Egy mérnök regénye - 03

gyermekéhez szól. Anyád és semmi más; mert ezzel már a legnagyobb el van
mondva. A mi ezután következik, az a külső világ ügye. A hivatalosan
viselt névnek vagy czímnek az anya és a fiú között létező szentélyben
semmi helye sem lehet.
Végre erőt vett magán, megtörlé száraz homlokát és olvasni kezdett, mint
következik:
«Szatmár, szept. 2. 1858.
Kedves gyermekem, édes kis Gáborkám.
Ha olvasod egykor e levelet, mindenre kérlek, figyelmesen olvasd, hogy
megérthesd szavamat.
Ha a sors úgy határozta, hogy homályban maradj s kezed munkájával
keressed kenyeredet, értsd meg a tényeket, de ne figyelj a
következtetésekre, melyeknek hasznát úgy sem veheted.
[Illustration: Végre erőt vett magán és olvasni kezdett.]
Halld tehát, a mit tudnod kell a legegyenesebb forrásból, s nem úgy,
mint eddig netán hallottad volna, a szomszédasszonyok mendemondáiból.
Én Lengyelke nevű faluban laktam Abauj megyében. Atyám Lengyelkey István
nyugalmazott tanár volt a kassai akadémiából. Ide húzódott őseink
eredeti helyére, habár egy újonan vásárlott kis háznál más birtoka nem
volt. Halála után a régi kormány kegydíjat rendelt számomra s így
csendesen és gond nélkül éltem. Innen értsd, hogy nevelésem nem volt
elhanyagolva; atyám gondoskodott róla, hogy anyanyelvemen kívül németül
és francziául beszéljek.
1848 nyarán átutazott itt egy honvédalezredes, a ki a ráczok ellen
folytatott csatákban súlyos kardcsapást kapott homlokára. Kassa felé
igyekezett, a hol ha nem is rokonai, de jó barátai éltek.
Midőn Lengyelkén keresztül hozták, annyira kimerült, hogy tovább nem
utazhatott. Sebe újra kifakadt és veszélyes láz fogta el. Tehát nálunk
maradt és én ápoltam.
Oly boldog és szerencsés voltam, hogy a midőn a sebesült felüdült, előbb
tán csak puszta hálából, később szívének tiszta vonzalmából szeretett
engem; kezemet kérte és mi akadály nélkül szeptember 10-ik napján
1848-ban Lengyelke faluban egybekelhettünk. A minket összeeskető
plébános neve Margittay Sándor. Tanuink voltak helybeli birtokos
parasztgazdák: Kardos Illés és Mosolygó Simon.»
– – – Eddig olvasá az ifjú édes anyjának hátrahagyott levelét, és az
alatt folyvást reszketett egész testében.
Édes élvezettel olvasta, hogy a házasság megtörtént: de távolról sem
kiáltott győzelmet, mert élte előzményeiből tudta, hogy még sincs minden
tisztában.
Tovább olvasott:
«Az anyakönyvbe saját szemem láttára be lett írva, mint férj: gróf
Szabolcsy Gábor honvédalezredes, mint nő: Lengyelkey Sarolta.»
– – – Tehát itt volt minden világos betűkkel kiírva. És még is!
Az ifjú mérnök dicséretére legyen mondva, hogy őt nem az atyjának grófi
czíme, hanem egyszerűen csak a valósággal megtörtént házasság ténye
hozta lelkesedésbe.
De előre sejtette, hogy e tényt nehéz vagy épen lehetetlen lesz a világ
előtt is bebizonyítani. Eddig is tapasztalta, hogy ledönthetlen
akadályok álltak fönn; különben édes anyja, a midőn Szatmáron
letelepedett, szegénysége daczára, már csak gyermeke tekintetéből is,
föntartja jogait s nyiltan mint Szabolcsy Gábor gróf özvegye lép fel.
Ez nem történt. A szegény özvegy kézi munkából éldegélt, férje rangjával
soha senki előtt nem dicsekedett.
Tehát minő szüksége lehetne most a szorgalmas és takarékos
szakaszmérnöknek arra, hogy grófi rangot viseljen, vagyon és földbirtok
nélkül? Csak mosolygott s azt mondta: eltemetett dicsőség ez, melynek a
világ előtt sem értéke, sem kelete.
Ő gróf! tudniillik otthon, ha magában van és nem hallja senki: de már
túl szobája küszöbén vagy épen az utczaajtón, egyszerre leolvad róla a
fény, s lesz belőle polgár, mint a többi.
Ezen egy eset van a világon, a midőn az öntudat és a benső meggyőződés
nem elég. A társadalomnak is kell erről valamit tudni; világos
bizonyítékok hiányában pedig semmit sem tartozik elhinni.
Ismét tovább olvasott:
«Következett a borzasztó 1849-iki év. Férjem visszament a hadsereghez
Görgei táborába; én itthon maradtam Lengyelkén.
Nyár folytán egy este veszem a hírt, hogy atyád, a ki ez alatt ezredesi
rangot nyert, az oroszok betörésekor, mindjárt az első napokban valamely
csekély előörsi csatározásban újra veszélyesen megsebesült, és elvitték
arra, merre még az út nyitva volt Zemplén megyébe, a Bodrogközbe.
Mikor pedig az orosz portyászok már felénk is közelegtek, elhagytam
Lengyelkét s mentem Miskolczra, onnan tovább a Tiszán túlra.
Ezen utamban születtél te, közel Tokajhoz, a kocsin, a midőn a menekvők
társaságában Debreczen felé szándékoztunk. Születésed napja július 3-ika
1849.
Félholtan érkeztem az Alföld nagy városába, a hol a legrettenetesebb hír
várt rám. Atyád ugyan élve, de már eszméletlenül érkezett Zemplénbe, de
ott egy Réthfalva nevű faluban meghalt.
Szerencsétlen voltam. Azt hittem, elértem már a végső megsemmisülés
határához, a midőn tapasztalnom kellett, hogy szenvedésim pohara még
csak ezután lesz csordultig megtöltve.
Halld a legiszonyatosabb szerencsétlenséget, a mi a nőt, az anyát és a
gyermeket érhette. Az orosz hadsereg jobb szárnya Lengyelkén áthatolván,
soha sem tudtam meg, mi okból, a falut feldúlta, felgyujtotta, még a
templomot is porrá, hamuvá égette.
Kétségbeestem; többé nem lehetett vígasztalás számomra: mert tudtam, mi
veszett el ott örökre a lengyelkei templom sekrestyéjében.
Már akkor, a midőn legelőször mosolyogtál anyád szemébe, előttem állott
a rettentő jelenet képe, ha majd fölnevelkedett fiam számot kér az
anyjától és követelni fogja születése törvényességének bebizonyítását. A
most közelgő halál megszabadít ugyan ez iszonyú pillanattól: de az
elmaradhatlan következmények fönmaradnak, teljes súlyokkal rád
nehezednek és egyedül ez lesz tőlem összes örökséged.»
– – – A boldogtalan ifjú, bár mindezt, a mit eddig olvasott, ha nem is
részletesen, de nagyjából régen tudta, vagy legalább sejtette és
kitalálta: most, midőn a tények teljes világosságban tárultak szeme elé:
végső elcsüggedést kezdett érezni.
Elejté kezéből a levelet, s visszahanyatlott a karszékbe. Ott ült sokáig
szótlanul és fiatal arcza a haldoklónak elijesztő vonásait vette fel.
Aztán keze gépileg nyúlt a levél után s tovább akart olvasni, de szeme
elhomályosodott, a sorok, betűk összefolytak előtte. Tán azt hitte,
beesteledett, mert gyertyát gyujtott, pedig a hanyatló nap még mindig
bőven lövellé sugarait az ablaknak leeresztett függönyén keresztül.
Nem a grófi czím elvesztésének rá nézve értéktelen gondolata bántotta.
Ily hiúság nem ingerlé lelkét. Jelen helyzete, melyet önerejéből és
saját szorgalma által nyert, teljesen kielégíté vágyait. Kellemesen élt
s még munkájában is inkább gyönyört, mint fárasztó foglalkozást talált.
De a jövő!
Hogyan? már ma, pályájának oly szépen indult kezdetén, előre lemondjon
minden igazi boldogságról? Ki tudja? Nem találhat-e ő is, mint más,
valahol egy nyájas, bizalmas, barátságosan angyalarczú leánykát, a kit
szeretni fog, a kinek szerelmét megnyeri és a szülők örömmel adják rá
áldásukat? És akkor, az utolsó perczben, a midőn nincs egyéb hátra, mint
a törvénytől kivánt külső formaságokat teljesíteni: akkor… akkor vallja
be, hogy születésének törvényességét nem tudja bebizonyítani, vagy a mi
ennél is visszataszítóbb, elkezdjen hosszadalmas históriákat mesélni,
miket hideg megfontolással senki e világon el nem hihet.
Kezei közé rejté arczát, mintha a szégyen lángját akarná elfödni és úgy
ült ott lehorgasztott fővel, míg kívül elsötétedett, belül pedig a
gyertyák vörös világa elénk fehér színt öltött.
Végre tovább olvasott:
«Most hallottad történetedet és ismered sorsodat. Csak arra kérlek, ne
vesd meg anyádat, a kinek nincs más hibája, mint hogy szerencsétlen
volt.
Azt se véld, hogy én bűnös hanyagsággal tétlenül tűrtem sorsomat és
elvesztegettem gyermekem jövendőjét; mert eleinte míg volt egy kevés
pénzem, mindent ezen eltemetett titok felderítésére fordítottam. Az
ügyvédek felszedték az előleget, de mikor látták, hogy csak egy gyermek
törvényesítéséről van szó, a grófi rangot megillető széles uradalmaknak
pedig híre sincs; egymásután elhagytak.
Most tehát halld édes anyádnak végső szavát, melyet tetszésed és
belátásod szerint kérésnek vagy parancsolatnak vehetsz.
Soha se mondj le azon reményről, hogy egy napon, mint Szabolcsy gróf,
teljes joggal elfoglalhasd helyedet a társadalomban.
Ellenben… erre figyelj! azon sivár és háladatlan tévútra se engedd
magadat csábíttatni, hogy e törekvést, mint életed egyedüli czélját és
feladatát tekintsed!
Ne mondj le, de hasztalanul se fáradj, vagy csalóka nyomokon indulva,
erőd fölött ne költekezzél.
Gondold meg, hogy az ily végzetszerű rejtélyt csak a jó szerencse, csak
a véletlenségek csodái fejthetnék meg. Ne üss zajt, ne mutasd másoknak
levelemet; ne kérdezősködjél úgy, hogy azzal egyszersmind titkodat a
hivatlanok és részvétlenek előtt is eláruld.
Hozzád szólok, a ki anyai szívem súgja, tanult és művelt ember lettél. A
tudatlan és homályban maradt gyermekem ezen soraimat meg sem értené.
Beszélne, dicsekednék s mindenki kinevetné.
A papra, Margittay Sándorra se sokat építs. Úgy írták nekem
Lengyelkéről, hogy ezen még ifjú erejében díszlő lelkész az orosz dúlás
után véres bosszút esküdött; elhagyta állását s Bem tábornok
hadseregében, mint közember szolgált. Soha többé hírét nem hallottam.
Ezt írtam neked nagykorúságod idejének elérkezésére: de érzem, hogy erőm
elfogy.
Hangos szóval hí az ég magához. Itt kell, hogy hagyjalak a küzdelem és a
bizonytalanság örvényében. De nem a nélkül, hogy végső tanácsaimmal fel
ne fegyverezzelek.
Haladj kitűzött utadon, de ha meg vagy elégedve sorsoddal, semmit
koczkára ne tégy. Tartsd meg multad kincsét, de fel ne áldozd érte a
jelent. Őrizd titkodat, idő előtt elhamarkodva ne beszélj róla. Maradj
helyeden, de el ne zárd az utat attól sem, hogy a mikor ütne a kedvező
óra, akadály nélkül léphess azon helyre, melyre születtél. Vigyázz,
nehogy komor hallgatásod idejében embergyűlölő légy. Kerüld a
különczködést s ne igyekezzél oly regényszerű egyéniségnek látszani, a
ki a sors csodálatos csapásai folytán kivételes állapotba jutott. Mindig
csak biztos tények után indulj és ne hallgass a hitegetők hiábavaló
igérkezéseire.
Mert nem azért írtam tele ezen ívet, hogy elmondva az igazságot, grófi
ivadéknak nyilvánítsalak, hanem hogy eloszlassam kételyeidet és tudjad,
mit kell cselekedned, nem most, hanem egykor valamikor, ha szerencsés
szelek ragadnák meg vitorláidat. Különösen pedig írtam azért, hogy ne
vess követ tiszta lelkiismerettel sírjába szállott édes anyád
koporsójára.
Gyermekem! én azon erős hitben halok meg, hogy a kik e földön szerették
egymást, ott a legboldogabb létben újra találkoznak.
Ezen egyedüli, de a legszentebb vallásos meggyőződésben gyökerező utolsó
vigasztalás közt halt meg, még a síron túl is örökre hű
_Anyád_.»
Az ifjú letevé a levelet és mozdulatlan maradt karszékében. Ábrándozott?
vagy magán kívül volt? Soha életében ezen itt eltöltött éjről magának
számot nem adhatott.
Mikor pedig feleszmélt, csodálkozva látta, hogy a nap újra felkelt;
reggel volt s mellette az asztalon a két gyertya végig kiégett.
Felkelt és oldalzsebéből kivette tárczáját, hogy kincsét, örökségét,
édes anyjának hátrahagyott levelét elrejtse. A levél előtte feküdt, de a
borítékot az első pillanatban nem találta.
Azonban, a mit keresett, ott feküdt a földön az asztal alatt. Lehajlott,
felvette, de ujjai mindjárt megérzették, hogy még kell abban valaminek
lenni.
Tehát még folytatása van a tegnapi rettenetes izgalmaknak?
Bepillantott a boríték hasadásán s látta, hogy papir van benne. Lázas
sietséggel vette ki és szeme elé tartá.
Mi volt? egy ív régi gyártmányú papir, félig írva, félig nyomtatva és
rovatokra felosztva.
Alig hihetett szemének. Az ő saját keresztlevele, mely Tokajban a kath.
egyház plébániáján kelt: júl. 5-ről 1849, tehát két nappal később a
gyermek születésénél.
Olvasta, újra átnézte, kezében forgatta, az ablak világossága felé
tartotta: de mindig csak az maradt: a teljes hitelű okmány aláírva,
megpecsételve hivatkozással az anyakönyv VII. kötetére, pagina 159.
Hogy került ez ide?
Első tekintetre kétséget sem szenvedett, hogy már tegnap benne volt a
borítékban. Idegen, ismeretlen nem tehette ide, ha csak tündérek nem
élnek a szatmári pályaházban. És ha mégis idegen kéz csempészte ide,
mire való e titkolózás, rejtélyeskedés? Aztán az ilyen jótevő lélek nem
veti a borítékot az asztal alá, hogy esetleg ott maradjon s mint elhányt
papirt a cseléd kisöpörje.
Más részről ha édes anyja zárta ide ezen okmányt, miként történhetett,
hogy a levélnek oly terjedelmes és kimerítő szövegében ezen rendkívüli
fontossággal biró melléklet egy szóval sincs megemlítve? sőt valószínű,
hogy ha a haldokló anya birja ezen okmányt, sok helye levelének egészen
másként hangzik.
Hogy a boríték a földön az asztal alatt hever, más oka is lehet. Ki
tudja, mily nyugtalanul töltötte ő ezen éjet? mily könnyen megeshetett,
hogy ő maga verte le kezével, karjával.
Még más feltünő körülmény mutatkozott. Édes anyjának levele tiszta és
fehér maradt; tehát tizenöt év óta jól el volt rejtve a város
levéltárában. Ellenben a Tokajban kelt keresztlevél papírja sárgult és
gyűrött volt, sőt még valami nem igen tiszta kezek nyomai is mutatkoztak
rajta.
És a tartalom!
Latin nyelven írva a legteljesebb hitelű kivonat a kereszteltek
anyakönyvéből. Benne van az atya neve: gróf Szabolcsy Gábor
honvédezredes; utána az anya: gróf Szabolcsy Gáborné, született
Lengyelkey Sarolta; a keresztelt gyermek neve: Gábor. Külön rovatban a
keresztapák, kiknek neve teljesen ismeretlen és egyáltalában nem igen
aristokratikus hangzatú: Hólyag Márton és Makra Tamás. Legalul a tokaji
plébános mint keresztelő és a keresztlevél kiadója.
Az ifjú elkábulva nézett az égből aláhullott ajándékra, de csakhamar
visszanyeré higgadt meggondolási tehetségét és keserűen mosolygott.
Most már egy helyett két keresztlevele is volt; csak attól félt, hogy
egyikét úgy nem lesz kedve használni, mint a másikát.
Igaza volt, mert az egyik kimondhatlanul rosszul hangzott, a másik pedig
sokkal jobb volt, mint egyelőre maga is óhajtotta.
A Szatmáron kelt keresztlevélnek más kellemetlen tulajdonai között azon
nevetséges baja is volt, hogy tíz évvel későbbi kelettel birt, mint a
gyermek születése.
A tartalom minden kritikán alul rossz. Csak az anya neve volt benne, az
is igen boszantó alakban: Lengyelkei (alias Szabolcsi) Sarolta. Az apa
rovata üres; sőt vastag tollal keresztül vonva, nehogy valaki később
nevet írjon belé és meghamisíthassa. Szóval: a legtökéletesebb
dokumentum a törvénytelen születés bebizonyítására. Oly dolog, melyet
senki sem mutogat örömest.
De minő értéke lehet a másiknak? Forma tekintetében kifogás alá nem
eshetett. Más kérdés volt, vajjon a keresztlevél a házassági anyakönyv
megsemmisülése után elég bizonyíték lesz arra, hogy az atyjáról rámaradt
jogokat is igénybe vehesse?
A fiatal mérnök nem volt jártas az ily dolgok megitélésében. Azonban
mindig módjában volt a törvénytudóktól, sőt a legilletékesebb
tekintélyektől tanácsot kérni, felvilágosítást szerezni.
Hite szerint a legnagyobb nehézség abban állott, hogy ha törvényes
házasságból származó fiatal emberként akar a társadalomban szerepelni:
akkor a grófi czímet is követelnie kell. E két kérdés elválhatatlanul
egybe volt forrasztva; egyikét a másik nélkül tisztába hozni nem
lehetett. Az első követelésről le nem mondhatott; a másikat útjából
félre nem vethette.
Az egyszerű polgári ifjúnak törvényesítése könnyen végbemehetett volna:
de az ő esetében nemesség, grófi rang és szavazati jog a főrendek
házában is szőnyegre került. Valószínűnek látta tehát, hogy az ily
fensőbb fajú jogok megnyerésére a szülők házasságáról szóló bizonyítékot
is elő kellene mutatnia. Ez pedig elégett, elpusztult, megsemmisült.
Más részről kedvező körülménynek mutatkozott, hogy édes atyja, Szabolcsy
Gábor gróf, teljesen vagyontalan volt. Tehát senkinek nem állhatott
érdekében a fiú egyéb jogait ellenezni. Ő nyerhetett, de senkit meg nem
sértett, senkit meg nem károsított. Az pedig igen jó lábon álló pör,
melyen ellenfél nem jelentkezik.
A fiatal ember élettörténetének legérthetlenebb rejtélye, hogy édes
anyja, mint látszott, azt sem tudta, hogy gyermekét hol keresztelték
meg? Valószínűleg betegen s tán eszméletén kívül hurczolták
faluról-falura, Debreczenig. A fuvarosok, ha tetszett nekik, bevihették
az újonszülöttet valamelyik templomba, ha tetszett, ott hagyták a kocsi
szalmáján. Hólyag Márton és Makra Tamás! valóságos parasztfuvarosnak
való név. Ki tudja, hova valók lehettek?
Mert ha édes anyja csak annyit tud, hogy a keresztelés Tokajban ment
végbe, akkor azon időben, a midőn az ügyvédekkel értekezett, legelőször
is a nevezett város plébániájához utasítja őket.
Annál meglepőbb tény, hogy a tokaji lelkész ezen keresztlevelet ily
minden kétséget kizáró alakban adta ki. Az nem történhetik, hogy két
fuvaros egy gyermeket keresztvíz alá tartván, azon egyszerű állításra,
hogy az apa Szabolcsy gróf, az anya pedig a grófné, a pap minden
bizonyítvány nélkül egyszerűen csak beírja azt, a mit diktálnak neki.
Inkább azt kellett itt hinni, hogy az ezredesné Tokajban a
leghathatósabb támogatókra talált. Vagy kétségen felüli tanúk
bizonyították a gyermek törvényességét s a szülők nevét és rangját, vagy
volt ott a templomban valaki, a ki a szülők házassági bizonyítványát
teljes hitelességű alakban előmutathatta.
De ezen esetben miként magyarázható meg az a körülmény, hogy ezen
ismeretlen pártfogó sem akkor, sem később az anyát a történtekről soha
nem értesíté?
Meghalt? vagy különös czélt akart elérni hallgatásával?


V. (A bekövetkezett tél eseményei.)
Gábor mérnök elhagyta szobáját, észre sem vette, hogy ajtaját nyitva
találta, holott tegnap bezárta. Arra sem figyelt, hogy az ajtó kulcsa a
földön hevert, a hova ő bizonyosan nem vetette, hanem lejövén az első
emeletről, kilépett a pályaház folyosójára.
Az óra nyolczat mutatott; tehát elég ideje volt itt le s fel sétálgatni,
míg megérkezik Debreczenből a vonat, melyen állandó lakására
Sátoralja-Újhelybe visszautazni szándékozott.
Még mindig mint álmodozó, mint magába zárkozott töprenkedő lépdelt végig
a tornácz hosszán és ki sem bontakozott ámolygásiból, míglen egy tíz
éves kis leányka, az állomásfőnök legidősebb gyermeke, útját nem állja s
mondja neki:
– Mérnök bácsi, itt a kávé, tessék reggelizni.
A fiatal ember visszahökkent és nem igen szellemes ábrázatot mutatott a
felhivásra; de csakhamar átlátta, hogy a nap ezen órájában más halandó
teremtés is reggelizni szokott, tehát asztalhoz ült, megízlelte kávéját
s tördelt be valamit az elébe rakott süteményből.
Ezalatt az állomásfőnök is előkerült valahonnan. Neki is kávét hoztak s
aztán udvarias meghajlás után ugyanezen asztal mellett foglalt helyet s
így minden föltétel meg volt arra, hogy e két úr elkezdjen egymással
társalogni.
Az állomásfőnök épen nem olyan volt, mint többi hivataltársai. Mert az
új vasutak rendesen fiatal hivatalnokokat kapnak, míg a szatmári
állomásfőnök, névszerint Nagy István úr, igen közel lehetett a hatvan
éves korhoz. Haja ugyan még feketéllett, de bajusza és mellét verdeső
szakálla igen díszes módon őszbe vegyült.
Ily helyzetben a társalgás jóformán csak a szolgálati viszonyok
megbeszélésére szokott szorítkozni s Gábor mérnök azt a kérdést tette,
hol szolgált ezelőtt Szatmár állomásnak érdemes főnöke.
– Oh uram, – felelt Nagy István úr, – nekem is, mint másnak az én
koromban, megvan a mi életünk szomorú regénye. 1849. honvéd voltam,
aztán büntetésből besoroztak osztrák közembernek. Tíz évig viseltem a
fehér kabátot, míg az 1859-iki háborúban hadnagygyá neveztek ki. A
villafrankai béke után sok tiszt volt az ezredben, tehát végleges
kielégítés, azaz két évi fizetés felvétele mellett, búcsút vehettünk.
Különösen pedig a magyar embertől kivántak minden áron megszabadulni. Én
a felvett pénzzel Pestre jöttem, elvégeztem a vasuti szolgálatokra
előírt tanulmányokat s aztán hivataloskodtam az osztrák államvasút
irodáiban. Mikor pedig megnyilt a magyar északkeleti vonal, én is
folyamodtam; megtettek Szatmárra állomásfőnöknek s azóta itt vagyok.
– Nagyon örülök. Remélem, meg van helyzetével elégedve?
– Tökéletesen. A szolgálat nem terhes, a fizetés tisztességes. Van
kedves hű feleségem, a ki tíz év alatt két élő magzattal jutalmazta
szerelmemet, s igy mit kivánhat egyebet a szegény ember a mai szűk
világban?
– Gyönyörűségemre szolgál, ha annyi sok önmagával meghasonlott lélek
között végre egy elégedett emberre találok.
Ez alatt a mérnök valamivel jobb étvágygyal költé el reggelijét, s
látta, hogy az állomásfőnök igen mélyen átható szemmel vizsgálja
vendégének arczvonásait.
– Mérnök úr tudja-e, hogy jártamban, keltemben már találkoztam egy igen
jeles úri emberrel, a kit, mint önt, Szabolcsy Gábornak neveztek.
– Én is hallottam hírét; de az gróf volt.
– Igen gróf, még pedig az ország legrégibb családjából. Nem szeretném,
ha magva szakadt volna. Eltalálná, mért jut ez most eszembe?
– Eltalálom, ha megmondja.
– Ne legyek Nagy István, ne legyek szatmári állomásfőnök, ha a mérnök úr
arczvonásaiban mind egyenkint fel nem találom a családi hasonlatosságot.
– Képzelgés, uram.
– Nem az. Szavamra mondom, nem az. Ez a magas derült homlok, a hamis
mosoly, a szem pajkos villámlása, az ajk finom gúnyja, maga a termet, a
járás, sőt még a hang és a szavak sajátszerű kimondása is!
– Nagyon hízelgő rám nézve. És hol találkozott ön Szabolcsy gróffal?
– Hol? az már más kérdés uram s nem is tartozik e papirosra. Mondjuk
csak, hogy a táborban, ha jó napunk volt és előnkbe tették a paprikás
juhhústól párolgó teli bográcsot. Mindjárt kezdetben sebet kapott s
aztán felgyógyulván, feleségül vette a kassai legtudósabb professzor
leányát.
– Ön ismerte e nőt?
– Úgy távolról. Én soha sem szolgáltam egy csapatnál a gróffal; de
hallottam barátimtól, hogy midőn a gróf visszaérkezett ezredéhez, és
épen akkor valami új kópéság forgott napirenden, a gróf kijelentette,
hogy nem fog benne részt venni, mert megházasodott. Természetesen csak
nevették társai, mert nem hittek neki.
– A grófnak, az ezredesnek?
– Akkor még csak alezredes volt.
– És mért nem hittek neki?
– Mert hát, köztünk legyen mondva, Szabolcsy gróf, a mi a fehér népség
állapotát illeti, nem sok lelkiismeretet csinált az ily mellékes
dolgokból.
– Olyan ember volt?
– Épen olyan, mint a többi. Ez esetben azonban, ha kivételesen is, de
nem tréfált. Mikor a tisztek gúnyosan poharat emeltek az új grófné
egészségére, az alezredes redőbe szedé homlokát, kivett oldalzsebéből
egy violaszínű bársonytárczát, abból egy hivatalos okmányt s letette az
asztalra a tisztek szeme elé.
– S mi volt ez a hivatalos okmány?
– Anyakönyvi hiteles kivonat a végbe ment házasság tényéről. Ekkor a
tisztek elhallgattak, mindjárt más húrokat pengettek. Semmi kétség, hogy
a gróf ezen tárczát mindig magánál hordta, otthon, szállásán, a táborban
és a csatákban, míg újra veszélyesen megsebesülvén, félholtan hurczolták
faluról-falura, s rövid idő mulva nemes lelke örökre elszállt.
– Ez alatt a becses okmány könnyen el is veszhetett?
– Az bizony meglehet. De ha mégis nem veszett volna el, akkor
megtalálták nála azok, a kik őt Réthfalvy báróné angol kertjében
eltemették.
E pillanatban éles, sivító hangon megszólalt az állomás csengetyűje s a
Debreczenből indult vonat megérkezett.
Az állomásfőnök felugrott helyéből, hogy a kellő perczben hivatalos
szobájának ajtaja előtt álljon s ha szükség van rá, rögtön
intézkedhessék. Az ifjú mérnök pedig felkapkodta könnyű podgyászát, egy
szolga felrakta műszereit és öt percznyi zaj, kiabálás, futkosás és egy
pár ilyenkor elmaradhatatlan káromkodás után a vonat elrobogott, semmit
sem hagyva hátra, mint nehány kiszállott utast, s aztán a csendet és
kihaltságot.
A részvényes társaság igazgatóságának nagyon megtetszett Szabolcsy Gábor
szakaszmérnök működése a szatmári híd feljáró töltésének kijavítása
alatt s ezért a bekövetkezett téli hónapokban, a hol csak komolyabb baj
adta elő magát, mindenüvé őt küldték ki.
Ezen ügyesség és használhatóság meg is termé gyümölcsét, mert mindjárt a
következő év első hónapjában az ifjú Szabolcsy Gábor már mint főmérnök
működött s keze alá vette a pályát Sátoralja-Újhelytől egész le a
Tiszáig s ott a hídon túl a királyházi pályaudvarig.
Most már valóságos úr volt a maga körében. Saját erejéből vívta ki
helyét. Itt nem kérdezte senki, hol született? ki volt az apja? micsoda
vallást tart? Adott Isten neki észt és képességet, hivatala
kötelességeinek eleget tenni. Egyéb nem jött kérdés alá.
A példátlanul gyors előléptetés nagy hírbe hozta a fiatal embert.
Mindenki udvarolt, sőt hízelgett neki s az volt szerencsés, a ki
pártfogását megérdemlette. Az állomásfőnökök, pénztárnokok,
pályafelügyelők s korábbi kollegái, a szakaszmérnökök, megsüvegelték.
Ha dolga volt valamely állomáson, az ottani hivatalnokok majd agyon
ölték vendégszeretetükkel. Ő nagyságának az állomásfőnök nejének kedves
kis szöszke nővére oda volt a boldogságtól, ha a főmérnök úr jó ízűt
falatozott oly süteményből, melyet a kisasszony saját kezével, különös
gonddal és épen ezen alkalomra készített.
Ilyenkor eszébe jutottak édes anyja levelének intései, hogy a bizonyos
jelent el ne hagyja a kétes jövőért; de nem feledkezett meg a tanács
másik részéről sem, hogy le ne mondjon jogairól s a hol sikert igérő
nyomot talál, annak kikutatását el ne hanyagolja.
Ez alatt boldog volt s napjai munka között is kellemesen teltek.
Folyvást utazott; úgyszólván a waggonban lakott; itt vetették meg ágyát,
itt irogatta jegyzeteit. Innen vette észre a hibákat; itten rótta meg a
legcsekélyebb rendetlenséget is.
Alárendeltjei azonban szerették, köszönettel fogadták tanácsait, bűnbánó
hallgatással dorgálásait. Szigorú rendet tartott, nem tűrt semmi
hanyagságot; de a kartársak között illő barátságot nem sértette meg. Az
áskálódás, bosszantás, egyeseknek üldözése, az úgynevezett szekatura
épen nem volt kenyere.
– – – –
Nézzünk el egy pillanatra a réthfalvi kastélyba.
Márczius vége felé járt az idő s ez évben korán esvén a husvét, Lenke
kisasszony otthon volt és készült az ünnepekre.
Már nem volt kis leány, de távolról sem oly nagy, minőnek magát
képzelte. Többé nem beszélt az első éves leánykák esetlenségeiről. Nem
mesélte, hogy az énektanár hat hétig náthás és rekedt volt. Azt sem
csodálta többé, hogy a kolostor tarka macskája tíz napig bujdosott s
aztán megint előkerült épen a kapusné neve napján.
Most már legérdekesebb esemény volt előtte a fényes bál a zárda
éttermében, melyből téli virágkertet csináltak. Elmondta, hogy voltak a
leányok öltözve; de neki rossz kedve levén, egy lépést sem tánczolt.
– És mért nem tánczoltál?
– Oh mamám, meg nem engedtem volna a félvilágért, hogy azok a
haszontalan gimnazista diákok a derekamat átkarolják!
Egyszer a reggeli órákban a mama és leánya, ketten együtt ültek a
kastély üvegezett verendája alatt és szívták a nyíló virágok balzsamát,
a midőn távolból fütyölt a mozdony és vonat közeledett.
Oly mindennapi dolog, melyre itt, a házban vagy a faluban, régóta senki
sem figyel. Lenke kisasszony azonban letette kezéből himzését,
kiegyenesedett karszékében és hallgatózott.
– Mamám, ez a vonat itt meg akar állni.
– Itt? a hol állomás sincs?
– Halld csak, mindig lassabban zakatol, a kerekek renyhén forognak, a
zörej, csapkodás elgyengül, megszünik.
A báróné nevette leánya képzelődéseit, de csakhamar maga is észrevette,
hogy elcsendesedik a vonat s valóban megáll épen ott fön a kert kerítése
mellett.
– Mamám, valami veszedelem van. Isten őrizz a vasuti
szerencsétlenségtől. A fejedelemnő ezt már beiratta a mi litaniánkba.
– Már hogy volna nagy baj. Akkor kiáltanának, segítségül hívnák az
embereket, most pedig minden csendes.