Egy mérnök regénye - 04

– Menjünk oda és nézzük meg.
– Ha kiváncsi vagy, mehetünk.
Ezzel mindketten nagykendőt vetettek vállokra s a kert felé indultak. A
kis leány gyorsan akart iramodni, nem is az úton, hanem a gyepen
keresztül, de anyja megragadá karját és visszatartóztatta az úri
hölgyekhez nem illő buzgóságtól.
– Jóságos egek, – mondá oktatólag, – egészen új nemzedék jő a világra.
Hogy érdekli ezt a tizenöt éves gyermeket a vasút? Már képzelni sem tud
oly időt, a mikor az emberek vasút nélkül is élhettek. Kis leányom,
valamit kérdek tőled: mikor a zsidók Egyiptomból kiköltöztek és negyven
évig a pusztákon tévelyegtek, azt hiszed tán, ennyi idő alatt mindig a
gyorsvonaton nyargaltak, míg elértek Jeruzsálembe?
Ez alatt eljutottak a kert felső végére, de ugyanekkor hallották, hogy a
vonat újra elindult s halad tovább a domb lejtőjén.
Tehát nincs semmi veszedelem s nyugodt lélekkel tértek visszafelé, a
midőn hátuk mögött közeledő léptek zörejét hallák. Visszatekintettek, s
a pályaőrt látták maguk előtt, a kit jól ismertek, mert itt lakott
csinos kis házacskájában.
Mit akart itt? A pályaőr katonás modorban köszönt és kezében egy
gyönyörű szép virágokból kötött koszorút tartott, melyet széles fehér
selyem szalag ékesített.
– Méltóságos báróné, – szólt az őr, – egy úr a vonatról rám bízta e
koszorút s parancsolta, hogy engedelmet kérjek méltóságodtól: szabad
lesz-e feltennem e koszorút a honvédezredes sírkövére.
A báróné nem kérdezte, ki volt azon úr? hanem fejének igenlő
meghajtásával megadta az engedélyt s aztán leányával együtt visszatért a
kastélyba.
– Mamám, – szólt a kis leány, a midőn ismét elővette himzését, – ki
küldhette ide ezt a szép koszorút?
– Ki? valószínűleg az ezredesnek egyik régi tiszttársa. Egyébiránt, a ki
nem nevezi meg magát, az olyan emberről úri hölgyek nem szoktak
kérdezősködni.
– És mért épen ma kellett a koszorú?
– Kis leányom, az ilyen kegyeletes megemlékezésre az egyik nap épen oly
jó, mint a másik.
– Nem azért mamám. Lásd, ma márczius 24-ke, Gábor napja van.
A báróné csodálkozva nézett gyermekére és mosolyogva felelé:
– Te kis mindentudó fecsegő. Utoljára még azt is kitalálnád, ki küldte a
száz közül?
– Bizonyos vagyok benne. Ezt csak egy ember tehette.
– És ki, ha szabad kérdenem?
– Oh mamám, az a fiatal úr, a kit én egyszer a kertben láttam, a midőn a
sír előtt imádkozott, s mielőtt eltávozott, megcsókolta a hideg követ.
Nem emlékezel rá? Tudod, a ki miatt egyszer oly nagyon lepirongattál,
mert a neve helyett csak azt mondtam: ő itt volt; én láttam őt!
A báróné összeszorította ajkát. Most már jól tudta, kiről van szó? Tán
attól is félt, ha újra beszédbe ered ezen emberről, csak szaporítani
fogja leánya fejében az emlékezetes napok számát s azért csak annyit
felelt:
– Legjobb lesz, ha az ily hiábavaló semmiségeket végkép kivered
emlékezetedből.
– – – –
Ezen napon Szabolcsy Gábor főmérnök kanyargó utat tett. Elhagyta a saját
vonalát, átment az államvaspálya síneire s mielőtt alkonyodott volna,
megérkezett Tokajba s felkeresé a kath. plébánia épületét.
Mindjárt a kapu alatt egy ott ácsorgó cselédtől kérdé:
– Lehetnék oly szerencsés a főtisztelendő plébános úrral beszélni?
– Ő nagysága az apát nincs a városban és nem is jön ma haza.
(Értsd: az apát úr künn van a hegyen, mert megkezdődött a szőlőmunka, a
nyitás, bujtás és metszés.)
– És a káplán urak?
– Az egyik oda van temetni, valami csiszmadiát; a másikát épen most
vitték a templomba, hogy kereszteljen meg egy nyafogó porontyot.
– Köszönöm.
Tehát a legjobbkor jött. A káplán ott van a templomban, vagy a
sekrestyében, a hova úgy is mennie kellett volna.
Gábor mérnök a templomba sietett. Ott példás ájtatossággal várt, míg ős
Tokaj legifjabb polgára nevet, jogot és keresztvizet nyert s aztán
megszólítá a káplánt.
– Uram, én idegen vagyok e városban s azért jöttem Tokajba, hogy
betekintsek az anyakönyvbe, a hol egy tétel engem különösen érdekel.
Kérdem: nem kérek-e meg nem engedett dolgot?
– Épen nem, uram. Az anyakönyv nyilvános közkincs, mely senki előtt
elzárva nincs. A jelen évi lapokat kivánja átnézni?
– Én a VIII. kötetet s abban a 159-ik lapot keresem.
– Mindjárt szolgálok vele.
Ezzel kinyitott egy vasszekrényt. Intett az egyházfinak, hogy segítsen s
ketten a kötetek halmazából kivettek egy már erősen elkopott,
elkallódott és elavult borítékú nagy könyvet.
A káplán a könyvet az asztalra tette s mint gyakorlott kezű ember, egy
pár fordítás után odanyitott a 159-ik lapra.
A fiatal ember oly pillanatot vetett a sárgult lapra, mint mikor az élet
vagy a halál kérdése merül fel legfenyegetőbb alakjában. De csakhamar
felragyog arcza, ezer mázsás kő esik le szívéről. Szabad lég áramlik
körötte s oly megelégedést érez lelkében, mint máskor soha.
Saját szemével látta, a mit keresett. Birtokában levő keresztlevele
teljes igazságot mondott. Ott feküdt előtte az eredeti forrás, meg nem
változtatható betűkkel kiírva. Csillogott a grófi czím, díszszel
szerénykedett az anya köznemesi neve. Nem hiányzottak a keresztapák is,
kik valósággal csak parasztok lehettek: de bizonyításuk egyenértékű
volt, bármely herczeg aláírásával.
– Uram, szólt az ifjú, – láttam, a mit akartam; meggyőződtem, hogy
minden a legteljesebb rendben van. Megtaláltam azon alapot, melyen annak
idejében tovább építhetek. Még csak egy kérdést?
– Tessék uram.
– Mit kell tenni, ha valaki ezen anyakönyvből hiteles másolatot vagy
mint nevezik, kivonatot akar kérni? Nagy és nehéz munka ez?
– Épen nem. Azaz: hogy az esettől függ. Az itt helyben lakók, kiket
mindenki ismer, akadály és minden nehézség nélkül megkapják
keresztlevelüket. Hanem ha ismeretlenek jőnek, a kik csak történetesen
születtek Tokajban, akkor a parochialis hivatal kötelessége a személy
ugyanazonosságának bebizonyítását követelni.
– Értem uram. De ha egyszer az anyakönyvi kivonat ki van adva s az
illetőnek évek óta kezében is van?
– Akkor fel van téve, mint kétségbevonhatlan tény, hogy a tokaji
plébános ismerte kötelességét, bölcsen tudta, mit cselekszik? s a
keresztlevelet csak annak adta ki, a ki ezen nagybecsű okmány birtokára
jogosítva volt.
– Köszönöm uram. Egész terjedelmében megértettem szíves
felvilágosítását. Nagy örömömre szolgálna, ha azon fáradságért, hogy e
könyvet kegyeskedett előttem kinyitni, bármely kötelezett díjat fizetnem
kellene.
– Semmit uram. A betekintés díjmentes.
Természetesen díjmentes. Azonban a sekrestyés még is oly kenetteljes
fohászszal hajtá meg magát, mint a ki értésül adja, hogy saját csekély
személyét illetőleg a tisztelt közönség nagylelkűségét nem lehet
szándékában korlátok közé szorítani.
Gábor mérnök meg is értette a hangos szó nélkül adott figyelmeztetést. S
miután a káplán úrtól illedelmes búcsút vett, oly ügyesen szorított
kezet a sekrestyéssel, hogy egy tíz forintos bankjegy épen ott ragadt
meg, a hova szánva volt.
Még az éjjeli vonattal visszautazott rendes lakására Sátoralja-Ujhelybe.
Mikor pedig hajnalhasadás közeledtével leheveredett pamlagára, utolsó
gondolata volt:
– Semmi kétségem többé. Anyám az én keresztlevelemet soha sem látta.
Csak azt írta, közel Tokaj városához születtem. Azt sem tudta, hogy
engem ott kereszteltek meg.
De ha így van: ki azon titkos barát, azon rejtélyes tündér, a ki éjjel
szobájába lopódzkodva, ezen okmányt anyja levelének borítékába
becsempészte?


VI. (Ő nagysága az osztálytanácsos, a kit kezdenek már méltóságodnak nevezni.)
Okos ember, ha utazik, vagy későn este a vendéglőben vacsorál, nem
szokta mutogatni, mily csinosan van kigömbölyödve pénztárczája. Valaki
tudomásul veheti s rá les, ha elhagyta a ház küszöbét.
Ezt a régi jó szabályt kellett volna a magyar északkeleti vasút
direktorainak szem előtt tartani. Mert ha az isteni gondviselés vagy a
véletlen szerencse adott nekik egy jeles, szorgalmatos és lángeszű
főmérnököt, jobban teszik, ha hallgatnak vele, kizsákmányolják
tudományát, felhasználják éles eszét, fizetik pompásan, de megtarthatják
maguknak.
Ők azonban széltiben dicsekedtek fényes aquisitiójokkal, otthon, az
irodában, a gyűlésben, a banquetteken, sőt a hírlapokban vagy az útfélen
is.
Úgy hogy két év lefolyta után az egész ország, boldog boldogtalan (azaz:
ujságíró és előfizető) ismerte Szabolcsy Gábor főmérnök nevét s büszke
volt rá, hogy ily kitünő talentum termett a hazában.
Keservesen megadta árát a vasúti társaság ezen kérkedésnek és
hiresztelésnek.
Épen ezen időben 1875-ben, a midőn a jól megérdemlett hírbe hozott
mérnök élete korának huszonhatodik évébe lépett, egy igen szemes és jó
szaglással biró egyént neveztek ki közlekedésügyi miniszternek, a ki oly
szándékkal foglalta el tárczáját, hogy a hozzá kötött várakozásoknak
igazán meg is feleljen.
Ő excellentiája sokat hallott Gábor mérnök képességeiről. Lehet, hogy
személyesen is ismerte, még azon időben, mikor maga is közönséges
halandó teremtmény volt; legfölebb mint képviselő adhatta jelét, mi
lakik benne?
S miután a miniszter különben is lámpával kereste a szakértő embert, a
kinek elméleti és tapasztalati ismeretei mellett, még mennydörgő módra
magyar neve is van: módját ejté, hogy e jeles egyént állami szolgálattal
megkinálja.
Igy történt, hogy egy novemberi ködös nap reggelén a hivatalos lapnak
első hasábján a következő sorok jelentek meg:
«Ő cs. és kir. felsége a magyar kir. közlekedésügyi miniszter
előterjesztésére Szabolcsy Gábor okleveles mérnököt a közlekedési
miniszteriumban osztálytanácsossá kinevezni méltóztatott.»
Volt erre helyeslés a legilletékesebb körökben, de annál nagyobb
bosszankodás a budai alagút mellé épült kevély palotában, a hol a
direktor urak legelső meglepetésük rohamában még ezen méltánytalan és
igazságtalan szót is: «fekete hálátlanság» ajkukra vették.
A mérnök szép levélben és hálás köszönettel vett búcsút a társulattól s
aztán egy pár hetet kért miniszterétől, hogy a folyó ügyekkel
megismerkedjék s általában a hivatali gyakorlatot, szokásokat és
formaságokat tanulmányozza.
Azután pedig beült az irodába, dolgozott serényen, titkárát,
fogalmazóját ellátta munkával s míg az azon napra elővett iratcsomókból
egy darabot látott asztalán, nem ment ebédelni.
Karácson táján már alig merült fel a gyakorlati téren fontos kérdés,
melyben véleményét ne kérték volna. Sokan még vissza is éltek
munkaszeretetével, mert ha bonyolódott ügyet kellett tisztába hozni, azt
mondták, erre csak az új osztálytanácsos képes.
Az év végső napjaiban a buzgó hivatalnok vígan perczegteté irótollát, a
midőn kívülről igen elbizakodott módon rácsattantanak a kilincsre,
kitárják az ajtó szárnyát s helyet engednek valakinek.
Ő excellentiája volt, a miniszter, a ki mérgesen tekintett vissza azon
szerencsétlenre, a ki ily kiméletlen modorban nyitott előtte utat.
Engedelmet kért; maga tette be az ajtót, saját országos kezével. Aztán
udvariasan meghajtá magát, szivarra gyujtott s helyet foglalt szemközt
hivatalnokával.
– Kedves Szabolcsy, – mondá, – bocsásson meg, ha háborgatom. Csak úgy
privatim akarok valamit mondani.
– Méltóztassék parancsolni.
– Mondtam, nem tartozik a hivatalhoz. Hanem nagy részvéttel viseltetem
sorsa iránt, mint olyan ember, a ki önnek multját jól ismeri. Adjon
kezet és ne piruljon álszeméremből, mert a saját erejéből kivívott
állásnál nincs nagyobb dicsőség az alkotmányos országban. Tehát
tekintsen legjobb barátjának s feleljen szabadon és egyenesen
kérdésemre.
Mi lesz ebből? mit akar kérdeni: mert az elmondott előbeszéd nagyon is
hosszúra nyúlt egy miniszter szájában.
Ezzel azonban vége is lett az ünnepélyes szójárásoknak. A miniszter
felkelt székéről; kényelmesebb helyre, a pamlagra veté magát; a komoly ő
excellentiájából régi táblabiró, majdnem közönséges urambátyám lett s a
tiszteletből még mindig vonakodó hivatalnokot maga mellé ülteté. Ekkor
hatalmas füstgomolyt bocsátott ki ajkai közül és mondá:
– Igaz-e, a mit beszélnek, hogy ön gróf?
– Hogy én gróf vagyok? – felelt az ifjú, elhalaványodva, de erőtetett
közönynyel. – És ezt széltiben beszéli a világ?
– Azt nem mondtam. De vannak, a kik tudják, vagy legalább állítják. A
mult őszszel Tokajban jártam szüretelni. Ott hallottam az apát úrtól,
hogy ön ezelőtt két évvel megjelent a plébánián s beletekintett az
anyakönyvbe.
– Ez igaz, kegyelmes uram. De én ott egy szóval sem mondtam, mit keresek
abban a könyvben? Csak a kötet és a lap számát jelöltem ki. Akkor
megmutatták; láttam, a mit kerestem, megköszöntem a szívességet és szó
nélkül távoztam.
– Én sem mondok egyebet. De ha az egész vidék tudta, hogy önt Szabolcsy
Gábornak hívják; azon bizonyos lapon pedig néhány tokaji szőllős
gazdának fián és leányán kívül más érdekes születési tény feljegyezve
nem volt: nem sok combináló tehetség kellett arra, hogy az ön
kutatásainak czélját eltalálják.
A fiatal ember elismerte ezen érv igazságát s aztán mint tetten kapott
bűnös hallgatott.
A miniszter nevetett.
– A fődolog, hogy ön rossz néven ne vegye, ha magán viszonyainak
fejtegetésébe bocsátkozom. Az igazi barátságnak és jóakaratnak sok
szabad. És én nem érthetem, miért nem akarja ön igénybe venni
születésének jogát?
– Azért, mert nem tehetem. Erre nem elég csak az én hitem és
meggyőződésem, ha a világ elé csalhatatlan bizonyítékokat nem hozhatok.
Különben pedig tökéletesen meg vagyok elégedve helyzetemmel. Ha jó
osztálytanácsos lehetek: nem lehet kedvem kétséges grófot játszani.
– A keresztlevél hiteles és minden kétséget kizár.
– Lehet; de az atyám és anyám között végbement házasság tényének még
nyoma sincs.
– Hallottam; a muszkák felperzselték a lengyelkei templomot. A
matrikulák helyett azonban más valami maradt fön.
– Semmit sem tudok róla.
– Ismeri az öreg Réthfalvy Miklós bárót?
– Tudom, hogy vannak ily nevű urak Zemplénben.
– Tehát hallja. Én tegnap beszéltem a báróval. Igen derék magyar ember,
de lesz már vagy hetvenöt éves. Ő is hallotta a tokaji expeditió hírét s
azt mondta nekem: két levelet bir meghalt unokaöcscsétől az ezredestől.
Az elsőben rokoni indulattal jelenti, hogy Lengyelkey István professzor
hátrahagyott árvájával, Saroltával, házasságra lépett. A másik levél
félévvel később kelt s azon örömhírt hozza, hogy neje áldott állapotban
van.
– Mindezt ma hallom először. De a két magán levél csak fél bizonyíték.
Én nem tudom, hogy az ily ügyeket törvényszéki vagy közigazgatási úton
szokták-e tisztába hozni. Csak arra vagyok elhatározva, hogy nevetséges
szerepet soha, semmi áron elvállalni nem fogok.
– És mért volna e szerep nevetséges?
– Nevetséges volna úgy multam, mint jelenem miatt. Engem mint
elhagyatott árvát a püspök jótékonyságából a szegények convictusában
neveltek. Jelenben, ifjú korom daczára, szép hivatalban vagyok. Mire
való volna nekem a grófság? Azért, hogy ha a hivatali szolga lehúzza
rólam a téli kabátot, nagyságos úr helyett méltóságodnak tituláljon?
Isten őrizzen meg engem attól, hogy valaha regényhőst csináljanak
belőlem!
– Szép elhatározás. De meg kellene gondolnia, hogy Magyarországon a
mágnás egyszersmind született törvényhozó is. Miután pedig napjainkban
annyi mindenféle vasúti és technikai tárgyú törvényjavaslatok kerülnek
napirendre: a kormánynak is jól esnék, ha a felsőházban valódi szakértők
kelnének védelmére.
– Igen megtisztelve érzem magamat, kegyelmes uram: hanem a második
követelés még erősebb az elsőnél. A grófi czímet, Isten neki, valahogy
elviselhetné az ember; de hogy belőlem még valaha parlamenti szónok is
válhatnék: ily képzelődés távol marad tőlem.
– Hogyan? képzelődés? Ön tán azt hiszi, valami ördögi mesterség lehet az
a szónoklat? Higyje el; semmi sincs ennél könnyebb a világon. Csak
egyszer kell megkisérleni s mindjárt megy. Mert ha tud az ember valamit,
a mit mások nem tudnak, egyebet sem kell tennie, mint könnyedén
elmondani, a mit akar, hadd tanuljanak a tudatlanok. Én sem vagyok
szónok s mégis tudok beszélni a képviselőházban, épen oly biztossággal,
mint e szobában. Ön csak azt képzelje, hogy a sok kardinál, püspök,
főispán, gróf, báró, nem egyéb, mint egy sor káposztafő, melyet a
teremőr rakott a padokra pusztán diszítés szempontjából. Mondja el, a
mit tud, a mit nem tud, azt hagyja ki és kész a szónok. Régen meg van
írva: orator fit.
– És mégis olyan sokan belesülnek a dictióba.
– Az ilyenek kezdetben sem tudták, mit akarnak mondani. Neki mentek a
dolognak készületlenül s azt hitték, majd súg a szentlélek. Nos, öcsém
uram, lesz belőlünk gróf és a kormánynak eszes védelmezője a
felsőházban?
– Kegyelmes uram, induljunk csak lassan e pályán. Ne vigyünk vásárra
medvebőrt, mielőtt a maczkót lelőttük. Mert még nem vagyok gróf. Még
amolyan fél gróf sem, a ki sem tűz, sem víz, sem hús, sem hal. Nem
hagyhatom el díszes pogári állásomat azért, hogy a legjobb siker
esetében is azok közé tolakodjam, kik engem nem ismernek, kik legfölebb
csak eltűrhetnek.
– Kezdetben; de majd hozzá szoknak, mint én, hogy úton útfélen
excellencziás uramnak czímeznek. Ádám vagy Noe apánknak egyik fia sem
volt gróf, s mégis lett és lesz ma is ily portéka az unokákból.
– Igaz, de a kik napjainkban grófi vagy bárói czímet nyernek, már
azelőtt született urak voltak. Én pedig mindjárt első fellépésemre a
tönkre jutott mágnások kategóriájába sorakoznám. Inkább visszamegyek az
én vasutamhoz s leszek újra mérnök, vagy pályaőr mindenesetre.
A miniszter úgy nevetett ez ötletre, mint valamely szellemes élczre s
aztán felkelvén helyéből, mondá:
– Azt hiszem, ma szombat van. Nagy társaság lesz együtt a
pénzügyminiszter palotájában s megeshetik, hogy a fiatalság zongora
mellett tánczra kerekedik.
– Meg vagyok híva, kegyelmes uram.
– Akkor találkozunk. Sok miniszter lesz ott in petto. Még több
millionaire in theoria. Szándékom önt nehány embernek bemutatni. Nem
mondom fűnek-fának, de mégis oly egyéneknek, kikkel az ismeretség díszes
és előnyös. Isten áldja.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Este tíz óra után a pénzügyminiszter termeiben csakugyan szép társaság
volt együtt. Az urak folytatták a képviselőházi ülés vitáit és többnyire
bölcsebbek voltak, mint a gyűlés alatt. Az asszonyok émelygős arczot
mutattak s legyezőikkel folyvást tova üldözék a jelenlevő sok közönséges
emberből kipárolgó polgári bűzt. De a gondatlan ifjúság a nagy teremben
sereglett össze s vidám lélekkel, ruganyos lábbal, élvezte a táncz
gyönyöreit.
Szabolcsy Gábor, rang szerint osztálytanácsos, külsejére nézve igen
választékosan öltözött fiatal ember, ott állongott a terem közepén a
férfi csoport között.
Nem mutatta, de valósággal unatkozott, a midőn egyszer a terem
szögletébe pillant s lát ott egy hölgyet, a kiről hitte, hogy
találkozott már vele valahol az életben.
E hölgy erősen kezdett már végső búcsút venni az érdekes évektől. Tán
már maga is lemondott hódító hatalmáról: de bizonyos, hogy mások még
régebben észrevették a bekövetkezett díszes haladást.
Ki lehet ez? Nem kétkedett, hogy ismerte. Csakhogy azóta a lefolyt
nehány év barbár hatalommal pusztított az egykor kellemes arczvonások
között. A mi szép, vonzó volt rajta, mind elveszett. Sőt helyébe az
önzés, irigység, gyűlölet, a visszataszító dölyf és kevélység szörnyű
kifejezése fejlődött ki.
És valóban ő volt. Réthfalvy báróné, a ki öt év előtt a mérnök-segédet
ebédre hívta, a ki a sebeiben meghalt ezredesnek, mint mondá, emléket
emelt, a ki egykor rossz néven vette, hogy a kegyelettel őrzött sírkövet
a vasút érdekében helyéből tova mozdítania kényszerült.
Sokáig nézett a mai osztálytanácsos a báróné felé; kötelességének
tartván, ha pillantásaik összetalálkoznának, fejét mélyen meghajtani.
A báróné azonban nem nézett a terem közepén állongó urak csoportjára.
Épen mint a páholyban ülő hölgy soha sem emeli szemcsövét a második
emelet felé; a karzatnak létezéséről pedig még tudomása sincs.
Maradt tehát helyében az ifjú és gondolkodék.
– Bolondság, ostobaság, – elmélkedék. – Mit tennék mást, ha a szerencse
kedvezéséből már ma gróf volnék is? Tulajdonkép akkor is csak itt állnék
s lesném a jó alkalmat, hogy haza lopózkodjam.
Később eszébe jutott: ha nem tudja, miként mulasson itt, mint gróf, hát
tanulja meg másoktól. Csak úgy hemzsegett előtte a sok minta. Jobb
alkalmat sem találhat okulni, miként lépnek fel ily teremben azon
kiváltságosak, kik már bölcsőikben Magyarország mágnásai voltak.
Megmaradt tehát kényelmes observatóriumában és nézte, mint tünnek fel
keletről az elsőrendű csillagok, s mint hanyatlanak alá a nyugati
láthatár irányában? Értsd: a hölgyek szobájából ki a buffetbe.
A többi között épen most libegett végig a terem fényezett koczkáin
Vékonyi Hermann báró ő méltósága: mosolyogván, mint győzelmes Apolló és
elfogadván üdvözleteit mindazoknak, a kik elébe járultak s meghozák
tartozó hódolatukat.
Gyönyörű szál legény volt a báró, épen oly magas és száraz, mint a
távirda póznája. Még legszebb fiatal éveit élte, mert huszonöt éve
sincs, hogy kibújt az iskola padja alól. Valaha ugyan gyanusan alacsony
homloka volt, de most, az igen előkelő modorban kifejlődött kopaszság,
egész a búbja tetejéig vitte fel az agy székhelyének határát.
Magas véleményét saját személyének fontosságáról, édes megelégedéssel
fejezte ki tagjainak minden mozdulata. Épen nem törődött azzal, ha főuri
nevetgélései alatt ajkai úgy szétterjednek, hogy roncsolt, ingadozó és
elsárgult fogai közszemle alá kerülnek.
Ki követelheti tőle jogosan, hogy egészséges agyara legyen, mint a
juhász bojtárnak, a ki egész éven át túrót és aludttejet eszik? Ez a
föltétel nincs kikötve a bárói diplomában.
Igy lejtett el előtte az estély hőse, a férfikar királya, a leányos
mamák eszményképe. Szemüvegét, divatosabban mondva, orrcsiptetőjét oly
ügyesen igazgatta, hogy egyetlenegy oly egyént sem kellett megismernie,
kikkel amott, kívül a kaszinón, vagy valamely választmányi gyűlésen,
kötött kompanistaságot.
Ment és homlokán világosan olvasható betűkkel írva, ezen czímtáblát
hordá: ide nézzen, a ki telivér bárót még nem látott! Igy kell az
embernek otthon lenni, még mások szalonjában is. A ki e tudományt meg
nem tanulta, vagy megtanulván, nem meri gyakorlatba venni, bujjék a föld
alá.
Voltak, kik megkisérlék ezen remek példányt utánozni: de csakhamar
visszariadtak a fenyegető következményektől. Érzették, hogy nem élhetnek
oly biztosságban és oly önimádási gőzkörben, mint a báró, a ki mint páva
lépdelgett, folyvást szuszogott, sőt orrából félreismerhetlenül hápogott
is. Oly kizárólagos elegantia, mely csak bárónak illik: a közönséges
ember pedig ha utána csinálná, csak azt nyerné vele, hogy többé ugyan
ily helyre meg nem hívják.
Nem sokára ezen lélekemelő, szívet felvidámító látvány után az
osztálytanácsos ismét azon szöglet felé tekintett, a hol Réthfalvy
báróné trónolt, körülragyogva udvarának vakító fényétől.
Mindjárt látszott, hogy közvetlenül a báróné tőszomszédságában, sőt épen
az ő kegye és védelme alatt még más valaki is ül, de úgy el volt rejtve,
mint teljes fogyatkozáskor a fénylő nap, ha a hold láthatatlan tányéra
elébe kerül.
A napot tehát a terem közepéből senki sem láthatá; annál feltünőbb volt
három fekete frakknak a háta, igen tisztelgő és meggörnyedt állapotban.
A három fekete frakk közül legérdekesebb lehetett a középső, mert ennek
lebegénye folyvást a legfestőibb hullámzásban balancirozott. A ki pedig
benne volt, kurta kis egyéniség lehetett. Amolyan kövér képű vézna
egyéniség, a kinek testéhez szabott öltözéke alól anatomice meglátszott,
hol vannak vállpereczei, csontos könyökei s hány oldalbordával jött e
gyarló világra?
És a három frakk folyvást hajladozott. Mindhárman mindenre feltétlenül
igent mondtak, de nem mutatkozott, mintha csak egyszer is helybenhagyó
választ nyertek volna.
Húsz percz mulva fel is adhatták támadó pozicziójokat és hosszú orral
tovább kotródtak. Valószínűleg csak tánczra hívták fel azon elrejtett
szépséget, mely nem méltánylá a kínálkozó szerencsét, hanem
eltántoríthatlanul helyén maradt.
Új, legfrissebb s legmeglepőbb tapasztalás volt ez osztálytanácsos uram
ő nagysága számára. Ma hallotta életében először, hogy gróf is lehet az
ember s mégis a tánczra felhívásban kosarat kaphat!
Mert a fönnebb tisztelettel leírt frakk valóságos négy nyüstös mágnás
volt. Névszerint felsőnagygáti Nagygáthy Gedeon gróf, a kinek még a
harmadik, negyedik nagy gáton is messzebbre terjedtek gazdag uradalmai.
Hány kosarat kötnek ily uraság fűzfáiból a helybeli lakosok és egyet
ezen hazai gyártmányból épen ő méltóságának kellett haza czipelnie!
Bizonyára romlik a világ és sokáig nem tarthat mai állapotában!
A dísztelen visszavonulásnak azonban haszna is akadt. Szabolcsy Gábor
tanácsos szabadon nézhetett a kitisztult tájkép felé s látott ott egy
szelíden és ártatlanul mosolygó gyönyörű leánykát.
Ha séta közben az utczán pillantja meg, soha rá nem ismer; azt sem
tudja, látta-e már valahol? De miután e tünemény Réthfalvy báróné
mellett ült és egészen odatartozni is látszott: valahogy eltalálá, hogy
e fejlődő virágszál nem lehet más, mint a báróné kis leánya, Lenke
kisasszony.
Ezzel egyszersmind régen elmult napoknak emlékei torlódtak lelkébe. Az a
kis leány ült ott, a ki egykor gyermekies őszinteséggel figyelmeztette
anyját, hogy a mérnököt ebédre hívni szándékozott; a ki egykor oly
érdekkel viseltetett az ifjú mérnök munkálódásai iránt; a ki a tervezett
vasút építése tárgyában, annyi részletes kérdést intézett hozzá, hogy
alig győzött kielégítő feleleteket adni.
Most már tizenhét éves lehetett. Még nem kinyilt virág, de felfakadni
induló bimbó, behintve a hajnal hímporával.
Még többen is léptek eléje. Sokáig kérték, sőt unszolták is. Némelyek a
mama hathatós pártfogásához folyamodtak; minden siker nélkül. Senki még
egy fordulót a keringőre sem nyerhetett tőle. A báróné természetesen,
ily ügyben, nem parancsolhatott: de rossz kedvét és elégedetlenségét nem
palástolhatta.
Ki hallott ilyet? Fiatal leány, a ki nem akar tánczolni! Első megjelenés
a nagyvilági társadalomban és e gyermek önkéntesen vállalja el a
petrezselemárulás szerepét. Kassán is így cselekvék, de ott csak apró
gimnazista diákok gavallérkodának. Mért öltözött fel ilyen gonddal? Mért
nem mondta meg mamájának, hogy inkább otthon kivánna maradni?
Vagy itt a teremben történt valami, a mi kedvét szegé és senkivel
tánczolni nem akart?
Az osztálytanácsos kénytelen volt elismerni, hogy ily indokolatlan
önmegtagadást eddig sehol sem látott azon körökben, melyekben ez ideig
megfordult.
Egyszerre pedig, a mint félszemével folyvást kisérné az előtte lefolyó
jelenetet, történék vala, hogy a kis leány bátrabban nézett végig a
terem hosszában, s mindjárt a következő perczben ezen ibolyaszínű
szempár összetalálkozik a nem távol álló ifjúnak sötét tüzű
pillantásával.
Az osztálytanácsos ekkor felbátorodik s a legmélyebb tisztelettel és
hódolattal meghajtja fejét előtte épen úgy, mint a ki csekélységének
öntudatában csak tartozó kötelességét teljesíti.
El volt készülve rá, hogy köszöntése észrevétlenül marad. A kis leány
meg sem látja, vagy azt hiszi, hogy valakinek másnak lehetett szánva az
ismeretlen embernek ezen udvariassága.
De ki tudná a fiatal ember meglepetését leírni, a midőn látnia kellett,
hogy Lenke kisasszony, habár betanult szertartással is, az iránta
mutatott figyelmet oly módon viszonozta, hogy abból a nyájasság és
barátság néma jelei sem hiányzottak.
Igen kedves egyszerűséggel hajtá meg fejét. Először, mint a bevett
szokás szabálya rendeli; aztán mindjárt még egyszer könnyedén és
mosolyogva. Mint mikor a nő értésül adja: megismertem önt és igen
szívesen fogadtam, hogy még nem feledkezett el rólam.
A báróné ezalatt a mellette ülő hölgyekkel volt elfoglalva és mégis
egyszerre, mint sértett anya, büszkén hátra veté fejét. Nem lehetett
ugyan róla feltenni, hogy a fületöve mellett még harmadik szeme is van,