Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 04

Total number of words is 4050
Total number of unique words is 1991
29.3 of words are in the 2000 most common words
40.4 of words are in the 5000 most common words
45.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
pillantanod abba a virágoskertbe, melyre a nappali három ablaka nyilik s
már ez mutatja, hogy ennek a háznak a gazdája ugrás nélkül is halad
előre, szépen, egyenletesen, testi s lelki szemünknek jólesőn. Ez a
virágoskert az én szülőházam s az előtte meg mögötte illatozott
virágoskertecskék helyén szülétek. Ha nem nevel urnak az édesapám, ma én
volnék itt a gazda, mert, ősrégi székely szokás szerint, engem illetett
meg az ősi telek, mint legkisebb fiut. Ám én „tudományra“ váltottam az
ősi telket s szomszédja lettem a Gábor bácsi fiának, kint a házam a falu
szélén, nagy csendességben – jól történt-e igy vagy rosszul, kisül, mire
könyvemnek végire érek. E pillanatban idegenül tengődök a nagy
Babylonban s nem tudom, nem lépek-e idegen földre, ha innen –
megszökhetem… Ó, ó, megint félre kalandoztam, János öcsém szép
virágoskertjéről megfeledkezém. De te megbocsátasz nekem, nyájas olvasó,
hiszen vehetted észre, hogy bódult a fejem, bódult a szivem. A mi
virágoskertecskénket gombolyag fenyőboronák keriték be, János gazdáét az
udvar felől jó móddal megalapozott, fonott drótsövény, az ucca felől
fedett kőkerités. Egy rózsabokor, melyet édesanyám, s egy körtefa,
melyet édesapám keze ültetett: a régi virágoskertből e kettő maradt meg.
A rég kiszáradt, egyetlen orgonafa helyett, az udvar felőli részen,
végig orgonabokrok szelik a drótsövényt, közbe-közbe sugár vörös fenyők,
– gyönyörüséges kép s május havában mámoritóan illatos. A méhszin
helyett, melynek tövében annyit játszadoztam, uj méhszin, melynek födele
alatt a gyékényből font paraszt méhkasok s a legujabb szerkezetü
kaptárok szépen megférnek együtt. Édesanyám oltatlan rózsájára
kegyelettel néznek a piros, a fehér, oltott rózsák s egy közöttük talán
szeretettel is: emlékrózsafája ez annak az ágynak, amelyben édesapám
örök álomra hunyta szemét. Nagy gonddal ápolt virágágyak középen, oldalt
málna-, ribizli s mindenféle diszbokrok, az ucca felől sorban
vadgesztenye, vörösfenyő, hegedüfenyő s még egy körte- s egy almafa: ez
utóbbinak ágai, éppen mint az én szülőházam ablakán a mályvarózsa,
behajolnak a nappali nyitott ablakán. Szóval, itt szépen, harmónikusan,
a régit le nem becsülve, az ujtól nem irtózva, fejlődik az Élet,
mivelhogy nem ott kezdik, ahová minden józanul gondolkodó ember hite
szerint, eljutni csak századak multán lehet. Ha ugyan lehet…
*
…Mostan pedig megyek az iskolába. Már nem a Szotyori bácsi karján. Mert
Szotyori bácsi mégis itt hagyott minket, pedig hogy szeretett s hogy
szerettük mi is őt. Fészket akart rakni (nyilván megkivánta Gábor
bácsitól) s hazament a falujába, Szotyorba, ahol a vén mester halálára
nem kellett várnia: egész kepét kapott. Hát, elment Szotyori nagy
sirással-rivással, sirt ő is, siratta a falu is, különösképpen a mi
házunk népe s talán legkeservesebben siratta meg egy pirinkó kis fiu,
akinek ezután a maga lábán kell iskolába járnia. S lám, a félkepére
nyomban akadt pályázó, két diáklegény, mindakettő – Benkő. A néhai vén
tiszteletes gyámoltalan fia az egyik, az a szegény Laji, aki buzával
hizlalta a disznót, amikor a maga gazdája lett; középajtai Benkő a
másik, aki nevén kivül más atyafiságban a kisbaczoni Benkőkkel nem vala.
Lajinak, szegénynek nem volt hangja, annál hegyesebb, csengőbb a másik
Benkőnek, akinek Sándor a neve.
Hatodik esztendőt tapicskáló gyerek voltam, amikor Benkő Laji, egy
vasárnap délután, az egész falu szine előtt, Istennek házában egzámenre
állott. Mert a kántori pályázat valóságos egzámen vala. Minden képező
gazdának joga volt az egzaminálásra. Össze-vissza vallatták a pályázót a
zsoltáros könyvből. Nem elégedtek meg azzal, hogy az istenitisztelet
során végig énekelte a szokásos dicséreteket és zsoltárokat,
nevezetesen: a gyülekező, a felálló, az ülő, a könyörgés és prédikáció
közti éneket (mialatt a tiszteletes a bibliából kikeresi a prédikáció
alapigéjét), meg az istenitiszteletet bezáró éneket, mert végre is ez
csak egy-egy ének, már pedig, gyülekező, felálló, ülő ének többféle van
s hol vannak még a karácsonyi, husvéti, pünkösdi énekek? És hol az
urvacsoraosztás közben szüntelenül szólók? Istenem, Istenem, mi tenger
éneket kellett tudni s azt orgonaszóval kisérni a kisbaconi félkepéért!
Ma is látom, amint szegény Benkő Laji félénken, gyámoltalanul
betámolygott Istennek házába. Szinte hallom fogvacogását, a cérnalábu
áldozat térdeinek összeütődését: szánakozva nézték az öregek,
vihogásukat nehezen visszafojtva a fiatalok. Mondjam tovább, ne mondjam,
a mai szólásmondással élve Laji pályázata kinos botrányba fult. Alig
hallható hangon dünnyögte el a gyülekezőt: Im, bejöttünk nagy örömmel…
Hát, Lajit illetően nagy hazugság volt ez a nagy öröm. Bizony, nem jött
ő ide örömmel. Anyja, a vén papné kényszeritette rá. De ő szegény csak
nyomkodta tovább az orgona billentyüit, nekifohászkodott a felálló
éneknek, amely azért neveztetik ennek, mert erre felállnak a hivek s
állva hallgatják és énekelik végig. Ó de szép ez az ének, ha szépen
csengő hang vezet az orgona mellől, s kiséri jó énekesek, leányok,
gyermekek szoprán, legények tenor, idősebbek emberek bariton hangja!
Csak ugy repül az ég felé:
Te rólad zeng dicséretünk.
Nagy Isten! Téged tisztelünk!
De most nem repült ég felé az ének, szárnyaszegetten bukdácsolt, s ha
zengő hangu Benedek Sándor János, ez a szőkehaju, piros képü fickólegény
hirtelen át nem veszi a szót, a felséges ének bizony nem jut fel az
égbe… Zordon képü, hirtelen mérgü Dobai tiszteletesnek csak ugy
szikrádzott szeme a haragtól, dörgő hangon kiáltott fel szegény fiuhoz:
Elég volt, Laji, elég! – és Laji szeméből megeredt a könnyek zápora,
félre tántorgott az orgona mögé. Érzékeny szivü nénémasszonyok
szipogtak, merthogy igen sajnálták a néhai aranyszáju tiszteletes
gyámoltalan fiát. Tekintetes Gál Dánielné keresztanyám asszony
szégyenében (mivelhogy Laji is keresztfia volt) kiszaladt a templomból.
Öregebb rendü emberek nemkülönben sajnálkozának, csak a fiatalság vala –
mint minden időkben – kegyetlen: illetlen össze-vissza vihogás, élesen
csengő kacagás botránykoztatá meg az öregebb rendüeket.
Mi más volt Benkő Sándor pályázata a következő vasárnap délutánján!
Vastag, telt nyaku legényecske volt ő, öblös torku, bátor képü, apró,
eleven szemü, hetyke járásu – bizony, nem verődött össze az ő térde, nem
vacogott a foga. Mint a győzelmében bizonyos hadvezér vonult be Istennek
házába, jobbra, balra illendően hajtogatva fejét; csakugy recsegett
talpa alatt a fa garádics, amint felszaladt az orgonához; ott hirtelen
leült, végigfuttatta ujjait s érces hangon rázenditett: Im, béjöttünk
nagy örömmel!
Gál János megyebiró (ez nálunk a kurátor neve) büszke-boldogan hordozta
körül a tekintetét. Azt mondta ez a tekintet: _Van már mesterünk!_
Benedek Balázs, ez a higgadt, minden szavát megfontoló ember, aki
kellemetes baritonjával kisérte máskor a mester énekét, most hallgatott
s elégedetten hajtogatta a fejét. Az ő fejének hajtogatása is azt
mondta: Van már mesterünk. Ezt mondta minden arc, minden szem. A _Te
rólad zeng dicséretünk_ csakugyan zengett, s amikor következék erre
_Mint a szép hives patakra a szarvas kivánkozik_, Isten után való
vágyakozás fénye ragyogott a szemekben. Vajna Rózsi, az én egykori
pesztrám, most már nekiserdült, pirosalma képü leány meg is feledkezett
magáról, a szeme rátapadt a nap hősére, aztán egyszerre csak megcsendült
a hangja a zsoltár e soránál: _És hozzá kivánkozik!_ Megbotránkozással
fordult felé minden szem. Gál János uram haragosan intette le. Ó, pedig
Rózsi igazán olyan szépen, olyan „hegyesen“ énekelt s ugy el tudta
nyujtani minden sornak az utolsó szavát, hogy az a következő sorba
beléolvadott… Hát azt én az én hatesztendős butikó fejemmel
gondolhattam-e, hogy Rózsinak már rabul esett a szive? Hogy ő nemcsak
Istenhez, de a nap hőséhez is kivánkozék. Aminthogy, meglássátok, ennek
a leánynak még ártatlan szive tüzet fogott e napon; tüzet, mely csak
sok-sok esztendő multán alszik el, pedig mi tenger könny oltogatá!
Hát, végig énekelte Benkő Sándor mind az éneket, ami az isteni
tisztelethez tartozék, de hohó! ez még nem elég: még csak most kezdődik
az igazi egzámen. Most fogják megegzaminálni az ifju dalnokot a
zsoltáros könyvből, sorba énekeltetvén a karácsonyi, a husvéti, a
pünkösdi énekeket. Hebegő beszédü Gál János uram (hires nagy
verekedésben verték hebegőre a nagyerejü, nagyindulatu embert) a
félkepéért ugy megénekeltette szegény fiut, hogy sok lett volna, ha nem
mesteri, de egész papi kepét fizet az eklézsia. Ujesztendő napján,
Urvacsora-osztáskor, hosszas szárazság és hosszas esőzés idején és
mindenféle alkalmatosságokkal énekelendő énekekre vala kiváncsi Gál
uram, végezetül pedig, amikor már csurgott a verejték a delinkvensről
(mert az volt már és nem pályázó), feladá Gál uram a legnehezebb s a
legszebb feladatot:
– Mé-még egyet, ö-öcsém uram. A ki-kilencvenedik zso-zsoltárt!
A 90-edik zsoltárt! Ezt a zsoltárt, a vastag nyaku, sziklakemény hitü
kálvinisták dacos tanuságtételét Istennek örökkévalósága mellett; ezt a
fenséges szép költeményt, minden zsoltárok közt a legszebbet, az
énekhangot fent és lent kemény próbára tevőt. Ezt a zsoltárt, mely
ellenmondást nem türően dörgi a hitetlenek fülébe:
Te benned biztunk eleitől fogva,
Uram! Téged tartottunk hajlékunknak.
Mikor még sem ég, sem föld nem voltanak.
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:
Te voltál és te vagy erős Isten.
És Te megmaradsz minden időkben!
Csuda nagy örömnek s büszkeségnek ragyogását látta gyermekszemem
öregeknek, ifjaknak arcán. Van már mesterünk! ezt ragyogták az arcok, a
szemek. Nem voltam – hála Istennek – csudagyermek, nem kerestem, nem
kutattam, vajjon van-e e sok arc közt bár egy, amelyre kiül a kérdés:
_hát tanitónk van-e?_ De későbbi időkből e napra visszatérve,
megbizonyosodtam abban: ez a kérdés egyetlen lelket sem nyugtalanitott.
Kollegiumból jött ez az ifju legény, nyilvánvaló tehát, hogy irni,
olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a tudományát átplántálja a
gyermekseregbe, amihez pedig csak jó igyekezet szükségeltetik: akkor is
bolond volt, ma is bolond ember, aki többet kiván ennél. A mi vén
zsellérünket, a bölcs Demeter Andrást, édesapám egyszer megszólitotta
hebehurgya munkájáért. Megállt a vén füllentő s mondá egy igazi bölcs
nyugodalmával: – Gazduram! Minden ember bolond ember, aki jobban táncol,
mint ahogy tud. Az uj tanitó okos ember volt: ugy táncolt, ahogy tudott,
s most, öreg eszemmel tanuságot tehetek mellette: jól táncolt.
Októberben nyilt meg az iskola, de az egész hónapban csak két növendéke
volt: Anikó meg én. Anikó, az én nővérem. Ő már egy telet járt a
Szotyori keze alá, tul volt a palatáblán s irkája vonalai közé oly szép
kerek betüket körmölgetett, amely kerekséghez – sok esztendő ide-oda
próbálgatása után – csak öregedő esztendeimben jutottam el. Eleven eszü
leányka volt, de amikor az uj tanitó kipróbált az olvasásban, ő még
sillabizálgatott, mutatóujjacskájával végigtapogatott a betükön, én meg
mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyó viz a medrében, ugy szaladtam
végig Indali Ábécés könyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem
az Ábéce volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: _Flóri könyve_.
Az a könyvecske, melyet Bezerédj Amália irt egyetlen leánykájának,
Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. Bezerédj Istvánnak
volt a felesége ez az áldott emlékü honleány, annak a nagyszivü
embernek, aki elsőnek szabaditotta fel jobbágyait a megalázottság, a
földhözkötöttség járma alól, – s lám, ebben az országban senkinek sem
jutott eszébe, hogy ennek az emberpárnak nagyságát szobor hirdesse
időtlen-időkig; a legszebb, a legtökéletesebb szobor, mire magyar
szobrász ihlete és vésője képes!
Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig
olvastam százszor meg százszor; kicsi agyamban vittem az iskolába minden
betüjét, képecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lapján az
„ő“ elé rajzolt őzike is s felejthetetlen emlékként vésődött a lelkembe,
– Flórika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én
gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! _Egyetlenegy._ Halljátok,
unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s a külföldi gyermek- és
ifjusági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az
egy könyvem volt. Ennek az egy könyvecskének csak a táblája maradt meg,
– emléktárgyaim közt megtaláljátok – de ami benne volt, ugy
átgyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki gyönyörüséggel
mondogatom, szavalgatom, dudolgatom kedvesen együgyü versikéit:
bizonyos, hogy ez az egy könyv elkisér engem a kisbaconi temetőbe! Ennek
a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjusági
könyveimnek terebélyes fája, melynek tövében ti meg-megpihentek… Ez a
könyvecske tett adósává a gyermekvilágnak: mindazt a gyönyörüséget, mit
az _egyetlen_ könyv szerzett a gyermeki léleknek, tetézve adni nektek,
gyermekek!
…Künn az udvaron össze-visszaszaladgálnak rémült sivalkodással a
csirkék, édesanyám, Éva meg Anikó keritgetik, no, most mindjárt
lefogják, huss! Mikor már azt hiszik: megvan! – kisurran kezük közül a
kiszemelt áldozat. Tudom, miért e hajsza: ma visznek föl az iskolába,
két gyermek után két csirke jár a tanitó bácsinak. Nem „illeték“, de –
illendő. Nem sajnálom a tanitó bácsitól, de sajnálom őket, szegénykéket.
A búsbeteg tejet szopott gyermek érzékenységével nézem a hajszát, s
bármint vágyakoztam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsi
szivemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem
szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy nekem: a
mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az
első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nem vén banya, mint azt
gondoljátok talán. És az első mese után kisirtam-könyörögtem belőle a
másodikat, harmadikat, a negyediket, – aztán a jó Isten tudja,
hányadikat – nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta
tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélekzetfojtogató meséknek
ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s
kukoricafosztó-estéken szedte föl, s mondta tovább tóditva, cifrázva, én
meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel,
s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még
egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sirva
bujtam karikás ágyacskámba, mert nem hivták át Rigó Anist – ő volt az én
mesemondóm… Vajjon él-e még Anis? Még élt most esztendeje, amikor
világszép kertemből másodizben[7] kellett menekülnöm… Eleven, vidám,
csipkelődő, csufondáros száju vén asszony, szót-szóra mondó, nagyokat
tóditó – könnyü volt rekonstruálnom a mesemondó növendékleányt. S ahogy
elnéztem, elhallgattam most ősz fejjel, bár egy mesére sem emlékezem,
amit belőle kisirtam, már tudom, hogy ezekből a mesékből sarjadzott ki a
másik fám, a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében szintén
meg-megpihentek… Bezerédj Amália és Rigó Anis… Nagyúri nő az egyik,
zsellérleány a másik. Ennek a kettőnek lelki táplálékával mentem én az
iskolába. Csak egy gyermekkönyvem volt? Ne, ne sajnáljatok, gyermekek.
Szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom. Tele volt a lelkem jámbor
versikékkel, tele volt mesékkel, a nép, az istenadta nép kincsesházának
legdrágább kincseivel – szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom!
[7] Első izben 1916 augusztus végén az oláh betörés, másodizben 1918
október végén az oláh megszállás elől.
Karján hordott Szotyori az iskolába, lába közé állitott Benkő, úgy
olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, csudálkozott,
álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe s megcsókolt. Ezzel
a csókkal „irta be“ a hatesztendős apró emberkét. Hogy fölmelegitette,
hogy felszabaditotta szorongó szivecskémet ez a csók! Belenéztem a
szemébe s mondtam nagybátran: Tudom az egyszeregyet is, tanitó bácsi!
– Ó, ne mondd, – mosolygott szinlelt csudálkozással.
– Tudom bizony!
– „Szöktetve“ is?
– Szöktetve is!
És szöktetett össze-vissza: 5×5, 4×9, 9×4, 6×7, 9×9 – édesanyám meg
gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe.
– Ne féljen, édesanyám, bátoritá loppal oda-odavetett mosolygásom.
– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen
Benkő bácsi.
Kacagtam, hogy csakúgy csengett a kis szobácska.
– Ó mit gondol, tanitó bácsi! Négy, négy, négy!
– Ohó, – mondta Benkő bácsi roppant komolyan:
A macskának négy a lába,
Ötödik a farkincája.
Mind kacagtak, édesanyám, a tanitó bácsi, Anikó, de az én kicsi szivem
elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könycsepp, hirtelen, váratlan
gyult világosság buksi fejecskémben: ime, valami, ami nincs benne sem a
Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, még mi minden lehet,
ami nincs meg ezekben! Alig tudtak megvigasztalni.
*
Október végére betakarodott a falu, megjött november, melyről meg van
irva Flóri könyvében:
Ködös és hideg november,
Fázik akkor állat, ember.
Igen, megjött, lassankint megteltek az iskola padjai, baloldalon a
leánykák, jobboldalon a fiuk. Csudálkozva láttam: fiuk, lányok, mind
nagyobbak, én vagyok az iskola Benjaminja. Voltak a fiuk közt nagy
kamaszok, a leánykák közt domborodó mellü növendék-leányok, akik még az
Indali Ábécéjénél tartottak, mutatóujjal babukoltak végig a betükön. De
akadtak köztük előrehaladtabbak is: Dobai Anikó, a pap leánya, Jankó, a
fia: ezek már Gáspár János Olvasókönyvéből olvasgattak, igen lassan,
megfontoltan, amin én igen megzavarodtam, merthogy az ő apjuk pap vala…
De nini, milyen szépen, milyen akadozatlan olvas Vajna Ferenc, ez a
barnaképü, csillogó szemü fiu, holott az ő apja nem pap, nem nótárius,
nem megyebiró, csak furó-faragó ezermester, kicsi gazda, – hogy lehet
ez? Most kiáll a nagy fekete táblához, mondatokat ir oda, gyönyörü kerek
betükkel, csuda, hogy tovább nem gurulnak. Megtudtam, hogy ezek a nagy
fiuk s nagy leányok mind három-négy tele járnak iskolába s lám, a
legtöbbje csak babukolva olvas, – hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttem
lassacskán. Aki felvitte gyermekét az iskolába – hát az felvitte. Aki
nem vitte fel – hát az nem vitte: nem igen kérték számon. November
közepén, Szent Márton napja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján
volt az egzamen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiuk: ha jó szánut
volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért. Márciusban, ha elolvadt a hó,
kezdődött a szántás, apró fiuk, kamasz fiuk az ökör mellé álltak,
nagyokat rittyegtettek ostorukkal, hogy csakugy zengett a határ.
Voltaképpen 3–4 hónap volt az esztendő, az iskola esztendeje.
Amely gyermek rendesen járt az iskolába s fogékony volt az esze, két
télen kitanulhatta az egész iskolát. Ha hat telet járt, akkor sem haladt
tovább: ujra meg ujra magolta a Bibliai történeteket, a konfirmációs
kátét, Erdély történetét, melyet versekben irt meg egy Györke nevü
versfaragó. Ha mindehhez hozzáveszem Erdély kopott, szinehagyott
földabroszát, melyből egynehány helységnek a nevét ki lehetett betüzni;
az egyszeregyet; a számtudományokból a négy alapmüveletet s a
Gáspár-olvasókönyv olvasmányait: ennél több tudománnyal a kisbaconi
iskola agyunkat meg nem terhelé.
Az én gyermekkorom népiskolája és középiskolája közt nem volt
közvetetlen kapcsolat. Akár két telet, akár hatot ültünk, üldögéltünk
rozoga, nyikorgós padjain, a kollegium első osztályába föl nem vett
nagytiszteletü Kiss Ferenc uram, a székelyudvarhelyi kollégium
rektor-professzora. Ám az én időmbeli kollegiumnak volt négy elemi
osztálya is, ennek azonban csak a második, legfönnebb harmadik
osztályába vették föl a falusi iskola „végzett“ nebulóit, akik közt
12–14 éves kamaszok is voltak.
Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltam a hat meg a hét
esztendőnek. Benkő bácsi – igy mondanák ma – velem brillirozott a
virágvasárnapi exámenen. Kiállitott az Urasztala elé, ott előre, jobbra,
balra szépen meghajtottam magamat s elszavaltam egy költeményt, mely nem
volt benne az Olvasókönyvben: _A megfagyott gyermek_ volt e költemény.
Irta báró Eötvös József. Igy: E-ötvös. A tanitó bácsi is igy mondta:
E-ötvös, s nem Ötvös. Akkor ez az Eötvös báró _csak_ költő volt, s talán
maga sem hitte, hogy még egyszer Magyarország kultuszminisztere lesz, a
népoktatási törvény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. De
amikor én A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-öt irtak; már
olvadozott ugyan a jég a megfagyott ország dermedt kebeléről, bimbóztak
a remény virágai, de ki tudja? hátha megfagynak a bimbók, mielőtt
virággá fakadhatának. Az anyja sirján megfagyott gyermek érzékeny
története megtalálta az utat az érzékeny szivekhez, s ugy tetszik nekem,
akkoriban minden sziv érzékeny vala, mivelhogy az asszonynép sirt
hangosan s kemény arcu férfiak is szemüket törülgeték. És mert ez elég
hosszu költeményt megakadás nélkül csengette végig az iskola legapróbb
gyermeke, ne csudáljátok, ha fülem hallatára jövendölé meg Gál János
megyebiró keresztapám uram (persze, hogy ő is keresztapám volt!): me-meg
lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a le-legé-génykéből pa-pap lesz! S jól
jövendölé Gál uram, mert bár palást, az öreg korral folyton növekvő nagy
bánatomra, vállamat nem födé, attól a pillanattól fogva, hogy tollamon
át beszélhetek az én népemhez, mind e mai pillanatig, magamat papnak
érezém…
Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné keresztanyámasszony
hirtelen lehajolt a pad alá, onnét kiemelt egy zsákot, a pad fölött
áthajolva meglóbálta, s im egyszerre csak a templom földjén tenger sok
aszaltkörte gurult szerteszét. Nem volt ebben meglepő minden egzamen
végén hol ez, hol az a néni, néha többen is, szétönté a maga
aszaltkörte-ajándékát. Egy pillanat s egymás fején-hátán rohantak ki a
gyermekek, mohón estek a pompás csemegének, az erősebb félre lökte a
gyengét, volt sirás, kacagás – ez az élet. Nem, nem egészen ez az élet.
Én az első pad külső szélén ültem, szorosan visszahuzódtam a pad
hátához, mikor aztán az én padom kiürült, felálltam s ugy néztem a
dulakodást…
Gál uram megjövendölte, hogy pap leszek, s ha bölcsebb ember, most a
jövendölését megpótolhatá vala: – pa-pap, de sze-szegény… Alig hiszem,
hogy bárkinek is e gyülekezetben szemébe tünt volna e kép: a templom
közepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egy meg ott áll, álldogál
szótlan, gyámoltalan – mely boldogitó, mely megnyugtató érzés ma, a
60-adik év alkonyán, hogy életem folyásán véges-végig, sohasem vegyültem
a dulakodók közé, mindig csak álltam, álldogáltam szótlan, gyámoltalan!
Nem, nem félek a számadástól, ha majd Isten előtt állok.


HARMADIK FEJEZET.

Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még
gyakran lesz találkozása.
A második egzámen után az egész falu tudta, hogy ősszel kollégiumba visz
az édesapám. Onnét tudta, mert az Urasztala előtt én szavaltam a
bucsuztató verset. Bizonyos, hogy nem poéta irta e verset, mert
emlékezetem tábláján egy sor sem maradt meg. Nyilván, kántorfaragta
rossz rigmus volt, melyet Isten tudja hány iskolában hadart el az
iskolától bucsuzók nevében az a fiu, aki vagy a legjobb tanuló, vagy a
tanitó kedveltje, vagy a – pap fia volt. Mit tagadjam, én voltam Benkő
bácsi kedveltje, sőt, ugy látszik, ennek az esztendőnek a legjobb diákja
is. Ebben nincs semmi csudálatos: a mi házunk volt a falu egyetlen
könyvszerető háza. Az egész faluban, a pap kivételével, csak édesapámnak
járt ujság. Rendszerint velem olvastatta fel a königgréci csatáról szóló
hireket s minduntalan megállitott: lassabban, fiam, lassabban. Vajmi
keveset értettem abból, amit olvastam, de azt megértettem, hogy valahol
messze rettenetes dolgok történnek, mert édesanyám szakadatlan
könnyezéssel kisérte olvasásomat, fel-felsóhajtva: Oh Istenem, Istenem!
Megértettem, hogy tengersok katona áll szembe, ezek mind lövik, vágják
egymást; hogy sok szép magyar fiu vére hullott idegen mezőre, köztük a
Benedek Temető[8] Istváné is, akinek halálát azonban nem ujság, de
feketepecsétes levél jelenté. Az én édesapámnak, a mai szemmel nézve,
szegényes, de akkoriban gazdag könyvtára volt. A sort, természetesen, a
Szent Biblia nyitja meg, mely egyuttal a család anyakönyve is. A Szent
Biblia elején, üres lapon volt feljegyezve mindakét nagyapám s nagyanyám
születésének s halálának esztendeje. Utánuk következett édesapám, aki
1815-ben, november havában, édesanyám, aki 1822. május havában
született. És sorban hét gyermek. Kezdi Gábor 1843-mal, végzem én
1859-cel.
[8] A temető mellett volt a házuk, innen a Temető melléknév.
Hosszu élete folyásán nyolcszor olvasta végig édesapám a Szent Bibliát,
s mindjárt hozzáteszem: nem volt nagy templomjáró, ő, a vallásos lelkü,
istenkáromlásban soha nem találtatott ember. Istent tisztelte, de
perlekedő természetü szolgáját, az én keresztapámat, nem igen. Semhogy
őt hallgassa, inkább a Bibliát olvasá.
A Szent Biblia után legkedvesebb s többször elolvasott könyve Budai
Ferencnek, a tudós debreceni professzornak történeti Lexikona volt, s
holtig fájlalá, hogy e könyvnek csak az első kötete volt meg, az M
betüig. Sokat forgatta Kállay Ferenc könyvét is, A nemes székely
nemzetről szólót, melyben régi jelesebb székely családokról is van
feljegyzés. Ebből a könyvből mosolygott rá egyik ősünknek, Benedek
Keresztélynek a neve, aki a 17-ik század közepén Udvarhelyszék
királybirája volt. A szükszavu feljegyzést bő kommentárral kisérte
édesapám. Apáról fiura maradt az emléke, hogy Keresztély királybirónak
halastava és jégverme volt. Halastónak is, jégveremnek is ma is meg van
a nyoma az én kertemben. A halastó felett ma is buzog a forrás, mely
friss vizzel táplálta. Ma az én házamba s kertembe innen ágazik szét a
viz, ha ugyan bánatában ki nem apadt…
Több rendben olvasá el Bölöni Farkas Sándor Amerikai utazását is, mely
az én gyermekkoromban tiltott, rejtegetett könyv volt. Nemcsak
édesapámnak, de az egész családnak igen kedves, agyon-olvasott könyve
volt Mayer István esztergomi püspöknek az 1859-ik évre szóló
Kalendárioma. Ezt édesapám annyira megbecsülte, hogy be is kötteté. Ez a
derék püspök István bácsi név alatt szerkeszté Kalendáriomait, melyek
tele voltak falusi népnek való, Egy ballépés ezer bajt okoz s efféle
hasznos és erkölcsös történetekkel. Kioktatott arról, hogy kell a
fagyott embert életre kelteni; szivrehatóan prédikált a pálinkaivás
szomoru áldozatairól, s örök időkre emlékezetembe vésődött ez a verse:
A pálinka gonosz ital,
Ki azt issza, korán meghal.
Nyáron izzaszt, télen fagyaszt,
Okos ember nem issza azt.
Hát Boros Mihály könyve: András, a szolgalegény, meg András, a gazda!
Hogy faltam e könyvet, melyet Boros Mihály – amint később megtudtam –
német földből ültetett át magyar földbe, de szinmagyarrá lett ám a könyv
az ő tollán – nagydiákkoromban is gyönyörüséggel olvasám. És
kézről-kézre járt, – össze-össze is pereltünk rajta – Kriza Jánosnak, az
unitárius költő püspöknek halhatatlan könyve, a _Vadrózsák_, a székely
népköltésnek e kincsesháza: ennek a könyvnek tulajdonitsátok, hogy első
könyvemet az én népem nótáinak, balladáinak, meséinek szentelém. Ennek
tulajdonitsátok, hogy ezt a könyvet a 17 éves ifju készen hozá
táskájában, világhóditó álmokban gazdag szivvel, ide, a tündérvárosba,
melyről ugyan ki hitte volna, hogy gyászfekete városra sötétedik valaha;
melynek komor falai közt a szabadonjáró foglyok százezrei támolyognak,
porig alázottan, reménytelen csüggetegségtől görnyedetten – ide, ide
hozta első könyvét a 17 éves gyermek – – óh, jaj, miért hozta ide?!
Kinek hozta ide?!…
– – – – – – – – – – –
Érzem is, látom is, hogy ez a könyv, talán az utolsó, nem a „nyájas“
olvasó kezébe való. Avagy lehet-e irni csendesen folyó vizhez
hasonlatosan folydogáló könyvet, amikor gyászfeketébe borult az ég
felettünk, reng a föld alattunk? Amikor ég, föld összeomlani készül?
Amikor mind a magyar, akihez a nagy összeomlás, vaksötét esztendejében
száll le a Halál angyala, „mint magyar, reménytelenül hal meg?“
*
Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek s léleknek az az ereje,
amely évszázak óta porladozó ősök porából sarjadozik s nemzedékről
nemzedékre száll. Időnek, Sorsnak zordságával keményen dacoló. Romlott
vért, mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob ki, mint föld méhének
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 05