Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (1. kötet) - 09

igazságos az Isten! Szinte félve füzöm az előző mondat végéhez: O,
sancta simplicitas! Mert egyszer már megégettem a kezemet e felkiáltás
miatt. Arról kellett nyilatkoznom, hogy gyermekkoromnak melyik volt a
legkedvesebb karácsonya. Az, feleltem én, amikor karácsony reggelén a
pajtánkban született egy bocika s édes apám ennek a bocikának a bőgését
nekem ajándékozta. Boldoggá tett ez az – ajándék. S hozzá tettem: O,
sancta simplicitas! Ó, boldog gyermekkor! És ekkor megirták rólam,
micsoda elmaradt ember a gyermekek irója, aki az ostobaságot, a
maradiságot magasztalja! Hát, Isten neki, ujra kiáltom: O, sancta
simplicitas!
Igen, lecsöndesitette háborgó lelkemet a hit Isten igazságosságában. Nem
szégyellem: igy volt. Nem szégyellem: ma is hiszek benne. Ma, amikor
ezer okom arra, hogy megrendüljön a hitem…
Őrizem régi, elfakult irások közt azt a kis füzetecskét, amelybe
napról-napra be kellett jegyeznem az első esztendő kiadásait: összesen
55 pengő forint. A liszt s minden egyéb élelmiszer, az espónak nevezett
vékony ebéd pótlása – nem számit. Otthon is elfogyasztottam volna
annyit, talán többet is. A ruha sem számit: a kalap s a csizmácska
kivételével minden a háztól telt ki. Csak néhány forinttal kell vala
többet fizettetni minden tanitvánnyal, nehány véka liszttel kellett
volna megadóztatni minden tanitvány apját: nagyobb karéj kenyér jutott
volna tanitványnak is, szolgának is. S ha a messze jövendőbe lát a mult,
nem tesz különbséget gyermek és gyermek közt: nem szolgáltatja ki
egyikkel a másikat, de szépen megosztja köztünk a munkát. A nagy diákok
felváltva járnának a mészárszékre, vinnék a hust a gazdasszonyhoz,
délben meg behoznák az ebédet. Felváltva hordanák a vizet a piaci kutról
s felváltva vinnék a tányérokat a gazdasszonyhoz, ott tisztára mosnák s
ugy hoznák vissza. A kicsi diákoknak maradna a szoba kisöprése. A nagy
diák nem subickoltatná ráncosszáru csizmáját a kis diákkal, de
kisubickolná maga. Kiki a magáét. Mindenki dolgoznék, erejéhez mérten,
amint illenék ebben a diák-köztársaságban, – oh, de sok urfi nem züllik
el később, ha igy nevelődik!
Igy kellett volna, ugy-e, de nem igy volt. Hát hogy is volt? A főzető
diák fölkel virradatkor, megy a mészárszékbe, még pedig sietve, nehogy
társai elhalásszák előle – a szegyes hust. Onnét megy a gazdasszonyhoz,
átadja a hust, siet vissza a kollégiumba; ott, ha tetszik, eléveszi a
könyveit, magol, ha nem: senki sem kéri számon tőle, vajjon a leckéjét
megtanulta-e. A vizhordó is szalad kora reggel a piacra, a szivattyus
kutból telecsorogtatja a füles, hosszukás faedényt (_kártyának_ hivja a
székely), az is siet vissza a kollégiumba. Ha legalább két kártya volna,
könnyebb volna a dolga, de egy van s ez hol balra, hol jobbra huzza
szegényt, amint hol a jobb, hol a balkezében cipeli. Ő szalad délben a
gazdasszonyhoz a tegnapi ebédről mosatlan maradt tányérokkal, mert a
kollégiumban nincs meleg viz. Vele egyszerre szalad a főzető az ebédért,
akivel bizony meg-megesik télen, amikor sikos az ut, hogy elvágódik,
ezer darabba törik a fazék, a leves ott fagy meg az uccán, csak a hus
marad meg, azt felszedi, hozza: itt az ebéd, egyetek!
Este hol ez, hol az hozza el a fuszujka-vacsorát. Minden este fuszujka!
Néha ugy összesül-fő, hogy még az éhes diáknép sem eszi meg. Azzal
laknak jól, hogy az összesült-főtt fuszujka közepébe beállitanak egy
szál faggyugyertyát, aztán körülülik az asztalt s énekelik:
Gaudeamus igitur,
Juvenus dum sumus!
De időnkint puliszkalisztet, turót küldenek hazulról az édesanyák s
ilyenkor nagy urak vagyunk: turóspuliszkát vacsorázunk. Laetum nuntium
(örvendetes üzenet) a hazulról küldött harapnivalóknak a neve s ez
közös, ez mindnyájunké: a legfukarabb diák is kénytelen közprédára dobni
a hazait. De mert a fuszujka a rendes vacsora, fuszujkásoknak csufolnak
a suszterinasok, annak csufolnak a pápista diákok is, de nem maradunk
adósok a pápista diákoknak s visszakiabáljuk: Lencsések! Igen, a
kálvinistáknak fuszujka, a pápistáknak lencse a vacsorája. Egyébként
szent a barátság köztünk: a nagyobb pápista diákok gyakran belopódznak a
kollégiumba, a kálvinista pajtásokhoz, merthogy nálunk szabadabb az
élet, itt füsttengerben usznak a szobák s könnyen csempésződik be
egy-két kupa bor is… De visszatérek a diákszolgákhoz, mert még nem
mondtam el a munkájuk javát. Amig szerdán s szombaton Szabó Dánielné
asszonyom az én hajamat sürüzi, sürü portengerben uszik a kollégium
kettős udvara: az összes diákszolgákat kiparancsolja a „Kontra“, a
kollégium legöregebb diákja, aki már teológiát végzett: a rendnek, a
tisztaságnak legfőbb őre ő. Ez „közmunka“ ugy-e, de nekünk, a
tanitványoknak, semmi közünk hozzá. Mi vagyunk a nagy többség, mi
piszkithatunk legtöbbet, tehát a kisebbség söpör, tisztogat utánunk.
De leszállt az est, megszólal a csengő a toronyban, hangja végigcsendül
a városon, elszáll a rétre is: jó fertályórát huzza a soros csengető
diák, hogy ha valamelyik kint kószál, kapuzárás előtt beérjen a vén
kollegium falai közé. Nyolc órakor bedöndül a nehéz kapu, kétszer
megfordul csikorogva az idomtalan nagy kulcs, a csengető diák beviszi a
kontra szobájába, az ajtó sarkánál szegre akasztja, – most már aki
kintrekedt, a kontra hire-tudta nélkül be nem jöhet. Egy osztálytanitó
teologus s a csengető diák sorra benyitnak a szobákba. Elől megy a
csengető diák, kezében egy vastag, háromszögü bot, a három sima oldal
beragasztva papirossal, ezen a három papirszeleten felirva az összes
diákok neve.
– Jó estét! – köszön a diák. – Jelen vannak az – urak?
– Jelen! – feleli a primárius, – ha senki sem hiányzik. – Aki nincs
jelen, annak a neve után jelt tesz a diák s irásban jelenti a kontrának,
hogy ki nem volt otthon.
Van az első emeleten, a lépcső mellett, egy kis szoba, uccára nyiló. Egy
asztal, egy szék, egy kis érckályha: ez az egész butorzat. Ide ül be
kapuzárás után egy nagy diák, itt várja, lesi éjfélig, vajjon huzza-e
meg valaki a csengőt. Sokszor ugratják fel arra járó kapatos emberek,
mérgesen csapja be az ablakot, aztán ismét leül az asztal mellé, olvas a
faggyugyertya mellett, – vajjon, mit olvas? Bizonyosan Jókai-regényt. Ha
diák csenget, leszalad a kontra szobájába, a kulcsot leakasztja a
szegről, kinyitja a kaput, följegyzi a belépő diák nevét s azt is, hány
óra, hány perckor jött haza. És megy reggel erről a szomoru jelentés a
rektorprofesszorhoz: aláirja a diák is, a kontra is. De szemben, a
kálvinista templom tornyában tizenkettőt üt az óra s a diák-vigil
boldogan siet fölverni legédesebb álmából a másik diákot, aki éjféltől
kapunyitásig a vigil.
Hiszen, nem kellemes dolog ez a vigilkedés, ritkán is kerül sor egy-egy
diákra, bár csak a hetedik és nyolcadik osztályosok vigilkednek, de a
diákszolgák vigilkedése mellett valóságos nagyuri állapot. Mind a három
nyilt folyosón egy-egy diákszolga őrködik éjfélig s egy-egy éjfél után.
Kis diákszolga, nagy diákszolga, mindegy. Sétálnak körben a folyosón,
meg-megállnak, figyelnek: nem surran-e ki valamelyik diák a folyosóra s
nem – piszkit-e oda? Ha megesik a baj, s nem éri tetten a tettest, jaj
neki! Mert reggel a kontra bejárja a folyosókat, őt követi az éjszaka
hat vigilje s akinek a folyosóján rondaságot talál, azt lekapják a husz
körméről – és ráveret a kontra ur szegényre hármat, ha több rondaság
találtatott, hatot is. Nagy veszekedéssel, sirással-rivással folyik le
ez a körmenet. Az éjfélelőtti vigil esküdözik, hogy ő éjfélkor tisztán
adta át a folyosót; az éjfélutáni meg esküdözik, hogy amikor körüljárták
a folyosót, ott volt a piszok. A kontra igen egyszerüen tesz igazságot:
kiporoltatja a nadrágját mindkettőnek.
Ez igy, könnyedén elmondva, ugy-e, humorosnak
látszik? De képzeljetek egy téli éjszakát, 20–30 fokos hideggel, ami nem
ritkaság a székely havasok alján: képzeljetek hozzá egy tizesztendős
fiut, akit éjfélkor felráznak legédesebb álmából: jere ki, vigyázz
reggelig, a meleg szobába visszamenned egy percre sem szabad, – nem
égbekiáltó lelketlenség történt-e ezzel a kisfiuval? A kapucsengetésre
vigyázó nagy diákok jól befütött szobában olvassák Jókait, ezek meg
fagyoskodnak a dermesztő hidegben: csuda-e, ha vissza-visszasompolyognak
a meleg szobába, ott ülnek, ülnek a ládán, s egyszerre csak bekoppan a
szemük, reggel ott találják a kopasz ládán összezsugorodva, alusznak,
álmodnak – vajjon, miről álmodhatik egy ilyen gyermek? És reggel megvan
a baj, a szörnyü nagy baj. Itt is egy folt, ott is egy folt. Ki bolond,
hogy sötét éjjel, hidegben, lebotorkáljon a második emeletről, az „alsó“
udvarba, ahol sötétlik, büzlik egy otromba nagy épület; tapogatózva a
vaksötétségben, amikor sietős az utja, igen sietős?…
Rémüldözve gondolok arra ma is: hátha szegény ember az édesapám, s nekem
is künn kell dideregnem a hideg éjszakában. Nézegetem a nyolcesztendős
gyermekeket, nézegetem, nézegetem: micsoda apró emberke voltam én,
amikor leszakadtam az édesanyai kebelről! Egy beteges, nyurga legény a
„gyámom“, a védelmezőm: szegény Boda Elek, akinek utána kárrognak a
diákok, s mert folyton az ő sarkában látnak, már az első héten kárrognak
utánam is: kár, kár, kicsi varju, kár! Gyenge mellü, köhögős Boda
Eleknek csakugyan kissé rekedtes, kárrogós a hangja. Kész a csúfnév:
varju. S kész az én csúfnevem is: kicsi varju. Nem győzök most annyit
mosolyogni ezen, mint amennyit sirtam akkor. Talán egy gyermek sem sirt
annyit, mint én. Egynek a szive sem sirt úgy vissza tán a falujába, mint
az én kicsi szivem.
Milyen nagy kedvvel jöttem ide, s szeretnék már hazarepülni! A kisbaconi
diákok dédelgetnek, vigasztalnak, egy-egy kárrogó diákot el is püfölnek,
de én csak szeretnék hazarepülni, soha, de soha el nem hagyni
édesanyámat, Benkő Gergőt, mesemondó Rigó Anist, s öccsét, Andrist, aki
mindig fütyöl s pattogtat kenderostorával… Egyszer meg is kisérlem a
szökést: mig a kisbaconi diákok kiülőst játszanak a réten, észrevétlen
félre sompolygok, megyek, mendegélek az öreg füzfák közt. Nem messze
fehérlik az ország utja: ha én ebbe beleállok, addig megyek, mendegélek,
amig szépen hazaérek. Kikerülök az országutra, felém mosolyog egy falu,
Udvarhelytől egy futamodás. De a diákok észreveszik eltünésemet, hallom
a kereső, kiabáló hangjukat, aztán egyszerre csak megpillantnak, rosszat
sejtnek, megfutamodnak, megfutamodom én is: a falu végén érnek utól.
Keservesen sirok: eresszenek, eresszenek, haza akarok menni!
– Haza? – nevetnek a diákok – hiszen ez az ut Csikországba vezet!
Kisül, hogy éppen ellenkező irányban akartam megszökni. Nagy, négyszögü
tábláról lemered rám a falu neve: Bethlenfalva.
Szép gyöngén kézen fognak, ugy vezetnek vissza a rétre, onnan be a
városba, ott is a piacra, ahol sorban állnak a gyékényfödeles szekerek,
szekereken sárgadinnye, görögdinnye, szőlő. Benkő Ádám vesz egy nagy
sárgadinnyét, azt szeletekre vagdalja, mindeniknek jut egy szelet. Vesz
szőlőt is s biztat: egyél, Elekecske, egyél. Eszem, eszem s szép lassan
megvigasztalódom. Arcomon felszárad a könny s vidám kedvü diákok közt
felvidult szivvel megyek vissza a vén kollégiumba.
*
Négy elemi, nyolc diák-osztály: ez a vén kollégium. Az elemi
osztályosokat cellistáknak nevezik. A diák-osztályokba járók;
kolégyisták. Az első és második elemi osztály növendékei majd mind
városi gyerekek. Csak azokat a falusi gyerekeket degradálja le a második
elemibe Kis uram, akik még sillabizálva olvasnak. Csudálkozva látom,
hogy az első s második elemisták közt is alig akad oly kis fiu, mint én.
Ugy látszik, gyermekük iskolábajáratásával az urak sem sietnek. Kiki
akkor adja iskolába a fiát, amikor neki jól esik. Talán még az urak sem
sejtik (hát én hogyan sejteném?), hogy svábhegyi villájában most töri
fejét a népiskolai törvényen Eötvös József, akinek _Megfagyott
gyermek_-ével Isten házában megrikattam a kisbaconi fejérnépeket. Ez a
törvény fogja iskolába kényszeriteni a hatéves gyermeket. Ez a törvény
fogja megakadályozni, hogy egy osztályban, egy padban szorongjanak
kamaszodó fickók s öklömnyi emberkék. Az osztályban, amelybe én belépek,
ez a kép: kamaszodó fickók, 10–12 éves fiuk, s ezek seregében egy
félénk, szepegő fiucska, akinek szeméből egy tréfás szó is könnyet
fakaszt. A tanitó, hosszu, nyurga, teológiát végzett diák, a második
osztályból feljötteket ülteti az első padokba, mégpedig grádus szerint:
legelől a kitünők, aztán a jelesek, jók, elégségesek. Ők a
„beérkezettek“, akárcsak azok az irók, akik a közhit szerint (néha annak
ellenére) – beérkeztek, szóval: megilleti őket az első hely, mégha nem
is illeti meg… Mi, most jöttek, vagyunk a kezdők, tehát hátul a helyünk.
Alig van köztünk néhány úrigyermek, a nagy többség, az egész osztálynak
nagy többsége gazda- meg napszámosgyerek. A háromszéki meg erdővidéki
fiuk fekete meg szürke posztóharisnyások, egyik-másik vitézkötéses
brassói posztónadrágban feszit, az udvarhelyszéki fiuk fehérharisnyások:
itt még ragaszkodik a nép az ősi szinhez… A fekete meg szürke szint
elnyomja a fehér. Fehér harisnya, durva, patkós csizma, magastetejü,
széleskarimáju kalap, kurta zeke, mely alól ki-kivillan a kendering, sőt
az is oly kurta, hogy a harisnyakötésből mindegyre kisiklik: ezeken a
fiukon a ruhának egyetlen darabja sem árulja el, hogy – diákok.
No, de türelem, majd kicsinosodnak szép lassacskán ezek a feketére sült
arcu fickólegénykék és sokan előkerülnek majd a második, de még az első
padba is.
Szeretnék valahol helyet találni, s addig löknek, lökdösnek hátrább, mig
szerencsésen hátra taszigálnak a legutolsó padba. Tovább nem lehet, mert
ennek a padnak a háta már a falnak támaszkodik. Itt huzódunk meg
Leopolddal, szorosan egymás mellett: egy az, mert szeretjük egymást, más
az, hogy Leopoldnak nincs könyve, nekem pedig van. Ránk illik a nóta:
Én is árva, te is árva,
Bujjunk egymás árnyékába!
Kettőnk közt ugyan ő az igazi árva, de félárvának én is beillek, oly
igen gyámoltalan, félénk, gyenge szivü vagyok.
A tanitó szomoruan, mai szemmel visszanézve: csüggedten lépdegél az első
pad előtt, meg-megáll, hosszan eltünődik, mint hosszulábu gólyamadár:
mit kezdjen ezzel a mindenünnen összeverődött, 70–80 főnyi csapattal?
Végre felszólitja az első fiut: olvass. Egész héten nem csinálunk
egyebet: olvasunk. Nem akarok hinni a fülemnek: az első padbeliek is
baktatva, vontatottan olvasnak. A második, harmadik padbeliek
el-elakadnak, sillabizálnak. Mire a sor reám kerül, már nem az vagyok,
aki néhány nappal elébb. Ott áll a gólyalábu tanitó az utolsó pad
szélén, fejét szüntelen hajtogatja, közbe-közbe mondogatja: jól van, jól
van, én meg olvasásközben is észreveszem, hogy az első padbeliek, meg a
többiek is hátranéznek s hallom, amint suttogják: a kicsi varju, a kicsi
varju.
Hiszen a kicsi varju csuffá tette a városi gyerekeket, de az olvasás
mégis csak sirással végződik.
– Mért sirsz? kérdi megütődve a tanitó.
Nem felelek.
– Mért sirsz? kérdi ujra.
Nem felelek.
Akkor feláll Leopold s mondja:
– Azért sir, instálom, mert kicsi varjunak csufolják.
Nádpálca volt a tanitó kezében, mérgesen lecsapott az asztalra: Csend!
Elnémult az osztály. Aztán egyszerre huszan is felálltak, csupa falusi
gyerekek, ugy mutogattak a városiakra: Ez is mondta: kicsi varju! Az is
mondta: kicsi varju! Erre meg felálltak a városiak s kórusban kiabálták:
Nem igaz! Nem igaz!
Látható ebből, hogy a falu és város harca nem az Urnak 1919-ik
esztendejében tört ki, – régibb keletü az.
– Csend! Csend! – csattog a nádpálca a padon, majd városi és falusi
gyerekek hátán elegyesen – s ezzel falu és város harca elintéződik…
El, az osztályban, de kitör ujra, amint az udvarra kikerekedünk.
– Kicsi varju! Kicsi varju! – kiabálják felém a városi gyerekek, aztán
szaladnak is, bizony, nem előlem, de a kamaszodó fickók elől. A kit
megfoghatnak, döngetik, öklözik, földhöz vágják, a porban
meghengergetik: nesze, nesze, porcellánfenekü! Kell-e még? A következő
napokban már csak ritkán s nagy messziről hallom: kicsi varju! Kicsi
varju! – s egyszerre csak vége szakad falu és város harcának az én
kicsiségem körül. De még sokáig idegenül, félve nézem a bársonybugyogós
fiukat. Ugyan, sejthettem-e, hogy majd egyszer egy ilyen bársonybugyogós
fiu szive forr össze a szivemmel… Hogy kart karba öltve, összefonódva
sétálunk a Küküllő partján? Ábrándozunk, fellegvárakat épitünk,
jósolgatva egymásnak nagy szép jövendőt, babérkoszorut. Együtt keresi,
szedegeti a székely népköltészet vadvirágait, a bársonyruhás s a
posztózekés fiu – ugyan, sejthettem-e?
A jövendő nekem még a szüreti vakáció. Már csak annyira van a jövendő,
hogy a hat heti „diligenciából“ eltelt négy hét, két hét mulva jön a
Pista meg a Fecske, hazaröpitenek édesanyám kebelére. Az osztály,
különösen reggelenkint, összefoly a szemem előtt, mintha köd gomolyogna
a borzas meg a sima fésült fejek fölött. Mintha falravetett árnykép
volna a gólyalábu tanitó. El-elsuhan az első pad előtt, meg-megáll, néha
falnak veti a hátát, s ilyenkor ugy érzem, hogy rám mered a szeme. Félve
huzódom Leopold mellé, bár szóról-szóra, betüről-betüre bevágtam a
leckét – igen, igy kivánja ez a szomoru ember, igy kivánják a többiek is
mind: tanitók és professzorok. Magolunk és magolunk. A bátrabb gyerekek
„kihivják“ az előttük ülőt s ha eredményesebben magoltak, ott mindjárt
helyet cserélnek. Meg-megesik, hogy egy órán tiz-husz grádussal is alább
kerül, aki a leckét szóról-szóra, betüről-betüre be nem magolta. Hiába
tanitja a Szentirás, hogy „a betü öl, lélek az, mely megelevenit“ –
lelketlenül ölnek a betüvel. A gólyalábu, szomoru tanitó soha semmit meg
nem magyaráz, csak olvastatja, hol ezzel, hol azzal a holnapi leckét s
óra végén kiadja, hogy hányadik laptól hányadikig kell szóról-szóra,
betüről-betüre bevágnunk. Közbe-közbe rácsap hol az asztalra, hol
valamelyik padra nádpálcájával, ha erősen zümmög-zummog a méhkas
türelmetlenkedő népe: ez a magyarázat. Engem nagy ritkán szólit fel,
mivelhogy a holnapi lecke felolvastatásával s a kihivásokkal telik el az
óra. Gyámoltalanul huzódom meg Leopold árnyékába, nem hivom ki az
előttem ülőt, mert nem akarom elhagyni legjobb barátomat, aki, szegény,
nehezen tanul: még nem tudom, azért-e, mert gyenge fejü, vagy azért,
mert lelke folyton egyebütt jár, bizonnyal legtöbbet az édesapja s anyja
sirja körül. De ha nem is ragaszkodnám Leopoldhoz, nincs merszem a
kihivásra: hátha egy szót elvétek. Érzem, hogy már rég az első padban
ülhetnék, de nem akarok ott ülni. Én már sok zsoltárt tanultam a
kisbaconi iskolában s benne volt egyikben ez a sor: A csufolódóknak nem
ül ő székébe… Egy-egy bátrabb falusi fiu a kihivásokkal előkerült az
első meg a második padba, én is elé év végén a másodikba, a grádusban
16-odiknak. „Szinegyesem“ volt mindenből s mögöttem még négy-öt fiunak.
Vagyis: 20 gyermek szóról-szóra, betüről-betüre vágta be a leckét. A
negyedik elemi végén, kihivás nélkül nyomulok előre hatodik kitünőnek s
jutalomkönyvet is kapok, egy kis könyvecskét: az Uj testamentumot. Kapok
könyvet, de nagy ára van ennek: el kell hagynom Leopoldot. Már csak a
szobában, az udvaron bujhatunk egymás árnyékába, ő, szegény, ott rekedt
az utolsó padban. Ki sug neki ezután?
Maradt-e valami lelkemben mindabból, amit a harmadik, meg a negyedik
elemiben tanultam? Nem maradt egyéb: egy könyvnek a cime. A magyar
nemzet története az, irta Rajcsányi János. Minden fejezet fölött egy-egy
királynak a neve s a név alatt: mettől meddig uralkodott. Ezzel az egy
könyvvel tanultam többet, mint amennyit a kisbaconi iskolában, egy
könyvvel többet két esztendő alatt. A Flóri könyvét, melynek hatéves
koromban minden versét tudtam, ma is szinte végig tudnám mondani; István
bácsi kalendáriumának nem egy történetét máig sem feledtem el; ma is
látom a képet, amint Dobozi Mihály lovára kapva hitvesét, száguld az
üldöző törökök elől s Kisfaludy versének (Dobozi Mihály és hitvese) még
a betüit is látom; Eötvös _Megfagyott gyermeke_ kitörülhetetlen
gyermekkori emlék, s im, a kollégium két esztendejéből csak egy könyvem
maradt meg. Egy könyvem s két tanitó: mind a kettő hosszulábu, nyurga
legény. Az egyik szomoru, a másik jókedvü, ráncos, recsegős-ropogós
csizmában illegő-billegő: járás közben, ülés közben is mindig rezegteti
a lábát, mintha mindig rezgős polkát járna. És volt ennek a lábát
rezegtető tanitónak egy oly hosszu füzfa vesszeje, hogy a szoba egyik
feléből a másik felébe ért. Ott hevert ez a vessző éjjel az ágya
mellett, s virradat felé, amikor legédesebb a gyermek álma, felvette ezt
a vesszőt, és átsuhintott az ő meleg ágyából mindazon ágyakra,
amelyekben még a gyermekek édes hajnali álmukat aludták. Ez a vessző
engem is fel-felébresztett… Otthon az édesanyai csók, itt a vessző: sem
ezt, sem azt soha, soha el nem felejtem.
Este 10 óra előtt nem szabad lefeküdni a gyermekeknek. A nagy diákok
lefekszenek, amikor éppen nekik jól esik, az apró emberkék meg ott
ülnek, üldögélnek a „nappal asztal, éjjel ágy“ körül, egy szál
faggyugyertya mellett magolnak, bóbiskolnak s tiz órakor a rezgőpolkás
tanitó, ha ugyan nem alszik, felkérdezi a leckét. Aki eldarálja,
lefekhetik; aki nem, ott marad éjfélig is. Reggel öt órakor felkelés.
Tél van, még csak hét órakor kezd virradni. Ismét a faggyugyertya mellé
telepszünk, álmosan, fáradtan, kedvetlen, szüntelen cáfolva, de hiába,
hogy „a hajnal a Muzsák barátja“…
Szeretnék, ugy szeretnék ide rajzolni valami édes, kedves emléket abból
a két esztendőből s csak egyet, egyetlenegyet találok: amikor a harmadik
osztály egzámenje után, a kisbaconi diákokkal gyalogszerrel indul a
kilencedik esztendőbe járó gyermek – haza. Ma is fel-felkacag a lelkem,
ha nézem apróbb unokáimat s akkori magamat hozzájuk méregetve, erre az
utamra gondolok. Délben vágunk neki a nagy utnak, szénás csürben hálunk
meg, aztán neki a Rika-erdőnek, ott Benkő Ádám somfabotot vág, megfogja
az egyik végét, én a másikat, igy huz maga után. Vasárnap, férfiak,
asszonyok a kapuk előtt üldögélnek, rajtam igen sajnálkoznak a
fejérnépek, de én vidámlelkü vagyok, repdes a szivem: már látom a falunk
tornyát – már otthon is vagyok; édesanyám összecsapja kezét, nem akar a
szemének hinni; ölel, csókol, aztán lehuzza csizmácskámat, ágyba fektet,
vizes ruhával borogatja égő talpamat és térül-fordul, visszaröppen
hozzám egy tányér erdei szamócával – – oh, édes jó anyám, ennek az
epernek illata, ize a kisbaconi temetökertig kisér el engem!


HETEDIK FEJEZET.

Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen szomoru temetésről
lesz szó.
Már harmadik esztendeje koptatom a vén kollegium udvarát s még csak
messziről, félve bámulom a professzor urakat. Voltaképpen oly kevesen
vannak, hogy az csupa csuda. A négy elemiben s a négy alsó, gimnáziumban
teológiát végzett, szakállas diákok tanitanak, csupán egy professzor
ereszkedik le közénk: Pataky Pál. Az állat-, növény-, ásvány- és vegytan
professzora ő. Kevesen vannak, de igy is alig győzi a csengető diák
reggel 7–8 óra közt végigjárni őket s jelenteni alázatosan, hogy a
professzor urnak ma, ettől eddig, ebben s ebben az osztályban – órája
van. A napról-napra váltakozó csengető diákoknak kell ezt számon
tartaniok, nem a nagytiszteletü professzoroknak. Amikor kinek-kinek ezt
jelentette, nyargal vissza a kollegiumba, fel a csengettyüs toronyba,
lesi, várja, mikor kongat nyolcat a kálvinista templom toronyórája s
osztályba csengeti a diákokat. De két csengető diák van, az egyik a
folyosó nyitott ablakából lesi a professzor urakat, s amint egynek
felbukkan az alakja, aztán megy, mendegél lassan, méltóságosan az
osztálya felé: bekiált a tornyocskába, mire megszólal a csengettyü,
végigkiséri szavával a professzor urat. Külön-külön mennek rendszerint,
s egy fertály óráig, kevés szünettel, szól a csengettyü, hirdeti
mindeneknek, akiket illet, hogy: némuljon el a földi lárma, mert jön,
jön, közeleg Isten után a legfőbb hatalmasság. Gyáva kicsi szivem
összeszorul, ha nagy ritkán e félelmetes emberek valamelyikét
megpillantom, de lassanként felnyilik a szemem s csudálkozással látom,
hogy azok a nagy diákok (a legtöbbje szakállas legény) nem igen félnek a
professzor uraktól s a „földi lárma“ csak akkor némul el, amikor nyilik
az ajtó s akkor sem mindjárt, de lassan-lassan, igen lassan némul el. Az
ősidőkből átöröklődött ceremóniák már haldokolnak. Haldokol a professzor
urak csengettyüszóval való kisérése is. Csak messziről félelmetesek e
nekem oly hatalmas emberek, azok a nagyszakállas diákok meg csak a
mathezis professzorától félnek: egy az, hogy a mathezis igen nehéz
tudomány, más az, hogy nagytiszteletü Korondi uram szörnyen goromba
ember. Hiába szór néha villámokat Kis uram gyermekszeme, egy-két
hizelkedő szóra lecsendesül, arca, szeme mosolyog.
Esztendőről-esztendőre eljátszák neki ugyanazt a komédiát, amikor a
világtörténelem folyamán a forum romanum megelevenitésébe kezd, igy: De
hah! Mi ez? Mi zaj? Micsoda pokoli lárma? Állatok bőgése. Emberek
orditozása. Asszonyok jajgatása. Gyermekek sikoltozása – és egyszerre
valamennyi diák felugrál, egymás hegyén-hátán rohan az ablakhoz: látni,
mi van odakint.
– Csak tessék, tessék vissza, mosolyog megelégedetten Kis uram, – a
forum romanumról beszélek.
Szeretném ide varázsolni a nehéz lélekzetü ember egy-két szó után
meg-megpihenő, rekedtes hangját; ide varázsolni diadalmasan körültekintő
gyermekszemét, mely hisz, szentül hisz a diákriadalom komolyságában,
esztendőről-esztendőre, az első órától az utolsóig hisz…
Mint a vasgereben foga, oly egyenes, szurós Korondi professzor
szakállának, bajuszának minden szála. Szurós a szeme is. Egyetlenegyszer
láttam mosolyogni tiz év alatt. Volt egy szép kis leánykája, az a szép
kis leányka egyszerre csak elkezdett bicegni, aztán sorvadt, sorvadt,
elsorvadt, kivitték a temetőbe s akkor valami különös keserü mosoly
ráfagyott a marós szemü ember ajakára: szúrt a szeme, fagyasztott az
ajka – talán nem is volt igazi mosolygás, amit én láttam,
egyetlenegyszer…
Hiányzik most nekem, hogy nem ismerhetém Mogyoróssy Szőke Józsefet, a
filozófia s költészet professzorát. Ő még abból a régi világból való
ember, aki nem viselt bajuszt, simára borotvált arccal filozofált s
irogatta verseit, rettenetesen rossz verseit. A versei igen rosszak
voltak, de nagy, jó szive volt: gyönyörü rétet hagyott a kollegiumra, s
_a szegény diákok részére_ mindenféle alapitványokat. Mindössze annyit
kötött ki, hogy halála után a kollegium a verseit adja ki. Ki is adták.
Egy-két példány ha elfogyott belőle, esztendőkön át lepte a por
Mogyoróssy Szőke József verseit a kollegium könyvtárában, mignem
jutalomként szétosztották köztünk. Jutott belőlük a szekundás diákoknak
is. Két esztendőben ez volt a jutalomkönyv. Hüségesen végigolvastam a
talpig magyar s talpig rossz poéta verseit, ime bizonyság ez a négy sor:
Küküllő partján vakarni
Sok pénzt csinál marhabőr,
Nem kell dolgot nem akarni,
Ha német, magyar embör.
S hogy magyarázója legyek e derék ember költészetének: az első két
sorból azt tudjuk meg, hogy az udvarhelyi bőrcserző vargák, akik a
Küküllő partján vakarták a marhabőrt, sok pénzt csináltak ezzel; az
utolsó két sor meg azt mondja, hogy akár német, akár magyar az embör, a
munkát ne kerülje. Jól beszélt, bölcsen beszélt, nagytiszteletü uram, s
igen szép volt a kertje, melyet ránk hagyott; ott én igen sokat
andalogtam, igen sok rossz verset faragtam – legyen az emléke áldott!
De talán ideje már, hogy bemutassam a különös embereket, akiket a
fejezet élén bejelenték. Ihol már jön is az egyik: két botra
támaszkodva, nagy óvatosan tipeg egy magas, széles vállu, szintelen,
püffedt ábrázatu ember. Nagy kerek okuláré mögül előre mered két nagy
szem, nem néz sem jobbra, sem balra, mindig csak előre. Kevesen
köszönnek neki az uccán: a szélütötte, kesernyés szavu, csipkedő, minden
szavával maró embert, ha lehet, kikerülik. Javakorabeli ember, de
családja nincs. Két öleb a családja, ezeket becézi, embert nem szeret,
őt sem szeretik. Ma különcnek mondanók Pataky Pált, de én e pillanatban
gyermek vagyok, falusi gyermek, nem szabad még ismernem e szót, sőt, ha
jól utána gondolok, a különös szót is aligha ismerém. Igen, jön, jődögél
ez a végig megmerevedett ember, belép a mi osztályunkba, nagynehezen
felkapaszkodik a katedrára, hol feltolja, hol letolja pápaszemét,
megmerevedik az egész osztály – megmerevedett professzor, halálos