaragók és regénygyártók? Vasúti mérnök s egy
báróné szép leánya! a ki ilyen embert, mint eszményképét vési szíve
gyökerébe!
Mily vakmerő szoczial-forradalmi újítás ez? a kevély sportman-ek kitünő
pisztolylövők, mesteri kardforgatók és hírre kapott
cotillon-előtánczosok ellen?
Tudós férfiak! száraz szakemberek! vigasztalódjatok. Ismereteitek
tárháza már nem csak pénz és hatalom többé, hanem varázs és hódító erő a
női szívek megnyitására!
Tovább olvasott.
*
«Anyám visszahozott Réthfalvára s velünk jött Würzheim báróné, hogy
engem bölcs oktatásaikkal szívem halálos betegségéből kigyógyítsanak.
Ah, de az orvosság csak növelte veszedelmemet.
E percz óta egyebet nem hallottam: minő leírhatlan boldogság és földi
mennyország Nagygáthy grófné lenni!
Mindennap ismételték, mily tömérdek sok ezer hold földje van. Öt
tiszttartó kormányozza uradalmait; alig van egy kis adóssága. Együtt él
és pajtáskodik az ország legelső gavalléraival; minden kastélyban,
minden palotában otthon van. A főrendek házában húsz mágnás indul
szavazata után; a kaszinóban mindenki tisztelettel ad helyet neki.
Minden főúri szalon üres, a hova őt meg nem kaphatták; a hol pedig csak
öt perczre mutatta magát, az egész társaságra rávetette a fény,
előkelőség és eleganczia jellegét!
Azt mondták: gyermek! királyné nem lehetsz. Lenke kisasszony nem
maradhatsz. Isten gondviselése választott a helyre, hogy Nagygáthy
grófné légy!
A felséges udvar ünnepélyein első rangú csillag leszesz. Százan néznek
rád irigykedve. Ha a szinházban páholyodba lépsz s leülsz szemközt a
szinpaddal, az egész nézőtér susog, mindenki bámulja párisi legújabb
toilettedet és sokáig senki sem figyel a játékra. Ezeren sóhajtják: ez
Nagygáthy grófné! Oh ha én lehetnék helyében! A közönség önmagát is
többre becsüli, ha kegyesen leereszkedtél és egy vagy két óráig
ugyanazon élvezetben részesültél.
Férjed a czímek és rendjelek közt úgy válogathat, mint más, ha a piaczon
cseresnyével kinálják. Ha unatkozik itthon, kinevezteti magát
nagykövetnek Párisba, Londonba, Berlinbe s neve örökre fönmarad a
történelemben, ha a nagyhatalmak kongresszusának békeszerződéseit
aláírja. Őszszel aztán lerándul Pestre s ha a király rókavadászatot
tart, férjed az egyedüli gentleman, a ki igazi angol szabótól varrott
vörös frakkban nyargal a mezőkön.
Mama és a tábornokné egyáltalában nem érthetik, hogy ha Ó-Anglia
királynéja nem lehetek, mért nem leszek az, a mi utána mindjárt
következik: nagygáthi Nagygáthy grófné! ma ő méltósága, holnap ő
exczellencziája.»
– – Ez megint egy pár lap volt a kis leány jegyzeteinek fejezeteiből.
Gábor grófot ezen sorok kissé megvigasztalták. Nemcsak azért, mert
szívének szerelme nem akart Nagygáthy grófné lenni: hanem mert e
felolvasott szövegben a humor és irónia nyomait vélte feltalálni. A ki
pedig így ír, az szenvedhet ugyan, de nincs kétségbeesve.
Újra tovább olvasott.
*
«Mikor látták, hogy e szemvakító fénysugarakkal rajzolt kép engem el nem
szédített: vezeklés által akartak megtéríteni.
Egy reggel azt vettem észre, hogy szigorúan őrzött rab vagyok. Különféle
ürügy alatt soha egy pillanatig sem hagytak egyedül. A kényelemszerető
Würzheim báróné szobámba hozatta ágyát. Azt mondta, álmában mindig
férjének halotti arczát látja és fél magában hálni.
Nem sokára azzal fenyegettek, hogy ajtómat kívülről lakattal zárják le;
ablakomat lepecsételik s csak a mama és a tábornokné között lépdelve
mehetek ki friss levegőt szívni.
Nevetve kérdeztem Würzheimné nénit: talán feltennék rólam, hogy képes
volnék a szülői házat szökve elhagyni? A tábornokné felelé: ezt a
merényletet nem tanácsolná, mert bizonyos helyen három véreb van
elrejtve, milyenekkel Amerikában a szökevény rabszolgákat szokták hajdan
visszahurczoltatni. Ez mese s a tábornokné agyában fogamzott ízetlen
ijesztgetés volt.
Egy más alkalommal így szólott hozzám önkéntes börtönőröm: Lenkém, te
megátalkodott gyermek vagy. Egyszer majd betoppant hozzánk Nagygáthy
gróf egész sereg násznéppel. Mi téged felöltöztetünk menyasszonyi
ruhába, te pedig a templomban, Isten szent oltára előtt, elkövetheted a
botrányt, hogy igen helyett daczos nem-et kiálts! Nagyon könnyű volt
erre a felelet. Nénikém, mondám, ily borzasztóság nekem soha eszembe sem
juthatott. De ha már megtanítottak rá, végső szorultságomban tán hasznát
is vehetem szíves oktatásainak. – Úgy beszélt velem e hölgy, mint valami
nyolcz éves gyermekkel.»
– – Mindinkább oszlani kezdett az elátkozott kastély titkainak homálya.
Würzheimné nem azt beszélte el Cseklész grófné kertjében, a mi történt,
hanem a mit képzelt.
Álljunk meg ismét egy szóra.
Hogyan? Oly díszes és előkelő hölgy, mint Würzheim báróné, csak nem
hazudhatott?
Valóban ezt nem tette. Legalább nem hitte, hogy teszi.
Azonban azon úri körben, melyben Cseklész grófné volt a hangadó, oly
nagyon divatozott a túlzás és a drasztikus előadási modor, hogy a
társaság más tagja is a mesternőt több vagy kevesebb szerencsével
utánozni igyekezett.
De nagy különbség volt a grófné és a báróné között! Mert Cseklész
grófnét minden jelenlevő mindig tökéletesen értette. Valamint olvasóink
is mindig tisztában voltak, mikor kell beszédét betűértelemben venni,
mikor pedig csak a szónoklati figurák szabadságai szerint. Cseklész
grófné a modorban hajtogatta a sulykot jó messzire, de a száraz
tényekben soha. Kis dolgoknak adhatott nagy nevet; apró bajocskák
elmesélésében felhúzhatta a tragédia legmagasabb szárú kothurnusait.
Mindez pusztán csak methodus volt, mely ha sikerült, a csevegő számára
az elmésség és szellemesség koszorúit is megszerezheté.
Ellenben Würzheim báróné az uralkodó modort a legszerencsétlenebbül
utánozta. Ő nem a modorral űzött pompát, hanem egyszerűen meséket
mondott el, mint tényeket, mint megtörtént eseményeket. És mégis
követelte, hogy a hallgatók úgy értsék meg őt is, mint Cseklész grófnét,
a kit igen fonákul vett utánzandó mintájául!
Olvassuk Lenke kisasszony jegyzeteit egy lappal odább.
*
«Ez alatt Gedeon bátyám gyakran küldött mamám czíme alatt hozzám igen
érzékeny és fellengős leveleket. Mamám átadta nekem, mint rám nézve
megtiszteltetést és kitüntetést; de egyet sem olvastam el közülök! Csak
ebéd alatt hallottam, hogy az epedő szerelem lángolóbb szavakban még
soha papírra nem ömlött.
Szigorú parancsot vettem, hogy hasonló érzelmeket kifejezve, választ
írjak. Ezzel elérkezett a pillanat, melyben engedetlen gyermeknek
kellett lennem. Mintha az ég sugalta volna, hogy ily kérdésben szabad
akarattal birok! De érzettem, mily lázadó vagyok s kértem a könyörülő
istent, vegyen magához.
Egy gyengébb órámban mégis megigértem, hogy válaszolok a levelekre, ha
szabadon írhatok és senkitől nem ellenőrizve, küldhetem a postára.
Beleegyeztek; de mikor lepecsételve volt levelem, mamám feltörte,
elolvasta és tűzbe vetette. Csodálkozásomra e percztől fogva senki sem
szólott e dologról.
Ellenben most következtek legszomorúbb napjaim. Mamám nem szólott
hozzám; ebédkor csak a tábornoknéval beszélt; senki sem voltam a háznál.
A zárda növendékei is megneheztelnek egymásra, egyik leány három napig
nem néz a másikra, de a negyedik estén könnyek zápora közt borulnak
egymás mellére s a barátság forróbb, mint valaha volt. De mamám haragja
napok multán még növekedett: eddig nem akarta jelenlétemet észrevenni,
most fenyegető tekintetet vetett felém. Számüzettem anyám asztalától;
mint idegen éltem a házban; épen hogy tűrtek és el nem űztek. Mamámnak
nem kellett más leánya, mint a ki Nagygáthy grófné lesz. A kinek e
boldogság nem tetszik, keressen másutt édes anyát, ha talál.
És mégis!
És mégis ezek daczára tudom, hogy mamám szeret engem. Én vagyok egyedüli
kincse, öröme és vigasztalása. Egyedül csak azért elégedetlen, mert nem
tudok oly értelemben boldog lenni, mint ő, az én érdekemben elhatározta.
Mamám háladatlannak tart, mert egész életét csak az én boldogságom
biztosítására szentelte.
Egyedül én miattam élt úgy, hogy az egész vidék fösvénynek tartja. Pedig
nem fösvény. Távol, messze távol van nemes lelke ezen aljas
szenvedélytől. Senki jobban nem tudhatja, mint én, hogy mamám a pénzt
megveti. Számtalanszor láttam, hogy a bankjegy-csomagokhoz keztyűtlen
kézzel nem nyúl. Bedobja a vasszekrénybe, elfordul tőle s csak nyomorú
eszköznek tekinti.
De mért gyüjti mégis a pénzt? Ha neki nem kell, kinek akarja adni?
Nekem! egyedül csak nekem, hogy ha Nagygáthy grófné leszek, ne menjek
szegényül a dúsgazdag házhoz! Sok pénzt kell vala vinnem: nehogy azt
mondják, a Réthfalvy báróné leánya mindent egyedül férjének köszönhet.
Ne mondják, hogy Gedeon gróf nem is úri állapotához méltókép házasodott;
hanem megtetszett neki egy síma arcz, leszállott a magasból s
helyrehozhatlan hibát követett el!
Fösvénység vagy rút önzés ez? Bizonyára nem. Szereti, bálványozza
leányát; mindent feláldoz érte, hogy boldoggá tegye: de csak az ő módja,
gondolata és felfogása szerint!
Van nekünk egy Jetty nevű szobaleányunk, a ki néha részvétet mutat
irántam. Már Pesten is megnyugtatott egykor, a midőn egy válságos órában
megsúgta nekem, hogy bizonyos fiatal ember, a ki ugyanazon házban a
harmadik emeleten lakott, erősebb, mint alattomos ellenségei és az angol
nyelvtant vette kezébe egy új élet megkezdésére. Egy este szobaleányunk
így szólott hozzám: Titkot mondok. Würzheim báróné iróasztalának
fiókjában lángbetűkkel írt szerelmes levelet találtam Nagygáthy grófhoz.
Az első pillanatban szörnyű csodálkozásomban sóbálványnyá változtam. De
mikor eszembe jutott, hogy ez már a hetedik levél, melyet a
tiszttartóhoz kellett vinnem, hogy feladja a postára, mintha az ég
sugalta volna, eltaláltam, hogy a báróné egyszerűen az én kisasszonyom
nevében irogat Trouvillebe! Jó lesz ezt tudni és a jövőben magát ahhoz
tartani: de az égre kérem, el ne áruljon!
Én inkább nevettem, sőt örvendettem, mint méltatlankodtam vagy
bosszankodtam. Ez magyarázta meg, miért nem sürgette mamám innentúl a
levélírást Gedeon bátyámhoz. Épen ezutáni napokban volt nálunk Cecilie
néni és onnan hozott nekem vigasztalást, a honnan egyedül vártam és
reméltem.
Ekkor határoztam el, hogy míg ebéd idején szobámba zárva, lelkem
szabadságot élvez, felhasználom a kinálkozó alkalmat. Ha Nagygáthy gróf
egymásután kapja a hamis és értéktelen leveleket: birjon tőlem igazi és
csalhatatlan zálogot az, a ki engem szeret és a kit én, míg élek, örökre
szeretni fogok. _Lenke_.»
– – Ez volt az oly bizalommal átadott jegyzetek tartalma. Így lettek az
elátkozott kastélynak hihetetlen titkai földig lerombolva.
Az első pillanatban azonban a fiatal ember előtt csak az birt minden
egyebet megsemmisítő értékkel, hogy a kit ő szeret, az is őt viszont
szereti. Nem kellett neki más e világon.
Csak később a másodszori figyelmes olvasás után értette meg, hogy a
Trouvillebe küldött rémségesen szerelmes levelek szerzője nem más, mint
maga Würzheim báróné!
Ez nagy ujság, óriási felfedezés volt. Csakhogy nem lehetett Cseklész
grófné társaságában e történetkét vígság és nevetközés mellett közvagyon
gyanánt odavetni. Pedig leírhatlan élvezet leendett, mint balladai
hősnek: megszabadítani a réthfalvi kastélyt az átok súlya alól s
helyében fél mázsás kalapácscsal agyon verni a temesvári győzőnek
hátrahagyott özvegyét!
Különben pedig a bevallott viszonszerelem után így volt minden legjobb
rendén, mint a hogy történt.
Ha kiderül, hogy egy anya feledkezett meg annyira magáról, hogy leánya
nevében levelezésbe bocsátkozott: ez gyűlöletes, visszataszító és
természetellenes merénylet leendett. Ha a szobaleány irogat; ez
ízléstelen, aljas és megvetésre méltó cselekedet. De ha Würzheim báróné,
a réthfalvi borzalmasságok feltalálója és hirdetője marad a mártásban:
akkor a kölönben is piquant história a legmulatságosabb s legkomikusabb
színbe volt öltöztetve.


XIX. (Rögtön fenyegető hírek érkeznek Réthfalváról.)
Gábor gróf a következő napokon otthon maradt. Elvesztette kedvét
ellátogatni Cseklész grófné kastélyába, bár jól tudta, hogy várják oda,
s elmaradását elpártolásnak, sőt háladatlanságnak fogják nevezni.
Érzette, hogy mint a társaság tagja, kötelessége lett volna réthfalvi
látogatásának eredményeiről számot adni; de szíve szerelmének édes sorai
nemesebb és magasztosabb hangulatba hozták kedélyét. Átlátta, hogy
érzelmekkel telve, nem találhat helyet ott, a hol tisztán és egyszerűen
csak mulatni akarnak és nem sokat gondolnak azzal, kinek rovására
szereznek maguknak tréfát és nevetközés közben eltöltött egy pár órát?
Cseklész grófné mint pártfogó és önként ajánlkozó közbenjáró méltán
neheztelhetett az elhanyagoltatás miatt. De nagyvilági hölgy létére is
tudott elnéző és engedékeny lenni, a hol mentségül a leggyöngédebb
érzelmeknek tiszteletben tartása jött tekintetbe. Tudta, hogy az ő
házában, a könnyű vérűek társaságában, komolyan szerelmes férfi, a ki
titkát őrizni tartozik, csak unalmas szerepet játszhatik. Tehát tűrt és
biztatta vendégeit folyvást a következő nappal.
De a kinek egyszer oly bizalmas és barátságos levelet küldött; a kinek,
kastélyát, második otthonául felajánlotta, nem tehette, hogy azt
másodszor is meghíjja.
Ily finom érzékkel biró körben, mindig felteszik, hogy a szívesen látott
vendég, a legfontosabb ok nélkül nem maradhat távol.
Egy reggel, a midőn, szokás szerint egy lovas legény a legközelebbi
vasúti állomásról meghozta a postát, a sok hirlap és más küldemény
között egy magán levél is elékerült a csomagból.
– Lássuk, ki ír?
Feltörte a pecsétet és olvasá:
«Szatmár, szept. 4.
Méltóságos gróf!
A midőn István napján, méltóságodnak aláírásával, levelet vettem,
őszintén megvallom, hogy első gondolatom is az volt: valamelyik
hivatalbeli kollegám űz velem izetlen tréfát. Magam vagyok vén legény a
vasút szolgálatában és a fiatalabbak szeretnek kikapni az öregen.
De mikor a gelenczei uradalmi fiskális hozzám hozta az adományozó
levelet, a telekkönyvi kivonatot és a pénzügyigazgatóságtól kiadott
nyugtát az átiratási illetéknek megtörtént lefizetésétől, mélyen
megilletődve tapasztaltam, hogy csakugyan minden az én nemes grófom
akaratából ment végbe.
Szememnek hinnem kellett, de lelkem mégis kétkedett, hogy oly csekély
szolgálatokat, miket csak kötelességem érzetében teljesítettem, ily
rendkívüli jutalomra lehessen érdemesíteni.
Engedje meg gróf úr, hogy irántam mutatott kegyességét, a legelső
alkalommal élő szóval köszönhessem meg. Most csak azt mondom: bizonyos
ugyan, hogy méltóságod ezen kegyét érdemetlenre pazarolta, de
háladatlanra semmi esetre sem.
Rögtön lemondtam hivatalomról. Miután nyugdíjt nem kértem, az
értesítést, hogy kivánatom teljesült, a forduló postával megkaptam.
Mihelyt tehát megérkezik utódom, családostól együtt átköltözöm azon
birtokra, melynek minden fűszála, míg élek, csak arra emlékeztet, hogy a
legszentebb hála kötelességeit vállaltam el és csak akkor leszek boldog,
ha bár életem koczkáztatásával is, méltóságodnak bármely érdekében hű
szolgálatot tehettem.
_Nagy István_.»
Örvendett a fiatal ember e levélnek és előre elgondolta, mily kellemes
perczei lesznek, ha bekalandozván földjeit, olykor a jó szomszédhoz is
bekopogtathat és mások jelen nem létében, elbeszélget vele, dicső
atyjáról, édes anyjáról és a lengyelkei élet emlékeiről.
A hirlapokban szokás szerint semmi új, érdekes vagy vigasztalást igérő
esemény. Fel volt melegítve, a mi két héttel ezelőtt történt. De a
zemplénmegyei közlöny harsogó trombitaszóval hirdette, hogy Szabolcsy
gróf egyik régi hivataltársát, a kivel legbensőbb barátságban élt,
rendkívüli ajándékkal lepte meg: a szerény állomásfőnökből egyszerre
jómódú földesúr lett.
Ismét nehány nap mult el.
Egyszer, épen delet harangoztak a faluban, a midőn lovas legény érkezik
a kastély elé és levelet hoz Cseklész grófnétól.
A fiatal ember megijedt, mert tudta, hogy egy újabb meghívás, valamely
fontos közbejött esemény nélkül nem érkezhetett hozzá. Tehát az ő
számára van nagy ujság és nemcsak azért szükséges jelenléte ott, hogy a
vendégek kiváncsiságát kielégítse.
Olvassuk a grófné levelét:
«Kedves Gábor!
Ön boldogan aluszsza az igazak álmát s nem tudja, hogy reggeliző szobája
alatt, a pinczében, százezer kilogramm dynamit van lerakva. Akkor akar
fölébredni, ha a levegőbe röpült?
Jőjjön ebédre, ma, hozzám és hallja a roppant ujságot Réthfalváról, mert
már a verebek is csiripolják egész Zemplénben.
Tegnap Réthfalván voltam és borzasztó összeesküvést fedeztem fel
Gelencze ellen. Úgy látszik, hogy a kis leányt léggolyón akarják
elrabolni Hevesmegye fekete oczeánjának valamelyik puszta szigetére.
Tán tréfálok? Az egész Európa tudja, hogy beszédemben, írásomban minden
nagyítást kerülni szoktam. Hanem a mit láttam, azt láttam.
Kérdi mit láttam? A báróné nagy titokban valami fehér jószágot mutatott
nekem. Úgy ragyogott mint a sarköv örök hava! Aztán egész tele marokkal,
ajándékba küldött brillantokat. Saját kezemben tartottam s a legkisebb
nagyobb volt mint a malomkő, Pesten a Concordia gőzmalomban. Mikor
felragyogott előttem e kincs a gyönyörű à jour foglalványban,
megesküdtem, hogy ha még egyszer valaha, ezred évek mulva, egy más
geologiai korszakban, újra e világra születek, csak Nagygáthy grófné
akarok lenni! Kap-e Cseklész úr, helyembe, más kárpótlást és hasonló
tartós boldogságot? az az ő dolga.
_Cecilie de Cseklész_»
Ez grófnéhoz méltó bolond levél volt, de mégis szóról-szóra érteni
lehetett. Levonva a hóbortos modort, világosan meg volt írva a tény,
hogy Réthfalván igen gyanus, sőt veszedelmes jelek mutatkoznak. A pompás
fehér öltözék, a vőlegénytől küldött ajándék, bebizonyította, hogy
menyasszony van a háznál.
A megrémült fiatal ember rögtön befogatta lovait és ötven percz alatt
Cseklész grófné kastélyának kapuzata elé érkezett.
Szokás szerint ez órában az egész társaság a kertben mulatott. Nagy
örömmel fogadták itt a gelenczei szomszédot s miután a vendégek
(legalább hivatalosan) nem tartoztak tudni, hogy Gábor grófot a
réthfalvi események közelebbről is érdekelhetik: történt, hogy fél óra
multán ő is együtt úszhatott a forgalomba hozott hirek özönében.
Kissé boszankodott ugyan, hogy ezen csevegések és ujságolások alatt
kénytelen volt a közönyös hallgatónak szerepét játszani. Lelkében ugyan
az Aetna tüze háborgott; de azért ő is csak nevetközött a többiekkel.
Mert ha jó társaságban meg van is engedve, hogy valaki boldogtalan
szerelmes legyen, igen izléstelen köznapiság a szív fájdalmát nyiltan
elárulni, tüzeskedni, vagy hamleteskedni s ezáltal másokat untatni!
A mint a társaság szüntelenül mozgott, forgott, majd szétoszlott és újra
összegyülekezett, Cseklész grófné a legelső kedvező alkalommal a fiatal
ember karjára támaszkodik s ketten belebb sétáltak a kanyargó utak és
terek árnyai közé s leültek azon padra, melyen a mult héten a Würzheim
bárónéval tartott titkos konferenczia is végbement.
A grófné, minden szokott bevezetést mellőzve kezdé:
– Annyi tarka és hihetetlen hír érkezett ide Réthfalváról, hogy
elhatároztam véget vetni a bizonytalanságnak s tegnap, egyedül, csak
komornám társaságában áthajtattam a bárónéhoz.
– És mindent saját szemével látott?
– Mindent és sokkal többet, mint legvadabb képzeletemben vártam. Már
messziről feltünt, hogy a kastély kormos falai vidám világos színre
vannak kimeszelve. A kapu előtt emelvény állott és azon két zubbonyos
szobrász faragta és javítgatta a párkányzat fölött álló családi czímert.
A puszta kert földjét felásták és fűmagot vetettek belé; közel a házhoz
műkertészek dolgoztak, gyepkoczkákat raktak le s virágokat ültettek,
cserepestől. Az udvaron egy kocsis négy lovat sétáltatott; a nyitott
szin kapujából egészen új és igen díszes kocsi fénylett elé.
– A réthfalvi kastélyban?
– Valóban félni kezdtem, hogy kocsisom, tévedésből valami gazdag
zsidónak frissében összeprolongált kastélya elé hajtott. A nagy teremben
kettős létrákon szobafestők ágaskodtak; egy csoport mázoló az ajtókat
tölgyfa-szinre festette. Épen most hoztak Pestről két nagy tükröt és a
báróné méregette a falat, a hova felaggathassa!
– Nagyon meg volt lepetve?
– Úgy látszott, de nem mutatta. Olyan szivesen fogadott, mint a
házasszonyok szoktak, ha épen sürgős foglalatosság között találjuk őket.
Miután előre kimondtam, hogy ebédre nem maradhatok, bevezetett egy
szobába, mely eddigelé legalább, nem volt fenekestől felforgatva.
Feltünt előttem, hogy a báróné boldog és elégedett. A kétkedésnek és
bizonytalanságnak egy vonása sem rajzolódék homlokára.
– Ez rettenetes fenyegetés ellenem.
– Kivételkép igen közlékeny volt irányomban; ezerfélét beszélt, a mire
kiváncsi nem voltam. Bevitt a garde-robe-ba, a hol egy egészen új s csak
gyalult deszkából összeszegezett rakasz állott, rajta a vasuti
szállítmányjegygyel: Páris–Budapest. Megnyitá ajtaját s belől valami
fabunkóra akasztva, töretlenül, a legpompásabb menyasszonyi toilett
függött. Csak a leány hiányzott belőle.
– Világos készület a lakodalomra.
– Később hálószobájába vezetett s ott felnyitá előttem mesés hírű
pénzszekrényét. Megmutatta az ajándékba vett ékszereket. Mondhatom,
nagyon értékesek voltak. Ha nekem ilyenek volnának, rögtön eladnám s a
pénzt kellemesen elkölteném. Mert hogy viseljem is, arra oly
czikornyásan divatosak voltak, hogy az izlésnek még nyoma sem
maradhatott rajtok.
– És a menyasszony?
– Ennek még a szinét sem mutatták nekem. A báróné példálózkodott ugyan
valami rögtön bekövetkezett migraine-re; de nem érthettem: ő szenved-e
benne, vagy a leánya?
– És a lakodalom napja?
– Csak azt hallottam: ma-holnap; rövid időn; legközelebb. De ha a báróné
meghatározott napot nem említett, a nyilt szerénytelenség vádja nélkül,
bővebben nem kérdezősködhettem. És most?
– Igen, grófné; ez a kérdés: és most?
– Azt már mondtam, hogy én hirhedt házasságszerző vagyok, és
természetemnél fogva, mindig a hű és regényes szerelmesek pártján állok.
Ez igaz is volt, habár a grófné ezen állítását élő példákkal be sem
bizonyíthatta volna. Csak annyi kétségtelen, hogy mindig különös
érdeklődést mutatott a szívügyek iránt. Lehet, hogy ez tisztán csak
szíve jóságából következett; de inkább valószinű, hogy ily beavatkozása
által főleg magának akart izgalmat, sürgős foglalkozást, vagy kellemes
időtöltést szerezni. Ha sikerült, büszkén aratta le győzelmének
gyümölcsét; ha balul ütött ki, nevetett, kiverte fejéből s nem szerette,
ha mások emlékeztetik rája.
Különben jól tudta, hogy Gábor gróf is csak elérhető lehetőséget várhat
tőle. Igazi grófnétól ez is sok. Ilyen szíves segítség volt tőle, hogy
egyszer egy szerelmes levélkének kézbejuttatását magára vállalta. De
csattanós históriákra, vagy erőszakos szerelmi coup d’état-ra még
gondolatában sem vállalkozott. Elég önmegtagadás volt tőle, hogy új
hirek közlésének czímén másodszori meghivót küldött egy férfinak, a ki
az egész őszi idényre szivesen látott vendégként volt fogadva.
Gábor gróf büszke lehetett e kivételes kitüntetésre; de az avatottabbak
mégis suttogták: mérnökből soha sem lesz igazi gróf. Ezek közől senki
sem követheti el a hibát, hogy legközelebbi szomszéd létére, minden
mentség nélkül, két hétig se nézzen a vendégszerető ház felé.
Egyik hiba után a másik következett. Gábor gróf, hogy rossz kedvével
másokat ne untasson, igen kereste a magányt. Ebéd alatt szivesen vette,
ha mások sokat és víg dolgokat beszéltek, neki pedig békét hagytak. Oly
magaviselet, mely ilyen körben nem maradhat észrevétlenül.
Rettenetes állapot az, dúsgazdag lakoma, tréfa és nevetközés közben,
csak kényszerüségből mosolyogni, belől pedig sötét kételyekkel küzdeni
és odavetni lelkét a marczangoló kétségbeesésnek.
Már késő este volt, a midőn az illem megsértése nélkül parancsot
izenhetett kocsisának, hogy fogjon.
Mikor pedig felült és őszi könnyü felöltőjét felvette, csak azt várta,
hogy kocsija felzökkenjen az országútra.
Akkor előre hajlott, kezét a kocsis vállára tette és parancsolá:
– Hajts Réthfalvára. Olyan gyorsan, a mint a ló csak élve megbírja.
Mit akart ott, most, éjjel?


XX. (Igen uriatlanul töltött éj.)
A kényelmes kocsi gyorsan koczogott az uton, egyenesen dél irányában.
A szenvedély, nyugtalanság, féltékenység és kétségbeesés hordta a fiatal
embert, a ki nem gondolta meg hidegen, hogy mit cselekszik?
Mert ha kocsija, lova van az embernek, a jól kavicsolt úton elébb-utóbb
ott lehet Réthfalván: de csak akkor jusson először eszébe: mit akar ott?
mi a czélja? minő sikert remélhet?
Oda ment éjjel, a hol nappal is hiába kér bebocsáttatást. A báróné nem
fogadja el látogatását s még nagy udvariasság lesz tőle, ha tagadó
válaszát valami köznapi mentséggel indokolni kegyeskedik!
Ilyen helyre sietett ő, éjjel!
Egy pár óra mulva meg fog érkezni és nem fogja tudni, mihez kezdjen?
Vendéglő, mely szobával is szolgálhat, a mezővároskákban is ritka. A