Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 17

hogy ez nem irodalom. Ma is szégyenkezve gondolok rá: mily csunya
polémia sarjadt ki e fotografiából.
Két esztendő – sok idő, talán három esztendeig is elhuzhatom, amig szint
kell vallanom: nem leszek tanár. De vajjon lesz-e erőm a szinvallásra?
Elhessegetem a kellemetlen bogarat – mi minden történhetik addig! Már
viszek haza annyi dicsőséget, hogy egy nyáron elélhetek ebből. Egy csomó
humoros vers – nyomtatásban. Egy cikkecske a – Családi kör-ben. Néhány
nagy lepedős ujság, amelyekben megvan örökitve, hogy Gyulai Pál a
Kisfaludy-társaságban bemutatott négy székely népballadát. Hátha még azt
is megirták volna az ujságok, hogy az öreg Szász Károly mindegyre
„felsikoltott“, mint Kazinczy Ferenc, ha uj talentumot fedezett fel:
szép! szép! Ó de szép! A fogoly katona hallása közben szinte elolvadt a
jó öreg. Én meg állok, állok kipirult, diadalmas arccal, hátul, a
padsorok mögött s mosolygok befelé: Hátha tudnád, amit én…
Gyerünk tovább!
*
Budai Józsefnek elfogyott a három esztendeje, harmadik esztendővel a
harmadik háromszáz pengő forintja. Sem háza, sem földje, de van
diplomája. Nekem van házam is, földem is, de nincs s félős, nem is lesz
diplomám. De József is füstre teheti a diplomáját: nem tudja, mit
kezdjen vele. „Tiszta kitünő“ József diplomája. Mondják, az első kitünő
diploma a természetrajzi szakon. Szabó professzor asszisztense a bosnyák
ellen harcol, József helyettesiti: ha valaki, ő kaphatna tanári széket.
Szabó professzor fel is ajánlja készséggel a támogatását, de József, a
leányosan szemérmes József, megesküszik az „istenekre“, hogy amig Tisza
Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, állami iskolában nem lesz
tanár. Neki az Állam és Tisza Kálmán egy személy. József, a leányosan
szemérmetes József, feneketlen gyülölettel szavalja Bartók Lajos versét,
melynek ez a refrénje: Akinek kutyája van, szólitsa Tiszának. Az
Államot, vagyis Tisza Kálmánt nem hajlandó szolgálni; a református
kollégiumokban nincs neki való üresedés. Nincs, mert alig kezdünk a
tanártermelésbe, már el is jutunk a tultermeléshez, öregedő, diplomás
filozófusok kurtanadrágos fiucskákat sétáltatnak a Duna partján; sokan a
postához, a vasuthoz, a vámhivatalhoz menekülnek – hát József hová
menekül? József Pest közelében, egy uraság gyümölcsösébe menekül,
diákcsemeték helyett facsemetéket nemesit. Fizetése egész esztendőre
nyolcvan pengő forint, teljes ellátás (talán egy pár csizma is): József
nagyobb ur a királynál. Ám az uraságot meglátogatja egy barátja, a
kertészt, a házi szőttes ruhást, a nyakkendőtlent – nem mutatja be:
József, a leányosan szemérmetes József bucsut mond az uraságnak, a
kertnek, indul hazafelé.
Közben József a gyümölcstenyésztésről, a méhészetről igen sok okos
cikket ir. A méhészetnek már egyesülete is van, az egyesületnek
szakközlönye is. Kriesch müegyetemi tanár a szerkesztője, a méhészet
fanatikusa, aki a szerkesztői üzenetekben igy lelkesiti a magyart:
Méhészetnek rendületlenül
Légy hive, ó magyar!
A lelkes ember nagyrabecsüli Józsefet, felszólitja: vállalja el az
egyesület titkárságát, 600 pengő forint a fizetés, s emellett a hivatal
mellett kertészkedhetik is valahol Pest közelében. József vállalja, de
megtudja, hogy az egyesület néhány száz pengő forint segélyt kap az
Államtól – nem, nem, soha, amig Tisza Kálmán lesz Magyarország
miniszterelnöke!
Most, ha regényes korrajzot irnék, költött históriákkal, anekdotákkal
tarkitottat, félbeszakitanám József pályafutásának rajzát: a következő
kötetre hagynám e pálya folytatását és alkonyát. Ravaszul
megvárakoztatnám az olvasót, mint ahogy ezt minden magához való eszü iró
cselekszi. De ez a könyv sem nem regény, sem nem regényes korrajz.
Mindössze annyi a hamisság a cimében, hogy nemcsak egy népnek, nemcsak
egy embernek a története, de többé is, köztük a Budai Józsefé is. Nem
várakoztatom a nyájas olvasót, – hátha kezemből kihull a toll? Fittyet
hányva hát minden irodalmi szabálynak, egy lélekzetre teregetem elé
József életét és pályáját, röviden, igen röviden.
József nyakába veszi a nagyvilágot, megy, mendegél s egyszerre csak egy
kis faluba ér. Magyar és oláh lakta erdélyi falucska ez. Iskola is van
benne, mégpedig községi, de tanitója nincs. József megpályázza s bár
nincs tanitói, csak tanári diplomája, megválasztják. Meg. Éppen jókor,
neki való időben történik ez: követválasztás esztendejében. József
boldog, van az ellenzéknek is jelöltje. Nosza, fanatizálja a népet,
szidja Tisza Kálmánt, de nem sokáig, mert a vármegye főispánja Bánffy
Dezső. Ez az ember nem ismer tréfát: csendőrszuronyok közt zsuppoltatja
Józsefet haza, a falujába, ahol neki már sem háza, sem földje, de van
édesanyja, aki keblére ölelje a „tékozló“ fiut. Azt a tékozló fiut, aki
már sok-sok ezer fát ültetett, oltott, szemzett, uj gyümölcsfajtákat
teremtett; s aki, lám, mégis tékozló, mert házát, földjét eltanulta s a
vég? Csendőrök hozzák haza az özvegy anyához: itt a fiad!
Mi a haza? kérdi a költő. – A legjobb anya, feleli ugyanő. Mért legjobb
anya? Mert mindent ád. Szeressük hát! Azért szeressük, mert mindent ád?
És ha, szegény, nem tudna mindent, sőt semmit sem adni, ne szeressük? A
haza más néven: állam. S mi az állam? Fejős tehén. Az a fejőstehén,
amelyet senki sem szeret etetni, de mindenki siet megfejni. Igen, a haza
csakugyan a legjobb anya. És én ezzel a legjobb anyával egy szintre
állitom a „tékozló“ fiu anyját. Az igazi a valóságos tékozló fiuét is.
Meggyalázva kerül haza Budai József, s az édesanyának nincs hozzá egy
zokszava. A kopaszodó fejü fiut kisgyermekként dédelgeti, vigasztalja;
könnyeit visszafojtja, csak titokban siratozza szerencsétlen fiát. Öreg
asszony, öreg fiu együtt ültet, palántál, kapálgat az ősi kertben;
együtt hallgatják a szorgalmas méhek zümmögését; együtt fogják be a
kirajzó méhcsaládot; együtt nemesitik a vadcsemetéket, ültetik más
földbe a „gyöknemeseket“.
De szép, de bájos idilli élet ez!
Hiába került haza József csendőrszuronyok közt, a nép megérzi benne a
nagy embert. Azt az embert, aki szüntelen a halhatatlanságnak dolgozik.
Már nem csufolják Bodost; már nem kukukkolnak a bodosi ember után. Már
nem csufolják a hosszura nőtt pityókával, amely a szomszéd földjébe
nyulik át: no, most, kié a pityóka? Csudálkozva hallják, látják, hogy a
legfinomabb almák, körték, szilvák a bodosi kertekben teremnek. Ezeknek
a fáját mind Budai József oltá! Ez a csuda-ember folyton ujabb meg ujabb
fajták teremtésén töri a fejét s nem hiába töri. Összepárositja a
batulalmát az aranypárménnal s lesz a párositásból uj alma: batul a
formája, aranypármén a szine s gyümölcsszedéstől uj gyümölcsszedésig
eláll. Mikor aztán beültet minden talpalatnyi földet, ami csak
beültethető; amikor már csak a vén emberek kopasz feje beültetlen s csak
a száraz fuszujkakaró beoltatlan, József ismét nyakába veszi a világot.
Tizesztendő multán kincses Kolozsváron bukkan fel puritán alakja –
háziszőttes ruhában, nyakkendő nélkül: professzor a községi
leányiskolában. Községiben, amely az államtól nem kap segélyt. És
esküszik az „istenekre“, hogy kivándorol Amerikába, ha tiz esztendőn
belül nem Apponyi lesz a – miniszterelnök. Az 1890-ik esztendőt irjuk
akkor: Tisza Kálmán uralmának utolsó esztendejét.
Apponyiból nem lesz miniszterelnök sem tiz, sem husz, sem harminc
esztendőn belül, József pedig nem mehet Amerikába, mert képtelen
itthagyni a hazát, az édes anyaföldet, az édes anyaföldön a legjobb
anyát, aki minden nyáron szivrepesve várja a „tékozló“ fiut. József ma
vén ember, a miskolci református kollegiumban nemesiti a gyermek- s a
miskolci szöllőskertekben a vadcsemetéket. Innen küldi haza, az édes
anyaföldre boldognak, boldogtalannak a gyöknemes szilva-, meggy-,
cseresznyecsemetéket; innen készülődik haza – teleültetni
zölderdő-zugásos, vadgalamb-szólásos szép Erdővidéket s aztán – pihenni
a bodosi temetőben. És József nem mehet haza fát ültetni, nem mehet haza
meghalni: József, a faültető, a halhatatlanságnak dolgozó József
szertenéz és nem leli honját a hazában… Epedve néz ő is Kelet felé,
mindég csak Kelet felé, a bodosi hegyek, a bodosi kertek felé – szegény
öreg barátom, hová jutottunk, mire jutottunk!


TIZENHARMADIK FEJEZET.

Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy
töredelmes vallomásra képtelen.
Vágtat a gyorsvonat. Kelet felé vágtat a csillagos téli éjszakában. Igen
bús képü ifju didereg egyedül, szorosan magára huzza a honi zekét.
Vastag, szürke kigyó hever lomhán a lába alatt: pléhcső az, amelyet a
pesti pályaudvaron forró meleg vizzel töltöttek meg s Szolnokon már
hideg, szinte oly hideg, mint az emberek, akiktől ez a búsképü ifju
menekül. Haza, haza, az édes anyaföld kebelére – meghalni, meghalni!
Másodosztályu szakaszban ül a búsképü ifju, életében először s véli:
utolszor. Ha a kocsiszakaszoknak falai nem volnának, akár sétálhatna is
fel s alá, emberi lénybe nem ütődnék. Hét esztendőt kell még várnunk,
amikor majd zsufoltan lihegnek a vonatok. Még talán nem is mer álmodni
arról a nagyratörő felsőmagyarországi ifju, hogy ő belőle miniszter
lesz, a vasutak minisztere; hogy ő fogja megakadályozni halni készülő
ifjaknak egyedül való utazását. Pesttől Brassóig a harmadosztályu jegy
22 pengő forint, a másodosztályu jegy 32, az első osztályu 40. De jön,
már közeledik a vasember, aki a 22 pengő forintot négyre szállitja, a
harminckettőt nyolcra, a 40-et tizenötre – ez az ember nem fogja türni,
hogy üresen száguldjon a vonat; nem fogja türni, hogy halni készülő
ifjak kényelmesen gondolhassák végig haszontalan életüket s zavartalan
csinálják meg a végszámadást: ebből a „dilemmából“ pedig csak egy a
menekvés – a halál.
Mely megdöbbentő komolyan mondja a búsképü ifjú: ebből a dilemmából
nincs menekvés! Először is megállapitja, hogy ő kedvet voltaképpen
egyetlen pályára sem érzett. Hogy ő a tanári pályát csak azért választá,
mert a révbe jutásnak legrövidebb utja ez. S ha már ezt választá, miért
nem hagyta mindjárt faképnél a vogul, osztják, a mordvin, a cseremisz
atyafiságot. Ha például a históriát választja… most zsebében volna a
diploma, nem foglalkoznék a halál gondolatával, nem csalt volna meg két
öreg embert, mint ahogy azt Benkő Ádám cselekedte! Az irodalom… Igen,
igen, már nyomják a könyvet, de siker ez? Ezt a könyvet _csak gyüjtötte,
nem irta_. Hát, hadd nyomják! A humoros versikék? Egy-két „rajz“? Hat
hónapja hever egy nagy napilap fiókjában egy kézirat, amelytől sokat
várt. Ahhoz való bátorsága sem volt, hogy személyesen adja át. Az
élhetetlen, a gyáva fiu megkéri egy barátját: Nézd, neked jó embered a
„Sándor bácsi“. Vidd el hozzá s kérd meg: sétáljon át az egyetemi
könyvtárból az Athenaeumhoz: ott valamelyik nagylepedős ujságnak adja
oda. Sándor bácsi viszi, hogyne vinné s hozza is a jó hirt: jön, jön,
jönni fog! És hat hónapon át minden nap megvesz az élhetetlen ifju egy
nagylepedős ujságot, s minden nap csalódottan ejti el. És nincs mersze
felmenni a szerkesztőségbe: Kérem, szerkesztő ur, Szilágyi Sándor volt
szives átadni egy tárcámat. Azt mondta: közölni fogják…
– Nem vagy életrevaló, gyáva vagy, fiatal barátom, – halj meg! – mondja
ki magára a halálos itéletet a búsképü ifjú. Sem tanár, sem iró, semmi
sem vagy, halj meg!
– De voltaképpen mit is kezdenék a tanári diplomával? – kérdezi az ifjú.
A multkoriban tanuja volt a Sugár-uton, amint egy öregedő diplomást
megrugdosott a – tanitványa. Budai József – néptanitó; Kont Ignác
Párisba ment katedráért s kapott is. Elment, mert itt nem kapott. Egy
az, hogy „kevés a fóka“, más az, hogy Kont Ignác zsidó, a hitétől nem
tud megválni, az agg Trefort pedig zsidót nem nevez ki. Vajjon
álmodhatja-e a halni készülő ifjú, hogy tizenöt esztendő mulva ez a Kont
Ignác még az ő könyvéről is fog irni – francia folyóiratokban! Éppen
arról a könyvéről, amelyet a halni készülő ifjú a magyar népről irt, a
föld népéről, annak sok s nagy szenvedéseiről, küzdelmeiről, s arról a
nagy esztendőről, amikor emberré, szabad emberré lett a jobbágy!
– Voltaképpen, – elmélkedik az ifju, – ha már szertefoszlottak a szép
álmok, vissza kellene térnem az édes anyaföldhöz. Meg kellene fognom az
ekeszarvát. Igen, kissé elkényesedtem s tavaly nyáron már
megcselekedtem, hogy cérnakeztyüt huztam a kezemre, ugy gereblyéztem a
szénát. Édesapám rám-rámnézett, fejét csóválta, hümmögött, de nem szólt.
Se baj, majd munkához durvul a kezem! Igen, igen, de előbb töredelmes
vallomást kell tennem… Hogyan is kezdeném? Igy: édesapám, én… Az ifjú
itt elakad. Elég szépen végiggondolja a drámai jelenetet, talán meg is
tudná irni, de elmondani?! Soha, soha! Egyébként nem kell mindjárt
vallomást tennem. Van még néhány hónapom, nyárra igértem a diplomát,
addig még sok minden történhetik…
A vonat pedig vágtat, vágtat, viszi az ifjut: még mindig egyedül
didereg. Kihült már az a szürke kigyó is, amelyet a kolozsvári állomáson
fektettek a lába elé. Már az utolsó alaguton is átszáguldott. Már látja
azt a dombon ülő tornácos kőházat, ahol kinyilt az első szerelem virága.
Kirepült a madár a fészekből. Vajjon boldog-e? Isten áldjon, Ilona!
Megyek meghalni! Hallod? Megyek haza, meghalni!
Délben áll meg a robogó vonat az utolsó állomáson. Ágostonfalva a neve.
Oláh falu. Már piroslik benne egy-két cserépfödeles ház. Vasutas emberek
háza. A többi ház még mindig zsupfödeles. Egy födél alatt telel ember és
állat. Csudálatos, csak át kell mennünk az Olt hidján, cserépfödeles
házak mosolyognak felénk minden faluból. Jobbra Köpec, balra Barót: mind
a kettő már több a falunál, kezd formálódni városias képe. Olt két
partja mentén a szántóföld, a rét – ugyanaz. S im, az egyik part mentén
még mindig egy födél alatt, zsupfödél alatt ember és állat. A másik part
mentén cserépfödeles kőházak, csürök, istállók. Ki érti ezt?
Gábor bácsi vár az állomáson. Három falu jegyzője – lám, ő szerzett
diplomát, pedig édesapám azért nem tanittatta tovább, mert kicsit
nehezen tanult. Ő most a falu legnagyobb gazdája, szánt-vet s a mellett
három falu dolgát végezi. Ő méltó unokája András nagyapónak, nem hiába
épült a háza is András nagyapó házának a helyén. Ő sem tart hivatalos
órát, amint András nagyapó sem tartott: éjjel-nappal nyitva háza az
ügyes-bajos embereknek. Szereti a nép, nemcsak azért, mert véréből való
vér, hanem főképpen azért, mert a maga vérét nem tagadja meg, irásaiért
egy piculát sem fogad el. Ő három esztendő alatt végezte a szentgyörgyi
„normát“, én nekem meg tizenöt esztendő kellett arra, hogy nagy Senki
váljon belőlem.
Sikos a hó, szalad a szán, de a Pista nélkül, más társsal röpül a
Fecske.
– Eladták a Pistát?
– El.
– Miért?
– Egyszer elragadta a legényt, s emiatt édesapám eladta.
– Oh, Istenem! Szegény Pista! Be sajnálom! Tiz esztendeig vitt
Udvarhelyre meg vissza!
Nevetve beszéli Gábor bácsi, hogy a legény felbőgte a falut, amikor a
Pistát uj gazdája elvezette. Ott akarta hagyni az „öreget“. Hogy ha
elragadta, őt ragadta el, nem mást. Aki fél a Pistától, ne üljön utána.
És igy tovább.
Kicsordul a könny a tékozló fiu szeméből. Nem a hideg, a fájdalom
csorditja ki. Ha nem szégyellené, sirva fakadna. Alig-alig tudja
visszafojtani.
– Száz forintot adtak érte, – mondja Gábor bácsi. – Pedig öreg volt már.
– Én meg a világ minden kincseért sem adtam volna, – mondja a tékozló
fiu.
– Megvolt-e a vizsga? – tereli a beszédet másra Gábor bácsi.
– Az egyik, – füllent a tékozló fiu.
– Hát a másik mért nem?
Felelhetett volna igy:
– Azért, mert én még mindig bolond poéta vagyok, aki a világ minden
kincseért sem adtam volna el a Pistát.
De ez a felelet csak most, irásközben, jut eszébe. Akkor igy felelt:
– Mert két vizsgát kell kiállanom. A másikra májusban kerül a sor.
Barót között szalad a szán, a tékozló fiu tekintete a postaház ablakára
röppen s elfogja egy nyájas arcu öreg ember mosolyát. Gergely Ferenc
bácsi ez az öreg ember. Felköszön a tékozló fiu, szeretettel integet le
az öreg ember. A tékozló fiu egy röpke pillanatban leolvassa az öreg
ember gondolatát: Ez a fiu most viszi a diplomát. Mégis csak jót
cselekedtem, hogy azt a levelet nem az apjának adtam ki…
S ennek az embernek egyszer majd, talán nem is sok idő multán, háborogni
fog a lelkiismerete: hát ezért a fiuért szegtem meg hivatalos eskümet!?
Ihol, már Bibarcfalva közt repül a szán. Kapu előtt álldogál az öreg
esperes. Melegen süt a déli nap, csurog az eresz alja, az enyhe melegben
sütkérezik az öreg, hosszuszáru pipa a szájában: egyike azoknak az
öregeknek, akik a Rika-erdőben „megfiatalodtak“ volt… Ez az öreg ember
tanuja volt az első lépésnek s most örvendezve állitja meg a szánat.
Hohó! Isten hozta, öcsém. A Mikó-kollégiumban üres egy állás, pályázza
meg.
Nem is kérdi: megvan-e a diploma, oly jó hire van a tékozló fiunak.
– Köszönöm, köszönöm, pályázni fogok!
A Mikó-kollégiumban… Ama Mikó Imre kollégiumában, akiről a tékozló fiu
ódát irt, ódát, mely az udvarhelyi önképzőkör Emlékkönyvébe
„dicsérettel“ iratott be.
– Hogyne, hogyne, pályázni fogok a halálra, de, hajh! én rólam nem irnak
ódát!
Elhagyják Bibarcfalvát, önkéntelen jobbra pillant a fiu: Budai József
faluja szinte összeolvad a hegyekkel, alig látszik a hótól. No, kis
falu, nemsokára hazajön faültető fiad. Amint kitavaszodik, kortesek
lármájától lesz visszhangos hegy, völgy – s a te fiadat csendőrök hozzák
haza…
– Van-e már jelöltjük? – kérdi váratlan a tékozló fiu.
– Van. A főispán fia.
– Megválasztják?
– Meg. _Rá kell szavaznunk._
– Természetes, – mondja gunyosan a tékozló fiu.
Már ismeri a főispán-fiu programmját. Elmondta a Szikszay-ban,
vacsorázás közben. Rövid, de velős programm. „Atyafiak! Én is szamár
vagyok, ti is szamarak vagytok – válasszatok meg!“
– Eh, ördög bánja a főispán-fiu programmját. Mit bánom én: ki viseli
majd az én népemnek a képét!
Feléje csillog hegy tetejéről a nagybaconi templom bádogfödeles tornya,
csillogtatja a lemenő nap – bizonyos, hogy az a torony semmit sem sejt a
tékozló fiu lelkének vergődésiről, nem hallja szive hangos dobogását,
amikor egy másik tornyot pillant meg: a kisbaconi templomét. Épp most
kondul meg a nagyharang. Még mindig a vén Mihály András kongatja, aki
tiz év előtt széket tett az ő lába alá, amelyről vékony hangon hadarta
el Istent dicsérő könyörgését. Mind azt mondja a nagyharang: je-re
ha-za, je-re ha-za, – mintha bizony hivás nélkül is nem azt cselekedné.
No, majd mást mondotok kettesben, ha egyszerre két kötelet rángat vén
Mihály András. Mind azt fogjátok mondani: Vidd el, dugd el, temetőbe
temesd el!
Ilyen bolond gondolatokkal foglalkozik a tékozló fiu, ezekkel érkezik
meg falujába. Még áll András nagyapó gyümölcsöskertje a falu alsó végén,
a havas koronáju öreg fák komoran merednek rá: hát, _ezért_ ültetett
minket a te nagyapád!? Szép uj kőház fehérlik a patak partján: Gergő
háza ez. Már nem Gergő, de Gergely. Benkő Gergely gazduram.
– Lám, ilyen szép kőházam volna most nekem, talán szebb is, ha nem
szavalom időnek előtte a Megfagyott gyermek-et. Talán éppen ezen a
farsangon vinnék asszonyt a házhoz. Nem, ezen a farsangon nem vihetnék,
hisz hátra van még egy sorozás…
– Ej, de szép kőház ez is. Ugy-e, a Benedek Szabó Gáboré?
– Az. Ősszel jön haza katonaságból, de az apja már felépitette a házat.
(– Ez is iskolatárs, ez is boldog ember, boldog az egész világ, csak én
vagyok boldogtalan.)
Hát ez mi? A fürész-utca sarkán régi kőház, a gyámoltalan Benkő Laji
háza, azé a Benkő Lajié, aki hajdanában-danában oly szégyenletesen
bukott el a kántori pályázaton. A ház elejébe ajtó vágva, ajtó felett
fekete tábla, rajta fehér betükkel:
_Kohn József kereskedése._
– Mikor jött ide?
– Az ősszel.
– Milyen ember?
– Derék ember, csak egy hibája van: ha házamhoz jön, száraz kenyérnél
egyebet el nem fogad…
Ez a székely ember, ez. Neki csak az nem tetszik a zsidóban, hogy
kenyérnél egyébbel nem kinálhatja meg.
Ha kiváncsi vagy, nyájas olvasó, megsughatom: az 1881-ik esztendőben
járunk.
Átsuhanunk a nagy hidon, hirtelen kanyarodás: nyitva már a galambbugos
kapu, István nagyapó kapuja, ki kétszer járta meg Pestet a franciára
mentében s – hazajött. Sebbel, de hazajött. Hiszen én is sebbel, de
hazajöttem; ugy-e, hazajöttem, édesanyám?
– Ó édes fiam, de szintelen vagy! Hol hagytad az arcod pirosságát?
– Pesten, édesanyám, Pesten.
– Megfáztál, ugy-e?
– Nem, édesanyám, nem.
– Éhes vagy, ugy-e?
– Nem, édesanyám, nem.
– Erre, erre, a kicsi „házba“, itt nyugodalmasabban tanulhatsz.
– Mi nem háborgatunk, – mondja édesapám. – Sokat kell-e még tanulnod?
– Nem, már nem sokat…
Uccára néz a kicsi „ház“ (ház a székelynek a szoba is), két ablakkal néz
az uccára, egy kicsi ablakkal a veteményes kertbe: a tyukleső ablak ez.
A nyitott tüzelőben vigan lobognak a hosszu bükkfahasábok: enyhe meleg
árad szét a szobában, zsibbasztó, bizsergető melegség. Ha itt
maradhatnék örökre, mindörökre! – nyillalik át a tékozló fiu szivén.
Valaha régen feketére festett asztal a szoba közepén, felette függő
lámpa: diákkori lámpa. Az ablaknak támaszkodik egy kis asztal: a
diákkori asztal. Egy kis heverődivány, háznál szőtt a takarója. Egy
alacsony lábu ágy. Ha akarom: ágy, ha akarom: divány. Két-három szék,
köztük egy össze-vissza faragcsált: a diákkori szék.
Kirakosgatja a könyveit az asztalkára, sorba állitja a neki való
kedvesebbeket, a többit a ruhapadba dobálja: – vajjon látom-e többet? De
valamit a táskában hagy: Ezt akkor veszem ki és zárom az asztalfiába, ha
egyedül leszek…
Pattog, duruzsol, dorombol a tüz s egyszerre, mit gondol, mit nem, a
tékozló fiu lehuzza a cipőjét, a harisnyáját, a diáki széket a tüzhely
elé állitja, leül a székre, lábát fölteszi a padkára s ugy melengeti,
piritgatja talpát. Igen tetszik neki a gondolat, hogy: „gyermek vagyok,
gyermek lettem ujra“, s nem látja meg magán, hogy valójában is az:
gyermek, gyermek, ezerszer is gyermek, haszontalan, rossz gyermek.
Az öregek örvendeznek, hogy „ujra gyermek lett“, gyönyörködnek a talpát
piritgató nagy legényben. Édesanyja könyezve elevenitgeti fel, amikor a
kicsi kis legényke ráült a kemencepadkára s lábacskáját ugy piritgatá.
– Ó de megnőttél, édes fiam!
Benne van e sóhajtásban: de szeretném, ha még pendelyes gyermek volnál.
Ölembe vennélek, két karommal keblemhez ölelnélek, csókolnálak.
A tékozló fiu is elsóhajtja magában: „Bár maradtam volna mindég
gyermek!“
Átmennek a „nagyházba“, a virágoskertre nyilóba: ott vacsoráznak. Az
ablakon átfehérlik a tél. A virágoskert mélyen alszik a hó alatt. Ablak
alatt, a fal tövében, alszik a mályva elszáradt torzsa is. Nemsokára itt
a kikelet, elolvad a hó, mályva gyökeréből uj élet hajt ki s majd a
meleg nyárban mályvavirágok hajolnak be a nyitott ablakon. De ő ezeket a
behajló virágokat már nem fogja látni…
– Egyél, fiam, egyél. Most is oly kicsiétü vagy, mint gyermekkorodban.
Piszkálgat a vacsorában, nem tud a lelke megszabadulni a
mályvavirágoktól, amelyek majd behajolnak az ablakon.
– Ó Istenem, min gondolkozol? Neked valami nagy bánatod van, fiam!
– Dehogy van, édesanyám, – riad fel. – Tudja, min gondolkozom? Azon
gondolkozom, hogy milyen utálatos az a nagy város s hogy milyen kedves,
milyen szép ez a mi kicsi falunk.
Mondja a tékozló fiu édesanyja és könnybe borul a szeme:
– Azt mondta Ignácka is mindég; mindenütt jó, de legjobb otthon!
– No, ugy-e? – kap Ignácka mondásán. (Aki szörnyü halálnak halálával, ha
meg nem hal, most bizonyosan pap s talán ő is követné a példáját. – Lám,
lám, a papunk épp elkészülődik innen, pap lehetnék itthon…) – Bizony
igaza volt Ignác bácsinak (még nem merem Ignáckának mondani): mindenütt
jó, de legjobb otthon. Sokszor eltünődöm azon, nem jobb lett volna-e, ha
itthon maradok, a kollegiumba nem megyek; azon a sok pénzen, mit rám
költöttek, földre földet vett volna édesapám…
Idáig hallgatott a tékozló fiu édesapja, most megszólal:
– Ezen én is sokszor eltünődtem, de mi haszna most a tünődésnek. A kis
malac is igy rítt, amikor künn a határon meglepte az esső: Hogyha én ezt
tudtam vóna, köpenyeget vettem vóna! Nagy kedved volt a tanulásra,
kedvedet nem szegtem – igaz-e? Azt hiszed, nem sirt a szivem, amikor a
földjeidet eladogatni kezdted? Pedig a bátyád szánt rajta. Hát csakugyan
megbántad? – s gyanakodva szegezi tekintetét a fiura.
– Ne-em, nem bántam. Aztán mi haszna volna, ha megbántam is. De – de –
elnézem itt magukat. Felnevelték a gyermekeiket, ki erre, ki arra
elrepült…
– Gábor itthon maradt.
– De nem lakik magukkal. Senkisem lesz maguk mellett, ha egészen
leöregednek. Betegség ha ágyba fekteti, ki ápolja? Én oly messze leszek
maguktól!
– Fiam, – mondta most igen komolyan az édesapám – amikor én téged
Udvarhelyre vittelek, tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy ezt a
gyermekemet a világnak nevelem, nem magamnak.
– Én is tudtam! – sir bele a tékozló fiu édesanyja.
– A mi öregségünk, a mi betegségünk ne búsitson, fiam. A szántó-vető
ember, amikor elérkezik az ideje, lefekszik s fekszik, ameddig Isten úgy
rendeli, aztán vagy felkel vagy sem. Értem én az én egyszerü elmémmel is
a te gondolatodat. A tanulás megfinomitotta a testedet is, a lelkedet
is. Bársonnyá finomult rajtad a zeke. De maradtál volna csak itthon, a
gazdaság volna minden gondod, s fekhetnénk betegen, meg-megkérdeznéd:
hogy van, édesapám? Hogy van, édesanyám? – s mennél a dolgod után.
– Édesanyám öt esztendeig ápolta az édesanyját. Maga is sokat emelgette,
édesapám. Emlékszem, világosan emlékszem erre.
– Jó, jó, – zavarodott meg a tékozló fiu édesapja. – No, eridj, feküdj
le.
– Eridj, eridj, – biztatja édesanyja is. – Miattunk ne búsitsd a
szivedet.
A tékozló fiu átmegy a kicsi szobába, reménytelenül dül le az ágyra:
vége, vége, vége! Mondhatom-e meg ezeknek az egyszerü embereknek az igaz
valóságot?! S ha meg merném is mondani: világcsufjára maradhatok-e
itthon? Eléje mered a gyámoltalan Benkő Laji szomoru példája. Haza
szorul az ősi házba, az ősi földre. Szép gazdaság marad rá. De gyenge
arra, hogy megfogja az ekeszarvát, a kasza nyelét; egész falu kacagja,
amint az ökör mellett mendegél, mint egy béresfiu, s az ekeszarvát a
cseléd fogja: ez a gazda, ő a béres, ökörhajtó kisbéres. – Én ugyan
megfognám az ekeszarvát is, a kasza nyelét is, de már trágyás szekéren –
piha! – mégsem szeretnék ülni. Szeretem az erdőt, de már mégsem
szeretnék téli hajnalon kibujni a meleg ágyból: befogni a lovat, az
ökröt; felmenni az erdőbe; ott egy bükkóriást levágni, szánra fektetni,
– aztán: fogom a gyeplőt, gyi! gázolok a hóban, mig a bükkóriást hegy
oldalából kivontatják a lovak, ki az utra. Hiszen, ha ott lehetne
kezdeni, hogy már künn áll a szán az uton, ott felülök s csak fognom
kell a gyeplőt!
Eszébe jut a gazdaságnak sok nehéz, durva, kellemetlen munkája: – Vajjon
hozzá tudok-e durvulni majd?
Hajnal felé nyomja el az álom, az édes hajnali álom. Későn ébred, rá süt
a tüzhely lobogó lángja: – Vajjon ki tett tüzet? Édesanyám vagy a
cselédleány? Bizonyosan az édesanyám… Ő hozza be tálcán a kávét nagy,
talpas pohárban. A tálcán egy ujság is.
– Ágyban iszod-e meg a kávét, édes fiam? Erősen megfáradtál, ugy-e, a
hosszu uton?
– Nem, nem, fölkelek. Tegye az asztalra, édesanyám. Hát ez miféle ujság?
– Gábornak küldik egy hónap óta. Ingyen küldik neki is, a birónak is.
Átadja az ujságot. Az _Ellenőr_. Lángba borul a tékozló fiu arca:
– Ez az a bizonyos ujság, amelynél hat hónapja hever a tárcám! –
Haraggal löki félre. – Hiszen értem, értem, hogy mért küldik ingyen
jegyzőnek is, birónak is. Követválasztás lesz a nyáron! Micsoda
pazarlás! Mintha bizony e nélkül nem választanák meg a főispán fiát!
Gyorsan felöltözködik, megissza a kávét, aztán mégsem állja meg:
felveszi az ellökött ujságot, a vonal alá röppen a tekintete: az ő
tárcája még mindig ott hever a szerkesztő asztalában, vagy tán nem is
hever már ott, rég a papirkosárba került; papirkosárból a hentes
boltjába; hentes boltjából szegény diákok asztalára, szalonnától,
töpörtyütől zsirosan…
– Igy is jó, – mondja magában. S ha megjelent volna, mielőtt eljövök?