Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 18

Total number of words is 3596
Total number of unique words is 1640
33.2 of words are in the 2000 most common words
47.1 of words are in the 5000 most common words
52.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Változtat-e az én lelkem nyomoruságán? Ujabb tárcát irok s az is elhever
ujabb hat hónapig.
„Még egy választás – olvassa a vezércikkben – egy táborban lesz a
nemzet, a szabadelvüpárt táborában.“ – Ott lesz, ott, a főispán fia
feltétlenül ott lesz. Hát én hol leszek?
Egyedül van a szobában, de azért óvatosan körülnéz. A táska fenekéről
kihalássza a hatlövetü pisztolyt, meg a kis skatulyát, amelyben
fürészpor közt 25 golyó. Hirtelen beteszi a diákasztal fiókjába, a
kulcsot ráforditja, zsebredugja. Éppen jókor, mert belép az édesapja.
Jókedvet mutatva mondja:
– Ejnye, ejnye, hát ilyen későn kelnek fel Pesten a – gazdák?
– Fel tudok én kelni hajnalban is, édesapám. Majd meglátja holnap!
– No-no. Hiszen csak tréfálok. Akkor kelsz, fiam, amikor jól esik.
– Lássa, lássa, édesapám, ha gazda volnék, maga még most is heverne az
ágyban. Már fenn volnék az erdőn, már le is vágtam volna egy bükkfát.
Nem volna jó?
– Jó, jó, de minek beszélsz hiábavalóságot? Ha itthon maradtál volna, én
akkor sem heverésznék az ágyban. Hajnalban kipattan a szemem s künn
talál a virradat. Én erre születtem, te másra születtél: Isten rendelte
ezt igy! Ezt a sok könyvet mind meg kell még tanulnod? – mutat a tékozló
fiu legkedvesebb könyveire?
– Fejemben vannak már, csak lapozgatok bennük.
– S mégis nyárig várakoznod kell?
– Ez a rend. Elébb vizsgáznom nem lehet.
– No, jó, nyugszik meg s hivja a tékozló fiut, hogy nézze meg a
gazdaságot.
Örömmel látja, hogy egy pajta még teli. Két ökör, két ló, két tinó,
három tehén, öt-hat növendékborju.
– A pásztor ember – mondja a föld öreg szerelmese – egy kecskén kezdi s
egy kecskén végzi. Ahogy kezdettem, ugy végzem én is. A bátyádnak már
jóval több van; a leánytestvéreidnek is. Ez az igazság. Az éfiaké a
jövendő, öregeké a kuckó. Ha mi marad ebből, neked marad, ámbátor sok
ökrömet ette meg Pest…
– Igaz, igaz. Pestnek nagy a gyomra. Sokat eszik.
Szeretné mondani: Ezzel a gazdasággal meg merném kezdeni az életet, – de
belátja, hiábavaló a ravaszkodása, hiába való a harc az életért, – meg
kell halni, meg!
*
Telnek, mulnak a napok, a tékozló fiu mennél kevesebbet mutatja magát a
faluban. Várja a tavaszt, különösen a feltámadás ünnepének a virradatát:
a tékozló fiu még mindig azt hiszi magáról, hogy ő poéta; hogy ha kissé
kedvez neki a szerencse, talán – – –. Igen, azt hiszi, hogy ő poéta s de
szép lesz, de poétikus lesz husvét hajnalán, amikor dereng az ég, amikor
éppen kapaszkodik az öreg nap a hegyek hátán, akkor nyomja szivéhez a
pisztolyt: Isten veled, élet! Valósággal kéjeleg a tékozló fiu a
gondolat nagyszerüségében, bár meg-megzavarja a lélekrenditő jelenet,
amelynek napfölkelte után szinhelye lesz a kis szoba, amikor oda belép
egy öreg asszony – nem, ezt végig gondolni képtelen. Behunyja a szemét,
mint ahogy behunyja mindannyiszor, ha olyasmi villan meg a fejében,
amire gondolni nem szeret. Már leveleket fogalmaz magában, a szüleinek,
a testvéreinek, legjobb barátjának, Jóbnak, akitől folyton jönnek a
levelek; minden levél szidja a nyomdát, amely csigamódjára dolgozik.
Esztendő mulva ha könyv lesz a – könyvből. – Szegény Jób! Értem a
türelmetlenségedet, te még ifju vagy, de én már öreg vagyok, engem nem
izgat a könyv. Engem most az izgat: megirjam-e szüleimnek az igaz
valóságot, vagy valami hihető hazugságot eszeljek ki… Igen tetszik neki
ez a mondat: Halálos betegség sorvasztja testemet, lelkemet, nem birom
tovább az élet terhét – bocsássák meg bünömet, édes jó szüleim!
Esténként két-három évvel fiatalabb ifju látogat el hozzá. Ez is
félbenmaradt ifju, mint ő, azzal a különbséggel, hogy ennek a tékozló
fiu félbenmaradtságáról halovány sejtelme sincs. Néhány osztályt járt a
fiu, hirtelen letört, most Gábor bácsinak irogat, mivelhogy az irása
szép. Szabó Náci neve az ifjunak, fia annak a Szabó Józsefnek, akiről
fel van jegyezve a könyv elején, hogy kisgazda létére négy fia közül
háromnak épitett kőházat. A negyedik. Náci, nem kap kőházat, mert ő is
„megcsalta“ az apját, mint ahogy „megcsalta“ Benkő Ádám s mint ahogy –
megcsaltam én. Megcsaltam, meg, idézőjel nélkül, valósággal meg!
Kellemesen telnek az esték a barátságos meleg szobában. Sokáig
fenmaradnak, a forró meleg hamuban pityókát sütnek, diákkori emlékeket
elevenitnek fel, nagyokat kacagnak s a tékozló fiu már most abban is
kéjeleg, hogy mily könnyen hagyja itt az életet, amelynek „terhét nem
birja“ tovább. Néha-néha elszólja magát, de a másik tékozló mintha nem
venné észre, vagy tán szinleli, hogy nem? Elő-előveszi pisztolyát,
mutatja, hogy golyó van mind a hat csövében, nevetve nyomja szivéhez.
– Látod, – mondja, – Benkő Ádámnak csak kétcsövü pisztolya volt s egy
lövéssel eltalálta a szivét. Azt irta Anikónak: „Fájt a szivem,
hozzálőttem.“ Ha egyszer a szivem igazán fájna, én is hozzálőnék.
Náci ijedten rántja félre a pisztolyt.
– Ó te bolond, – kacag a tékozló fiu, – hisz az én szivem nem fáj. Egy
leányt szerettem még eddig; két esztendeje, hogy férjhez ment s lásd,
élek. Diákszerelem volt, – jegyzi meg kicsinylően a tékozló fiu.
Nini, hogy repülnek a napok, a hetek. Még lobog a tüz a tüzhelyen egész
nap, de már itt a kikelet, egyszerre csak itt a husvét – siess, fiu,
siess, bucsuzkodjál szép csendesen a kicsi falutól, az erdőtől, a
mezőtől, gyermekkorod kedvesemlékü helyeitől. Hiába adod a hidegvérü
gavallért, érzelgős fiu vagy te, a hegyes-völgyes, erdős ország
hamisitatlan fia. Nem vetted észre, hogy mások a te néped nótái, mint a
végtelen sikságon élő magyar testvéreké?
Az érzelgős fiu, hazajöttében, messziről látta Benkő Gergely szép
kőházát, most elindul, hogy gyermekkori pajtását saját fészkében lássa.
Valóban, szép ház, kivülről hasonlatos a Gábor bácsiéhoz. Áll még az ősi
ház is, de megütődve hallja, hogy juhok bégnek a virágoskertre nyiló
szobában, hol egykor Benkő Ádám hangja csengett, szavalván Petőfi
verseit… Néhány garádics vezet a kőoszlopos tornácra, kopogtat az ajtón,
senki sem felel. A kilincset megnyomja, nem nyilik az ajtó. Megy a
konyha felé, benyit: együtt a család. Az öregek s a fiatalok. Két ágy a
tágas konyhában, mindjárt megérti, miért bégnek juhok az ősi házban. Ez
a két ágy az öregeké. Nagy az öröme Gergelynek, a fiatalasszonynak is,
aki különben anyai ágon Benedek-sarjadék. Örvendeznek az öregek is, de
első pillanatban látja a tékozló fiu, hogy öreg Benkő Dániel Ádámot
látja benne, mintha gyanakodva nézné, vizsgálná. Vagy csak a bünös, a
tékozló fiu látja igy? Bemennek a szomszéd szobába, de mielőtt leülne, a
házat bejárja. Két nagy szoba, egy oldalszoba, szinte uri képe van.
Valósággal kirí belőle Benkő Dániel, aki hü maradt az ősi viselethez. A
tékozló fiu nem győzi dicsérni a háznak külsejét, belsejét s nem birja
visszafojtani a sóhajtást: Ilyen házam lehetne most nekem is!
– Különb házban lakol te Pesten, – mondja Gergely, aki hol magáz, hol
tegez.
– De nem az enyém.
– Majd lesz neked is, vigasztalja Gergely.
– Drága lehet ott a ház, – szólal meg az öreg s ugy érzi a tékozló fiu
(vajjon jól érzi-e?) a szurós szeme rászegeződik.
– Bizony drága, keresztapám uram. A tanári fizetésből éppen csak hogy
megél az ember.
– Pótolod a főddel, – mondja Gergely.
– Egyszer a főd is elfogy, – jegyzi meg az öreg, s bár ezuttal félrenéz,
mégis mintha tüvel szurkálnák a tékozló fiu arcát: sajogva sajog.
– A főd elfogy, de a tudomány megmarad, – bölcselkedik Gergely.
– Jobb, ha mind a kettő megmarad, – tapint az igazságra a föld öreg
szerelmese.
Közben az asszonyok eltünnek a konyhába. Behallik a kolbász sistergése,
ajtó hasadékán átszürődik az illata: ez a kolbász a tékozló fiu
tiszteletére sistereg. Az udvarra néző ablak előtt elvillanni lát egy
cselédleányt: két kezében két kupa bor. A tékozló fiu tiszteletére
hozódik a bor. Bizonyosan a Benkő Jakab pincéjéből: minden ősszel eljár
a szüretre. Bejön kipirult arccal a szép éfiasszony, asztalt terit,
aztán kifordul, behoz egy nagy tál kolbászt (még sistereg a zsirjában),
a tékozló fiu, bár nem éhes, meg sem próbálja a szabadkozást.
– Ime, – mondja magában a tékozló fiu – igy szeretnék élni én is, együtt
az én öreg szüleimmel. Az én szüleim azonban nem a konyhán laknának.
Övék lenne a legszebb szoba.
A tékozló fiu igen dicséri a kolbászt is, a bort is, bár kolbász is, bor
is majd elakad a torkán. Pedig a kolbász is pompás, a bor is pompás, de
a tékozló fiu szüntelen a halálra, a kikerülhetetlen halálra gondol.
Egy-egy kérdésre szórakozottan felelget. Kérdi az öreg a harmadik (vagy
az ötödik?) pohárnál: megvót-e az egzámen?
– Meglesz, felel a tékozló fiu. Azaz: az egyik megvolt, a másik májusban
vagy juniusban lesz…
Az öreg ember erre semmit sem szól, a pohárba mered, de a tékozló fiu
mégis arcán érzi a szurós tekintetet. Rémülten olvassa le az öreg ember
arcáról a gondolatot: _ez is megcsalta az apját_.
A tékozló fiunak, hiába marasztalják, nincs maradása. Azt határozza az
uton hazafelé, hogy nem bucsuzkodik senkitől, még a testvéreitől sem,
csak az ő kedves emlékü helyeitől. Ezek nem vizsgálódnak, nem
gyanakodnak, ezek nem firtatják: megvót-e az egzámen. Egyszerüen örülnek
(bizonyosan örülnek), hogy ujra látják Elekecskét, aki, lám, de nagy
legénnyé serdült, amióta nem látták.
És a tékozló fiu e naptól kezdve erdőn, mezőn csatangol. A kertjük végén
kezdi, ahol a Macskás-patak csörgedez.
Itt sirdogált egyszer, régen, négyesztendős korában. Édesanyja keményen
megpirongatta s a kisfiu elhatározta, hogy elbujdosik, még pedig –
Móduvába. Móduva Moldova volna, ide bujdosott hajdan sok-sok székely,
aki nem lelé honját a hazában. Erről sokat hallott a kisfiu: ő is
Móduvába bujdosik. Kivett a tálból négy főtt pityókát, kendőbe
csongojitotta, egy orvosságos üveget megtöltött vizzel – igy indult
Móduvába. El is jutott Macskás-patakig, ott leült a patak partjára,
sirt, sirdogált, aztán megéhezett, megette a négy pityókát, fenékig
üritette az orvosságos üveget és szép csendesen haza mendegélt.
– No, Macskás-patak, Isten veled. Most egész komolyan elbujdosom.
Móduváról eszébe jut a tékozló fiunak, hogy tavaly nyáron, Torjára
utaztában, a nagybaconi erdőn találkozott két zsidó fiuval: Munkácsi
Bernát volt az egyik, Kunos Ignác a másik. A tékozló fiu kocsin utazott,
a két zsidó fiu az apostolok szekerén jött Moldovából, ahol a csángó
nyelvjárást tanulmányozák…
– Lám, lám, mondja a tékozló fiu, ha velük tartok, most nem kellene
elbujdosnom Móduvánál messzebb, sokkal messzebb…
Megy, mendegél a tékozló fiu, a Macskás-erdőnek tart, hol először bukkan
ki száraz levelek alól a gyócsé, tudományos nevén a kikeleti hóvirág,
utána a „kakas élü“, tudományos nevén a _vörös nyakagyar_. Sokszor
kijárt ide kisfiu korában, kalapja karimáját tele tüzdelte
gyócsé-bokrétával. És gyakran kijárt az erdő mellé tavasz nyiltán egy
deli szép legénnyel, a juhok pásztorával. Édesanyja fehér cipót,
szalonnát, turót tett egy kicsi tarisznyába, azt a kisfiu a nyakába
akasztotta, kezében egy botocska, jaj de büszkén lépdegélt a juhnyáj
után! Szentül hitte, hogy Baló János nála nélkül nem tudná megőrizni a
juhokat. S mely keservesen sirt, amikor egy bárányka eltünt! De kisült,
hogy tréfáskedvü Baló János madzaggal egy bokorhoz kötötte. Volt otthon
nevetés!
Ahol ni, most is juhokat őriz Baló János. Ugy szeretne hozzá menni a
tékozló fiu, de hátha ez is megkérdezi: no, kicsi gazdám, megvót-e az
egzámen? Talán a juhok is mind azt bégetnék: be-e, be-e, megvót-e? Be-e,
be-e, meg vót-e?
A borvizkuthoz is elmegy a tékozló fiu, iszik is a vizéből, de mintha
megromlott volna. Szüntelen a kisbaconi diákokat látja, akik közül három
már rég por és hamuvá lett s im, készülődik a negyedik is. – Átok van
ezen a falun?
A tékozló fiu nem birja tovább a búcsuzkodást. Beül a kicsi házba, csak
az udvarra jár ki. Még egy hónap választja el a Feltámadás ünnepétől, s
már megirta a bucsuleveleket, azokat százszor is elolvassa, igen
szépeknek, igen érzékenyeknek találja s el is érzékenyül rajtok. Közben
különös nagy figyelemmel kiséri az _Ellenőrt_, melyet minden reggel
behoz a kávéstálcán az édesanyja. Igy hozza be majd husvét reggelén is…
A tékozló fiu behunyja szemét, a következendőket végiggondolni nem meri.
Náci állandó esti vendég. Talán sejt ez a fiu valamit? És ha sejt is, a
tékozló fiut nagy, erős szándékának végrehajtásában megakadályozni
tudja-e? Náci éjfélkor rendszerint elbucsuzik, ő pedig a halálát
virradóra tüzte ki. Husvét virradóra. A tékozló fiu egyik eszével
szeretné ugyan megvárni az ünnepet, urvacsorát venni, aztán husvét
hétfőjén meghallgatni a pirostojásért kántáló fiukat – vajjon az ő
gyermekkorabeli rigmusokat hadarják-e most is. A másik eszével erősen
ragaszkodik husvét első napjának virradatához – igy lesz költői, igazán
költői a halála. Igy irta meg Jóbnak is a levelében: husvét ünnepének
virradatán lövök a szivemhez. Ezen ő már nem másit: maga előtt
szégyellené ezt. Sok minden egyébért kellene szégyenkeznie, át is villan
agyán sok-sok szégyelleni való, de csökönyösen behunyja a szemét: igy
hessegeti el a kellemetlenkedő gondolatokat.
Náci pontosan eljön Husvét szombatján este is. Nyugtalanul várja a
tékozló fiu, mert reggel egy levelet bizott rá, Jóbnak szóló ajánlott
levelet. Fontos, igen fontos, hogy ez a levél postára adassék, mert
különben megtántorodhatnék az utolsó pillanatban. Jön Náci, hozza a
feladóvevényt. Tehát – vége. Megtántorodásnak, visszafordulásnak helye
nincs. De hátra van még a meghalásnál is sulyosabb feladat: hogyan
bucsuzzék el a szüleitől, ugy hogy azok semmit észre ne vegyenek.
Szeretné hosszan, sokáig ölelni, csókolni az édes jó anyát, aki őt
legjobban szerette összes gyermekei között; szeretné megcsókolni
édesapja munkás kezét, mely félszáz esztendő óta hinti a buzát az édes
anyaföldbe; annak az édes jó apának a kezét, aki összes gyermekei közül
reá áldozott a legtöbbet és – mint a Mátyás király parasztja, sárba
dobott minden krajcárt, amit ennek a tékozló fiunak adott. Talán
belopódzik éjjel, amikor első álmukat alusszák s csókot lehel rájuk. De
ha fölébrednének? Mit mondjon? Már zavarosabb a feje, semhogy a
feleletet megtalálná.
Nyilik az ajtó, belép az édesanyja.
– Jere, fiam, vacsorázni.
Mondja a tékozló fiu:
– Ma nem vacsorázok, édesanyám. Fáj a fejem.
– Fáj? Hiszen azért bejöhetsz. Jere be, édes fiam!
– Ó, édesanyám, én mennék – én mennék jó szivvel, de – – csomagolnom is
kell – igen, én holnap Pestre megyek.
– Hová?! – néz rémülten tékozló fiára az anya.
– Pestre, édesanyám. Pestre.
– Hisz eddig mind azt mondtad, hogy pünkösdöt is itthon innapolod!
– Mondtam, mondtam, de mást határoztam. Nem tudok tanulni itthon. Azt
hittem, tudok. Csalódtam.
A tékozló fiu hangja mind remegőbb, remegőbb, torkát fojtogatja a sirás,
nem birja visszafojtani, zokogva öleli, csókolja édesanyját, s most,
hogy sikerült a bucsuzás, összeszedi magát, könnyeit letörli s megigéri,
hogy mégis csak itthon tölti az ünnepet.
– No, ne sirjon, édesanyám. Megyek, magukkal vacsorázom.
Hivják Nácit is, de Náci már vacsorázott, ott marad a kicsi szobában.
A tékozló fiu apja már az asztalnál ül, az Ellenőrt olvassa amellett a
kicsi álló lámpa mellett. S most nagyszerü ötlete támad a fiunak,
hirtelen édesapjához siet, elkapja a kezét s megcsókolja, különös
hevességgel csókolja meg. Az apai csudálkozva néz rá, de a fiu nevet:
– Tudja, mért csókoltam kezet, édesapám? Amint beléptem, azt hittem egy
pillanatra, hogy most érkeztem haza husvéti vakációra.
Nevet az apa is, nevet az anya is, jókedvre derülnek mind a hárman.
– Hej de szeretnék még egyszer gyermek lenni, – mondja a tékozló fiu – s
végigkántálni a falut piros tojásért. Emlékszem, egyszer annyi tojás
gyült össze, hogy nem fért a tarisznyámba, tele voltak a zsebjeim is,
csakugy potyogtak ki a piros tojások.
– Próbáld meg most is, enyeleg az apa. De el tudnád-e mondani a husvéti
rigmusodat?
– Ó, akár hármat is egyvégtiben. Kis fiu koromban ezt mondtam:
Ez háznak kis kertjében
Van egy rózsatő,
Rózsás-kertben nevelje
A jó teremtő.
Vizet öntök a tövére,
Szálljon áldás a fejére!
Az Istentől ezt kérem,
Piros tojás a bérem.
– Ó Istenem! – sóhajt fel boldogan az anya.
– Hát nagyobb korodban melyiket szavaltad? – enyeleg tovább az apa.
– Nagyobb koromban? Ezt ni:
Kedves bátyámuram, ez ház családfője,
Kedves nénémasszony, ennek kedves nője,
Szomoru nap vala ezelőtt harmadnap:
Nagy kinok közt halt meg a legnagyobb főpap.
De már kiszabadult a halálfogságból,
Feltámadott s kijött az gyászkoporsóból.
Egy kedves leánkát ide szalasztottunk,
Akinek mi mindég a nyomában voltunk;
Nyájasan akarunk mi ő vele bánni,
Őtet egy pár tojás meg fogja váltani.
Még pedig pirosra meglégyen az festve,
Úgy a vizöntéstől meg is lészen mentve.
– Szóról-szóra igy van, egy szót sem hibázott. No, éfileány, –
-incselkedik az apa, – hol a piros tojás?
Itt van, hozza már az édesanya nagy boldogan, s egy pár piros tojást dug
a tékozló fiu zsebébe.
Mintha lakodalomba menne, oly vidáman bucsuzik szüleitől a tékozló fiu.
Az ajtóból másodszor is jóccakát kiván, s hogy a másik tékozló fiu se
fogjon gyanut, vidáman nyit be a kis szobába, ahol ez régi ujságokban
lapozgat. Éjfélkor bucsuzik Náci, s a tékozló fiu egyenest az asztalnak
tart, kissé megütődik, hogy a fiókot elfeledte bezárni, de hisz ott a
pisztoly, ott a golyós skatulya is; kiveszi a pisztolyt, leteszi az ágy
feje mellé, a székre. Szépen levetkőzik, lefekszik, a pisztolyt
felveszi, a szivéhez nyomja, aztán ismét leteszi a székre. Ez a főpróba.
A közeledő dráma főpróbája.
Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akar aludni. Azért hunyja be,
amiért már annyiszor hunyta be világos nappal is, hogy ne lássa a
kellemetlenkedő gondolatokat, az orcapiritó emlékeket. De mennél
erősebben behunyja a szemét, annál gyorsabb iramban száguldanak
össze-vissza azok a kellemetlen, orcapiritó gondolatok, a becsukott
szemre nem jön álom. Minek is jőjjön, hiszen mindjárt virrad. Akkor majd
megkezdődik az alvás. A soha véget nem érő.
– Holnap reggel bejön az édesanyám. Hozza, tálcán a kávét, a friss
kalácsot s az – ujságot.
– Holnap két öreg ember nem megy Istennek házába, Urvacsorát venni.
– Holnap egyik öreg ember azt kiabálja: Megcsalt! Megcsalt! A másik öreg
ember magát átkozza: az ő búsbeteg teje lett fia halálának okozója.
– Holnap kevesen mennek Istennek házába, az egész falu idecsődül. Nagy
lesz a megháborodás. Az az, nem felháborodás.
– Holnap Benkő Dániel keresztapám uram legyinteni fog a kezével:
_Tudtam, hogy igy lesz_. És diadalmaskodni fog Balandi Józsiné: _Ugy-e,
megmondtam, hogy sohasem lesz pap belőle!_
– Vizbevető hétfőn nem temetnek, mert akkor még nem telik le a 48 óra.
Ünnep harmadnapján temetnek, talán délelőtt, talán délután.
– Az én koporsómat nem kiséri diákbánda, mint a Boda Elekét, a Benkő
Ádámét, a Benedek Antalét. De talán az én első tanitóm elénekel… Talán a
pap is mond egy könyörgést. Az a pap, aki a tizéves fiut a katedrába
feleresztette…
– Vajjon nem verik-e félre a harangot, mint jégverés közeledtén, amig a
temetőbe kivisznek?
– Oh! Virrad! Virrad! Virrad!
A tékozló fiu megragadja a pisztolyt, a szivéhez nyomja, meghuzza a
ravaszt, éles csattanás csütörtököt mond a pisztoly. Mi ez?! Ujra
meghuzza a ravaszt, dühösen huzza meg, – éles csattanás ismét: másodszor
is csütörtököt mond a pisztoly. Magánkivül ugrik ki az ágyból, reszketve
szalad az ablakhoz: mind a hat cső üres.
– Ez a Náci müve, – hebeg a tékozló fiu s keble majd kiszakad, ugy ver a
szive. Kirántja a fiókot, az lezuhan a földre, felkapja a golyós
skatulyát, turkál a fürészporban: egyetlenegy golyó sincs benne. Most
már világos: Náci gyanut fogott. Náci ellopta mind a 25 golyót. A
levéllel, a halált jelentő levéllel pedig vágtat a gyorsvonat, talán már
ott is a levél Pesten, talán már siratja is Jób legjobb barátját – s ő
él! Micsoda szégyen! Azt fogja hinni, gyáva volt, meghátrált az utolsó
pillanatban!
Elernyedten, tehetetlenül hanyatlik az ágyba, arcra borulva zokogja el
nagy lelki nyomoruságát, aztán mint a sokáig siró gyermeket, őt is a
sirás elaltatja. Harangszóra ébred föl: az öreg harang templomba hivó
szavára. A tüz már leszakadt, alig pislákol… Révedezve néz körül,
simogatja a homlokát: hogy is volt? Mi is történt vele? Az asztalon ott
hevernek a haláltjelentő levelek, a pisztoly – – hol a pisztoly? A
párnája alatt találja meg. Rémülten tünteti el a bünjeleket: a pisztolyt
fiókba zárja, a leveleket tüzbe dobja s mint aki jól végezte dolgát,
visszafekszik az ágyba.
Éppen jókor, mert nyilik az ajtó (ki tudja, hányadikszor?), jön az anya,
hozza a kávét, a friss kalácsot, a tálcán az Ellenőrt.
– Sokáig aludtál, édes fiam. Nem jössz templomba? Nem veszel Urvacsorát?
– De – de – veszek, hogyne vennék, édesanyám.
– Oh Istenem, de örvendek. Kelj fel hát, mindjárt másodikat harangoznak.
Gyorsan felkel a tékozló fiu, öltözködik, a reggeli mellé ül s pesti
szokás szerint, egyidőben olvasni és reggelizni kezd. Természetesen,
futó pillantást vet a vonal alá s halljatok csudát! Ott táncol a rovat
alatt a neve, tulajdon az ő neve!
– Hát nincs feltámadás!? – ujjong a tékozló s egyben igen naiv fiu. –
Lám, tiz hónapos alvás után feltámadt az ő elméjének szülöttje! Hol van,
Halál, a te diadalmad? Hol van, koporsó, a te fullánkod? Üdvözlégy,
Élet, szép ifju Élet! Igen, igen, ezt én gondoltam ki, ezt én irtam, itt
a nevem! De szép az élet, ó de szép! Nem, nem, feltámadtunk, többé nem
halunk meg! Mienk az Élet, a dicsőséges Jövendő!
Ime, ez a gyermek. Még hat órája sincs: a Halálban volt minden
reménysége, s már öleli, csókolja az Életet, az ő szerelmesét! Vidám
szivvel megy a templomba s már azon sem ütközik meg, hogy szaporodnak a
kalapos lányok, a krinolinos asszonyok; megfeketedett sok fehér
harisnya; sőt örvendetes tudomásul veszi, hogy _itt is_ halad a világ.
Lefelé? Fölfelé? Azt majd ezután állapitja meg. Vajjon látja-e meg a fiu
arcán valaki, hogy ez a fiu virradatkor meghalni akart? Nem, nem látja,
honnan láthatná, amikor arca, szeme ugy ragyog? Náci fent van a
karzaton, Benkő tanitóbácsi mellett, arca oly ártatlan, mint a ma
született gyermeké. Szépen csengő hangja végigcsendül Isten házán: Ez
husvét ünnepében… Még mindig cseng Vajna Rózsi éles hangja is, még
mindig ugyanazon az arcon csüng a tekintete; ő még mindig leány és – ugy
tetszik – hü lesz mindhalálig. A vén Balázs bariton hangja oly kedvesen
reszket bele a hivők énekébe, nemkülönben Gál János keresztapámuramé is.
Ennek a fiunak most minden szép, minden gyönyörü és – meginditó.
Áhitattal veszi szájába Jézus megtöretett testét és issza meg Jézus
kiontott vérét. Áhitattal néz az ég felé: Hiszek benned, Uram, hiszek!
*
A tékozló fiu vidám szivvel készülődik az „utálatos“ Pestre, amely már
nem is oly utálatos. A tékozló fiu azonban nem akarja megbúsitani
édesanyját, aki ünnep után felkésziti a szövőszéket s azon egy rend
ruhára valót sző a fiának. A tékozló fiu ismét igazi székely fiu akar
lenni, aki nem szégyel járni az aszfalton édesanyja szőtte-fonta
ruhában. Ezt veszi föl, amikor indul az utnak, a nagy utnak, amelynek
vége táján ragyogni lát egy csillagot, a betlehemi csillaghoz
hasonlatosat. Hiszi, szentül hiszi, hogy az ő dolgába Isten
beleavatkozott, személy szerint beleavatkozott. Hát – Isten nevében
előre!
Még egy meleg pillantást vet a vasuti kocsi ablakából erdőzugásos,
vadgalambszólásos, szép Erdővidék felé, az édes anyaföld felé: ez a
pillantás egy szent fogadalom.
– Tied a szivem, tied a lelkem, tied mindenem, édes anyaföldem!
(Vége az első kötetnek.)
You have read 1 text from Hungarian literature.