Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 10

Total number of words is 4211
Total number of unique words is 1992
29.8 of words are in the 2000 most common words
41.6 of words are in the 5000 most common words
47.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
csendbe merevült gyermekek. Jaj, Istenem, de szeretnék a padok alatt
visszabujni az utolsó padba, Leopold mellé. De itt kell szoronganom az
elsőben, mert ugy tetszett a rezgőpolkás tanitónak, hogy a hatodik
grádusba emeljen. Öt fiu ül előttem, mind az öt urfi. Már kezdünk
barátkozni, de jön ez a különös ember, szeme rámered az első padra,
sorba állitja fel az előttem ülőket. Kikérdezi, melyik kinek a fia. Mind
az ötnek ismeri az apját s mind az öt gyermekhez van valami bántó szava.
Látom, világosan látom, hogy az urfiságuk miatt bántja őket ez az
előkelő uri családból való ember. Amikor rám kerül a sor, előbb a
pápaszemen át mustrál, aztán magas, széles homlokára tolja a pápaszemet,
kövér tokája mint egy teli zacskó fityeg az állán, néz, néz, aztán
szinlelt csodálkozással kiált fel, kissé selypitve, kényesen:
– Jól látnak semeim? Mi azs apád, fiam?
– Gazdaember, – mondom s reszket a lábam, vacog a fogam.
– Gazsdaember? – álmélkodik a megmerevedett ember s majd keresztül szur
a szemével. – Gazsdaember? S te hatodik vagy? Talán a te apád is
vacsoráztatja a tanitó urakat?
Zavarodottan állok, szeretnék a föld alá bujni. Mit feleljek erre?
– No, sólj, fiam, sólj, – mondd meg az igazsat.
Alig tudom visszafojtani a sirást, nagynehezen nyögöm ki:
– Az én édesapámnál nem vacsoráztak.
– No, fiam, ezst beirom a könyvecskémbe. Van egy fiu, kinek azs apjánál
nem vacsoráznak a tanitó urak s mégis hatodik.
Mindjárt elé is vette a könyvecskéjét, aranyos nyelü ceruzájával
belefirkált valamit.
Hiszen, való igaz, hogy utánam még következett néhány urfi az első
padban – ha ugy tetszik a rezgőpolkás tanitónak, nem ültet elébük, s bár
ne is ültetett volna: lám, ez a szerencsétlen természetü ember most rám
uszitja ezeket a fiukat, falu és város harca ujra kitör. Való igaz az
is, hogy a tanitó urak el-eljártak ebédre, vacsorára a városi, meg a
közel falusi uri szülékhez, de ez, ugy-e, igy volt mindig, mióta a világ
világ s igy is lesz minden időkben. Ugyan, kik voltak ezek a tanitók?
Kisgazdák, napszámosemberek, szegény özvegyek fiai többnyire, akik
diákszolgákul éhezték át a kollegiumot: aztán mentek a nagyenyedi
teológiára, ott folytatták az éhezést az ingyencipón s négy év
leteltével visszajöttek a kollegiumba osztálytanitónak. Egy szobában
laktak velünk; ugyanazt a sovány ebédet ették, amit mink. Jövedelmük:
vajmi csekély fizetés, s amit a három sátoros ünnepen szereztek mint
legátusok. Bizony, rájuk fért, ha egyszer-másszor gazdagon teritett
asztalhoz ülhetének. S csuda-e, ha kedveztek a vacsoráztató szülék
fiainak?
Mi tette ilyen kesernyéssé, kegyetlen szókimondóvá ezt az embert, nem
tudom. Sokat suttogtak titokzatos, rejtelmes életéről, ami a
gyermekagynak érthetetlen kaosszá zavarodott, s ma is csak sejtem, hogy
miért huzódott vissza az emberektől, s mért csipte, marta azokat, akik
utjába akadtak. Professzortársait sem kimélte, szemünk láttára, fülünk
hallatára szégyenitette meg Kis uramat, aki, szerencsétlenségére, épp
akkor tévedt be az osztályunkba, amikor ez a kesernyés ember prelegált
nekünk. Mert prelegált s nem adta fel a leckét, mint a tanitók: ettől a
laptól eddig szórul szóra, betüről betüre magoljátok be. Egészen más
emberré vált, amint az ő kicsi tudományát (mert aligha volt nagy)
közölte velünk. Áhitattal tapadt szemem a kövér tokára, ugy tetszett
nekem, hogy ebből a hol felhuzódó, hol leereszkedő zsirzacskóból száll
ki az a sok-sok érdekes dolog, amit egyik-másik állatról elmesélt
nekünk. Igen élveztem csendes, halk, gügyögő beszédét, s mintha hájjal
kenegetett volna minden szava, különösen azok a szavak, melyekben _z_
meg _sz_ fordult elő: a z – zs-vé, az sz s-sé lágyult az ő ajakán.
Igen, belépett Kis uram, mi felálltunk illendően, de még nem is
inthetett, hogy üljünk le, a rettenetes ember szeme rámeredt Kis uramra
s mondá, amint következik:
– Servus, Feri! Tán tüt áruls?
Kis uram arca lángba borult, zavarodottan hebegett valamit s
kisompolygott az osztályból… A megdöbbenés, visszafojtotta az önkéntelen
elékivánkozó kacagást. Hiszen, Kis uram rektor-professzor volt, első a
professzorok között. Joga volt belépni minden osztályba, megkérdezni a
professzorokat, a tanitókat: meg vannak-e elégedve az osztállyal. S im,
szót se szólhatott, szégyenkezve sompolygott ki ez a hatalmas ember,
akire én szorongó félelemmel néztem eddig.
*
Első eminensnek lenni nagy dicsőség minden időkben, de ez a dicsőség
terhes dicsőség: minden nap, minden órában készen kell lennie arra, hogy
a második eminens kihivja. Tizen-huszan figyelik, hogy minden tárgyból
jól bevágta-e a leckét s jaj őneki, ha rajtakapják a nemkészülésen:
összesugnak a második eminenssel, biztatják: hivd ki! Itt az idő, most
vagy soha! Nem tréfadolog ez. Az első eminens élete merő nyugtalanság.
Ujra meg ujra szerencsét próbál a második eminens. Ezt is ostromolja a
harmadik. A harmadikat a negyedik. És igy tovább. Egy-egy eleveneszü,
fáradhatatlan magoló egyszerre csak előretör a második padból az elsőbe
s nem nyugszik meg, amig az első eminens mellé nem kerül: szakadatlan
ostrommal most ezt nyugtalanitja. Micsoda nagy lelki nyugtalanság ez a
gyermeknek, aki ott ül az első pad élén s látja, mint közeledik hozzá a
veszedelmes ellenfél: tegnap még tizedik volt, ma már ötödik, holnap –
ki tudja, mit hoz a holnap? Jaj de szép volna, de nagy öröm volna, ha a
félévi egzámen után azzal köszöntenék be otthon: Első vagyok, édesapám!
Végiggondolom ezt az örömet, de hirtelen nagy nyugtalanság száll meg.
Nem is merek arra gondolni, hogy kihivjam az előttem ülőt. Valami azt
sugja nekem, hogy ez a különös ember egyszerre csak megragad az
üstökömnél fogva s az első eminens helyére ültet. S valóban, aki maga is
urfi volt, még pedig – mondják – igen előkelő urfi, óráról-órára
csipkedi, mardossa az urfiakat, aztán egyszerre csak lecsap a
mennydörgős menykő: föltesz egy kérdést az első eminensnek, nem tud
megfelelni rá: ülj le! Tovább kérdi a másodikat, a harmadikat, a
negyediket, az ötödiket: ülj le, ülj le! Rám kerül a sor, reszketve
állok fel, ráhibázok a kérdésre, mint a kocavadász a nyulra, ennek a
különös embernek elég ennyi, hogy az első eminens helyére ültessen.
– Te lesel ezután az első! – hirdeti ki diadalmasan a verseny eredményét
s hogy még jobban megkeseritse a legyőzöttek lelkét, hozzáteszi: Holnap
délután jere fel hozzám!
– Igenis, – hebegem félénken, szorongva, miközben a volt első eminens
sirva borul a padra.
Ne mosolyogjatok, dráma, igazi dráma ez, apró emberek drámája ez. Sir a
legyőzött s a győztes a győzelmének nem örül. Már-már megbarátkoztak
velem a fiuk, most bizonyosan gyülölni fognak… Nincs örömem az
elsőségben!
Hamar hire fut a kollegiumban, hogy „már megint mit csinált az a bolond
Pataky“, de a falusi gyerekek ujjonganak, éljenzik az igazságot, olyan
erősen éljenzik, hogy az osztálytanitónk dühösen kergeti szét őket. Egy
kis, vörösképü ember most a tanitónk, az ő szobájában lakom, s
látva-látom, hogy nem örül a diadalomnak. A „gyámom“, Boda Elek is
szomoruan mosolyog, közben mindegyre a melléhez kap, görcsös köhögés
fojtogatja, arca oly sápadt, hogy ijedten nézek rá. Már tul van a husz
esztendőn, volt egyszer sor alatt is, s még csak egy osztállyal lépett
elébb, amióta itt vagyok. Ismételte a második osztályt, most ismétli a
harmadikat: Istenem, Istenem, milyen furcsa lesz, ha egyszerre csak egy
osztályba kerülök Elek bácsival! Fél-e, nem-e ettől a gondolattól, nem
tudom, de félek én. Fáj kicsi szivemnek, hogy ez a nagy, nyurga legény
óráról-órára zsugorodik össze, – miért is nem marad otthon? Turná a
földet, mint a bátyjai. De az együgyü szülőknek sejtelmük sincs arról,
hogy ez az ifju kétségbeesett harcot folytat a Betüvel. Azt sem látják,
hogy már rég eljegyezte a Halál, ők csak azt látják, hogy gyenge, vézna,
paraszti munkára nem való, de éles a hangja, megtölti a templomot s
maholnap „kiszáll“ valamelyik eklézsiába, dicséri az Urat! Köhög, köhög,
folyton köhög? Ettől a falusi ember meg nem ijed. Hány embert hallottak
köhögni az emberi kor végső határáig! Hát csak köhögj, szegény fiu,
köhögj. Amit a szülei nem tudnak, ő tudja jól: el van jegyezve a
Halálnak. Hogy lehull a sárguló falevéllel. Ő azt is tudja, hogy szük
mellében egy vacogtató téli éjszakán fogant meg a Halál csirája. Ott, a
nyilt folyosón. Ahová éjfélkor állitották ki. Őrködni a folyosó
tisztaságán. Mind tudjuk, csak az apja, anyja nem. Doktor az ő tüdején
soha nem hallgatódzott. Köhögésével soha senki nem törődött – mit tehet
egyebet a szegény parasztfiu: egyszer csak leesik a lábáról, ágyba
fektetik, ahonnan „többé már föl nem kel.“
Hát igen, Boda Elek szomoruan mosolyog az én diadalom hallatára, de
másnap anyai gondossággal öltöztet az audienciára, kifényesiti patkós,
kopogós csizmácskámat, kikeféli a port a harisnyámból, az ujjasomból, a
kalapomból; csokorra köti a nyakkendőmet, hátrafésüli a hajamat s ugy
kisér el a botos-utcába, be annak a keskeny háznak az udvarára, melynek
emeletén egymaga lakik a különös ember. Felkisér a jó fiu a garádicson,
be is csönget helyettem az ajtón. Öregasszony fogad, annak átad: a
professzor ur rendelte ide ezt a fiut.
– Jaj, lelkem, fiam, mit csináltál, hogy iderendeltek! – renyekedik az
öreg asszony.
– Nem csinált ez semmi rosszat, nénémasszony, – felel helyettem Boda
Elek s bátorit engem: ne félj, köszönj bátran, de nehogy kezet csókolj,
mert a kézcsókolást igen utálja.
– Ne, lelkem, ne, – int az öreg asszony is, s azzal kinyit egy ajtót.
Két öleb szalad elém mérges csaholással, de az öreg asszony leszidja s
szégyenkezve kullognak félre. – Erre, fiam, erre, – s ujra ajtó nyilik:
nagy, tágas szoba közepén, aranyozott szegélyü karosszékben ül a különös
ember. Diszes hálókabát rajta, a nagy, vörös bojtok szinte földig érnek.
Valóságos virágerdő körötte. Csuda nagy növények, csebrekben, széles,
sima levelüek, meg vastag, a kövérségtől majd kihasadó, tüskés levelü
növények: te már sejted, müvelt olvasó, hogy pálma volt az egyik fajta,
kaktusz a másik. S a virágos virágok egész erdeje. Virágok, nekem
teljesen ismeretlen virágok. Nagy az örömem, amikor egy-két ismerőst
fölfedezek: sárga violát, fehér violát, fuksziát, szekfüvet.
A különös embernek könyv a kezében. Pápaszemét feltolja a homlokára,
hosszan rám mered a szeme, idegenül néz rám.
– Ki vagy te, mi vagy te, mit akars, fiacskám?
– Azt parancsolta tegnap professzor ur, hogy jöjjek ide.
– Mit beséls, fiam? Nem parancsoltam én, csak mondtam. Igen, igen, –
tologatta föl, le a pápaszemét, – már emléksem, emléksem, s kövér
kezével végigsimogatott a homlokán. Igen, igen, tegnap óta te vagy az
első. Nehogy ségyenbe hagyj, értetted?
– Értem, instálom.
– Ugy-e, te szolgafiu vagy?
– Nem, istálom, tanitvány vagyok.
– U-ugy. Hát osztán hány ökre van az apádnak?
– Hat, istálom.
– S hány fia van?
– Kettő, istálom.
– No, látod… egy fiura három ökör jut. Mit csinálnál három ökörrel? Hát
csak azt mondom: tanulj, tanulj, tanulj.
– Igen, istálom, tanulok.
Volt az asztalon egy sárga csengő, (én aranynak néztem), fölvette,
csengetett, bejött az öreg asszony.
– Ezt a fiut vezesd a kamrába. Töltsd meg a zsebjeit marosszéki piros
párizsalmával. Ettél-e már piros párizst? – kérdi tőlem.
– Nálunk nem terem, – mondtam én. – De tudok róla egy nótát, –
bátorkodtam neki.
– No, látod-e, ott születtem én, ahol az a nóta termett, – mondta
ellágyult hangon, aztán elgügyögte, selypitette:
Bekecs alatt Nyárád tere,
Ott egy kunyhó zsuppal fedve.
De belseje aranybánya,
Arany benne egy kis lányka.
– Tudnád-e folytatni? – pirult ki a fehér, merev arc. – Hát folytasd.
Folytattam:
Marosszéki piros páris,
Hej, piros az én rózsám is.
Szép az alma az ágtetőn,
De százszor szebb a szeretőm.
Zsellér vagy te, én meg székely,
De egünkre egy nap jő fel.
Egy esső hull a földünkre,
Mért lennék hát különb, mint te?
Hogy ellágyult ez a megmerevedett ember!
– Eredj, eredj, – mondta hirtelen, nyilván szégyelve ellágyulását. De
késő volt, én már a könnyet is láttam csillogni a szemében.
Valakit ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen szerethetett. Valakiben
ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen csalódhatott… De ezt csak most
mondom, akkor hogyan gondolhattam volna erre?
Az én „gyámom“ ott ült a konyhában, az asztal mellett, nagy pohár tej s
puha, fehér kalács előtte. Le-lehajtott egy-egy korty tejet, köhécselt,
aztán ismét lehajtott egy kortyot.
– Igya meg, lelkem, – biztatta a jó öreg asszony, – hát te iszol-e?
Hogyne innál. – S pohár tejet, kalácsot nyomott a kezembe: – Egyél,
fiam, egyél, van itt minden jó, hál’ Istennek. Folyton küldi, küldözgeti
a professzor urnak a testvére a sok minden jót. Folyton hivja,
hivogatja: jere haza, mit kinlódol a gyiákokkal, de különös ember ez az
én gazdám: mézeskaláccsal sem lehet hazacsalogatni. Hej, nagy szomoruság
érhette otthon!
A konyhából nyilt az ajtó a kamarába: mosolygott szép sorjában a
polcokon a marosszéki piros páris, mosolygott sok mindenféle ismeretlen
alma: bizony, nem válogatta a jó öreg asszony, telerakta mindkettőnknek
a zsebét, mert hát – van itt, lelkem, fiaim, minden jó, van bizony!
*
Van a kollégiumban sok-sok lakószoba, de – betegszoba nincs. Van egy
nagyterem, abban mennyezetig érő állványok, az állványokon pókhálós
latin könyvek, amelyeket soha senki nem olvas, de – betegszoba nincs.
Van egy nagyterem, abban orgona, szószék, ebben minden szombat este
próbaprédikációt tartanak a nagydiákok; év elején, év végén itt folynak
le a megnyitó-, a záró-ünnepségek – helyes, helyes, de betegszoba nincs.
Van egy kis szoba, ebben néhány ásvány, egy-két vegyi meg fizikai
kisérleti eszköz, amelyekkel a kisérlet sohasem sikerül; van ebben egy
emberi csontváz is: Vencel a neve; és van itt egy hosszu falánc, melyet
az én uzoni pap-bátyám faragott ki egy darab fából; és van itt egy kis
szekerecske, melyet meg András nagyapám faragott szintén egy darab
fából, de úgy, hogy forog mind a négy kereke: e két utolsó csudában
büszke megilletődéssel gyönyörködöm, de a refrén csak mindig ez:
betegszoba nincs!
És szegény Boda Elek nem kérdi: van-e betegszoba, nincs-e, egyszerre
csak a falnak hanyatlik, leroskad az én ládámra, ömlik szájából a vér, s
nincs egy edény a szobában, nincs az egész kollégiumban, amibe a tüdejét
kihányja. Hová fektessük? Van karikás ágya, de ha ezt kihuzzuk a nagy
ágy alól, egész nap bele-belebotlunk. Hová vigyük? A „tündérváros“ még
igazi tündérváros: kórháza nincs. Visszük Szabó Dániel uram házához:
neki van egy szobája, konyhája, egy kis mühelye, majd ágyat vetnek
valahol a szegény fiunak. Igaz, hogy ő csak mosásért fizet, esztendőre
néhány forintot, de Szabó Dániel uram is, a felesége is derék, jólelkü
emberek, ők bizonyosan megkönyörülnek rajta. Meg is könyörülnek, pedig a
házuk apró gyermekkel teli. Nem is gondolnak arra, hátha gyermekeikre
elragad a betegség? A vén, a tudós kollégium is csak egy ragadós
betegséget vesz tudomásul, azt, amelyik szemeláttára terjed: a rüh ez a
ragadós betegség. Egyszerre csak vakaródzani kezd egy gyerek, kisül,
hogy rühös. Hazaküldik. Aztán, a diákok nagy örömére, sokan vakaródznak,
a professzor urak összeülnek s kétheti vakációt adnak. Rühös vakáció a
neve. A legnépszerübb valamennyi vakáció közt, mert – csudák csudája –
nem minden esztendőben kerül rá sor. Orbáncot, difteritiszt tréfára vesz
a vén kollégium. Buday Gábornak egyszerre csak sütőtöknyire dagad az
arca. Senki sem tudja, hogy ez orbánc, tehát ragadós: éjjel-nappal két
osztálytársa borogatja az arcát – s egyikre sem ragad el. Deák Gyuri
difteritiszbe esik, ott fekszik a gazdasszonyánál, de állandóan mellette
két osztálytársa, borogatják a torkát. A felejthetetlenül rózsapiros
képü fiu egyszerre csak felugrik az ágyból, fulladozik, hörög, kiszalad
az udvarra, alig tudják lefogni, beterelni, aztán leroskad az ágyba s
szörnyü hördüléssel lelkét kiadja.
Ez nem mese, nyájas olvasó. Borogattam Buday Gábort is, Deák Gyurit is.
Sem az orbánc, sem a difteritisz egyikünkre sem ragadt el.
– – – Szerencsére, még egy hét, itt a szüreti vakáció, aztán vihetjük
haza Boda Eleket – meghalni. Hiába vigasztalják a kisbaconi diákok,
szomoruan mosolyog. Jól tudja, hogy lehull a sárguló falevéllel. Folyton
hagyakozik. Ha otthon hal meg, jőjjön el a diákbánda, kisérje ki a
temetőkertbe, a sirnál pedig Benkő Ádám mondja el a búcsuztatóbeszédet.
Szidják, hogy mit beszél össze-vissza, de mindent megigérnek. Ugy lesz,
ugy.
Ugy is lett. Boda Elek lehullt a sárguló falevéllel. Az udvar közepén a
koporsó. Alig férnek a koporsó körül: apja, anyja, hat házasember meg
legény, mind a hat testvére, s három fiatal asszony: ezek is a
testvérei. És a sógorok és a sógorasszonyok. Mind a kilenc testvérnek
rózsapiros, egészségtől duzzadó az arca. Elek a tizedik volt – neki a
pirosságból nem jutott. Lélekrenditően sirnak a Boda-fiuk, ezek a
kemény, erős emberek. Az halt meg, akire büszke volt a familia. Nyilván
arról ábrándoztak, hogy Elek az ő éles, magasan járó hangjával
valamelyik nagy eklézsiának, talán éppen városi eklézsiának lesz a
kántora. Sejtelmük sincs arról sem a szüléknek, sem a testvéreknek, hogy
ez a koporsóban alvó ifju rettenetes harcot harcolt a Betüvel; hogy
le-lemaradt, s huszéves korában a harmadik osztályban elégelte meg az ő
harcát a könyörületes Halál. A kisbaconi diákok nem árulták el sürü
bukásait; a professzor urak nem értesitették a szüléket; azt sem vették
észre, mint köpdösi ki a tüdejét; nem akadt egyetlen ember, aki mondja:
eredj haza, fiam, otthon édesanyád fejte tejet ihatol; roncsolt tüdődbe
Kisbacon virágos rétjein tiszta levegőt szivhatsz – itt megöl a por s a
piszok.
Igen, az udvar közepén a koporsó. Az édesanyában, Rákhel néniben
feltámad ama Rákhel, akinek siralmait Arany János oly meginditóan
örökitette meg. Sohasem hallottam szivhez szólóbb költeményt, mint
amilyen volt ennek az öreg asszonynak a siratója. Ezt a költeményt a
minden fájdalomnál nagyobb anyai fájdalom szülte, s bár nem voltak benne
csengő-bongó rimek, oly szép, oly dallamos volt! Halljátok csak ezt az
elzokogott éneket: „Oh, édes szép fiam, szivemről szakadt gyönyörü
magzatom! Nyisd fel, nyisd fel nevetős kék szemedet! Nézzed, nézzed, itt
vannak a gyiák-barátaid! Halljad, halljad, hogy siratnak téged! Oh, szép
hangu, ékes szózatu fiam, virágos kertemnek legszebbik virága! Ki
vigasztalja meg édesanyádat, ha szivére bánatfelleg borul! Ki mondja
nekem ezután: ne sirjon, ne epessze magát, lelkem édesanyám, meglássa,
meg, minden jóra fordul! Jajj, ki mondja nekem: ne fáradjon, lelkem
anyám, hozok vizet a kutról, forgácsot a szin alól, kigyelmed helyett
tüzet gyujtok, vizet forralok én! Olyan voltál, mint egy szelid,
szófogadó leánka. Olyan ékes, mint egy piros szekfü, s jajj, de
elhervadtál, jajj, jajj!“
Indul a gyászmenet. Felváltva hat legény viszi a virággal boritott
koporsót. Az iskolás-gyermekek nyitják meg a sort. A leányok nagy téli
kendőjüket zászlóvá avatják, guzsaly nyelére kötve a kendőt.
Virágbokréták elevenitik a kendő-zászlók bús-fekete szinét. Mögöttük
halad az ifjusági zenekar: Benedek-Brassai János a hegedüjével, Csákány
Elek a szárnykürtjével, Sebesi Arthur, Pethő Jóska a fuvolájával. Itt
van Ferdinánd is, akinek az apjára kimondták a Rika-erdőben
megfiatalodott öregek: meghalt. Versenytársa, halálos ellensége volt
Benedek-Brassai Jánosnak, s most itt békül ki a két ifju Boda Elek sirja
felett. A gyászindulóval összeolvad a harangok zokogása. Hallom, amint
felsóhajt a szép Balázs Mártha: Oh, Istenem, ha tudnám, hogy ilyen szép
temetésem lesz, még ma meghalnék! Aztán egyszerre csak megállapodik a
feketéllő tömeg a temetőkertben; a tiszteletes imádságot rebeg el, s
nyomban rá előlép Benkő Ádám, a ki-kitörni készülő sirástól fojtogatva
mond el egy gyönyörü költeményt a növendék-fáról, amelynek gyökerét
láthatatlan féreg orozva lepte meg, s im, egyszerre száradni kezd a
fácska, sárgulni a szép zöld levél. Ma egy levél hull le róla, holnap
kettő, három; hiába öntözik aggódó kezek, hervad, fonnyad, mignem
elszárad, egészen el. Oh, hát ez az a szép ifjuság? – tör ki Benkő Ádám
kebeléből a vádaskodó panasz. Hát azért ültetjük a fát, hogy nem a
gyümölcsét, de még a virágját se lássuk? Nincs-e igaza a dalnak,
mondván:
Fogd meg, pajtás, a vasvesszőt,
Verd meg vele a temetőt,
Mert nem kedvez semmi épnek,
Semmi szépnek!
Az én gyermeklelkemet ezek a háborgó szavak ragadták meg, emlékezetem
tábláján ezek maradtak meg. S éljek száz esztendőt, nem törlődik ki
lelkemből a fenséges kép, amikor Benedek-Brassai János és mellette
Ferdinánd, a behantolt sir felett siratták el hegedüjökön Boda Eleket.
Oh, mégis szép az ifjuság! Mekkora nagy erő van két ifju szeretetre
hajló szivében! Nézzetek ide. Ez a két ifju haragos szivvel fordult el
egymástól. S ime, egybeforrott szivvel állanak e sir felett. Szivük
egybeforrott, lelkük összeölelkezett. Látod-e ezt a mennyeknek
országából, Boda Elek?
– Látom, látom, hallom az égi szózatot. Nem fáj a halálom.
Hallod, halál, hallod? Hol van a te diadalmad? Hallod, koporsó, hallod?
Hol van a te fullánkod? Ime, győzött az ifjuság. Ifju szivek szeretete
erősebb te nálad!
Oh, szép ifjuság! Oh, én szép ifjuságom!
*
Boda Eleket nem az öreg Dobay tiszteletes temette. Már esztendeje aludt
a régi temetőkertben. Ő lett ennek utolsó lakója. Boda Eleket uj pap
temette, uj temetőbe. Nem volt ifju ember az uj pap, s nem is volt
mutatós. A tudomány embere volt Barthos László: nem elégedett meg a
nagyenyedi teológiával, idegen országok több akadémiáján pótolta a hazai
tudást. Eredetiben olvasott német, sőt angol könyveket is, s amikor
hazakerült, végig pályázott minden üres eklézsiát s mindenütt elbukott,
mert nem volt mutatós. A sok betü a szemét megrontotta; asztal felett
való sok görnyedezés hátát meggörbitette, s már szürkült a haja, a
szakálla, amikor nálunk próbált szerencsét. Ez volt az utolsó próba. Ha
ez sem sikerül, megfogja az ekeszarvát, miként azt Cincinnátus tevé.
Inter duos litigantes tertius gaudet: igy lett Barthos László a mi
papunk. Édesapám egy atyánkfia mellett tüzte ki a zászlót, Benkő Dániel
keresztapám uram Ádám osztálytanitója mellett. Két nemzetség harca volt
ez, erős, kemény harc, de egyszerre csak mindakét vezér begöngyölitette
a zászlót, kezet fogtak, megbékültek, mielőtt a harc gyülölködéssé
fajult vala. Hiszen csak nemrég, Gábor bácsi lakodalmán boritott fátyolt
a multra édesapám. A két nemzetséget ez a frigy békitette ki. Hát –
begöngyölitették a zászlót s megválasztották a tudomány hajlott hátu
emberét.
És most megint nézem, nézegetem, tetőtől-talpig méregetem a tizesztendős
fiucskákat, s nem győzök eléggé csodálkozni a tudomány hajlott hátu
emberén, aki fölengedett engem az ő katedrájába, hogy hirdessem az ő
hiveinek Isten igéjét. Ime: „adva van“ egy gyermek, akit egy különös
ember különösködése első eminenssé emel. Nyugtalanitó dicsőség, de a
gyermek – gyermek, végre is „beletörődik“ a dicsőségbe, sőt szeretne már
szárnyat ölteni, ugy repülni haza s belekiáltani a faluba: Első vagyok,
első! Ez a gyermek Benkő Ádámtól kap egy prédikációt, – nosza,
egy-kettőre bemagolja. Kunyorál tőle egy kezdő s egy záró imádságot is:
azt is bemagolja. Akkor rászegődik az édesapjára: vigye el őt a
tiszteletes urhoz, kérje meg, hogy vasárnap délután prédikálhasson.
– Ugyan, ugyan, mit gondoltál, mondja édesapám. Hiszen még a nagy diákok
is belesülnek a prédikációba.
– De én nem sülök bele!
Ujra meg ujra elhadarom a könyörgést, a miatyánkot, a prédikációt s a
szüntelen való kunyorálás vége: édesapám kézen fog s elvisz a
tiszteletes urhoz.
– Ez a fiu folyton „erdől“ rajtam, tiszteletes ur. Prédikálni szeretne.
Ugy-e, még nem szabad ilyen kis fiunak?
– Attól függ ez, Benedek uram, hogyan állja ki a próbát, – mosolyog a
tiszteletes.
Azzal leül a divánra, lába közé állit s mondja:
– Kezdjed, fiam, de lassan beszélj, ne hadarj.
Összekulcsolom a kezemet, elmondom a könyörgést, utána a Miatyánkot.
– No, most, amig a kántor énekel, a Bibliából kikeresed a textust, ugye?
– Igen, kikeresem.
– Hát keresd ki.
Eléveszi a Bibliát, a textust kikeresem, felolvasom s nyomban rá a
prédikációt elszózatolom. Utána megint Miatyánk s a záró imádság.
– A próba jól sikerült, simogatja meg fejemet a tiszteletes, jövő
vasárnap délután te prédikálsz.
– De hátha belesül? – nyugtalankodik édesapám.
– Legyen nyugodt, Benedek uram, _most még_ nem fog belesülni.
Vajjon mit érthetett ez alatt? Hogy most még nem sülök bele, de
belesülhetek, ha majd nagyobb leszek? Igen, igen, arra gondolhatott,
amire én is gondolok ma fehér hajjal: az emberi lélek gyermekkorában a
legbátrabb, a legvakmerőbb. A tömeg nem zavarja, mert nem lesi a hatást.
Szemét a falnak szegezi, figyelő szemekbe bele nem kapaszkodik – nem, a
gyermekprédikátor nem sül a prédikációjába, vágtat előre, mint a vágtató
havasi patak – és – és – igen, minden gyermeknek angyala van, aki vigyáz
reá!
Ki volt az én angyalom? Bizonyára az édesanyám, ki más?
A falusi drót hamar hirül vitte, hogy jövő vasárnap délután Elekecske
prédikál. Az emberek hitték is, nem is.
– Hiszen ki sem látszik a katedrából!
Na, ezen segitett fehér haju Mihály András, a vén harangozó, aki már
félszáz esztendeje huzza az élőket hivogató, a holtakat elsirató, a
jégverést elriasztó harangot, s aki a sipoló, szuszogó orgona mögött oly
türelmesen nyomkodja a fuvót – felvitt a katedrába egy fejőszékecskét,
azt körülbástyázta, nehogy felbillenjen: erre állt a gyermek prédikátor,
igy csak nyakáig ért a katedra!
Tele a templom, mint ahogy tele volt, amikor iskolától bucsuzó versemet
szavaltam az Urasztala előtt. Barthos tiszteletes palástjának két
szárnya meg-meglebbenti arcomat, amint nyomában lépdegélek az ő födeles
széke felé. Szól az orgona. Benkő bácsi rázendit a gyülekező énekre: Im,
bejöttünk nagy örömmel… Testi szemem nem, de a lelki látja Vajna Rózsit:
most is az orgona felé száll a hangja, bizonyosan arra felé, de azt is
érzem, hogy rám gyönyörködik a tekintete, aztán szertevillan: ide
nézzetek, én dajkáltam ezt a gyermeket! Most is épp oly hosszan nyujtja
el az ének minden sorát, mint a Benkő bácsi pályázatán – ez a leány, ugy
látszik, énekben és szerelemben „hü lesz mind halálig“… Vajjon elnyeri-e
„az élet koronáját?“ A tiszteletes, mielőtt leülne, fejét kissé
meghajtja, de nem tartja elébe a kalapot, mint ahogy a hivei cselekszik.
Talán idegen országból hozta ez ujitást? Én is meghajtom fejemet s
elrebegem magamban: Uram, hallgasd meg imádságomat! Aztán fölnézek,
körültekintek: éppen szemben ül édesapám, a Huszár-nemzetség külön
székében. Feléje mosolygok: ne féljen, édesapám! Majd jobbra villan a
szemem: ott ül édesanyám az első székben, két oldalán két leánya – ne
féljen, édesanyám! Látom, az asszonyok, különösen a leányok,
összesugnak, aztán nagyhirtelen a bokréták mögé rejtik a mosolygásukat.
De én oly nyugodt vagyok, mint egy – gyermek. Nem érzem azt a
nyugtalanságot, amit később mindannyiszor érezék Istennek és az
Országnak házában, valahányszor beszélnem kelletett. Még nem ismerem ezt
a szót: lámpaláz. Hiszen a lámpát is csak a tél óta ismerem. Ekkor vette
édesapám az első lámpát Brassó városában. Egy kicsi álló lámpácska, az
egyetlen még a faluban. Ezen a télen, az Urnak 1870-ik esztendejében
záródott le a vén kollégiumban is a faggyugyertyakor s nyilt meg az uj
kor: a csudálatos világosságot árasztó lámpa kora. Még a petroleum szót
sem ismerem: _fotogén_ a neve. Ilyen tudatlan gyermeknek lehet-e
lámpaláza?
A gyülekező énekbe még nem vegyül a hangom, de a „felálló“ éneket együtt
énekelem a gyülekezettel:
Te rólad zeng dicséretünk,
Nagy Isten, téged tisztelünk…
Mintha már gyengülne Benedek Balázs bariton hangja; mintha reszketne is
egy kicsit, de nekem úgy tetszik, igy még szebb. Isten házába illőbb.
Csudálkozom Gál János keresztapám uramon, hogy lám csak a beszédje
hebegős, az éneke nem. Nagy szeretettel néz reám, aztán büszkén tekint
körül, mintha mondaná: ugy-e megmondtam, hogy a fiuból _pap_ lesz? Nono,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 11