Egy mérnök regénye - 05

hanem ott a túlsó falon óriási tükör függött, mely nem őrzi meg a titkot
s mindent elárul, a mi előtte végbe megy.
Mindjárt erre leánya felé fordult a báróné. Oly arczkifejezéssel szólott
hozzá, mintha leggyöngédebb anyai gondosságának akarná jelét adni. De
súgva mondott szavai egészen más értelemmel birtak. A meleg részvétet
hirdető hang örve alatt a szigorú számonkérés fenyegetése lappangott.
Mert Réthfalvy báróné most már nem volt többé az a rokonszenves nő, mint
régebben ezelőtt. Czélját elérte; férje adósságait kifizette, a három
falu tisztán állott birtokában s ezzel feltámadt lelkében a
nagyravágyásnak kipusztíthatlan férge, mely ha éles fogaival bensejét
harapdálni kezdé: megtagadá multját, mint nő, elmérgesíté jelenét, mint
anya és egyébre nem gondolt, mint építgetni föllegvárait a szédítő
magasban.
Oda súgta tehát gyermekének:
– Lenke! halld, a mit parancsolok. Mihelyt megint jő egy férfi, a ki a
mi társaságunkhoz tartozik, tánczolni fogsz vele… vagy…
Egy perczre elhallgatott: mintha meggondolná, folytassa-e tovább? De
midőn látta, hogy leánya szemében egy könnycsepp gyémántja gyülekezik,
minden óvatosságról megfeledkezve, utána veté:
– Vagy azt kell hinnem, hogy azért nem tánczolsz, mert ő sem tánczol.
– Ő! ki lehet ez az ő?
E pillanatban Szabolcsy Gábor osztálytanácsos már a szomszéd teremben
beszélgetett ismerőseivel. Midőn a szép kisasszony elfogadá és viszonzá
udvarias köszönetét, azt hitte, ennyi szerencse elég lesz egy estére s
tovább ment.
Mi pedig, nyájas olvasó, egy nagy felfedezés pillanatára érkeztünk.
Az nem volt csoda, ha a kis leány még emlékezett az ifjúra, a ki előtte
a vasútépítés mesterségét megmagyarázta; később bejött a réthfalvi
kertbe és megcsókolta az ezredes sírkövét; végre pedig Gábor napján
pompás sírkoszorút küldött.
De ezen kívül a leány és anya között más emlékezetes jelenet is folyt
le. Akkor, a midőn a báróné teljes joggal pirongatá le gyermekét, hogy
egy idegen férfiról beszélve, csak e rövid jelzéssel «ő» szólott felőle.
E pillanatban tehát az anya csak visszafizette az egykori kölcsönt.
Beszélt valakiről, a kit nem nevezett meg. Leányára bízta, találja ki,
melyikre czélozott?
Hogyan? Mióta beszél ez az anya és leánya egymás között férfiról, a
kinek pusztán csak «ő» a neve?
Vagy föl kell tennünk, hogy ezen kiméletlen szemrehányás nem ma fordul
elő köztük legelőször? Az anya kimondá akaratát szülői hatalommal; a kis
leány pedig engedelmeskedett. De a hatalom nem parancsolhatott a
szívnek, a szív pedig nem bírt erővel a lemondásra.
Kellett történni a réthfalvi kastély bensejében valaminek, a miről a
külső világ semmit sem tud. És mi történhetett? Legfölebb, hogy az
ártatlan, őszinte és titkot elrejteni nem tudó leányka egyik vigyázatlan
perczében kiszalaszthatta ajkáról, hogy azon ifjút, a kit nehányszor
látott, nagyra becsüli.
Ezen nyilatkozat letorkolására pedig az anya egy helyett ezer ellenkező
feleletet is találhatott. A sok között elég volt az is, a mit az egész
világ helyeselni fog. Tudniillik: soha senki sem hallotta és ellenkezik
is a világ tisztes rendjével, hogy egy leány ábrándozni kezdjen oly
fiatal emberről, a ki hasonló vonzódással előtte még nem nyilatkozott;
sőt tekintve a különböző kört, melyben élnek, még alkalma sem lehet ily
nyilatkozattal előlépni.
Szerencséjére Lenke kisasszonynak, az est folyamában többé senki tánczra
nem hívta. Híre szokott annak futamodni az urak között, ha tetszik
valamelyik leánynak különczködni és szeszélyeskedni. Az egyik
visszautasított azt mondá: bizonyára nem jött el valaki, a kit a kicsike
várt. A másik vélé: alkalmasint az új czipő nagyon szorítja a lábát.
A báróné pedig mentül rosszabb kedvű és elégedetlenebb volt, annál
bályosabban mosolygott mindenfelé. Elvezeté leányát a főrangú hölgyek
külön coteriájába s mihelyt feltünés nélkül tehette, elhagyta a
pénzügyminiszter termeit. Ha aztán otthon nagy leczke következett ebből:
arról a külső világ soha semmit meg nem tudhatott.
Éjfél után egy órakor az osztálytanácsos is megeléglé az unatkozást.
Eddig is csak azért maradt itt, mert várt miniszterére, a ki őt egy pár
embernek bemutatni fogná.
De miután a fiatal ember már megtanulta, hogy a jó nevelésű ember a
miniszterek igéretét nem szokta betűértelemben venni: maga is haza tért
éji nyugalomra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Megint eltelt nehány hét.
Egy februári reggel, a mint az osztálytanácsos irodájába lép s a
hivatalszolga segít neki téli kabátját levetni, látja, hogy ez az ember
szokatlanul mélyen hajtja meg magát előtte. És kérdi:
– Parancsol valamit méltóságod?
Szabolcsy Gábor rendesen nem szokta észrevenni, miként czímezik őt
alárendeltjei, tehát tovább ment és elfoglalá helyét író-asztala
mellett.
Nem sokára előkerült a szomszéd szobából titkára is, a ki kezét szárazon
mosva, igen szertartásosan hajt fejet és mondja:
– Engedje meg, gróf úr, hogy fényes rangjának visszanyerése alkalmával
tiszteletemet és szerencsekivánatomat én is kifejezzem.
Ezt az ünnepélyes allocutiót már nem lehetett nem hallania. Azonban nem
csinált hozzá csodálkozó képet, hanem egykedvüleg felelé:
– Titkár úr, én Szabolcsy Gábor vagyok, de hivatali rangomon kívül más
egyéb czímet nem viselek.
Ezzel dolgot adott alárendeltjének s visszaküldte rendes irodájába.
Mikor leült asztala mellé, ő is, mint kollegái, legelőször is szivarra
gyújtott s aztán kezébe vette az asztalán levő hírlapot s végig futtatá
szemét a hasábokon.
Mint ilyen helyhez illett, az előtte fekvő lap a kormány félhivatalos
közlönye volt. A szerkesztő mára is feltálalta a mindennapi eledelt s a
mennyiben újat írni nem tudott, felmelegíté a tegnapi dolgokat más
modorban s más mártással jól feleresztve.
Egyszerre szeme megakadt saját nevén.
Ott állott előtte nyomtatva a szokottnál nagyobb betűkkel, a napi hírek
között, mindjárt az első helyen.
«Tokajból írják:
Kellemes hírt küldünk szét a hazának. Eddig mindenki azt hitte, hogy az
ős régi Szabolcsy grófok családjának magva szakadt s nem él többé ily
ivadék az országban.
Az utolsónak hitt Szabolcsy gróf, mint általánosan tudva van,
honvédezredes volt s az orosz hadsereg elleni csatában elesett.
Most azonban kétségtelen adatokból kiderült, hogy néhai Szabolcsy Gábor
gróf 1848-ban szept. 10-én Lengyelkén, Lengyelkey István kassai
nyugalmazott tanárnak Sarolta nevű hátrahagyott árvájával házasságra
lépett és a grófné 1849 júl. 3-án fiúgyermeket hozott a világra. A
tokaji róm. kath. egyház anyakönyvében a VIII-ik kötet 159. lapján
teljes hitelességgel be van jegyezve a keresztelés ténye.
Ily kétségtelen okmány alapján szolgabíránk jelentést tett az alispáni
hivatalhoz, oly czélból, hogy Szabolcsy Gábor, a kit vidékünkön mindenki
ismer, mint megyénkből származó mágnás a belügyminiszterium útján kir.
meghivó levelet nyervén, veleszületett jogát, az ülést és szavazatot, a
főrendek házában gyakorolhassa.
Szeretve tisztelt alispánunk az anyakönyv hitelességét kétségbe nem
vonhatta; de miután a megejtett vizsgálatokból kitünt, hogy a meghalt
ezredes özvegye (bizonyára vagyon hiányában) a grófi czímet nem viselte
s fiát is egyszerű polgári módon neveltette; a meghalt gróf és grófné
között végbement házasság bizonyítéka pedig fel nem fedezhető, mert 1849
nyarán az orosz csapatok Lengyelkét és a templomot porrá-hamuvá égették:
alispánunk minden elhamarkodástól óvakodván, határozatát az ügy
elintézése tekintetéből egyelőre még függőben hagyta.
Ez volt a helyzet, a midőn egy napon meglepő változás jött közbe. A
vizsgálatok még javában folytak, a midőn egy reggel az alispáni hivatal
a szatmári postáról levelet kapott, melynek birtokában semmi más nem
feküdt, mint a Lengyelkén végbement házasság bizonyítéka, az anyakönyvi
kivonat hiteles alakjában!
Az alispán az új irányban a legerélyesebben folytatá a vizsgálatot s az
eredmény: hogy a beküldött házassági bizonyítvány minden tekintetben
teljes hitelességű okmányt képez. A papír, a nyomtatott formulare
ugyanaz, mely azon időben használatban volt. A plébánia pecséte
tökéletes, mert több még létező hasonló kiadványok pecsétével
ugyanazonos. Az akkori lelkész, Margittay Sándor, aláírása kétségtelen.
Sőt az egyik tanu, Mosolygó Simon, maig is él és igen jól emlékezik a
gróf és a kassai professor leányának házasságára.
Ily dönthetlen s minden kétséget kizáró okmányok alapján alispánunk
többé nem kétkedhetett s azért Szabolcsy Gábor gróf nevét a királyi
meghivó levelet igénylő megyebeli mágnások sorába iktatván, hivatalos
jelentését a belügyminiszteriumhoz felküldötte.
Vidékünk, az ős magyarságnak ezen elismert fészke egészen fel van
lelkesülve e rendkívüli felfedezés örvendetes ténye által. És mindenki
szíve mélyéből szerencsét kiván az újra felvirágzó Szabolcsy grófok ezen
feltalált igazi ivadékának!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ennyiből állt a hírlapi czikk.
Most már mit tegyen az ifjú? Ha mindez igaz, a mit olvasott, akkor hiába
védekezik, mert életpályája visszatarthatatlanul más-más irány felé
csavarodik. Ő maga legkevésbbé sem kétkedett a levelezőnek hitelessége
felől, mert ez az ember igen jól volt értesülve s közleményét a
legegyenesebb forrásokból meríthette.
– Hogyan? – gondolá, – mától fogva az egész ország ismerni fogja
féltékenyen őrzött titkomat? Mi lesz belőlem, ha kérdik: igaz-e, a mit a
hírlapok írnak? A közlemény igaz voltát el nem tagadhatom; a rangot és
czímet mégis vissza kell utasítanom!
De a mi őt leginkább meglepte és egész valóját megfoghatlan csodák és
bűbájak országába ragadta, az a tény, hogy a legújabban napfényre került
legbecsesebb okmány ismét Szatmárról vagy legalább az ottani postáról
jutott a nyilvánosság elé!
Ki ez a titkos jó barát? e rejtélyben lappangó tündér, a ki az ő
születési jogának bebizonyítására szolgáló okleveleknek teljes
archivumát birja és időközönként, a midőn épen az égető szükség esete
áll elé, egy-egy darabot ki is adogat belőle?
Hogy édes anyja ezen papirokat birta, s valamely ismeretlennek kezébe
letette volna: e föltevés első tekintetre is lehetetlenségnek
mutatkozott. Az anya sorai a fiúhoz a legvégsőbb kétségbeesés jellegét
hordták magukban. Inkább csak azért írta levelét, hogy gyermeke előtt
saját becsületét megóvja.
S mégis a Lengyelkén végbe ment házasság bizonyítéka azon városból
bocsáttatik világgá, a hol keresztlevelét is oly megfoghatlan módon
kezébe játszották!
Oly rejtély, melyet lehetetlenség volt megfejtenie.


VII. (Újabb bonyodalom, mely szükségessé teszi, hogy az osztálytanácsos ellátogasson az ország felső vidékeire.)
Leírhatlan nyugtalanság tépdelé az osztálytanácsos bensejét. Életében
most tapasztalá először, hogy vele is megtörténhetik valami, a mi még
munkájában is hátráltathatja. Akármihez kezdett, lehetetlen volt eszméit
rendben tartani. Felbontotta, végig olvasta az asztalára rakott
iratcsomókat, de semmi sem maradt meg emlékezetében. Tollhoz nyult, írni
akart: egyetlenegy használható gondolatra sem talált.
Feltekintett a falon függő órára, mely a déli tizenkét órát mutatá.
Ekkor erős határozat keletkezik lelkében, hogy itt hagyja irodáját,
felkeresi a belügyminisztert s megkéri, hagyna békét ezen ügynek.
Felvette tehát téli kabátját és megindult.
De midőn a lépcső közép fokaira ér, épen szemközt jő vele a
közlekedésügyi miniszter, a ki útját állja a menekvőnek.
– Hah! – mondá igen komikus komolysággal. – Tetten kapom a hanyag
hivatalnokot! Ön kerüli az irodát, mint a rossz diák az iskolát. Vagy a
mi ennél is gyanusabb: kinézett ön az ablakon; valami tarka szoknyát
látott és most futkosni akar utána.
– Kegyelmes uram! Valóban mára meg kell csalnom az államot. Ingyen lesz
a fizetésem, de hiszem, hogy holnap, ha éjjeli munkával is, kipótolom
mulasztásomat.
– És hova indult?
– Szándékom van, ha lehet, ő excellentiájával, a belügyminiszterrel
beszélni. Megkérem őt, lenne oly kegyes s vetné félre az én magán
ügyemet, hadd heverjen ott a levéltár legporosabb aktái között most és
mindörökre.
– Ha csak ez a kivánsága, akkor minden rendén van. Épen a
belügyminisztertől jövök, a ki megigérte nekem, hogy épen nem fog sietni
ön számára a királyi meghivó levél kiadását szorgalmazni.
– Akkor ezer köszönet érte.
– Vigyázzon! ne vesztegesse hiába hálás érzelmeit; mert a mi
határozatunk egészen más indokokból keletkezett. Részemről még mindig
biztosan számítok rá, hogy ön előbb-utóbb gyönyörű ékesszólással fogja
védelmezni az én törvényjavaslataimat a főrendek házában. Addig is
értesítem, hogy olvastam a lapban a tokaji levelet s a zempléni alispán
is felküldte már az iratokat.
– Felküldte? és meg is érkeztek?
– Különös észrevétel épen egy vasúti szakértő férfitól! Este feltették a
postára, reggelre megérkeztek.
– Tehát remélhetem, hogy a belügyminiszter úr nem szorgalmazza e rám
nézve kellemetlen ügyet?
– Nem szorgalmazza. Legalább egyelőre semmi esetre sem.
– Akkor meg vagyok mentve. Egyszerre oly boldog és nyugodt vagyok.
Engedje meg, kegyelmes uram, hogy visszatérjek irodámba: oly gyorsan
dolgozhatom, hogy csak égni fog kezem alatt a munka.
– Sok szerencsét hozzá. De ön nem is kérdi: mért tartottuk helyesnek az
ön ügyének elintézését későbbre halasztani?
– Bocsánat kegyelmes uram. Az indok rám nézve közönyös. Egyik ok épen
oly jó, mint a másik. Elég ha tudom, hogy zavaraim kútforrása bedugult s
nyugodt lélekkel folytathatom munkámat.
– Igen helyesen. Én azonban tartozom önt felvilágosítani, mert a
felküldött oklevelek épen elegendők a királyi meghivó levél
megszerzésére. Mit akar ön? Teljes hitelű keresztlevél, melyet a tokaji
papok készséggel adtak ki. Aztán a házassági bizonyítvány, melyhez
legcsekélyebb kétség sem férhet. Szerencsétlenségünkre más a baj.
– Mentül több, annál jobb. Legalább ha megszűnik egyik akadály, megmarad
a másik.
– Én csak azt mondhatom: ha most ön rögtönözve mint Szabolcsy gróf
jelennék meg a világ előtt, a legbonyolódottabb és a legbosszantóbb pört
kapná nyakára.
– Pört? Van-e e hazában valaki, a kit rangom újra felvétele által
bármely jogaiban megsérthetnék?
– Úgy látszik, hogy van. Legalább mutatkozik már egy ember, a ki a
legerélyesebben tiltakozni készül.
– Nem érthetem, kinek állhatnék útjában? Szabolcsy Gábor gróf, ezredes,
utolsó volt, a ki főúri czímét viselte és semmi legcsekélyebb vagyont
sem hagyott hátra. Mi fölött pörlekedhetnék tehát velem akárki is e
világon?
– Igaz; Szabolcsy gróf vagyontalan ember volt. De ha élne, csinos
örökség nézne rá.
– Erről soha semmit sem hallottam.
– Mindjárt megmagyarázom, föltéve, hogy a vasúti jeles mérnök a
genealógia szövevényeihez is ért valamit. Beszéltem már önnel az öreg
Réthfalvy Miklós báróról. Ennek Szabolcsy Margit grófnő, az ön
nagyatyjának nőtestvére, volt a felesége. A báró csekély vagyonnal birt,
de neje 13,000 holdas pusztát hozott a háztartáshoz. Miklós báró ma is e
birtokból uraskodik. A báróné 1847-ben elhalálozván, miután gyermek nem
volt, oly értelmű végrendeletet hagyott hátra, hogy férje élte hosszáig
élvezze a birtok haszonvételi jogát. Halála után pedig első sorban
idősebb testvérét, Klárát, Szabolcsy Pál gróf nejét és örökösét, jelölte
ki vagyoni utódául. Ha pedig ennek örököse nem maradna, ifjabb
leánytestvére Teréz, Nagygáthy László grófné, vagy örököse következzék.
Értette uram?
– Egy kicsit.
– Akkor a többire nézve tisztában leszünk. Ha ön, Szabolcsy Pál gróf
unokája, nincs e világon, vagy születési jogát kellőleg be nem
bizonyíthatja: a 13,000 holdas birtok a jelenben fiatal korát élő
Nagygáthy Gedeon grófra száll. Ez az ember különben is dúsgazdag mágnás,
de épen az ilyenek szoktak telhetetlenek lenni. Mentül többre vágynak és
soha semmi sem elég kapzsiságuk kielégítésére. Ez a Nagygáthy Gedeon
szándékozik önnek törvényes születési jogát megtámadni. Miután pedig az
ilyen pör ritka már napjainkban, sokáig tart és tömérdek költségbe
kerül: én és a belügyminiszter épen az ön érdekében a legbölcsebb
eljárásnak itéltük, ha nem ütünk zajt, óvakodunk minden elhamarkodástól,
míg teljesen felfegyverezve nem állhatunk az ellenség elé.
Legkivánatosabb volna, ha Nagygáthy gróffal az illő föltételek mellett
kiegyezkedést hozhatnánk létre.
– A mi ezt illeti, velem ugyan nem sok baja lesz Gedeon grófnak. Én csak
születésem törvényességének elismerését követelem, mert e nélkül pária
vagyok a társadalomban; a 13,000 holdas pusztát pedig birhatja, a ki
kezét ráteheti.
– Szépen és nagylelkűen van ez mondva. Szerencsétlenségünkre még mindig
fönnáll a meghalt Réthfalvy Miklós báróné végrendeletének ereje. Vagy
Szabolcsy gróf ön s ezzel a 13,000 hold birtokosa, vagy marad az én
derék osztálytanácsosom s a mi még ezután válhatik önből.
– Ha főleg e birtok képezi a kiegyezkedés akadályát, akkor pöröm előre
meg van nyerve. Jól van: ám legyek a báróné örököse, de akkor kötelezem
magamat, hogy e birtokot Nagygáthy grófnak eladom, ha mindjárt vételár
fejében csak nyolcz krajczárt fizet is holdankint. Mert hogy éljen-e egy
Szabolcsy gróf az országban vagy nem? azzal Nagygáthy gróf úr ő
méltósága nem sokat törődhetik.
A miniszter nem nagy megelégedést mutatott ezen kiegyezési föltétel
hallatára.
– Annyi bizonyos, – mondá – hogy az ily pör kimenetelének kételyeitől
meg kell menekednünk. Én azonban politikus és miniszter is vagyok; tehát
önző és számító lélek a legrútabb értelemben. A többi között sokkal
kedvesebb lehet előttem, ha az én vasúti törvényjavaslataimat gazdag és
független mágnás védelmezi a felsőházban, mintha csak egyszerű gróf, a
ki hivatalnokom és fizetéséből él. Hanem mást mondok.
– Méltóztassék parancsolni.
– Én önnek ezen álló helyünkben, a lépcsők márványán, három vagy négy
napi szabad időt engedek. Menjen ön Abaujba, Lengyelkére, vagy ha
csakugyan nem létezik többé ily nevű falu, a legközelebbi helységbe. Azt
hiszem, nem ártana ott kissé szétnézni a helyszinén.
– Lehet ennek haszna?
– Ki tudja? Huszonnégy év nem fölötte sok. Bizonyára talál ön ott a
vidéken embereket, kiktől hallhat valamit. Él még ott pap, jegyző,
ispán, paraszt vagy pálinkás zsidó, a ki egy vagy más tekintetben
útbaigazító jelt adhat és felvilágosítással szolgálhat. Ha sikerülne
önnek újabb adatokat is szerezni, annál biztosabban állhatunk majd szóba
az ellenséggel.
– És mikor lesz szabad elutaznom?
– A mikor tetszik, de mentül előbb. Részemről, ha valamibe kezdtem,
mindig késedelem nélkül vágtam közbe. A ki jól kezdi, már a felét el is
végezte. Az én időmben ezt a régi igazságot szép latin mondattal szokták
elpattogtatni. Utazzék ma éjjel a pest-kassai gyorsvonattal. Még ma
rendelkezem, hogy szabadjegyet kapjon.
– De már ezt az egyet nem kérem exczellencziádtól. Kiégne a szemem a
konduktor és az utitársak előtt, ha saját ügyemben ingyen járnék a
vasúton.
– A mint tetszik; pedig mondhatom, bármely vonatra üljön, túlbőven
találhat nemfizető kollegákra. Elég ajánlás erre, ha valaki együtt
szokott valamelyik állomásfőnökkel quaterkázni. Mindenesetre
felhatalmazást kell önnek adnom, hogy útja végén a gyorsvonatot egyszer
megállíthassa: mert Lengyelke romjai mellett közönséges állomásunk sem
lehet.
– Ez nagy kedvezmény, kegyelmes uram.
– Szüksége lesz rá; most pedig isten önnel, a viszontlátásig.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Késő este csakugyan elutazott az osztálytanácsos. Beült szerényen, a
hova jegye szólott, a második osztályú kocsiba; de azért mindjárt
tapasztalta, hogy épen ő a legnagyobb úr a sok mindenféle utazó között.
A vonatvezető elolvasván a rendeletet, hogy ezen utazónak kivánságára
egyszer, akárhol megálljon, csak kalapot emelve beszélt e nagy
hatalommal. A konduktor nagyon kínálta ő méltóságát, tetszenék átülni a
szalonkocsiba, mert az úgyis üres; de a fiatal ember minden ily
kedvezést elhárított magától.
Reggel hat órakor, tehát most télen, még sötét éjjel ért az állomásra,
mely a térkép szerint legközelebb esett az egykori Lengyelkéhez.
Az állomásfőnök rémülve ugrott ki ágyából, hallván, hogy a gyorsvonat
megáll. Azt hitte, veszedelem fenyegetőzik s csak mikor az
osztálytanácsos az említett rendeletet előmutatta, nyugodott meg.
Természetesen, hogy a hatalmas utazót mindjárt grófnak, méltóságodnak
czímezte. Mert a lapokból már tudta, kivel van dolga? Mikor pedig az
ifjú a pazarul szórt czímet visszautasította, elkezdte őt báró úrnak
nevezgetni. És ezen alól meg sem lehetett vele alkudni.
Az állomásfőnök mindjárt jól fűtött szobába vezette vendégét. Itt Kassa
felé még erősen fagyott. Gondoskodott reggeliről s mikor teljesen
felvirradt, szerzett számára parasztkocsit, mely a fiatal embert a
lengyelkei szántóföldeken keresztül áthurczolta Pönögére, mely az
elpusztult faluhoz legközelebb esett.
Itt vendéglőről szó sem levén, a helybeli tisztelendő urat kérte azon
szivességre, hogy házában fél napot eltölthessen.
A pap eleinte igen középszerű vendégszeretettel fogadta az ismeretlent:
de mikor megtudta, kit fogadott hajlékába, helyét sem találta a nagy
örömben. Mert falun az olyan embert, a kinek nevét egyszerre minden
hírlap felkapja, tejbe-vajba szokták füröszteni.
E miatt más baj sem érte utazónkat, mint hogy másodszor is meg kellett
reggeliznie. Repetita placent, ez volt a plébános elhatározó érve s a
fiatal gyomor eltűrte a második megtámadást is.
Ezután kezdődtek a kérdezősködések.
– Régen lakik főtisztelendő úr a vidéken?
– Bizony már harmincz esztendeje mult, hogy itt evődöm, maródom Pönögén
s régen lemondtam a reményről, hogy valahára bevisznek Kassára
kanonoknak.
– A mi múlik, még el nem marad. De ha ily régen lakik itt, bizonyára
ismerte egykor a lengyelkei lelkészt, Margittay Sándort?
– Hogy ne ismertem volna? Már a szemináriumban együtt voltunk s a rektor
sokszor mondá kettőnkre: nobile par fratrum. Pedig nem volt igaza.
– Szabad kérdenem, miféle ember volt ez a Margittay Sándor, egykor
lengyelkei lelkész?
– Hát bizony, – felelt egy kis habozás után a pap, – de mortuis, nil,
nisi bene. Derék ember volt egyetlen hibáján kívül.
[Illustration: A parasztkocsi a fiatal embert áthurczolta Pönögére.]
– A halandó teremtmény nem lehet tökéletes.
– Ezt tartom én is. Hanem az én tisztelt kollegám nagyon világias
szellemű gyerek volt. Non habuit vocationem ecclesiasticam. És hogy
mindent elmondjak, mert castis omnia casta, nagyon szerelmes természetű
volt: amavit sexum sequiorem.
– Ne mondja.
– Mondanom kell, mert nem titok előttem. Mért kérdi ezeket tőlem a
méltóságos gróf úr?
– Bocsánat uram, mert e czím nem illet engem.
– Nem? akkor visszaadom előbbi vígasztalását: a mi múlik, el nem marad;
quod differtur, non auffertur. Valóságos szerencséje volt Margittay
uramnak, hogy kitört a forradalom, mert közel volt hozzá, hogy bevigyék
Kassára a deficientiába.
– Bajba keveredett?
– Úgy nyilvánosan nem; de az egész falu tudta, hogy az őrülésig
szerelmes volt a kassai professor leányába.
– Hogyan? szerelmes volt az én édes anyámba?
– Nincs ebben semmi sértés, mert a kisasszony rá sem nézett az olyan
udvarlóra, a kinek csak úgy lehetett reménye, ha előbb elhagyja hitét,
felcsap kálvinistának és megszegi esküjét. Persze hogy ezzel baj is
járt, mert akkor vége a plebániának, e nélkül pedig nincs kenyér a
feleség számára. Sine Cerere et Bacho, friget Venus.
– És aztán?
– Akkor jött a sebesült ezredes, a szép gróf, a dicső hős és hazafi s
vége volt a pap regényének.
– De mégis ő adta őket össze?
– Kötelessége volt; nem tehetett egyebet. Hanem mikor más évben a gróf
halálos sebet kapott, az én szerencsétlen barátom újra remélni kezdett.
Ő is hős és katona akart lenni. Elment Erdélybe Bem táborába.
Bizonyosan meghalt, mert huszonöt év óta senki többé hírét sem hallotta.
Itt hagyta a templomot, a falut, híveit, pedig közel volt a muszka s már
előre fenyegetőztek, hogy porrá égetik Lengyelkét.
– És mért épen e falut? Kassán vagy Miskolczon nagyobb tüzet láthattak
volna.
– Nem történt ez ok nélkül. Volt itt egy Kardos Illés nevű igen jó
puskás ember.
– Egyike szülőim házassága tanujának.
– Úgy van. Ez az ember kijárt a mezőre s minden nap lepuffantott egy
orosz előörsöt. Egyszer kézrekerült és felakasztották.
– A muszkák? Soha sem hallottam, hogy ezek haditörvényszéket tartottak
volna a mi embereink fölött.
– Azt nem tették; hanem úgy, a parancsnok szavára, brevi manu,
akárhányat felkötöttek a legelsőbben talált útszéli fára.
– Úgy hallom, hogy a másik tanu, Mosolygó Simon, még él.
– Élni él, de korhely és részeges. Erre ne támaszkodjék, gróf úr. Mert
Mosolygó uram haszontalan fráter; hat itcze borért megesküszik, hogy
szemeláttára vette feleségül az egri nagyprépost a kassai apáczák
fejedelemasszonyát.
– És így a lengyelkei matrikulák örökre elvesztek?
– Így beszélték, de ennek csak a fele igaz. A templom ugyan kívül-belül
elégett; de a boltozatos sekrestye épen maradt. Meg is találtuk ott
később az anyakönyveket, kivévén azt, melybe a házasságok voltak
bejegyezve.
– Egészen új dolgot hallok. És hova lett éppen ez a könyv?
– Azt csak az ég tudja. Én mindig azt mondtam, elvitte magával Margittay
uram.
– A táborba? a csatába? Csak nem hordhatott ily nagy könyvet, mint
bakancsos, a borjujában?
– Elvitte vagy elrejtette.
– De mi okból?
– Ezt nem tudom, de aligha el nem találom. Az eszeveszett szerelmes csak
így uralkodhatott az özvegy fölött. Tán szándéka volt egyszer előtte
megjelenni s akkor azt mondta volna: asszonyom, legyen az enyém s akkor
gyermeke törvényes szülött, igazi grófi ivadék. Egyedül csak én
bizonyíthatom be a megtörtént házasság tényét. Különben tessék pénz,
pártfogás és bizonyíték nélkül gyermeke törvényességét pörrel kivívni.
– Ez borzasztó lelkiismeretlenség.
– Úgy van s csak őrült szerelmestől telhetik ki. Különben pedig később
hallottam, hogy Margittay uram nem viselte magát rosszul az özvegy
irányában. Legalább addig, míg remélt. Ő maga utitársaival vitte be az
újonan szülöttet Tokajba a keresztvízre. Ő maga mutatta elő az általa
írt és kiadott házassági bizonyítványt, különben a tokaji plébános nem
írja be az anyakönyvbe a gyermeket, mint Szabolcsy gróf és nejének
törvényes magzatát.
– De hiszen mindez egész revelatió rám nézve. Sokkal tisztábban látok és
indokolva lett, a mit eddig nem érthettem.
– A mult hetekben a zempléni alispán megkeresése folytán járt is itt
valami vizsgáló bizottság, de csak egy pár órát időzött a faluban és
olyan embereket hallgatott ki, a kik a dologról semmit sem tudtak, vagy
régen mindent elfeledtek. A küldöttség re quasi bene gesta, három napot
számított fel; ebből kettőt Miskolczon töltött, iszogatván az alacskai
pompás szamorodnit.
– A vége a történetnek, hogy az elvitt anyakönyv örökre elveszett.
– Szőrén, szálán. Margittay meghalt; erről nem kétkedem. És ha a könyvet
a föld színén hagyta volna, azóta megkerül s bárhonnan az országból
visszaküldik ide. A pap halálával a könyv hollétének titkát is sírba
vitte.
– Még egyet kérdek. Kit kellene még e faluban kikérdeznem?
– Megnevezhetnék néhányat; de tessék elhinni, annál, mit én mondtam, más
sem tudhat többet.
– Van még élő ember, a ki jelen volt atyám esküvőjén.
– Az a szerencsétlen tanu, Mosolygó Simon; mást nem tudok. Valószínű,
hogy az esküvés egész csendben ment végbe s a falu csak az eredményt
látta, hogy a férj és nő példás egyszerűséggel, boldogan együtt él.
– Miféle obscurus emberek az én mélyen tisztelt keresztapáim: Hólyag
Márton és Makra Tamás?
– Ezek idegenek; legalább ilyen nevű lakosok nincsenek e vidéken. Azt
hiszem, ezek fuvarosok voltak, kiket a menekvők felfogadtak. Különben
pedig e körülmény nem bir fontossággal. A keresztlevél hitelessége úgy
sem forog kérdésben.
– Félek: nagyon elfárasztottam önt ennyi kérdésemmel.