Egy mérnök regénye - 06

– Csak papi szent kötelességemet teljesítettem, ha felvilágosítást
adhattam. Azonban úgy látom, terítve van az asztal s különös
szerencsémnek tartanám, ha méltóságod nem vetné meg az én szerény falusi
ebédemet.
– Ön igen lekötelez engem.
A szerény falusi ebéd igen bőven és ízletesen ütött ki. Valaki a
konyhából is észrevette, hogy olyan vendég van jelen, a kiért érdemes
lesz a szakácsnénak «kitenni magáért.»
Fekete kávé után pedig az ifjú meleg szívből származó hálával köszönte
meg a pönögei plébános vendégszeretetét s aztán búcsút vett.


VIII. (Érdekes és hasznos ismeretség.)
A három, négy napra terjedő szabad időből még huszonnégy óra sem telt le
s az osztálytanácsos elhatározá, hogy jókora kerüléssel tér vissza a
fővárosba.
Ezen estén Kassán tölté az éjet. Másnap Sátoralja-Újhelyen keresztül
Szatmárra érkezett.
Mit keresett itt? Vagy ha csak útjában feküdt ezen állomás, mért kellett
itt kiszállnia? Valóban ön maga előtt sem merte volna bevallani, minő
hiábavaló képzelődések vonzották e helyre.
Épen nem volt szándékában, hogy kikutassa, ki lehet az a rejtélyes
egyéniség, a ki egykor a tokaji keresztlevelet kezébe játszotta? később
ismét névtelenül, levélkiséret nélkül, a Lengyelkén végbement házasság
bizonyítványát is a zempléni alispán hivatalába beküldte. Eléggé
tapasztalta, hogy e varázshatalom, mint égi gondviselés, sűrű homály
leple alatt működik és épen nem szándékozik magát bemutatni, mint
csontból és húsból alkotott halandó teremtés.
És mégis az éjet e városban töltötte. Csak nem várhatta, hogy újabb
csoda hull alá a fellegekből? Nincs is a világon oly gazdag
bőségszaruja, mely végre ki ne merüljön.
Egyébiránt érdekes volt ránézve az átutazás és tartózkodás ezen a
vasúton, melyet részben maga mért ki s melynek munkálatait építés közben
is vezette.
Itt minden régi rendjében folyt, egyetlenegy dolog kivételével. Máskor,
a hol a vonat több perczig megállott s a főmérnök néhány szót váltott az
állomásfőnökkel, a pályaház első emeletének ablakai sorra kinyíltak. A
sok fiatal hivatalnok felesége mellett még szép nőtestvérek és rokonok
is néztek le az átutazókra. A legérdekesebb szőke fejek nagyon
megvárták, hogy a főmérnök észre vegye őket s nyájasan fel is köszöntsön
hozzájok. A jutalom sem maradt el ilyenkor, többé-kevésbbé kaczér
visszapillantgatások alakjában.
Most már ezen hajdani diákos boldogságnak vége szakadt. Az ok világos. A
szerény szakasz-, később főmérnök nagyon érdekes egyéniség volt a
versenyképes szépségek előtt: míg most a fővárosban lakó
osztálytanácsos, sőt mint hírlik, valóságos gróf, oly elérhetetlen
portékává változott, a kiért egy vasúti állomáson virító bazsarózsa
hiába lelkesült.
Ez világos veszteség volt az ifjúra nézve, de más helyeken ennél
értékesebb kárpótlást kaphatott.
Igaz, hogy eddig rövid szereplése alatt daczára minisztere hathatós
pártfogásának, a magyar arisztokraczia köreiben még tudomást sem vettek
ily embernek létezéséről; de hiszen ő e társadalomba bejutni még
kisérletet sem tett; sőt ha módjába is esett ott a magasban megjelenni,
egy vagy más ürügy alatt mindig visszavonult.
Ellenben a pénzarisztokraczia, a kereskedelmi és bankár-osztály nyilt
házai vetélkedve tanusítottak iránta figyelmet és előzékenységet. A
huszonhatéves korban viselt osztálytanácsosi hivatal roppant jövőt
igért. Igen világos volt, hogy csak rendkívüli ügyesség és képzettség
mellett kezdheti pályáját valaki, egyszerre, ily kitünő fokról.
Általában hitték, hogy Szabolcsy Gábor jobb keze miniszterének s minden
fontos ügy legelőször is az ő íróasztalára kerül. Ki ne keresné az ily
ragyogó jövendőnek ismeretségét és barátságát?
Ezen körben tehát Szabolcsy Gábor első rangú arszlán volt. Itt ragadt rá
letörölhetetlen nyomokkal a grófi czím is, melyet ha százszor
visszautasított, ezerszer kapta vissza. Akarta vagy nem, sorsát tűrnie
kellett.
Szatmáron leszállván a vonatról, találkozott Nagy István
állomásfőnökkel, a ki az ő atyját ismerte, tehát kedves egyéniség volt
előtte. Ezen ember most is a régi szívességgel fogadta, ha bár az első
pillanatra úgy látszott, hogy nem ismert rá. De ki követelhet annyi
emlékező tehetséget oly hivatalnoktól, a ki egész éven át mindennap
legalább hatszor új arczokat lát?
Bement a városba s beszállt a vendéglőbe, a hol megvacsorált. Ez alatt
épen elég ideje volna egy hordárnak, hogy felkeresse őt és átadjon neki
valami jó vaskos csomagot, melyet felbontván, a lengyelkei elveszett
matrikulát találná benne!
Ily ártatlan vagy inkább esetlen tréfával mulattatá magát, míg asztal
mellett ülve, elkeseredett harczot vívott azon kérges csizmatalp ellen,
melyet Szatmáron egész tisztelettel beafsteaknek czímeztek.
Másnap délben a debreczeni pályaházban ebédelt. Jó étvágyú gyerek levén,
itt is lenyelte, a mit elébe tettek és épen az elsőt csengették az
indulóra, a midőn fizetett s látja, hogy egy igen tisztességes, de
különben kurucz és marczona képű ősz öreg telepedett le szemközt vele s
ez mindjárt megszólítá:
– Pestre szándékozik?
– Igen, uram.
– Akkor örülök, mert nagyon szeretem a fővárosi arczokat. Van már jegye?
– Épen most szándékozom a pénztár elé menni.
– Akkor velem nagy szívességet tehet. Az ily vén göthös és podagrás
múmia, mint én vagyok, több szabadságot vehet magának, mint más. Kérem
önt, váltson egyúttal nekem is jegyet.
– Igen szívesen.
– Itt van három ötös bankó. Gondolom tizenhárom forint lesz a menetdíj.
Remélem együtt utazunk?
– Szerencsémnek fogom tartani.
Ezzel az osztálytanácsos a pénztár elé állott s miután megigérte, hogy
együtt fog az öreg úrral utazni ő is, ezúttal kivételkép első osztályú
jegyet váltott.
Második csengetésre mindketten a vonat kocsisora előtt álltak s a
konduktor nagy előzékenységgel nyitott ajtót a waggonba.
Mikor beléptek, látta az osztálytanácsos, hogy őket egy harmadik utazó
is követte, a kit eddig észre sem vett: nagyon rövidre szabott termetű
gavallér volt ez; csak testének felsőbb része látszott aránylag
hosszabbnak, mert igen mereven tartotta nyakát s nagyon határozott és
férfias arczot mutatott hozzá.
– Urak, – szólt az öreg úr, – természetesen mindenki oda ül, a hová
tetszik, hanem ezt a középső ülést magamnak tartom. Legjobb lesz, ha
szépen mellém ültök, egyik jobbról, másik balról.
Sajátságos kezdet volt ez: az első szóban urak, végül a legkényelmesebb
tegezés.
Mikor a vonat megindult, az öreg úr megnyitá szivartárczáját s mindkét
szomszédját megkinálá, a mit ezek udvarias köszönettel fogadtak.
A kis gavallér ezalatt tüzet gyujtott, az égő viaszgyufát oda adá az
öreg úrnak s aztán készakarva úgy ügyetlenkedett, hogy a láng kialudt.
Nagyon könnyű volt e szép manoevre czélját megérteni. Nem tehette, hogy
előbb a maga szivarját gyujtsa meg: annál kevésbbé lehetett szándékában
előbb az idegen ifjúnak szolgálatára lenni.
Az öreg úr nem gondolt ezzel, hanem odanyújtá égő szivarát az ifjúnak s
akkor hozzá fordulva mondá:
– Ugy-e te Szabolcsy Gábor vagy?
– Igen uram.
– Miniszteri tanácsos vagy épen államtitkár?
– Ettől nagyon messze vagyok. Egyszerű osztálytanácsos, az is a
kinevezési idő tekintetében legutolsó a rang-lisztában.
– Ördög vigye ezt a mai bureaukracziát. Az én időmben elég volt tudni:
viczispán, szolgabiró, esküdt. Tehát csakugyan Szabolcsy Gábor vagy?
Hogy eltaláltam, pedig soha sem láttalak! Annál jobban ismertem
szépséges mákvirág apádat, a kinek szakasztott képmása vagy. Mit mondasz
Gida öcsém e hasonlatosságra?
– Én? semmit. Nagyon kis fiú voltam, mikor Gábor bátyám még élt.
– Azt én jól tudom. De ott van olajba festett arczképe teljes
életnagyságban az én ebédlő termemben.
A véleményadásra felszólított uracs helybenhagyólag intett; de félig
mormogva utána veté:
– Úgy kell lenni. Nagyon könnyen meglehet, hogy ez az úr csakugyan Gábor
bátyám fia.
(Azaz: mért ne lehetne fia? ha katona embernek annyi mindenféle fajta
fia teremhet.)
– Azonban, – folytatá az öreg úr – ha mi már ismerjük utitársunkat,
illő, hogy magunkat is bemutassuk. Én az a rossz hírű vén izgága
Réthfalvy Miklós vagyok, a ki senkinek békét nem hagy a világon. Ez
pedig Nagygáthy Gedeon öcsém, a kinek hosszabb lábának kell lenni, ha
uradalmait egy ugrással át akarná lépni.
Kölcsönös hideg hajlás. Egyik részről illendő tisztelettel, másik
oldalról olyformán, mintha gondolná magában: nem az én hibám, ha e
találkozást ki nem kerülhetem.
Egy kissé veszedelmes modorban indult meg a társalgás.
Az öreg úr ezt hamar észrevette. Afféle megrögzött gonosz csont levén,
érdekes jelenetkéket várhatott: de másrészről semmit sem gyűlölt inkább,
mint a bosszantó czélzásokból keletkező párbajt. Oly veszedelem, mely
perczről perczre fenyegetőbb közelségben mutatkozott.
A helyzet is ellentétes volt; de még inkább növelé az ingerültséget a
grófnak igen furcsán kihivó egyénisége.
Mert Nagygáthy Gedeon gróf oly kis termetű emberke volt, hogy csak egy
vagy két czentiméter mentette meg a világosan kifejezett törpeségtől.
Nem volt épen kövér, kivévén kigömbölyödött holdvilág arczát és hatalmas
homlokát, mely kidomborodott, mint a jól sült magyar kenyérnek a dúcza.
Arczbőre finom, fehér és egészséges színű; hanem a szája szokatlanul
kicsi; nem érthette a világ, hogy ő méltósága ily szűk beszélő
organummal sem selypít.
E mellett végtelenül meg volt elégedve saját külsejével. Gyakran
lefesteté magát, kitünő művészek által az utókor számára. Ha tükre jobb
színt mutatott, vagy nyakravalójának csokra szépen sikerült, rögtön
futott a fényirodába s aztán élethű fotografiáját pazarul ajándékozá
mindenfelé.
E tömérdek sok arczkép szemléletére a bolondulásig beleszeretett
önmagába. Az arczkép nem is volt rossz: mert ha ült, igen komoly és
férfias kifejezést tudott adni tekintetének s a művész ecsete, valamint
a nap sugara mindent híven visszaadott. De ha élő alakban személyesen
kellett a világ elé állnia, baj volt, hogy a lábát otthon nem hagyhatta.
A helyzet nevetséges voltát a két ellenfél roppant különbözősége egész a
magas komikum színvonalára emelte.
Mert ha a gróf büszkén és dölyfösen «lenézni» akarta a magas és
szoborszerű osztálytanácsost, kénytelen volt nagyon is föltekinteni.
Csak úgy csavarta a nyakát és az állát, mint a pulyka, ha a felhők
között kerengő héját lesi. Ellenben Gábor úr, ha kereste, hol szólott
valaki mellette? igen lefelé, amúgy könyöke irányában találhatta fel.
Az öreg úr tehát mint villámhárító lépett közbe s tréfára vezetve vissza
a vita titkos tárgyát, mondá:
– Figyelmeztetlek benneteket, hogy még igen jókor lesz a medve bőre
fölött összeveszni. Még élek és sokáig akarok élni. Hogy már hetvenöt
éves ficzkó vagyok, nem változtat a dolgok állapotán, mert apám és
nagyapám, mindketten negyven éves koruk előtt haltak el. Tehát a hány
évet még joguk lett volna élni, azt igazság szerint csak rám, a
méltatlan fiúra és unokára hagyhatták örökségül. Ne feledjétek, sok
víznek kell addig lefolyni Pesten a Dunán, Biharban a Berettyón, míg
forma szerint napirendre kerülhet a kérdés: kié lesz az én boldogult
feleségem 13,000 holdja: Szabolcsy vagy Nagygáthyé?
– Oh bátyám, – felelt Gedeon gróf, – ez soha sem lehet kérdés. A
végrendelet meghatározta a sorrendet s az elsőség kétségtelenül a
Szabolcsy ágat illeti. Ez okból, mihelyt az én halandó szemem csak oly
darabka Szabolcsy grófot lát, mint a kis ujjam: rögtön illő
komplimenttel és tartozó reverencziával félre állok az útból.
– Rossz logika. Az én időmben a filozófia tanára így nevezte volna:
petitio principii. Mert előzetes kérdés forog szőnyegen: van-e Szabolcsy
gróf az országban? Én azt hiszem, van; a belügyminiszter a hozzá
érkezett okmányok alapján hasonlókép itél. Ne legyek Réthfalvy Miklós,
ha mielőtt két hét eltelnék, azt a bizonyos, eddig még ismeretlen
Szabolcsy Gábor grófot be nem ültetjük a főrendek házába.
– És aztán? – kérdé a gróf.
– És aztán? Ha egyszer ő felsége nyilt levelében valakit grófnak nevez,
s mint ilyet a főrendek házába meghívja: gróf lesz az még a pokolban is.
– Bátor vagyok tagadni.
– Hogyan! tagadni! Te felségsértő, a ki az uralkodó prærogativái ellen
nyiltan felzendülsz.
– Ezt már nem teszem, mert ő felsége az ily meghívó leveleket mindig
csak azon föltétel alatt írja alá, hogy minden rendben van, s a személy
joga iránt semmi kétség.
– Micsoda? ő felsége nem nevezhet ki grófnak, a kit akar?
– Azt megteheti, meg is teszi gyakran; ha akarja, akár kiből lesz báró,
gróf, még herczeg is. Hanem azt még sem teheti, hogy egy megholt gróf
örökösének megtegyen olyan embert, a kinek joga e név viselésére nincs
bebizonyítva.
– Ah, ah; utoljára még kész volnál pört kezdeni.
– Ime Miklós bátyám maga elismeri, hogy az ily kérdések eldöntése az
ország rendes törvényszékeinek illetősége alá esik.
– Csakugyan pörölni akarsz?
– Kicsoda? Én? Isten mentsen; büszkébb vagyok, mintsem ilyesmikbe
avatkozzam. Azért fizetem a jurium directort, hogy ügyeljen jogaimra s
tegye kötelességét.
– Értem. Szép szójáték. Nem te pörölsz, hanem a fiskálisod. Hanem a pör
czíméhez a nevedet, a költségre nézve az erszényedet még is oda
kölcsönzöd.
– Tudomásom sem lesz róla. Én tiszta jövedelmemből élek. A kezelési
költség, az adó, s más egyéb kiadás jószágigazgatóm gondja.
– Nagyon jól van mondva. És ha ellenfeled a pört pénzzel nem győzné?
– Mások dolgába nem avatkozom.
– Igazad van. Ez az egyéni izléstől és felfogástól függ.
Szerencsétlenségedre nekem épen ellenkező kedvtöltéseim vannak. Bennem
egy igazi értelemben vett «pauperum advocatus» veszett el. Indíts pört;
én ellenfeled pénzügyi aggodalmait magamra vállalom. Épen most annyi
pénzem van, hogy nem tudom, mit csináljak vele. Ország-világ tudja, hogy
ötvenöt éves koromig többet költöttem, mint jövedelmem volt. Azután tíz
esztendeig fizettem adósságaimat. De mikor szent Ágoston bölcs mondása
szerint, a vétkek hagytak el engemet és nem én a vétkeket, csupa
kénytelenségből olyan fösvény lettem, mint szeretett rokonom Réthfalvy
báróné, a ki ha leányát nevelő intézetbe küldte, maga bablevest evett
otthon ebédre.
– Bátyám teheti, a mi tetszik.
– Úgy van és én sokat tehetek. Tíz évi gyászos koplalásom után
szemtelenül kidomborodott a pugyillárisom.
– Ez tudva van. Mindamellett a pénz csak pénz, de az igazság igazság
marad.
Az öreg úr látván, hogy konok gyerkőczczel gyűlt meg baja, felkelt
székéből s a szemközti középülésen foglalt helyet. Azután nagybátyai jó
lélekkel mondá:
– Nem ér ez a meddő szóharcz semmit. Üljetek egymás mellé és beszéljetek
ügyetekről közvetlenül. Mondja meg mindenik, mi a baja, hol szorítja
lábát a csizmája. Sokszor megtörtént, hogy egy okos és őszinte szó, a
szív mélyéből származó kifakadás száz viszálynak elejét vette. Lássuk,
nem lehetne pörötöket barátságos úton kiegyenlíteni?
Az osztálytanácsos, a ki eddig is minden szót hallott, de úgy mutatá,
mintha nem is ő róla beszélnének s egyebet sem tett, mint fújta szivarja
füstjét a levegőbe: ezen felszólításra egy székkel közelebb ült a
grófhoz.
Ellenben Nagygáthy Gedeon úr ő méltósága valódi született főúr módjára
fogadta a kinálkozó alkalmat s feltette, hogy a magasba törekedő
proletárt földig lealázza.
– Monsieur, – így kezdé, – igaz, hogy önt valami szegény elhagyott árvák
intézetében nevelték?
– Úgy van, gróf úr. Ott neveltek s nagyon vigyáztak arra, nehogy ingyen
egyem a kenyeret.
– Mondják, amolyan kurta farkú szürke frakkban parádéskodott tizennyolcz
éves koráig.
– Mindnyájan egyenlő ruhát viseltünk. A posztó durva, de jó gyártmány
volt; nyáron eltűrtük, télen nem fáztunk alatta.
– Aztán járta az örökös krumpli.
– Bocsánat; ezt nem kell betűértelemben venni. Csak kétszer volt egy
héten burgonya. A többi napon árpakása, bab, lencse felváltva. Vasárnap
pedig hegyen-völgyön lakodalmat tartottunk, mert Salánkiné asszonyom
remek túróscsuszájából torkig jóllakhattunk.
– Gyomor kellett hozzá ily iszonyatosságokat megemészteni.
– Bizony kellett; hanem istennek hála, volt is.
– Regélik, hogy ön Pesten instruktorkodott.
– Megtörtént velem. Azonban, puszta hiú divatból, ezt a foglalkozást
leczke-órák adásának neveztük.
– Még mérnök is volt.
– Történetesen. Tanáraim jámborszívű emberek voltak. Fél szemüket
behunyták fogyatkozásaimra s kiadták a diplomát.
– Hát vasutat nem csinált?
– Egyszerre mindjárt nem. Előbb kimértem a pálya hosszát, lejtését és
emelkedéseit; azután felhánytuk a töltéseket, kiástuk a földet a
bemélyedéses helyeken. Mikor pedig felraktuk az aczél sineket, én is
épen úgy jártam rajta, mint az Eszterházy herczeg az első-, az
árvamegyei tót napszámos a negyedik osztályú kocsiban.
– Érdekes életpálya. Most még csak huszonöt éves legény s már Sektions
Rath.
– Huszonöt és fél. Bizonyára nagyon gyenge szakértők lehettek
konkurrenseim, hogy épen engem kellett a nagy szorultságban kinevezni.
– Igen kalandos kis vitæ curriculam ez. Valóban nem csodálom, ha a
sorsnak annyi hányatása után még az is eszébe jutott önnek: jó volna
amolyan igazi ősi vérből származó grófocskának is felcsapni.
– Ezt az egyet tudtom és akaratomon kívül hírlelik rólam.
– Minden lap tele van vele.
– Visszaélés a sajtószabadsággal.
Most már Réthfalvy báró sem tűrhette tovább a hallgatást. Felkelt. Előbb
kezének mozdulatával helyet kért s aztán ismét visszaült korábban
elfoglalt karszékébe.
– Nem így akartalak én titeket összehozni és kibékéltetni. Most már én
beszélek. Hozzád, Gida öcsém nincs több szavam. Kimondtad ultimatumodat.
Elismerheti Gábor öcsém születési jogát a király is: de ő contradikál;
quand mème. Azért hozzád fordulok Szabolcsy-ivadék: akarsz öcsém és gróf
lenni, vagy nem?
Az osztálytanácsos egykedvűleg vont vállat e határozott interpellatióra
s aztán felelé:
– Báró úr, őszintén válaszolok. Kezdetben csak az volt czélom, hogy én
is mint más, törvényes szülött legyek a társadalomban. Mikor ez
sikerült, kiviláglott, hogy ezzel egyszersmind grófnak is kell lennem.
Még el sem határoztam magam e teher felvállalására, a midőn új
bonyodalom támad s azt mondják: a grófság mellé még 13,000 hold föld is
jár; oly birtok, melyre mások már gyermekkoruk óta méltán számot
tarthattak. Itéljen felettem báró úr: nem szörnyű megpróbáltatás ez
rajtam: vagy mint korcs kidobva lenni a tisztességes családok köréből,
vagy kedvem és hajlamaim ellen czímet és rangot felvenni, elkerülhetlen
kényszerűségből. Mert a mi a vagyont illeti, mely ehhez járulna, azt
ugyan semmi áron el nem fogadhatom.
Gedeon grófnak szikrát vetett a szeme; piczi kis szája úgy összeszorult,
hogy nem volt nagyobb egy mathematikai pontnál. Közel volt hozzá, hogy
ezt a fiatal embert még derék ficzkónak tartsa.
Ámde Réthfalvy báró felemelé ujját, tagadólag intett vele és tiltakozó
hangon mondá:
– Lassabban uram, mert nem addig van az. Én is élek még s velem is meg
kell tenni a számadást. Hogyan? Hol van az én kötelességem? Hol marad az
én szeplőtelen becsületem? Mert tudnotok kell, hogy nőm gyógyíthatlan
mellbetegségben szenvedvén, minden vagyonát rám akarta hagyni. Én ezt,
mint igazságtalan rendelkezést visszautasítottam. Így keletkezett
végrendelete, melynek minden betűjét az én diktálásom után írta papirra.
Tehát kötelességet vállaltam és becsületemet zálogba vetettem. A
végrendeletnek állni kell s nincs attól menekvés semmi irányban.
A gróf úr megint savanyú képet mutatott; de uri szokás szerint minden
dolgot könnyedén vevén, ezen igen diákos megjegyzésre fakadt:
– Átkozott dilemma. Aut Caesar aut Tóth Pál.
– Körülbelül, – erősíté az öreg báró. – Épen csak azért jártam otthon,
hogy ezen okmányt elhozzam s mikor kell, érvényre emeljem. Tegnap
jöttem, ma már megyek vissza. Gida öcsém volt oly szíves, hogy elkisért:
nehogy utközben velem valami non putarem történvén, azt se tudják, hova
küldjék holttestemet? Egyébiránt beszéljünk másról. Könnyelműen és
elhamarkodva mondtam ki e szót, megüthet a guta. Oly dolog, melylyel
öreg ember tréfát ne űzzön, mert ott fönn valaki szaván foghatja.
Mindjárt erre Gedeon gróf veleszületett észszel és elmésséggel elkezdte
dicsérni a mai szép napot, a jó időt s hogy mily kellemes az, ha az
ember se nem izzad, se nem fázik.
De a báró megint visszatért a félbehagyott tárgyra.
– Öcsém, mérnök.
– Ah, mérnök? köszönöm uram, ez az a czím, mely legkedvesebben hangzik
fülemben.
– Öcsém osztálytanácsos. Elhiszem, hogy nem tréfa egy elveszett grófi
koronát újra visszaszerezni; de meglásd, vár rád még ennél nehezebb
munka is.
– Remélem, nem lesz rá szükségem.
– Tegyük fel, hogy lesz. Kérdem: tudnál-e magyar mágnás nyelven
beszélni?
– Létezik ily nyelv?
– Nagyban. Hallottál már telivér grófot magyarul beszélni?
– Néha.
– Tehát tudnád őket utánozni? mert a magyar grófok nem a diplomáról,
hanem e specifikus beszédmódról ismernek egymásra.
– Lehet ezt megtanulni a közönséges halandónak is?
– Lehet; megfeszített szorgalommal. Különben pedig az egész dialektus
két szabályból áll. Először az r betűt mindig ehr-nek kell mondani, mint
a zsidó, ha husvétkor a barkeszt rágja.
– Erre rászokhatom. És a második szabály?
– Ez már több gyakorlatot kiván. Tudsz németül?
– Úgy mint más ember az én helyzetemben.
– Akkor birod már a mágnás nyelv megtanulásának titkos kulcsát. Beszélj
német hanghordozással, de magyar szavakkal s akkor készen vagy
feladatoddal. Most pedig megtanítlak a leggyakorlatibb methodusra. Végy
kezedbe valami társalgási vígjátékot. Írj le belőle nehány lapot német
betűkkel, de gyorsan firkálva, összevissza kuszálva, hogy magad is
nehezen olvashassad. Ekkor képzeld, mintha csakugyan németül deklamálnál
s meglátod, a harmadik kisérlet után oly tökéletesen beszélsz
mágnás-magyar nyelven, mintha mamád tejével szívtad volna be. Ebből áll
e roppant tudomány, melyet a hatezer holdas nemes úrfi bámul, irigyel és
kétségbe van esve, hogy soha tőlünk el nem sajátíthatja!
Ily társalgás között érkeztek meg a fővárosba.


IX. (A ki gyémántkövet talál.)
Másnap reggel az osztálytanácsos ismét megjelent irodájában.
Betekintve az asztalán heverő friss hirlapba, megütközéssel látta, hogy
az ő hosszú párbeszéde a pönögei plébánossal szóról-szóra ki van
nyomtatva.
Nem volt ebben semmi boszorkányság. A pap jó kedvvel, jó lélekkel
elbeszélte ismerőseinek, mily érdekes vendége volt. Fülébe ment a dolog
a faluhoz legközelebb lakó vidéki levelezőnek (mert ez a nemes növény
minden földben megterem, mint a szerb tövis). Ez rohant a paphoz; az
országos közvélemény felvilágosításának érdekében egyenes értesítést
kért, tán követelt és kapott is. Akkor megírta levelét, a szerkesztő
gyönyör-élvezettel kiadta, estére a Pester Lloyd németre fordította,
másnap a többi magyar lap utánnyomatta.
Ez épen elég volt arra, hogy három napig az egész ország egy embernek
magán ügyével foglalkozzék. Természetesen fajtörténelmi és nemzeti
kérdést csináltak belőle. Mint a hazát közvetlenül érdeklő örömhírt
kürtölték, hogy a kihaltnak vélt Szabolcsy grófok ősi törzsökének új
csemetéje fedeztetett fel. A teljes hitelességű bizonyítékoknak egész
lánczolata a nagy közönség kezébe lett letéve.
Ez annál kellemesebb meglepetés volt rá nézve, mert így nem kényszerült
minisztere előtt a megtörtént dolgokat kezdettől végig újra elbeszélni.
Azonban kötelességének tartotta a déli harang megkondulásakor megjelenni
az elnöki szobákban.
Szokás szerint a miniszternek sürgős dolgai voltak s így röviden
szerencsét kivánván hivatalnokának az elért eredmény fölött, saját
teendőihez látott.
Több nap esemény nélkül folyt le.
Ez alatt azonban többé hiába szabadkozott az új gróf. Most már boldog
boldogtalan méltóságodnak czímezte. Keresztlevele, szülőinek házassági
bizonyítványa közzé volt téve, a közvélemény pártolta, a nemzeti érzület
felkarolta. Ily mindent leverő hatalom ellenében egyes ember többé nem
küzdhetett.
A következő hét végén ismét nagy újság van a lapokban. Mindjárt a napi
hírek rovatának kezdetén ki van írva, hogy Szabolcsy Gábor gróf számára
a kir. meghivó levél a főrendek házába, a belügyminiszteriumhoz
megérkezett.
Kezdett a kétely megszünni: a dolog kézzelfogható valósággá változott.
Az osztálytanácsos pedig látta, hogy tudtán és akaratán kívül is, mások
működnek háta mögött és ugyancsak tolják az ő szekerének rúdját előre.
Ismét bátorkodott tehát miniszterétől kihallgatást kérni: mert nem
érthette, hogy az igéret szerint félretett ügy újra napirendre került,
sőt a leggyorsabb elintézésre is jutott.
A miniszter csak vállát vonogatá, mint a ki nem érti: hogy lehet
ilyesmit tőle kérdeni?
– Mit akar ön kedves tanácsosom, – mondá megszokott kegyes hangján, –
kollegám a belügyminiszter csakugyan félre tette az ön ügyét; de
csakhamar feljött ide önnek rokona, a gazdag Réthfalvy Miklós báró, a ki
szavát adta, hogy Nagygáthy Gedeon gróf nagyon hajlandó egyezkedésre
lépni. A pör kimenetelétől ugyan okos ember nem félhetett; de igen is a
zajtól, a bosszantástól és költségtől, mely ily pörrel elválhatlanul
együtt jár. S miután a báró kijelentette, hogy rokoni kötelességből és
szivének tiszta vonzalmából mindent elkövet, semmi áldozattól vissza nem
riad, a belügyminiszter tartozott kötelességét teljesíteni. Zemplén
felírt, hogy Szabolcsy Gábor gróf számára kir. meghivó levél küldessék;
az igényt teljes hitelű okmányokkal támogatta és ön most épen oly
elismert tagja a felsőháznak, mint akár maga Eszterházy herczeg.
Részemről pedig nincs egyéb hátra, mint hogy méltóságodnak soha el nem
enyészett, egyedül csak bebizonyítani kellett törvényes rangjának és
czimének élvezetéhez szerencsét kivánjak.
Ezzel ő exczellencziája az asztalon előtte heverő irományokból egy
darabot kezében vett, a mi minden elnöki szobában azt jelenti: készen
vagyunk, vége az audiencziának.
Gábor gróf csakhamar kezébe is kapta a kir. meghivó levelet, de rögtön
el is határozta, hogy e becses kincsnek csak félig veszi hasznát.
Benyújtotta a felsőház elnöki irodájába; az elnök bejelentette a háznak;
a ház kiadta az igazoló bizottságnak, a bizottság végre mindent rendén
találván, semmi sem volt egyéb hátra, mint hogy Szabolcsy gróf az őt
megillető széket elfoglalja és szavazati jogát gyakorolja.
Ezen eredménynyel az ifjú gróf teljesen meg volt elégedve. Tovább
ezúttal menni nem akart, sőt még feléje sem nézett azon városrésznek,
melyben a múzeum palotája emelkedik.
Nagyon jól tudta ő, hogy még mindig sok hiányzik nála arra, hogy csak
olyan gróf is lehessen, mint egyik a gyengébb dongájú kollegák közül. A
politikai jog már megvolt. Ezt meg lehetett nyerni egy beírt és
pecséttel megerősített papiros által. De még mindig hátra maradt a
másik, sokkal nehezebb küzdés a magas társadalom terén, a hol őt
bizonyára csak idegennek (esetleg betolakodónak) fognák tekinteni.
Ezen eredményt ő az időre bizta. Tulajdonkép azzal sem törődött, ha soha
be sem következik. Élt, szép állással birt; rangját nyiltan vagy
zsebében hordva, biztos sajátjának tekinthette. Már hogy ne lett volna
boldog és elégedett mostani sorsával az egykori szürke frakkos
konviktor, a házról-házra járó instruktor, a segéd-, szakasz- és
főmérnök, végre a nagyságos czímmel felruházott osztálytanácsos,
életének még be nem töltött huszonhatodik évében!
Semmit sem változtatott életmódján. Buzgón járt hivatalába. Ott lakott a
bálvány-utcza egyik nagy bérházának harmadik emeletén. Egyszerű
garçon-szállást tartott két szobával, mely közül csak egyiknek ablaka
szolgált az utczára. Ebédet a házmesterné hozott a legközelebbi
vendéglőből. Vacsoráját társai között költé el. Inast sem tartott.
Valaki a háznál vetette fel ágyát, kisöpörte szobáját, kitisztította
ruháit. Eszébe sem jutott, hogy a nemzeti kaszinó tagja is lehetne; de
még a főváros számtalan klubjaiba sem iratá magát.
Pedig állapotához képest holmi megtakarított pénzecskéje is volt még a