Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 05

minden piszkát a tüzokádó. Ó, áldott Őserő, tied a dicséret, a dicsőség,
hogy a nagy összeomlás rettenetében sem reszket a kezem; hogy lelkemnek
rendülése, szivemnek háborgása hirtelen lecsöndesül; hogy ujra gyermekké
leszek s repeső szivvel vetem magamat szép gyermekkorom tündértavába.
…Ime, visszatérek édesapámhoz. Félek, róla tökéletes képet rajzolni
képtelen leszek, bár nemes alakja e könyv folyamán, ujra meg ujra tollam
elé kerül. Nagy, erős csontu, széles vállu, ölmagas ember az én apám.
Mélyen fekvő fekete szem, magas, széles homlok, arcán a Benedek Huszárok
jellegzetes, rózsás pirossága, melyet a halál keze is csak
meghaloványit, letörülni képtelen. (Talán Judit ősanyánk szerelmetes
lelke lehelte ezt a rózsát első gyermekének arcára s azóta kivirágzik a
nemzetség minden fiának, leányának arcán?) Hirtelen lobbanó harag
szikrákat csihol ki ebből a mélyen fekvő szemből, állandó jellege –
szelid mosolygás. A mesemondók mosolygása ez. Tele van a lelke olvasott,
hallott, öröklött és átélt történetekkel; szeret évődni azokkal, akiket
szeret; csakugy ömlik a tréfás, dévajkodó beszéd, s foly, folydogál
csendesen történet történet után. Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább
üzi-füzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomoru történetet mesél,
végezetül arca, szeme mosolyra derül, megnyugtatván szóval is a
hallgatót: de hiszen ez csak – _rege_. Igy mondja: rege. Igy, és nem:
mese. Sohasem mondja regénynek a regényt, hiába olvasta igy a regények
cimlapján: ő neki minden történet – rege. S mivelhogy rege és nem igaz
valóság, bár olvasás közben könny gyül szemébe, hamar megvigasztalódik s
megvigasztal minket is.
A gazdaságban nem ismer tréfát. A Föld az ő legnagyobb, legmélyebb,
sirig tartó szerelme. Gondatlanságot, felületességet, henyélést nem tür.
Kezén ég a munka, s megköveteli, hogy égjen a kezén házanépének,
cselédjeinek is. Erdőre, mezőre egy kis hadsereg vonul ki, édesapám a
vezére, a gyermekei, a cselédei, a napszámosok a közkatonák. Csak
édesanyám marad otthon. Az ő gyenge kezét nem égette nap heve, nem
durvitotta kapanyél, bár valósággal szerelmes volt erdőbe, mezőbe.
Ünnepe volt, ha a háznak, a belső gazdaságnak gondját ott hagyhatá s
könnyü asszonygereblyével a szénát gyüjtheté.
– Az asszonynak otthon a helye, vallotta édesapám. Mezei munkájának több
a kára, mint a haszna. Miért? Mert amig a réten egy boglyácskára valót
összegereblyéz, egy nagy boglyára való kárt vall a ház, meg az udvar, ha
nincs rajta az asszony szeme. A _jó_ asszony szeme. Mert – mondogatta
édesapám – a gazda nem hordhat be annyit a nagykapun, hogy a rossz
asszony ki ne hordogassa a kiskapun. De ez ugy volt mondva, hogy benne
mosolygott a nyugodt ember tudata: az én feleségem nem hordja ki.
Sohasem is vetett uj buzát a földjébe édesapám, mindig tavalyit. Nem is
volt a buzája üszöges, konkolyos soha. De ne higyjétek, hogy azért a
kiskapun nem hordtak ki sok minden jót. Nem édesanyám, hanem a „bejáró“
szegény asszonyok, akik hol lisztért, hol szalonnáért, hol turóért
jöttek s üres kézzel sohasem távoztak. Nem kellett édesanyámnak
rejtegetnie a gazda elől e jószivü adakozást: a gazda sem irta be
könyvébe. Beirta a jó Isten, aki mindent lát s akinek bizonnyal van erre
egy nagy aranykönyve.
Csendesebb természetü munka ha folyt, mulattató históriákból ki nem
fogyott. Meg-megcsendült erdő, mező az egészséges kacagástól, egy-egy
pillanatra megálltak a kezek, hogy annál jobb kedvvel, annál serényebben
mozogjanak utána. Ki-kiszemelt hol egy legényt, hol egy leányt, mindig
olyat, aki értette a tréfát, s mindjárt szerzett a legénynek feleséget,
a leánynak férjet, nem hozzájuk illőt.
– Látod-e, mondta a leánynak, én tudnék egy neked való legényt. Ott van
Buklesz Andi, az éppen illenék hozzád. Mert Andi olyan legény, akinek
nem fele kár, amit megeszik. (Értsd ezalatt: hanem egész kár.)
Buklesz Andi toprongyos, torzonborz vén legény volt, a neve is csuf név.
– Hát még milyen feleséget tudnék neked, fordult a legénynek. Bezzeg
hogy eltalálna téged Jákób Ráki! (Ez volt a falu leglustább leánya.)
Ha nem mesélt, biztatott: daloljunk, de csak a vidám nótát szerette
munkaközben. Kedves ravaszság volt ez: vidám nóta gyorsitja a kezet,
lassitja a szomoru.
Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: édesapám meleg
szivéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény
gyermek egy volt neki: a gyermek – gyermek. Nem tudott ugy elmenni
gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne szólitsa; s ritkán
indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző zsebében ne lett volna
alma, körte, szilva, mogyoró – jó gyermeknek való. Amikor én a kisbaconi
„akadémiát“ elvégeztem, édesapám még javakorabeli, egyenestartásu,
erőtől, egészségtől duzzadó ember volt, de már – nagyapó. Valóságos
nagyapó. S im, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha
végigment az utcán, meg-megállitották a gyerekek: Hová megyen, Huszár
nagyapó? Ha több gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu
elé, eltréfált velük s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy
gyermek ül a térdén s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó!
Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába s dudolta
csöndesen:
Gyi, te, lovam, Barassóba,
Mit hozok én Andriskának?
Csengőt-bongót a nyakára,
Aranyvesszőt a hátára.
Gyi te, lovam, gyi te, gyi!
Aztán hirtelen leforditotta a gyereket a térdéről s szinlelt rémülettel
kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide!
Segitsetek!
Volt erre kacagás meg tülekedés.
– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is boritson fel, nagyapó!
Vitte, vitte s felboritotta sorba valamennyit.
Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi
gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sirjára…
S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet
hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb“ is, a Romhány nevü cserfa-erdőbe,
mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zugása hallik be, de a
vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok, (s de sokszor
gondolok!) megcsendül lelkemben Kriza János dala:
Erdővidék az én hazám,
Székelynek szült édesanyám.
Zöld erdő zugásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.
Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint
egyszerre a nap kimosolygott.
– No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisütött a nap, menjünk
gombászni.
Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek.
Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát,
szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak ugy fehérlett meg kékült a
föld a keserü meg a kékhátu gombától. Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk,
ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal
édesapám halkan: – Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony.
Én meghuzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az
asszonyok s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok
jöttetek ide.
Mindjárt vissza is huzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s
közben egyre közelebb jöttek az asszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg,
hogy az asszonyoknak ez volt első kérdésük:
– Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim?
– Mi bizony magunk vagyunk, felelt Anikó.
– Ó ne mondd!
– Magunk bizony! – erősitettem én.
– Ó, ó, – csóválgatta fejét az egyik asszony – halljon ide,
komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s apának,
aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius
kincséért sem tenném meg.
– De még én sem!
– Talán mostohaanyátok van, lelkem? – kérdezte az egyik s feleletet sem
várva, folytatta: Mert én már hallottam olyan gonosz mostoháról, aki
rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édös gyermekit az erdőbe s
hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sirtak szegény gyermökök, hogy
zengett belé az erdő! Kiabáltak: édösapám! édösapám! Hiszen
kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre,
arra, keresték az utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a
rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak találtak egy
kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból volt épitve. Abból a’…
Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végig mesélte nekünk Jancsi és
Juliska világszerte ismeretes meséjét. De mi most hallottuk először,
fojtogatta a sirás a torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szivünk,
amikor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vén boszorkány
került az égő kemencébe. Amikor a mesének végire jutott az asszony,
akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy: Ugyan bizony kinek a gyermökei
vagytok, lelkem?
– Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára, felelt illendően Anikó.
– Azé a nagygazdáé?!
– Azé, erősitettük mindaketten.
– Halljon ide, komámasszony, csapta össze tenyerét a mesemondó asszony.
Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy
éljen?!
Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagynevetve elébujjon a fa mögül.
Bezzeg szégyenkeztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az
„engedelmet“ (a székely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy igy meg
ugy, de hát ki is hitte volna.
– Jól volt ez igy, nevetett édesapám. Nem árt egy kicsi tréfa, igaz-e?
Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé. Amint mentünk,
mendegéltünk, egyszerre csak egy cserfának az odvából kiröppen egy
vadgalamb s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni.
– Láttátok-e, – kérdi édesapám, – honnét repült ki az a galamb?
– Láttuk! Láttuk!
– Az ám, mondja édesapám, faodvában lakik a vadgalamb, mert nem tud
fészket rakni. Pedig – mesélte tovább – szerette volna megtanulni a
fészekrakást. Kérte is a szarkát, hogy tanitsa meg. – Jószivvel, mondta
a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, aztán magyarázta, hogy igy
meg ugy kell azt rakni. – Tudom, tudom, mondta mindegyre a galamb. Hej,
megharagudott a szarka, s mondta: No, ha tudod, hát csináljad tovább, s
azzal elrepült. De bizony a galamb nem tudta tovább rakni a fészket.
Azóta sem tanulta meg.
Ime, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két mese
meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért gyökeredzett
meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol lejátszódott mindakét mese.
Mindjárt a mi erdőnkben épitette fel gyermekfantáziám a
mézeskalács-házat, s amely fából kiröppent a vadgalamb, arra rajzoltam a
képet, amint a szarka fészket rakni tanitja a galambot. S amikor később
megismerkedtem Kriza szép versével, ennek az erdőnek hallottam zugását,
ebben az erdőben vadgalamb búgását.
Mondám, hogy édesapám ölmagas ember volt. Nem csuda, ha én, a piránkó
gyermek, mint óriásra néztem föl reá. Ha majd könyvem során még jobban
megismerkedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy nemes alakja
folyton-folyvást nőtt a szememben. Hogy akkor volt legnagyobb, amikor
görnyedt háttal tipegett-topogott a kertemben s karomat karjába öltve
feltámogattam a garádicson a verandára s karosszékbe ültetém…


NEGYEDIK FEJEZET.

Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kis
gyermekkorában látta.
Nem csuda, hogy Kriza János szép verse, – „Erdővidék az én hazám“,
meg-megdobogtatja szivemet: ennek az erdőkoszoruzta vidéknek egy kis
részecskéje az én falum is. Talán a legkisebb Erdővidék tizennyolc
faluja közt. Ez a tizennyolc falu testvériesen oszlik meg Udvarhely és
Háromszék között: kilenc-kilenc falu jut ennek is, annak is. Legkisebb
az én falum, de nem legkisebb az erdeje: ötezer katasztrális hold a
területe. Nemcsak gyermekszemmel nézve „rengeteg erdő“ ez, de rengeteg
erdőnek nézem ma is. Különösen e pillanatban, a Nagykunság fában szegény
földjén folytatván e könyvnek irását.
Kicsi falum felső vége nagy hegyoldalba ütközik. Az egész oldal
szántóföld, mindössze egy nagy terebélyes vadkörtefa az ormán, több fa
nincs: nyilván arra született ez a fa, hogy szemmel tartsa, őrizze a
falut. _Csikoldal_ a neve a szántóföldnek s a szélén meredeken
kikanyargó ut: _Csikorra_. Ebből sejthető, hogy ez az ut _Csikország_
felé vezet. Mert Csikországnak hivják nálunk felé Csik vármegyét: ma
tréfásan, de vannak, akik komolyan állitják, hogy valaha régen a
Székelyföld e része – ország volt. (No, lám, mondaná Clemenceau ur – ha
nektek egy vármegye is ország volt, nem elég nagy ország nektek tiz
vármegye?)
Ugyancsak megizzadunk, amig kiérünk Csikorra tetejére. Három oldalról
cserfaerdő koszoruzta puszta fensik az erdőség előcsarnoka: _Csikhátja_
a neve. Azt hinnétek, ugy-e, hogy itt legfennebb silány zab terem. Nem
jól hiszitek, mert itt minden harmadik esztendőben csudaszép buzatenger
hullámzik. Egy esztendőt pihen a föld nálunk, juhnyájak legelik s
trágyázzák, közben háromszor megszántja a székely, ősszel acélos buzát
vet belé, a második esztendő tavaszán zabot, árpát, kukoricát, pityókát,
aztán következik ismét a pihenés esztendeje. Higyjétek el nekem, nincs
rossz föld, csak rossz gazda. A székely pedig nem rossz gazda,
szerelmese a földnek, neked, édes anyaföldem! Itt, a fensikon ha
körülnézel, erdőnél egyebet nem látsz. A mi erdőnket félkörben karimázza
egy hosszan elnyujtózkodó hegylánc s hegylánc hátán ég felé emelkedik a
Feketehegy, a Kapushegy meg a Piliske. Nóta is van a Feketehegyről:
Füstöl Feketehegy,
Hallig zugása is,
Ez a barna kis leányka
Igen-igen hamis.
A Kapushegynek kopasz a feje, csak a legtetején álldogál egy fenyőfa
egymagában, mint vén ember fején egyetlen, ágaskodó hajszál. A Piliske
büszkén néz le Feketehegyre is, Kapushegyre is s a messze végtelenségben
elmerülő erdőségre: ő itt a hegyek óriása. Az ő fején csillan meg az
első hó, messze földön hirdető: jön a tél. Az ő fején barnállik
legtovább egy-egy havas foltocska, amikor már rég itt a jó meleg nyár s
madaraknak, kaszás legényeknek, takaró leányoknak énekétől hangos az
erdő.
Feketehegy, Kapushegy, Piliske: ők az őrei a kisbaconi erdőnek
Csikország felől. Ennek a három hegynek a tetejéről messze belátsz a
csikországi sikságra, honnan sürü sokaságban mosolyognak feléd a csiki
faluk apró-zsindelytetős házai. Menj ki Csikorra tetejére, az utból se
jobbra, se balra ne kanyarodjál, s Csikországba jutsz, erdőben járva
végesvégig. Kezdi a cserfaerdő, folytatja a bükkös, s mind fölebb és
fölebb emelkedve, végzi a fenyveserdő. A mi erdőnk szélén kezdődik a
fenyő, hogy aztán egész Csikországot beboritsa. Mikor még vasutak nem
voltanak, a mi erdőnkön át vitte vásárra Alcsik népe a deszkát. A mi
erdőnkön hajtotta a baróti vásárra a havason nőtt tulkokat s apró
székely lovakat. Nagyvásárok idején mindig tele volt az udvarunk csiki
tulkokkal, ökrökkel, lovakkal. Ismerős és nem ismerős emberek kértek
szállást éjszakára, amire édesapámnak, mint minden székely embernek, ez
volt a válasza: _Istené a szállás_. Egész Csikország népe a katholikus
hitet vallja. Erdővidék népe, két falu, Barót s Miklósvár kivételével, a
református meg az unitárius hitet, s akár hiszitek, akár nem, a más-más
hitet valló népet szives, meleg barátság fonta össze s fonja ma is.
Édesapámnak kedves komája volt csikszentsimoni Kerekes András s ez a
komaság átöröklődött: Kerekes András keresztapámuram András nevü fia
tartotta keresztviz alá Gábor bácsi egyik gyermekét. Pápista, kálomista,
unitárius székely a más-más hit mellett vallott s vall egy közös,
egybeforrasztó hitet is: _Atilla volt az ősapánk_.
Ó, Atilla, szegény népe, hová jutottál! – kivánkozik tollamra a bus
sóhajtás, de elfojtom, mert köt az igéretem: az iró feleleveniteni
próbálja az erdei életet. Ne hidd, hogy a mi ötezer holdas erdőnk – erdő
és semmi egyéb. Vannak az erdőben nagyterületü legelők s a lankás
oldalakon, a hegyek közé, csörgedező patakocska partja mentén
összeszorult kaszáló rétecskék. Szentgyörgy napjától Szentmihály napjáig
e legelőkön épülnek az ökrök, a borjak, a lovak; a faluhoz közeleső
részeiben a tehenek, s kaszálás után a juhnyájak is. Akkor az egész erdő
– legelő.
Az erdő fája az én gyermekkoromban közös vagyon. Kiki annyi tüzelőt meg
épületfát hord el onnan, amennyit csak bir: maga szükségére, eladásra
is. Legtöbbet az, akinek kevés a szántóföldje, de van két lovacskája, s
mert hamar végez a mezei munkával, hordja a fát piacra: ebből pótolja a
kenyerét. Csak később semmisül meg a „régi székely törvény“: mindenkinek
földbirtoka arányában szabja meg erdő- és legelőjét az „uj magyar
törvény“.
Junius végén, amikor a rétről betakaritották a szénát, s az erdei
kaszálókra került a sor, a falu népének jófelerésze felköltözött az
erdőbe s buzaaratásra, ami nálunk julius vége táján indul meg, költözött
haza. Valóságos költözködés volt ez, de vidám s nem szomoru, mint a
városi költözködés, nem is beszélve arról a költözködésről, amikor
emberek ezrei költözködnek el az édes anyaföldről, komor vasuti
teherkocsikban s végezetül ezekben a kocsikban is maradnak
esztendőszámra; itt éheznek, fagyoskodnak, rongyoskodnak, sirnak,
keseregnek és soha, de soha nem fogják megérteni: mi nagy bünt
követhettek el, hogy ennek hontalanság lehessen a büntetése?!
Igen, valóságos költözködés volt ez. A nagy szénahordó szekér derekát
megrakták szénával s e közt helyezték el a törékeny edényeket: tálat,
tányért, korsót; tarisznyában kést, villát, kanalat. Széna közé ültették
a puliszkafőző üstöt, kisebb-nagyobb zacskóban puliszkalisztet,
mindenféle főzeléket, szalonnát, turót, hagymát, sót, s legalább egy
hétre való kenyeret, akkorákat, mint egy-egy taligakerék. Ezen a
szekéren nyujtóztatták el a kaszákat, villákat, gereblyéket. S vittek
pokrócot is takarónak, nem a férfiaknak, de a fejér-, meg a
gyermeknépnek. A mi szekerünkön volt egy kicsi vánkos is. Ezt édesanyám
csusztatta be a széna közé… Ugyan kinek, ha nem nekem?
Rendszerint vasárnap, vecsernye után mozdult meg a falu népe: hosszu
szekérsor kigyózott föl Csikorra kanyargós utján. Csak a gyereknép ül
szekéren, a nagyok, férfiak, nők a csendesen haladó szekér után
mendegélnek.
Buzatenger hullámzik Csikhátján, buzatenger közt kanyarog az ut, de már
közvetlen előttünk az erdő, cseróriások közé hajlik át az ut. Többszáz
esztendő viharával dacoltak ezek az óriások, köztük nem egy villámütött,
– ennek hosszu fekete utat vágott oldalán a villám, annak meg a testét
oly mélyre égette, hogy barlang támadt a nyomán: két-három ember
elbujhat benne. Az idők során erősen megritkult az óriások sora, busan
feketélnek a levágott cseróriások tövei, itt-ott egy halom domborul:
sirhalom ez, sirhalma a lassanként eltemetődött óriásoknak. Messzire el
lehet látni a cseróriások megritkult sorai közt: ezért Likat ez erdőrész
neve. Ide látszik balról Érces pusztája: hosszan, szélesen elterülő
fensik, csak itt-ott szomorkodik rajta egy-két öreg szomoru nyirfa.
Térdigérő füvet terem ez a fensik. Alatta huzódik meg sötéten,
rejtelmesen, mély hegyszakadékban egy sürü rengeteg: Istenkas a neve.
Itt rejtőzködött Kisbacon népe a tatárjárás idején… S mert jól elrejté,
Istenkasnak nevezék el. Istenkas fenekén vágtat szilajon Fenyős-patak,
meg-megtorpanva s átugorva az itt-ott összetorlódott kőgátakon. S ihol
itt van mindjárt Érces borvize: messze földön a legjobb borvizet
bugyogtató. Érces borvize mélyen beásott, szük mederbe csurdogál,
vörösre festve a medret is, a meder meredek oldalát is. Meredek oldalból
barlangok szája vöröslik: nyilvánvaló, hogy a vasas viz festette
vörösre, de szentül hiszi a nép, hogy a hegy keble aranyat rejtegetett
valaha régen, talán most is… Apáról fiura száll a mese, hogy tenger
arany volt itt, de egyszer régen, igen régen, idejöttek a
„magyarországiak“ s az aranyat elvitték…
Miféle mese ez, hogy a „magyarországiak“ vitték el a kisbaconi erdő
aranyát? Ennek a magyarázata igen egyszerü. Amikor még vasut nem
hozta-vitte egymáshoz a székely meg a magyar testvért, a székelynek az
Erdélyországon tul eső terület volt „Magyarország“, Erdély – az Erdély.
Székely testvér a magyar testvért alig-alig látta, oly messzire éltek
egymástól, akár két, egymástól idegen ország gyermekei. Csuda-e, ha
mesét szőttek-fontak a magyarországiakról? Hiszen még ma is oly
messze-messze van Székelyország Nagymagyarországtól… Székelyországnak
csak lassan mendegélő vasut jutott, az is jó későn, a gyorsvonatok csak
ugy surolják a nyugati szélét…
De csak menjünk tovább. A szekér-karaván bekigyózik egy lejtős, köves
uton, nagyokat zökkennek a szekerek: bizony jobb itt gyalogszerrel
járni. A cseróriásoknak bucsut mondunk, itt már kezdődik a bükkerdő: az
utat kétoldalt öreg és fiatal bükkök sürüje szegi. Ide csak delelőben
süt be a nap: be pompás sétautat lehetne itt csinálni! De ez csak most
jut eszembe, irás közben. Tudtam is én akkor, mi az a sétaut. Havasi
patakon gázolnak át a szekerek, aztán nagy, meredek hegyen kanyarognak
föl, még egy kanyarodás a bükkfaszegte uton: itt vagyunk
_Györkovácsban_. Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol nekünk is, másnak
is a legtöbb erdei kaszálója van. Györkovács mellett van Bodvaj nevü
vasbánya, mely sokszáz esztendővel ezelőtt egy György nevü kovácsé volt:
az ő nevét örökité meg egy többszáz holdas terület. Van azonban
Györkovácsnak _ága_ is, _feje_ is, _loka_ is: ez utóbbi mélyebben
fekszik, a patak mentén, ezért a neve lok.
Édesapám Györkovács ágában vert szállást. Ennek a kaszálónak kert képe
volt: köröskörül fák meg bokrok szegték a lankásan emelkedő kaszálót, a
határán, domb tetején, terebélyes bükk-óriás volt ennek a kicsi
szigetnek a királya. Még inkább nevezhetném mesebeli madáróriásnak,
melynek szárnyai alatt egész sereg madárfióka huzódik meg. Husz-harminc
ember huzódhatott e faóriás alá az eső elől, sürü lombján egy csepp eső
sem szivárgott át. Bükk-óriástól néhány lépésnyire a legénység leveles
ágakból sátoralaku kalibát „épitett“ nagyhirtelen, a hazulról hozott
szénával jó vastagon befödték. Ide rakták be az edényeket, az
élelmiszereket s kétoldalt szénát is teritettek a földre – ez volt az
édesapám ágya s az enyém. A többiek mind a szabad ég alatt hálnak,
hatalmas tüz körül. Ki háttal, ki hassal fekszik a lobogó tüznek, mignem
aztán a nagyokat füllentő vén Demeter András meséin szép lassan álomba
szenderülnek. A rengeteg erdőség rejtelmes sötétjében felgyulnak itt is,
ott is a tüzek: ha ma visszagondolok e képre, ugy vélem, igy loboghattak
az áldozati tüzek ezer esztendővel ennek előtte. Az ősrégi nomádélet
ujkori mása ez az erdei élet. A sátrak előtt égő máglyák, körülötte ülő
és heverő, messziről kisértetiesnek tetsző alakok, a tüz fejénél ősz,
öreg ember ül s mesél a honfoglalásról…
Nagyokat füllentő Demeter András tavasztól őszig juhpásztor, téltől
tavaszig szabó- és szücsmester vala. Házi fekete posztóból ő szabta,
varrta nekem az első téli nadrágot s kurta kis zekét. A legényeknek ő
„remekelte“ a térdig érő, tulipántos juhbőr-bundát. Sejthető, ugyebár,
miért tettem macskaköröm közé a remeklést. Hirtelen tákolás volt bizony
az ő munkája. Összehányta, mint ahogy ezt a szénaboglyácskákkal
cselekedte. De mintha forró meleg kőre ömlött volna a kifogás,
elpárolgott az ő bölcs mondásán: Minden ember bolond ember, aki jobban
táncol, mint ahogy tud.
Ha a falut felbundázta, átballagott Csikországba, honnét tavaszra került
haza, egy zacskó huszassal meg egy zsák hazugsággal. E hazugságok közt
esztendőről esztendőre ismétlődött egy arról a gonosz mostoháról, aki
két mostohagyermekét sütőlapátra ültette, az égő kemencébe belökte, ahol
is azok, szegények, porrá égtek. Erős a gyanum, hogy ez a hazugság a
Jancsi és Juliska mese töredéke, s mint töredék is meghamisitva, mert
hiszen nem a boszorkány lökte égő kemencébe a két gyereket, hanem,
mindnyájunk megkönnyebbülésére, a gyerekek a boszorkányt. Most is
elmondta ezt a hazugságot s édesapám nagykomolyan jegyezte meg: én
hiszem, – aztán körülnézett a hallgatóságon: hát ti hiszitek-e? –
Hisszük, hisszük! – kacagtak a kaszások.
De nagyokat füllentő Demeter András nem érte be Csikországgal,
bekalandozta Erdélyországot is. Hol, hol nem, valahol szerzett egy
kéregető könyvecskét: soha le nem égett templomokra kéregetett az öreg.
Ahány gróf s báró volt Erdélyországban (pedig sok volt), mind felsorolta
névszerint. Erről is, arról is tudott valami történetet, de különösen
nagy kedvvel mesélgetett Haller János uramról, a fejéregyházi grófról, a
szegény emberek kegyes pátronusáról. Szájtátva hallgattam a mesét arról
a Haller Jánosról, aki József császár korában élt s aki még a császárnak
sem akart kitérni az utból. – Ugy volt az, nagyuram, – mindig
édesapámhoz mesélt, – hogy befogat hat fekete paripát aranyos, bársonyos
hintajába Haller János uram, s hát amint vágtat Segesvár felé, vágtat
vele szembe ugyancsak hat paripa, de mind a hat fejér, mint a frissen
esett hó. – Hej, haj, ki járhat itt az én fődemen hatlovas hintón,
gondolja magában Haller János uram, s hát abban a szempercben nagyot
rikkant a hat fejér ló kocsisa a Haller János uram kocsisának: Félre az
utból, hé!
– Hó! állj meg! – kiáltott elé a kocsisának Haller János uram.
Egyszerre állott meg a hat fekete ló, mintha fődbe cüvekelték volna,
megállott a hat fejér ló is. Akkor felállott János uram s mondta: Félre
az utból, paraszt! Tudod-e, hogy kinek a fődjén jársz? Ez a főd az
enyim. Efelett a főd felett enyim a nap is, a hold is, a csillag is,
enyim a lebegő ég is!
Hej, Szüz Mária, Szent Józsep, ne hagyj el! Csak feláll erre a hat fejér
ló gazdája is, nem szól semmit, csak kétfelé huzza a fejér köpenyegit s
hát a mejjin, mint egy tángyér, akkora aranymonéta ragyog! De ugy
ragyogott, hogy Haller János uramnak még a szeme is káprádzott a
ragyogástól, pedig egymástól jó messzire álltak. Bezzeg hogy az
aranymonétáról megismerte József császárt Haller János uram,
illendőképpen kitért s elszalutált mellette…
Igy üzte-füzte tovább itt-ott felszedett, kicifrázott meséit a vén
füllentő, aztán egyszerre csak éreztem, hogy két erős kar szép gyöngén
felemel és hallottam félálomban, amint mondta: aludjunk, bátyám uram,
aludjunk (ez volt a becéző megszólitása), lefektetett a szénaderekaljra,
fejem alatt megigazgatta a kicsi vánkost, pokróccal betakart – akárcsak
édesanyám.
Sürün ismétlődő kopogás ébresztett föl hajnal pirkadásán, körülnéztem a
kalibában: egyedül voltam. Nem az ajtón kopogtattak, mert hogy a
kalibának nem is volt ajtaja. Ismerős hang volt már nekem ez az éles,
zengő kopogás; kaszájukat verték, kalapálták a kaszások. Kibujtam a
kalibából: a nap még valahol a Piliskehegy mögött készülődött világjáró,
földmelengető nagy utjára, de már lángvöröslött a keleti ég alja,
kigyult arccal jelenté: keljetek föl, emberek! Isten áldott napja, ihol,
közeledik!
Lám, már föl is keltek. Ott ülnek sorban a bükkóriás alatt a kaszások.
Bükkóriásnak földméhéből kidagadt, vastag gyökereibe beleverték a
kaszaüllőt, ráfektették a kaszát s lassu, gondos kopogással halad végig
kasza pengéjén a kis kalapács. Ugy vág jól a kasza, ha becsületesen
megverik s verik is becsületesen, hogy a kasza fel-feljajdul belé. A sor
elején ül édesapám, mellette Gábor bácsi, aztán szép sorjába öreg
kaszások: Bakó, Bonyhai, Rigó, mind a három József. A Józsefek után
vékony dongáju, hosszu Gál Péter, aki mostanában hozott Csikországból
feleséget s már nótát is csináltak róla, csufondárosat:
Csikból hoztam feleséget,
Kaptam is nagy nyereséget.
Tehenet is hármat hoztak,
De mind visszabogároztak.[9]
[9] Ha csipik a legyek, a szarvasmarha megfutamodik, veszettül nyargal.
Ezt a nyargalást mondják _bogározásnak_.
Befejezi a sort a mi két legényünk: Boda Samel és Bálint Izsák. Tizenhat
lábszár nyujtózkodik a zöld gyepen, mind a tizenhaton fejér
posztónadrág: mintha a tél havából bükk-óriás tövében itt felejtődött
volna tizenhat fehér csik. Nem talált a napsugár rájuk… Csak a vén
füllentő nem ver kaszát, egy az, hogy nincs kaszája, más az, hogy nem is
tud kaszálni. Élesztgeti a tüzet, aztán pipára gyujt, hosszan utána
bámul a felfelé kanyargó füstnek s jövendöli, hogy jó szénaszáritó nap
lesz „ez a mái szent nap“, mert felfelé száll a füst. Örül ennek minden
sziv, (aki Krisztusához hiv) – kasza hegyén kopognak már a kalapácsok,
egyszerre emelkedik föl nyolc ember, nyelére szerelik a kaszát,
fénkő-tokot félig vizzel töltik, a fénkövet megforgatják benne s