Egy mérnök regénye - 16

– Ah, végre megértem a napot, melyben az én legközelebbi szomszédommal
is meg lehetek elégedve. Köszönöm, hogy olyan podgyászszal jött, mint az
angol lord, feleséggel, öt leánynyal, három gouvernante-tal, hat
komornával és egy egész ezred cselédséggel. Tessék ezt a szép svájczi
hotelt elfoglalni az egész saison tartamára. Mindjárt meg is kapja
jutalmát. Megengedem, hogy karját ajánlja a gyönyörű fiatal
vendéglősnének s vezesse le a kertbe a társaság közé.
A kert nem messze volt, csak ki kellett lépni a verandára s onnan nehány
lépcsővel alább a virágszőnyegek s poronddal behintett puha utak.
Hanem a fiatal ember nagyon szószerinti értelemben vette a grófné
parancsát. Megbocsáthatlan ügyetlenséggel a legrövidebb utat választá a
társaság felkeresésére.
– Oh, nem így alkudtunk, – szólt a grófné, a midőn a park kanyargóin a
legelső válasz-útra értek. – Térjünk balra; ez a legnagyobb kerülő egész
kertemben. Mert sok beszélni valóm van. Anyai oktatásokat akarok adni és
föltétlen engedelmességet követelek. Mi van ma?
– Hétfő.
– Azt tudom, a szakács menujéből. Hányadik napja a hónapnak?
– Szeptember 29-ke.
– Helyes. Tudja-e, hogy szerdán, október 1-én országos menyegző lesz
Réthfalván?
– Az egész vidék beszéli.
– És ön mit mond rá? Remélem, férfias lemondással tűri sorsát?
– Férfias megnyugvással, grófné.
– Nem értem az ilyen túlfinom megkülönböztetést. Rendesen rejtélyes
kétértelműség lappang alatta. De nem feszegetem tovább, mert azzal, hogy
idejött ön, már megkaptam a kielégítő választ. A ki mulatni akar,
bebizonyította, hogy képes feledni. Roppant bölcsen teszi, mert a hűtlen
leány megbüntetése, a mióta a világ áll, csak egyetlen egy igazi, valódi
és gyakorlati boszú létezik.
– És az volna?
– Először: kinevetni a szív bohó tévedéseit. Másodszor: rögtön, még
melegében szétnézni, keresni és megtalálni a teljes kárpótlást.
– Megkisérlem.
– Éljent kiáltok e határozatra. Mert higyje el nekem, a híres lélektani
tudós, a ki a szerelmet feltalálta, megmagyarázta s minden titkát
bonczkés alá vette, épen a leglényegesebb föltétel meghatározásában
követte el a legoktalanabb hibát.
– A legoktalanabb hibát?
– Abban bukott meg, okoskodásában, hogy ráfogta a férfira, mintha nem
lehetne rögtön vagy később egy más nőt ép oly forróan szeretnie, mint
azt a legelsőt, a kit véletlenül kiszemelt magának! Ime az én uram és
férjem, Cseklész gróf, már praktikusabb világbölcs. Ő azt szokta
mondani: Minden nő ceteris paribus, egyenértékű. A mit az egyik megad, a
másik meg nem tagadja. Ergo: (még mindig Cseklész úr velős mondatait
idézem) micsoda eszeveszettség, a világon hatszáz millió nő közül egyre
ráfogni, hogy többet ér, mint a többi összesen? és ha ezt az egyet
elvesztettük, a többire sem szemünk, sem szívünk, sem vágyunk?
– Valóban grófné, ez épen nekünk, csalódott férfiaknak való vígasztaló
filozófia.
– A tudomány alapos és megczáfolhatlan: csak a tanítványok gyöngék
hozzá. Azonban én egészen másról akartam beszélni. Hallotta már
valakitől, hogy ma ebédre Nagygáthy grófot is várom?
– Ah? itt van már a vidéken az én legújabb barátom?
– Tegnap érkezett Kis-Gáthra egész csapat czimborával. Megtartották, az
este, az ifjúság és szabadság elvesztésének halotti torát. Roppant
dáridót csaptak, én pedig büszke vagyok rá, hogy segítségem nélkül még
pezsgőt sem ihattak volna.
– Elfeledtek hozatni?
– Azt már nem tették. Ilyen hibába nem szoktak esni. Hanem mikor a
palaczkokat be akarták hűteni s a jégvermet felnyitották, mit találtak?
Csupa poshadt vizet, fürdőt vagy lóúsztatót. Akkor aztán hozzám küldtek
s én adtam is nekik egy fél szekér jeget kölcsön, azon kikötéssel, hogy
jövő évi deczember vagy január havában kamatostul visszatérítsék.
– Súlyos föltétel! Mi lesz a világból, ha már a grófnék is
uzsoráskodnak!
– A tanulság ebből az, hogy az én Gábor grófom mai napon igen correct
módra viseli magát és nem keres ürügyet összezörrenésre.
– Ebben bizonyos lehet, grófné.
– Nem félhetek, hogy házamnál párbajra hivás keletkezhetik?
– Részemről nem adok rá okot.
– Akkor nyugton vagyok, mert az én vitézlő Gida öcsém nem krakéler.
Olyan piczi, hogy Tom Pouce tábornokkal sem mérkőzhetik. Egyszer már
közel volt hozzá, hogy verekedjék, de ellenfele azt mondá; gróf! ön oly
subtilis czéltábla, hogy golyó helyett serétlövést választok.
– Ez a grófné élcze.
– A mi pedig az én kedves Lenke húgocskámat illeti: a minő hű képet
csinált hozzá, a midőn bizonyos levélkét a kezébe csempésztem, nem
hittem volna, hogy szív dolgában ily változandó lehessen. De mit akar
ön? 70,000 hold Heves feketeségében, borzasztó hatalom! Ki állhat ellen
vértezetlen kebellel az armstrong-ágyúnak? Egyébaránt régi tapasztalás,
hogy a nő, a ki szerelmében a holdak ezreit veszi számításba, maholnap a
férjét sem tekinti másnak, mint a birtokra betáblázott adósságnak.
Nehéz volt itt a fiatal embernek valamit közbeszólni. Szerencséjére a
grófné ezt soha sem várta. Elég boldog volt, ha bátran és szabadon
beszélhetett a levegőbe.
– Majd megválik, – folytatá, – minő próféta voltam. Úgyis az igazi
boldog házasság oly ritka e világban. Valóságos kivétel. Hála Istennek,
én e kivételek közé tartozom. Hallott ön engem Cseklész gróffal
összepörölni?
– Soha! grófné. Még mindig Kassán mulat ő méltósága?
– Isten őrizz. Ilyenkor szeptember végén Monaco bájait szokta élvezni.
És hogy bebizonyítsa hozzám való határtalan szerelmét, azt írta nekem:
kedvesem! a hányszor felteszek a carreau dámára ötszáz frankot, mindig
rád gondolok és vesztek!
– Ez a bizonyíték?
– Természetesen. Mert írva van, hogy a ki szerencsétlen a kártyában,
boldog a szerelemben!
– Valóban igaz.
Ily csevegések között találták meg a társaságot, mely a kertnek egyik
gyepes tisztásán oly szenvedélylyel dobálá az abroncsot, mintha e
gyermekjáték mulattatná őket. Pedig csak alkalom ez, melyben az urak és
hölgyek mintegy mellékes észrevétel gyanánt, a legszabadabb modorban
mindent elmondhatnak, a mi szívükön fekszik. A szó az abroncsra
vonatkozik, a gondolat a keletkező titkokra. A ki ezt nem tudja,
bámulja, mint mulattatja az ily haszontalanság még a legjobb társaságot
is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az ebéd idejének közelegtekor megjött szerencsésen Nagygáthy gróf is.
Máskor nagy esemény, nagy megtiszteltetés volt ez; ma a bizonyos
menyegzőt megelőző napokban igen közönyös jelenség. Egygyel több a
társaságban, más semmi: mert mi hasznát vehetnék itt annak a férfinak, a
ki mindenkitől elpártolt s már kimondá, kit választott?
Gedeon gróf udvariasan üdvözlé a ház úrnőjét és az egész társaságot,
aztán feltünő hévvel ragadá meg Gábor gróf kezét. Majdnem úgy ütött ki e
tüntetés, mintha ezen embernek köszönné boldogságát. A mennyiben 9000
hold megszerzése e nevet megérdemli.
Mindjárt melléje állott és oly hangon, mint a kinek titka nincs, mondá:
– Barátom, készülj. Holnapután reggel tíz órakor viszlek Réthfalvára.
– Engem?
– Téged; két okból.
– Értem: primo, secundo.
– Úgy van. Primo: mert barátom vagy és boldogságomat szemlélned kell. A
báróné egészen rám bízta, kiket hívjak meg.
– Bocsáss meg, barátom…
– Egy szót sem, míg mindent nem hallottál. Secundo: Réthfalva souverain
hatalma előtt előterjesztettem a meghívottak névsorát. Mikor neved
előfordult, mennyből alászállott menyasszonyom, irántami szívességből
pártolta indítványomat. A báróné nyájas igent billentett; a meghivót
pedig aláírta. Itt van, olvasd.
– Csakugyan?
– Holnap Réthfalván ebédelek, de az éjt Kis-Gáthon töltöm. Szerdán
tejbevajba fürösztött öt lovammal, épen mikor tizet ver az óra, rohanok
Réthfalvára a rám váró kész üdvösségre. Magam hajtok; te mellettem ülsz.
Tizenkét órától kettőig gyűl a vendégsereg. Násznagyok, vőfélyek,
nyoszolyó lányok és (ezt már halkabban mondá) a dolognak ostoba
részletei, a kik csak arra valók, hogy egyék meg az ebédet s vigye őket
az ördög mentől előbb a pokolba! Rendeld oda saját fogatodat is; mert
ebéd után olyan goromba ficzkó leszek, hogy feleségemen kívül, senki
számára nincs szemem. Adieu? Vágtat az öt sárga csikó s meg sem áll
Beregszászig, a hol vasútra ülünk.
Most már egyszerűen csak a fülébe súgott valamit barátjának, oly ragyogó
arczczal, mintha mondaná: a többit pedig bizd rám.
Ez volt a programm a Réthfalván készülő menyegzőre.
Gábor gróf hallgatott és gondolá:
– Dicsőségesen csinálódik az én alibi-m! A primást, az esztergomit úgy,
mint a melyik a Hungáriában muzsikál, előbb vehetik gyanuba, mint
engemet!


XXII. (Hallatlan botrány az úri világban.)
Másnap Nagygáthy gróf Réthfalván éldelegte boldog perczeit. Kissé
különösnek találta s nem könnyen szokott a gondolathoz, hogy házasodni
fog és ennyire el van szédítve egy leány szépsége által, melyhez csak
9000 hold járt hozományképen. Ilyen kedvtelést, néhány év óta, bármikor
megszerezhetett volna magának.
De kezdte észrevenni, hogy szerelmes is, a mennyiben a szép Lenkét
lehetetlen volt nem szeretni. Hogy a leányka hallgatag, tartózkodó és
bátortalan, ez csak előnyére szolgált. A víg és könnyelmű menyasszony
inkább elidegeníti a férfit, mint magához vonja. A jó kedv és
megelégedés házasság utánra való időtöltés. Kapja csak egyszer kezébe
kis feleségét, majd mulatságosabb nótákra is megtanítja.
A háznál minden készen volt; az építő, festő és diszítő iparosok
eltakarodtak. A báróné a perczeket számította, hogy ki legyen mondva az
oltár előtt a végzetes igen s ha leánya Nagygáthy grófné lett, kész a
földön a mennyei Jeruzsálem; megérkezett a halandók számára a hivőknek
igért örök paradicsom.
Ketten sétálgattak a kastély alsó kertjében. Egy beszédes ifjú s az
elzárkozott leány, a kit az elháríthatlan kényszerűség, mint műkedvelőt,
a szinésznők művészetére tanított meg. Gedeon gróf őszinte lélekkel
játszotta a jövendőbeli férjet. Szokása volt semmit nem tenni félig, ha
valamire rászánta fejét. A leánykát szórakoztatta az ifjúnak köznapi
szószaporítása. Ezalatt legalább nem gondolkodott a holnapról, melyben a
vidék fölött felharsan az utolsó itélet trombitája. És lesz üvöltés és
kiabálás.
Mert nagyon világosan tudta, mit szándékozik cselekedni? tisztán
megfontolta lépésének minden következményét. Csak lassan és fokonként
szokta meg lelke e határozatot, mely őt azon válaszútra ragadja, honnan
nincs visszatérés!
De nem volt más menedéke. Otthon, anyja irányában semmi erővel sem birt.
Hiába kért, hiába sirt. Csak azt hallotta feleletül: nem érted saját
boldogságod föltételeit; rövid időn pedig áldani fogod anyád bölcs
előrelátását és gondoskodását gyermekének jövője iránt.
Mit tegyen? Halaszszon mindent a végső perczre s a templomban, sírás és
ájuldozás között tagadja meg az igen szó kimondását?
És ha rászánná is magát e végletre, mit nyerne vele? Anyja újra
folytatná az ostromot, Gedeon gróf pedig annyira telve van saját
értékének ellenállhatlan erejével, hogy még az ily templomi jelenetet is
csak az éretlen gyermek természetes gyöngeségének tulajdonítá.
Ki tudja, mi történik? A násznép még együtt van; egész sereg néni, bácsi
rohanja meg, újra visszaviszik az oltár elé s lehetetlen, hogy másodszor
is ereje legyen, a botrányt ismételni.
És akkor Nagygáthy grófné lesz. A kit pedig oly forrón szeretett, azt
nem csak megcsalta, hanem álnok hitegetéseivel még kegyetlen játékot is
űzött vele.
Ezerszer inkább a halál.
És ha így meg is szabadulhatna Gedeon gróftól, érzette, hogy ezzel csak
a lehetőség útját nyerte meg, a kitüzött boldog czél felé.
Ellenben, ha eltünik a háztól, sorsát azonnal összeköti szívének
szerelmével. Egyedül csak ez az ifjú lesz képes megitélni, mily
rendíthetlen szerelem volt az, mely ez áldozatot meghozhatta.
E gondolat adott neki erőt. Ez tette a félénk, szelid, engedelmes
gyermeket bátorlelkű s mindent koczkáztató hősnővé.
És mégis, a midőn így ketten a kertben sétáltak, megkisérlé a kis leány
a még legutoljára föntartott szelidebb eszköznek felhasználását.
– Kedves bátyám, a multkor nem értettem egy szavadat. Hogy beszélhettél
te előttem és a mama előtt, hat-hét levélről, mikor én hozzád soha
életemben egy sort sem írtam.
– Ah, ah – felelt hangosan nevetve a gróf. – Nem írtál? Te tán azt
hitted, hogy én az ily drága leveleket, amint elolvastam, mindjárt
felhasználom fidibusznak? Isten őrizz ily szentségtelenítéstől! Ide
nézz, mint megbecsültem. Itt van mind a hét darab, tárczámnak legbensőbb
részében, egybekeverve ezer forintos bankjegyeimmel.
Elészedte tárczájából a leveleket, egyet, kettőt fel is nyitott és
győzelmes tekintettel mutatta elé azokat, mint az uzsorás a lejárt
váltót.
– Ez nem az én írásom.
– Nem a tied? hát ki írta?
– Würzheim báróné.
– Micsoda kedves kis enyelgés ez, egy nappal az esküvő előtt!
– Ha nem hiszesz nekem, menjünk fel a szobába. Leírok nehány sort, s
meglátod a végtelen különbséget a két írás között.
A gróf egy pillanatig hüledezve nézett; de miután a legkomolyabb dolgot
is a legkönnyebb oldaláról szokta felvenni és megitélni, mondá:
– Ne beszéljünk hiábavalóságokról; a betűk alakjáról, a vonások
összekuszált szálkáiról. Elég nekem, ha mással irattad is, ha a tartalom
saját szíved sugallatát foglalta magában.
– Tudtom és akaratom nélkül írtak hozzád.
– Már hogy tették volna! Különben ez se baj. Elmondod most élő szóval,
hogy szeretsz s ezzel minden félreértés jóvá lesz téve. Különben pedig e
dolog annál mulatságosabb, mert most már én is megvallhatom, hogy az én
leveleimet sem magam írtam. Azaz: én legalább mégis lemásoltam s ezzel a
tartalmat sajátommá fogadtam.
– Szép kis eredeti levelezés.
– Még szebb, hogy semmit sem vethetünk egymás szemére. Azért legokosabb,
ha mindent őszintén elbeszélünk. Volt ott Trouville-ben két igen pompás
bon-vivant pajtásom. Mindkettő divatos regényírója a franczia
arisztokratikus köröknek. Egyik mr. le Passepoil, a másik mr. le marquis
de la Draperie. Ezek komponálták leveleimet, darabját száz franc
honorariumért. Úgyé bámultad, hogy a te kedves Gida bácsikád minő
hatalmas stylusra tett szert? De mindez csak arra való, hogy majd télen
a hosszú unalmas estéken, ha egyszer-másszor otthon maradunk, legyen a
mi fölött nagyokat nevethessünk.
Ez aztán javíthatlan és tántoríthatlan szerelmes volt; a mi jó Nagygáthy
grófunk! Őt ugyan holmi aprólékos félreértések és csekélyszerű
felfedezések ki nem verheték sodrából.
Pedig Gedeon gróf nem volt ostoba legény; jól és folyékonyan beszélt és
társalgó modorában néha még a só vagy a bors sem hiányzott. A világ
többet tett fel róla, mint a mennyit talált benne.
De ha magasabb eszmékről, vagy a szív nemesebb érzelmeiről kellett
nyilatkoznia, az alapjában tudatlan lélek, a köznapi faragatlan ficzkó
mindjárt elárulá magát. E hibájánál csak elbizakodása volt
rettenetesebb. Meg volt győződve, hogy Magyarország főuri családjaiból
származó minden leánynak csak az lehet álma és ábrándozása, hogy
Nagygáthy grófné lehessen!
Hogy most Réthfalvy báróné Lenkéjét nőül veszi, ezt úgy tekintette mint
nagy úri szeszélyt, mint fiatalkori meggondolatlanságot és saját
személye értékének félreismerését. Ő most elvet, elpazarol valami
dicsőbb jövőt. Épen nem kétkedett, hogy ez a kis Lenke huga csak azért
iratta a rafinirozott Würzheim tábornoknéval leveleit, mert félt, hogy
hatalmas bácsikája kinevethetné a falusi leányka gyarló
stylus-gyakorlatait, s mint hozzá nem méltó együgyű teremtést, búcsu
nélkül otthon hagyná.
A leányka nem gyűlölte őt. Mint rokonok, sokat játszottak, gyakran
enyelegtek egymással. Csak akkor, a midőn a báróné először kezdett
példálózgatni a Nagygáthy grófnéság dicsőségére, akkor reszketett meg
szíve és innen kezdődik hideg és tartózkodó viselete az elbizakodott
fiatal ember irányában.
A kis leány soha, még anyja előtt sem mondá ki beleegyezését ezen
házassági tervbe. De nem is kérdezték ezt tőle. Elég, ha látta a
készületeket, elég ha hallotta, hogy lakodalom lesz a háznál s akkor
tudhatta, hogy a dolog csak rá vonatkozhatik. Feltették róla, hogy
engedelmeskedik és engedi magát ellenkezés nélkül vitetni, mint
husvétkor a bárány a mészárszékre. Többre nem volt szükség.
Az ebéd vigan folyt le. A gróf még mindig kifogyhatlan volt elmondható
kalandjainak elbeszélésében; de bármit mesélt, annak végső értelme arra
ment ki, mily nagyon bámulták az emberek, megtudván, hogy egy Nagygáthy
gróffal ettek egy tálból cseresnyét.
Alkonyat után a délczeg vőlegényke kocsira ült. Búcsúja, mindig
hallgatag és magában tünődő menyasszonyától következő igen szellemes
módon ütött ki.
– Adieu, szerény kis ibolyám. Aludjál boldogul, utójára, Réthfalván;
álmodd meg előre, hogy holnap ilyenkor már Nagygáthy grófné lettél.
Igen. Holnap?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Felderült október 1-je. Nagygáthy gróf, legtarkább koczkás kabátjába
öltözve, fején jockeysapkával, pontban reggeli 10 órakor Cseklészné
palotája elé érkezett, csodálatosan felsallangozott öt lovával.
A kastély ily korán még teljesen kiholtnak látszott; csak Gábor gróf
került elé, a ház egyik bérruhás cselédjével, a ki utazó bőröndkéjét
hozta és fel is tette a kocsira. Képzelni lehet, mily őszinte lélekkel
csomagoltatta össze Gábor gróf fekete öltözékét és tiszta fehérneműit,
melyeknek épen nem szándékozott hasznát venni.
– Készen vagy?
– Ülök fel.
Ez volt a bevezetés. Úgy látszik, bevett szólásmód, ha egyik úr maga
mellé ülteti a másikat.
De ha a gróf éktelen pongyolát viselt is, annál ünnepélyesebben voltak
kikeményítve cselédei.
Mr. Jasmin úgy sötétlett pokoli feketéjében, mint ha a Tuileriákba menne
diplomacziai estélyre és interviewolni készülne az angol ambassadeurt. A
kocsis a hóna aljáig hímzett lobogós inget viselt és ezüst sujtással
kihányt vörös bársony mellényben hirdeti a nap dicsőségét. Az újdonatúj
cseréppipát és bojtos kurtaszárat sem feledé kanászkalapja mellé tűzni,
hogy lássa a fél tót Zemplén, milyen a divat a tökéletes magyar
Hevesben!
Vágtattak. Egyszer él az ember, és egyszer házasodik! Tehát vesszen az
öt csikó, majd termel helyébe a kövér puszta, tizet, huszat is.
Sokáig gyönyörködött Gedeon gróf iramló lovaiban s e pillanatban ez is
jobban elfoglalta lelkét, mint a mi a megérkezés után következett: a
templomi száraz szertartás, melynek unalmain, élve, halva, át kellett
esnie.
Egyszer, midőn valamely magasabb emelkedés tetejéről megpillantá a
távolról kéklő hegysort, melynek túlsó oldalán Réthfalva idylljei
kezdődnek, barátja felé fordulva mondá:
– Gábor! hidd meg nekem, mentől inkább közeledem, annál inkább ijesztget
valami, hogy irtóztató ostobaságot készülök elkövetni.
– Akkor hagyd abba.
– Ez már lehetetlen, még pedig két okból.
– Ah, két okból? még nem fogytál ki a primo és secundó-ból?
– Először lehetlen, mert benne vagyok. Fellármáztam az egész országot.
Holnap nem lesz más a lapokban, mint a hazafias áldozatok első sorában
álló Nagygáthy grófnak fényes házassága.
– És aztán?
– És aztán, nem tagadhatom, hogy megrögzötten szerelmes vagyok. A leány
szép, átkozottul szép s mellé még ideája sincs, mi a szerelem? és mi
várja karjaim között? Engedd meg: ez nagy ujság rám, a tapasztalt
férfira, ha végre igazán kiváncsi tanítványra talál. Hanem…
– Hogyan? ezen elhatározó észrevétel után, még «hanem» is következhetik?
– Nagyon sok; több mint kell. De hiszen egyszer már mondtam neked, hogy
mi férfiak, különösen mi párisiak, az Úristen megtestesült szamarai
vagyunk.
– Mondtad és én nem tettem ellenvetést.
– Lásd, mi férfiak, hányszor bolondulunk egy nő után s mentől
rátartósabb, makranczosabb és költségesebb volt, annál inkább
bebizonyította, hogy nem ért többet a többinél. Ezt Cseklészné is
elismeri, pedig e tekintetben elsőrangú szakavatott tekintély.
– Vőlegény létedre elijeszted az embert a házasságtól.
– Ne félj: nem használ nagybőjti prédikáczióm. Mindig lesz csiripoló
csiz, mely a lépre száll. Isten neki. Lássuk minő élvezet az is, ha a
férfi tanítja valamire a nőt? mert eddig a párisi demi-monde még mindig
talált rajtam valami tökéletesíteni valót. Csak attól félek, hogy ezen
új élvezet sem lehet elég egy egész életre, mint a pap mondja s a
regények írják.
– Mindenesetre, jó lesz előre tudnod, mibe kezdesz.
– Nem tréfa ez barátom, megházasodni és lekötni magát holtomiglan
holtodiglan. Mert én lelkiismeretes ember vagyok. Ha megunnám is
feleségemet, még sem kivánnám halálát. Az más, ha az isten venné el,
mert akkor nem én vagyok oka a szakításnak. Egyelőre csak azt igérem,
hogy másodszori házasságom esetére több tért engednék józan eszemnek, és
kevesebbet mulékony, de nagy urias capriceomnok.
– Vigyázz, barátom, mert te nem szereted igazán menyasszonyodat.
– Ki mondja ezt nekem? De bizony szeretem. Még jobban, mint hasznomra
válik. Parbleu! hogy bizonyíthatnám be jobban szerelmemet, mintha a
leányt nőül veszem? Van ennél döntőbb argumentum a világon? És ha a nő
ekkor sem hisz a gazdag férfinak, akkor Ábrahám patriarka sem
kapaczitálhatja. De már a mi engem illet, határozottan Ciceróval tartok.
– Ciceróval! végre találsz egy hozzád méltó hasonlítást.
– Tudod mit mondott Cicero, a mikor Plató könyvét olvasta a lélek
halhatatlanságáról?
– Magyarázd meg, hogy tartozik idézeted a házasság dolgához?
– Nagyon világos az eszmelánczolat. Cicero azt mondta: ha olvasom
Platót, hiszem; ha leteszem könyvét, kétkedem. Így vagyok én is.
Nagy-Gáthon, Pesten, Bécsben, Párisban igen szépen megélek Lenke
kisasszonyom nélkül; de ha a kisértő lélek Réthfalvára hoz és látom a
kis leány nyájas képét, testének lelkének ezer gyönyöreit: rögtön meg
vagyok bűvölve. Ne beszéljünk több hiábavalóságot. Hajtsunk gyorsan
Réthfalva felé és bukjunk bekötött szemmel a gödörbe.
Igy beszélgettek az úton. Az egyik csak közbeszólott, a másik pedig teli
marokkal habsolta a jó mulattatótárs dicsőségét.
Nem ártott e csevegést végig hallgatnunk, mert a sok szó, még ha üres
is, bepillantást enged a lélek mélyébe. És semmi sem jellemzi hívebben
az embert, mint mikor maga beszél, maga itél, véleményt mond és felfedi
szívének legrejtettebb gyöngéit.
Így ismerve a két fiatal embert, legalább nyugodtabb kedélylyel
olvashatjuk, ha az egyik grófot, mindjárt a megérkezés után igen különös
meglepetés várta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Már erősen közeledtek. Elérték a hegy alsóbb dombjai mellett a helyet, a
hol fel kellett kanyarodni az országútra és a honnan Réthfalva csonka
tornyát és a kastély ormótlan tetőzetét legelőször látni lehet, a midőn
az ellenkező oldalról porfelleg támad s abból egy pár igen erős lótól
vont fedeles kocsi bontakozék ki.
S miután amazok is gyorsan hajtattak, a mi grófjainknak idejök sem
maradt a szemközt jövőket megismerni. Csak azt látták, hogy egy öreg
pap, két fiatalabbal ült az igen urias szerkezetű kocsiban.
– Gábor, ez rossz omen. Pappal találkoztunk!
– Plane: püspök, vagy apát.
– Ilyen fajta. Van elég az országban. Nekem, ma, csak egyre van
szükségem, a ki Lenke hugommal összeesket. De az én papom épen most
szedi magába Réthfalván a báróné reggelijét. Remélem, nem volt rosszabb,
mint a minőhöz otthon szokva van.
Nehány percz mulva vagy harmincz paraszt tört elé az országúton s midőn
Gedeon gróf a felvert poron minél előbb áthatolni akarva, megereszté
fáradhatlan sárkányainak zaboláját, bámulva látja, hogy azon csoport,
mint ütközetben a csatárláncz, hosszúra nyulik és bevonul a báróné
kukoriczavetései közé.
– Nem értem ezt a manövret; nincs ideje a hajtóvadászatnak.
Még több ily, bottal, vasvillával és cséplővel fegyverkezett
népfelkelést láttak, de ezek távol az országúttól másfelé kereskedtek.
Egyszerre egy szelid lejtőn feléjök csap a délkeleti szellő langyos
fuvalma és Gábor gróf, tenyerét füléhez tartva mondja:
– Tűz van a faluban.
– Tűz? nem látom füstjét.
– Én sem; de hallom, hogy félre verik a harangot.
– Akkor, – felelt Gedeon gróf, úri módon mindenből tréfát űzvén –
kiütött Réthfalván az 1867-iki kiegyezés ellen a revoluczió, és a falu
előljárói kikiáltották a respublikát!
Végre a falu szélén, a legelső ház ajtaja előtt ácsorgott egy suhancz, a
kitől kérdék:
– Mi baj?
– Semmi. (Rendes falusi felelet.) Csakhogy még most sem találták meg.
Kit? ezt nem lehetett kérdeni, mert Réthfalva deli szűzeinek e kapós
gentlemane megiramodott a határozatlan távol felé. Nézegetett jobbra,
balra, mintha ő volna a sorstól kiszemelve, arra, hogy megtalálja, a mi
elveszett.
– Barátom, – szólt Gedeon gróf, homlokára ütve, – kezdem érteni a tréfa
nyitját. A báróné, az ünnep dicsőségére, csapra üttetett vagy hat hordó
bort s az egész falu be van rugva.
Végre a kastély udvarára érkeztek. Itt mindent a legnagyobb zavarban és
rendetlenségben találtak. Némelyek ünnepélyes arczczal szálltak le a
kocsiról, mások ácsorogtak, sokan újra fogattak, mindnyájan vérük
mérséklete szerint, sopánkodtak, kárörvendve nevettek, vagy egethasító
módon káromkodtak.
Itt hallották meg először a mesével és képtelenséggel határos ujságot,
hogy ma reggel hét órakor, a mint Jetty komorna a kisasszonyt fel akarta
kelteni, a szobát üresen, az ágyat felvetve, de illetetlenül találta és
szép lakónéja, mintha a föld nyelte volna el, sehol sincs!
Természetes, hogy Gedeon gróf ezt ostoba fecsegésnek tartotta, mert a
lakodalom elől nem szökik meg a leány; a Nagygáthy grófnéságtól pedig
semmi halandó teremtés, a kit csak anyja szoknyában jártatott valaha.
Hogy hiteles és hivatalos hírt halljon, a báróné után kérdezősködött.
Elvezették oda. A ház úrnője reggel óta tudván leánykájának eltünését,
most a déli órák elmultával, már régen túl volt az első meglepetés és
kétségbeesés rohamán.
Most már mint megsértett anya, mint meggyalázott báróné és gyöngélkedő
nő ült a pamlagon és a szoba tele volt a legimpertinensebb illatokkal.
Mert a bárónét görcsök és ájuldozások környezvén, a háziak mindent rá
locsoltak, a minek eczet neve, vagy orvosság szaga volt, hogy életre
hozhassák.
– Oh nénikém, mit hallok!
– Te vagy Gedeon öcsém? Végre hallok egy rajtam szánakozó hangot is.
Későn jöttél. Elment, elfutott, megszökött, itt hagyta anyját, itt jó
hírét és földi boldogságát!
Bajos volt a vigasztalás, Nagygáthy gróf pedig a legkevesebbet sem
értett ezen olcsó mesterséghez.
Azt is bölcsen átlátta, hogy ily botrányos história után szerepét e
háznál végkép befejezettnek tekintheti. Innen túl csak azt nézte, hogy a
legelső kedvező pillanatban tovább állhasson.
– Istenem! – mondá – oly nehezen esik hinnem, hogy előlem szökött volna
meg. Tegnap, ebédig, oly édesen csevegtünk jövő boldogságunkról. De ha
csak egy sóhajtással elárulja, hogy nem méltat kegyeire, a legmélyebb
tisztelettel visszavonulok.
Csodálatos! Mit hallott egyebet, mint világos s majdnem kiméletlenül
visszautasító szabadkozást? Még ha azt mondja neki a kis leány:
«takarodjék szemem elől, én önt gyűlölöm, megvetem», akkor is szellemes
enyelgésnek veszi: oly nagy mértékben uralkodott lelkében az önhittség
és felfuvalkodás ördöge!
– Hallatlan! Előlem, Nagygáthy gróf elől egy báróné leánya megszökik!
– Megtörtént; mert csábítója már gyermekkora óta megmételyezte szívét.
– Csábítója! Ezt lehetetlen érteni. Merészkedhetett volna, ez országban,
férfi, a Nagygáthy grófok gazdag ivadéka ellen, mint vetélytárs
föllépni? Báróné! kérem, követelem: mondja ki e nevet.
– Semmi titok benne. Legújabb kedves barátod. Ez a volt mérnök és tegnap
óta gróf: Szabolcsy Gábor!
Gedeon gróf méltóságán alólinak tartotta e vádat komolyan venni.
Nevetett, hitetlenül rázta fejét, és piczi száját úgy összehúzta mint a
csecsemő, ha szopni készül, vagy az utczai gavallér, ha észreveszi, hogy
szivara mindjárt kialszik.