Egy mérnök regénye - 13

meglátogatott, pajtásságot kötött velem és csütörtökön reggel megyünk
ketten, egész napra, Réthfalvára.
– Ön nem beszélhet komolyan.
– Szószerint minden igaz. Gida gróf engem legjobb barátjának nevez.
Trouvilleből egyenesen hozzám rohant, megölelt, megroppantotta
csontomat, ivott boromból, ivott poharamból. Még Gelencze bitorlásáért
is amnesztiát kaptam!
– Honnan e képtelen változás?
– Büszkén veregette kabátja oldalzsebét; azt mondta: kilencz darab
eredeti és csalhatatlan bizonyítványa van arra, hogy az ország legszebb
leányzója szívet szívért cserélt vele.
– Ah? Csakugyan Jetty kisasszony levelei miatt bolondult meg? Oh
hallatlan vakság, Istenről elfeledkező elbizakodás! Csak férfitól
telhetik ki ily hajmeresztő ostobaság! De tulajdonkép mi szüksége neki
arra, hogy önt is Réthfalvára vigye?
– Kézzelfoghatólag akarja megczáfolni, hogy irányomban szerelemféltő
sohasem volt. Egymagában már nem is elég arra, hogy elviselhesse
boldogságát. Kell, hogy más is tanúja legyen fényes győzelmének.
A grófné hangosan nevetett; megindult visszafelé; a fiatal ember kitért
útjából, karját ajánlotta s ekkor a grófné halkan sugá:
– Tót falú volt az a Lengyelke?
– Tiszta magyar; de már a határdombon túl, fél kilometernyire tótok
teremnek.
– Akkor álljon be ön is tótnak. Gedeon gróf szállást ad önnek, a tót
pedig kiveri a házból.
Ezzel felemelte legyezőjét, mintha a fiatal embernek vállára akarna vele
ütni. Természetesen, nem tette, mert a grófnék határtalan kegyeinek is
határai vannak.
Így végződött e nap.


XVIII. (Az elátkozott kastély megrohanása és titkainak földig lerombolása.)
Az izgatottsággal várt nap megérkezett, de kérdés maradt, eljön-e
Nagygáthy gróf? mert az ilyen hatalmas uraság időközben mást is
gondolhatott a következetlenség vádja nélkül.
Annál kellemesebb látvány volt, hogy tizenegyet vervén az óra, Kis-Gáth
felől porfelleg keletkezett s nehány percz után, mintha a szélvész
sodorta volna ide: Nagygáthy gróf könnyű, födetlen kocsin ülve és öt
sárkányt hajtva, a gelenczei kastély kapuja előtt termett.
– Készen vagy?
– Ülök fel.
Ezzel felugrott a kocsira barátja mellé a bakra. Csak azt nézték, jól
ég-e szivarjok? más minden rendben lévén, fordult a kocsi, a lovak nyaka
kaczéron hajladozott, a húsz patkó nyomokat vert a földbe és folyt
tovább a repülés.
A hátulsó ülésben világos szürke frakkban a kocsis volt mint leszegezett
czövek megtelepedve. Mellette teljes feketébe bújtatva a gróf
komornyikja, monsieur Jasmin fitymálá a mellette ülőnek csekély rangját
és méltóságának érzetében félre nézett a kocsiból s nagyon vigyázott,
nehogy rázkódás közben összeütődvén, a kocsis könyökével magát
megfertőztesse.
Épen most a falun kívül valami rozzant csőszház mellett haladtak el s
Jasmin úr (mert jeles összehasonlító talentum volt) azon gondolatban
mélyedt el, hogy ennél a kunyhónál a párisi nagy operaszinház mégis
sokkal szebb épület! Mikor pedig Fazekasfalva nagy utczájának göröngyein
döczögtek végig, sóhajtva emlékezett vissza a rue Rivoli ruganyos
aszfaltjára.
A volt mérnököt nagyon érdekelte a lovak rohama és ütenyszerű egyenlő
sebes ügetése. Kivette óráját, olvasta a perczeket és gyakorlott
szemmértékével számította a hátrahagyott kilométereket.
– Barátom, – mondá, – ha mindig így haladunk, huszonöt kilometer fog
esni egy órára.
– Mennyi az a régi becsületes mérték szerint?
– Valamivel több mint három és fél mértföld.
– Az kevés. Rajtam ugyan holmi vidéki személyvonat nem fog ki.
Ezt felelve, még jobban megeresztette a gyeplőt; tán még az ostorhoz is
nyúl, ha nincs jelen a kocsis (a grófnak közlekedésügyi minisztere), a
ki elrémült arczával bölcs mérsékletet tanácsolt.
Csak nyelte a kocsi a távolságot e rohamban, a nélkül, hogy a lovak
vágtattak volna. A gróf kitünő kocsis volt; tán kitünőbb, mint a minő
gróf lehetett. Művészi pontossággal kerülte ki az útközben talált
szalmás szekereket, sőt az út nagyobb kátyúit is. Ez alatt pedig már
második szivarát hamvasztotta el a szemben süvöltő szél segítsége
mellett.
Végre győzelmesen kiálthatott fel.
– Gábor! otthon vagyok.
– Otthon? azt hiszem, csalódol; mert én, a ki felmértem e vidéket,
tudom, hogy a kastély ama dombok túlsó lejtőjén fekszik.
– Mi urak akkor vagyunk otthon, ha saját földünkre érkeztünk. De nézd
csak a bárónénak rabló agriculturáját! Mennyi buzaföld. Ott repcze volt;
azontúl dohányt ültetett. Alig valami tengeri, zab, árpa vagy vetett
takarmány. Ha maholnap kezembe kerül a 9000 hold, meglásd egy kanálnyi
termő erőt sem találok benne. Te, a ki esetleg kultur-mérnök is lehettél
volna, nem lázadsz föl e tatár gazdasági módra?
– A föld majd megjavul, ha heverteted. Addig vígasztaljon meg az ilyen
gazdaságból gyűjtött sok pénz és kamat.
– Igazad van: ez mindenesetre elfogadható kárpótlás lesz.
Már megkerülték a réthfalvi domboknak szőllővel beültetett
promontoriumát, midőn a megyei kavicsolt útra felhajtattak s a roppant
porförgeteg hátrahagyása mellett, az elátkozott kastély idomtalan
tetőzetét megpillantották.
Ezen órában a báróné, leánya társaságában az alsó kertben hasznos
vetemények és gyümölcsfák között sétálgatott.
A hölgyek még azt sem hallották, hogy Gedeon gróf már búcsút vett
Francziaországtól: annál kevésbbé sejthették, mily nagyszerű meglepetés
vár rájok.
Ellenben Jetty kisasszony (mert időközben szobalányi fizetésének
megtartásával komornai rangra emeltetett) a felső kertben élvezte szabad
óráját.
Az egykori árnyas park most szomorú rombolás helyét mutatta. A báróné a
legterebélyesebb tölgyeket kivágatta, s mint tüzelőfát a szomszéd
mezőváros heti vásárán eladatta.
Jetty kisasszony volt az első, a ki a nagyszerű fogat közeledését
észrevette. Néhány másodperczig még remélte, hogy csak az úton halad át
valami idegen; de rögtön elrettenve látta, hogy a kocsi egyenesen erre
fordul rúdjával és meg sem áll, míg a kastély bejárása elé nem érkezik.
– Mennyei hatalmak ne hagyjatok! Vendég! férfi vendég botlik be
Réthfalvára! mi lesz ebből?
Már rohanni akart, hogy úrnőit a kitört veszedelem felől értesítse, a
midőn Nagygáthy gróf oda vetvén a gyeplőket kocsisának kezébe, leugrott
az ősi kövezetre s karon ragadá a megfutamodni szándékozót.
– Lélekvesztő gyönyörűségem! – kiáltott mint elismert műértő, a ki a női
kecsek becsét, bármely fajú öltözék alatt is, rögtön képes volt
felfedezni. – Egy tapodtat sem innen. Csak azt mondja, hol találom a
bárónét, mert meg akarom a hölgyeket lepni.
A (tiszteletbeli) komorna a kastély túlsó oldalán fekvő kert felé
mutatott és épen háladatos mosolyra akará ajkait nyitni, midőn azt a
másik urat, Gedeon gróf kisérőjét, megismerte.
– Még ez is itt van? – gondolá végkép megsemmisülve. – Megérkezett az
utolsó itélet napja. Jaj lesz most eleveneknek és holtaknak!
Nagygáthy gróf csak szemével intett barátjának, hogy kövesse. De ennek
épen most már más felé járt az esze.
Leírhatlan csodálkozására innen a kastély kapujából, a letarolt park
gyér bokrai fölött láthatta, hogy édes atyjának, a honvédezredesnek,
sírköve sértetlenül áll előbbi helyén.
– Kisasszony, – kérdé álmélkodva, – miként történt, hogy ezen emlékkő
fönmaradt? Nekem azt írták, hogy el van onnan hordva s helyén friss
pázsit zöldel.
– Méltóságos uram, – felelé a leány egészen elérzékenyülve, jobban
mondva megvesztegetve, az ily magas helyről jött kisasszonyi czímre. –
Valósággal el volt határozva, hogy a sírkövet lebontsák és elhordják. Az
ispán már alkudozott az emberekkel. De miután senki sem akarta harmincz
forinton alul leszedni és darabokra törni; az országutat kavicsoló
vállalkozó pedig az apróra tört anyagért két forint húsz krajczárnál
többet nem igért: hát bizony helyén hagytuk az ezredes emlékét.
Ime, milyen jó néha a takarékosság! Huszonhét frt nyolczvan krajczár
megkimélése által egy 1849-ben elvérzett martirnak sírja illetlenül
maradt s van még jel arra, hogy hol keressék a háladatos utódok a
hazáért elhunytnak hamvait!
Megvígasztalódva s felbátorodva sietett a fiatal ember barátja után. Jól
ismerte a kastély bensejét s a kapu boltozata alatt áthaladva, rátalált
az alsó kertre, a hol az oszlopos veranda legfelsőbb lépcsőjén a ház
úrnői épen most fogadták a legelőbb érkezett vendég üdvözletét.
A báróné zavarban volt; de mikor meglátta, hogy a kit szíve gyökeréből
gyűlölt, az is ide merészkedett jönni, büszkén emelé föl fejét.
Gedeon gróf azonban semmit sem vevén észre a keletkező fergetegből,
kézen fogva vezeté közelebb barátját és mondá:
– Nénikém, bízva jóságában, elhoztam legjobb barátomat, Szabolcsy
Gábort. Ép oly vérrokonságban van ön vele, mint velem s mint tudom,
Miklós bátyánk már be is mutatta.
A báróné kezdé elveszteni eszméletét; de a jó nevelés gyümölcse és a
megszokás ereje még működött benne. Gépileg felelé:
– Örülök; már találkoztunk.
Aztán tántorogva indult a ház felé. Azt hitte, a vesztőhelyre
hurczolják. Tudta, hogy Gedeon gróf a Trouvillebe küldött levelekről
beszélni fog, s mint illik, az iránta mutatott figyelmet, részvétet és
kitüntetést élő szóval is megköszönni. Minő jelenet keletkezik ebből?
Leánya épen nem értheti, minő levelekről van szó? Gedeon gróf elbutul,
csodálkozik; azt hiszi, őrültek házába jutott. És a bűnös elárulva,
leálczázva, a földig lealázva! Ő, az anya és a ház úrnője! Lehet-e
emberi teremtménynek ily leveretést, ily végső megsemmisítést elviselni?
Beléptek a kastély folyosójára és onnan egyenesen a társalgó terembe.
Menet közben Gedeon gróf nem győzte húga szépségeit s teljesen
kifejlődött bájait bámulni és dicsőíteni.
Csak arról nem szólott, mily sugár, magas, szép növése van, mert akkor
mindenki a párocskára néz és megmérheti, hogy ő méltósága épen a válláig
ér menyasszonyának!
Gábor gróf a bárónénak udvarolt. Sok szép és lekötelező bókot
mondhatott; de a figyelmetlen úrnő csak fejének hajtogatásával adott
néma választ.
A szerencsétlen anya lelkében zúgott már a keletkező orkán bömbölése.
Legutolsó kétségbeesésében hamisan kezdett szívében imádkozni. Mintha
meg lehetne csalni az istent!
Titkos fohászának ez volt értelme. Mindenható! a ki az ártatlanoknak s a
jó szándéktól vezérlett anyáknak és özvegyeknek atyja vagy, mentsd meg
hű szolgálódat a szégyentől, mert különben lehetetlen, hogy e nap
vérontás nélkül végződjék.
Nagyon természetes, hogy a magas égnek egy báróné figyelmeztetésére
jobban meg kellett e dolgot fontolnia. Mert csak nem akarták oda fön
megengedni, hogy egyszerre két grófnak drága élete veszedelembe
kerüljön. Okvetlenül ketté vágják a vetélytársak egymás nyakát.
És mégis, ki hinné? a jó szerencse, Nagygáthy grófnak könnyenhivősége
vagy inkább elbizakodottsága a közvetlen veszélyt elhárította!
Mihelyt leült a társaság, Gedeon gróf szeretett húgának kezét
megcsókolván, bizalmasan mondá:
– Imádott Lenkém! Engedd meg, hogy hódolatteljes vőlegényed élőszóval is
megköszönhesse azon boldog órákat, miket hozzám küldött leveleid
olvasása közben nekem szereztél.
Itt volt az utolsó itélet. A báróné ajkai görcsösen vonaglának. Leányára
nézett s várta a megérdemlett büntetést.
A kis leány azonban semmi különös meglepetést sem mutatott. Mintha ujság
sem volna előtte, hogy ő leveleket irogatott Gida bácsinak. Csak
zavarodtan nézett és nem talált szókat a feleletre.
E válságos perczben a boldogtalan vőlegény még nehány szóval egészíti ki
kérdését és teljes lelki nyugalommal kérdé:
– Úgy-e Lenkém, mindig szíved sugallata szerint szoktál írni?
E szerencsés kérdés egyszerre szétoszlatá a helyzet veszélyes voltát.
Az egyenes, személyes és közvetlen kérdésre a kis leány nem tudott (vagy
nem akart) felelni; de az általános értelemben tett felszólításra
mondhatott, a mi tetszett és igaz is volt.
– Bátyám, – szólt oly komolyan, mint csak egy vidám kedélyű leányka
arczvonásaitól kitelhetett, – a mióta írni tudok, a kinek csak valóban
írtam, mindig szívemnek legőszintébb gondolatait biztam papiromra.
E nyilatkozat általános lelkesedéssel fogadtatott. Mindenki azt
magyarázta ki belőle, a mi érdekének és várakozásának leginkább
megfelelt.
Gedeon grófnak felragyogott arcza az örömtől. Igaz, hogy tekintve saját
uradalmait, a 9000 holdas örökséget igen keveslette: de a mamától
összegyűjtött tőkepénz s a gyönyörű szép leány sokat nyomott a
mérlegben.
A báróné először elálmélkodott. Úgy érzett, mint a vízbehaló, a ki mikor
már elmerült, egyszerre észreveszi, hogy valaki utána jött, megragadta
üstökét s viszi a partra. Igaz, hogy nem értette leányát; de örömest
feltette, hogy ez a jó és engedelmes gyermek, ha történt is háta mögött
valami, e pillanatban mindent magára vállalt!
És Gábor gróf? Ez az egészből csak azt a kifejezést hallotta: «a kinek
csak valóban írtam.» Benn rejlett e föntartásban azon lehetőség is, hogy
a távollevő rokon tőle ugyan soha egy irott betűt sem kaphatott.
De végre meg volt a jég törve. A báróné újra lélegzett és legelső is
volt, a ki a helyzet megváltozásából hasznot akart húzni. Anyai könnyek
között figyelmeztette a boldog szerelmeseket, hogy ne feszegetnék többet
a multat (ez alatt a Pesten adott kosaracskát is értheté), hanem
gondoljanak ezután kizárólag a szép jövőre, mely őket várja.
Innen kezdve vidámabb és fesztelenebb hangulat uralkodott. Rögtöni
fordulat következett be s a báróné, mint bizonyíték hiánya miatt
felmentett bűnös, bátrabban mozoghatott. Sőt tudva, hogy leánya a
legmegbízhatóbb őrizet alá jutott, háziasszonyi gondok czíme alatt,
magukra is hagyhatá a fiatalságot.
Tekintve, hogy vendégei távol laknak s még ma haza utaznak, az ebéd
ideje négy órára tüzetett ki. A báróné a vidékről felszedett
szakácsnéjának művészetében nem sokat bízott, tehát lopva és titkon még
a konyhába is benézett. Fösvény volt a gyűlöletességig, de azért báróné
akart maradni, a kinek a kifogástalan vendégszeretet első kötelessége.
Értsük: ha szép szerivel ki nem bújhatott alóla.
A szakácsné zokon és erősen fitos orral fogadta e kéretlen beavatkozást.
Azt találta mondani: ha nem üt ki az ebéd hiba nélkül, annak oka, hogy
nincs a háznál, a mi kellene hozzá. A báróné rendre utasította a
fellázadó cselédet; ez pedig rögtön benyújtá mához tizenöt napra szóló
lemondását.
E közben a fiatalság bölcsen átlátta, hogy ily forró nyárban teljes
másfél órát lehetetlen a szobában tölteni el. Hármacskán tehát kimentek
a kastély alsó kertjébe, a hol a gyümölcsfák árnya alatt állítólag
hűsebb szellő lengedezett.
Gábor gróf hősies elhatározottsággal tűrte szenvedőleges szerepét; de ha
Gedeon gróf tűzzel beszélt s néha vallomásaiban az őszinteség határáig
is elcsapkodott: a két hallgató összenézett és egymás szeméből bűvös
titkokat olvasott ki.
És tökéletesen értették e néma beszédet.
A boldog vőlegény sok érdekes adomát tudott a főrangú úrnők
boudoirjából. Mindig szigorúan az illem határai között maradt. Soha
életében nem volt tűrhetőbb legény, mint most, a mi eléggé bizonyítja,
hogy szerelmes is lehetett egy kicsit.
Séta közben Gábor gróf néha nagyon megbámult egy piros almával rakott
fát. Illett ez, hogy barátja tanú nélkül is megnyithassa szívének
tárházát és kiönthesse onnan érzelmeinek kincseit.
Mikor így Gábor gróf néhány lépéssel hátrább maradt, nagyon mulattatta
őt a komikus látvány: a piczi kis gróf, a ki az ellenállhatlan hőst
játsza s mellette a szerény, egyszerű leány, de alakjában a királynék
szobormintája. De mind hiába! a kis grófocska 70,000 holdat dobott a
mérlegbe, melyen állott, tehát ki birkózhatott volna vele? Gábor gróf
ily hatalom ellenében csak az egykori mérnöksegéd volt, a ki azonban ha
marokra kerül a dolog, vetélytársát fél kezével dobhatja át a kert
kerítésén.
Más ember nem tűrhette volna, hogy idegen tolakodjék közbe és
elbizakodottan játsza az egynapi királyságot.
De könnyen vonhatott vállat a fiatal ember. Dönthetlen biztosíték volt
kezében, az égi üzenet, melyet Cseklész grófné hozott: «a levelet
elolvastam; igen örvendettem és vígasztalást merítettem belőle.» Csakis
ily felhatalmazás birtokában engedhette át nehány órára a csatatért,
melyen többé semmi legyőzni való sem volt!
A kitüzött órában jött a báróné és elvezette vendégeit az ebédre. A
csinosan felterített asztal a verendára nyíló hűvös szobában állott s
Jetty kisasszony épen most hozta fel a levest.
Az ülés sorát a helyzet hozta magával. A hosszas kerek asztal felső élén
a báróné elnökölt; mellette jobbról leánya és Gedeon gróf következtek. A
baloldali fönmaradt hely csak Gábor grófnak juthatott. Ehhez volt kötve
a lovagias kötelesség, a ház asszonyát mulattatni, kivánatait megelőzni,
megjegyzéseire figyelmezni s vizet tölteni poharába. Ez mindössze is fel
nem ért Herkules legcsekélyebb csodatettével.
Mindnyájok szerencséjére Gedeon gróf oly virtuozitással húzta a
társalgás első hegedűjét, hogy e rikoltó kiabálás mellett a lágyabb
hangszerek akkordjait hallani sem lehetett. Lenke kisasszony is csak
alig kapott időt, hogy néha egy csodálkozó vagy kérdő «ah?»-ot vessen
közbe.
Ilyenkor Gábor gróf alkalmat nyert, hogy a báróné arczvonásait
tanulmányozhassa. Emlékezett rá, hogy e nő korábban nyájasabb volt, ha
bár a mi fiatal emberünket soha igazán szívesen nem látta is. Most az
örökös izgatottság és elégedetlenség visszataszító vonásokat gyüjtött
szája környékére. Aztán idősebb is lehetett, mint leányának tizenhét
éves kora sejtetni engedte volna. Fiatal éveinek regénye még a negyvenes
években folyt le s ha később máshoz ment férjhez, igen meglett korú
hajadon lehetett.
Ezen észrevétel kulcsot adhatott jelleme meghatározására. Összevegyült
benne az úrnő, az anya hatalma a vén leány hiúságával, a szerelmében
csalódottnak embergyűlöletével, a harmincz évet túl haladott szüzek
önteltségével, a saját én-jök értékének kimagyarázhatlan
túlbecsülésével.
És ezek mellé még a fösvénységnek büzhödt fertője is!
Miről tudott Gedeon gróf oly kimeríthetlenül beszélni? A ki messze
földeket bejárt, sokat mondhat, még többet hazudhatik. De Gedeon gróf
nehezebb feladatnak vélte tudományának kilencz-tized részét elhallgatni,
mint a csekély maradékot egy ebéd idejére feltálalni.
Kitünt, hogy jártas volt a faubourg St.-Germain herczegnőinek termeiben,
habár a «ruelle» titkait irgalmatlan szigorúsággal kizárta előadásából.
Ismerte a párisi franczia nyelv legújabb haladásait és grammatikai
vívmányait. Elmondta, hogy a jó társaságokban e szót «chic» többé
hallani sem lehet. Még a hasonlókép szellemes és klasszikus kifejezés a
«pschutt» meg a «vlan» is avulni kezd. Ma már a comme il faut ember
előtt minden szép, kedves, divatos és elegáns dolog egyszerűen csak
«tchink».
– Az én öt lovam tchink, az én hetvenezer holdam tchink. A hogy
beszélek, az tchink. És mindnyájan, a kik itt vagyunk, csupa tchink-ek
vagyunk. A pedáns és világtól elmaradt franczia akadémia e végtelen
sokat kifejező jelzőt még nem fogadta el, de annál rosszabb rá nézve.
Tant pis…
Ebéd végén a báróné feloszlatta az ülést s a két úr kiment a verandára
fekete kávét inni és szivarozni. A kis leánynak meg volt engedve, hogy
az ily kétségtelenül tchink társaságot kövesse és illő távolságban velük
együtt legyen.
A báróné maga hosszabb időre láthatatlan állapotba jutott. Ha van itt
még negyedik személy, afféle épen nem tchink-szerű egyén, bizonyára azon
gyanura vetemedik: hogy megy már a vén zsugori, elzárja az ebéd
maradékát; jó lesz azt holnapra, holnaputánra újra felmelegíteni!
Csak nehány szót váltott még a verandán ülő társaság, a midőn Gedeon
gróf kiveszi óráját, rá pillant, megcsóválja fejét s mint drága
egészségére vigyázó fiatal ember igen fontoskodó arczczal mondja:
– Barátom, nekünk sietnünk kell; a nap hanyatlik, az én lovaim pedig nem
éji kalandokra valók. S miután a szobaleányt nem küldhetem az istállóba,
megyek magam. Remélem, ott ácsorog az udvaron komornyikom: intek neki s
a kocsis foghat.
– Részemről készen vagyok.
– Megyek és jövök. Mulattasd addig dicsőséges kis menyasszonyomat.
– Mindenesetre barátom, csak vigyázz, nehogy az udvaron Würzheim
bárónénak véres szájú komondoraival találkozzál.
Gedeon gróf ekkor már sietett az ajtó felé. Hallotta, vagy nem: mit
mondott barátja? nem sokat gondolt vele. Ő már előre élvezte a rá váró
gyönyört, hogy pompás telivéreit megint hajthatja.
A verenda ajtaja becsapódék a távozó után, s arra rögtön más új világ
keletkezett a visszamaradtak között! Tetszett a sors szeszélyének, hogy
épen közvetlenül az elválás perczében szólhatott e két lény egymással
tanuk nélkül.
Gábor gróf felkelt; arcza lángolt, hangja reszketett és szívének
mélyéből fakadó érzelemmel mondá:
– Lenke kisasszony, bocsássa meg kétségbeesésemből származó
vakmerőségemet, hogy levelet írtam s csak holt betűkkel fejeztem ki
először: mint szeretem önt végtelenül!
A kis leány mosolya mennyet igért. Szemében a boldogság és öröm könnye
csillámlott meg. De mégis a női természet tartózkodásával csak azt
kérdé:
– Elmondta Cecilie néni válaszomat?
– Elmondta és e szavak örökre szívembe vésve maradnak. Lenke kisasszony
elolvasta levelemet, örömmel fogadta és vígasztalást merített belőle.
– Igen, ezt izentem, – és mindenről megfeledkezve kérdé: Szeret ön
engem?
– Szeretem! és ezen szavam egész életem boldogságát foglalja magában.
– Ha szeret ön, – felelt túlvilági elragadtatással a leányka, – akkor
fogadja kezemet és legyen az öné örökre. Nincs időm többet beszélni,
csak azt tudja meg, hogy én még előbb szerettem önt. És ha az egykori
mérnök ma is csak a régi szerény mérnök, akkor is csak öné vagyok.
Most már az őrülés rohamai ragadták meg a fiatal embert. Ő is
megfeledkezett, hol van? ki látja? ki hallja? és az ajándékban kapott
kezet szívére emelé.
E pillanatban nyilott az ebédlőnek túlsó ajtaja és Gedeon grófnak
közeledő léptei felhangzának.
– Uram! – szólt még e végső másodperczekben is a boldogságban úszó
leányka. – Látnia kell, hogy én e nyilatkozatot vártam, reméltem és el
voltam készülve a legelső kedvező alkalomra.
Ezzel kebelébe nyúlt s onnan egy kék szalaggal összekötött papircsomagot
vett elő.
– Rejtse el!
Többet nem szólhatott, mert Gedeon gróf jól megcsattintva az üveges ajtó
kilincsét, kijött a verandára azon nevezetes hírrel, hogy fog már a
kocsis!
Szokás szerint semmit sem látott. A gyanú, kétkedés vagy épen a
féltékenység eszébe sem juthatott. Mert zsebében hordva menyasszonyának
szerelmes leveleit, oly rendületlenül állott hite, mint a Sion hegye.
Különben is nagy úri házból származó gyerek lévén, születése óta szokva
volt hozzá, hogy mindent készen kapjon kezébe s ha kellett valami, mások
dolga volt legtitkosabb vágyait ellesni és megelőzőleg teljesíteni.
Tehát azon érzék, hogy akármit is saját grófi szemével fedezzen fel,
tökéletesen hiányzott benne.
Az ebéd végétől a jelen pillanatig alig telt el húsz percz. És mennyi
történt ez alatt! A mit két szerető szív csak hitt, most élő szóval
bebizonyítva hallotta. Minő boldog megnyugvás ez a jövőre! Biztosan
építeni a lerakott alapokra!
A báróné szándékosan hagyta őket magukra. A jó gyermek szereti mamáját,
s mégis csak a háta mögött szokta a kiválasztott ifjúnak szerelme titkát
megvallani.
De mikor a ház úrnője a lovak dobogásáról hallotta, hogy vendégei útra
készülnek s nehány pillanatig a gondatlan vőlegény is az udvaron állong,
veszedelmet sejtve, előrohant, hogy féltékenyen őrzött báránykáját a
vérengző tigris körmei közül kiszabadítsa.
Majdnem egyszerre, úgyszólván Gedeon gróf sarkában érkezett a verandára
és fellélegzett, a midőn mind a hármat együtt találta.
Vendégei ekkor már búcsúztak. Gábor gróf nagy tisztelettel hajtá meg
fejét a hölgyek előtt. Gedeon gróf melegen szorítgatta legkedvesebb
hugának kezét, mely az elmult pillanat óta örökre egy más férfinak
tulajdonává lett. A leány bátor szívvel engedé kezét szorongatni és
szépen meghajlott, a midőn rokona hangos csókot pattintott rája. A
csókot a tüzeskedő vőlegény adta, de csak a közönyös hug fogadta.
A két fiatal ember búcsút véve eltávozott.
Sok ember, a ki hallott valahol harangozni, de nem tudta hol? azt hiszi,
hogy a grófnék hitágazata közé tartozik a férfi vendéget, pöczkösen ülve
maradva, bocsátani útnak. Valósággal így történik ez télen városban, a
társaságban: de nyáron a falun, a kit szeretnek, nőt vagy férfit, oly
szépen lekisérik a kapu aljáig, mint akármely más derék, vendégszerető,
jó magyar ténsasszony teszi.
Teljes sötét éj lőn, a midőn Gedeon gróf Gelenczére érkezett s barátját
a kastély előtt leszállítá. Maga Kis-Gáthra ment éjjelezni, mert másnap
Hevesbe készült, a hová, mint mondá, legalább két hétre, sok korhely
pajtása fog össze gyűlni. Oly saison, mely alatt a szerelem és a
vőlegénység ügyei bízvást szünnapokat tarthatnak.
Így végződött az elátkozott kastély megrohanásának története.
De hova maradt a ház titkainak földig való lerombolása?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gábor gróf otthon volt saját úri kényelmében. Az inas meggyujtá a
lámpákat, a komornyik elhozta urának pongyola öltözékét. A vacsora is
készen volt, de a gróf mindenkit dolgára küldött, kijelentvén, hogy
semmire szüksége nincs, egyedül akar lenni és reggelig senki ne
háborgassa.
Megmenekedvén háznépének jelenlététől, bezárta az ajtót, a
legkényelmesebb karszéket az asztal mellé tolta, a lámpák lángját
föllebb csavarta s aztán (bocsássuk meg a boldog férfinak ezen
gyöngédtelenségét) török dohányra gyujtott. Így lehet csak a csendes
magányban szellemi gyönyöreket teljes mértékben élvezni! Az illatos
füstgomoly adja meg az élmények fűszerét és koronáját.
Végre ennyi készület után kivette kabátja zsebéből a kis leány
papircsomagát, mely világos égszín szalaggal volt lekötve.
Felbontotta s legelőször is az lepte meg, hogy a nehány lapból álló
kötetke nem tentával, hanem csak rajzónnal van írva. Ez már jellemzette
a kis leány helyzetét az anyai házban.
– Mit fogok olvasni? Ha nekem adta: a tartalom csak engem illethet. Ha
készen tartotta: akkor várta is az alkalmat, hogy átadhassa!
Mindjárt első tekintetre látta, hogy ez nem levél, még kevésbbé napló,
vagy napló-kivonat. Egyszerűen csak feljegyzése azon gondolatoknak,
miket a fiatal embernek a legegyenesebb és legközvetlenebb forrásból
megismernie kellett. Hogy lássa a helyzetet, vegye számba a nehézségeket
s készüljön küzdelemre! Ez volt a tartalom; ez tünt ki azon sorokból,
miket az olvasó a lapok forgatása között előre is kikapkodhatott.
– Végre életemben először teljes bizalommal és háborgatás félelme nélkül
beszélhet velem! Ebben lesz megírva felelete nyilatkozatomra: hogy
szeretem!
Ime az irat tartalmának egyes kiszakított részlete.
*
«Mikor én kis leány voltam, jött egyszer Réthfalvára egy idegen fiatal
ember, a ki nem olyan volt, mint a többi. Ez sokat tanult, nem félt a
széltől, a hidegtől vagy nyáron a nap égető sugaraitól. Többi
ismerőseimtől soha mást nem hallottam, mint a mit én is tudtam; mindig
előre megmondhattam, mit fog nekem beszélni? a ki hozzánk jött
látogatóba s kijött velem a kertbe lapdázni vagy abroncsot dobálni.
Hanem a ki most jött, az egy új világnak embere volt. Addig csak női
munkát ismertem, vagy láttam, hogy az emberek szántanak, vetnek,
aratnak, csépelnek. Legnagyobb csodám volt, ha valahol házat épitettek.
De ez az új ember vasutat mért és vasutat csinált! Csekélységem
érzetében megsemmisülve voltam. Míg én, a leányok és fiúk játszottunk,
zongoráztunk, s az iskolai könyveket forgattuk: már éltek mások, a kik
nagy szorgalommal magasabbra törtek, hogy tudományukból élhessenek és a
hazának használhassanak.
Ezt a fiatal embert a mamám meghívta egyszer ebédre. Én kiváncsi gyermek
voltam és nagyon sokat kérdezgettem tőle. Eleinte féltem, hogy fárasztom
és nem tart érdemesnek arra, hogy ily tudatlan gyermeknek felelgessen;
de oly szíves és barátságos volt, hogy mindent, a mit megérthettem,