Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 02

egyizben Olaszteleken (harmadik falu a miénktől) egymagam maradtam. Kis
fiu voltam én akkor, talán első-, talán másodikosztályos diáklegényke.
Mentem, mendegéltem az olaszteleki uton s egyszerre csak szembekerekedik
egy pár ember. Magas szál ember volt a férfi, kasza a vállán, mellette a
felesége, szépen megtermett az asszony is. Az ő vállán gereblye volt.
Szénagyüjtésből igyekeztek hazafelé. Ritkán láttam ilyen egymáshoz illő
szép pár embert. Megakadt rajluk a szemem. Szinte beléjük ragadt.
– Jó napot adjon Isten, köszöntem illendően.
– Adjon Isten, édes fiam, fogadták egyszerre mind a ketten, s ugyancsak
megnéztek s ugyancsak nagy szeretettel néztek reám. Megállottak.
– Állj meg, fiam, állj meg, szólitott meg a férfi. – Ugyan bizony nem a
Benedek Huszár János fia vagy-e?
– Az vagyok, szolgálatjára.
– Mindjárt gondoltam.
– Én is, mosolygott rám az asszony s megsimogatta arcomat. Az édesanyja
képit hordja.
– Az apjáéból is valamit. Övé a széles homloka. – No, mondta az ember,
hiszed-e, hogy mi ott voltunk az édesapádék lakodalmán? Ott bizony.
Huszárpajtásom volt a te édesapád. Az bizony. S hiszed-e, hogy nem volt
olyan szép pár ember Erdővidéken akkor időben, mint a te apád s anyád.
Hát mondd meg, fiam, édesapádnak, tiszteli az olaszteleki huszárpajtás.
Tudja őkeme, hogy ki az, – nyomta meg büszkén a szót, – mert ebben a
faluban csak az én nemzetségem volt huszár, a többi mind gyalog katona.
– Én pedig csókolom az édesanyádat, s csókollak téged is, mondta az
asszony, s mindjárt meg is csókolt.
Vissza-visszanéztem, vissza-visszanéztek ők is, mosolyogtak, integettek,
mig az ut fordulója el nem takart.
– Tudja-e, édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? –
kérdeztem otthon.
– Ugyan kikkel? mosolygott vissza a kérdés édesanyám szeméből.
– Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál
asszony volt.
– Vajjon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már
nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán.
– Ó, ne mondd! – csudálkozott egyszerre édesapám s anyám.
– De bizony, ott. S tudják-e, mit mondtak magukról?
– Bizonyosan valami rosszat, enyelgett édesapám.
Nagyot kacagtam, hogy csak ugy csengett belé a ház.
– Ugy látszik, mégsem mondtak erős rosszat, enyelgett tovább édesapám.
– Nem bizony. Azt mondták, szóról-szóra, betüről-betüre: Hiszed-e, hogy
nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s
anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó édes fiam, csak kedveskedtek neked.
– Magam is azt mondom, tette hozzá komoly ábrázattal édesapám.
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt
édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugy-e, édesapám.
– Tudom fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az
édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem
volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem, erősitette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság
még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék
azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem
volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó
Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossznyelvü emberek dobálják
egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, ugy dobálja ez a két emberpár
egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet,
hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?
*
Volt még István nagyapónak egy mondása, amely nyilván apáról-fiura
öröklődött a századok során. Ez a mondás gyönyörü mondás volt. Csak
szeplőtelen erkölcsü népnek a lelkében fakadhatott a forrása, oly
népében, amelynek a szeplőtelenség szüntelen élő törvény vala. Törvény,
amelyet kőbe nem véstek, de megmaradt: nagyapám örökölte az apjától,
apám örökölte a nagyapámtól, én az apámtól – s im tovább adom a
fiaimnak, hogy ők meg hirdessék tovább a fiaiknak.
Amikor édesapám legénnyé serdült s leányos házakhoz megkezdé a járást,
István nagyapó ezt az utravalót adta neki: – Fiam, jól megjegyezd, amit
mondok: _a legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a
leánynak_.
Ezt az utravalót ujra meg ujra ismételte István nagyapó, s bizonnyal
ismételték mind az apák. Ugyan erősen össze kell szednem emlékezetemet:
gyermek-ifju koromból két leány emléke maradt meg, akiknek a templom
utolsó padjában volt a helyök; akiknek nem volt szabad hajadonfővel
mutatkozniuk: fekete kendő borult a fejükre s a kendőnek széle
lecsuszott az arcukra, le a szemük fölé. Legénynek, leánynak, kik
magukról megfeledkezének, meg kellett követniök az eklézsiát. Az
anyaszentegyházat…
*
Mondám, hogy István nagyapó hirtelen lobbanó ember volt: e hirtelen
lobbanó természete fosztott meg engem ama szép emlékektől, melyeknek
hiánya meg-megsajditja még ma is a szivemet. Igen, ő naphosszat
eljátszott az unokáival (közbe-közbe összekapott velük), négykézláb
mászott a szobában, a kertben, a hátán két-három unoka is lovagolt
egyszerre s a vén huszárt nem egyszer fogták azon, hogy felmászott a
bartamisz körtefára s onnan vetegette le a szép sárga körtét Gáborkának,
Ignáckának, Évácskának.
– Vessen nekem is, nagyapó! Még egyet! Még egyet!
– Vetek, fiam, vetek. Hogyne vetnék.
Kilencven esztendőre volt teremtve István nagyapó, de hirtelen lobbanó
természete, szittya bátorsága miatt jóval elébb Megállj!-t kiáltott a
Halál, amikor mindössze 72 esztendős vala. De ki hallott ilyet? Egyedül
volt otthon nagyapó, a ház népe künn a mezőn. – Ejnye, ejnye, de sokáig
maradnak el! – zsémbelődött magában. S nem ok nélkül, mert Nagyföldről
rohanvást gomolygott befelé a disznócsorda, farkaséhesen. Mert a disznó
– mindig éhes. Kora reggeltől alkonyatig turja a földet, rágcsálja a
gyökeret, a füvet, a burjánt, de jóllakni képtelen, s esze nélkül szalad
a vállunak, amikor az udvarra begurul. És csapnak szörnyü zenebonát, ha
üres vállut találnak. Igen, Nagyföld felől rohanvást rohantak a disznók;
Romhány oldalán csendesen eregéltek befelé a tehenek; Csikorra-hegy
kanyargós lejtőjén vágtatott a ménes, s nyomban utána tétovázva eregélt
a meddü csorda (egy-hároméves borjak és tulkok) s végezetül jöttek nagy
méltóságosan az ökrök is. És István nagyapó egyedül! Alig hogy
teleöntötte korpás vizzel a disznók válluját, megérkeztek a lovak, a
csikók, a borjak, az ökrök: most ezeket rendezze el mind a pajtákban,
kit-kit a maga helyére. Hát csak rendezte, rendezgette nagyapó, de még
félig sem készült el velük, megjöttek a jámbor tehenek is. Hiszen, ha
maguk jöttek volna! De kisérő is jött velök: haragos bömböléssel rontott
a pajtába Kormos bika, ki arról kapta nevét, mert koromfekete volt a
homloka, testének többi része tiszta fehér.
A szomszéd telken éppen vizet meregetett vén Gál József. Ő mesélgette
nekem gyermekkoromban, hogy:
– Eppeng vizet mertem, hát egyszer csak hallom, hogy a vén huszár nagyot
kiált: Héj, az irgalmadat! Most kelle idejőnöd!? Osztég hallottam, hogy
a cseberruddal döngeti a bikát, az meg bömbölt nagymérgesen, hogy azt
hittem, esszeduvad a pajta, közbe meg a vén huszár nagyokat rikótott: Hí
ki innét, te kújon! Ez vót az utolsó szava, amit hallottam. – Hej, odaát
baj van, mondom, nagyhirtelen átalhajitom magamat a kerten, szaladok a
pajta felé s hát, Szüz Mária, Szent Józsep! a Kormos gyomrozza a vén
huszárt; én szaladok, mint a bolond, kiabálok: Emberek! Emberek! Öli a
bika a vén huszárt! Mire emberek jöttek s hazakerült a háznépe, a vén
huszárnak vége vót. Nagy vót a virtus benne, másként száz esztendeig is
elélhetett volna, olyan erős kötésü ember vala.
Igen, igy mesélgette nekem Gál Józsep (s nem József) a nagyapó halálát.
Ha édesapámat kérdeztem nagyapó haláláról, – hogy is mondjam? – amolyan
csendes, büszke szomorusággal válaszolt: – Bizony, szegény nagyapád még
most is élne, ha nem lesz vala hirtelen lobbanó természetü. Átok a mi
nemzetségünkön a hirtelen harag s a szókimondás…
S csakugyan a Benedek Huszár-nemzetségnek van még egy mellékneve:
Szókimondó Benedek.
*
Amikor András nagyapó meghalt, 1848-at irtak; 1857-et István nagyapó
szomoru halálakor. Melyik hónapban halt meg? Falun ezt nem tartják
számon. Szénakaszáláskor. Ebből megtudod: vagy junius vagy julius
havában. De a szerencsétlen eset napja megmaradt: szombati nap volt az.
Nem azért, mert péntekre következik a szombat, hanem azért, mert szombat
az a nap, melyen a messze erdőben legelésző nyájak is hazajönnek, még
pedig minden második szombaton: egy az, hogy lássa a gazda az állatját,
fejlődik-e a növendékmarha; nem romlott-e le; nem hibádzott-e meg
valamelyik, akár öreg, akár fiatal; más az, hogy sót nyaljanak. Még
megvan az egydarab kőből faragott, nagy potrohos sónyaló-asztal, csak a
karimája kopott le egy kissé. Ez a karima arra való volt, hogy az asztal
közepére kitett nagy sódarab ne guruljon le, mig télről-tulról
nyalogatják, lökdösik (s közbe-közbe egymást is öklelik) az állatok.
Igen, megvan a kőasztal, az ősi telekről áttelepitettem az enyémre. Ott
üldögél most egy fiatal juharfa alatt, amely meg édesgyermeke annak az
István nagyapó ültette francia juharnak…
Uram, teremtőm, micsoda szabályellenes kitérések! Ilyet ma már nem
követnek el azok a hosszuhaju gyerekek, akik éppen most üvöltik: le a
tőkéseknek udvarló öreg irókkal! Haljanak éhen! Ne engedjük irni őket!
Mi vagyunk a _Ma_, a _Holnap_, a _Holnapután_! S igazuk van a
gyerekeknek. Én már jóval az októberi forradalom kitörése előtt
kiolvastam az ujságok sorai közül, hogy már irják a mi halálos
itéletünket, melyet meg is szövegeztem ebben az egy mondatocskában:
Agyon kell verni minden öreg embert! Ime, hogy igazolom a gyerekeket.
Megállapitom, igazán feleslegesen, hogy István nagyapó szombati nap halt
meg. Hogy e napnak emléke ezért meg ezért maradt meg. Ebbe a
megállapitásba belekeveredik egy kőasztal. Ez még semmi: még azt is el
kell fecsegnem, hogy ez a kőasztal az én udvaromra került, az alá a
juharfa alá, melynek az apja francia földről eredett. Igy esik aztán,
hogy ez a történet (ha ugyan annak nevezhető) minduntalan elakad, holott
elég lett volna följegyeznem édesapám sóhajtását: – Bizony, édesfiam,
akkor szomoru vasárnapra virradtunk. Ehhez aztán csak hozzá kellett
volna füznöm, mint láncszemet a láncszemhez, azt a karácsonyt, amelyet
édesanyám haláláig siratott.
– Jaj de szomoru karácsonyra virradtunk!
Ez a szomoru karácsony István nagyapó halála után két esztendővel
boritotta holtig tartó gyászba édesanyámat. Ezen a napon jegyezetett el
a halálnak Ignácka.
Ignácka. Van-e még magyar ebben a Balzac szamárbőréhez hasonlatosan mind
összébb-összébb zsugorodó országban, aki Ignácra merje kereszteltetni a
gyermekét?… Édesanyám testvérbátyja, az uzoni pap, hirdette e névvel
Istennek dicsőségét: az ő iránta való szeretet adatta Ignáckának a
nevét. Mondják, szelid fiu volt, kékszemü, mint a papbácsi: ritkaság a
feketeszemü Benedek-családban…
Vala pedig az ötvenes években, Sepsziszentgyörgy városában, egy német
iskola. Norma-iskolának hivták: több a falusinál, kevesebb a
kollégiumnál. Ide vitte édesapám két fiát: Gáborkát és Ignáckát német
szóra. Kitünő iskola lehetett. Két-három esztendőt jártak ide a fiuk s
folyékonyan diskuráltak németül. Különös nagy sulyt vetettek a
számolásra, meg a szépirásra. Emlékeim közt őrizgetem Gáborka és Ignácka
szépirási gyakorlatait: minden betü oly szép, oly szabályos, mintha
vésve volna. De megmaradt Ignáckának egy kis nótáskönyve is, melyet
teleirt innen-onnan mindenféle versekkel, nótákkal. Mosolygó,
gyöngyszembetükből verődnek össze a sorok, a legtökéletesebben kifejlett
irás, s keresve sem találsz benne helyesirási hibát. A füzetecske
homlokára piros rózsabokrétát pingált a fiu s mindjárt alatta Petőfi e
dala: Rózsabokor a domboldalon… Ebben a füzetecskében van az a vers is,
amely igy kezdődik:
A minap, hogy Debrecenbe jártam,
A piacon egy diákot láttam.
Hónaalja tele levelekkel.
Piros ajka mézes beszédekkel.
Tanultak a gyerekek ebben az iskolában épitést is. Német könyvből
tanulták: _Baukunst_ a cime. S alaposan tanithatták az épités
mesterségét, amint ez majd kitünik e könyv folyamán. Amikor aztán
kijárták a fiuk a normát, édesapám ezt a törvényt tette: Gáborka, aki
szorgalmatos tanuló ugyan, de nehezebben tanul, otthon marad gazdának,
Ignáckát pedig, akinek „olyan esze volt, mint a tüz“, viszi az
udvarhelyi kollégiumba. Nyilvánvaló volt, hogy édesapámat ebben a
törvénytevésben gazdasági ok vezette. Gáborból gazda lesz, Ignácból pap.
Gábor majd megváltja Ignác részét, egyedül övé lesz az ősi föld. Volt
ugyan még két kis leány: Éva és Anna, de a német világban még állott a
régi székely törvény: a leány csak lábas jószágot, meg kelengyét kap, a
ház, a föld a fiut illeti. Ezt a törvénytevést kellemetlenül zavarta meg
az én születésem. Már meghalt volt két fiugyermek csecsemő korában,
(mindakettőnek András volt a neve), két fiu s két leányka élt, az ötödik
gyermek váratlan érkezett. Éppen mint az édesanyám annakidején… Viruló,
szép asszony volt akkor még az édesanyám, nem kellett szégyelnie engem,
mint szegény anyókának őt: nem is szégyelt, de, hallottam később, sok
keserves könnyet hullatott titokban miattam. Ő titokban sirt, de
édesapám nem titkolta békétlenkedését. Három fiu volt – uj „osztályt“
kellett csinálnia, mert most már három felé oszlik a birtok… Már-már
megpihent a földszerzésben, bár férfikora derekán volt még, s ime, ujra
földszerzéshez kell látnia. (S ezeknek az embereknek akarjátok a földjét
kommunizálni!)
De Isten rettenetesen sujtó kézzel hagyta helyben édesapám földosztó
törvénytételét. Ignácka, aki a harmadik osztályt járta az udvarhelyi
kollegiumban, hazajött a karácsonyi vakációra; hazajött meghalni szörnyü
halálnak halálával.
Karácsony szombatja volt. Édesanyám az ünnepi kalácsot sütötte, Ignácka
meg az én bölcsőmet ringatá. Ő tizenhároméves volt, én tizenháromhetes.
Szépen álomba ringatott engem Ignácka, aztán mit gondolt, mit nem,
kiszaladt az udvarra, udvarból az uccának iramodott, de a galambbúgos
kapunak csak a kis kapujáig ért, ott éppen szembe szaladt vele egy kan.
Sohasem mutatott gonosz természetet, s most sem gonoszságból, de sőt
inkább a hirtelen találkozás okozta félelemből, hatalmas agyarával
Ignáckának vágott, végighasitotta a mellét, a gyomrát – – – ó, szegény
Ignácka, ő neki hiába sült a karácsonyi kalácska, neki hiába zörgött az
aranypilis diócska, mogyorócska: két napi szörnyü vivódás után ártatlan
lelkét kilehelte, szelid kék szeme örökre lecsukódott.
Édesanyám harminchétéves volt, amikor a nagy lelki megrendülés érte.
Nyolcvanötéves volt, amikor leszállott érette a halál angyala. De
haláláig, kezdetben minden héten, később nagyobb időközökben, kinozá
gyötrelmes főfájás s haláláig siratta a szelid, kék szemü Ignáckát. És
haláláig magát vádolta s nem az Istent, mivelhogy az ő búsbeteg tejét
okolta az én szótalan mélaságomért… Édes jó anyám!
*
Más a falusi s más a nagyvárosi csecsemő. A nagyvárosi hamarosan
beletörődik gyakran nem is a kényszerüség szülte kegyetlenségbe, mely
durva kézzel szakitja le az anyai emlőről s cuclira bünteti. A falusi
gyermek piócaként ragad az anyai emlőbe s onnét csak akkor szakad le,
amikor már nemcsakhogy talpra áll, de szaladgál is. Igy volt ez az én
gyermekkoromban. „Történeti“ tény, hogy egy falumbeli
napszámosasszonynak (Szász Ferencné volt a neve) már ötesztendős volt a
Gergő fia, amikor még napjában egyszer-kétszer megszoptatá. S nem
anekdota, de történeti tény az is, hogy Gergő kiszaladt a kapu elé, ahol
az anyja a szomszédasszonyokkal tereferélt, s szóról-szóra e szavakkal
szólitotta be: – Anyó, az Istenit, jőjjön bé s szoptasson meg! Amint
aztán nőtt, növekedett Gergő, ugy megundorodott a tejtől, hogy belőle
lett a falu legnagyobb pálinkaivója. Felső malmot, alsó malmot egy hétig
járatott volna az a pálinkatenger, mit ez az ember késő vénségéig
megivott. De ha már megint ennyire kitértem az utból, azt is
megörökitem: mért szoptatta Szász Ferencné Gergőcskét még ötéves korában
is. Azt mondta (s ebben igaza volt): „Szültem már hat fiut a császárnak,
többet nem szülök.“ De végre is kiapadt a tejkut, el kellett választani
Gergőt – „s mit tesz Isten?“ Szász Ferencné megszülte a hetedik fiut is
a császárnak.
Én már megizleltem volt az édes anyatejet, három hónapja csüngtem
édesanyám emlőjén, amikor egyszerre csak a tejforrás apadni kezdett.
Nemcsak apadt, de beteg is volt a teje. Búsbeteg tej. Szegény édesanyám
sem élt, sem halt. Azt mondta a doktor: az anya is belepusztul, a
gyermek is, ha el nem választják. És ekkor anyóka szép gyöngén levett az
anyai emlőről s kicsi kanálkával kezdte öntögetni szájamba a tehéntejet.
Hiszen, gondolhatjátok, hogy nem volt ez hamisitott tej, de fennmaradt a
hire, hogy az uccán megálltak az emberek s ugy sajnálkoztak rajtam,
merthogy egész nap kihallott szivethasogató sirásom. Benedek Péter
Andrásról, a falu legerősebb, virtuskodó legényéről ekkor tünt ki, hogy
voltaképpen puhaszivü ember, mert ő volt az, aki ekként kiálta fel: Ha
csicsem volna, megszoptatnám azt a gyermeket!
Mondám, hogy szegény édesanyám sem élt, sem halt, talán azt sem tudta,
hogy mikor kereszteltek meg. A szolgáló vitt a paphoz: ő lett a
keresztapám is, a felesége meg a keresztanyám. Nevet is a szolgáló
választott nekem utközben, amint ment, mendegélt velem a parókia felé.
Ha meg nem hal Ignácka, bizony lettek volna főkomák, oldalkomák s lett
volna nagy vendégség, de Ignácka halála nagynehéz bánatba boritá a
házat, eltünt onnét az öröm, mintha föld nyelte volna el.
De hiába hogy csak a pap volt a keresztapám, a papné a keresztanyám,
mégis annyi volt a keresztapám s anyám, hogy bizony nehéz volna mind
elészámlálnom névszerint. Ősrégi szokás, hogy mindazok, akik egy
családban egy gyermeket keresztviz alá tartanak, keresztszülei a többi
gyermeknek is, s nemcsak azok voltak keresztszüleim, akik az én
testvéreimet keresztviz alá tartották, de azok is, akiknek a gyermekét
az én szüleim tarták keresztviz alá. Nemcsak gyermek – és ifjukoromnak,
de férfikoromnak is igen kedves emléke ez a keresztül-kasul való
keresztfiuság. Sorban elevenednek meg lelki szemem előtt azok az
egyszerü, tisztes, fehérharisnyás székely emberek, akiket én az uccán
igy köszönték: – Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! S azok a
szőttes-rokolyás, fekete fejkendős asszonyok, akiknek igy köszöntem: Jó
napot adjon Isten, keresztanyám asszony! S ha megállottak egy szóra,
kettőre, meg is kérdeztem illendően: Hogy van? Hogy szógál az egészsége?
Elsőnek jelen meg emlékezetem tábláján a kevésszavu, szelid mosolygásu
Benkő Dániel, kinek amilyen szelid volt a mosolygása, oly hirtelen vált
az tüzes menyköveket szóró zord beborulásra; akinek a fia vala Ádám,
egyik regényem bús véget ért hőse. Akinek családjában vége-hossza nincs
a kegyetlen Istenitéleteknek, – ki tudná, miért, amikor keresztapám uram
is, keresztanyám asszony is igen jó lelkek valának… Követi Benkő Dánielt
Benkő László keresztapám uram, aki már deákos ember volt s a falunak sok
esztendőn át pennája, kistermetü, puskapor-természetü ember. Már a
feketébe-kékbe játszó arca is mintha tele lett volna hintve puskaporral:
szinte féltem, hogy egyszerre csak fellobban. De hozzám mindig szelid,
nyájas volt, s hálával emlékszem reá, mert Udvarhelyen jártában, két
nappal a vakáció előtt, kikönyörgött a szörnyü goromba Korondi uramtól,
a direktor-professzortól, – nem, nem, ezt a két napot, hogy elébb
borulhattam édesanyám kebelére, soha el nem felejtem: Köszönöm
kigyelmednek, Benkő László keresztapám uram! Isten nyugtassa meg!
Ihol, elém perdül a fürge; csupa csont és bőr Benedek Szabó József, aki
tán sohasem ült (az ő részét nyilván az apja ülte le, mivelhogy szabó
vala), éjjel-nappal serénykedett, csonttá-bőrré aszalódott a szüntelen
való munkában. Kaszált, kapált, csépelt, közben téglát, cserepet vetett
s bár kisgazda volt, négy fia közül háromnak épitett kőházat, olyan
szépet, olyan mutatósat, hogyha ide vetődnék egy pesti ifju, okvetlen
megkérdené: miféle úr lakik e házban? A negyediknek csak azért nem
épitett, mert ez a szomszéd faluban ráházasodott egy özvegyasszonyra.
No, de hiába távolodott el a negyedik, még találkozunk vele: életem
folyásában sorsdöntő szerepe lesz…
Dombon ülő háza, még pedig uri formáju háza volt Gál Dániel keresztapám
uramnak. Amolyan hétszilvafás nemes ember vala őkigyelme. Négy, néhány
lépésnyi utcácska vette körül a szük telket; szigetecske a
falu-szigetben. Ez az uri formáju ház háttal fordult a negyedik
utcácskának, ellenkezően az igazi székely házakkal, melyeknek ablakai
közvetlen az uccára nyilnak. Gál Dániel keresztapám uramat nem ismertem.
Mondják, szakállas és nadrágos ember volt. Gyermeknek nem adott életet,
nyilván, mert nemcsak a háztelek volt kicsiny, de a föld is, amelyen
szántogatott… Sőt nem is volt neki nemes levele. Diákiskolát járt az
apja is, ő is, tehát urnak született. Szegény urnak, akit igy csufol ki
a nóta:
Tekintetes, naccságos,
Csergefótos[5] nadrágos.
[5] Cserge: házilag szőtt gyapjutakaró.
Csudálatos: még volt egy ilyen nemeslevél nélküli nemes a falumban,
akinek dulló volt az apja, maga is diákiskolát járt s ennek sem volt
gyermeke. De mindkettőnek valóságos nemesasszony volt a felesége – talán
ez nemesité s gyermektelenité meg őket?
No, még megemlékezem egy keresztapámról, Putnoki Istvánról, akinek annyi
leánya volt, mint égen a csillag, mind kellemetes, szép arcu fejérnép. A
szomszédságunkban lakott s jól esik rá emlékeznem arcának
megindultságára, amikor hosszu, hosszu idő multán hazakerültem és
megálltam a kapuja előtt: Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! Hogy
van? Hogy szolgál az egészsége? Mintha nem akart volna hinni a fülének.
Hogy én őt, az egyszerü gazdaembert igy megtisztelem. Keresztapám uram!
Mert akkor már akkorát haladt a világ az én kicsi falumban is, hogy a
suhanc gyereknek is szájában felejtődött az „uram“. Ha ő neki jól esett
a keresztapám uram, ó de jól esett nekem is hallani: Köszönöm kérdését,
keresztfiam uram!
Csudaszép világ volt az én gyermekkorom. Ha öreg ember végigment az
uccán, a kapuban üldögélő fiatalok felálltak s kalapemeléssel fogadták
köszönését. Nem volt ez sem világi, sem egyházi törvény s mégis
megtartották: Az öreg ember előtt állj fel s kalapot emelj! Az unoka a
nagyapját nagyapám uramnak, a nagyanyját nagyanyám asszonynak tisztelé.
S hogy még csuda szebbnek – ha jobban tetszik: különösebbnek lásd ezt a
világot, a fiatalabb testvér az idősebbet, ha legalább öt esztendő vala
köztük, bácsinak meg néninek szólitá. Gábort, a családunk legidősebb
fiát, ma is Gábor bácsinak szólitom s illő tisztelettel magázom. Igaz,
közöttünk tizenhat esztendő a köz. De Éva csak öt évvel idősebb, s amig
élt, nekem mindig Éva néni volt. Csak Annával tegeződtünk (l. az ő élete
drámájának első felét a _Huszár Anná_-ban), mivelhogy két esztendő van
köztünk. S ha még nagyobb csudát akarsz hallani: Ignáckát, aki
tizenhároméves korában halt meg s akit én nem is ismerek, mindig Ignác
bácsinak emlegettem, nemcsak gyermekkoromban, de később is, sokáig. Már
gyermekeim voltak, amikor édesanyám jelenlétében, Ignácnak kezdtem
nevezgetni. De félve, vajjon nem ütközik-e meg ezen édesanyám. És ha még
ennél is nagyobb csudát akarsz hallani, gyakran voltam tanuja, hogy
asszonynővéreim, amikor a szomszéd faluból hazajöttek látogatóba,
nemcsak a szüléknek, de Gábor bácsinak is kezet csókolának…
Hát ez ilyen világ volt. Azóta sok 24 óra pergett le, de hála Istennek,
egészen még meg nem változott. Mert azt csak össze-visszazavarodott fejü
gyerekek hihették, hogy 24 óra alatt át lehet gyurni az egész világot.
Ha ugyan hitték.
*
Édesapám is tett fogadalmat, éppen mint István nagyapó a francia juharfa
tövében. Tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, bizony nem
jókedvéből, ha lóháton szolgálta is. Keserves volt látnia, hogy nálánál
„alábbvalók“ mint haladnak előbbre, ő meg közlegényi sorban marad,
mivelhogy az irásban gyenge volt. Gyermekkorában a tanulást éppen csak
hogy megizelinté. A falusi iskolában megtanulta az „abéabót“ a
betüvetést is. Sőt diákszót is tanult egy jó csomót. Aztán István
nagyapó elvitte Nagyenyedre, a hires Bethlen-kollégiumba, de alig volt
ott hat hetet, megbetegedett. Hej, lett otthon rémület, amikor pecsétes
levél hozta hirül az egyetlen fiu betegségét! Nagyanyám asszony nem
hagyott békét addig nagyapónak, amig be nem fogott s utnak nem eredt.
Teljes három nap volt akkor tőlünk az ut Enyedig, három nap visszafelé.
Elég az: egy hét mulva itthon volt az egyetlen fiu, – hat hét alatt
kitanulta a diákiskolát. Amit tanult, voltaképpen a székely huszároknál
tanulta. Itt csinosodott ki az irása annyira, hogy később egy-két
esztendeig a falu pennája is vala. De keserves iskola lehetett a
huszáriskola, mert megfogadta, hogy akárhány fiuval áldja meg az Isten,
mind tanittatja. Annyira hü volt a fogadalmához, hogy Ignácka halála
után, Gábort Udvarhelyre akarta vinni. De Gábor akkor már tizenhatéves
volt, szentgyörgyi osztálytársaitól három esztendővel maradt el, nem
volt rábirható, hogy a tanulást ujra kezdje. Bennem nem lehetett valami
nagy reménysége. Vézna csecsemő voltam, „nagy fekete szem az egész
gyerek“, sápadt arc, melyre a búsbeteg tej után, anyóka gondos ápolása
mellett is, csak lassan, igen lassan rajzolódott gyenge pirosság,
halovány árnyéka a Benedek Huszárok arcát jellemző rózsának, mely minden
Benedek Huszár arcán ott virit, a pofacsont fölött. Azért irom
pofacsontnak, mert nem minden olvasóm értené meg, ha járomcsontnak
mondanám. Ez a kiülő járomcsont s a mélyen bentülő szem általános
jellemzője az igazi székely arcnak. A Benedek Huszárokéra a Teremtő
jókedve még rózsát is dobott. Ez a rózsa olyan rózsa, hogy itt a nagy
Babylonban egy-két hét alatt elfonnyad, de csak vissza kell menned a
faludba, ott egy-két nap alatt ujra kivirágzik. De mit is keres a
kisbaconi rózsa kormos, füstös Budapesten?…
Áldott az emléke anyókának, az ő szüntelen való gondossága arcocskámra
lehelte a rózsát, mielőtt karja erőtlenül lehanyatlék. Ő egy esztendeig
dajkált engem s ezt a dajkálást édesanyám öt esztendei dajkálással
fizette meg neki. Arcom kigömbölyödött, ajkam alatt egy kis gödröcske
nevetett, s mondják, édesapám kezdette bánni békételenkedését: megvette
az uzoni papbácsi egész birtokát. Vajna Rózsi, az én kurta rokolyás kis
pesztrám olyan büszkén mutogatott a faluban, mintha ő pingálta volna
arcomra a rózsát, ajkam alá ő kerekitette volna a nevető gödröcskét.
Ennek a Vajna Rózsinak köszönhetem azt a képet, mely karonülő koromban
ugy a lelkembe vésődött, hogy soha ki nem törülődött onnan. Ennek a
Vajna Rózsinak meghalt a nagyapja, s elvitt engem a halottasházba. Ott
feküdt Vajna nagyapó a nyujtópadon, rajta a szemfödél, de nem takarta be
az arcát. A szemem beleragadt az arcba s lelkem táblájára
fényképeződött. Nyilván fel volt kötve kendővel Vajna nagyapó álla s ez
a kendő mutathatott ugy, mintha Vajna nagyapónak két csökevény szarva
lett volna kétfelől, olyan, amilyen némely birka fején látható. Ez a
különös kép kisért öregségemig, kisér ma is, mig végre megkerestem a
halottaskönyvben, mikor is halt meg Vajna nagyapó. Nem akartam hinni a
szememnek: 1862-ben halt meg. Akkor még nem voltam három esztendős.
Lám, ez a kép belevésődött a még alig eszmélkedő gyermeki lélekbe,
viszont nyomtalanul tünt el ugyanennek a gyermeki léleknek ugyancsak
ebből az időből egy nagy megrendülése. Anikóval, aki akkor öt éves volt,
én meg három, kint az uccán a kapu előtt szaladgáltunk, s tyukszemü
Benedek-Benedikti Laji négylovas üres szénásszekérrel hirtelen nekem
hajtott, elgázolt, de sem a lovak nem léptek rám, sem a kerék alá nem
kerültem: épen feküdtem a földön. Épen, de eszméletlenül. A rémület
sikoltása után nyomban elvesztettem eszméletemet, ugy szedtek fel a
földről. Már-már azt hitték, meghaltam. Üzentek is a harangozónak, hogy
huzza meg a harangot…
Mindezt csak onnan tudom, mert gyermekkoromban sokat beszéltek róla. Én