Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 16

üres zsebbel s egy pálcával indul ősmagyar hazát kereső utjára Körösi
Csoma Sándor, – igy indul második utjára Budai József is. Háziszőttes
ruhájához hü maradt. Oly igénytelen, mint egy remete. A magyar költőkről
nem beszélve, Sekszpirt csakhogy végig nem szavalja. Nyári vakációkon
vadcsemetéket szemez nemesre, s nemcsak az ősi kert fáit nemesiti meg
(ami már nem is az övé), de sorra járja a falu kertjeit, s tetszik, nem
tetszik a gazdának, ahol vadcsemetét talál, megnemesiti. Apostoli
lelkességgel tüzeli a „fapipás“ székelyt a méhészkedésre; szilaj haragra
lobban, ha megértésre nem talál: ő, aki máskülönben oly szemérmetes,
könnyen elpiruló, mint egy leány. Hogy ismeri az állat- és a
növényvilágot! Hát a köveket! Szabó Józsefnek, a hires geológusnak, ő a
legkiválóbb tanitványa, majd asszisztense, s hiszed, nem hiszed, a
háziszőttes ruhához, a nyakkendőtlenséghez mindvégig hü marad.
Amikor ketten a gőzparipára ülünk, elfogyott már két esztendő s azzal
600 pengő forint. Sem több, sem kevesebb. Még egy esztendő s József –
kész tanár. Igen, együtt ülünk a gőzparipára. Vászon kézitáskája mellett
hoz egy kis zsákocskát: mindenféle kövek, kavicsok benne. Én is viszek
egy vászon kézitáskát s ebben egy csomó nép-balladát, dalt, mesét.
Délben ülünk fel s másnap késő este dohog be vonatunk a nyugati
pályaudvar üvegfödele alá. Tündéri fényben ragyogónak képzeltem el az
ország szivét – im, az első csalódás. Gyengén világitott, rosszul
kövezett, zegzug utcákon botorkálunk, – József tudja, hová, merre.
Becsönget egy ódon, lesüppedt, földszintes ház kapuján; itt lakott
tavaly. De a szobácska már másé: tovább botorkálunk, s éjfélután sárgára
meszelt öreg házba csöngetünk be. A Széna-téren vagyunk, mely később
veszi föl a hittéritő Kálvin nevét. A sárgára meszelt ház egyemeletes:
két mérges oroszlán vicsoritja ránk a fogát. Ez a _Két oroszlán_ szálló.
Két jámbor székely fiu itt alussza át az első éjszakát.
Reggel nyakunkba vesszük a várost. Lakást keresünk. Egy kis szobácskát,
mely messze sincs az egyetemtől s olcsó is. Uccából ki, uccába be, végre
a Sip-uccában kikötünk. Ott, a 10-ik szám alatt egy kis szoba kiadó.
Javakorabeli, barátságos képü zsidóasszony fogad. Előszoba nincs,
egyenest a konyhába lépünk. A konyhától balra egy kis udvari szoba:
ebben lakik a fia. Orvosnövendék a fiu: Schächter Miksa a neve. A
konyhától jobbra egy tágas, kétablakos szoba, uccára néző. Nemcsak az
uccára néz, de a zsinagógára is. Ebben a szobában laknak Schächter Miksa
szülei. Mellette egy kis oldalszoba, egyablakos. Két ágy, talpalatnyi
közelségben. Egy kis asztal, egy kis divány, egy ruhaszekrény – ez a
butorzat. Kicsiny kis szoba, de uccára néz ez is s egy hónapra tiz pengő
forint. Ennyit kértek, alku nélkül megadjuk. Közben hazajön a Miksa
gyerek. Eleven, okos szemü fiu, beszédében, modorában semmi zsidós. De
ezt én csak később állapitottam meg róla, mert most még a faji vonás is
ismeretlen előttem. Hatéves koromban láttam az első zsidót. Fiatal
legény volt s az én kis falumban nyitott boltot a boldogtalan. Ez volt
falunkban az első bolt. Alig-alig vásárolt e boltban a nép. Nem amiatt,
mert a boltos zsidó. Az én kis falumhoz közel Barót, ennek a
hetivásárjaira viszik be az eladni való egy-két véka gabonát; itt veszik
meg a gyertyát, a borsot, a pántlikát, a fejkendőt s miegyebet. Itt
találkoznak a vidékbeli atyafiakkal, jóismerősökkel. Itt tudják meg
egymástól: hány hét a világ. Minek nekünk bolt?
Egyszer csak hirül hozzák édesanyámnak, hogy a bótos éhezik. Száraz
kenyéren tengődik, s hol van, hol nincs az is. Attól kezdve minden
délben küld az éhező zsidónak egy fazék levest. Én is viszek neki több
izben. A bolt hamarosan bezárul, a zsidó fiu eltünik. Isten tudja, hová.
Tizenkét év multán ismerem meg a második zsidó fiut: Schächter Miksát.
Orvosnövendék, de nagy szeretettel foglalkozik a magyar históriával, s
első éves korában lefőzi a filozoptereket: a mohácsi vészről irt
dolgozatával. Az egyetemi pályadijat ő nyeri meg.
Jókai, diák korában, a _Zsidó fiu_ cimü müvével versenyez az Akadémia
koszorujáért. Országszerte játszák a _Zsidó honvéd_ cimü népszinmüvet.
Már a vén kollégiumban legendás hire van egy zsidó ifjunak, aki süket,
gyámoltalan, élhetetlen, s akinek mennydörgős vezércikkeit csakúgy falja
a diákság. Mezei Ernő a neve.
Kikeresztelkedett zsidó ritka, mint a fehér holló. Schächter Miksa
szülei orthodoxok, már virradat előtt fent vannak, hangosan imádkoznak s
velük Miksa is. Miksa vallásos zsidó s kuruc magyar.
Az egyetemen csak lassanként különböztetem meg az idegen nevü fiukat.
Sok zsidó fiuról sokáig azt hiszem: szepességi szász. A névmagyarositás
még nem divat. A filozófián kevés a zsidó fiu, az orvosi meg a jogi
egyetemen évről-évre növekedik a számuk, de még kisebbségben vannak.
Német a nevük, de magyarságukhoz nem férhet kétség. Ez a nemzedék –
magyar lelkü. Sem az országban, sem az egyetemen zsidó kérdés. Ennek a
nemzedéknek az apja, a nagyapja, a magyar szabadságért harcolt 48-ban, s
49-ben „Világostól hozza a nagy bánatot“, akár az én édesapám.
Greguss Ágostonnak, az esztétika tanárának legkedvesebb tanitványa, Hahn
Adolf: vörösképü, vöröshaju fiu. Minden hét keddjén, délután, két
ingyenes órát szentel nekünk Greguss. Magasabb fajtáju önképzőkör ez:
novellát, verset, irodalmi és esztétikai dolgozatokat olvasunk fel s
azon melegében agyonbiráljuk egymást. Itt tünik fel egy halovány arcu,
szőkehaju, cingár fiucska okos és kemény kritikáival: a tizenhét éves,
koraérett, székely eredetü Ambrus Zoltán ez. Itt tünik fel tömörnyelvü
Macaulay-forditásával a tatárképü Engel Dávid. Ma Engel, később Angyal:
a legjelesebb s legmagyarabb historikusaink egyike.
A budai hegyek közt van egy villa: ebben lakik Greguss Ágost, ez a finom
lelkü ember, hozzá mindenben méltó életepárjával. Vele sétál át öt-hat
tanitványa minden héten – vacsorára. Ezt az öt-hat kitüntettet Hahn
Adolf válogatja össze. Csendes, halk beszédü fiu, tekintély köztünk.
Sürün jelennek meg tőle könyvkritikák, irodalmi tanulmányok a nagy
lapokban. Kevés az iró, kevés a könyv, jelentéktelen könyveknek is
tárcát szentel a sajtó. Ennek a Hahn (később Havas) Adolfnak a munkája
(nagy lelkismeretességgel végzett munkája) Petőfi összes müveinek
jegyzetes kiadása.
Greguss Ágost háza több a háznál: enyhe, meleg fészek. Gyermeke nincs.
Egy növendékleány, nevelt leánya, eleveniti az enyhe fészket, s
hetenkint a tanitványok teszik elevenebbé. Irodalmi kérdéseket vitatunk
meg, s a székely Mihály József, meg a szász Hoffmann Frigyes a
legügyesebb vitatkozók. Már első este meghat figyelmével a házigazda.
Savanyuvizes üveget tesz elém, mosolyogva mondja: – ihol, székely poéta,
– borviz!
Az volt, az, borviz. Borszéki borviz. A borvizek királya.
Poéta?
Igen, igen, verseket firkálok. Humoros verseket az Üstökös-nek. A vén
kollégiumban ér a „hihetetlen“ nagy dicsőség, hogy egyszerre két
versemet adja ki az Üstökös. A Jókai Üstökös-e. Ime, Jókai olvasta a
versemet s ki is adta! De csak Pestre kell jönnöm, s gyorsan ér a
második csalódás: Jókat neve ott ragyog az ujság élén, de sejtelme sincs
róla, mi van abban. De hát csak irom, irom tovább a humoros verseket
Üstökösnek, Bolond Istóknak: édesanyám nem ismerne rám. Lám, de jókedvü
az ő búsbeteg tejen nevelt fia!
*
Szerencse, hogy nincs hájjal kenve a vén egyetem: megenném egy falásig,
étvágyam oly mohó. Ha össze nem ütköznének az órák, mind beirnám
indexembe a nyelv és irodalom körébe tartozó tárgyakat. Három oldalt igy
is tele irok.
Gyulai Pál elé tartom először az indexemet. Bessenyeitől a két
Kisfaludyig bezáróan „méltatja“ e kor költőit s külön ingyenes órát
szentel Petőfinek. Éles, szurós szeme megakad egyhangu nevemen.
– No, barátom, a maga neve sem való versbe.
Igy kezdődik az ismeretség.
– Versbe nem, de vers alá talán jó lesz, – hebegem bátortalanul.
– No, majd meglátjuk.
Szaladok Heinrich Gusztávhoz. Kérdi: _Hogy hivnak?_ Szörnyen megsértődik
az „egyetemi hallgató“ ur, hogyne sértődnék, amikor őt már két
esztendeje illeti meg az urazás. De zsebrevágom a sértést. S mert a
magyar ember esze tudvalevően igen _gyorsan vált_, hetek multán rájövök,
hogy nem volt az sértés, csak a kitünő német tanár – magyartalansága.
Lótok-futok, sorba irják be nevüket a francia és angol nyelvmesterek, az
oláh nyelv rendkivüli tanára, sőt hely jut a magyar nyelvnek meg az
összehasonlitó nyelvészetnek is…
Folytatom a vén kollégiumban megkezdett utat: ex omni aliquid, nihil
bene. Na, ennek előreláthatóan rossz vége lesz.
*
Az 1877-ik esztendő őszén pillantom meg Pestet és Budát. Nagy város
falusi fiunak, de én nagyobbnak, jóval nagyobbnak; szebbnek, jóval
szebbnek képzelem. Az Andrássy-utnak még Sugár-ut a neve s még
ócskaruhás bódék éktelenkednek az elején. Nem tudom, tervelik-e a nagy
körutat: a helyén zeg-zug uccák, kevés emeletes, sok földszintes ház. Az
uccák neve felemás: magyar és német. Több, sokkal több a német, mint a
magyar cégtábla. Kétkerekü taligák nyikorognak, rajtuk hordó, a hordóban
Dunaviz. A taliga mellett sváb paraszt mendegél s be-bekiált a kapukon:
Donauvassz! Seholsem hallod: Dunaviz!
A magyar szó az uccán, vendéglőben, kávéházban, ha nem is oly ritka,
mint Kisfaludy Károly idejében (Hej, maholnap a magyar szó – ritka, mint
a fehér holló!), bizony, gyéren csendül feléd. Ezen igen megütődik a
székely fiu.
A hosszu Sugár-uton talán még csak egy kávéház. Székely diákpajtásaimmal
bemegyünk, asztal mellé telepedünk. Feketét rendelünk és ujságot. A
pincér csupa német ujságot rak elénk.
– Hozzon magyar ujságot!
– Nincs!
Négy „nagy-lepedős“ magyar napilap van (Pesti Napló, Hon, Ellenőr,
Egyetértés), szépirodalmi napilap (Fővárosi Lapok), az egyetlen
szépirodalmi napilap a föld kerekén; élclapunk is kettő: az Üstökös, a
Borsszem Jankó; vannak képes lapjaink (Vasárnapi Ujság, Magyarország és
a Nagyvilág) s ezekből egyetlen egy sincs. Dühösen hagyjuk ott a
kávéházat, háborog a lelkünk: hát ez a város az ország szive?!
A kocsma is, talán az egy _Kis pipa_ kivételével, csupa német.
Valamennyinek a falán ott lóg egy izléstelen, durva hangu, magyargyalázó
bécsi élclap: a Kikeriki. Néhány belvárosi kávéházban huzódik meg a
maroknyi magyarság. Irók és vidéki tekintetes urak. Az iróknak külön
szobácskájuk van a Kis pipában, külön asztaluk a Kammonban, a Koronában,
a Pilvaxban. Sóvárogva nézek a külön szoba, a külön asztalok felé:
vajjon lesz-e valaha helyem itt?
Mi ad magyar szint az ország szivének? Még a kultura templomai sem mind
magyarok. A Nemzeti Szinház üres, a gyapju-utcai német szinház
csordulásig teli. De van már egy második szinháza: megnyilt a
Népszinház. Blaháné csudát müvel, a sváb és zsidó fülekbe és szivekbe
belecsilingeli a magyar szót. Ő az ország szivének legsikeresebb s
legolcsóbb magyar nyelvmestere. Az ő magyarositó munkája az államnak egy
krajcárjába sem kerül.
Rácsos kert közepén Budapest legszebb épülete: a Nemzeti muzeum. Kik
látogatják? A diákok. S vasárnaponként a – magyar és sváb parasztok. A
tudós Akadémiának hatalmas palotája szőke Duna partján. Minden héten
felolvasnak a tudós urak. Néhány akadémikus a közönség. Ide csalogatja a
magyar uriosztályt s a diákságot a Kisfaludy-társaság, de kényelmesen
elfér a kisteremben az ájtatos hallgatóság. – Még kis diák Pekár Gyula,
akiért az asszonyok majdan megostromolják az előszoba üvegajtaját. Sőt
be is törik.
Nem, nem, a magyar szóért, a magyar novelláért, a magyar költeményért, a
magyar tudományért egyetlen egy üveges ajtót sem tör be a magyar.
A magyar irodalomból csak egyetlen ember él: Jókai. Ha ugyan egyedül
abból. Két ujságnak is szerkesztője – névszerint, honatya is. Bizony
kisül, hogy ő is jófelerészben egyébből él. Mikszáth Kálmán még valahol
Szegeden szegénylegénykedik. Költők, irók szinejava vagy ujságiró, vagy
tisztviselő. Aki sem ez, sem az, tengődik, mint a Toldi lova, vagy ha
jobban tetszik: a Thököly kuruca. Időnként a Kis pipa gazdája, az öreg
Karikás, dupla auflágot tétet a költő csuspájzára s – egy adagot sem
fizettél. Igy él a költő, aki csak – költő. S mert minden költő
félig-meddig bolond, a nemzet bolondja, – nem szünnek meg énekelni annak
a nemzetnek; amely rájuk sem hederit.
Mindezt látja a székely fiu, de azért sóvárogva néz a Kis pipa külön
szobája, a kávéházak külön asztalai felé, – vajjon lesz-e valaha helye
itt?
*
Hetek mulnak, hónapok mulnak, de csak messziről vagyok bátor:
szárnypróbálgatásaimat az ujságoknak postán küldözgetem. A
szerkesztőségek küszöbét átlépni nem merem. Emlékszel, nyájas olvasó,
arra az esztendőre, „amikor az öregek megfiatalodtak?“ 1867 volt az az
esztendő. Még csak tiz esztendő mult el azóta, 1877-et irunk, várnod
kell még legalább husz esztendőt, amikor a fiatalok öregnek születnek.
Amikor a csóré száju gyerek bátran lejt be a szerkesztőség ajtaján s ugy
nyujtja át a kéziratát, mintha egyenesen az Olympus tetejéről, szárnyas
lovon röppent volna be. Az az ifjuság, az én ifjuságom, gyámoltalan,
szemérmetes, félve kopogtat az ajtón, ha ugyan odáig merészkedik. Hideg
téli estén százszor sétál el egy ódon ház előtt, melynek födele alatt
három ujságot szerkesztenek öreg és öregedő urak; százszor tekint fel az
ablakokra, melyek mögött a „beérkezettek“ szántják a papirost; százszor
áll meg a kapu előtt, tapogatja meg a keblén melengetett gyermeket, s
végül is kifagyva, dideregve somfordál haza; lábujjhegyen tapogat át egy
szobán, melyben csöndesen alszik, álmodik egy öreg pár ember arról az
időről, amikor doktor ur lesz a Miksa gyerek s megaranyozza életük
alkonyát…
Vajjon mit álmodnak az én szüleim, messze, messze, a kis faluban?
Álmodnak-e a gyámoltalan fiu vergődéseiről?
Elé-elészedem drága kincsemet: a népballadákat, a dalokat, a meséket,
ujra meg ujra olvasom s ujra meg ujra megfogadom: holnap – lesz ami
lesz, viszem a kincsemet Gyulai Pálhoz. Már két kötet népköltési
gyüjteményt adott ki a Kisfaludy-társaság: Gyulai az egyik szerkesztője.
Arany László a másik. „Legyen a mienk a harmadik! Vidd el már az
öreghez!“ – bátorit Jób messziről. Végre is – egy életem, egy halálom –
hónom alá csapom a kincset, felbátorkodom a félelmetes emberhez. A
Sándor-uccában a ház, amelyben az irók rettegett kritikusa lakik.
Emeletes ház, tágas udvara s kis kertje van. Két szárnya van a kert
felé, első emeleti balszárnyán komor, vén ember remetéskedik: Szendrey
Ignác, Petőfi és Gyulai apósa. Ezé a vén emberé a ház. Az emelet
jobbszárnyán, kertre néző kis szobában szerkeszti Gyulai a _Budapesti
Szemlét_, meg az _Olcsó Könyvtár_-t. Innen szórja a villámokat Jókai
felé. Itt furja-faragja, csiszolja a Romhányi-t, melyen annyit rágódnak
az élclapok s egyben, ugy látszik, igazuk van: töredék marad a
nagyszabásunak indult költemény. Töredék, szép töredék, szebb, sokkal
szebb, „bár soha be nem fejeződött volna“ sok-sok költeménynél.
Gyulai irószobája kicsiny, egyszerü és – rendetlen. A szükre szabott
asztalkán Szemlék és Olcsó könyvtár füzetek, kefelevonatok, kéziratok,
ismertetésre beküldött könyvek össze-vissza dobálva, egymás
hegyén-hátán. Alig egy-két tenyérnyi üres hely az asztalkán, ezen az
üres helyen e pillanatban Olcsó könyvtár ivet korrigál. Van tanitványa
temérdek, aki ezt az unalmas, fárasztó munkát készséggel elvégezné, de ő
csak magában bizik, a maga szemében, a maga lelkiismeretességében. Igaza
van. Ő még ama régi, ódon szerkesztők közül való, akik olvasatlan,
fésületlen kéziratot a nyomdába le nem adnak. Komolyan veszi a
_felelősséget_. Amin az ő neve van, annak minden soráért, szaváért,
betüjéért ő felel, nem más. Az ő Szemléjében, az ő Olcsó könyvtár-ában a
rövid i – rövid, a hosszu í – hosszu.
Bár az Olcsó könyvtár korrigálásában zavarom meg s ráadásul vastag
kéziratcsomót szorongatok, szivesen, nyájasan fogad a félelmetes kis
ember. Ilyen kis növésü ember még csak egy van az egyetemen (s talán
ebben a Mahomet-nagyvárosban is): Szabó József, a geológia tudós
professzora, de aligha tévedek: a filozófiai fakultáson e két kis ember
a – legnagyobb.
– Nos, mi jót hozott, barátom?
– Székely népdalokat, balladákat, meséket.
– Aztán ismeri-e a Vadrózsák-at?
– Gyermekkorom óta.
– Hát a Kisfaludy-társaság kiadványait?
– Azokat is.
– Az Erdélyi János gyüjteményét is?
– Azt is. Ezek még sehol sem jelentek meg.
– No, no. Meglátjuk.
– Összenéztem a gyüjteményemet az összes népköltési gyüjteményekkel.
Csak itt-ott találtam egyiknek-másiknak a változatára.
– No, no, meglátjuk.
Átveszi a kéziratcsomót, forgatja, lapozgatja, meg-megáll, olvasgatja,
aztán egyszerre csak ráüt egyre s kissé süketes, méla hangon olvasni
kezdi _A fogoly katoná_-t.
Leszállott a páva
Tengernek partjára,
Tengernek partjáról
Nagy török császárnak
Dali udvarába.
Onnét szálla páva,
Kényes páva madár
Tömlöc ablakára:
Ottan fudogálá
Szomoru énekit
Szomoru rabságban
Egy székely katona.
„Hej, páva, hej, páva!
Császárné pávája!
Ha én páva volnék,
Jó regvel felkelnék,
Folyóvizre mennék,
Folyóvizet innám,
Szárnyim csattogtatnám,
Tollamat hullatnám.
Fényes tollaimat
Szép leány felszedné,
Bokrétába kötné,
Az ő édesinek
Kalapjába tenné.“
Igy indul a népballada. Ablakában ül a császár szép leánya, hallja a
székely katona szomoru énekét, szalad az istrázsához, kinyittatja a
tömlec ajtaját, fogoly katonáról levéteti a nehéz vasat, két gyenge
karjával átöleli, palotába felvezeti.
„Enyém vagy te mostan,
Szép fogoly katona!“
„Van nekem szeretőm,
Császár szép leánya!“
Ajtón hallgatózik a nagy török császár, berugja az ajtót, székely
katonának fejét véteti, tengerbe dobatja, leányát meg toronyba záratja.
Onnét siratozza császár szép leánya szép fogoly katonát; onnét fúdogálja
szomorú énekit: Hej, páva, hej, páva! Éjjel sem alhatik, nappal sem
nyughatik a nagy török császár, folyton e dalt hallja: hej, páva, hej,
páva! Kihozatja a toronyból, tüzbe vetteti, de tüz meg nem égeti császár
szép leányát, gyönge violáját.
„Egyszerre vigyétek,
Tengerbe vessétek
Beste-lélek lányát.
Székely katonához!“
Egyszeribe vitték,
Tengerbe vetették.
Tenger béfogadta,
Szépen eltakarta,
Székely katonával
Egy helyre habarta
Császár szép leányát,
Gyönge violáját.
– Szép, szép, igen szép. Ez is szép, – lapozgat tovább – ez is. Ez sem
rossz ez az – Ugron János. Maga persze Ugron Gábort tartja a legnagyobb
magyarnak? – szegezi mellemnek a váratlan kérdést. – Véresszáju,
népbolonditó az, barátom. Van benne őserő, de tudatlan. A székelyeket
persze megbolonditotta. Hogyne! Szépen – szaval. Hol mennydörög, hol
rikoltoz. Ez kell a magyarnak. Lássa, Orbán Balázs – az különb ember. Az
is bolonditja magukat, de legalább irt egy könyvet. Olvasta-e a
Székelyföld leirását?
– Ó, hogyne.
– Micsoda beszéd ez: ó, hogyne? Ez már Pesten ragadt magára. A magyar
ember igy felel: Olvastam. No, lássa, az az Orbán Balázs a Székelyföld
minden faluját bejárta; minden hegyét megmászta; minden váromladékát
felkutatta. Amit látott, hallott, feljegyezte: ahogy tőle telt, megirta;
szegény ember létire kinyomatta – ez becsülendő benne. Sokszor elveti a
sulykot; irni nem tud; sok a könyvében a fellengző, üres frázis, de
munkája – becsületes munka. Ő is gyüjtött meséket, el is hozta nekem,
mindjárt elékeresem. Maga ujra irhatná – –
Nyomban lekuporodott a könyvszekrény aljába, kettős ajtaját kétfelé
tárta. Szent Isten! Mi tenger kézirat van itt eltemetve! Turkált,
morgott a „félelmetes“ ember, s ha lehet, még rettenetesebben
össze-visszadobálta a fakulni kezdő kéziratcsomókat. Hümmögött,
nyöszörgött, s hümmögésnek, nyöszörgésnek vége: nem találja Orbán Balázs
meséit.
– No, majd máskor! – s becsapja az ajtót.
Megrémit a gondolat, hogy az én „kincsem“ is ide kerül. Látja arcomon az
ijedelmet, mosolyogva nyugtat meg:
– Ezt az asztalra teszem. Nézze meg jól: ide teszem.
Megnéztem.
– Vasárnap jőjjön el 10 órakor. Végigolvassuk a gyüjteményt. Aztán itt
marad ebédre. Isten áldja. Korrekturát kell csinálnom.
Már ott is ül az asztalkánál, duruzsolva olvassa az Olcsó Könyvtár
legujabb füzetét.
Boldogan sietek a sip-uccába s éjjel-nappal az elkövetkezendő
vasárnapról álmodom. Be jó volna, ha most hirtelen itt teremnének azok
az udvarhelyi diákok, akik a kötőke-estére felöltöztettek. A puritán
Budai József kinevet, amint hosszan elálldogálok a tükör előtt, ujra meg
ujra csokorba kötöm a nyakkendőt. Ő már ebédelt Szabó professzornál, s
bár e nagy alkalomra sem kötött nyakkendőt, – igen jó étvággyal evett, –
mondja ő.
Már ott vagyok a kis dolgozószobában. Hol Gyulai, hol én olvasom a
balladákat, egy-két gyengét kidob, aztán ujra végiglapozgatja,
hármat-négyet kiválaszt.
– Ezeket bemutatom a Kisfaludy-Társaságban.
Szivem hangosan dobog. Nem akarok hinni a fülemnek.
Következnek a szerelmi dalok. Van ebből vagy kétszáz. Sokat kirostál, de
marad elég. Egyik-másik annyira tetszik, hogy kétszer olvassuk: először
én, azután ő. Süketes, mélázó hangján busábbá lesz a busongó dal:
Én csak hirül hallom keseredett szűvel,
Hogy az én édesem mással jáccadozik.
Ékesen, kegyesen ölelgeti nyakát,
Kláris ajakával csókolja ajakát.
Oda sem mehetek, nem is üzenhetek,
Arról azt gondolja, hogy én mást szeretek.
De ha azt gondolja, hamisan gondolja,
Hamis gondolatja el is kárhoztatja.
Csendesen folyó viz télben megaluszik,
De az én bús szüvem soha meg nem nyugszik.
Én csak olyan vagyok, mint szélvészben madár,
Kit a záporeső elvadászott immár.
Nyilik az ajtó, belép egy serdülő fiu. Gyulai egyetlen fia. Kreolarcu,
mosolygós szemü, formás testü gyerek. Kálmán a neve.
– Apa, kérem, tálalva van.
Özvegy ember Gyulai Pál: egyetlen fiának s két serdült leányának él („a
három árva“), becézi, kényezteti őket, mindenképpen pótolni akarja az
anyát. Kálmánt tulon-tul is kényezteti, rontja. Rajta-rajta kapják, hogy
ölébe ülteti a nagy kamaszt. S hallják, gyakran hallják: Van-e pénzed,
Kálmán? Természetesen, egy a felelet mindig: – Nincs. S a puritán apa, a
szőrszálhasogató, a más szemében a szálkát is meglelő kritikus – tömi
pénzzel a Kálmán gyereket, nem látja, hogy enfia vesztén munkál…
A lányokat már ismertem – látásból. Margit az egyik, Aranka a másik.
Margit hires szépség. Kreolarc, fekete szem, ébenfekete haj. Az
aranyifjuság körülzsongja a bálokon. Három bálványozott Margitja van
ezidőszerint Pestnek, mind a három ragyogó szépség: legszebb,
legragyogóbb Gyulai Margit. Aranka betegeskedő, borongó, otthon ülő
leány. Nem szép, de meg-megszépiti fájdalmas arca, bús szeme.
Az ebéd egyszerü, polgári ebéd. Leves, pecsenye, almásrétes, sajt,
gyümölcs.
Margit, a világszép Margit, ebéd alatt gyakran köhécsel, az apja
aggodalmasan tekintget reá. Margit, a világszép Margit, el van jegyezve
a Halálnak. De a Halál másodiknak marad az ő fagyos csókjával: Margit, a
világszép asszony, alig izleli meg a gyönyörüséget, sirba hervad, mint a
papbácsi Márikája. Szép, igen szép versekben siratta el világszép
Margitot az édesapja!
…A feketét a dolgozószobában isszuk meg. Ujra munkába fogunk, egész
délután olvassuk a gyüjteményt s mire végére jutunk a nótának, mesének,
ránk esteledik. Nyilik az ajtó, szobalány jelenti most, nem a Kálmán
gyerek, hogy kész a vacsora. Hiába szabadkozom, vacsorára is ott kell
maradnom. De már csak négyen ülünk az asztalnál. Kálmánról kisül, hogy
ebéd után elment sétálni s azóta – sétál. Feltünik nekem, hogy Petőfi és
Gyulai apósa ebédről is, vacsoráról is elmarad. Közvetetlen mellette a
meleg családi fészek, s nem kivánkozik belé? Magában ebédel, magában
vacsorázik, nyilván még mindig dohog arra a parasztfiura, „perel“ vele,
aki elrabolta tőle az ő leányát. Aki a világirodalom legszebb dalait
irta, mind Juliához és Juliáról, de végre is – paraszt volt és parasztul
viselkedett…
– Értékes gyüjtemény, – mondja vacsora után Gyulai, – de amig sajtó alá
kerül, még sokkal pótolhatja. Kriza hagyatékában is vannak balladák,
nóták, mesék, ezeket is belevesszük. Az Orbán Balázs meséit is. Most
pedig hazamegy, lefekszik, lefekszem én is. Tyhü! – nézi meg az óráját,
– már elmult 10 óra. Várjon, barátom, várjon.
Kikotorász a mellényzsebéből egy piculát s hiába tiltakozom, markomba
erőszakolja.
– Van pénzem, tanár ur.
– Jó, jó. De miattam csukták a kaput magára!
Jaj, Istenem, ha ezt látja világszép Margit, föld alá sülyedek
szégyelletemben. De világszép Margit nem látja, ő már alszik puha
ágyában, ő már álmodik a királyfiról, aki eljön érte s elviszi messze,
messze, ahonnan – nincs visszatérés.
*
Közeledik a nyár, a székely fiu készülődik haza felé. A professzor urak
sorra irják alá az indexet: nyüzsög benne a „jelesül“, a „kitünően
kollokvált“, az „igen szorgalmas“, de az összehasonlitó nyelvészet után
– csak név: Budenz József. Valahol a budai hegyek közt kajtatom fel a
világhires nyelvtudóst, rám néz, fejét csóválja, hümmög s végre
kedvetlenül veti oda a nevét. Már első óráján alig tudja elfojtani
nevetését a neveletlen székely fiu. Minden harmadik-negyedik szava:.
„hád én“. A második órán már összeszámolom a „hád én“-jeit: 227 gyült
egybe. Maga irta és litografálta jegyzeteket oszt ki tanitványai közt a
derék ember, összegyül egy nagy csomó nálam is, csupa szó és szó – a
lelket nem találom. Az első padban ülnek hü tanitványai, ezek áhitattal
lesik ajkáról a vogul, osztják, mordvin, cseremisz szavakat. Többnyire
zsidó fiuk. Már kezd kiformálódni bennem a fajt fajtól megkülönböztető
vonás. Szegény fiuk, jóval szegényebbek, mint én, de jobban is türik az
éhséget, mint én. Ők szivósak, kitartók, én s az én fajtám – nem az.
Mind gyérebben járok el a tudós professzor előadásaira, aztán egyszerre
ugy elmaradok, hogy idegenül néz rám, amikor az indexet elébe teszem.
Némi szorongás fog el – mi lesz a vége ennek? De ilyenkor legyint a
magyar: sohasem volt ugy, hogy valahogy ne lett volna. Igen, igen,
valahogy lesz – toldja meg a székely ember, – de jól nem… Hiszen ha
_csak_ az irodalomtörténetből kellene diplomát szereznem! De össze van
bogozva vele a nyelvtudomány. Egy kissé meg kellene ismerkedni a finn, a
vogul, az osztják, a cseremisz atyafiakkal is. Tisztelem az atyafiságot,
de csak messziről. Oh, az irodalomtörténet – az más.
Gyulai rám bizza előadásának jegyzetes kiadását. Fel kell olvasnom
minden ivet kiadás előtt.
– A maga stilusa egyszerü, világos. Annak a másiknak cikornyás, zavaros.
„Az a másik“ szépen pénzelt a jegyzetekből – én ráfizetek. Tiz krajcár
egy litografált ivnek az ára, ez is, az is adós marad.
– Osztán mikor fizeti vissza? – kérdezte az egyszeri székely a másik
egyszeri székelytől, amikor a kölcsönpénzt leolvasta. – Hát amikor pénz
lesz, akkor _karácsony_ lesz, – mondta a másik egyszeri székely. Értsd:
amikor pénze lesz, akkor neki _karácsonya_ lesz. Ez a karácsony,
természetesen, sohasem következik el. Az én adósaim karácsonya sem.
Kezdem sejteni, hogy sohasem lesz professzor belőlem, de ha az nem, hát
mi? Szerelmes verseimnek csak a cimei jelennek meg képes ujságok
szerkesztői üzeneteiben, ott is a „nem közölhetők“ sorában. Még elég
korán belátom, hogy nem lesz belőlem sem Petőfi, sem Arany, már pedig:
vagy – vagy. Átcsapok a prózára: egy egész esztendő eredménye egy kisded
tanulmány a népballadáról – Emilia Családi köré-ben.
Mikszáth neve kezd feltünedezni, „rajzolja“ a palócait s az ő utánzói
tollán egyszerre egy uj, „se hus, se hal“ müfaj lopódzik be az
irodalomba: a rajz. Boldog, boldogtalan a népet rajzolja, ki-ki a maga
népét. Voltaképpen fotografiák ezek. Lélek nélkül való fotografiák. E
fotografiáknak egy hódmezővásárhelyi zsidó fiu, Iritz Dávid a
legszorgalmasabb mesterembere. Irányi Dezső név alatt fotografálja a
vásárhelyi parasztokat s egyik lefotografált paraszt ostorral kergeti
végig Vásárhely piacán. Nyilván ő az első „üldözött“ zsidó. Magam is
fotografálni kezdek, le is fotografálom egy volt tanáromat, de mire
megjelenik a fotográfia egy képes ujságban, már tisztában vagyok azzal,