Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 07

  hidján, „kaluppba“, mármint galoppban vágtatnak ki a fürész-uccán. Ennek
  tetején kezdődik a középszeg: itt lakik három diák: Benedek Benedikti
  József és Antal, néhány házzal odább Boda Elek. Öreg Benedek Benedikti
  Sámuel ott ténfereg a szekér körül, de semmihez sem nyul: egy az, hogy
  hizásnak indult, kényelmes természetü ember, más az, hogy kerekszám hat
  fia van – minek törné magát. Emberemlékezet óta nem látták őt
  szántani-vetni, kaszálni: sovány, nagycsontu gebéivel folyton
  Oláhországot járja legidősebb fiával, azzal a tyukszemü vénlegénnyel,
  aki hároméves koromban szinte halálra gázolt. Mindenféle fa- meg
  cserépedényeket szállitott, s mikor „bejött a vaseke“ – ezt is.
  Örménynek csufolták a székelyek, mert – kereskedett. Szófukar ember,
  sajnálja a szót, félmondatokban beszél – a másik fele benne marad, – igy
  köszön: Jóp-isten. Igy köszönnek a fiai is. Mind a hat. Édesapám nem
  igen kedveli, bár komaságban vannak. Sok földvásárját megrontotta, de
  főként azt nem tudta felejteni, hogy a fia átgázolt az ő fián. Azért
  beköszönt az udvarra, legyintett is az ostorával hivogatóan: jőjjön,
  koma, jőjjön. Tudta jól, hogy hiába biztatja: majd Udvarhelyen
  találkoznak, utban minket utól nem érnek: a „vén örmény“ lovait nem igen
  látta még futni emberi szem.
  Megállunk a Boda Elekek kapuja előtt. Ő a mi szekerünkön jön. Az ő apja
  is Sámuel. Az édesanyja testvére az édesapámnak. Az egyetlen testvére.
  Rákhel a neve. Kissé görnyedt hátu, magas, sovány ember öreg Boda
  Sámuel. Félig gazda, félig kerekes. Sohasem tanulta a
  kerekesmesterséget, de fél falu szekerébe ő „kerekitette kerekre a
  kereket“. Hét fiunak s három leánynak adott életet Rákhel néni, ez a
  kicsi, rózsapiros arcu asszony, aki akkor látta meg a napvilágot, amikor
  István nagyapó másodszor „ment ki a franciára“, s elébe szaladt, mikor a
  francia földről hazakerült… Az udvarhelyi temetőben gyakran álltam meg
  egy sirkő előtt, a verses felirat két sorát máig sem feledtem el:
   Tizennyolc gyermeket e világra hozott,
   Ő a jó Istennek eleget áldozott.
  Hogy e tizennyolc gyermek közül hányan álltak a termékeny anya koporsaja
  mellett, arról nem szól a vers. Rákhel néni koporsaja mellett, amikor
  késő vénségében leszállt érte a Halál angyala, a tiz gyermekből kilenc
  gyermek állott, mind meglett emberek. Ugy-e, az Uristennek ő is eleget
  áldozott? S bár nyugtalankodik Pista meg Fecske, már azt is elmesélem
  róla, hogy az ő csengő énekes hangját örökölte a legkisebb fiu: Elek. S
  Rákhel néni csengő hangja lopta gyermekszivembe azt a felséges szép
  költeményt, melynek akkor sem költőjét, sem cimét nem ismerém (honnan is
  ismerhettem volna?): Csokonay Vitéz Mihály legszebb költeménye volt.
  Cime: A reményhez. Bizonyosan Rákhel néni sem érdeklődött aziránt,
  vajjon ki volt, mi volt, aki ezt a felséges szép „éneket“ költötte, de
  téli estéken, mikor édesanyámmal kettesben pergették az orsót, oly
  szépen, oly érzékenyen énekelte, hogy minden szava, minden hangja
  szivembe nyiladzott, ottan meg is gyökeredzett. Pista, Fecske hiába
  nyugtalankodik, én a szivetinditó ének néhány sorát zümmögöm most.
  Elzümmögöm, mert aligha dalolják ma máshol, a kálvinista kollegiumokban
  talán, pedig Csokonay Vitéz Mihályt a modern költők seregébe sorozta a
  legujabb nemzedék… Halljad, ember, halljad:
   Földiekkel játszó
   Égi tünemény,
   Istenségnek látszó
   Csalfa, vak remény.
   Kit teremi magának
   A boldogtalan
   S mint védangyalának
   Bókol untalan!
   Sima száddal mit kecsegtetsz,
   Mért nevetsz felém?
   Kétes kedvet mért csepegtetsz
   Még most is belém?
   Csak maradj magadnak,
   Biztatóm valál,
   Hittem szép szavadnak,
   Mégis megcsalál.
  *
  Egy kis cókmókkal kapaszkodik fel a szekérre Boda Elek, Most már hárman
  ülünk a szekérládán, jobbról édesapám, balról Elek bácsi, aki nyurga,
  magas legény, lehet vagy 18 éves, de még csak második gimnazista. Nem
  volt ez ritkaság. Tele voltak a kollegium alsó osztályai pelyhesállu
  legényekkel: a katonáskodás elől menekültek ide s innen mint kántorok,
  szegény, kis eklézsiákba. No, Pista, Fecske, most már mehettek. A pap
  uccáján már zörög a Benkő Ádámék szekere, két tüzes szürke iramlik végig
  a szük utcán: Jakab, a kocsis, mellette Gergő, az én kedves pajtásom,
  hátul ül Ádám s a pap fia.
  Hát, jön Gergő is. Nem a kollegiumba, hanem hogy két napot még együtt
  legyünk. Hiszen, hamarosan áttelepitjük Boda Eleket az ő szekerükre, ő
  meg átszalad a mienkre: átkaroljuk egymást egész uton, igy búcsuzunk,
  búcsuzkodunk.
  Lám, lám, már csak a falu szürke tornya látszik. Még látom a templom
  tornyát is, aztán süketes hangu harangjával az is elmarad. Isten veled,
  kicsi falu! Isten áldja, édesanyám! Ne sirjon, ne. Majd meglátja, hipp,
  hopp! nemsokára karjai közé repülök…
  …Mit gondoltok, ha csak a mi kicsi falunkból három szekér diák indult a
  tündérvárosba, hány indulhatott három-négy vármegye sok-sok falujából!
  Képzeld a vármegyéket egy-egy óriás méhkasnak, amelynek diáknépe
  egyszerre, egy nap rajzik s mind az udvarhelyi vén kollégiumba tart.
  Maga Háromszék, ágyuöntő Gábor Áronnak, ősmagyarokat kereső Körösi Csoma
  Sándornak, Rákóczi Ferenchez, a nagy fejedelemhez hivségben halálig
  kitartó Mikes Kelemennek a hazája egy kis ország s ennek a kis országnak
  akkor csak négy osztályos kollegiuma volt. Százával ontotta a diákot
  Udvarhelynek. Hát még az anyavármegye, melynek szivéből sarjadzott ki a
  vén kollegium terebélyes fája! Annak az anyának a szivéből, akiről
  büszkén dalolja az udvarhelyszéki fehér harisnyás, kurta fekete
  kacagányos, széles karimáju, magas tetejü kalapos székely:
   Udvarhelyszék olyan szék,
   Egy is vele fel nem ér.
   Csak székelymagyar lakja,
   Ősi jussát nem hagyja.
   Öltözetünk nemzeti,
   Még pedig eredeti.
   Nem viselünk bugyogót,
   – Megkérdhetik nagyapót!
  És jöttek a diákok Csikországból (csak a katholikus gimnáziumba),
  Nagyküküllő- meg Brassó vármegyéből. Két teljes napot tartott az utjok
  szekéren s mégis jöttek, jókedvvel, vidám énekszóval, nekitüzesedett
  arccal s nyilván mind azzal a nagy, erős elhatározással, hogy
  meghóditják a világot. Hiszen a diák az a semmi, akiből minden lehet…
  Álomnak, gyönyörü álomnak tetszett nekem mind, amit ezen a napon láttam.
  Nem csuda: tán először voltam tul a falum határán. Nini, a nagybaconi
  diákok! Nem hiába nagy falu, öt szekeret érünk utol a keresztutnál: mind
  az öt szekéren diák. Ezeket csaknem mind ismerem: egy ugrás egymástól a
  két falu. A legtöbb atyafiság. Ihol a Baló-fiuk (egy apának három
  diákfia s otthon még egy csapat fiu), a Bardoczok, a Nagyok, a
  Keresztesek, a Tókosok, s köztük az örmény füszeres fia is: Bogdán
  Kristóf. Hogy kifeketéllik még a barnapiros, lesült képü fiuk közül is!
  Amott balra, a hegyek között mosolyog egy kis falu: Bodos. Nagy
  madárfészeknek tetszik messziről. Épp most lejt le a hegyi uton egy
  szekér. Komoly képü, feketeszakállas Budai Károly ül rajta három fiával.
  Mintha csak vetélkednék Baló Józseffel, aki szintén feketeszakállas: ha
  te három fiut adsz a tudománynak, hármat adok én is! Messze bent, hegyek
  közt, rengeteg erdőség aljában huzódik meg Szárazajta, de megvillan a
  hegyi uton két szekér: nyilván a Csulak meg Józsa fiuk ülnek azon.
  – Jönnek a „muszkák“ is! – kiált hátra Boda Elek.
  Muszkának tette meg a néphumor Szárazajtát, a jó Isten tudja, miért.
  Belejtünk Bibarcfalvára s im, akkor fordul ki két szomszéd kapun két
  szekér. Mindkettőn egy-egy fehérszakállas öreg ur s mindakettőnek
  két-két fia. És mind a két fehérszakállas öreg urnak az egyik fia
  nagyszakállas diák, a másik meg apró emberke, akárcsak magam. Az akkor
  élő emberek nem csudálkoztak ezen. Oly egyszerü s oly bús ennek a
  története. Azok a szakállas diákok akkoriban születtek, amikor Kossuth
  Lajos „szép csengetyühangja“[10] megreszketteté a magyar levegőt: A haza
  veszélyben! Igy mondhatnám röviden: az a két szakállas diák _Világos
  előtt_ született, az a két kisfiu pedig _Kufstein után_. Ott sinylődött
  szomoru rabságban, sok-sok esztendeig a két Borbáth, mert a magyar
  szabadságért harcolának…
   [10] Ágyuöntő Gábor Áron levelében olvasható Kossuth „csengettyü“
   hangja.
  Indul már nagytiszteletü Szász József esperes is: három fia van, mind a
  három diák, világos, hogy Isten szolgáinak szánta őket. Falu alsó végén,
  nagy, kőkeritéses udvar közepén nemesi udvarház: ebben lakik a nagy
  fehérszakállu Bartha, az Aporok jószágigazgatója. Ő neki is három diák
  fia. Vihetne Szabó István uram is hármat, négyet is, mert ő a falu
  legnagyobb gazdája, de mert csak két fia van: kettőt viszen. Hát az
  Osváth-fiu! Hát a punktum Benedek Farkas! No, most számoljunk. Ebből a
  kis méhkasból tizennégy diák rajzik Udvarhely felé! Ilyen elmaradt,
  ilyen – hogy pesti nyelven szóljak, tisztesség ne essék, mondván – igen,
  ilyen „kulturátlan“ volt ennek előtte félszáz esztendővel a székely
  falu.
  De itt vagyunk Baróton. Egy kicsit város a formája, mert vásáros hely,
  különben nagyfalu. A „sánta“ Zatureczky széles udvarán is ott áll a
  hintó, de még ló nincs előtte. Készülődik ő is két fiával. Na, tudom,
  még el sem jutunk Olasztelekig, utolérnek a hosszulábu lovak. Talán el
  is hagynak, ha ugyan Pista meg Fecske engedik. Most még mi járunk elől.
  Pista is, Fecske is idegesen hegyezi, csavargatja a fülét, minden
  pillanatban készen az ugrásra, ha valamelyik szekér meg akarná előzni.
  Már alig látom a végét a szekér-karavánnak. És ez a hosszu sor nő,
  növekszik, folyton szaporodik. Egy-egy fordulónál ugy tetszik, mintha
  óriási kigyó tekeregne, facsarogna utánunk. Barót kevés diákot ad
  nekünk, mert a falu nagy többsége katolikus. De amint kikanyarodik
  Olasztelek felé a karaván, dombon fekvő udvarán magas szál, szép
  pirosarcu uriembert pillant meg szemem: Benedek Sándor ez, a vitéz
  negyvennyolcas huszár, most dulló: ő is hozza Zoltán fiát. Vele jön két
  árván maradt testvére is: György és Antal, mindakettő nagy diák.
  Olaszteleken a Bartha meg a Kolumbán-fiukkal szaporodik a karaván.
  Bardoc, Füle, Száldobos, Vargyas: mindenik kidob magából három-négy
  diákot, többet is. Jönnek a fülei meg száldobosi Bodák és Bogák, a
  bardoci Barthák, Csereyek, Zayzonok, a vargyasi Danielek: három fia
  Daniel királybirónak. Ezek unitáriusok, de Udvarhelyen kezdik az
  iskolát, mert még most sincs vasut s Kolozsvárt van az unitáriusok
  kollégiuma. Köpec, Miklósvár, Középajta, Nagyajta, Bölön, mind
  erdővidéki faluk, nem esnek utunkba, de rajzanak ezek a faluk is, egy
  sereg Benkő, Benedek, Gyenge, Gáspár, Sikó – ne várjátok, hogy félszáz
  esztendő multán mind elésoroljam őket. De ti nem is várjátok. Nektek
  unalmas ez a sok falu és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a
  magyar nagy, talán hosszu ideig tartó per előtt áll: talán javára válik
  népemnek ez a kis kulturhistória…
  Tovább! Tovább!
  Vargyas végén rettentő magas hegy ágaskodik elénk: a Bikás-hegy ez. Mind
  a diák leszáll a szekérről, az „apostolok szekerén“ vág neki a hegynek.
  Micsoda rajzás, micsoda hullámzás! Micsoda zsivajgás, szervuszolás,
  parolázás! Egészséges kacagástól csendül a letarolt hegyoldal. Ha mind
  hallhatom s fel is jegyezhetem, amit ezek a diákok össze-vissza
  beszéltek a nyári vakáció élményeiről! Tudom, kitelnék belőle egy szép,
  nagy – bolondság.
  Kint vagyunk a hegy tetején: felséges panoráma tárul elénk. Ó de szép! Ó
  de gyönyörü! – A Rika! A Rika! Réka-királynő erdeje!
  Ameddig a szem ellát: erdő. Sárguló, pirosodó falevelek tengere. Jobbra
  és balra végtelenségbe vesző hegyláncok, s lent a völgyben, hegyek
  aljában a Réka-patak kanyarog. Patak mentén fehérlik a széles országut,
  hágva, lejtve hullámosan. Amott égbe kivánkozik egy hegyóriás:
  Hegyestető a neve. Azt regéli a nép róla: itt volt Atillának, a nagy hun
  királynak legkedvesebb vára. Világverő nagy utjában ide tért meg rövid
  pihenőre. És itt halt meg Réka királynő. Patak partján komor méltósággal
  ül egy óriás mészkő, nagyobb a házunknál: ez alatt alussza örök álmát…
  Egyszerre kitágul a szük völgy, az országutjától hirtelen kanyarodással
  búcsut vesz a patak, s országutja és Réka patakja közt, akár a mesebeli,
  „terülj-abrosz“, őszi kökörcsin boritotta rét terül elénk. A réten –
  minek mondjam magam, amikor oly lelkesen kiáltják helyettem az
  erdővidéki diákok: Éljen! Éljen! A háromszéki diákok!
  Vagy tiz szekér áll az erdei rét közepén. Nagy csomóban hevernek a
  diákok, csak egy áll köztük, egy barnaképü, göndörszakállas diák, aki
  épp most szoritja álla alá a hegedüt, ráfekteti a vonót s felsir a
  száraz fából valami bús, végtelen bús nóta – sohasem hallottam azóta
  ilyen szomoru, ilyen szép nótát. Mintha vezényszóra történt volna,
  megáll az erdővidéki szekérkaraván, elnémul a lárma, csak akkor tör ki
  ujra erdőzenditő tapsban, ujjongásban, amikor a szomoru nóta utolsó
  hangja is az erdő megilletődött csendjébe olvadott.
  – Erre, erre! ugrálnak fel a háromszéki diákok. Ide, erdővidéki diákok,
  ide!
  Mindjárt rá is gyujtottak a szekeres emberek régi, kedves nótájára:
   Megálljon, kend, hó!
   Itt a stáció!
   Eladjuk a gyeplőt, hámot.
   Élünk egy kis jóvilágot.
  Még el sem hangzott a hivogató nóta, az egész karaván bekanyarodik a
  rétre. Édesapám kifogja a csikókat, megrakja szénával az elősaroglyát,
  aztán magától neki fordul Pista is. Fecske is. Ezt cselekszik a többiek
  is. Nagy szekér-tábor boritotta el a rétet. Gomolyog, hullámzik a nagy –
  és kisdiákok vidám serege. Szekerek derekából elékerülnek az elemózsiás
  zsákok, tarisznyák, a csikóbőrös kulacsok, s a szelid verőfényü őszi nap
  gyönyörködve mosolyog le öreg embereknek, szakállas és
  növendék-ifjaknak, apró gyermekeknek e vidámkedvü gyülekezetére. Fehér
  szakállu tiszteletes meg tekintetes urak, házi posztózekés székely
  gazdaemberek paroláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másiknak köny
  csillog a szemében: a fejéregyházi sikon látták utoljára egymást. Azon a
  gyászosemlékü réten, hol muszka-dzsida döfte át a legnagyobb magyar
  költő szivét. És jött a dicsőséges csaták után – Világos. Ahol a
  honvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy
  nagy, mély sirt ástak. Már ismertem e sirról a szomoru nótát: édesapám,
  amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon
  gyakran zokogta ezt:
   Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás?
   Mért sir egyik szemed jobban, mint a más?
   És arcodon mért látni oly bánatot,
   Mintha elmult volna minden jó napod?
   Sirok, pajtás, sirni fogok örökre,
   Mig élni hagy a jó Isten kegyelme.
   Világostól hozom a nagy bánatot,
   A magyarnak ott egy mély sir ásatott.
  – Hé, a lenkertedet! – riadt fel a nóta után édesapám. – Igen, kilépett
  a barázdából az ökör.
  Az irgalmadat! A lenkertedet! – soha e kettőnél más „káromkodást“ nem
  hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon
  megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No,
  ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy a lenkert a
  Landsknecht megszékelyesitése. Igy örökitette meg a székely az osztrák
  landsknechteket, a magyar nép átkos emlékü, hivatlan vendégeit.
  De csak térjünk vissza Világoshoz, ugy-e?
  Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal
  halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták
  vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért
  kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sinylődnie? Ime,
  itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tiz öreg embert számoltak
  össze, akik többesztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert
  védték a hazájukat. Néztem, néztem az öreg emberek szelid, jóságos
  arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes
  beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek,
  keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták
  császár katonájának s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben
  sinylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.
  Mi volt a bünük? – Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kis gyermek
  esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?
  De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokatszenvedett emberek ma
  mind oly vidámkedvüek? Megmagyarázom négy számjeggyel: _1867_. Ennek az
  esztendőnek junius hónapjában tették Ferenc József fejére Szent István
  koronáját. Ebben az esztendőben békült meg királyával a magyar. Ebben az
  esztendőben borult fátyol a világosi temetőre. Az aradi akasztófákra. A
  rabláncon sinylődő, az idegenben bujdosó magyarok megmérhetetlen
  szenvedéseire. Haynaunak, a bresciai hiénának, magyar honleányokat
  meggyalázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak könnyeire. Ebben az
  esztendőben támadt fel halottaiból az eltemetett szabadság. Ujra éledett
  Magyarország. Nagy és szebb jövendő reménységével teltek meg a szivek…
  – Boldog ifjuság! – áradott a lelkes szó Zayzon tiszteletes ajkán, s
  gyönyörködve legeltette gyermekmosolygásu szemét a száz főnyi csapaton.
  – Te már szabad hazának vagy a gyermeke. Ha küzdöttünk, ha szenvedtünk,
  nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába. Megvirradott!
  Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg emberek! Kotyognak a kulacsok,
  körbe járnak a poharak, s öregek, ifjak ajkán felcsendül a bordal, hogy
  zúgva zúg belé Réka erdeje:
   Ez a pohár körbe jár,
   Éljen a barátság!
   Éljen, éljen, éljen az,
   Az igaz barátság!
  S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal, megujrázzák s
  megtoldják:
   Éljen, éljen, éljen a,
   Éljen a szabadság!
  – Halljuk Brassai Benedek Jánost! – csendül Benkő Ádám hangja.
  – Halljuk, halljuk! – kiáltják a diákok s biztatják az öregek is János
  diákot, a vén kollégium hires hegedüsét.
  És feláll Brassai Benedek János, a Benedek nemzetség Brassóba szakadt
  ágának sarjadéka, megkongatja szépen szóló hegedüjét, s büszkén,
  diadalmasan zendül bele az erdőbe:
   Legyen ugy, mint régen vót!
   Süvegelje meg a magyart
   Mind az oláh, mind a német, mind a tót!
  Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajon kiséri a muzsikaszót
  öregek és ifjak éneke. És láss csudát, egyszerre csak lassu magyarra
  fordul János diák muzsikája, felállnak sorba mind az öregek s kedves,
  öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a lassu magyart.
  Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel, gyönyörködve nézik a diákok,
  amikor vége a táncnak, tapsol a diáknép, ölelgetik az öregeket, akik,
  lám, egyszerre megfiatalodtak! A nap, az áldott nap is, csak nézte,
  gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek táncát. Ugy tetszett,
  szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok millió esztendős szive is
  megfiatalodjon.
  Amikor az öregek megfiatalodnak… Nézd csak, hogy belemelegednek a
  vigasságba! Honnét, honnét nem (ugyan honnét, ha nem a szekérládából),
  elékerül a Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska fuvolája, a Deák
  Gyuri cimbalma; de más hegedü is kerül elé. Már kongatja is Bitai
  Domokos, fesziti a hurokat – gyermekszemmel is látok annyit, hogy ma
  Isten szabad ege alatt virrasztjuk át az éjszakát. Körben állnak a
  muzsikusok, a kör közepén János diák. Ő a karmester. És felzendül a
  magyar nemzet imádsága: Isten áldd meg a magyart!
  Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal állják körül a
  muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhangot vet a tarfejü szikla:
  öreg emberek mélyen járó hangja, gyermekhangok ezüstös csilingelése
  vegyül össze hegedünek sirásával, szárnykürtnek szelidre halkitott, majd
  harsogó bugásával, fuvolának lágy leheletével, s szárnyat öltve száll az
  imádság a magas egekbe. Még nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly
  tudatlan vagyok, hogy mi történik itt voltaképpen, csak érzem, hogy ami
  itt történik, valami nagy, valami fenséges történet, s egyszerre csak
  serkedezni kezd a könny szememből; egyszerre csak szivemtől a talpamig
  szalad a vér meg vissza, törékeny kis testem megrázkódik, amikor felsir
  az imádság:
   Megbünhödte már e nép
   A multat s jövendőt!
  De bár szememet könny homályositja s fülemet zúgatja hatalmas
  hangáradat, látom, s hallom, hogy mialatt szent áhitatba merül öregek és
  ifjak lelke, egy hintó vágtat végig az országuton. Nagy ur lehet, aki a
  hintóban ül, mert fejét félre forditja, mintha nem akarná látni,
  hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel; hogyan száll egy sokat
  szenvedett nemzet imája a magyarok Istenéhez. Szinte tolvaj módjára
  surran el mellettünk. Vajjon ki lehet? Oldalán cingár fiu ül, az lopva
  felénk tekint, aztán ő is hirtelen elkapja fejét. Akkor nem tudtam, most
  már tudom, hogy mit érezhetett a szive. Ugy szeretett volna leszökni a
  hintóról, közénk szaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette – az
  apja miatt. Lehet-e a gyermekszivnek keservesebb érzése, ha nem tehet
  valamit – az apja miatt?
  – Félre forditotta a fejét, dörmögi a vén Borbáth Sámuel, s látom arcán
  a gyülölet, a megvetés villanását.
  – Cudar Bach-huszár! – tör ki Zayzon tiszteletes szivéből a sok-sok
  esztendeig fojtogató düh – hány jó magyar szenvedett miatta!
  – Ha meggondolom, – folytatta Borbáth Sámuel, – hogy ez is magyarnak
  született, magyar anya dajkálta, szégyenpir boritja el arcomat.
  – Verje meg az Isten! – átkozódott egy háromszéki gazda – ötven botot
  veretett rám, mert egy bujdosó honvédnek szállást adtam éjszakára.
  – Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szép éfi embert, mondja
  egy másik háromszéki gazda.
  Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről igy szól a szomoru nóta:
   Váradinak szép körhaja,
   Meszes gödör a sirhalma.
   Mind a világ megengedett,
   A kapitány nem engedett.
  Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vajjon visznek-e még
  virágot sirjára a sepsiszentgyörgyi asszonyok?)
  Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos kifakadásokat. Nem
  voltam tisztában (ugyan, hogy is lehettem volna!) a Bach-huszárnak
  nevezett ur büneivel, de azt megéreztem, hogy szörnyü nagy bünei
  lehettek. Édesapámhoz simultam, mintha védelmet keresnék nála s félénken
  kérdeztem:
  – Mit vétett az az ur, édesapám?
  – Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, – tért ki a válasz elől.
  – Nincs nagyobb bün a hazaárulásnál! – süvitett végig a kis táboron egy
  éles gyermekhang.
  Tiz-tizenkét éves fiu lehetett, aki ezt mondta. De ez már nagy fiu volt
  az én szememben. Hogy irigyeltem ezt a fiut! Mi sok mindenről tudhat,
  amiről én nem tudok!
  Hazaárulás… Ezt a szót most hallottam először. De az értelme lassanként,
  még ott, Réka erdejében kibontódott, megvilágosodott. Ki a hazaáruló?
  Aki, amikor ellenség tör a hazára, megtagadja a hazáját, megtagadja a
  szüleit, testvéreit s az ellenséghez pártol. Látja sirni, szenvedni a
  véréből való vért, a husából való hust, a csontjából való csontot, s
  szive nem esik meg testvéreinek sok s nagy szenvedésén; pénzért ahhoz
  szegődik, aki miatt gyászba borult az egész ország, s az ellenségnél is
  nagyobb, lelketlenebb ellensége lesz a saját vérének.
  Oh, már kezdem érteni, ki volt, mi volt az a nagy ur, aki félreforditott
  fejjel, tolvaj módjára surrant s tünt el az erdő sürüjében. Már
  világosság kezd gyulni kicsi agyamban. Sejtem, hogy miért forditotta
  félre a fejét. Hej, de bánhatja, de szégyelheti a büneit! Tavaly még
  hatalmas, nagy ur volt, botoztatta, börtönbe vetette, felakasztatta a
  hazájukhoz hü magyarokat, s most egy nagy semmivé zsugorodott.
  Felvirradt a magyarnak, ismét van királya, felragyogott a szabadság
  fényes napja, s menekülnek a hazaárulók, visszabujnak a sötét odukba,
  mint a baglyok meg a denevérek.
  – Szép birtoka van, – mondja torjai Pethő István, – háromszéki nemes ur,
  hivatalra nem szorult, mégis az ellenséghez pártolt: kétszeres a büne.
  – _Meghalt_. „Nyugodjék békóban, mig a lánc elkészül“, ámen.
  E szavakkal temette el az élő embert Zayzon tiszteletes.
  – Oh, Istenem, miket hallok! Azt mondják élő emberről, hogy meghalt.
  Ösztönszerüen megragadtam édesapám kezét. Megértette, hogy mely szomoru
  érzés sanyargatja kicsi szivemet. Mosolyogva nézett rám, megsimogatta
  fejemet.
  – Ne félj, édes fiam, _én nem haltam meg_. Nem, fiam, nem.
  Lám, lám, az a _meghalt_ élő ember de megzavarta ezt a felséges szép
  ünnepet. Az arcok elkomorodtak, a lelkek háborogtak. Az örömek tengerébe
  belecsöppent egy csöpp méreg – s hogy felkavarodott, hogy felháborodott,
  hogy megzavarodott a tisztavizü tenger!
  Áldott szerencse, hogy ebben a nagy tengerháborgásban egyszerre csak egy
  másik hintó kanyarodott a rét felé. Nini, hogy gyulnak ki az arcok, a
  szemek! Ugyan ki jöhet azon a hintón?
  „Sánta“ Zathureczky László. Erdővidék népének legkedvesebb embere.
  Felsőmagyarországból szakadt ide a nagyapja, görbe országból görbe
  országba, de az egész Zathureczky nemzetségnek _egyenes_ és _szinmagyar_
  volt a szive. Egy kicsit biccentett „sánta“ Zathureczky lába, de nem
  biccentett a szive, a jó magyar kedve. Amikor meglátta a háborgó lelkü
  gyülekezet, egyszerre lecsendesült a lelkek háborgása, gyermekként
  ujjongtak az öregek, vivátoztak, elébe szaladtak, a kocsijából egyenest
  a vállukra emelték s vitték nagy diadallal oda, ahol az imént körbe járt
  a pohár s ahol most ismét körbe jár, mert – itt van Zathureczky László!
  – _Ez az ember!_ – harsogja lángoló arccal az olaszteleki Kolumbán
  Dániel, tüzesvérü, szókimondó székely.
  – A nép igaz barátja, – toldotta meg édesapám.
  Most már szállhatott a nap lefelé, jelenthette az est közeledtét, nem
  lesz itt sötétség.
  – Lássátok, lássátok, székely testvérek, emelte magasra poharát
  Zathureczky – hányszor biztattalak: ne csüggedjetek! Hányszor huzta a
  cigány erdő sürüjében, ott is félve, mert mindenütt leselkedtek ránk a
  kopók:
   Megvirrad még valaha,
   Nem lesz mindég éjszaka!
  – Imé megvirradt!
  És – mely csuda! – lebukott a nap a hegyek mögé, utolsó sugarával
  végigcsókolta a szabad magyarok e kicsiny táborát, nagy sötét fallá
  merevedett az erdő, óriás fekete sapkát huzott tar fejére a sziklahegy,
  s még sem lett éjszaka. Kigyultak a csillagok az égen, hatalmas
  lángnyelvek csaptak fel a máglyából, mit a diákok nagy hirtelen
  összehordtak, felzendült ujra meg ujra:
   Ez a pohár körbe jár.
   Éljen a barátság!
  Hogy nevettek odafönn a csillagok! Hogyne, mikor éjfél után egyre azt
  danolták az öregek:
   Nem, nem, nem, nem, nem, nem,
   Nem megyünk mi innen el,
   Mig a gazda, házigazda
   Furkós bottal ki nem ver!
  Nagyokat nevettek az öregek is. Mert hát ugyan ki itt a házigazda? Az
  ám, az Erdő. Na, ez ugyan ki nem veri a vigadó öregeket. Áll és hallgat,
  lélegzetét visszafojtva hallgat. Oly rég nem látott vigadó, dalos,
  szilajkedvü embereket. Oly néma volt ő is Világos után!
  De én ott fekszem a szekér derekában széna közé gomolyodva, félálomban
  hallom: Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Félálomban hallom azt is, amikor
  Csákány Elek riadót fuj a szárny kürtjén. Megmozdul a szekértábor. A
  keleti ég alján pirkad a hajnal. Elnyom az álom. S im egyszerre
  szárnyára vesz az édes hajnali álom s ugy röpit édesanyám karjai közé.
  Oly hevesen ölel, csókol, hogy felébredek.
  Dörzsölöm az álmot szememből s tekintetem egy templomon akad meg.
  – A kisbaconi templom! Sikoltok. Öröm és csalódás verekedik e
  sikoltásban. Öröm, hogy hazajöttünk, csalódás, hogy nem vittek a
  kollégiumba.
  – Álom ez vagy valóság? kérdeném ma.
  Nem álom, valóság volt, hogy a kisbaconi templomot láttam. A kisbaconi
  templomnak a párját. Egy pallér épitette a kisbaconi református meg a
  homoródujfalusi unitárius templomot…
  Még egy futamodás s Oklándon nyargal át a vidám karaván. Az alvégi
  korcsmáros elképedten néz a karaván után, egy szekér sem fordul be
  hozzá. Német ember, zsandár volt nemrég, ráházasodott egy székely
  korcsmárosnéra, tüzes magyarrá szilajodott később, most szentül azt
  hiszi szegény, német volta miatt nem fordulunk be hozzá. De bizony a
  magyar korcsmáros kapuja előtt is elnyargalunk, az is elképedve bámul
  utánunk: ez sem történt még, mióta a világ – világ, hogy a Rikán tulról
  jövők Oklándon ne stációzzanak. Na, sem a magyar, sem a német nem feledi
  el a koronázás esztendejét. – Akkor volt az, – fogják mondani, – amikor
  a háromszéki s erdővidéki diákok nem állottak meg Oklándon!
  Nagy hegybe ütközik Oklánd felső vége, a diákok leugrálnak, mind gyalog
  vágunk a hegynek, melynek, hiába esik közelebb Oklándhoz, mégis
  Szentpáli-hegy a neve. Szentpáli-hegy tetejéről nagyszerü panoráma tárul